• Egyéb

    Jogosítvány

    Korábban már írtam róla, hogy sikeresen letudtam az írásbeli tesztet. Most nézzük, hogyan vettem leckét vezetésből és hogyan alakult a gyakorlati vizsga.

    Mielőtt bármelyik autósiskolával felvettem volna a kapcsolatot, eldöntöttem, hogy nekem európai oktató kell. Hogy miért? Két okom volt rá. Az egyik az, hogy tartsunk össze, segítsük egymást, ha már ilyen messzire kerültünk az „Öreg Hölgy”-től, a másik pedig inkább anyagi természetű volt.

    Mivel több, mint 20 éve vezetek, nem akartam túl sok vezetési órát venni drága pénzért, maximum egyet-kettőt. Arra gondoltam, hogy ha sikerül kifognom egy tengerentúlról származó oktatót, akit ebből a távolságból már akár földimnek is nevezhetek, talán sikerül vele megegyeznem egy minimális óraszámban. Itt Adelaide-ben 50-60 dollárba kerül egy vezetési óra, így nem mindegy, hogy hányszoros a szorzó.

    Előszőr a Yellow Pages-t bújtam, majd tovább szűkítettem a keresést a neten keresztül, mégpedig itt. Választásom egy bosnyák (vagy szerb?) fickóra esett. Írtam neki. Ő visszaírt, hogy nagyon elfoglalt, de van neki egy jóbarátja, aki szintén oktat, s aki történetesen szintén az ő hazája szülötte. Milyen érdekes? De én nem bántam, megbeszéltük az időpontot, majd belevágtunk.

    Mentünk már vagy egy fél órája, kicsit beszélgettünk is közben. Elmondtam neki, hogy mennyire dühös vagyok, amiért mindent elölről kell kezdenem 23 év után. Egyetértett velem, s közösen szidtuk a bürokráciát. Majd olyasmit mondott, ami zene volt füleimnek: „Jól van Péter, úgy látom ezzel nem lesz gond, nem is kell több órát venned. Akár már holnap is vizsgázhatnál, csak azért nem tudsz, mert már nincs üres hely.” Na, ez bejött, én is így gondoltam! 🙂

    Ugorjunk a vizsgára. Hogy-hogy nem, a vizsgabiztos is odavalósi! Minő véletlen! Jó kis „szervezetet” hoztak ezek itt létre maguknak. Csak úgy adják-veszik a kuncsaftokat egymás között. Amíg mindenki csak profitál a dologból, nincs is ezzel gond.

    A vizsga Port Adelaide-ben volt. Na ott aztán minden megtalálható, amit az itteni KRESZ is taglal sok oldalon keresztül. Négyféle sebességkorlátozás (25,40,50,60), kerékpárutak, iskolák, hidak, szűk utak, 2×2 sáv stb. Bevallom, rendesen megizzadtam. Nehéz volt, kaptam is néhány rossz pontot. Hiába, nem egyszerű a több mint 20 éves rutint fél óra kedvéért sutba dobni.

    Mentem volna a saját tempómat, de persze nem lehetett. Ha valamit nem pontosan úgy csináltál, ahogy az le vagyon írva, bizony nem pipa került a rubrikába. Szeretik, ha látványosan tekintgetsz a tükrökbe, egy kis színészi hajlam sem árt. Ha csak a szemed mozdul, az nem jó, mert ő azt nem látja és már megy is a bünti.

    Így kell szabályosan és biztonságosan elindulni:

    1, belenézel a visszapillantó tükrökbe

    2, kiteszed jobbra az indexet

    3, rálépsz a fékpedálra

    4, sebességbe teszed az autót

    5, ráteszed a lábad a gázpedálra

    6, újra belenézel a külső visszapillantó tükörbe

    7, ellenőrzöd a holtteret (jobbra hátrafordulsz, látványosan)

    8, kiengeded a kéziféket

    9, elindulsz.

    Lehet gyakorolni, nem lesz egyszerű! Komoly hibapontot kaphatsz egy nem szabályos elindulásért. Mivel a vizsgán nem csak egyszer kell padka mellől elindulni, simán összejöhet annyi, hogy ismételned kelljen.

    Egy másik dolog, amivel az őrületbe kergetnek az ausztrálok, az az index használata. Otthon ugye, sajnos, főleg a több milliós járgányok „nincsenek felszerelve” ezzel az amúgy igen hasznos szerkezettel, de ha mégis, akkor sem használják mindig. De! Mivel itt ugye minden a feje tetején áll, ezért aztán már akkor kiteszik a villogót, amikor még közel sincs abban az állapotban az illető, hogy elinduljon, vagy kanyarodni tudjon. (Ezzel kapcsolatban volt egy afférom egy rendőrautóval, ne felejtsem megírni!)

    Szóval, most is állunk a padka mellett, azt mondja a vizsgabiztos: induljunk. Belenézek a tükörbe, tömött sorokban, két sávban jönnek az autók, gondoltam várok még az indexeléssel. Minek megzavarni őket. Erre azt mondja, csak tegyem ki, hogy lássák mire készülök. A szabály azt írja elő, hogy legalább 5 másodpercig kell jelezni, mielőtt elindulsz. Na, mi álltunk ott vagy fél percet villogóval, azért én ezt kicsit túlzásnak tartom.

    A lényeg, hogy bár kaptam néhány hibapontot, átmentem a vizsgán!

    Irány a hivatal, átvenni a jogsit. Nálam voltak a szükséges iratok: igazolás a sikeres vizsgáról, útlevél, bankkártya, a magyar jogsi és annak hivatalos fordítása. Mi kellhet még? Azt gondoltam ennyi elég. He-he. Te (mármint én) kis naív! Hát nem emlékszel, hogy amíg nincs a kezedben ausztrál jogsi, addig egy senki vagy? Na és, ott van már a kezedben? Egy frászt!

    Bemegyek, persze újabb formanyomtatványt kellett kitölteni, majd sorszámot húztam. Sorra kerülvén mondom mit szeretnék, aztán az ügyintéző elé pakoltam dolgaimat. Akkurátusan átnézte őket, majd kérte a lakcímet igazoló papirost. 🙁

    Basszus! Azt nem hoztam magammal. Azt mondja erre, hogy akkor sajnos nem tudjuk folytatni, mert arra is szükség van. Na, szépen vagyunk. Bumlizhatok haza a belvárosból, meg vissza.

    Azért próbáltam menteni a helyzetet, így elmondtam, hogy én azt egyszer már bemutattam, mikor jelentkeztem az írásbeli tesztre. Azt mondja, az nem számít, ez a szabály, meg különben is, az egy másik hivatal. (?)

    Másik hivatal? Körülnéztem. Az a másik hivatal ott volt tőlem 15 lépésnyire és ugye, mondanom sem kell, hogy ugyanabban a légtérben, ugyanazt a levegőt szívtuk. Még hogy másik hivatal! Na mindegy, elbúcsúztunk, majd két órával később, a hiányzó dokumentummal is felvértezve újra megjelentem a szentélyben.

    Ekkor már minden rendben volt. Tíz évre kifizettem a jogosítványt, majd elektronikusan aláírtam magam, lefényképeztek és egy igazoló cetli átvétele után túl voltam a jogosítványigénylés bürokratikus útvesztőjén. Merthogy, postán fogják kiküldeni két héten belül. (mentségükre legyen mondva, hogy a formanyomtatványokon világosan le van írva, mi szükséges az egyes ügyek intézéséhez)

    S akkor néhány számadat a költségekről:

    -elméleti vizsga: $25

    -egy óra vezetési gyakorlat: $50

    -vizsgadíj: $160

    -jogsi dija $25/év, azaz 10 évre: $250

    -eljárási illeték: $15

    Összesen: $500, aminek jobb helyet is tudtam volna találni. 🙁

    Papi

  • Egyéb

    Évforduló

    Pontosan egy évvel ezelőtt landolt velünk a gépmadár az Adelaide-i reptér betonján.

    Nagy idő? Attól függ, honnan nézzük. Nekünk, akik tele voltunk és tele vagyunk megoldásra váró feladatokkal, csak egy villanás. Repültek a hetek, a hónapok, s ha egy kicsit lassan is, de kezdjük újra felépíteni eddig megszokott és működő életünket.

    Hogy az otthon maradt szeretteinknek is ugyanilyen villámsebesen múlt-e el ez a 12 hónap, nem tudjuk. Majd bizonyára elmondják, amikor újra magunkhoz ölelhetjük őket. Közeleg az időpont! 🙂

    S hogy megérte-e? Talán még kicsit korai lenne állást foglalni ezügyben, de egy biztos: aki hűségesen követi írásainkat és szinte velünk együtt éli meg az itteni történéseket, annak talán nyilvánvaló a dolog, hogy jól érezzük magunkat.

    Ezért aztán nem is szaporítjuk tovább a szót, csak annyit mondunk: jó itt lenni!

    Papi és Kata

  • Egyéb

    A kabóca

    Ez gyors volt! 🙂

    Krisz jóvoltából sokkal hamarabb lettünk okosabbak és ismertük meg „szörnyünk” titkát, mint ahogy azt vártam. Nem tudom honnan ered ez a természettudományi ismeret, mindenesetre köszönjük szépen!

    Engedelmeddel felteszem ide azt az angol nyelvű cikket, amiből további érdekességeket lehet megtudni a kabócák életéről: klikk!

    Akkor lássuk csak! Azért használtuk a csalafinta jelzőt a kérdésünknél, mert amit láttatok, az már nem egy élőlény volt, hanem csak egy üres, levetett páncél, kabát, házikó… Ki-ki nevezze aminek akarja.

    Ezen a képen látszik, ahogy éppen kibújik ebből a menedékből, hogy megkezdje új életét a szabad levegőn.

    Nem szép látvány, főleg nem, ha előszőr találkozik az ember ilyen szörnyeménnyel. Amikor már gyűjtöttünk egy kis bátorságot és meg mertük piszkálni egy bottal, akkor vettük csak észre, hogy már nem él, nem mozog. Mi több, úgy kapaszkodik, hogy még egy erősebb vihar sem tudja lesöpörni a fa kérégről.

    Ezen a képen pedig a már teljesen kiszáradt, üres „jelmezt” láthatjátok. Mintha egy pengével hasították volna fel, úgy nyílik ki a páncél, mikor kibújik belőle a lakója:

    A természet jól elbánt vele, na meg velünk, emberekkel is, hiszen a kabóca nemcsak csúnya, de hangos jószág is egyben. Ezért aztán még ha nem is látod, ő azért tudatja veled, hogy ott van a fűben, a bokron, a fán. 🙂

    Papi

  • Egyéb

    A Nagy Kékség és a szörnyek

    Australia Day (Ausztrália Napja) = 1788. január 26-án Arthur Phillip megalapította az első büntetőtelepet Ausztráliában, ezért ez a nap nemzeti ünnep itt. (Mariann, még mindig lógok az ausztrál nemzeti ünnepek listájával…majd igyekszem pótolni)

    Idén ez a nap szombatra esett, de hogy mindenki jól érezze magát, a hétfőt gyorsan kinevezték munkaszüneti napnak. Ez azt jelenti hogy hosszú hétvégét kaptunk ajándékba és ezt nem szabad veszni hagyni, így gyorsan összecuccoltunk és elmentünk sátorozni három napra. 🙂

    Sokat nem gondolkodtunk, hogy hova is kellene menni: harmadszor is lementünk Mount Gambier-be, mert aki olvasta a 2007. június 11-i „Tűzhányók földjén” című bejegyzést az már tudja, hogy nyáron (novembertől-márciusig) a titokzatos tó HIHETETLEN kék színre vált.

    Időközben, azaz szeptemberben szintén voltunk lent 4 napot, de erről az utunkról nem készült bejegyzés, mert kicsit rosszul alakult az időjárás miatt. Akkor azért voltunk ott, mert tudtuk, hogy a Mount Gambier-i és a Schank-i vulkánon kívül még legalább 10-12 vulkáni képződmény van a környéken és szerettük volna mindegyiket felkeresni.

    Már induláskor szakadt az eső. A kempinghez érve úgy ítéltük meg, hogy kész öngyilkosság sátrat állítani, de csak az első napra volt szabad kabin. Aludtunk egyet a dologra a kabinban és reménykedtünk, hogy másnap jobb idő lesz. Igaz napsütésre ébredtünk, de viharos széllel megspékelve. Bevállaltuk a következő két éjszakára a sátrat. Nagynehezen felállítottuk, és a második éjszaka alig tudtunk aludni egy teljes órát 10 perces turnusokban. Akkora vihar volt, hogy belülről tartani kellett a sátrat, ha nem akartuk, hogy a fejünkre szakadjon. Reggel lebontottuk és az utolsó éjszakát a kocsiban töltöttük (nem volt kényelmes!). A sok eső miatt annyira feláztak a földutak, hogy nem tudtuk felkeresni a vulkánokat. Viszont lementünk a déli tengerpartra és megnéztük az érdekes sziklaképződményeket. Akkor erről az utunkról nem tettünk fel képeket, de most ezt is pótoljuk… Katt ide!

    Na, akkor most a Nagy Kékség! Hogy miért kék a tó, azt már leírtam, nem szeretném ismételni magam. Az is lehet, hogy már mindenkinek tele van a hócipője Mount Gambier-rel, de mi még valószínűleg márciusban is visszamegyünk, de akkor már magyarországi vendégeinkkel együtt. Nem lehet betelni vele!

    Íme a képek: a bal oldaliak júniusban (télen), a jobb oldaliak most (nyáron) készültek. Remélem mindenki látja a különbséget! Ez nem számítógépes hókusz-pókusz. A jobb oldali képek nincsenek felszínezve! 🙂

    A kék az kék, de ez olyan kék, hogy ilyen kék nem is létezik. Szerintem minden évben percre pontosan novemberben beleöntik a kék festéket és a nyár végén átszűrik az egész tavat. Három napot voltunk lent és mindhárom napon megnéztük a tavat. Kiváncsiak voltunk, hogy még mindig tartja-e a színét. 🙂 Körbesétáltunk az 5 km-es kráterperemen és minden kiépített kilátónál megálltunk és lenéztünk. Mesés! A többi tó miért nem vált át kékre? Miért csak ez az egy tó?

    Elmentünk a 45 perces aqua (vízi) túrára, ami a tó és a vulkán történetével ismertet meg minket. Mount Gambier városa ennek a tónak a vizét issza és a túra bemutatja a vízművet is, majd levisznek a kráterbe egészen majdnem a víz szintjéig.

    Amit még besűrítettünk ebbe a 3 napba az egy olyan tó volt, ami lefűződött a tengerből és a vize 7-szer sósabb, mint a tengeré. Ebből az következik, hogy nem süllyed el az ember. Kipróbáltuk! Működik! Nagyon izgalmas volt.

    Aztán megnéztünk egy magánkertet, amit egy ausztrál házaspár épített. Amolyan kis oázis és dzsungel keveréke, kis tavakkal és szökőkutakkal, babaházzal. Nagyon szép volt. A tulajnéni háromszor is szólt, hogy ne felejtsünk el beírni a vendégkönyvbe, mert nem volt még magyar vendége, illetve a világtérképre fel kellett ragasztanunk egy kis csillagot, hogy honnan is jöttünk. Jó sok csillag volt már rajta. Aztán ismét felmásztunk a Schank-i vulkánra, mert azt soha nem lehet kihagyni!

    És a szörnyek? Jó kérdés. Mik ezek a szörnyek??!! Újabb feladvány, de a megoldást mi sem tudjuk!

    Az úgy volt, hogy a Papi éppen a ruhaszárító kötelet kötötte ki két fa közé a kempingben, amikor mozdulatlanná dermedt és majdnem gatyacsere volt. A fán kapaszkodva ott volt egy nagy, óriási, cserebogár méretű csúnya teremtmény és üveges szemekkel meredt ránk.

    Papi halkan, a fogai közt sziszegve szólt nekem, hogy hozzam a fényképezőgépet és csináljak 1-2 képet. Aki ismer tudja, hogy én a méretarányok megszállotja vagyok, ha nincs semmi a tárgy mellett akkor az lehet 1 mm-es vagy akár 10 méteres is. Így közöltem a Papival tegye oda az ujját! Na ekkor éreztem, hogy kés áll a hátamba, mert úgy nézett rám. De odatette az ujját. Aztán körülnéztünk és még vagy 6-7 darabot találtunk. Papi közölte, hogy ide nem állítunk sátrat.

    Ami még érdekes volt, az az, hogy ezt a bogarat csak egy bizonyos fán leltük fel. Másnap elmentünk sétálni a szomszédos kráterben kialakított parkba és ott már tudatosan kerestük ezt a fajta fát és mily meglepő, találtunk rajta „szörnyet”. Szóval a kérdés egy kis csalafintaságot is rejt magában: milyen élőlény látható a képen? A játékszabályok kivételesen változtak: ne csak az írjon, aki nem tudja, hanem az is írjon, aki tudja a választ, mert ezt most mi sem tudjuk. Figyelem, a kérdés kicsit csalafinta: milyen élőlény is ez?

    Mindenesetre a sátrat azért ide állítottuk fel, a tó meg még mindig gyönyörűen kék, egészen márciusig, aki teheti nézze meg! Képek itt!

    Kata

  • Egyéb

    Majdnem „róka” volt

    Ez a hetem is érdekesen alakult. Hétfőn egy tengeri csatornát kellett felmérni, ami elég nagy kihívás volt a csapatnak. Erős szél fújt és nagy hullámok csapkodták a partot. Ez a csatorna a nyílt tengeren van és csak cölöpök mutatják a közel 200 méter hosszan kanyargó hajóutat.

    Kezdtük azzal, hogy szereztünk egy motorcsónakot. Grant, a munkatársam és én bepattantunk a csónakba, Tojáshéj munkatársam felöltötte a búvárruháját, majd a csónak elejére és végére kötött kötéllel elkezdett minket behúzni. A motort nem tudtuk használni mert nem működött és amúgy is nehéz lett volna navigálni vele, mert 5 méterenként kellett mérni. Én a csónak orrában ültem mint ellensúly és a hangos „Yep” kiáltásokra nyomtam a gombot a GPS-en. Grant a ladik végében állt és a 3,75 méter hosszú GPS rudat tuszkolta le a tenger fenekére. Miután végeztünk a csatorna középvonalával én kiültem a mólóra és lélekben a fiúkkal voltam. Ők néha mellkasig, nyakig gyalogoltak a vízben és a középvonaltól jobbra-balra 20-20 méterre felmérték a tenger alját. Ezt a mérést azért rendelték meg, mert ki akarják mélyíteni a csatornát, hogy a nagyobb hajók is használni tudják.

    Keddtől-péntekig Port Lincoln-ba voltam beosztva. Most nem autóztuk le a közel 700-800 km-es utat, hanem félúton kompra szálltunk, hogy egy patkó alakú szakaszt levágjunk az útból. Így a 7-8 órás vezetést 3-4 órásra tudtuk szűkíteni, plusz a 2 órás kompút. A fiúk korábban már használták ezt a kompjáratot, én még nem. Amúgy nemrégóta működik ez a szolgáltatás Wallaroo városa (a Yorke félszigeten) és Lucky Bay falucska (az Eyre félszigeten) között naponta hatszor. A Lucky Bay-ben lévő 12 km-es földutat még én mértem fel pár hónappal ezelőtt, most már az új aszfalton (6 km már le van aszfaltozva) tudtunk menni.

    A lényeg: a magyar nemzet nem hajós nemzet, legalábbis én tuti nem! Odafele gyönyörű, szélcsendes időnk volt, a tenger tükörsima. Hát valahogy még ezen a sima úton is imbolygott rendesen a komp. Annyira, hogyha sétálgatott az ember a fedélzeten, igencsak kapaszkodni kellett, hogy el ne essen. Mitagadás, rosszul voltam, kerülgetett a tengeri betegség rendesen. Türelmetlenül számoltam az időt, mikor telik le a két óra. De szerencsére megúsztam az odautat és magamban azon „imádkoztam”, hogy visszafele ne legyen ennél rosszabb.

    Hát ezt megszívtam. Két napig olyan hideg szél fújt, hogy munka közben még a téli (!) sapkát is fel kellett venni (nyáron Ausztráliában télisapi, tiszta röhej). Na, odaértünk a kompkikötőbe délután 5-re. A menetrend szerint fél hatkor jön a komp és háromnegyedkor indul tovább. A szél viharosan fújt! Viszonylag nagy (nekem óriási) hullámok voltak, semmi tükörsimaság… Tojáshéj megjegyezte, hogy izgalmas utunk lesz. Kezdtem betojni.

    Hatkor még sehol semmi. Kezdett gyanús lenni a dolog. Hat óra után 10 perccel megérkezik a komp. Autók kihajtanak, majdnem mindegyik csurom vizes. Egyre jobban tudatosult bennem, hogy ennek a fele sem tréfa. Felhajtunk, felmegyünk az első emeleti zárt utastérbe, ahol a pincérnő közli velünk, hogy aki szeretne kávét inni az most igya meg gyorsan, amíg a kikötőben vagyunk, mert utána nem fogja tudni meginni. Itt kezdett a pánik eluralkodni rajtam és a hátizsákomból a külső zsebbe tettem egy jó nagy nejlonzacsit (amúgy 10 méterenként vannak kitéve „róka” zacsik).

    Elkezdünk kihajózni. Kapitány bejelentkezik és közli, hogy elég rázós utunk lesz, de amennyire tudja, kellemessé teszi. Majd kétszer is elnézést kért az időjárás miatt, mintha ő tehetne róla.

    Elindultunk. A komp kétemeletes. Alsó szinten (ami a víz szintje) vannak az autók, első emelet a zárt, légkondis utastér+kávézó. A második szint egy nyitott utastér, bámészkodásra alkalmas. Ami nekem furcsa volt, az a tetőtéren a korlát magassága. Épp a csípőmig ért. Kicsit alacsonynak találtam, ilyen helyre legalább mellkasig érőt kellene feltenni, nehogy valaki átbukjon rajta, főleg akkor amikor nagy hullámokon dülöngél a ladik. Most akkora hullámok voltak, hogy amikor telibe kaptuk, akkor a második szintre is felcsaptak. Az első 20 perc nem volt vészes. Éreztem ugyan hogy rosszul vagyok, de mélyeket lélegeztem és kibámultam az ablakon a messzi távolba, hátha az segít.

    Ekkor mögöttem két asztallal egy srác „kitálalt” a szönyegre. Pincérnéni ezt meglátva hóna alá vett egy adag „róka” zacsit, majd gyorsan körbejárt és mindenkit megkérdezett, hogy kér-e belőle. Én kértem. Aztán három kézzel kapaszkodva felküzdöttem magam a tetőtérre, mert mindenki azt mondta, hogy ilyenkor a friss levegő segít. Ekkor már az utasok fele fent volt. Biztos nagyon fehér lehettem, mert egy vadidegen ember megkérdezte, hogy jól vagyok-e? Aha… A percek hihetetlen lassan teltek, de fent a friss levegőn kicsit tényleg jobb volt. Aztán egyszercsak a távolban feltűnt a szárazföld. Mivel már szinte mindenki fent volt a tetőtéren, a kapitány megkérdezte, hogy tegye fel a kezét az, aki élvezte az utat. Egy ember feltette. 🙂 (nem én voltam!) Végül megúsztam „róka” nélkül, de egy hajszál választott el tőle.

    Aki erre jár és meg akar spórolni 3-4 órás vezetést az vegye igénybe ezt a kompjáratot, mert tényleg hasznos. Nekem viszont jó tanulópénz volt. Számomra kiderült, hogy hosszabb tengeri hajókázásra alkalmatlan vagyok. Ezért gyorsan ki is húztam a „mit szeretnék még kipróbálni/csinálni az életben” listámról. A partközeli kis csónakban való bohóckodással semmi bajom, de ezek után beljebb nem megyek. Remélem nem kell sokszor igénybe vennem ezt a kompjáratot, inkább levezetem azt a 7-8 órát. Vagy beszedem a dilibogyót. 🙂

    Kata

  • Egyéb

    A megfejtés

    Bár leleményes találgatások érkeztek a feladványra, az igazi megfejtés nem volt köztük. Ne bánja senki! Izgalmas volt olvasni mindegyiket, köszönöm a hozzászólásokat.

    Akkor most engedjétek meg, hogy beszámoljak a világ leghosszabb és leggyorsabb kötöttpályás autóbuszvonaláról, az O-Bahn Busway-ről, ami Adelaide belvárosát köti össze az északkeleten lévő Modbury-vel. Ez amolyan elővárosi közlekedés, s igazán kényelmessé teszi az ezen a vonalon ingázók utazását. Az elnevezésből talán kitűnik, hogy a németeknek komoly közük volt a létrejöttében.

    Ahogy a képeken is látszik, az autóbuszok egy masszív, vasbeton pályán közlekednek. A pálya hossza 12 km, a buszok maximálisan 100 km/h-val tudnak rajta haladni, s higgyétek el, nem mennek sokkal lassabban. 🙂

    Mire való a kiskerék? A kiskerék egy vezetőkerék, amely közvetlen kapcsolatban van a pálya betonszélével. A buszok gyakorlatilag egy U alakú teknőben közlekednek. A vezetőkerék mindkét oldalon hozzáér a teknő oldalához, ezért a sofőrnek nem is szükséges fognia a kormányt, mert a vezetőkerék szépen követi a pálya ívét. Talán még valami hidraulika hozzá is szorítja a szegélyhez, így semmiféle oldalmozgást nem enged a járműnek.

    Ahhoz, hogy a buszok elhagyják, vagy ráhajtsanak a pályára, semmi sem szükséges, egyszerűen rágurulnak a normál közútról, még megállniuk sem kell. Ennek aztán meg is van a veszélye. Bár nem egy, nem kettő tábla jelzi, hogy erre az „útra” csak buszok hajthatnak rá, minden évben van néhány autós, aki vagy figyelmetlenségből, vagy vagányságból mégiscsak megkísérel végighajtani rajta. Ha szerencséje van, ez akár sikerülhet is, de a többséget daruval kell kiemelni, miután jól összetörte magát.

    Ez történt tavaly év végén is, amikor – ha jól emlékszem – skót turista fiatalok próbálkoztak meg a nem veszélytelen mutatvánnyal egy mikrobuszban utazva. Egy darabig nem is volt baj, de aztán mégiscsak elakadtak, mert a kisbusz nyomtávja kisebb volt, mint a pályáé, s egy helyen szépen bepottyantak középre a buszuk egyik oldalával. Onnan aztán sehova.

    Miután több órás fennakadást okozva eltávolították a roncsot az útból és megindulhatott a közlekedés, az egyik riporteri kérdésre, miszerint : „mi történt?”, csak ennyit válaszolt a pórul járt sofőr: „nem sok”.

    Nos, ennyit a titokzatos kiskerékről, remélem érdemes volt várni rá!

    Ezen a helyen cikket is találtok, igaz csak angolul.

    Papi

  • Egyéb

    A „csontnélküliek”

    Na persze nem fizikai értelemben, egyszerűen csak arról van szó, hogy ma én is csatlakoztam azok táborához, akik „csont nélkül” írták meg a jogosítványhoz szükséges elméleti vizsgát (theory test). Persze a vezetés még hátra van, de a kis öröm is öröm. 🙂

    Jogos a kérdés: miért kell komplett vizsgát tennie annak, aki már több mint 20 éve vezet balesetmentesen? A válasz egyszerű: más ország, más szabályok.

    De! Lenne egy kibúvó, ami mentesítené kishazánk polgárait az újbóli és teljeskörű procedúra alól. Ez pedig nem lenne más csak annyi, hogy a magyar illetékes hivatal felvenné a kapcsolatot az ausztrál illetékes hivatallal és kérné, hogy ugyan már, fogadják el a Magyarországon megszerzett jogosítványokat is.

    Mert azt tudni kell, hogy létezik egy lista. Egy bűvös lista. Aki rajta van annak jó, aki nincs, annak nem jó. Lassan az összes szomszédos ország megtalálható ezen a listán, de Magyarország még nincs rajta. Történtek már megkeresések ezügyben, de még semmi eredménye.

    Jó, tudom! Kisebb baja is nagyobb most az országnak, hogy ilyesmivel foglalkozzék. Csak úgy gondolkodom.

    S hogy miért vágtam bele most, egy évvel a kiérkezésünk után? Mert szükség van az ausztrál jogosítványra. Olyan sok helyen kérik, hogy muszály megszerezni. Ha nincs ausztrál jogsid, nem vagy senki. Persze csak majdnem senki. De ha bárhol meg akarsz felelni az itt alkalmazott és úgynevezett 100 pontos személyazonosító tesztnek (mármint hogy te az vagy, akinek mondod magad), akkor elég csak felmutatni a jogsit, ami 100 pontot ér, semmi más nem kell hozzá.

    Anélkül? A benzinkútnál nem tudtunk trélert bérelni, a videotékában kellett az útlevél, az albérleti szerződés, hogy ott laksz ahol, meg egy bankkártya, illetve most, a teszt előtt is ezekkel igazoltam magam. Volt olyan hely, ahol még befizetett számlákat (gáz, villany, telefon) is kellett vinnünk a legutóbbi három hónapról. Nos, azért nem mindennap mászkál az ember ennyi irattal a hóna alatt.

    Ezért aztán nekifogtam. Választhatsz, hogy számítógépen, vagy papíron akarod-e megírni a tesztet. Én a papír mellett döntöttem, szerintem teljesen mindegy.

    Az írásbeli két részből áll. Az elsőben nyolc, elsőbbségadással kapcsolatos ábráról kell eldönteni, hogy ki adja meg az előnyt a másiknak. Ezt meg kell mutatni a vizsgáztatónak. Itt nem lehet hibázni. Ha rontottál, kezdheted előlről az egészet, akár azonnal is. Persze újabb $25 leszurkolása után. Merthogy ennyibe kerül az írásbeli.

    Ha ez megvan, jöhet a nagyobb falat, a szöveges/ábrás teszt. Itt a 42 kérdésből minimum 32-re kell a helyes választ megtalálnod, csak be kell írni, hogy a három megadott lehetőség közül, melyik a helyénvaló.

    Ha ez is megvan, kapsz egy ideiglenes engedélyt a vezetéshez, ami egy hónapig érvényes. Ezalatt kell letenned a gyakorlati vizsgát (practical driving test). Ha elmulasztod, kezdheted az egészet előlről.

    Érdemes alaposan rákészülni a dologra, hiszen meg kell érteni a szöveges kérdéseket, ami nem mindig egyszerű. Én az RAA (autóklub) internetes oldalát használtam, s jónéhányszor kitöltöttem a tesztet, mielőtt elmentem a vizsgára. Ha megfelelő számban gyakorlod, egy idő után már ismerősek lesznek a feladatok. Ha jól tudom összesen 320 kérdésből kell a 32-t helyesen megválaszolni. Lehet gyakorolni, sok sikert! 🙂

    Ja igen! Holnap jön a „kiskerék” megfejtése!

    Papi

  • Egyéb

    Újabb feladvány

    A kérdés nagyon egyszerű: mire szolgál az a kiskerék az autóbusz nagykereke mellett?

    Megkérem a helyes választ ismerőket, NE írják meg a megfejtést! Igazából azok fejtegetését várom, akik csak találgatják, hogy mi a túró is lehet az ott!

    Főleg apósom véleményére lennék kíváncsi! Hajrá Öcsi bácsi! :-))

    Természetesen néhány nap múlva felfedem a titkok titkát, ami egy egészen különleges technikai zsenialitást takar. Én még sosem találkoztam és sosem hallottam róla. Egészen mostanáig.

    Papi

  • Egyéb

    Nyugati partvidék

    Nem kell megijedni, a cím nem azt jelenti, hogy eljutottunk Nyugat-Ausztráliába (erre még várni kell egy kicsit), hanem azt, hogy a nyári szünetet Dél-Ausztrália nyugati partvidékén töltöttük, az Eyre-félszigeten.

    Egy korábbi bejegyzésemben már kifejtettem hogy néz ki Adelaide környéke és hogy 3 nagyobb félsziget található itt. Az ‘Innes National Park – 1. rész’ című 2007. július 17-i bejegyzésemben csatoltam egy űrfelvételt, ezen a felvételen, most nem a csizma alakú félszigetre, hanem a balra lévő Indiára hasonlító félszigetre mentünk. Én amúgy ezen a környéken havonta legalább egyszer megfordulok a munkám miatt. December 21-én mentem utoljára dolgozni és január 7-én kezdek, az egész cég becsukott 2 hétre. Kihasználva ezt a hosszabb szünetet egy másik magyar családdal elmentünk sátorozni.

    Az első 2 éjszakát a Vénusz-öböli kempingben töltöttük. Ez kb. 900 km-re van Adelaide-től. Két okból mentünk fel idáig: az egyik az volt, hogy a többiek is látni szerették volna Mörfi szénakazlait, s ezek a kazlak a kempingtől mindössze 40 km-re vannak. A másik okkal melléfogtunk. Úgy gondoltuk, ha ezt az öblöt Vénusznak hívják, akkor biztos azért, mert nagyon szép. Hát nem igazán. Akkor jó, ha van csónakod, mert ez az öböl csak a csónakosoknak kedvező. Fürdésre alkalmas partszakasza alig van, amit már hajnalban a HMCS-k (helyi menő csávók) elfoglalnak. Levonulnak a vízig a terepjárójukkal, húzzák maguk után a motorcsónakjukat, felállítják a speciális tengerparti sátraikat a víz közvetlen közelébe. Mindenkinek a sátra előtt ott a csónak, a sátor mögött meg a terepjáró. A többi, csónaknélküli jöttment meg osztozik a maradék 100 méteres partszakaszon.

    A víz hirtelen mélyül és hihetetlenül hideg volt, Papi csak egyszer merészkedett bele. A kempingben nem nagyon volt fa, a tűző napon álltak a sátrak, fű nem volt csak kavics és por. Maga a városka egy benyúló földnyelven terül el. Az egyik oldalon van a sekély, nyugodtvizű öblöcske, a másik oldalon a haragos óceán a magas és folyton pusztuló sziklafallal. Aki szeret horgászni és van ladikja, annak kitűnő pihenőhely, nekünk nem jött be, mint fürdőhely. Viszont érdekes dolgok vannak a közelben.

    Mörfi kazlairól is írtam már a 2007. május 27-i bejegyzésemben (Újabb „kiküldetés” címen). Engem annyira lenyűgöznek ezek a „kavicsok”, hogy legszívesebben előreugranék az időben 30-40 millió évet és megnézném, hogy még hány újabb kazal ” bújik elő ” a föld alól. Nem tudom megunni őket, minden héten elsétálgatnék közöttük. Azt hiszem a többieknek is tetszett. :o)

    Miközben járkáltunk a kazlak között, észrevettem egy kígyót, aki épp a megérdemelt lakomáját fogyasztotta. Mindenki ugrott hátra egy métert, mert mobilunk nem működött azon a környéken, orvosi ellátás meg igencsak messze volt. Óvatosan csináltam 1-2 képet, és felfedeztem, hogy elég érdekes dolgot lakmározik. Nem tudtuk megfejteni mi az, de úgy nézett ki mint egy nagy karom…???!!! Ezután a „Kígyó Örs”, azaz a csapatunk libasorban, lábat dobogtatva haladt tovább, hogy elriassza a környék összes kígyóját. 🙂

    Útközben az egyik nagyobb árnyékos fűcsomó alatt egy kb. 30 cm-es gyíkocska pihent. Én kétfejű gyíkként ismerem, mert a farka olyan, mint a feje és így egy feje van elöl és egy másik hátul. Itthon megnéztem a hivatalos nevét: Shingleback és nagyon hasonlít a kéknyelvű gyíkra (írja a könyv). Botond, a csapat egyetlen gyerek tagja azt mondta, hogy ők azt tanulták az iskolában, hogy azért olyan alakú a farka, mint a feje, mert ha a róka véletlenül úgy azonosítja be a farkát hogy az a feje és bekapja, akkor a gyík védekezésképpen egy nagyon büdöset kakil és a róka „kiköpi”. Itt a vége fuss el véle, aki nem hiszi, járjon utána…

    Ezzel nem ért véget a helyi állatvilág megismerése. Aki erre jár, annak érdemes megnézni a Talia barlangokat. Ezek nem igazi barlangok. A tengervíz mosta ki őket. Az elsőt Woolshed-nek hívják (wool=birkagyapjú, shed=pajta, csűr), mindenki rakja össze magának a magyar megfelelőjét. Itt a víz egy hosszan benyúló hasadékot vájt ki. Érdekes volt, de ennél sokkal érdekesebb dolgot fedeztünk fel. Először kialakult a homokkő (itt elég lilába menő árnyalattal), majd erre mészkőréteg települt. Egyes helyeken már csak a homokkő maradt meg. Ebbe a homokkőbe a sós víz kis medencéket koptatott. Némelyik fél vagy 1 méter átmérőjű és majdnem szabályos kör alakú. Mélységük legalább egy méter volt és dagálykor mindig újra feltöltődtek friss tengervízzel. Hihetetlenül gyönyörűek voltak. Minden egyes medence egy külön kis világ:

    Mindegyikben más és más állatka lakott, lehet hogy némelyikük nem is ismeri az óceánt, egész életében ebbe a kis medencébe van „bezárva”. Kis tengeri csillagok, tengeri sünik, hihetetlenül narancssárga rákok laktak bennük. Körülültük, csak néztünk át a kristálytiszta vizen és egymást túlkiabáltuk: nézd ott azt az élénk narancs színű csillagot, látod azt a tüskés tengeri sünit ott, húzd félre a növényeket ott egy érdekes színű rák, hú itt mennyi csillag van …!!! Órákat el lehetett volna tölteni itt.

    Óráink nem voltak, ezért átrobogtunk a másik „barlanghoz”. Ez a Tub (teknő, kád, dézsa) nevet kapta. Egy majdnem 50 méter átmérőjű és 20 méter mély kör alakú beszakadásról van szó, ami egy föld alatti alagúttal csatlakozik az óceánhoz és dagálykor vízzel töltödik fel. Eszembe jutott, hogy régen láttam egy filmet (már nem emlékszem a címére), ahol a búvárok ilyen tenger alatti alagútban úsztak fel egy víz alatti barlangba. Itt a barlang teteje már beszakadt, és a barlang nincs víz alatt, de azért érdekes volt. Még egy fontos tudnivaló, ezekhez a barlangokhoz elég rázós földúton lehet eljutni.

    A Vénusz-öbölben töltött két nap hamar eltelt. A sátrakat és „éttermünket” (ezt majd megmagyarázom) lebontva továbbálltunk. Úticél: Port Lincoln, a félsziget alsó csücske. Kezdetben még úgy volt, hogy a Coffin öbölben lévő Nemzeti Park vagy a Lincoln-i Nemzeti Park egyik vadkempingjében verünk tábort az elkövetkező 5 éjszakára, de meggondoltuk magunkat és Port Lincoln kempingjében kötöttünk ki. Hogy miért? Mert elkényelmesedtünk! Puhányok és öregek vagyunk! 🙂

    A fő ok az volt, hogy nagyon meleg napokat éltünk meg (lázmérőnk is szétrobbant) és az elektromos hűtőnek áram kell. Áram pedig a vadkempingben nincs. Zuhanyzó sincs. A tengeri fürdőzés után jól esik édesvízben lezuhanyozni, mert a só igencsak marja az ember bőrét. Ezekből a vadkempingekből 25-40 km-t kellett volna naponta autózni a legközelebbi kempingig, ahol pénzért be lehet menni fürdeni. Így mind az öten megszavaztuk a kempinget. Szerencsére sikerült főszezonban helyet kapnunk még az utolsó pillanatban.

    A Port Lincoln-i Hindmarsh Street-en lévő kempinget tudom ajánlani. Óriási területen fekszik, saját sekély öböllel (kisgyerekeseknek kiváló), a wc és zuhanyzó nagyon tiszta és kúlturált. Sok látványosság van a közelben: telepített tuna farm, tengericsikó nevelde, Whalers Way – bálnavadászok útja (ezt megnéztük, ne hagyja ki senki!), és ha jól emlékszem vonatmúzeum, aztán a fentebb említett 2 nemzeti park, valamint lehetőség van arra hogy egy ketrecben leengednek és etetheted a nagy fehércápákat. Ez az utóbbi kicsit megmozgatta a fantáziámat és Katival elgondolkoztunk, hogy mi lenne ha kipróbálnánk, de a fiúk csúnyán néztek ránk, így elvetettük. De magunk között megbeszéltük, hogy majd legközelebb ha erre járunk nem hagyjuk ki…

    Na, a sátrakat felvertük és újra felállítottuk az éttermet is. Aki kempingezett már Ausztráliában az tudja, hogy milyen hasznos lehet egy ilyen. Ez egy olyan „sátor”, ami majdnem úgy nyílik ki mint az esernyő (nagyon egyszerű) és mind a négy oldala szúnyoghálós és alja is van mint egy normális sátornak. Így a nagyobb állatok (100 lábúak) nem tudnak bemászni és ami a legfontosabb a LEGYEK nem tépik ki a kezedből a zsemlét vagy ami még rosszabb, amikor kinyitod a szád, hogy harapj egy falatott nem nyelsz le egyet-kettőt belőlük.

    A fiúk már az első nap hozták a formájukat. Felállították a gázfőzőt az „étterem-sátorban” és begyújtották a gázt, hogy akkor mi főzni tudjunk. A szél meg nagyon fújt. És merre fújta a lángot? A vékony szúnyogháló felé. Ennek az eredménye az lett, hogy kb. 2 tenyérnyi nagyságú lyukat égettek rajta, amin nemcsak a legyek, hanem a sirály is be tudott volna repülni. Na, mire mi csajok visszajöttünk, már csak azt láttuk, hogy a fiúk szorgosan foltozzák be a lyukat. Horgászdamillal „varrtak” oda egy mosogatórongyot. 🙂

    Mivel napok óta 37 és 41 között volt a hőmérséklet, ezért úgy döntöttünk nem nagyon szaladgálunk jobbra-balra, hanem csak lógatjuk a lábunkat. Már attól elfáradtunk, hogy csak ültünk a székben. Nagyon meleg volt. Reggel a Nappal keltünk és este csak akkor tudtunk bemenni a sátorba ha már lement a Nap. A fiúk horgásztak, több-kevesebb sikerrel. Sikerült egy tintahalat és 5-6 darab kis (10 cm-es) csali halat fogniuk. Úgy gondolták, hogy majd ezeket a csalihalakat feldarabolják és nagyobb halakra mennek.

    Papi első tengeri hala (Kati még centit is hozott)

    Véletlenül fogtak egy 38 cm-es halat. Szerintem csak azért kapták el, mert öreg vagy beteg volt. 🙂 Na, a Kati kibelezte, megpucolta, kifilézte, mert én nem csinálok ilyet, sajnálom a halat. Megsütöttük a barbin (barbecue) és megettük. Nagyon finom volt. Másnap bementük a városba és vettünk egy halas könyvet, visszanéztük a fényképeinket, illetve megkérdeztünk egy éppen ott horgászó pasit, hogy mi lehetett az: Rockcod Fish.

    Amíg a fiúk pecáztak a csajok sznorkellingeztek. Én előtte még sosem próbáltam, a víz alá is úgy tudok csak lemenni ha befogom az orrom. Kicsit tartottam tőle, hogy hogyan tudok majd levegőt venni a csövön keresztül, de harmadszorra már sikerült. Azt tapasztaltam, hogy a csövön keresztüli lélegzés nem kellemes, mert ha a torkomon keresztül lélegzek az 10-20 perc után nagyon kiszárad. Vajon hogy bírják a mélytengeri vagy a barlangi búvárok, akik órákon keresztül lent vannak a víz alatt?

    Békatalp, búvárszemüveg, pipa felkap és 2-3 napon át lebegtünk a víz tetején, mint a vizihulla és csak lefelé néztünk. Láttunk zebrahalat, kis rákokat, harcsára emlékeztető talajközelben úszó halakat, érdekes lyukakat a homokban. Túl messzire nem merészkedtünk, mert ezen a környéken elég sok a cápa.

    Egy teljes napot szenteltünk a bálnavadászok útjára – Whalers Way: ez egy magánkézben lévő park.

    Kulcsot a város (Port Lincoln) információs központjában lehet kérni. Kocsinként 25 dollár a belépő, plusz 10 dollár a kulcs foglalója, amit visszaadnak ha nem hagyod el a kulcsot. 🙂 Maga a park kicsit hasonlít az Innes Nemzeti Parkhoz, itt is úgy van hogy kapsz egy térképet és mész autóval, megállsz, sétálsz 100-200 métert a látnivalóig, ott szájtátás-rácsodálkozás, vissza a kocsihoz, autókázás 1-2 vagy 8 km-t, megállsz, sétálsz … és így tovább … ki mire kiváncsi azt nézi meg és annyi ideig ameddig akarja. A kulcsot 24 órára kapod. A park egész területén nagyon rossz minőségű földút van. Sima autóval nem ajánlatos végigmenni rajta, azért láttunk egy-két csendes őrültet, akik kínozták a szedánjukat. Mi a kempingben hagytuk Morgót és Katiék terepjárójával mentünk.

    Már az első megállónál lesérültem. Egy sziklákkal körülzárt, természetes kis úszómedence volt lent a parton. A gond csak az, hogy kb. 70-100 méter magas sziklafalon voltunk fent (itt megy az út) és nagyon meredek ösvény vezet le. Papi közölte, hogy ott ÉN nem mehetek le! Megjegyzem, mások (köztük gyerekek is) mentek le ott. Kicsit arrébb volt egy létra, olyan mint a Szlovák Paradicsomi létrák, de itt a sósvizi levegő miatt elég gyatra állapotban leledzett. Ez levitt félútig és onnan még sziklákon szökdelve lehet leérni a „medencéig”.

    Én mentem le először a létrán, aztán látom, hogy Papi a létra közepén szüttyög. Leér és mondja hogy a kiálló rozsdás vas megkarcolta a lábát. Kellőképen lecsesztem, hogy miért nem figyel. Na mászok fel, és a kiálló vashoz közelítve még tudatom azzal a csökevényes agyammal, hogy vigyázz, mert itt a vas … Aha, azt hiszed felfogta … Nagyon felhasítottam a lábam. Szerintem egy kétéves gyerek szintjén vagyok. Még szerencse, hogy fent a szikla tetején az ausztrál (lengyel) családnak, akikkel még Adelaide-ben beszéltük meg hogy akkor majd itt találkozunk, szóval nekik volt elsősegélydobozuk a kocsiban. (itt Dél-Ausztráliában nem kötelező az elsősegélydoboz az autókban) Kati megkérdezte, hogy az elmúlt 10 évben kaptam-e tetanuszt. Na eddig nem aggódtam, de mivel tudtam, hogy életemben nem kaptam tetanuszt, így lassan elkezdtem a temetésemet szervezni … De mivel olvassátok a blogot, ez azt jelenti, hogy túléltem!

    Napok óta döglesztő meleg volt, az égen egyetlen egy felhőpamacsot sem lehett látni. Kivéve ma! Pont akkor mikor mi eljöttünk megnézni ezt a parkot! Már a bejáratnál gyanús volt, amikor a kapusbácsi megkérdezte, hogy pulcsikat hoztunk-e, mi meg néztünk bambán. A reggeli induláskor már olyan meleg volt a kempingben, hogy a térdgatyát rövidgatyára cseréltük. De ezt megszívtuk.

    Ezen a napon a felhők úgy gondolták, hogy akkor ők most leereszkednek egészen a földig. Egész délelőtt ködben voltunk, ezért ebédidő környékén arra az elhatározásra jutottunk, hogy lemegyünk az egyik öbölbe, megesszük a szendvicseinket, a fiúk horgásznak egy kicsit és hátha délutánra felszáll a köd (felhő) és akkor látunk valamit a csodálatos tengerpartból. Jól döntöttünk. Délutánra kitisztult. Ebben a parkban kb. 30 látnivaló van a térkép szerint. Sajnos nem kerestük fel mindet, de eldöntöttük, hogy ide is vissza kell jönnünk, mivel mindet látni kell.

    Most csak a legérdekesebbeket említem meg: van egy hosszú, keskeny hasadék (Theakstone’s Crevasse), ami 9-13 méter mély, függőleges sziklafalakkal és 30 méter mélyen megy még be a föld alá. Aztán van egy nagy sziklatömb, ránézésre semmi különös, normális sziklának tűnik, de ez Dél-Ausztrália legöregebb sziklája, 2,6 milliárd éves (Cape Carnot). Elvileg fókakolónia is van itt, mi nem láttuk a köd miatt, csak a hangjukat hallottuk.

    Az öt nap nagyon gyorsan elszaladt, már pakolhattunk is össze és irány vissza Adelaide-be. Útközben még megálltunk Whyalla-ban megnéztük a Tengerészeti Múzeumot.

     

    Whyalla város önkormányzata megvette a leselejtezett, Whyalla nevű aknaszedő hajót 5000 dollárért, majd 560 ezer dollárért (!) elvontatta a kikötőből a múzeum területére közúton. A művelet hetekig tartott, s a hajó azóta ott áll az országút mellett. Az 1941-ben épült, 815 tonna és 65 méter hosszú vízijárgány kívül és belül is megtekinthető.

    Kata

    A fényképek innen elérhetőek:

    Venus Bay (Vénusz öböl)

    Murphy’s Haystacks (Mörfi szénakazlai)

    Port Lincoln

    Whalers Way (Bálnavadászok útja)

     

  • Egyéb

    „Great White Polar Bear”

    Nem, nem fedeztünk fel egy új állatfajt, amit így hívnak, de az utolsó előtti napon megint történt valami aranyos dolog a suliban, amiről elfelejtettem beszámolni.

    Amolyan tingli-tangli nap volt, hiszen már mindenki letudta a vizsgáit és készült a jól megérdemelt pihenésre. Hogy mégse töltsük teljesen feleslegesen az időt, kvízjátékot szerveztek nekünk a tanárok. Nem volt kötelező, de azért csak összejött 5 csapat, 6-10 fős létszámmal. A mi csapatunk volt a legkisebb a maga 6 főjével, a többiek mind többen voltak.

    Gondolom nem meglepő, hogy főleg Ausztráliával kapcsolatos kérdésekre kellett válaszolni. Voltak földrajzi, az őshonos állatvilággal és sok egyéb mással kapcsolatos kérdések is.

    Az egyik talány így szólt: milyen fajta állat az, amit úgy hívnak, hogy „a nagy fehér…” ? (The Great White …)

    No, mondom magamban, ez nem nehéz, hiszen a nagy fehércápáról van szó, ezt mindenki tudja. Ezután a rövid gondolatmenet után hangosan, na jó csak félhangosan, hogy az ellenfelek meg ne hallják, mondom a csapattársaimnak, hogy ez a fehércápa lesz.

    Tudni kell, hogy az asztalunknál 5:1 arányban Ázsia vitte a prímet Európával szemben.

    Szóval, miután a biztos tudás birtokában elsuttogtam nekik, hogy a nagy fehércápáról van szó, egy pillanatra megállt az idő. Szinte hallottam, ahogy nyikorognak az agytekervények rizsen felnőtt, kedves, aranyos barátaim fejében, s próbálják előkutakodni eme állatról való ismeretüket, de nem. Nem találtak semmit! Ha hiszitek, ha nem, nem tudták, hogy a nagy fehér, az bizony a rettegett s az ausztrál vizeken is gyakran előforduló cápa! (!)

    Ezek után, ahelyett, hogy hittek volna nekem, azt tudták kisütni közösen, hogy a „nagy fehér”, az csakis és kizárólag a jegesmedve lehet. Mi van? Mondom, nem jól tudjátok, ez cápa, nem medve! De ők nem tágítotak, s mivel 5:1 arányban le lettem szavazva, maradt a „nagy fehér jegesmedve” a cápával szemben.

    Aztán mikor kiderült az igazság, csak nevettek egy nagyot az egészen, jól megveregették a vállamat, hogy ez igen Peter, te aztán tudsz, s ment minden tovább, mintha mi sem történt volna.

    Ennek ellenére szoros küzdelemben, de megnyertük a játékot, én meg csak ültem ott leforrázva, halvány mosollyal az arcomon, s arra gondoltam: ez nem lehet igaz!

    Papi