-
Boldog Karácsonyt!
Ez az első karácsonyunk ozziföldön. A halászlé már lecsúszott a torkunkon, az ajándékokat már kibontottuk, de megmondom őszintén, az otthoni, jól megszokott ünnepi hangulat azért hiányzik. Talán nem is lesz sosem olyan, mint otthon, ebben majdnem biztosak vagyunk. Hiányzik a hideg és a hó, eddig ezek a dolgok hozzátartoztak az ünnephez. Helyette van 30 fok és mezítlábas tapicskolás a tengerparton. Most ezeket a dolgokat kellene megszoknunk, ami nem lesz egyszerű.
De azért próbáltunk egy kis karácsonyt varázsolni ebbe a csepp lakásba, s ebben a nagyon hiányzó otthoni szeretteink is segítségünkre voltak. Ki ezt, ki azt küldött nekünk, így még szaloncukor is került a „fa” alá. 🙂 Köszönjük nekik ezúton is:
S most nézzük, hogyan is ünnepelnek idelent.
Van aki az autóját is feldíszíti, van aki felfújható „szörnyűségekkel” pakolja tele a verandája tetejét. Egyik sem túl esztétikus, legalábbis szerintünk:
Aztán vannak, akik túlzásokba esnek. Komoly versengések vannak egyes utcákban, kié a legfényesebben kivilágított porta, kihez érkezik a legtöbb bámészkodó, hogy szájtátva és vakukat villogtatva gyönyörködjenek. Van ahol az egész család beöltözik. Apuka persze télapónak, az apróságok meg manóknak. Aztán kiülnek a bejárat elé, és így üdvözlik az arrajárókat. Közben édességet, vagy frissen sült süteményt osztogatnak, mindezt persze sötétedés után, 10-11 óra felé. Érdeklődőben pedig nincs hiány, hiszen egész autókonvojok érkeznek a jobban sikerült házakhoz, kisebb közlekedési káoszt okozva a környéken.
Persze nem minden ház van ennyire kivilágítva. A többség nem, vagy csak egészen szolid mértékben aggatja körbe a ház utcafrontját. Viszont kisebb megszállottság kell egy ilyen produkcióhoz, s mondanom sem kell, hogy ezek a házak vonzzák a legtöbb látogatót:
Ezúton kívánunk mindenkinek Békés Karácsonyt és Boldog Új Esztendőt!
Papi és Kata
-
Befejeztem
Vége van, befejeztem az iskolát. Március 13-án kezdtem és december 13-án mentem utoljára. Most mondja valaki, hogy a 13-as nem egy szerencsés szám! 🙂
Néhány részlet. A tanfolyam hivatalos óraszáma 510 volt, s január 29-én indult. Mi éppen aznap szálltunk fel a repülőre Bécsben, így aztán mire nagyjából berendezkedtünk itt, eltelt másfél hónap. Választhattam volna egy később induló osztályt is, de úgy gondoltuk, hogy legyünk túl rajta. Ezért aztán ha késve is, de belevágtam.
Azért, hogy kitöltsem a kifizetett óraszámokat, néhány szabadon választott órára is beültem. Ilyenek voltak a KRESZ tanfolyam (DRIVING RULES), majd pedig a nyelvtan (GRAMMAR). Ezekkel együtt éppen elértem az 510 órát, talán még egy kicsivel többet is. Egyébként nagyon rugalmasak ezügyben. Volt olyan, akinek megmaradt 21 órája, s neki felajánlották, hogy beülhet majd a jövőre induló egyik új osztályba, s ott letöltheti az idejét, ha akarja. Nem számít, hogy letette a vizsgáit. Ha akar, maradhat.
Összesen 12 vizsgát kellett teljesíteni ez idő alatt. Voltak kötelezően előírtak és voltak választhatóak. A lényeg, hogy a 12 meglegyen a végére. Egy kivételével mindet elsőre megcsináltam, de azt az egyet kétszer is elrontottam. Pedig könnyűnek tűnt, aztán mégis elhasaltam kétszer. Vagy csak másként értelmeztem dolgokat, mint ahogy ők szerették volna. Van ilyen.
Az utolsó vizsga múlt hét hétfőn volt. A feladat: írni egy minimum 250 szavas fejtegetést, eszmecserét (DISCUSSION) egy óra alatt, adott témában. Természetesen a tanult formai és nyelvtani szabályoknak megfelelően. Kisebb nyelvtani hibákat elnéztek, de a formai dolgoknak nagyon meg kellett felelni. Gyakoroltuk is vagy hatszor élesben, persze mindig más és más témában, már kezdtük is unni kicsit.
A vizsga témája: „A számítógép, mint munkaeszköz” volt. Mit gondolsz róla, előnyei, hátrányai (miért?), mi a véleményed stb. Nekem az írás sokkal jobban megy, mint a beszéd, másoknak meg ez okozott nagyobb gondot. Nem vagyunk egyformák. Ha jól tudom, senkinek sem kell osztályt ismételnie. 🙂
Aztán csütörtökön, amolyan évzárás gyanánt kivonultak az osztályok az egyik közeli parkba. Volt kenguruhús sütögetés, mindenki hozott magával harapnivalót (FINGERFOOD), olyat, amihez nem kell evőeszköz, meg nasit is persze. Ez a kép ott készült az osztályom egy részéről:
Középen Steve, a welszi tanárunk. A többiek nevét meg sem próbálom leírni. Sok tanuló amúgyis választott magának ideiglenes nevet, hogy könnyebben szót értsünk egymással.
S hogy mi a véleményem a suliról? Személy szerint maximálisan elégedett vagyok. A tanárok, akikkel én kapcsolatban álltam mindannyian jól felkészültek voltak, volt humoruk és látszott rajtuk, hogy szeretik csinálni. Az iskolának nagy számítógépes terme és könyvtára is van, minden nap van lehetőség önkéntesekkel (VOLUNTEER) beszélgetni, akik türelmesen hallgatják az éppen kezdő, vagy már haladó szinten beszélő tanulókat.
Természetesen mindent nem lehet megtanulni és megtanítani. De ahhoz elég, hogy kicsit bátrabb legyen az ember, amikor élesben, a tűzvonalban kell érvényesülnie, vagy csak egyszerűen megértetnie magát. Mert azt azért tegyük hozzá, hogy amint kiléptél az iskola kapuján, egy egész más világba csöppensz.
Mintha valami más nyelvet beszélnének az emberek odabent és idekint. S ez így is van. Otthon ugye, ha valaki elment nyelviskolába, tanulta a szép angolt, a British English-t. Ezután az itteni nyelviskolában elkezdte tanulgatni, hogyan is mondják ezt, vagy azt ausztrálok, s itt most főleg az akcentusra gondolok. S végül, amikor kikerülsz az utcára, rá kell jönnöd, hogy meg kell tanulnod egy harmadik fajta angolt is, ez pedig az „ausztrál szleng angol”.
Nem egyszerű. Sem az akcentusuk, sem pedig a rengeteg szleng, amit használnak. De azért előbb, vagy utóbb csak megbírkózunk velük.
Érdekes, igazi multikulturális hangulata van egy ilyen nyelviskolának, hiszen a világ majd minden részéből érkeznek ide diákok. Olyan az iskola, amilyen az ország. Soknemzetiségű, többé-kevésbé békésen egymás mellett élő, egymást segítő, nem elgáncsoló. Nagy élmény volt.
Papi
-
Ismét kisebb lett a világ
Korábban már írtunk róla, hogy a szomszédunk egy fiatal srác, aki itt tölti egyetemi tanulmányait és aki Új-Zéland szülötte.
Egyik nap irodai munkára voltam beosztva, amit nagyon nem szeretek. Amint állok a buszmegállóban, megérkezik mellém Michael, ő szintén arra a buszra szállt fel, amire én. A korai időpontnak köszönhetően fél óra alatt bent voltunk a városban, ezalatt jól elbeszélgettünk a szokásos dolgokról: család, iskola, időjárás stb.
Mikor leszálltunk a buszról, ugyanabba az irányba kezdtünk gyalogolni, mert mint ahogy elmondta, éppen most kezdte el egyéves gyakorlatát letölteni az egyik belvárosi cégnél, ami a Flinders úton van.
Jé, mondom, de érdekes, az én cégem is abban az utcában van! Mi több, az is kiderült, hogy még a házszám is stimmelt, azaz ugyanabban az épületben dolgozunk mindketten. Sőt, egyazon emeleten és folyosón, ráadásul a két cég szoros munkakapcsolatban is áll egymással. A világ ismét kisebb lett számomra!
Kevés ország van messzebb Magyarországtól, mint Új-Zéland, de mégis keresztezhetjük egymás útját egy harmadik országban. Most újból lehetne latolgatni az esélyeket, hogy mekkora is a valószínűsége egy ilyen találkozásnak, de én inkább nem megyek bele. Inkább megelégszem azzal, hogy ha már így rendezte a sors, megpróbáljuk ápolni ezt a kapcsolatot, hiszen a felderítésre váró helyeket tartalmazó listánkon Kiwiország is szerepel. 🙂
Sosem lehet tudni! Bár, az otthoni Lamborghini-Porche ügy szálai sajnos oda is elvezetnek, s ez nem javítja esélyeinket egy baráti meghívásra.
Tudom, csak rajtunk múlik a dolog, de akkor is. Egy ilyen eset bizonyára nem könnyíti meg a helyzetünket. Mi azért bízunk a legjobbakban.
Kata