• Egyéb

    Gödörben

    Van egy munkatársam. Egy meglehetősen szeleburdi, fiatal, pattanásos arcú mérnök gyerek, aki éppencsak hogy kikerült az egyetemről. Nevezzük „Pityunak” (Túl a sövényen) 🙂 Elnézést minden Istvántól, semmi hátsó szándék nincs mögötte, egyszerűen csak nem akarom leírni a nevét, ki tudja mikor szereznek tudomást a blogunkról az itteniek.

    Szóval, Pityuval mindig történik valami, s mivel én is gyakran dolgozom vele mint földmérő asszisztens, így aztán a dolgok velem is megtörténnek. Kezdődött azzal, amit az „Elhagytuk, utólag már…” kezdetű bejegyzésben megírtunk.

    Folytatódott azzal, hogy ennek az ominózus 100 ezer dolláros műszernek a lelkét majdnem ízzé-porrá törte a betonon. Történt pedig, hogy egyik nap, munkánk végeztével elkezdtünk összepakolni. Egy 2×2 sávos út közepét elválasztó szigeten mértünk, mellettünk sorra dübörögtek el a teherautók a 25-ös tábla ellenére. Tudni kell, hogy maga a műszer egy három lábú állványra van felcsavarozva, s mivel így egy egységet képez, nyugodtan a vállunkra lehet dobni mikor egy másik pontra kell telepítenünk. Nos a drágám, a szeleburdi elkezdte lecsavarozni a műszert az állványról, majd mikor ezzel végzett, ki tudja milyen megfontolásból egy mozdulattal felkapta az állványt és a vállára dobta azt. 🙁

    Fél szemem rajta van a srácon mióta otthagytuk a prizmát a fűben, de állandóan nem őrködhetek felette. Most is figyeltem mit csinál, de annyira gyorsan történt minden, hogy érkezésem sem volt közbeavatkozni: a műszer megkezdte zuhanórepülését a föld felé, majd el is érte azt nagy pufanással… Az ütő mindkettőnkben megállt.

    Itt a vég. Mármint az Ő vége. Ezt biztosan nem ússza meg. Gyorsan felkaptuk a földről, majd tüzetesen átnézve azt megálapíthattuk, hogy bár egy aprócska műanyag valami eltörött rajta, maradandó károsodást nem szenvedett. Legalábbis reméljük, hogy továbbra is hitelesen mérünk vele. 🙂

    Az volt a szerencsénk, hogy nem betonra esett, vagy nem gurult ki ez egyik teherautó ikerkereke alá, mert akkor bizony a kukában végezte volna, bármilyen masszívra is vannak ezek építve. Szóval ezt is megúsztuk.

    S akkor most jöjjön a gödör, merthogy ezt a címet adtam a bejgyzésnek.

    Mindez kedden történt. Egy viszonylag nagy területen kellett mérnünk, mely egy lakópark lesz. Az utak már ki vannak jelölve, s az elektromos művek már az oszlopok helyét is kiásta végig az utcák mentén. Szép nagy gödrök feszítenek mindenfelé, persze mindegyik körbe van rakva bólyákkal ahogy illik. Nos mi, vagyis „Pityu” szépen leparkolt két ilyen tekintélyes lyuk közé mikor megérkeztünk, de vészesen közel az egyikhez. Már akkor gondoltam, hogy nem lesz ez így jó. Mindegy, ő a sofőr, csak tudja mit csinál.

    Elérkezett az indulás ideje. Kocsiba be, hajrá. De hova?! Egyenesen előre, puff bele a lukba. A bal első kerék úgy eltűnt benne, hogy szegény Navara jobb hátsója a levegőben kalimpált, s persze az egész autó felült a lyuk szélére. Se előre, se hátra, a négykerék hajtás mit sem ért. Gyújtás levesz, na akkor gondolkodjunk!

    Idáig mindennaposnak tűnhet a dolog, de amiért virtuális tollat ragadtunk, az a következő aranyos történés miatt kerül bele a blogba.

    Az már első ránézésre látszott, hogy önerőből mi innen nem mozdulunk egy tapodtat sem. Mivel rajtunk kívűl az égvilágon senki sem tartózkodott a területen, „Pityu” már nyúlt a telefonjáért, hogy valami segítséget kérjen. Míg azon tanakodtunk, hogy a céget hívja-e segítségül vagy az RAA-t (az itteni autóklubot), mint derült égből a villámcsapás, megállt mellettünk egy Land Rover. De még abból a békebeli fajtából, s látszott rajta, hogy bizony sokat látott jószág, talán még a fára is felhúzta magát a saját csörlőjével, mint ahogy azt láttuk „Az Istenek a fejükre estek” című filmben. Mindenesetre reklámnak sem volt utolsó a dolog. Na mindegy, a lényeg a lényeg: megérkezett a felmentő sereg. Hogy honnan? Fogalmunk sem volt, de azért lopva körülnéztünk, hátha egy reklámfilm alanyai vagyunk, csak éppen nem tudunk róla. 🙂

    Tehát a Land Rover megállt, s kiszállt belőle egy idős bácsika huncut mosollyal a bajsza alatt, s megkérdezte: baj van?… S tovább mosolygott. Na erre belőlünk is kitört a nevetés. Igen, mondtuk, jól látja a helyzetet. Tudna-e rajtunk segíteni? Hát persze, mondta. Régi farmer vagyok. Na ebből, meg abból a szűnni nem akaró huncut mosolyából tudtuk, hogy legalább annyit látott már életében, mint az autó amiből kiszállt. A keze is mindent elárult: idős, kérges munkás kéz volt, ránézésre is láttuk, hogy szorítása a satu szorításával vetekszik.

    A bácsika megfordult a „földutak királyával”, majd odatolatott a Navara hátuljához. Kiszállt belőle, majd lassan, végtelen nyugalommal, ahogy csak egy 100 éve itt lakó ausztrál tud, hátrasétált és kinyitotta a Rover hátulját. Szemünk és szánk tátvamaradt a csodálkozástól amit ott láttunk. Katonás rendben számtalan kisebb-nagyobb láda és doboz sorakozott az autó bendőjében. Szerszámok, kötelek, mindenféle számomra ismeretlen középkori kínzóeszköz, miegymás. Az autót simán be lehetne nevezni a Párizs-Dakarra mint szervízautót. Előkerült egy masszív emelőszem és a hozzátartozó ugyancsak masszív vontatókötél is, s a japán ipar remeke már csak múlt időben gondolt az őt fogva tartó sötét és mély veremre.

    Mire feleszméltünk volna, apóka már össze is pakolt, majd miután elrebegtük neki hálás köszönetünket, csak annyit mondott: No worries! S már ott sem volt.

    Útban hazafelé „Pityura” és a bácsikára gondoltam. A szeleburdi, fiatal gyerkőcre, akinek még ott van a tojáshéj a fenekén és az öregre, aki nap mint nap megküzd az elemekkel, s akinek már nem nagyon lehet újat mutatni ebben az életben. Mindkettő megérne egy-egy tanulmányt. 🙂

    Örülök, hogy találkozhattam vele.

    Kata elbeszélése alapján írta: Papi

  • Egyéb

    Megfejtések

    Elérkezett az ideje, hogy megadjuk a megfejtéseket a két feladott rejtvényre, illetve további képek is elérhetők ezen a helyen.

    Woakvine Cutting. Ez a neve annak a hasadéknak, ami az 1-es számú rejtvény volt. Nem természeti képződmény, hanem emberkéz alkotta. Az 1950-es évek közepén nagy áradások voltak a környéken, és az egyik farmer 420 hektárnyi földje sokáig víz alatt is maradt. Az illető megunván a helyzetet gondolt egy nagyot és másodmagával munkához látott.

    Egy Caterpillar lánctalpassal és a mögé kötött földgyaluval elkezdték átvágni a víz útjában álló dombot. A munkát 1957-ben kezdték s három év múlva el is készült ez a nagyon látványos és számukra életbevágó alkotás, mely a közeli George tóba vezette el a fölösleges vizet.

    Néhány adat: a csatorna 1 km hosszú, átlagosan 30 méter mély, s 276 ezer köbméter földet termeltek ki és terítettek szét a környéken.

    A 2-es számú rejtvény, mely az Engelbrecht sinkhole-ban található, akár egy szagos rejtvény is lehetne, szerencsére ma már szagtalan a „dolog”. Mert bizony, amit ott láttunk, az egy egykori udvari gravitációs illemhely volt, s az elszíneződés a falon… nos, ki lehet találni mi az.

    Kata, Papi

    ui.: Fedora Janiék pakolhatnak! 🙂

  • Egyéb

    A Kookaburra, avagy a „kacagójancsi”

    Ismerjétek meg Ti is ezt a kedves és szeretnivaló jószágot, mely a világ legnagyobb testű jégmadara. S bár ördögi kacagásától hangos az egész keleti és déli partvidék, mégis Ausztrália egyik legrokonszenvesebb madara. Ez pedig nem más, mint a: Kookaburra (kacagójancsi)

    Viszonylag nagy testű madár, a testtömege 350 gramm, a testhossza akár 45 centiméter is lehet. A tojó 2-4 tojást rak, a fiókák 24-26 nap múlva kelnek ki. A kontinens déli és keleti részén él, Tasmániába és Új-Zélandra betelepítették. A sűrű vagy közepesen sűrű erdőket kedveli, elsősorban víz közelében él. Rovarokat és más gerincteleneket fogyaszt, de elkap rágcsálókat és kisebb madarakat is. Emellett hüllőket, sőt kígyókat is zsákmányol, ami miatt az első ausztrál bevándorlók nagyon megszerették ezt a madarat. A többi jégmadárhoz hasonlóan erős nyaka és csőre segítségével öli meg áldozatát.

    A jégmadarak egész évben védik területüket. Általában 3 vagy valamivel több egyed él együtt, a csoport egy párból és segítőikből áll. Ezek a segítők többnyire hímek, kiveszik részüket a költési feladatokból és a territórium védelméből egyaránt. Alapvetően békés madarak, a dominancia harcokat rendszerint inkább szimbolikus küzdelmek kísérik. Ennek egyik formája egy különleges birkózás, amely során megragadják egymás csőrét, majd megpróbálják azt forgatni és csavarni, így mutatva erejüket. A vesztes előbb-utóbb leesik az ágról, és arrébb röpül. Mindig a szaporodó pár a legmagasabb rangú, és a rangsor már korán, a fiatalok között kialakul.

    A „kacagójancsi” nevet jellegzetes, emberi nevetésre hasonlító hangjáról kapta, amelyet általában kora reggel és kora este hallatnak. Emellett sok más hasonlóan egyedi és különleges hanggal is megörvendeztetik az erdő lakóit.

    Többnyire 10 méter magasra rakja a fészkét a fák odvába. 2-4 fehér tojását 24-26 napig költi. A kikelő fiókák majdnem akkorák, mint a szüleik, csak nincs tolluk és még vakok. A fiatalok egy éves korukban válnak ivaréretté, de legalább még egy évig a szüleikkel maradnak, mint segítők.

    S akkor most jöjjön a lényeg! Hallgassuk meg, miért is kapta a kacagó nevet a Kookaburra. Hangfalakat bekapcsolni, hangerőt feltornászni, s legyetek türelemmel, mert egyszer csak felhangzik egy, majd egyre több nevetés, mely igazi őserdei hangulatot varázsol a szobátokba. Csukd be a szemed, s gondolatban Te is itt lehetsz. Felkészültél? Szomszédok, kutyád, macskád biztonságban? Akkor kattints ide!

    Na milyen volt? 🙂

    Üdv: Papi

  • Egyéb

    Kellene egy jégkaparó! :-)

    Bizony elkelne egy jégkaparó, mert itt már igencsak benne vagyunk a télben. Nem értem. Úgy volt, hogy egy finom meleg, kellemes helyre jövünk, erre tessék:

    Ma reggel, mikor 6:40-kor elindultam a munkába, csak indultam volna, mert Morgó szélvédője jégtáblává változott. Mivel a munkatársam várt rám és nem akartam elkésni, Papit hívtam segítségül: szüntetné meg ezt a megfelelő kilátást akadályozó jégréteget, de izibe!

    Igen ám, de mivel? Jégkaparónk nem volt, miért is lett volna, erre nem voltunk felkészülve. Mondom erre gyorsan, mert már indultam volna, hogy hozok le egy kancsó forró vizet, s azzal nyakon öntjük szegény Morgót. Papi rám néz, s egyből láttam, hogy ez egy rossz ötlet volt. Ráönteni a forró vizet a jeges szélvédőre, talán nem kéne. Ezért aztán jobb eszköz nem lévén, az ablaktisztítónk gumi részével úgy ahogy sikerült annyira letisztítani az üveget, hogy el tudjak indulni, a többit a fűtésrendszer elintézte.

    Nem volt komoly fagy, csak talajmenti, a hírek szerint -4 volt a hőmérséklet a mért leghidegebb helyen. De akkor is! A legtöbb ház ablakain, így a miénken is csak szimpla üveg van, ami semmit sem ér hőszigetelés szempontjából. Hideg is van reggelente a lakásban! Szerencsére a légkondink fűteni is tud, erre nem is olyan régen jöttünk rá, és ezt a kevés légköbmétert igen gyorsan át tudja melegíteni. Napközben 15 és 20 fok között van a hőmérséklet, az már eléggé kellemes így télen.

    Sajnos van már áldozata is az éjszakai hidegnek. Egy hajléktalan hűlt ki az utcán az éjszaka annyira, hogy bár még magánál volt mikor rátaláltak, de már nem tudtak rajta segíteni a kórházban sem. Ledöbbentünk a hír hallatán, mert eszünkbe sem jutott volna, hogy itt is előfordul az ilyesmi. Lehet, hogy ezt is a klímaváltozás számlájára írhatjuk?

    Kata

  • Egyéb

    Tűzhányók földjén

    Na ez így teljesen nem igaz, mert ilyenkor az ember Hawaiira vagy Izlandra gondol, és mi „sajnos” nem ott voltunk. De ami késik… Szóval az elmúlt hétvége itt hosszú hétvége volt, ezért elmentünk 2 napra Mount Gambier-be, ami innen kb. 450 km-re van.

    Mount Gambier a Kék tóról híres (Blue Lake), ami egy krátertó. Ez már magában is felcsigázott, mert sose láttam még krátertavat. Megkérdeztem a munkatársaimat, hogy útközben még mit érdemes megnézni. Megjegyezték, hogy ilyenkor télen nem kék a tó (majd lentebb leírom miért), menjünk nyáron és amúgy is esni fog és hideg lesz. Itt üzenem, hogy gyönyörű napos időnk volt! Azért mentünk most télen, hogy össze tudjuk hasonlítani majd azzal a képpel, amit Karácsonykor fogunk csinálni és lássuk a különbséget. (és lássátok Ti is! ) 🙂

    Feszített útitervünk volt, amit az első nap felrúgott egy vulkán, másnap meg egy érdekes mészkő-képződmény. Ezért Naracoorte-ba nem volt időnk elmenni. Itt van egy cseppkő-barlang, ami a világörökség része. Ez az egyetlen olyan természeti csoda Dél-Ausztráliában ami szerepel a Világörökségi listán (na én azért még tudnék 1-2-őt hozzáírni ehhez a listához). Híres erszényes fosszíliákat találtak benne, ami az Ausztrál evolúció fontos láncszeme, még David Attenborough műsorában is főattrakció volt anno. Na ez a barlang és a 3 órás barlangi túra most kimaradt, amit szintén Karácsonykor pótolunk.

    Ebben a bejegyzésben „elrejtünk” két feladványt. Aki helyesen válaszol az máris csomagolhat, mert elnyeri vendégszeretetünket és szállást+teljes ellátást kap itt Adelaide-ben. Aki a feladványban szereplő két helyen járt már, az legyen sportszerű és ne küldje el a megfejtését.

    Első nap: hajnali 4:50 nyekergett a vekker. Nagyon korán volt. Sötét. Hideg. Itt most télen 15 fok van a lakásban, kint napközben kb. 20 fok, hajnalban meg 4-5. Hat óra előtt sikerült is elindulni. Először Alexandrina és Albert tavaknál álltunk meg reggelizni. Alexandrina a nagyobb kb. 40×20 km-es. Nagyon hideg volt, még pokróccal is majd meg fagytam. Továbbhaladva egy pillanatra megálltunk Kingston-ban és lefényképeztük Larry-t az óriás rákot:

    Ebédidőben „Robe” tengerparti falucskában álltunk meg, ami egy nagyon régi halászfalu. Fiúk (munkatársaim) szerint isteni pékség van itt. Megebédeltünk a pékségben, jól laktunk, de az isteni szón azért vitatkoznék, mert a magyar pékáru sokkal finomabb. És nagyon hiányzik a kakaóscsiga! Sétáltunk egy kicsit a tengerparton, továbbmentünk Beachport-ba, gyors rácsodálkozás a 800 m hosszú mólóra. Van itt egy kis tó (Pool of Siloam) aminek 7-szer sósabb a vize, mint a tenger és nem süllyed el benne az ember. Erre szintén nem volt időnk, na meg az idő sem volt elég meleg egy úszkálásra, majd Karácsonykor. Kocsiba be. Tovább.

    Tantanoola barlang. Először nem akartunk bemenni. Körbesétáltuk a barlang körül kiépített kis túraösvényt. A víz és szél csipkézte mészkő képződmények, valamint a rózsaszínes dolomit sziklák váltották egymást. Többszöri unszolásomra bementünk a barlangba. Papinak nem akaródzott, „láttunk már elég cseppkövet otthon” indokkal. Bementünk. Nem bántuk meg. Igen, láttuk otthon az Aggteleki cseppkőbarlangot, de ez teljesen más volt! Mielőtt bementünk, a pénztáros hölgy elmondta a barlang történetét, majd együtt léptünk be a barlangba. Bent felkapcsolta nekünk a lámpákat, kezünkbe nyomta a zseblámpáját, majd miután azt mondta, hogy addig maradunk amíg kedvünk tartja, magunkra hagyott bennünket. :O) Ledöbbentünk a helyzeten, de ez Ausztrália.

    Ja a másik amit nehezen tanulok meg az az, hogy itt nem kérnek külön pénzt ha fényképezni szeretnék barlangban, vagy Múzeumban, vagy olyan helyen ahol belépőt szednek. Itt is és másnap még egy helyen megkérdeztem, hogy használhatom-e a gépet. Értetlenül néztek és mondták, hogy persze. Belépőjegyet viszont nem kapunk sehol. Érdekes. Emlékszem Ausztriában, Csehországban, Szlovákiában külön fényképezőgép-jegyet kell venni, ami elég drága.

    Kanyarodjunk vissza a barlanghoz. 1930-ban egy 16 éves fiú fedezte fel, miközben nyúlra vadászott. A nyúl odúja a barlang bejárata volt. Micsoda luxusban lakhatott a nyúl… A barlang kora ismeretlen. Egyes tudósok 4000 évesre becsülik, de mások szerint sokkal idősebb. Az óceán többször elöntötte ezt a területet, ezért nem tudják pontosan a korát. Valami ilyesmiről beszélt a hölgy. Maga a barlang egyetlen teremből áll. A terem kb. kézilabdapálya nagyságú lehetett, közepén egy pirinyó tóval. De az a cseppkőmennyiség ami ott volt! Hát, hihetetlen. Csoda hogy tud még új képződni. Nem volt üres felület. Volt olyan, hogy lógott le a cseppkő a mennyezetről, de már egy másik nőtt a cseppkő oldalán ívesen kanyarodva felfelé. Sajnos a gépünk nem alkalmas sötétben fényképezni, próbálkoztunk, de nem tökéletes. Gyertek el és nézzük meg együtt újra! 🙂

    Irány Mount Gambier. Nincs több kitérő. Krátertavat akarok! Gyönyörűen sütött a délutáni nap, bíztam benne, hátha kék lesz a tó a napsütésben (nem volt kék). Amúgy a tavak, mert 3 krátertó van, amiből az egyik már ki van száradva, szóval a tavak a másnapi úitervben szerepeltek, dehát a napsütés odacsábított pár percre, hátha vasárnap már esni fog. Kocsiból kiugrottunk és kattogtattunk.

    Ez az egyik legfiatalabb vulkán Ausztráliában. 40 millió évvel ezelőtt sekély, állatoktól hemzsegő tenger borította a területet 25 millió éven keresztül. Ez a gazdag állatvilág hozta létre a Gambier-i mészkövet, amit most szépen szeletelve (mint kés a vajat) bányásznak és ez a fehér mészkőréteg látható körben a vulkán peremén a víz felett. Kb. 4600 évvel ezelőtt a láva kifolyt a mészkő tetejére és kihülés után egy 20 méter vastag fekete réteget képzett a fehér mészkő felett. Ezek a rétegek felismerhetők az első beszúrt képen. Később a láva ismét felfelé tört. Keresztülhaladt a talajvízen, a vízből gőz lett és egy nagy robbanással áttörte a korábbi kemény bazaltréteget. Akkora volt a robbanás, hogy 20 tonnás vulkáni „bombák” és mészkövek röpködtek szanaszét. Végül a talajvíz feltöltötte a krátert. Valahogy így alakult ki.

    Miért kék a Kék tó? A tó kb. 90 méter mély és vizét ivóvízként használja a város. Nyáron gyönyörű kék (élesebb kék, mint amikor kék halállal lefagy a számítógép), télen pedig szürke, zöld. Ezt láttuk mi is. Én úgy tudtam valami kémiai anyag változtatja meg a víz szinét. Főnököm azt mondta, hogy a napsugarak beesési szöge miatt kék. Mindkettőben van valami. Nyáron a napsugarak felmelegítik a tó vízfelszínét. A vízben lévő halott algák és kalcitok lesüllyednek a tó aljára . Minél több alga és kalcit áramlik le a tó fenekére annál kékebb a tó. Remélem érthető.

    Az ajándékboltban dolgozó idős néni, akihez képeslapért ugrottunk be kb. fél órát mesélt a tóról és egyéb közeli érdekes látnivalókról. Ő mondta, hogy az egyik nyáron búvárok mentek le és kb. 40 m mélységig volt kék a tó vize, ahol egy éles, jól elkülöníthető határt láttak a kék és a szürke szín között. Ő említette, hogy van itt a közelben még egy érdekes mészkőképződmény. Mutatott róla képet is. Annyira megtetszett nekünk, hogy emiatt passzoltuk a másnapi barlangtúrát. Nem is értem, miért nem tudtam róla, pedig eléggé fel szoktam készülni a túrákra. Hibáztam. 🙂

    Ez a mészkőképződmény az egyes számú rejtvény! A kérdés az: hogy alakult ki ez a hasadék? Annyit elárulunk, hogy kb. 1 km hosszú és 28-34 m mély.

    Mivel még nem sötétedett be, elmentünk Mount Schank kialudt vulkánját megmászni. Mount Schank kb. 17 km-re van Mount Gambiertől. Messziről egy semmitmondó kis dombocska. A kutya se mondaná meg, hogy ez egy vulkán. Volt.

    Nem tudtuk mire számíthatunk mikor odaértünk. Sütött a délutáni nap, amikor elértük a kráter peremét. ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ! Mesés volt! Igazi vulkán! Igazi meredek kráterfal! És mi ott vagyunk a peremén! Majdnem könnybe lábadt a szemem. Gyönyörű volt! Ezt látni kell. Ennek a vulkánnak nincs krátertava, mert a kráter alja a talajvíz felett van. Az egyik útikönyv szerint 16, a térkép alapján 20 kialudt vulkán van itt délen. Hat Dél-Ausztráliában, tizennégy Viktória államban. Listánkra mind a 20 felkerült. 🙂

    Eléggé lemenőben volt a Nap, ami látszik is az első képen, ezért elhatároztuk, hogy másnap dél körül visszajövünk és újra megmásszuk. Így is tettünk. Akár most is, vagy minden hétvégén megmásznám újra.

    Belehúztunk és visszamentünk Mount Gambier-be ahonnan 16 km-re volt Viktória állam határa. Átintegettünk Áginak&Kropinak, Krisznek&Tekinek, Hayiméknak. 🙂 Majd egy nagyon hangulatos olasz étteremben megvacsiztunk.

    Második nap: Nem keltünk túl korán. (7-kor) Szállásunk felejthető volt. Egy éjszakát kibírtunk. Rózsaszín falak, nagy rózsás tapétacsíkkal, alapban sötétzöld + rózsaszín virágos padlószőnyeg. A szoba akkora volt mint egy istálló, egymást kergettük benne. Családi szoba volt. Egy „king size” ággyal és plusz 4 „single” ággyal. Ez azért volt, mert amikor megrendeltük a sima franciaágyas szobát a tulaj egy teljesen másik e-mailcímről írt egy levelet, hogy akkor „élesítsem” a megrendelést és küldjem el a bankkártyám adatait. Na mi jut ilyenkor eszébe a magyar embernek…??!! Valaki feltörte az oldalukat és ki akarja csalni a kártyám adatait és leemeli a pénzünket.

    De nem ez történt. Jól beégtünk mikor átvettük a kulcsot. Mondom az ürgének, hogy ki vagyok és hogy rendeltem két nappal ezelőtt egy éjszakára egy duplaágyas szobát. A pasi egyből tudta ki vagyok, halálos nyugalommal és teljes komolysággal azt felelte: Nem, maga nem rendelte meg a szobát. Maga csak az igényét adta le erre a szobára, de nem küldte el a kártyaadatait. A szoba már nincs meg. — hatásszünet— De ugyanezért az árért adok maguknak egy családi szobát, ami éppen üres. Leforráztak. Na így lett nekünk családi szobánk. :))

    Mai program: megnézzük a „sinkhole”-okat. Mi is ez? Víznyelők, dolinák, töbrök. Nagyon érdekesek, ha jól belegondol az ember, sose lehet tudni mikor szakad be a talaj valahol Mount Gambier-ben. A város tele van velük. Régen gyerekek potyogtak bele, majd szeméttel töltötték fel. Most újra kitisztították ezeket a „sebhelyeket” és túrista látványosság lett belőlük. Hogyan is keletkeztek? Miután a fentebb említett mészkő rétegről levonult az óceán a gyengébb részeken függőleges repedések keletkeztek. Ezeket a repedéseket a befolyó eső és a talajvíz tovább tágította addig, amíg barlangok nem lettek. Ilyen barlang a Tantanoola is, amit megnéztünk. Az idők folyamán ezeknek a barlangoknak annyira elvékonyodott a mennyezete, hogy később beomlottak. Így születtek a „sink-hole”-ok.

    Mi három ilyet kerestünk fel. A legszebb talán az „Umpherston sinkhole”, ami a város szélén van. Gyönyörűen be van ültetve virággal. Lent a dolinában találkoztunk két oposszummal, annyira hozzászoktak az emberekhez, hogy meg lehetett őket simogatni. Az a kis bolhafing az első képen én vagyok:

    Innen átmentünk a belváros szívében lévő Cave Garden-hez. Ez is egy „sinkhole”. A csapadékos évszakban egy kisebb vízesésen keresztül zubog le a víz. Az utca mellett, a házak között van. Ennek a kettőnek már nincs tó az alján. Az Umpherston-iban még 1930-ban csónakázott az Umpherton család, azóta lecsökkent a talajvízszint és elapadt a vize. A harmadik pedig az Adelaidet Melbournel összekötő „highway” alatt van. Engelbrecht sinkhole a neve és arról híres, hogy ebben még van víz, itt gyakorolnak/vizsgáznak a barlangi búvárok. Ezen a helyen lehet megszerezni a legmagasabb barlangibúvár fokozatot. (ha jól értettem: penetration)

    Kettes számú rejtvényünk az Engelbrecht sinkhole-hoz kapcsolódik. Amikor lent voltunk mutatott a hölgy egy nyílást a barlang mennyezetén. Rengeteg hasonló nyílás van (ezeken potyogtak be a gyerekek), de csak ez az egy ilyen színű. Először azt hittem, hogy fúrt kút, mert olyan szabályos. Segítségképp: feltettem egy vakus és egy vaku nélküli képet, a lyuk átmérője kb. 2 méter.

    Kérdés: Mi okozta az elszíneződést a falon?

    Déli fél 12 lett mire kijöttünk, rohanás vissza Mount Schank vulkánjához. Teljesen más képet mutatott. Indulás haza. Útközben megálltunk az egyes számú rejtvénynél. Szájtátás, majd irány Adelaide.

    Kezdett sötétedni. Jobbról-balról bozót, 120-al mentünk. Egyszer csak nagy fékezés, Papi elrántja a kormányt. Én csak azt éreztem hogy hirtelen egy kis „S” kanyart ír le az autó. Kenguru ugrott elénk. Az ostoba azzal a lendülettel, amivel kibukkant a bozótból, ugrált is tovább. Ez volt a szerencsénk, mert ha elkezd bámészkodni az út közepén, pont telibe trafáljuk. Majdnem összetörtük „Morgót”, meg persze magunkat is. Még szerencse, hogy nem volt vizes az út és szerencse hogy a Papi pont előre nézett és nem oldalra bámészkodott. Mert ha ez a két dolog nincs, akkor tuti elütjük 120-al Kangát és akkor Morgó orra most nagyon csúnya lenne és a pénztárcánk is vékonyabb lenne.

    Este 8:35-re szerencsésen haza is értünk és még a Grace klinikáról sem maradtam le!

    A fényképek hétvégén lesznek itt elérhetők, addig gondolkodjatok a két rejtvényen!

    Kata

  • Egyéb

    Egy szomorú bejegyzés

    A táblától mindössze 100 méterrel távolabb fogadott minket ez a szomorú látvány. Alapvetően állatbarátok vagyunk, így lelkünk mélyén otthon is megsirattunk minden kutyust és cicát, akik az árok partján végezték. Ez a tábla sem véletlenül áll éppen ott ahol áll, s mégis megtörtént ez a végzetes találkozás. Nyilván nem volt szándékos a gázolás, egyszerűen csak rossz helyen és rossz időben voltak a szenvedő felek. Szomorú. 🙁

    Papi

  • Egyéb

    Hordjunk homokot onnan, ide!

    Megkezdődött a lerombolt partszakaszunk helyreállítása. A játék lényege, hogy homokot kell hordani az egyik olyan helyről ahol sok van belőle, egy 500 méterrel arrébb lévő másik helyre, ahol meg kevés van belőle. A feladat és a technika adott, már csak végre kell hajtani:

    B. Mártinak üzenem, hogy nem, a dűnén még nem csapott át hullám, s ahogy a képeken látszik, rohamtempóban dolgoznak azon, hogy ez ne is történjen meg.

    Üdv: Papi

  • Egyéb

    Lockiel-sóstó

    A Lockiel-sóstó Adelaide-től északra kb. 150 km-re található. Csak nyáron van kiszáradva, mert az esős évszak beköszöntével víz lepi el az amúgy nagyon látványos tó medrét. Nem ez a legnagyobb a sóstavak között itt AU-ban a maga 8-10 km hosszúságával, mert  van ennél sokkal nagyobb kiterjedésű: az északi Eyre-tó 144×65 km nagyságú. Listánkon rajta van, amint útba ejtjük beszámolunk róla.

    A Lockiel-sóstavat jó időben, nagy szárazságban sikerült meglátogatnunk, ezért láthattuk a fehérben és rózsaszínben pompázó sóréteget. Mint holdbéli tájon, úgy sétálgattunk ezen a „jégmezőn”, miután sikeresen leküzdöttük a szögesdrót akadályt. 🙂

    S hogy ne legyen olyan unalmas a vidék, vicces emberek megalkották a Lockiel-i szörnyet, mely távolról, az országút mellől valóban olyan, mint egy vízben úszkáló kígyószerű szörnyeteg:

    További „sós” képek elérhetők itt.

    Kata s Papi

  • Egyéb

    Katám és a kukás autó :-)

    Tudniillik, hogy itt Adelaide-ben le kell inteni a helyi buszokat, különben nem állnak meg. Én is jártam már úgy, hogy egy álmos reggelen csak néztem kifelé a fejemből a buszra várva, s közben elzúgott előttünk a 139-es. Előttünk, ugyanis nem csak egyedül néztem kifelé a fejemből, hanem másodmagammal. Van ilyen, azóta bőszen csápolok.

    S hogy jön ide a kukás autó?

    Történt , hogy a mai reggelen Katámék újfent messzire indultak. Három órányi vezetésre lévő munkát kellett elvégezniük, ezért korán volt az ébresztő. Hat órakor már kinnt állt a buszmegállóban, s várta a rendszerint igencsak pontosan közlekedő reggeli járatot.

    Sötét volt még s hideg, mert itt nálunk mostanában 6-8 fokok vannak reggelente. Mivel ismerte az én sztorimat, lankadatlan figyelemmel fürkészte az utcát, jön-e már a hőn áhított finom meleg tömegközlekedési eszköz, ami majd elfuvarozza a city-ben lévő irodába. Az meg csak nem akart jönni, pedig ahogy írtam, pontosan járnak, főleg ilyen korán.

    Már 5 perccel is túl volt a menetrendben közölt idején, mikoris feltűntek az ismerős fények, s a brummogás is ismerős volt számára. Bár kicsit gyanús volt, hogy nagyon sötét van a buszon, gondolkodni nem volt idő. Mikor már elég közel volt hozzá, megcselekedte azt, amit ilyenkor tenni kell: egy határozott és félre nem érthető módon leintette a  ……………………  KUKÁS AUTÓT! :-)))

    Az persze nem állt meg, bőszen tova robogott, s vezetőjének bizonyára egész napos jókedvet kerített ez a ködös reggeli kis affér.

    Katám meg csak állt leforrázva, s saját elmondása szerint végigröhögte magában azt az időt, amíg valóban meg nem érkezett a várva várt helyi járat.

    Szép napot: Papi

    útjánFejjel-lefelé! » 2007. június.