• Egyéb

    Kivándorlás 4: a raklap

    Ausztráliáról tudni érdemes, hogy rendkívül szigorúak a beutazási feltételei. Akár bevándorlóként, akár turistaként érkezel, előtte érdemes alaposan felkészülni ebből a témából is, nehogy meglepetés érjen a vámon.

    Nem szabad bevinni semmiféle élelmiszert vagy szerves anyagot, vagy kezeletlen fából készült dísztárgyat. Ha ilyened van, jobb ha itthon hagyod. Nyilván ezzel is védeni próbálják különleges élővilágukat.

    Ezek az előírások természetesen a hajón érkező árukra is vonatkoznak.
    Mivel mi is küldünk ki egy raklapnyi könyvet és miegymást aminek komoly súlya van, be kellett szereznünk egy szabványos méretű műanyag raklapot.
    A sima EU-s, fából készült raklap szóba sem jöhet.

    Akkor menjünk, vegyük meg a raklapot.
    Volt egy konkrét címünk amit Krisztől kaptunk, ők náluk vásároltak mikor utaztak. PALLETPLAST Kft.

    Karácsony elött egy héttel hívtuk fel őket, hogy mennénk hozzájuk, mikor lenne alkalmas, meg hogy van-e egyáltalán.
    Azt mondja jöhetnek, de majd csak jövőre, mert idén már nem vesznek fel megrendelést. Mondjuk, hogy de nekünk csak egy darab kell! Sajnos akkor sem, de azért boldog karácsonyt!
    (nehogy már valamit elsőre el tudjunk intézni! 🙁 )

    Márpedig nekünk most kell az a fránya raklap, mert már szerettük volna kipipálni ezt a dolgot a listánkon hogy haladhassunk.
    Gyorsan beütöttük a „gugliba” hogy műanyag raklap, persze felhozott egy csomó címet. Kiválasztottunk egyet és felhívtuk. MANULI STRETCH Kft.

    Egy agyhalott nő vette fel a telefont. Kérdésünkre, miszerint van-e műanyag raklapjuk, illetve hogy magánszemély is vásárolhat-e nemcsak cég, igennel válaszolt, de mintha készenléti üzemmódra lett volna kapcsolva az agya. Aztán megkérdezte mekkora tételről lenne szó. Már kissé félve vallottuk be, hogy nekünk csak egyetlen darabka kell, de az azonnal, meglepetésre itt nem utasítottak el minket. Viszont kaptunk egy újabb telefonszámot, hogy az illetékesnél érdeklődjünk.

    Megtettük. Itt már egy sokkal értelmesebb hölggyel sikerült kapcsolatba kerülnünk, aki rögtön meg is nézte a gépében, hogy van-e amit szeretnénk. Volt. Mégpedig egyetlen árva darab!
    Szerintem nem volt biztos a dolgában, mert azt mondta, hogy először megnézik a raktárban, egyáltalán meg van-e, és ha igen akkor ránk csörögnek. Kicsit csalódottan bár, de belementünk a dologba.

    Másfél óra múlva hívott vissza hogy megtalálták, mehetünk érte. De! Elötte még küldjünk egy e-mailt, amelyben megrendeljük az anyagot. (?)
    Azt azért nem gondoltuk, hogy egy koszos raklap ennyi gondot fog okozni. Ha otthon vagyunk persze nem gond egy e-mail elküldése. De mi kint voltunk a városban, éppen egy üzletben, du. fél 4 volt, a cég csak 5-ig volt nyitva, nekünk pedig aznap kellett megvenni, mert a másnap már szintén be volt táblázva, illetve másnap már vidékre utaztunk.

    Szerencsénkre a hölgy éppen egy számítógépes üzletben ért utol minket telefonjával, így aztán megkértük a tulajt, hogy cserébe azért a nem kis összegért amit ott hagyunk nála, engedtessék meg egy rövid e-mail a gépén.
    Gyorsan megírtuk, és már pattantunk is be a kocsiba, irány a raklapos!

    Megérkeztünk, kifizettük. A raklap 2200 Ft-ba került, illetve vettünk egy tekercs zsugorfóliát is, hogy legyen mibe tekerni a pakkot amikor készen van. Fizetés után mondja a hölgy, hogy menjünk utána. Elindultunk a pincébe. Egyre sötétebb lett, a levegő pedig egyre dohosabb. A falak vizesek és salétromosak voltak, nem volt megnyugtató a környezet.
    Aztán végre kinyitotta az utolsó ajtót. Bent sötét volt, mint a veremben, és úgy is maradt, mert nem működött a világítás.
    Gondoltam magamban: babám, oda csak te mész be egyedül, de ha kihozol nekem egy ütött-kopott, törött és koszos raklapot, akkor bizisten azzal együtt löklek vissza, majd ráfodítom a kulcsot és szépen kisétálunk.

    Persze nem így történt, s az eredményt itt láthatjátok:

     

     

    Papi

    folyt. köv.

  • Egyéb

    Kivándorlás 3: a szerződés

    Megígértem, hogy ha tudok valami újdonságot lakásügyben, jelentkezem.

    Nos, „sikeresen” aláírtuk az ingatlan adásvételi szerződést. Mindez kb. két héttel karácsony elött történt.
    Mivel a vevő hitelt fog felvenni, ezért csak akkor lesz hivatalosan is az övé, ha a bank utalta számunkra a vételárat.

    Lelki szemeimmel látni vélem, hogy néhány lelkes blogolvasó felteszi magának a kérdést: miért van idézőjelben az hogy: sikeresen?!
    Nem véletlenül.
    Ugyanis ennek is, mint mindennek ami eddig velünk történt a nagy elhatározás óta, története van.
    Katám azt mondta, hogy nem kell ennyire részletesen leírni dolgokat, de én meg úgy vagyok vele, hogy ha valami nem hétköznapi módon történik, akkor azt igenis meg kell írni.
    Egyrészt azért, mert másoknak is érdekes lehet, másrészt meg azért, mert hátha valaki, aki hasonló cipőben jár, tanul a dologból.

    Akkor lássuk a részleteket.
    Néhány nappal a szerződés aláírása előtt hívott minket a vevő, (továbbiakban Sanyi) hogy mehetünk az ügyvédhez elintézni a formaságokat. Pontos dátum, időpont, utca, házszám, meg volt minden.
    Gondoltuk akkor. Aztán előző nap reggel kisagyamból kipattant a kérdés: na de melyik kerületben?
    Gyors sms, majd jön a válasz, hogy hú, azt ő sem tudja fejből, a cím meg csak az albérletben van meg neki, és mivel most szolgálatban van, csak késő este tudja megmondani. Rendben.
    Szándékosan nem kapcsoltuk ki a telefont, de azért lefeküdtünk aludni.
    23.30-kor jött a korrekt cím… 🙂

    Másnap de. 11-kor ott vagyunk mindhárman a ház elött. Remek, akkor menjünk be.
    Kérdem, hogy hívják az ügyvédet? Azt ő nem tudja! Mi van?!
    Nézzük a táblákat a kapu előtt: hát kettőnél több ügyvéd lakozott az ominózus lakban, de szerencsére arra azért emlékezett barátunk, hogy mintha 1/2 lenne a lakás száma.
    Becsöngettünk, beengedtek.
    Ajtó nyílik, bezúdulunk az előszobába.
    Sanyi mondja, hogy 11-re lett megbeszélve, ügyvédünk kontráz, hogy vele ugyan nem!
    De van nekem egy feleségem, megkérdezem. Hátha vele van randevúnk. Nem vele volt, illetve vele sem.

    Na, mondom magamban, kezdődik. Mármint a tortúra.
    De már kemény fából vagyunk faragva, nem hagyjuk annyiban.
    Odafordultam Sanyinkhoz. Te, ki ajánlotta az ügyvédet? Hát az ingatlanos.
    Akkor most rögvest felhívod, és rákérdezel.
    Rövid párbeszéd után meg volt a név és a lakás. Nézek kérdőn ügyvédünkre, aki mégsem az: ő bizony nem ismeri, pedig nem ma költözött ide.

    Na mindegy, nekünk innen mennünk kell, és sűrű bocsánatkérések közepette kihátráltunk a lakásból.
    Jó helyen voltunk, és mégsem. A házszám stimmelt, csak a név és az emelet nem. Mi ugyanis a félemeleten szerencsétlenkedtünk, míg minket az elsőn vártak.
    Mire felértünk a lépcsőn már nyílt az ajtó, gondolom az ingatlanos közbenjárására.
    Bementünk, bemutatkoztunk.

    Én legtöbbször igyekszem megjegyezni a nekem bemutatott, vagy nekem bemutatkozó ismeretlenek neveit. Nos az elhangzó név ismeretlen volt, pedig 1 perccel ezelött és félemelettel lejjebb már hallanom kellett volna. De nem, ez a név nem az a név volt. 🙁
    Na – gondoltam magamban amíg kihámoztuk magunkat téli gönceinkből -, bonyolódik a dolog, de itt már résen kell lenni, hiszen nem babra megy a játék. Még a végén veszek itt valamit, pedig eladni szeretnék!

    Beljebb aztán újra rákérdeztünk, és kiderült hogy ügyvédünk útban van ide fontos iratokkal, de amíg megérkezik, vele, vagyis a társával elkezdhetjük a papírmunkát. Elkezdtük.
    Egyszer csak elérkeztünk arra a pontra, amikor is be kellett volna mutatnunk a friss, aznapi keltezésű eredeti tulajdoni lapot.
    Nézek Sanyira ismét (hiszen ez mindig a vevő dolga), de ő visszanéz, hogy az neki nincsen.
    Gyors telefon újra az ingatlanosnak, aki megnyugtat minket, hogy elvileg az igazi ügyvédünk hozza magával az iratot, de sajnos nem tudja elérni mobilon. Mi sem tudtuk, mint később kiderült azért, mert otthon hagyta a telefonját.
    Nekünk, illetve az ügyvédnek viszont kellett a pontos helyrajzi szám hogy tovább tudjunk haladni. Hiába tudtuk mi fejből, neki azt látnia, tapintania kell az eredeti és friss tulajdoni lapon.
    Ekkor Sanyinak mentő ötlete támadt: a hitelező banktól faxon kértünk egy másolatot, ami két percen belül meg is érkezett, így folytatni tudtuk a munkát. (mi lenne velünk Edison nélkül?)

    Sanyi kapott egy + pontot (de még így is jócskán minuszban volt), mire befejeztük a papírmunkát megérkezett az eredeti tulajdoni lap is, és végre megismerhettük fogadott ügyvédünket is.
    Még ha kicsit meg is izzadtunk, pontot tehettünk egy fontos mozzanat végére a lakáseladással kapcsolatban. 🙂

    Papi

    folyt. köv.

  • Egyéb

    Kivándorlás 2: lakáseladás

    Néhány gondolat a lakáseladásról.

    Nem tudom ki hogyan csinálta, lehet hogy a többségnek nem is volt mit eladnia, de azért írok néhány sort erről a témáról is.

    Először is arról, hogyan sikerült megvennünk ezt a lakást, amit most árulunk.
    1999. nyarát írtuk.

    Ekkor még vidéken laktunk, (Nyergesújfalu és Sárisáp) de az elhatározás már meg volt, hogy szerencsét próbálunk mindketten nagyfaluban is, mert a vidéki munkalehetőségek kezdtek beszűkülni. Azért írom hogy mindketten, mert Katám akkor már Budapesten dolgozott, és ennek megfelelően ingázott.
    A másik ok pedig – ha még nem is kristályosodott ki egészen – az volt, hogy közelebb legyünk a tűzhöz, azaz a vízumszerzéshez szükséges információkhoz, intéznivalókhoz stb.
    Nyilván az, hogy valaki nem a fővárosból intézi ügyeit nem kizáró ok, hiszen nem egy nem kettő példa van erre is.

    Tehát elkezdtünk lakást keresni. Kinéztük az Express újságból a számunkra megfelelő kis lakásokat, majd munka után felbuszoztunk szinte minden nap egy hónapon keresztül, hogy megnézzünk minél több eladó ingatlant.
    Volt olyan, hogy az utcát vagy a házat meglátva már fordultunk is vissza.

    Aztán egyszercsak megleltük. Nem volt valami jó állapotban, de mi lelki szemeinkkel már láttuk, hogy mit is lehetne belőle kihozni, elsősorban saját, kétkezi munkánkkal.
    A nagyobb probléma az volt, hogy éppen anyagi lehetőségünk határán mozgott a lakás vételára. Mikor mondtuk a tulajnak, hogy minket érdekel a dolog, ő azt válaszolta, hogy ha most azonnal lerakjuk a foglalót, miénk a lakás, ugyanis nem mi voltunk az egyetlen érdeklődők.

    Komoly szomorúság vett rajtunk erőt, mert pénz nem volt nálunk, a bankok pedig akkorra már bezártak. 🙁
    Ezért aztán fogtuk magunkat, és elindultunk haza.
    Már az Árpád hídi buszpályudvaron voltunk, várva buszunk indulását, mikor is egy kósza ötlettől vezérelve, lesz ami lesz alapon, még egyszer utoljára felhívtam a tulajt egy nyilvános fülkéből. (hol volt még akkor mobiltelefonunk!)
    Mondtam neki, hogy márpedig nekünk kell AZ a lakás, mi több, nagyon kell.
    Azt mondja, rendben, menjünk vissza de izibe, és megbeszéljük. Taxit fogtunk és már ott is voltunk a VII. kerületben.

    A lényeg, hogy írtunk egy papírt arról, hogy másnap záros határidőig fenntartja nekünk a lakást, és ha időben visszük a foglalót, miénk a lakás. Persze hogy ott voltunk időben!
    Mikor elbúcsúztunk, még annyit mondott, hogy a szimpátia felénk sokat nyomott a latba, ezért lettünk mi a befutók.

    Azért említem a szimpátiát, mert most, hogy mi vagyunk az eladók, hasonló a szituáció.

    Nagyjából másfél hónapig hirdettük a lakást. Többféle módszert alkalmaztunk. Csináltunk fényképeket, amiket aztán 4-5 ingyenes netes hirdetési oldalra is feltettünk, illetve az utcákon is helyeztünk el cetliket az eladó lakásról.
    Ingatlanos közvetítőkhöz szándékosan nem akartuk beadni, mert nem voltak jó információink róluk.
    Ha mi nem is kerestük őket, ők azért megtaláltak minket. A telefonok szinte fele ingatlanközvetítő volt, és mindegyik azt bizonygatta, hogy óriási ügyfélköre van, akik pontosan ilyen kis lakásokat keresnek.

    Végül néggyel kötöttünk is szerződést, és vártuk a nagy rohamot. És vártuk, és vártuk. Csak nem jöttek. A négyből kettő hozott egy-egy vevőjelöltet, a többi még csak nem is jelentkezett. Magánszemély talán ha három volt.
    Kezdett fogyni a türelmünk és ezzel együtt az időnk is.

    Aztán újabb két ingatlanos próbálkozott nálunk, hogy kössünk szerződést. Igazából Katámat hívták, de ő szó szerint elküldte őket a búsba, nem akartunk több megbízási szerződést aláírni.
    Az egyik viszont nagyon erősködött, hogy ő már az első találkozóra hozza az emberét, így kötélnek álltunk.

    Nos, ahogy az illető meglátta a lakást, egyből beleszeretett. Azt mondta, hogy neki kell ez, azaz EZ kell neki. Ismerős a szituáció? 🙂
    Nekünk az volt, ráadásul a szimpátia is meg volt közöttünk, ezért aztán úgy néz ki, hogy jó kezekbe kerül kislakásunk.
    A foglalón már túl vagyunk, sajnos még a hitelbírálatra várunk mert ennyi kp-ja nincsen. Az értékbecslő is itt volt már, reméljük rajta nem fog múlni a pozitív elbírálás.
    Bízunk benne, hogy nem futunk ki az időből.

    Itt tartunk ezügyben, ha van valami újdonság, megírjuk.

    Papi

  • Egyéb

    Kivándorlás 1: a kezdetek

    Kicsit megszakítom Papi vízumbeszámolóját (ígérem, folytatni fogja és lesznek tanulságos buktatók is!), hogy elkezdhessem a kivándorlás lépéseit megosztani veletek.

    Hogyan is megy manapság egy kivándorlás?
    Mi az hogy kivándorol valaki?
    Mik azok a hivatalos dolgok amiket el kell intézni vagy jó ha elintézünk?
    Mit jelent az, hogy itt szinte mindent megszüntetünk és máshol újra felépítünk mindent?

    Rengeteg gondolat kavarog a fejemben és folyton „gyomorgörcsöm” van, nehogy valamit elfelejtsünk, nehogy valamit rosszul csináljunk, nehogy valami-nehogy valami…
    Éppen ezért van egy kis spirál füzetem, amibe „nyuszifülekkel” címszavak vannak feljegyezve, hogy mi az amit szerintünk intézni kell. (illetve a füzet hátuljába már azokat is írogatjuk, hogy mik azok amiket kiérkezésünkkor kell intézni) Ez a füzet a nap 24 órájában velem van, mert bármikor eszembe juthat olyan, ami fontos. És ugye akinek nincs esze, legyen notesze. 🙂

    Szüleink, ismerőseink, barátaink egy része azt mondja, hogy hülyeséget csinálunk. Itthon mindenünk megvan (állás, lakás, autó stb…), ezt most mind eladjuk és máshol újra mindent megveszünk!!?? (kanalat, villát, ágyneműt, széket, vágódeszkát stb..)
    Ez így tényleg borzalmasan hangzik, de ezek csak tárgyak. Szerencsére egyikünk sem az a fajta, aki nagyon ragaszkodik valamihez. Azt valljuk, hogy a tárgyak azért vannak, hogy mi jól érezzük magunkat. A kocsi vigyen el A-ból B-be, a mikró melegítse meg a kaját és nem kell hogy zenéljen vagy világítson, a kis színes TV-n ugyanazt a műsort adják, mint a plazma TV-n, ezért az igazat megvallva egyáltalán nem fáj, hogy eladunk mindent. Az ásvány-őslény gyűjteményemhez ragaszkodom! 🙂

    Párhuzamosan megy az itteni életünk felszámolása és az ottani új életünk beindítása. Az első legfontosabb dolog a repjegy megvétele volt. (erről már korábban írtam) Szóval repjegy megvan!

    Második dolog a kinti szállás. Mi abban a helyzetben vagyuk, hogy ahova megyünk ott nincs ismerősünk, ezért nincs arra lehetőségünk, hogy kiérkezésünkor valaki elénk jöjjön a reptérre és esetleg nála lakjunk az első 2-3 hétben, amíg nem találunk albérletet.
    Innen nem lehet albérletet keresni, mert ott „kicsit” bonyolultabb kivenni egy lakást, mint itthon. (de erről majd akkor írok, ha lesz saját tapasztalatunk)

    Ezért úgy döntöttünk, hogy igénybe vesszük a déli állam szolgáltatását, amit új bevándorlóknak nyújt. Lehet igényelni a reptérre „meeting people”-t (akik önkéntesek és kijönnek eléd, elvisznek a szállásra és megmutatnak 1-2 dolgot), illetve max. 3 hónapig (mialatt saját albérletet kell találni) az állam biztosít nekünk szállást egy apartmanban.

    Mi kb. 3 hete megrendeltük a szállást. Ez annyit tesz, hogy ki kellett tölteni egy formanyomtatványt, amire szinte azonnal reagáltak. Azt a választ kaptuk, hogy vették kérésünket és egyben figyelmeztettek, hogy elég sok a jelentkező és majd kiérkezésünk előtt 4 héttel jelzik, hogy van-e szabad hely. Adtak egy listát arra az esetre ha nem tudnának szállást biztosítani nekünk. Január elején kiderül, hogy van-e hely vagy sem. Ha nem jut, akkor interneten keresztül a kapott listából megpróbálunk valamit lefoglalni. (hotel, motel, karaván… ezekkel csak egy baj van: nagyon drágák)

    A harmadik fontos dolog, ami nélkül „elképzelhetetlen” kint az élet. Az autó. Az első egy hétre vagy tíz napra még innen bérlünk autót, amit a reptéren fogunk átvenni. Ezalatt a 10 nap alatt kell majd a sajátunkat megvenni! Erről szerintem a Papi fog írni, mert ez amolyan férfi dolog. A lényeg: hónapok óta nézi interneten az Adelaide-i autókereskedéseket. Excel táblában vezeti a nekünk esetleg megfelelő autókat. (megjegyzi a kereskedések címét)

    Szóval: repjegy megvan, szállás elvileg lefoglalva, kocsit bérlünk.

    Az elmúlt hetek azzal teltek itthon, hogy eladjuk a lakást. Ez elég nyomasztó volt, mert nekünk mindenképpen el kell adni a lakást! Idegesek is voltunk, mert már csak 6-7 hetünk van hátra, de úgy tűnik ez pár napja sikerült. (a lakáseladásról majd a Papi ír)

    Kata

  • Egyéb

    Vízumtörténet 6: a látogatás

    VI. FEJEZET: a látogatás

    A dátum: 2003.04.11.

    Ha még emlékeztek rá, az egyik előző fejezetben arról írtam, hogy egy alattomos és máig megfejtetlen esemény miatt meghiúsult egy jól előkészített és nagyon várt utazásom.
    Akkor borzasztóan sajnáltam, de gondolom így volt megírva a nagy könyvben, oldalakat meg nem lehet átlapozni.

    Bizonyára valaki megsajnált minket odafent, mert kaptam még egy esélyt az utazásra.
    A szituáció ugyanaz: család hosszabb időre el, én pedig mehetnék a helyükbe.

    Illetve bocsánat! a szituáció mégsem ugyanaz, ugyanis most nem jött közbe semmilyen váratlan esemény, sikerült kijutnom Angliába. Katám pontos haditervet és beosztást csinált, gyakorlatilag a megérkezésemtől kezdve – egészen onnantól hogy leszállt a gép és felszedett engem a reptéren -, percre pontosan meg volt tervezve hova megyünk és mivel, mit nézünk meg stb.

    Ez az egész baromi jól működött is volna, ha én már azelött el nem rontom, mielött találkozunk. Márpedig elrontottam. Ha nem is nagyon, de az a másfél óra pont elég volt ahhoz, hogy boruljon az aznapi programunk.

    2003.04.11. Péntek reggel.

    Megérkeztem Londonba, egészen pontosan a Heathrow-ra. Azt azért tudni illik, hogy ez a reptér nem a kissebbek közül való, így fennáll a veszélye annak, hogy az ember nem oda lyukad ki, ahova szeretne.
    Na, kapisgáljátok már? 🙂

    Hát persze, ELTÉVEDTEM!

    A következőképpen történt mindez: mivel tudtam mire számítsak a repülőtér méretét és hiányos angoltudásomat illetően, még a gépen kiszúrtam magamnak néhány könnyen megjegyezhető figurát, mondván ahová azok mennek, oda megyek én is, bármi is történjen.
    Nos. A gép rendben leszállt, mi kiszálltunk, és megindultunk egy hosszú folyosón. Én persze nyomultam egyik választott őrangyalom mögött, persze nem nagyon feltűnően.
    Időközben mozgásunk lelassult, mert mások is csatlakoztak hozzánk más folyosókról, így aztán vettem a bátorságot, hogy az egyik, 00-ás feliratú ajtó mögött eltűnve szükségemet végezvén mihamarabb csatlakozzam a menethez.

    Visszaérve rövid bámészkodás után megleltem „páromat”, ezért aztán egyetlen információs táblát sem figyelve, mentem utána.
    Bárcsak ne tettem volna!
    Történt ugyanis, hogy árnyékommal és egy kisebb tömeggel együtt elérkeztünk egy sor fémkereső kapu elé. A kapuk elött, mintha Disneyland-ben lennél kacskaringós oszlopok és kötelek között lehetett csak közlekedni, így beálltam én is az egyik kapuhoz vezető sorba.
    Tudat alatt kezdett gyanússá válni a dolog, de úgy voltam vele, hogy ha nekik ez jó, nekem miért ne lenne az. Bár azt nem értettem, hogy közvetlenül a gépről leszállva miért röntgeneznek újra?! Keleten voltam már ennél messzebb is, nyugat felé ez volt eddigi leghosszabb utazásom, gondoltam itt igy szokás. Nem foglalkoztam vele.
    Hátizsákom, apróságaim szalagra, én át a kapun, a vijjogás persze elmaradt, mehettem utamra. Felcuccoltam, és elindultam tovább amerre a többiek.

    A sarkon befordulva két-három lépés után belémhasított a felismerés: ROSSZ HELYEN VAGYOK!
    Mit rossz, ez a jelző abban a pilanatban édeskevés volt: baromi rossz helyen.

    Ha ügyes vagy és Columbo-i logikával áldott meg a sors, akkor kitaláltad: igen, a belföldi járatok indulási oldalán voltam!

    Bizony, ez van akkor, amikor kis ország kis repteréhez van „szokva” az ember, aki el sem tudja képzelni, hogy az üvegajtón túl nem a reptér-busz várja, hanem egy másik gépmadár.
    Szó mi szó, rossz palit fogtam ki magamnak, mert az istenadta tovább akart utazni, de ez nem volt az arcára írva. 🙂

    Most mi a túrót csináljak? Persze csak úgy magamban kérdeztem, de az első dolgom az volt, hogy felrehúzódtam egy csendes sarokba, és mobilomba bepötyögtem azt az egy szót, mely a helyzet valós lényegét tükrözte: eltévedtem. Aztán egyetlen mozdulattal elküldtem Katámnak.
    Legalább tudja meg mi a helyzet, nehogy arra gondoljon, hogy a kábítószeres kutya éppen rángatja le rólam a gatyámat.
    Felhívni még nem akartam, gondoltam megoldom a dolgot.
    Mivel az Ő mobilján le volt tiltva a külföldre irányuló hívás és sms is, nem kellett attól „félnem”, hogy megzavar magányomban.

    Eltelt egy kis idő míg elemeztem a helyzetet, és arra a megállapításra jutottam, hogy arra, amerről jöttem nem mehetek.
    Előrefelé sem mehetek, mert egyrészt nekem itt van dolgom, meg ugye repjegy nélkül bajos lenne.

    Arra a megállapításra jutottam, hogy aki szorult helyzetemben segíthet, az csak egy helyi alkalmazott lehet, aki esetleg tud egy kiskaput a nagy kapu mellett, ahol visszaosonhatnék a helyes irányba.
    Így is volt, Elkaptam egy egyenruhás hölgyet, majd kevéske nyelvtudásommal elmagyaráztam neki, hogy nem beszelek jol angolul, most érkeztem Budapestről, nem tudom most hol vagyok, de az biztos, hogy továbbutazni nem akarok.

    És láss csodát, megértette. Mi több, egyből intett, hogy kövessem. No, mit gondoltok hová vezetett? Hát a kiskapuhoz a nagy kapu mellett! S bár a kiskapu felém, azaz befelé nyílt, mikor az üveg mögött posztoló alkalmazott látta hogy bennfentessel érkezem, kinyitotta nekem. Lehet hogy nem én voltam az egyetlen, aki elkövette ezt a baklövést? Sosem tudom meg, de rövid hálálkodás után máris a helyes irányban találtam magam.

    Na gyerünk, mert Katám mindjárt riadót fúj miattam.
    Továbbhaladva elértem egy tornaterem méretű csarnokba, ahol szintén a már említett oszlop-kötél által határolt cikk-cakk alakzatban lehetet csak haladni.
    A csarnok gyakorlatilag üres volt. Velem szemben egy fehér ember ült egy pulpituson, illetve jobbra tőlem a túlsó sarokban szintén egy ilyen emelvényen egy színesbőrű fickó, körülötte meg néhány tébláboló.

    Megcéloztam a fehér embert. Odaérek, adom az útlevelemet. Kérdi: visa? Mondom az nincs. Akkor a túlsó sarok.
    Átballagok színesbőrű testvéremhez, nyújtom a passportot meg a meghívólevelet, hogy engem várnak ám itt!
    Miután egy pillantást vetett az irományokra, faarccal megkérdezte: mit csinálok itt? Hö, mondom ezt értem, és már válaszoltam is, hogy én kérem szépen turista vagyok.
    Aztán újabb kérdést intézett felém, ami szerintem valami olyasmi lehetett, hogy mi a foglakozásom, de én abban a lelkiállapotban csak annyit tudtam újra kinyögni, hogy: mondom hogy turista vagyok, mit nem lehet ezen érteni?
    Rám nézett, majd egy másodperc gondolkodás után, miután látta hogy teljesen beszámíthatatlan vagyok, pecsétet tartó keze lesújtott. Beléptem!

    Gyorsan felmarkoltam a cuccom, nehogy meggondolja magát, elhebegtem egy köszönömöt, és rohantam tovább a poggyászomért.
    Újabb csarnok, ami azért nagyobb volt mint az elöbbi, benne ha jól emlékszem hat darab poggyász-szédítő, tudjátok azok a szerkezetek amik körbe-körbe forgatják a bőröndöket míg a tulajdonosuk le nem kapja róla.
    Csak az egyiken pörgött poggyász, természetesen az enyém volt. Már messziről megismertem a nagy túrazsákomat, mert be volt tekerve kék színű fóliába.
    Odatrappoltam, feldobtam egy kiskocsira és irány a kijárat!

    Nos, ha nem is problémamentesen, de itt voltam, és persze Katám is várt még rám a korlát mögött.
    Összemosolyogtunk, de mielőtt bármit is mondhattam volna, nekem szegezte a kérdést: mi a „szart” (bocs) csináltál eddig? És tovább mosolygott. 🙂

    Nos, így érkeztem meg Angliába.

    folyt.köv.

  • Egyéb

    Vízumtörténet 5: szakmaelismertetés

    V. FEJEZET: Szakmaelismertetés
    A dátum: 2003.03.03.

    Szervusztok gyerekek! A mai mese címe: szakmaelismertetés.

    No, kérem szépen.
    Mivel látom a hozzászólásokból, hogy igencsak türelmetlenek vagytok és várjátok a folytatást, akkor közkívánatra álljon itt az újabb bejegyzés.
    (mentségemre legyen mondva, hogy én már hamarabb is publikáltam volna, de a párom mindig elzavart a gép elől esténként)

    Szóval. Az már eddig kiderült, hogy amíg Katám javában töltötte az idejét odakint a két „kisköcsöggel” -igy becézte a két kislányt akikre vigyázott, még szerencse, hogy nem értették- addig én itthon szorgalmasan gyűjtögettem a szakmaelismertetéshez szükséges mindenféle iratot, okmányt, bizonyítványt stb.
    Mikor minden együtt volt, postára adtam B. Zolinak, hogy ha lenne olyan szíves, továbbítsa a bevándorlási hivatalhoz elbírálásra.
    Ekkor 2003.február elejét írtuk.

    Azt gondoltuk, hogy jó ideig várhatunk a válaszra, ezért nagyon nem is foglalkoztunk a dologgal.
    Aztán szinte pontosan egy hónap múlva megérkezett a válasz: elfogadták Katám szakmáját, ami azt jelentette, hogy ráléptünk a vízumszerzés rögös, néhol kanyargós és süppedékes talajára. 🙂

    folyt. köv.

  • Egyéb

    Vízumtörténet 4: az esküvő

    IV. FEJEZET: Az esküvő
    A dátum: 2002.12.20.

    Az előző fejezetből kiderült, hogy éppen a különélés stádiumában tengettük életünk, és hogy Katám az angol családnak köszönhetően haza tudott „ugrani” két hétre. Azt is tudtuk, hogy karácsonykor szintén itthon lesz, mert ezt már korábban megbeszélték odakint. Azért említem már most a karácsonyt, mert időközben megfogalmazódott bennünk egy olyan gondolat, hogy amikor karácsonykor újra együtt leszünk, hivatalosan is összekötnénk közös életünket.

    Tulajdonképpen nem voltunk hívei a papírnak, eddig is jól megvoltunk, a hetedik közös évünket tapostuk, de azt gondoltuk, hogy ha jövőre (2003!) megkapjuk a vízumot, ne legyen probléma hogy nem vagyunk házasok. Egyszerűbb bemutatni a házassági anyakönyvi kivonatot, mint bizonyítani az együttélést. Akkor még azt gondoltuk naívan, hogy 2003-ban vízumtulajdonosok leszünk. Rosszul gondoltuk.

    Szóval 2002 ősze van, Katám itthon, szervezzük meg az esküvőt.

    Első lépésként felhívtam a hetedik kerületi polg. hivatalt -mi ugye ebben a kerületben lakunk-, vállalnak-e esküvői ceremóniát a karácsony elötti héten. Azt mondja ők már sajnos nem. Sebaj, menjünk egy házzal odébb. Nyolcadik kerület. A válasz szintén elutasító.

    Hűha mondom, ez nem is olyan egyszerű, de azért nem adjuk fel! Akkor kezdjük a „kályhánál”! Első kerület, Kapisztrán tér, fent a várban. Mondom mit szeretnénk. Mondja ő: nézzük csak, karácsony elötti hétvége, igen, semmi akadálya, szívesen látjuk önöket! 🙂

    Megbeszéltünk egy személyes találkát, hogy pontosítani tudjuk a részleteket. Mentünk amikor kellett, és nagyon tetszett amit láttunk. Gyönyörű árkádos, fedett belső udvar, falfestmények, óriási karácsonyfa, minden nagyon kultúrált és rendezett. Mondom a hölgynek, hogy ne számítson nagy felhajtásra, mi leszünk ketten meg a két tanú. Azt mondja nem gond, volt már ilyen kívánság, még ha nem is gyakran. De azért a szemén láttam, hogy…

    Mikorra minden fontosat átbeszéltünk, már csak egy kérdés maradt nyitva: mondana valamit a költségekről? Persze: nem tartoznak semmivel, ingyen van. Ilyet se mondanak gyakran az embernek, de érthető módon nem tiltakoztunk, sőt, egyre jobban tetszett a helyszín. 🙂

    Eddig tartott a bevezető, akkor most ugorjunk a konkrét időpontra: 2002.12.20.

    Katám előző nap megérkezik Angliából. Tél volt, hó esett… Na jó, nem esett, de így kezdődik a dal. Viszont baromi hideg volt. Ezért aztán úgy ahogy voltunk, túrabakancsban és vastag pulóverben estünk be a megbeszélt időpontban. Mi ketten, Judit a kórházból és Katám öccse. Ők voltak a tanúk.

    Itt álljunk meg egy pillanatra.

    Bizonyára lesznek olyan hölgyek, akik midőn olvassák a bakancsos sorokat, megbotránkoznak a dolgon. Nos, az ő felvilágosításukra és megnyugtatásukra közlöm, hogy igenis vannak olyan lányok, akiknek az jelent tortúrát és akkor érzik rosszul magukat, ha ki kell öltözniük,vagy ha fel kell venniük egy magassarkú cípőt. Katámnak például egyetlen magassarkú cipője sincs, nem is tudna benne járni, és kosztümből is csak egy lóg a fogason. Annál több van viszont zsebes túranadrágból, farmerből, kényelmes sportcipőből és bakancsból.

    Igazi vadóc a lelkem, ilyennek szerettem meg anno, és ilyennek szeretem most is. 🙂

    Tehát eljött a nagy esemény, igyekeztünk betölteni hatan (mi négyen meg a két ceremónia mester) a házasságkötő termet, de nem nagyon sikerült. Elhiszitek-e, hogy nem tartott 5 percnél tovább a dolog? Pedig így volt. Mivel a hölgy lelkére kötöttem hogy rövid legyen, meg hogy nem kell semmi cécó, szegény azért volt bajban, hogy mi az a minimális szöveg amit mindenképpen el kell mondania, hogy az esemény hivatalos legyen. De aztán nagyon ügyesen megoldotta, sőt még a pohár pezsgő is belefért ebbe az 5 percbe. 🙂 Köszönjük neki.

    Természetesen utána volt egy szük családi vacsora vidéken, ahol már a szülők és testvérek is jelen voltak.

    Nos eddig tartott esküvőnk rövid története, mert a vízumérdek így kívánta.

    Aki nem hiszi, csinálja utánunk! 🙂

    Papi

    folyt köv.

  • Egyéb

    Vízumtörténet 3: a kórház

    III. FEJEZET: A kórház
    A dátum: 2002. ősz

    Lehetőseget kaptam arra, hogy meglátogassam Katámat odakint.

    Történt ugyanis, hogy a család az iskolai szünet alatt elutazott külföldre, így megengedték hogy odaköltözzem hozzájuk két hétre. Mégse legyen a párom egyedül.:-) Nekem több se kellett, beindult a gépezet. Cégnél megkaptam a szabadságot, megvettem a buszjegyet mert azzal akartam menni, és kötöttem biztosítást is ahogy ez ilyenkor lenni szokott. Szóval minden meg volt, vártam az indulás napját.

    Aztán beütött a ménkű!

    Két héttel a nagy nap előtt komoly beteg lettem.:-( Hozzá kell tennem, hogy én teljesen jól éreztem magam, nem voltak fájdalmaim, de mégis lappangott bennem valami. Nem tudtam mire vélni a dolgot, de nem tetszett, így elrohantam egyik kórházunkba, ahol szerencsére van protekciónk egy kedves hölgy személyében, így soron kívül csináltunk egy vérképet. Mivel az eredmény csak később lett kész, elmentem dolgozni.

    Délután telefonál nekem Judit a kórházból, hogy menjek vissza. Mondom mi van? Baj van? Mire ő: Péter, gyere vissza, MOST! Már ott is voltam. Nem voltam nyugodt.

    Azonnal be akartak fektetni, már elő volt készítve az ágyam. Mondom nem úgy van ám az! Legalább engedjenek haza, váltás fehérneműért miegymásért. Azt mondja a doki, majd valaki behozza nekem. Aha, mondom és mégis kicsoda? Hát a szülei. Mondom vidéken laknak, 55 km. Van testvére? Van. Hát akkor ő! Mondom Szombathelyen laknak, 230 km. Hát barátnő, élettárs? Van. Most éppen Angliában, 1500 km. Mekyiket ugrasszam?

    Erre feladta. Na menjen, de igyekezzen vissza…

    Így aztán bentlakó lettem egy hétig. Komoly gyógyszer löketeket kaptam, majd egy hét múlva kiengedtek ugyan, de naponta kellett kontrollra járnom. Aztán két nappal az indulás előtt elárultam a dokinak, hogy nekem utaznom kéne. Szó sem lehet róla mondja, hogy képzelem! Így aztán telefon Katámnak, hogy sztornó az utazás, majd legközelebb. Ez van. Öröm az ürömben, hogy mikor a kinti család megtudta a dolgot, megvették Katámnak a repjegyet, hogy ha már én nem mehettem, legalább ő jöhessen.

    Azóta már jól vagyok, de akkor majdnem egy év kellett ahhoz, hogy teljesen rendbejöjjek. Hogy mitől volt ez nekem, a mai napig nem derült ki. (a kórházban egyébként halkan megjegyezték, hogy szerencsém van, mert a kaszás mellettem állt) Gyógyulásomat egy nagyon kedves sebész főorvosnak és családjának, rengeteg vitaminnak és a mágnesterápiának köszönhetem.

    Papi

    folyt. köv.

  • Egyéb

    Vízumtörténet 2: a különélés

    II. FEJEZET: a különélés megpróbáltatásai

    1.

    Teltek múltak a hetek, hónapok, és gondolom azért, hogy én se unatkozzak itthon, feladatot kaptam.

    Katám a Műegyetemen végzett, így aztán rá kellett vennem a Műegyetem dékánját, hogy ugyanmár engedélyezze, hogy a vízumhoz szükséges összes igazolást, tanrendet miegymást kiadják nekem. Gondoltam mi sem egyszerűbb, bemegyek hozzá és szépen megkerem. Mit tudtam én, mit jelent az a titulus, hogy dékán. Egyetemet is csak kívüről láttam, mikor elment előtte a 7-es busz. 🙂

    Így aztán egyik reggel meló előtt betrappoltam az egyetemre, és bár nem egy Oxford, úgy eltévedtem, mint annak a rendje. Mire megtaláltam melyik épület, melyik bejárat, hányadik emelet, és hogy melyik ajtón kellene bebocsátást nyernem, már rég késő volt. Rohantam melózni. Na majd legközelebb.

    Következő alkalommal, jó korán hogy még ott érjem, már célirányosan vettem az akadályokat, és ott álltam az ajtó előtt. Ja, a titkárság ajtaja előtt. Kop-kop, bemegyek, mondom dékán úrhoz ha lehetne. Válasz: már nincs itt, majd dél körül. Mondom telefonszám, mondja azt ő nem adhatja, de itt van a titkárság száma, próbálkozzam. Próbálkoztam. Még aznap dél körül, ahogy mondták. És láss csodát, ott volt! Persze először a kedves titkárnőnek elmondtam miért is zavarnám a főnökét, mire ő: egy pillanat. Nekem örökkévalóságnak tűnt, de aztán a hőn áhított szavak hagyták el az ajkait: kapcsolom a dékán urat!

    A többi már gyerekjáték volt. Nem ellenkezett, nem volt ellenvetése, megadta az engedélyt. Szépen megköszöntem, és delután már át is vettem az anyagot, amit már előkeszített Katám egykori tanára, csak hát ugye az engedély…

    2.

    A következő feladatom az volt, hogy ha már így együtt van Katám anyaga is, akkor a már szintén beszerzett korábbi munkahelyi igazolásokkal menjek el a nagykövetségre, és hitelesíttessem az eredetik másolatait.

    Irány a Királyhágó tér.

    Akkor még simán be lehetett menni hozzájuk, ha most mész és nincsen időpontod egyeztetve, akár vissza is fordulhatsz, bárhonnan is jöttél. Szóval felmegyek, persze nem én voltam az egyedüli, így szépen beálltam a sorba. Odaérek az ablakhoz, mondom mit szeretnék, és azzal a mozdulattal már toltam is az orra elé a nem kis méretű paksamétát.

    A hölgy először a papírhalomra majd rám néz, és megkérdi: és milyen vízumhoz kellenek ezek?Megállt bennem az ütő!

    Bár voltam katona másfél évig, erre engem nem képeztek ki! (emlékeztetek mindenkit, hogy ÉN NEM akartam ezt az egészet – akkor még – így aztán fogalmam sem volt mi lenne a helyes válasz). Állok bambán, nézzük egymást a csajjal, mögöttem sor. Remélem átérzitek a helyzet komolyságát. Mondom magamban, itt valamit nyögni kell az „és milyen vízumhoz kellenek ezek?” kérdésre, így aztán MR. Bean-es komolysággal visszavágtam: hát milyenek vannak?

    Na kész! Mögöttem halk moraj, a csaj újra rámnéz, hogy tiszta hülye vagyok-e vagy csak megjátszom, de aztán látta hogy az előbbi. És igaza is volt! Nem tudom hogy a barna szemem volt-e az oka annak, hogy nem zavartak el, mindenesetre elkezdte sorolni a vízumkategóriákat. A kis naív, azt hitte, hogy ezzel a segítségemre lesz. Persze én is ezt reméltem. Szerencsére nem csalódtam, mert egyszercsak elhangzott valami hasonló, amit mintha már hallottam volna otthon Katám által emlegetni: szakmai független. (vagy mifene)

    Van Isten! Felragyogó arccal fojtottam bele a szuszt a felsorolás közben: ez az, ez jó lesz! Nem folytatom tovább, elkészültek a hitelesítések. 🙂

    Papi

    folyt. köv.