• Egyéb

    Kígyó után skorpió

    Egyre jobban élvezem a terepi munkát. Eddig is szerettem, de kezd egyre izgalmasabb lenni. Büntetésként élem meg azokat a napokat, amikor irodai munkára vagyok beosztva, sajnos ilyen lesz a jövő hét is. 🙁

     

    A múlt héten magára hagytam Papit, mert beosztottak egy vidéki munkára. Port Lincoln-ba kellett mennünk autóval, ami kb. 700 km-re van innen, és egy 131 hektáros területet mértünk fel GPS-sel (25 x 25 -ös hálóban). Ez egy olyan terület, ahol több ezer évvel ezelőtt még tengervíz hullámzott és az őslakosok, amikor még nem lépett fehér ember erre a szigetre úgy halásztak, hogy hal-csapdákat építettek kövekből. Még most is megvannak ezek a csapdák. Nekem, aki geológiát is tanult 4 évig, hihetetlen izgalmas volt a megkövesedett tengerfenéken járni. Hoztam is haza egy darabot belőle.

    (nemsokára nagyobb lakásba kell költöznünk, mert annyi már a kavics, kagyló, csiga, meg mit tudom én micsoda ezen az alig 40 négyzetméteren – Papi) 🙂

    Négyen mentünk, én és Roy az egyik munkán, Phil és Al egy másik munkán dolgoztak, csak az utolsó nap segítettek be nekünk, mert ők hamarabb végeztek. Így mi is be tudtuk fejezni péntekre, aminek a nagyfőnök kifejezetten örült. Ő úgy számolta, hogy kétszer 1 hét lesz ez a munka. Annak ellenére hogy szinte egy dzsungelen keresztül kellett átverekednünk magunkat napi 10 órában, nemigen találkoztunk veszélyes állatokkal, pedig eléggé be voltam tojva. Volt ott minden: sűrű, szúrós bozót, bokáig érő vizenyős dagonya, erdő, sós bozót, por, meleg. Viszont két darab karvastagságú levedlett kígyóbőrőn, egy 20 cm-es kövér gyíkon (aminek a farka olyan mintha ott is egy feje lenne az ellenség megtévesztésére) és egy számomra ismeretlen, óriási pókfajon kívül nem találkoztam. Sajnos a fényképezőgép nem volt nálam, így képeket nem tudok feltenni. Szó mi szó, mindezek ellenére épségben hazaértem.

    Ezen a héten viszont olyat láttam, amit élőben még sose: skorpiót! De ne szaladjunk előre. Most 3 völgyzáró gáton végeztünk ellenőrző méréseket. Ezeket a méréseket fél évente meg kell ismételni, hogy lássuk, mocorgott-e valamerre a talaj vagy a gát. Most volt itt az ideje az ellenőrzésnek, úgyhogy mi ketten, én és Roy mentünk mérni. Maga a mérés nem nehéz. Meglehetősen monoton, 8-szor kell ismételt méréseket végezni a pontokra, amiből 6-9 darab van. A környék szép, lehet bámészkodni és ismerkedni a természettel és a helyi állatvilággal, amiből nincs hiány.

    A betonpillérek, amikről a méréseket kell csinálni egy fémsapkával vannak lezárva. Ez kitűnő búvóhely a „kisebb” állatoknak. Első nap nem vittem magammal fényképezőgépet, mert egész nap szakadt az eső. Szidtam is magam, mert minden sapka alatt volt „valaki”, szép kövér Huntsman pókok lakták ezeket a helyeket. Ez az az óriási pók, aki ideérkezésünk első napján a szívrohamot hozta ránk a fürdőszobában. Most se tartozik a kedvenc állataim közé, de kezdem megszokni. Nem ugrok helyből 2 métert és nem sikítok, csak kiráz a hideg és libabőrös leszek. Na az összes fémsapka alatt 1-1 Huntsman lakott, az egyik alatt volt 2 kis gyík is, egy másik sapka alatt pedig egy egész Huntsman család talált menedéket. Ez elég durva volt, mert amint Roy (ő volt a bátrabb) lekapta a fedelet, egy mérges Huntsman anyuka rohangált és ágaskodott fel, körülötte pedig vagy 20 darab, kb. 2 centis bébi Huntsman menekült mindenfelé. Itt mindketten ugrottunk hátra vagy 2 métert.

    Másnap már fel sem tűnt, hogy minden pillér alatt ott van a szokásos egy darab megtermett példány:

    A pillérek mellett nagyobb kövek is voltak. Épp toporgok az egyiken, amikor Roy mondja, hogy mutat valamit. Odajön hozzám, néz rám bután, én meg nem tudtam mit akar. Néztük így egymást egy darabig, majd azt mondja, hogy szálljak le a kőről, mert amit mutatni akar, az a kő alatt van. 🙂 Fél évvel ezelőtt amikor itt mért, megfogta a követ és arrébb akarta vinni, hogy megtámassza az ernyőt ami az igen érzékeny műszert védi. (esőben, napsütésben, mindig kell az ernyő a műszer fölé) A kő alatt egy skorpiót talált és lehet, hogy még most is ott van. Nézzük meg! Óvatosan felemelte a követ és valóban ott volt. Éppen édes álmát aludta, de egy kis piszkálás után felvette a támadó állást. Mellette az áldozatok láthatók. (kukacok, ezerlábúak, miegymás) Visszatettük rá a követ hogy megnyugodjon, de onnantól kezdve fél szemünk a kövön, másik fél szemünk a lepiszkált Huntsman-en, a többivel pedig igyekeztünk minél pontosabban mérni. 🙂

    Fentebb látható a nagyobbacska kő, melyen toporogtam, mellette pedig a skorpió, akinek a szállását megbolygattuk. Méretarány nincs mellette, de olyan 4-5 centis lehetett a kicsike, bennünk mégis komoly félelmet ébresztett.

    Nos, így telnek dolgos hétköznapjaim, s azt, hogy egyhangú lenne, igazán nem mondhatom.

    Kata

  • Egyéb

    Műrepülés pelikán módra

    Ez ugyebár egy pelikán. Kicsit csúnyácska szegénykém, lehet hogy van aki fél is tőle.

    Mindenesetre a napokban olyat produkáltak fent a levegőben, amit még Besenyei Péterünk is megirigyelhetett volna, bár ő csak magában repül. Akkor inkább a kötelékrepülők bujjanak az asztal alá. Történt ugyanis, hogy komoly erősségű szél kerekedett a parton, ami itt nem egy mindennapos dolog. Legtöbbször lágy szellő fújdogál, igen kellemessé téve a délutáni vagy esti barangolást a víz közelében.

    Nos, ezek itt négyen, kihasználva az adódó alkalmat és a megfelelő erejű szelet gondoltak egyet, és rögtönzött kötelékrepülést tartottak a viszonylag csekély számú, de annál szerencsésebb bámészkodóknak. Volt szerencsém közéjük tartozni, s mivel a sokat megért Canon A520 mint mindig most is velem volt, gyorsan kattintottam egyet:

    Többre nem is volt időm, mert ahogy megjelentek, olyan gyorsan el is távolodtak tőlem a part mentén déli irányba. Ilyet még nem láttam! Úgy képzeljétek el, hogy ameddig tudtam, követtem őket a szememmel, és vártam mikor legyintenek egyet a szárnyukkal. Azt bizony várhattam, ugyanis nem volt rá szükségük. Elég volt ráhasalniuk a megfelelő légáramlatra és csak suhantak, csak suhantak, csak suhantak… Megkapó látvány volt, s a kép talán visszaad belőle valamit. 🙂

    Üdv: Papi

  • Egyéb

    Barossa Valley

    Barossa Valley-ben, ami Ausztrália egyik leghíresebb bortermelő vidéke, ebben a hónapban tartották a hagyományos borfesztivált, ahová mi Húsvét vasárnapján látogattunk el. A szőlőtermesztést az itt 1842-ben megjelenő német lutheránus bevándorlóknak köszönhetjük, akiknek idővel a bortermelés lett a legfontosabb tevékenységük. Nem véletlen, hogy az idén 60. alkalommal megrendezett 10 napos fesztiválon külön megemlékeznek az elsősorban ide érkezett német telepesekről. (German Traditions)

    A pálmafákkal szegélyezett út a Seppeltsfield borgazdasághoz vezet, melyet 1851-ben alapított a német Seppelt család. A pálmákat az 1920-as években ültették, melyek a mai napig igazi látványosságnak számítanak a szőlőtőkék fölé magasodva.

    Chateau Yaldara. Ezt a szőlőskertekkel körülvett impozáns kastélyt 1950 körül építették, melynek művészeti és antik gyűjteménye minden nap látogatható. Érdekesség, hogy a kastély épülete mögött már igazi 21. századi módon folyik a nagybani bortermelés, a maga csúcstechnikájával:

    Még egy érdekesség. A kastély mellett van egy pici ékszerüzlet, mely opálból készült ékességeket árul. Egy kedves idős bácsika a tulaj, aki mutatott nekünk egy ránézésre egyszerű szikladarabnak tűnő követ, bár némi opálosan csillogó zárványok voltak benne. Elmondta, hogy a kő amit a kezünkben tartunk szintén eladó, nagyjából 20 ezer dollár lehet az ára (3 millió forint). Most csak dekorációnak van az üzletben. Miután jól megcsodáltuk, visszatette az üzlet közepén álló ősrégi páncélszekrény TETEJÉRE, néhány hasonló „kavics” mellé, majd elment kiszolgálni. Azért nem mindennap adnak az ember kezébe ilyen értéket, ráadásul úgy, hogy utána magára hagynak vele. Érdekes volt.

    Innen átmentünk a „suttogó falhoz” (Whispering Wall), mely nem más, mint egy völgyzáró gát a közelben. Maga a gát 140 méter hosszú, s az az érdekessége, hogy ha az egyik oldalon a betonhoz simulva mondunk valamit, akkor az a túloldalon tisztán hallható. Kipróbáltuk, működik! 🙂

    Továbbhaladva egy helyen helikopteres utazásra csábító reklámot láttunk. Nem volt vészesen drága, s mivel ilyen tákolmányon még nem ültünk, megfordult a fejünkben, hogy mi lenne ha… Itt azonban nem álltunk meg. Egyrészt azért, mert nagyot kellett volna fékeznem, másrészt meg tényleg csak egy kósza ötlet volt. De aztán! A következő helyen az előbbi ár feléért lehetett ugyanazt az utazást megejteni! Hoppá, mondtuk majdnem egyszerre, itt a remek alkalom, nézzük meg működik-e Asbóth Oszkár légcsavarja?! Jelentem alásan működik, ezen a kis képen pedig azt látjátok, amint apuka felkapja a feje fölé kisfiát, miután kiszálltak a gépből. 🙁 Volt ám ordítozás meg integetés, hogy ezt azért nem kellene, mert a rotor forgott rendületlenül, csak hát itt nem látszik ugye, mert a kép az csak kép. Ezen a helyen további magaslati felvételeket láthattok a légiutazásról. Is.

    Következő megállónk Angastonban volt, ahol egy 1856-ban, az Angas családnak épült házat látogattunk meg. Szívből tudom ajánlani azoknak, akik szeretik az ilyen régi, eredeti állapotában és bútoraiban megőrzött helyeket:

    A család már abban az időben nagyon gazdagnak számított. Több mint 1 millió hektár földterületet birtokoltak, melyeken szőlőtermesztés és állattenyésztés folyt. Annyira nem volt gond a pénzkérdés, hogy mivel itt akkoriban még nem volt villanyáram és nem tudtak jeget csinálni, Angliából hozatták azt 4 hónapos hajóúton. Itt két kérdés fogalmazódott meg bennünk: hogyan oldották meg, hogy a hajón ne olvadjon meg a jég, illetve hogy nem lett volna egyszerűbb a déli sarkról jeget hozatni? Ha valaki tudja a választ, kíváncsian várom a megoldást.

    Az épület még mindig a család eredeti, antik bútoraival van bebútorozva. A ház mint túristalátványosság is megtekinthető, emellett meg is lehet szállni benne, persze borsos ár leszurkolása után. A tulajdonos megrögzött vadász is volt egyben, ezt a falakon látható trófeák is bizonyítják.

    Sajnos az épületen belül nem lehetett fényképezni, pedig lett volna mit. Gyönyörű bútorok, kínai porcelánok, mindenféle ajándékok a világ sok szegletéből, melyeket utazásai során kapott a család. Ezek közül kiemelkedik egy 700(!) éves Biblia , mely szintén megnézhető, egy egyszerű üveglap mögött.

    Ha valakinek kedve támad néhány éjszakát itt tölteni megteheti, hiszen szállóként is üzemel a hely. Nem olcsó, de ennek fejében az eredeti bútorok között tapasztalhatja meg, milyen is volt az élet 150 évvel ezelőtt. Minden szoba látogatható a könyvtártól kezdve a konyhán át a hálószobákig, de ha éppen laknak valamelyikben, akkor abba éppen csak bekukkantani lehet . Nagyon szép kert is tartozik a házhoz, igazi angol hangulatot varázsolva a benne sétálóknak.

    Amellett, hogy főúri gazdagságban élték életüket Angastonék, nem feledkeztek meg a szegények támogatásáról sem. Mai mércével mérve is sokat adakoztak és adományoztak például kórház építésre. Azt is tudni róluk, hogy nagyon megbecsülték a nekik dolgozókat, akár cselédek akár magasabb beosztásban lévő alkalmazottakról volt szó, és rendszeresen megjutalmazták a legjobb teljesítményt nyújtókat.
    Itt láthatjátok a családi címert, melynek latin felirata szerint:

    „Az igazság erős. ” (Fortis est veritas)

     

     

     

    Célirányosan továbbhaladva elértük Springtont, ahol a vidék leghíresebb fája található. A hatalmas, üreges vörös gumifa tanúsítja a korai telepesek nehéz életét és találékonyságát.

    A fa volt az otthona a német bevándorló Herbignek és feleségének 1855-1860-ig. Az első két gyerekük is itt született a fa törzsében. Ahogy nőtt a család, amelyben végül 16 gyerek látott napvilágot, Herbig először egy faházat, majd később egy kőházat épített a fa közelében.

    A fa még mindig él, pedig valószínűleg valami betegség folytán sikeredett ilyen óriásira a törzse, mely alatt kényelmesen elfér akár 20 ember is.

    Utunk során a Barossa völgyön keresztül haladva, majd a párhuzamos Éden völgyön át sok szépet és csodát láttunk, a Herbig család fáját már igencsak a nap végén értük el.

    S végezetül álljon itt egy kép a hamisítatlan Barossa völgyről, a naplemente fényében:

    Üdv:Kata, Papi

  • Egyéb

    Deep Creek Conservation Park

    A nyuszis hosszú hétvége szombatján látogattunk el a Deep Creek Conservation Park-ba. Nem mi voltunk az ötletgazdák, hanem Katám egyik kollégája, Phil meghívásának tettünk eleget, mondanom sem kell, hogy nagy örömmel.

    Most is délnek indultunk, bő egy órányi autókázás várt ránk. A park közelében volt a találkozási pont, egy kisváros egyetlen „nagyobb” boltja előtt. Itt kellett letérnünk a főútról, hogy aztán a bozót felé vehessük az irányt. Kicsit korán érkeztünk mint mindig, így volt időnk egy cseppet bámészkodni.

    A boltocska mellőzött minden extravagáns dolgot. Puritán volt, de mindent megkaphattál benne, ami a létfenntartáshoz kell. Jöttek is rendesen a vásárlók, valaki csak a napi sajtóért, mások a napi betevőért. Egyvalamit azonban észrevettünk: sokan csak azért ugrottak be az üzletbe, hogy jeget vegyenek. Jeget bizony, nagy zacskókban cipelték kifelé a kocsikhoz, alig bírták. Ezen kicsit elgondolkoztunk, hogy mire is kell nekik, de nem sok okos dolog jutott eszünkbe. Persze nyilván hűteni. De. Lehet hogy nincs hűtőszekrényük? Vagy áramszünet van? Vagy… Ha valaki tudja a megoldást, hományosítson fel bennünket!

    A másik dolog amiért itt megállnak az emberek autójukkal az az, hogy benzint vegyenek. Mert hogy azt is árulnak. De hogy?! Egyetlen kútfej árválkodik az üzlet bejárata előtt kb. 3 méterrel. Kicsit kopott, kicsit megviselt, de működik. Ami furcsa, hogy hiányzik minden biztonsági óvintézkedés a kút mellől. Csak úgy le van rakva a placc közepére, a főút és az üzlet közé. Se korlát, se szegély, csak úgy ott van. Ha valaki kicsit morcossabban érkezik és egy hajszállal szűkebbre veszi a kanyart, hááát?! Nem lennék a helyében. De annak se, aki 100 méteren belül tartózkodik. Meglehetősen vicces látvány volt, szánom-bánom, hogy kép nem készült róla. 🙁

    Mivel a többiek nem nagyon akartak megérkezni, Katám bement megkérdezni, hogy egyáltalán jó helyen vagyunk-e? Jó helyen voltunk, sőt, mikor a kérdezett személy megtudta, hogy még várunk néhány embert, megnyugtatott minket: ne aggódjunk, ezen a környéken mindenki ezt a helyet használja találkozási pontnak. Aranyos. 🙂

    Ha késve is, de megérkeztek a többiek is, így végül is 4 autóval indultunk tovább. Nemsokára letértünk az aszfaltos útról, majd elértük a park bejáratát. Kapu, vagy kerítés sehol, volt azonban becsületkassza. Egy nyomtatvány kitöltése és $7 bedobása után megváltottuk a jegyet a belépéshez. A pénzt csak úgy be kellett dobni egy perselyszerű valamibe, a nyomtatványt pedig kiragasztani a szélvédőre. Senki nem volt sumák, mindenki lerótta a díjat. 🙂

    A képeken látszik, hogy nem lépésben haladtunk a keményre döngölt, de mégiscsak földúton, aminek nagyon egyszerű oka volt: az úton keresztben apró barázdák sorakoztak. Ha lépésben haladsz, minden egyes barázdát megérzel, és az autónak sem tesz jót. Ha kicsit gyorsabban haladsz és „ügyes” vagy, sikerül elkapnod azt a bizonyos frekvenciát, ami hidakat is lerombolt már, itt azonban a kocsidat kezdi rázni de olyan mértékben, hogy minden eresztékében remeg, szinte érzed ahogy atomjaira hullik alattad. Bezzeg ha adsz még egy pici gázt, akkor túl lépsz ezen a ponton, és szinte suhanni fogsz az úton. Ja. Hatvannal. A földúton. 🙂 A kanyarokban azért érdemes lassítani, mert az apró kavics olyan, mintha jégen autóznál.

    A túra kellemes időben, gyönyörű környezetben vezetett, néha a tenger is kibukkant a fák lombjai közül. Kenguru leshez már késő volt, őket kora reggel érdemes becserkészni, mikor éppen a reggelijüket keresgélik. (a fenti képet a netről csórtam)

    Egy kisebb vízesés volt utunk célja, sajnos a szárazság miatt éppen hogy csak csörgedezett benne egy kis víz. Lépten nyomon a bozóttűz nyomaival találkoztunk, de nem kell megijedni, mert a legtöbb növény megtanult együtt élni a tűzzel, sőt szükségük is van rá a megújuláshoz. Persze csak mértékkel égjen az a bozót!

    A túra végén a csapat néhány hölgy tagja egy kis meglepetéssel szolgált mindannyiunknak. Húsvéti tojásokat dugtak el a bozótban, azokat kellett megkeresni, de mindenki szigorúan csak egy darabot vehetett fel. Nekem Katám súgott, hol találom az egyiket.

    Jól éreztük magunkat, és hogy ide visszafogunk még térni, azt már ott eldöntöttük.

    Üdv: Papi

  • Egyéb

    Az ausztrál aprópénz

    Csak érdekességképpen teszem fel az ausztrál aprópénzeket, hogy tudjátok mi az ami a zsebünket húzza. Bizony húzza, mert komoly méreteik vannak, főleg az 50 centesnek:

    A 2 dolláros kb. akkora, mint a mi kettesünk, talán egy picivel nagyobb. Mivel a vastagsága meg kétszerese, ezért aztán a súlya sem elhanyagolható. Összességében nézve a dolgot nem tanácsos sok apróval sétafikálni az utcán, mert mintha egy féltégla lenne a zsebedben.

    Az 5 centesen egy hangyász sünt láthattok, a tízesen egy lantfarkú madár van (amit én korábban egy pávának hittem, de nem az, kösz Krisz!), a huszason egy kacsacsőrű emlős úszik, az ötvenesen a kengurus-emus AU címer látható, az 1 dolláros egy falka kengurut hordoz, a 2 dolláros pedig egy őslakos portréját viseli.

    Bent a cityben sok aprópénzt lehet látni a járdán az üzletek előtt, a többségük külföldi apró. Na nem csak úgy szétszórva, hanem betonba öntve. Gondolom az üzlet tulajdonosa gyűjtögette az oda betévedő idegenektől, majd amikor felújították a járdát, látványként belenyomkodta a friss betonba. Már találtam hazai 100 forintost is! 🙂

    Nos, az apróságokról ennyit, remélem nem untattam vele senkit.

    Üdv: Papi

  • Egyéb

    Rendőr-tűzoltó világjáték

    Ha kicsit megkésve is, de röviden beszámolnék a 2007-es rendőr-tűzoltó világjátékról, melyet március 16-25 között rendeztek meg itt Adelaide-ben. Már jó előre hirdették magukat városszerte, én a helyi „Váci” utcában kaptam őket lencsevégre. Nem volt nehéz dolgom, mert a sulim is ebben az utcában van a belváros szívében.

    Kisebb olimpiának is megfelelt volna a rendezvény, hiszen ha nem csalnak az információim, melyet néhány magyar résztvevőtől kaptam, akkor közel 8 ezer versenyző indult. Ebből az USA 800 fővel képviseltette magát, gondolom biztos ami biztos alapon. Kishazánk is szerepeltette magát honi rendőreinkkel és lánglovagjainkkal, egy csoportjukkal talákoztunk is. Mi csak szombaton, az egy hetes verseny utolsó napján értünk rá kimenni az egyik helyszínre, ahol erőemelés és nyomás volt napirenden. Néhány képet itt láthattok, többre nem futotta sajnos.

    Sokféle versenyszámban lehetett indulni. Ezek között voltak közismertek, mint például az úszás, evezés vagy futás, s természetesen a küzdősportok sem hiányoztak. Ami igazán kuriózumnak számított, az a teljes felszereléssel, légzőmaszkkal való lépcsőzés egy toronyház tetejére. Embert s tűzoltót próbáló feladat, s mieink nagyon várták ezt a számot, mert úgy érezték jók benne. Szerencsétlenségükre s a vetélytársak szerencséjére nem tudtak elindulni, mert valami fatális dolog miatt Sydney-ben ragadt a felszerelésük. Két nap is kevés volt ahhoz, hogy átérjen Adelaide-be. Ilyen is van, pedig 2 nap alatt kocsival is megjárja az ember ha nagyon muszáj. Persze nem ezzel, de azért ez is működőképes: 🙂

    Mivel szép számmal jöttünk össze Adelaide-ben élő magyarok, kárpótlásul teli torokból bíztattuk erős embereinket, akik remekül helyt álltak a súlyokkal szemben. Ha jól tudom jövőre Kanada ad otthont ennek a versenynek, reméljük a felszerelés időben ott lesz ahol lennie kell.

    Üdv: Papi

  • Egyéb

    Húsvét

    Első Húsvéti  ünnepünket töltjük ennyire távol szeretteinktől, de gondolatban sokszor velük vagyunk, mint ahogy most is. Otthon már biztosan megfőtt a húsvéti sonka s a tojás, kellő gasztronómiai élvezetet adva az ünnepi hangulathoz. (nyami-nyami) Mi most nem készültünk sonkával. Az igazság az, hogy csak felületesen figyeltük az üzletek polcait, hátha ráakadunk itt is az otthon megszokott „sonyeszra és tormára”, de nem. Lehet hogy van, csak mi nem találtunk rá.

    Ez a Húsvéti lap nagy utat járt meg, szüleimtől kaptuk az ünnepre. 🙂

    Adelaide városa nem kispályázik az ünnepre való tekintettel, ugyanis 25 ezer darab (nem tévedés) csokitojást szór szét, rejt el a városi parkban, hadd keresgéljenek a gyerekek szombat délelőtt. 11 órakor veszi kezdetét a nagy kutakodás, ha sikerül kimennünk, teszek fel pár fotót. Nekünk a mai nap (péntek) már munkaszüneti nap, itt Good Friday az elnevezése, ezért aztán igazán hosszú, 4 napos a hétvégénk.

    Holnap kirándulni megyünk. Kata egyik munkatársa hívott minket, tartsunk vele és a baráti körével. A Deep Creek Conservation Park lesz a cél, reményeink szerint vadon élő kengurukat is fogunk látni, persze egyéb más veszélyes és veszélytelen élősködővel egyetemben. 🙂

    Mindenkinek kellemes ünnepet, jó pihenést kívánunk!

    Üdv: Papi, Kata

  • Egyéb

    „Szemét” ügy

    Az otthoni illegális szemétlerakásról van szó. Mármint arról a szemétről, amit Németországból hoznak kishazánkba, hogy aztán valamelyik eldugott helyen megszabaduljanak tőle. S hogy miért hozom fel ezt a dolgot? Mert itt is hír!

    Az Adelaide-i 31 -es csatornán sokat foglalkoznak külföldi hírekkel. Van benne mindig az EU-val kapcsolatos összefoglaló, ha tehetem megnézem. Tegnap is ez történt. Egyszer csak ismerős felirat tűnt fel a képernyőn: Kunbaja. Bizony, a szemét ügyről volt szó, egész komoly anyagot adtak le. Még egy eredeti felvételt is bemutattak, amint az egyik forgató csoport autóját feltartóztatják, majd megtámadják őket. Törött ablakkal ugyan, de sikerült kereket oldaniuk, de az őket követő támadók elől végül egy rendőrörsre menekültek.

    Aztán Persányi miniszter úr került lencsevégre. Furcsa volt, ahogy mosolyogva kommentálja az eseményeket. Szerinte ez csak egy szűk réteget érintő dolog, néhányan így akarnak egy kis vagyonra szert tenni. (?)

    Otthon is az volt, de ebből a távolságból még szomorúbb látni-hallani ezeket az eseményeket. Nyilván itt is vannak ilyen-olyan ügyeskedők, mert azok sajna mindenhol vannak. Egyszerűen csak kikívánkozott belőlem, hogy mégsem csak egy szűk réteget érintő kérdés.

    Szemét ügy! Így, idézőjel nélkül.

    Papi