november, 2007

  1. A pokol tornácán…

    november 23, 2007 by kata_papi

    … ahol még a tevék is elpusztulnak.

    Megjöttünk, túléltük, visszamennénk. :-) Csapjunk a közepébe.

    A hőmérséklet 35 és 44 fok között ingadozott árnyékban, szellős helyen mérve. Persze ahol mi dolgoztunk, ott árnyék egyáltalán nem volt, a képeken majd fogod látni. Igazi holdbéli táj. Köves, murvás, poros és bizony elpusztult tevéket is láttak a kollégáim. Kép sajnos nincs róla, de talán ne is bánjuk.

    A hétfői indulás reggelén szépen lecuccoltunk az út mellé s vártuk, hogy megérkezzen a cég három Nissan Navara-ja közül az egyik. Közben előkerült Irén is, aki éppen a szokásos reggeli sétájába kezdett. Gyorsan visszaszaladt a fotomasinájáért, s készített néhány képet rólunk, s pakkunkról. Mi meg olyan büszkén feszítettünk, mint ahogy tette Kittenberger Kálmán első, Afrikába induló útja előtt. :-)

    Elindultunk. 10-11 órás vezetés várt ránk, ezért aztán nem is álltunk meg nagyon bámészkodni, csak akkor, ha a szükség úgy hozta. Ahogy közeledtünk uticélunkhoz, úgy vált egyre kopárabbá, kietlenebbé a táj. Nagyon sok forgószelet láttunk, amolyan kis tornádókat, amik előrevetítették, hogy mire is számítsunk a Strzelecki Track-en:

    Délután 3 óra körül érkeztünk meg Lyndhurst-be. Itt volt a szállásunk az első mérés alkalmával. Lyndhurst amolyan világvégi hely, az alig húsz házból álló, a kocsmát, hotelt és benzinkutat is magában foglaló település. Egy ilyen helyen a legnagyobb érték az ívóvíz és az üzemanyag. Ha elindulsz a Strzelecki úton, jobban teszed, ha mindkettőből jócskán feltankolsz, mert a legközelebbi település kb 500 km-re van innen! Nem vicc, itt nem lehet hősködni, vagánykodni, mert az hamar megbosszulja magát. A forgalomról annyit, hogy napi szinten nagyjából mindössze 10 (!) járműre számíthatsz. Reggel és este elmegy négy-négy kamion (itt az egyik), illetve néhány helybéli, vagy turista.

    Ennyi, nem több. Itt meg elmegy egy másik kamion.


    Mutattam neki, hogy húzza meg a légkürt kötelét, ő meg vette a lapot. Egy kis esemény neki is, meg nekünk is. :-)

    S akkor miért is kell az aszfalt? Mert ha utolérsz egy lassabban haladó kamiont ,aki nem vesz észre a maga után húzott porfellegben, akkor bizony mehetsz 100 kilométereket “cammogva”. Egyébként a legtöbb helyen simán lehet menni 100-zal, 110-zel, de természetesen utcai autóval meg se próbáld. Ide terepjáró kell.

    Láttunk egy előzést ez alatt a tíz nap alatt. Nagy szó bizony! S hogy miért is érdekes ez? Nos, van egyfajta saját szabályrendszere egy ilyen kietlen helynek. Ez pedig nem más, mint a széliránynak megfelelő előzés. Hogy ez mit takar?

    Lássuk csak. Itt ugye baloldali közlekedés van, így értelemszerűen jobbról kellene előznöd. Eddig világos gondolom. De mi van akkor, ha utolérsz egy kamiont, a szél pedig balról fúj. A portól képtelenség előzni, hacsak meg nem áll a kamion. Azt viszont várhatod, mert egy road train nem fog megállni. Viszont, hogy mégis el tudj menni mellette, szépen át fog húzódni a jobb oldalra, így te meg tudod előzni balról, a “rossz” oldalról. Nem kell attól tartani, hogy valaki szembe jön, mert olyan hosszú egyenesek vannak, hogy simán belefér egy ilyen szabálytalan manőver. Érdekes, praktikus? Szerintem az, ráadásul mindenki boldog.

    Térjünk vissza Lyndhurst-be. A képen éppen a “benzinkútnál” állunk, csurig töltjük a kocsikat:

    Mindhárom autó húzott egy-egy utánfutót maga után, amiken volt még pluszban 100-100 liter gázolaj. Vittünk még 40 liter benzint is az áramfejlesztőhöz. Az utánfutó egyben a szállásunk is, egy komplett tábori konyhát és sátrat foglal magában. Rutinos táborozó 15 perc alatt képes lakóhelyet varázsolni belőle, egyszerűen csak ki kell hajtogatni a sátrat, és már kész is. Akkumulátoros világítás, gázfőző, mosogató, víztartály és evőeszközök is tartoznak hozzá, igazán praktikus megoldás.

    A táborunk ettől a helytől 220 km-re volt. Az oda-vissza csaknem 500. Mivel a kocsik komoly távolságokat futottak be a munka során, már előre tudtuk, hogy egyszer vissza kell ide jönni a kannákat újratölteni, mert nem lesz elég az üzemanyag. Most még nem fizettünk a gázolajért, mert abban maradtunk a kutashoteleskocsmásmindenes fickóval, hogy amikor majd mindannyian jövünk visszafelé 10 nap múlva, majd akkor rendezzük a számlát. Azt mondta rendben. Fő a bizalom!

    Az ilyen úton kötelezően néhány tizeddel csökkentett guminyomással indultunk tovább. Irány a tábor! Esemény nélküli utunk volt egy defektet leszámítva, de azt is csak a sátorhelyen vettük észre, nem kellett megállnunk útközben. Még időben, sötétedés előtt sikerült felállítani az alvóhelyeket, majd egy gyors vacsora után nyugovóra is tértünk, hiszen másnap reggel 6-kor ébresztő volt.

    A táborhely nagyjából félúton van a két legközelebbi lakott település között. Hogy véletlen-e, vagy tudatosan kerestek itt vizet a mélyben, nem tudjuk. Mindenestre találtak, méghozzá egy hőforrást, mely folyamatosan ontja magából a forró vizet. A víz enyhén sós, s kis tavacskában gyűlik össze a kút mellett. Még egy “jakuzzi” is tartozik hozzá. Ide folyik közvetlenül a csőből, ezért ebben a kisebb pocsolyában tényleg forró a víz, a nagyobban már nem annyira. A bátrabbak egyszer próbáltak benne fürödni, de mivel tele van zöld algával, csíborokkal meg rákokkal, inkább maradtak a mobil zuhany mellett. Merthogy azt is hoztunk magunkkal, s a vizet egyenesen a csőből hordtuk a fürdéshez. Volt tehát melegvizes fürdési lehetőség, s még ha kicsit csípte is a bőrünket a sós víz az egésznapi izzadás után, igazi felüdülés volt ez a nap végén.

    A napirendről. Reggel 6-kor ébresztő, hogy a gyors tisztálkodás, reggelizés után 7-kor, negyed 8-kor már útban lehessünk az éppen aktuális felmérendő szakasz felé. Mivel a Nap is velünk kelt, egész nap éreztük “áldásos” melegét. Kint a terepen sehol nem volt árnyék, kivéve azt a néhány vízmosást, ahol kicsit gazdagabb volt a vegetáció. De ha nem azon a szakaszon dolgoztál, akkor bizony még ettől az élvezettől is búcsút mondhattál.

    A mi három főből álló csapatunk már első nap a senki földjén dolgozott. A reggeli 7-es indulás után este 8-ra estünk be a táborba. A félórás ebédszüneten kívül nem volt megállás, folyamatosan tettük, amit tenni kellett, az alábbi viszonyok közepette:

    Ilyen terepen ez a kötelező viselet: bakancs, ha lehet fűző nélküli, hogy még ott se menjen be a por és a kavics. Hosszú nadrág és hosszú ujjú ing, az ing alatt trikó, hogy legyen ami az izzadtságot felszívja. A hátadon a “camel-bag”, ami egy másfél literes víztartály hosszú csővel, hogy menet közben is tudj inni, ne kelljen megállni, vagy visszamenni a kocsihoz, hiszen az sokszor 2 kilométerre is van tőled. Erre még rávesszük a sárga mellényt, ami szintén kötelező. Ezeken kívül széles karimájú kalap, napszemüveg és háló a legyek ellen. Ausztrál kollágáim nem viselnek hálót, csak nevetnek rajtunk. Mi meg visszanevetünk, mert látjuk, amint egész nap a legyeket hessegetik a fejük körül. Szerintem az sokkal kellemetlenebb, mint használni a hálót.

    Viszont van egy hátránya. Pont akkor, amikor a legnagyobb szükség lenne rá, nem tudod hasznát venni. Történetesen ebéd közben. De én kifejlesztettem a háló alatti evés tudományát és már ebéd közben sem veszem le. Nagy ebédre amúgy sem kell gondolni, hiszen csak egy szendvics, valami gyümölcs, édesség, sok víz és már lehet is folytatni a munkát.

    Bármennyire is ritka errefelé az eső, a tábor és környéke átesett egy kiadós záporon. Jól eláztatott mindent, szerencsére a főnök és barátja éppen ott voltak és mentették amit lehetett. Pakoltak, árkot ástak és próbálták elvezetni a vizet a sátrak körül.

    S hogy ez ne legyen elég, másnap egy forgószél és egy homokvihar is átsöpört a vidéken, komoly károkat okozva a berendezésben. Alummínium csövek hajlottak, sátorponyva szakadt ahogy kell. Ami még hiányzott a boldogságunkhoz az egy jó kis bozottűz lett volna, de itt nem nagyon van ami éghetne, így azt megúsztuk. Meg persze a havat is.

    A melegről. Az utolsó három nap mértük a 40-44 fokokat, árnyékban, szellős helyen. Ez azt jelenti, hogy kint a terepen délutánra nemcsak felülről, hanem alulról is kaptuk a meleget. Ez a kavicsos poros föld ontotta magából a forróságot, a talpunk alatt simán lehetett vagy 60 fok. Este hét órakor még 42 fok volt a táborban. Csak leültél, az izzadság meg patakokban folyt rólad. Bátran le merem írni, hogy ennyi vizet még sosem ittam meg életemben. Na meg sört, mert azért esténként csak kellett valami mást is inni a víz helyett. :-)

    Éjszakára 20 fok közelébe esett mindig a hőmérséklet, így én még fáztam is reggelente. Viszont kárpótolt a gyönyörű, csillagos égbolt. Semmitől sem zavartatva bámultuk a milliárdnyi pislákoló lámpácskát az égen s az éppen fellettünk elhúzó műholdakat, vagy az ISS-t (International Space Station). Még hulló csillagot is láttunk, láttak a fiúk, mert én arról sajnos lemaradtam. Azt mondják ahogy beért a Föld légkörébe, több darabra szakadt és elégett. De az is lehet, hogy valami űrszemét volt, ami éppen itt fejezte be pályafutását.

    Az állatokról. Rengeteg, számunkra ismeretlen bogár repkedett szanaszét esténként a táborban, többségüket nem látni Adelaide-ben. Óriási éjszakai lepkék, pókok, szúnyogok, gyíkok, kígyók és sokféle madár is tanyázott körülöttünk, köztük fecskék is. Nagyon sok ragadozó madarat is láttunk, amint éppen élelemre vadásztak. Üregi nyúlból jól el van látva a vidék, mi is megriasztottunk néhányat munkánk során. Ezen kívül a teve is fellelhető ezen a vidéken, de én csak a lábuk nyomát láttam. Na és persze a legyek, amik aztán megkeserítették az életünket. Azt mondják hozzá lehet szokni. Én egyelőre nem akarok, marad inkább a háló a fejemen.

    A madarak egyébként nem hülyék, mert ők sem mocorognak a legnagyobb melegben. Sőt, behúzódnak az árnyékba és próbálják túlélni a dolgot. Láttunk olyan madarat is, amelyik nagyra nyitott szájjal, csőrrel lihegett mint a kutyák, így próbálta hűteni a fekete tollakkal borított testét.

    Sokféle dolgot lehet találni az út mellett: leszakadt autóalkatrészeket, szétrobbant abroncsokat, eldobált és a természet által megviselt sörös dobozokat, miegymást.

    Ja, és persze KÖVEKET! :-)

    Ezeket itt Papi találta, mert neki azért több ideje volt bámészkodni. Nem lógatta a lábát, hiszen jött mellettem végig és tartotta bennem a lelket, de azért a talajt is fürkészte nagy figyelemmel, hátha talál valami kincset. Amikor olyan munka volt, sokszor segített is amiben tudott.

    Vissza a kövekhez. Az első kép: A sikoly, Edvard Munch festménye 1893-ból. Néhány évvel ezelőtt ellopták és azóta sem találják, de ez a kő itt, mintha a festmény reprója lenne. Mit gondolsz? Hasonlít?

    A második kő akár Mikulás-napi üdvözlés is lehetne. Persze csak ha bele tudod képzelni az arcot ebbe a természet alkotta érdekes formába.

    Egyébként újra egy doboznyi “nehézséggel” tértünk haza. Vannak köztük nagyon érdekes példányok is. Némelyik meteoritra hasonlít, jelenleg bevizsgálás alatt vannak. Olyanok, mintha vasból lennének. Kerek, gömbölyded formájúak, de ha kettétöröm őket, akkor belül üregesek.

    Az egyes kövek színvilága is figyelemreméltó volt, hiszen a sárgától kezdve a vörösön át a liláig mindenféle színben pompáztak. Érdekes volt látni, ahogy a hőség hatására még a legnagyobbak is megadják magukat.

    Ezt itt szintén Papi találta. Az egyik szakaszon, ahogy kiugrott a kocsiból, megakadt a szakértő szeme ezen a féltenyérnyi gumidarabon. Nos, én észre sem vettem volna, ezért írtam a szakértő szemet.

    Ez ugyanis kérem szépen egy Taurus gumiabroncs egy darabja, már ami megmaradt belőle, miután szétrobbant. Aki nem tudná, ez bizony magyar termék (volt), azt sajnos nem tudom, hogy létezik-e még a cég, s ha igen, gyártanak-e még gumiabroncsot. Az is érdekes, hogy egyáltalán Ausztráliába is szállítottunk belőle.

    Mindenesetre Papi elgondolkozott azon, mekkora esélye volt ennek a találkozásnak. Mármint annak, hogy miután szétrobbant a gumi ezen az Isten háta mögötti helyen, a gumi egy darabkája pont úgy szakadt ki, hogy abból azonosítani lehet, aztán hogy pont arra jár egy magyar, aki ismeri a terméket és aki pont ott száll ki az autóból… Szóval, mekkora is az esélye?

    Hazafelé szintén kaptunk egy defektet, de olyat, hogy az abroncs mindkét oldalon leszakadt a felniről és tovaszállt. A kocsi meg gurult tovább a fémen, amíg meg nem tudtak állni vele kollégáim. Egy új abroncson kívül szükség lesz még két szélvédőcserére is, mert hiába lassítanak az egymás mellett elhaladó járművek, azért a kövek még repkednek szanaszét. De lehet, hogy erre nem fog pazarolni a cég pénzt, hiszen tudjátok: Dél-Ausztráliában nincs műszaki vizsga! :-)

    Ezeket leszámítva úgy gondolom szerencsésen megúsztuk ezt a messzi kiruccanást. Félúton még megálltunk egy még mindig működő barnaszén bányánál és megcsodáltuk a hatalmas méreteket. Mind a bánya, mind az ott dolgozó gépek óriási méreteit.

    Képeket itt találtok, de ez nem a teljes kollekció. Néhány nap múlva fogjuk bővíteni, addig nézegessétek ezeket.

    Kata és Papi


  2. Technikai szünet

    november 11, 2007 by kata_papi

    Két hétre bezárunk, ne is keressetek, mert nem leszünk elérhető közelségben. Amint visszaértünk, jelentkezünk.

    Addig is minden jót: Kata és Papi

     


  3. Találkozás

    november 10, 2007 by kata_papi

    Ezzel a gyíkkal a Morialta Conservation Park-ban találkoztunk a mai nap:

    Türelmesen megvárta, míg elkészítem a fotót, de szerintem csak földbe gyökerezett a lába az ijedtségtől. Nagyjából 20 centis lehetett, s ezen a képen szépen látszik, milyen érdekes füle, hallójárata van a fején:

    Aztán a nagy pillanatnak hirtelen végeszakadt, mert nagy robajjal elviharzott mellettünk egy hangos ázsiai társaság az ösvényen. Kis gyíkunk talán megérezte, hogy eljött az ő pillanata a menekülésre és gyorsan továbbállt.

    Papi


  4. Akcentus

    november 8, 2007 by kata_papi

    A héten történt az alábbi aranyos történet.

    Mostani osztályomban kicsit sokan vagyunk, így aztán Steve, a welszi tanárunk mindig két részre osztja az osztályt, amikor értékelések (assessment-ek) vannak. Amikor az egyik csoporttal éppen értékel az egyik teremben, addig a másik felkészül egy másik teremben.

    A mostani vizsga lényege a következő volt: párok vizsgáztak adott témákban, amiket persze előre nem tud senki. Két perc felkészülés után öt percig kell értelmes társalgást folytatni az aktuális társaddal a kapott témakörben, amit magnóra is felvesznek. Ki kell fejtened a véleményedet, meg kell indokolnod azt és reagálnod kell a párod felvetéseire, hogy egyetértesz-e vele, vagy sem. Nagyjából ennyi.

    Kisebb nyelvtani hibákat elnéznek, de nem térhetsz el a tárgytól, használnod kell a megtanult társalgási sablonokat, tudni kell véleményt alkotni és megindokolni azt, folyamatos visszacsatolásokat (feedback) kell alkalmaznod, figyelned kell mit mond a másik, mert reagálni kell rá. A társalgásnak kell lennie bevezetőjének, testének és befejezésének, elköszönésnek (fej-tor-potroh).

    Én már szerencsére túl vagyok rajta, de nem volt egyszerű. Aki ismer az tudja, hogy nem vagyok egy bőbeszédű még az anyanyelvemen sem, de a lényeg, hogy sikerült.

    Térjünk vissza a vizsgához. Mi az egyik teremben, az osztály vizsgázó része meg a másikban. Egyszer csak megjelenik Steve az osztályban és alig tudja visszatartani a nevetését, tiszta vörös a feje. Amúgy haláli egy pofa, nagyon szeretjük. Kérdezzük, mi van? Elmondta.

    Az egyik vizsgázó pár miatt volt ilyen állapotban. Történetesen Jiyoung a koreai és Suganya a nagydarab, hét gyerekes afrikai lány miatt. Tudni kell, hogy külön-külön szépen megvannak, tudnak beszélni, legtöbbször még értjük is, hogy miről karattyolnak, csak hát ugye az akcentus. Az nem teszi könnyűvé a megértést.

    S pont ez lett a vesztük. Az akcentus. Megkapták a feladatot, felkészültek, majd elkezdődött a vizsga. Jiyoung kezdte, Suganya meg csak nézett nagy szemekkel. Akkor is csak nézett, amikor pedig már neki kellett volna beszélnie. De nem beszélt, csak nézett egyre nagyobbra táguló szemekkel, hogy akkor most mi van? Miről hablatyol ez a ferdeszemű lány itt előttem? Mert két szó nem sok, de annyit sem értett belőle. A csend meg egyre kínosabbá vált.

    Aztán Suganya-ből kitört a nevetés. Előszőr csak kuncogott, de aztán, mivel látta, hogy a többiek is alig bírják visszartani, kitört belőle a harsány, szívből jövö kacagás. S csak kacagott és kacagott, alig bírta abbahagyni.

    A vizsgájuk persze félbeszakadt, majd miután mindenki letörölte a könnyeit az arcáról, újra kellett szervezni a párosítást. Másodjára már szerencsésebb volt a leosztás, zökkenőmentesen be tudták fejezni az értékelést.

    S tudjátok mi a legfurcsább az egészben? Hogy nekem semmi problémám nincs Jiyoung kiejtésével. Azért nincs, mert már hét hónapja mindig ugyanabba az osztályba kerülünk és már jól kiismertem, hozzászoktam az ázsiai akcentusához. Épp elég időt töltöttem vele ahhoz, hogy ez már ne legyen probléma. Hát ennyi.

    Üdv: Papi


  5. Visszatérés a világ majdnem végéről

    november 3, 2007 by kata_papi

    Ez pont a 100-dik bejegyzésünk. Szép kerek szám.

    Épségben visszajöttem a 10 napos, meglehetősen kalandosra sikerült kiküldetésből. Igazán messze voltunk, rutinból már az útlevelemet is bekészítettem. :-)

    De az igazi kaland majd csak egy hét múlva kezdődik. A munka, aminek az első részét csináltuk most meg, egy kormányzati megbízás. A feladat: a Strzelecki Track Road, ami igazából egy földút. Ennek az útnak az egyes részeit kell felmérnünk:

    A Strzelecki út Dél-Ausztráliából megy át Queensland államba. A Dél-Ausztrál része kb. 500 km hosszú és nagy része (szinte az egész) sivatagos területen halad keresztül. A 380-as km környékén óriási gáz- és olajmezők vannak, három ausztrál államba futnak innen a csővezetékek és szállítják a fekete aranyat szerteszét. Ezt az utat főleg a nagy kamionok (road train-ek) használják, viszik a cuccost a bányának. Hosszú, nagy olajfúró szárakat, autógumikat, terepjárokat, lakókabinokat stb. Az outback-et kedvelő fanatikus turisták is előszeretettel közlekednek erre, pedig amikor ezek a nagy kamionok eldübörögnek az úton, akkor percekig vastag porfelhőbe burkolózik minden, amiben képtelenség közlekedni és lehetetlenség előzni.

    Éppen ezért a kormány úgy döntött, hogy bár az egész út leaszfaltozására nincs elég pénze, de szakaszok burkolására igen. Így aztán 50 km földút után jön majd egy 10 km-es aszfaltcsík, megint 50 km földút, 10 km aszfalt … stb., azaz összesen 6 db 10 km-es szakaszt kell felmérnünk. A terv az, hogy az autók majd ezeken a 10 km-es, “pormentes” szakaszokon tudnak majd előzni.

    Egy kis adalékanyag a szürkeállománynak: az utat Strzelecki bácsiról nevezték el, aki lengyel nemes ember volt, mellesleg felfedező és geológus is. 1839 környékén érkezett Ausztráliába és ő volt az első ember aki aranyat talált itt. Ő fedezte fel Ausztrália legmagasabb hegyét is és még sok minden mást. Nagy megbecsülésben volt része, ezért 9 különböző tájegység is az ő nevét viseli, köztük ez az út is. (vagy pl: Strzelecki sivatag, egy hegycsúcs, egy vasút vonal, stb…)

    Az utat amúgy Charles Sturt fedezte fel 1845-ben és ő nevezte el Strzelecki-nek. Egy másik érdekes történet is kapcsolódik ehhez az úthoz. Ezen az úton nincs kerítés, de élnek farmerek, akik bárányokat és marhákat tartanak itt. A terület elképzelhetetlenül nagy, ameddig a szem ellát csak a pusztaságot látod. Kerítés sehol. Vezetni is óvatosan kell, mert van úgy, hogy nemcsak kenguru vagy emu ugrik a kocsi elé, hanem 1-2 buta bárány is. Számomra még rejtély, hogy a farmerek hogyan terelik össze őket, amikor nyírni kell, de nem kell nekem mindent megérteni.

    Szóval több mint 100 évvel ezelőtt Queensland-en keresztül jött végig ezen az úton egy leleményes csóka, aki 1000 marhát szedett össze útközben, gondolván, hogy ezek gazdátlan jószágok. Aztán amikor Dél-Ausztráliába ért jó pénzért ($10 000) eladta őket. Elkapták, de a bíróság nem találta bűnösnek őt és két társát sem, mondván, hogy nem tudhatták, hogy ezek az állatok valakiéi.

    A második 10 km-es szakasz keresztezi a Dingo vagy Dog Fence-t. Ezt a kerítést 1880 és 1885 között építették, hogy távoltartsák a dingókat a birkáktól. Ez a világ leghosszabb kerítése, 5300 km hosszú (eredetileg 9200 km volt). A kerítéskarbantartó brigád 23 fős. Egy csapat két főből áll, akik 300 km-nyi szakaszt néznek át hetente. Az első képen a lila vonal mutatja a kerítés elhelyezkedését:

    A munkáról néhány szó. Ketten mentünk a munkatársammal és az első két 10 km-es szakaszt mértük fel GPS-el. Igazán kalandosra sikeredett. Az út elején van egy falu (20 fős), ahol van egy motel is, itt volt a szállásunk. Az út végén kb. 480 km-re meg egy 15 fős falu van, közte semmi, csak a sivatag. Innen, a moteltól autóztunk minden nap a földúton. Az első 4 napon minden nap 50 km oda 50 km vissza. Mikor befejeztük az első 10 km-es szakaszt, akkor a második szakaszhoz minden nap 50+10+50=110 km oda 110 km vissza volt az út. A munka kemény volt, napi 10-11 órát dolgoztunk, amiből 2 óra volt az utazás, 30 perc az ebéd szünet és a maradék tömény gyaloglás a GPS-sel megállás nélkül. A negyedik nap (szombat) volt a legnehezebb. A nap végén, este hatkor úgy ki voltam bukva, hogy azt mondtam magamban: ha a vasárnap is ilyen lesz, akkor az első géppel repülünk vissza Magyarországra. De vasárnapra megjavult az idő. S hogy mi volt szombaton?

    Életem első, igazi sivatagi homokvihara. Ilyet előtte csak a tévében láttam, amikor a Szaharában az emberek lefekszenek a földre a teve mellé, magukra dobnak egy plédet és az alatt imádkoznak, hogy túléljék a dolgot.

    Na aznap már reggeltől tombolt a vihar. A Napot egész nap nem láttuk, késő délutáni sötétség volt mindvégig. Mese nem volt, dolgozni kellett, így kimentünk terepre, mert úgy ítéltük meg nem veszélyes. 37 fok volt, a szél égette a bőrünket egész nap. A víz a palackunkban olyan meleg volt, mint a fürdővíz, és azt kellett egész nap inni. Néztem előre, 50 méterre már nem láttam semmit, annyira tele volt a levegő homokkal (mint a sűrű köd). Néztem hátra, ugyanazt láttam, mint előre.

    Azt gondoltam magamban, milyen szerencsés vagyok, hogy épp előttem 50 méterre és mögöttem 50 méterre tombol a vihar és ahol én vagyok ott nem… Aha, de hülye vagyok, itt is ugyanannyi homok van a levegőben, mint előttem, csak mivel benne vagyok nem látom… Egész nap ebben a homokviharban próbáltunk lélegezni, nem volt olyan testrészünk ami ne lett volna tele homokkal. Délután 5-kor fejeztük be a munkát.

    Én még így soha nem fáradtam el. Hatra értünk vissza a szállásra. Épp időben. A vihar úgy gondolta, hogy akkor ő most kimutatja a foga fehérjét, most jött csak a java. Az ég egész nap szürkés-sárga volt a lebegő homokszemektől, a Napot homályos pontnak láttuk. Ekkor egyszercsak a szél mégjobban felerősödött és a kabinjaink felett megláttuk a gyorsan felénk közeledő vörös homokfelhőt. Olyan volt, mint amikor a Múmia c. mozifilmben jött a homokvihar. Ekkorra esti sötétség lett, én meg attól rettegtem hogy nehogy ránkdöntse a szél ezeket az ausztrál tákolmányokat.

    Egész éjjel tombolt a vihar, dörgött az ég és hihetetlen nagy villámok voltak, ja és leesett 10 csepp eső. Túléltük. A többi nap szerencsére jobb idő volt, így nyugodtan tudtunk dolgozni egészen az utolsó előtti napig, mikoris már csak 4 km lett volna hátra a betervezett munkából. Éjjel azonban akkora eső esett, hogy az egész utat lezárták és senki nem mehetett be. Így aztán egy nappal korábban haza kellett jönnünk.

    A cégnek nem volt még ilyen messzi, sivatagi munkája, ezért erre az alkalmora 2000 dollárért vett egy műholdas telefont és abban maradtunk, hogy 2 naponta betelefonálunk a céghez, hogy minden rendben van-e. Normális mobil ott szóba sem jöhet. Még a rádió hullámok sem jutnak el odáig, hiába vittem a kisrádiónkat. Na a műholdas telefon most is “életet” mentett.

    Rojci, a munkatársam elszámolta magát és amikor egyik nap a munkánk végeztével mentünk vissza a szállásra, 31 km-rel a cél előtt kifogyott a gázolajunk. :))) Aznap volt pont a szülinapom… :))) Pánikra semmi ok, van nekünk speckó telefonunk, teszteljük élesben. Odacsörögtünk a kocsmárosmotelesbenzinkutasmindenes ürgének, és vázoltuk a problémát. Nem volt meglepődve, lehet, hogy hetente kifog ilyen balekokat… 30 perc múlva jött a 20 literes kannával. Megúsztuk a 31 km-es gyaloglást (vizünk még volt).

    “Mérges” állattal nem találkoztunk, pedig arra számítottam, hogy itt majd hemzsegni fognak a kígyók, pókok. Igaz, első nap egy óriási huntsman pók figyelt engem a plafonról a kabinomban. Olyan, mint amilyen Pók-Ica volt az első ausztrál napunkon kilenc hónappal ezelőtt. Hozzászoktam a látványukhoz, bár még mindig undorodom tőlük. Kifogtam és sajnos az örök vadászmezőkre küldtem,mert féltem, hogy újra hozzám fog bemászni. Viszont itt a világ végén felfedeztem egy új állatfajt: a fotoszintetizáló bárányokat… :)

     

    - a fénykép a vihar utáni retkes ablakon keresztül készült -

    Hihetetlen, de léteznek! Fentebb írtam, hogy sivatagban vagyunk, amolyan homok- és kősivatag keveréke. Füvet egy szálat sem láttam, ameddig a szemem ellátott, kilométereken keresztül. Abban a kevés, kiszáradt vízmosásban egy-két bokor van, amiket közelebbről megvizsgálva azt találtam, hogy a körömnyi levelek mellett két-három centis tüskék borítják az egészet. A bokrok is bróbálják túlélni a szárazságot és a kaját kereső bárányokat.

    Kerítés sehol, az egészségesnek és erősnek tűnő bárányok kettesével, hármasával néha csoportosan bóklásztak szanaszét. Mivel van néhány (2-3) fúrt kút, ahonnan 60 méterről szivattyúzzák fel a talajvizet, ezért inni tudnak. De mit esznek? Tévedés ha valaki úgy gondolja, hogy a farmer végigszáguld a platós teherautójával és a platóról szénát-szalmát szór szét. Nincs széna-szalma. A farmer nem eteti őket. Ezért gondoltam azt, hogy mivel vizet kapnak, a Nap mindig süt … hát mimást ehetnének, mint napfényt! :)) Mindenesetre nagyon ingerszegény környezet és nyomorúságos élet ez a bárányoknak is.

    A hátralévő 4 db 10 km-es szakasz már olyan messze esik ettől a falucskától, hogy napi 250 és mégtöbb kilométert kellene csak oda és ugyanennyit vissza utazni naponta, így csak az utazásra több mint 4 óra menne el. A főnökség úgy döntött, hogy kemping felállítása a megoldás.

    Mivel az első két 10 km-es szakaszt 2 ember 10 nap alatt meg tudta csinálni, akkor hány éves a kapitány …??!! :-)

    Gyors fejszámolás: a további 4 szakaszra 2 csapat kell, azaz 2×2 ember, plusz jön a nagyfőnök másodmagával (haverjával), aki imád kempingezni és ők ketten lesznek akik “kiszolgálnak” minket. Értem ezalatt azt, hogy este mikor visszaérünk, vacsit főznek nekünk, ha kell benzin vagy valami kaja elmennek és megveszik. Ha marad idejük, akkor persze besegítenek nekünk, például szinteznek.

    A nagyfőnök újra felajánlotta Papinak, ha van kedve jöjjön. Most nem utasította vissza és jön. Ő is kiveszi majd a részét a munkából, lehet, hogy ő fog szintezni. Mindenesetre elég nagy szervezést igényel 7 ember 10 napi sivatagi táboroztatása úgy, hogy elég messze leszünk a civilizációtól.

    Három dzsippel megyünk, mindhárom utánfutót húz majd maga után. Minden utánfutón egy sátor, plusz 2 normál sátor. Autónként 5 kanna diesel, 2 kanna benzin az áramgenerátornak, ami a 3 hűtőt és az egy fagyasztót, na meg a műszerek feltöltését biztosítja. Tíz napra 7 embernek a kajáját valahol tárolni kell, megjegyzem itt most kezdődik a nyár, 35-45 fokok is lehetnek. Fúrt kút van, ami alkalmas arra hogy letusoljunk (mobil tusolót viszünk egyet) és az edényeket is el tudjuk majd mosni. A víz nem meleg, hidegvizes zuhi. Ivóvizet tartályokban viszünk.

    Ez tényleg igazi nagy kaland lesz. Remélem homokvihar nélkül. Majd beszámolunk hogyan sikerült. Nyugi, minden csapatnál lesz egy műholdas telefon… November 12-én reggel indulunk és elvileg 21-én jövünk vissza, de ha nem tudjuk befejezni, akkor tovább maradunk.

    Ha sikerül befejezni a munkát és a csapat is úgy akarja, akkor mielőtt hazajövünk megnézünk egy helyet, ami kb. 120 km-re van az utolsó szakasztól. Itt három államhatár találkozik: Dél-Ausztrália, Queensland és Új-Dél Welsz. Cameron Sarok a neve és egy réztáblával ellátott földmérési emlékmű van itt. Semmi más. Csak egy kocsma. :-)

    Kata