• Egyéb

    Életforma

    Egy napos délutánon szépen felöltözni, magunkhoz venni egy kis fonott kosárkát – tele finom elemózsiával – italt, elsősorban bort, majd lecuccolni a partra két kényelmes kempingszékkel egy jó beszélgetésre. Ilyen (is) az ausztrál életforma:

    Persze a borhoz megfelelő pohár is dukál, ami ebben az esetben a legtöbbször műanyagból készült, de meg nem mondanád, csak miután megkocogtattad.

    De még ennél is eredetibb volt az a srác, aki kedvesét várva úgy terítette meg asztalkáját, hogy közben a víz a lábukat mossa. Volt minden, ami ilyenkor illik: fehér abrosz, étkészlet, na meg egy vörös rózsa is pici vázában a teljesség kedvéért.

    Papi

  • Egyéb

    A nagy „kavicsnál” – 2. rész

    Korán keltünk a földalatti sátrunkban, mert tudtuk, hogy 800 km vár még ránk és este már az első naplementét szerettük volna megcsodálni az Ulurunál. Miután összepakoltunk, megittatuk Morgót a helyi benzinkutnál, mi meg betoltuk a mellette lévő étteremben a szokásos ausztrál reggelinket. Ez sonka tojással, de ne a rántottára gondoljatok. Két meleg piritóst megvajaznak, rátesznek két tükörtojást és 3-4 szelet ropogósra sült sonkaszeletet (átmenet a sonka és a „békön”szalonna között), majd mindezt grillezett paradicsommal megfejelik. Isteni! Mindig ilyet reggelizünk ha megállunk valahol, néha még ebédre is ezt esszük. Nagyon finoman tudják csinálni.

    Ráhajtottunk a Stuart Highway-re és vártuk a találkozást a vad tevékkel. Valószínűleg a tevék nem tudták, hogy jövünk, így elmaradt a találkozás, de reménykedtünk, hátha megpillantunk egyet-kettőt.

    Áthaladtunk Dél-Ausztrália és az Északi Terület határán, majd robogtunk tovább Ausztrália közepe felé. Olyannyira a közepe, hogy Ulurutól légvonalban kb 300 km-re nyugatra van Ausztrália földrajzi közepe (Lambert Centre). Mivel még nincs terepjárónk (csak terv szintjén), ezért ezt a kis kitérőt most kihagytuk. Majd beugrunk és megnézzük mi van ott, ha pár év múlva újra erre járunk.

    Az Északi Terület határától kb 80 km után kell balra ráfordulni a Lasseter Highway-re, ami egyenesen az Uluru-hoz visz. Ez már csak röpke 237 km. Mindenki mondta, hogy erről az útról már látni lehet a nagy sziklát. Fogadásokat kötöttünk a Papival, hogy ki pillantja meg először. Egyszer csak feltűnt egy szikla, ami kísértetiesen Uluru kinézetű volt. Szinte egyszerre kiáltottunk fel: ott van! Állj meg! Fényképezzük le! Megálltunk. Néztük. Aztán 5 perc után kezdett gyanus lenni a dolog… Valami nincs rendben az Uluru-val. Miért lapos a teteje?

    Végül rájöttünk, hogy ez nem az Uluru, de akkor milyen hegy ez, ami olyan látványt nyújt mint az amerikai Arizónában egyes hegyek. Egyből az villant át az agyamon, hogy vajon fel lehet-e mászni a tetejére, mert igen érdekes képződmény volt. Kiderült, hogy ez a Mount Connor hegy, amit egyesek Attila-ként ismernek. A tengerszint feletti magassága 859 m, a talajtól pedig 300 m magas és lópatkó alakú. Azt írja az internet, hogy sokan összekeverik az Uluru-val, mert mindenki arra vár, hogy a távolban megpillantsa a homokkősziklát. Szóval mi is beleestünk a csapdába. Az Uluru a 237 km-es út vége felé bukkan csak elő. De előbukkan! 🙂 Mindenesetre ha valaki tud valami bővebb információt Mount Connor-ról, vagy esetleg már megmászta, az írjon nekünk!

    Kanyarodjunk vissza a „mi kis” szikláinkhoz. Az Uluru-tól szűk 20 km-re van az egyetlen szálláslehetőség, ami egy magánkézben lévő nagy komplexum. Többféle kategóriájú szálloda, kabinpark és kemping található itt. Mivel a hőmérséklet állandóan 42-43-46 fok között volt árnyékban, ezért a sátorverést hamar elfelejtettük. Egy kiadós 46 fokban történő gyaloglás után nem volt kedvünk izzadtan az 50 fokos sátorban a szintén tűzforró szivacsra leheveredni. A kabin két személyre annyi volt, mint egy szoba a hotelben, ahol úszómedi is volt. Sokat nem gondolkodtunk és a medencés szállást foglaltuk le. Nem volt rossz döntés! A napirend úgy alakult, hogy: korán kelés, délig lenyomjuk a gyalogtúrákat, bekapunk valami ebédet, majd a legnagyobb melegben ronggyá áztatjuk magunkat délután ötig a medencében (ahol többnyire csak mi ketten lubickoltunk), majd öt után ismét túracucc és sötétedésig naplemente nézés, séta és vacsi-szunya.

    Péntek délután volt, amikor Uluru túristaközpontjához értünk. Gyorsan lecuccoltunk a szálláson és már mentünk is a nemzeti parkba, hogy megvegyük a 3 napos belépőt az Uluruhoz és az Olgákhoz. Majd robogtunk is a sziklához, hogy megnézzük az első naplementét, ami állítólag mesés vörösre festi. Estére felhők jöttek, így a vörös színpompa elmaradt. Csak azt láttuk, amint az árnyék alattomosan egyre közelebb kúszik a sziklához majd lassan elnyeli azt. Ránkborult a sötétség.

    Úgy terveztük, hogy a szombati napot az Ulurura, vasárnapot az Olgákra áldozzuk, hétfőn meg továbbautózunk a Kings Kanyonhoz.

    Ausztrália közepén található a világ néhány legszebb természeti képződménye, melyek 800 millió évvel ezelőtt alakultak ki. Ekkor még beltenger borította Ausztrália középső részét és ez a tengeri üledék az alapja a térség híres domborzati képződményeinek.

    Az Uluru a világ legnagyobb monolitja. Úgy alakult ki, hogy a tengerfenéken lerakódott üledék a nyomás hatására összecementálódott, majd a tengervíz elpárolgott, visszahúzódott.A felszínt elkezdte a szél és az eső koptatni, majd előbukkant az Uluru és az Olgák sziklacsoportja. Időközben volt valami tektonikus mozgás ami az Ulurut közel 90 fokkal elbillentette (pontosan 85 fokkal), az Olgákat csak 15-20 fokkal mozdította el a vízszintestől. Az Uluru monolitja 2,4 km széles és 3,6 km hosszú, a talajtól mérve 384 méter magas és a feltételezések szerint még vagy 5 km mélyen folytatódik a föld alatt. Az egész térség az őslakosok (anangu törzs) szent helye. A Nemzeti Parkot 1958-ban alapították és 1987-ben került fel a Világörökségek listájára. Az őslakosok 1985-ben kapták vissza ezt a területet, majd kölcsönadták az ausztrál kormánynak.

    Két túrát terveztem az Uluru-nál. Az egyik az Uluru megmászása, a másik a 9,4 km hosszú körséta volt. Nagyon szerettem volna megmászni! Tudtam, hogy a szikla az őslakosok szent helye és ők nem szeretik ha megmásszák. Rengeteg figyelmeztető tábla van, amin arra kérik a látogatókat, hogy tartsák tiszteletben kívánságaikat és ne másszák meg a hegyet. Továbbá van 1-2 hely, ami annyira szent hely, hogy be se lehet lépni, sőt még fényképezni sem lehet a kerítésen kívűlről sem.

    Én tiszteletben tartom a vallásukat, de számomra csak egy hegy és szerettem volna felmenni a tetejére. Mindenkinek szíve joga, hogy miben hisz és én ezt tiszteletben is tartom, nincs bajom a különféle vallásokkal, addig amíg nem kényszerítik rám, de számomra a templom is csak egy építészeti remekmű és ha tehetem minden szegletét megnézem.

    Szóval szerettem volna felmászni a tetejére és szétnézni. Sajnos olyan szabályok vannak a megmászásra, amit lehetetlen teljesíteni, bármennyire is igyekeztünk. Eszembe jutott egy kedves munkatársam mondása: mondj egy páros számot 3 és 5 között, de ne a 4 legyen az! (Lehet hogy nem pontosan idézek, de a lényege ez volt. Ha magára ismer az illető úgyis kijavít.) Körülbelül ehhez hasonló volt a megmászás szabálya is. Azaz ha túl meleg van (36 fok felett), akkor lezárják az ösvényt. Ha erős szél van szintén lezárják. Esőben is tilos. Javasolják a kora reggeli időpontot, azaz napfelkelte előtt fél órával. A három nap alatt, amíg érvényes volt a belépőnk minden reggel próbálkoztunk. De amikor épp nem a meleg miatt volt zárva, akkor fújt a szél. Ha nem fújt a szél, akkor meg a melegre hivatkoztak. Nagyon el voltam keseredve és ez rá is nyomta a bélyegét az Uluru-ra. Ez volt az egyik fő ok, hogy miért nem jött be annyira az Uluru, pedig ez volt az utunk egyik fő célja. Na mindegy, mi mindent megpróbáltunk, annyira, hogy még saját magunkat is megszivattuk. Azóta akárhányszor eszünkbe jut az eset jót röhögünk magunkon.

    Lássuk, mi történt: a park 5:30-kor nyit, a nap 6:40 körül kel. Első reggel felhúztam az órát 5:15-re, hogy reggel 6 körül már ott legyünk az Ulurunál és akkor talán sikerül megmászni. Az óra csörgött 5:15-kor. Ilyen nehezen még nem keltünk fel és akkor még nem sejtettük mi a baj. Furcsa volt ugyan, hogy nagy a csend. Mindegy, megcsináltam a szendvicseket, összecihelődtünk és 6:00-ra odaértünk a park bejáratához, ami úgy van kialakítva mint a fizetős autópályákon a díjbeszedő bódék. Nyújtjuk a srácnak a belépőnket, aki közli velünk, hogy a park fél óra múlva nyit. Nem értettem mit akar. Óránk szerint reggel hat óra van, a brossúra szerint 5:30-kor nyitnak, akkor mi a probléma? Papi rápillant a srác mögött lévő faliórára ami 5-öt mutat és meglepődve kérdezi tőle:

    Öt óra van? Miért?

    A srác szeme kikerekedett és nem értette, hogy mit akar itt ez a két gyengeelméjű és miért kéri számon tőle, hogy reggel 5-kor miért van 5 óra. Mert ennyi az idő! Majd megkért minket, hogy forduljunk vissza és az út mellett várjuk meg a nyitást. Megfordultunk. Leparkoltunk az út mellett a vak sötétségben, néztük a Tejutat és próbáltuk összerakni a dolgokat.

    Tudtam, hogy Ausztráliában három időzóna van. A keleti, a középső és a nyugati. Tudtam, hogy az Északi Terület ugyanabban az időzónában van, mint Dél-Ausztrália, ezért nem is foglalkoztunk az időeltolódással. Nem jöttünk rá mi a fene van. Azt éreztük reggel, amikor csörgött az óra, hogy nagyon korán van, de azt nem tudtuk valójában, hogy 5:15 helyett 4:15-kor csörgött. Ugyanis, ahogy később megvilágosodtunk az Északi Terület nem állít órát, ellentétben Dél-Ausztráliával. 🙁

    Miután letelt a fél óra, ismét a bejáratnál lobogtattuk a jegyünket. A srác felismert minket (gondolom nem volt nehéz) és poénosra vette a figurát. Gondosan megnézte a jegyünket, majd mosolyogva közölte a pontos időt. 🙂 Megköszöntük és jót röhögtünk magunkon. Mindenestre, ha a három nap bármelyikén sikerült is volna felmászni az Uluru-ra, akkor a feljutás kb 2 órát vett volna igénybe. Az ösvény 1,6 km hosszú, lánccal szegélyezett. A feljutás nem veszélytelen, mert többen életüket vesztették már a mostoha időjárásnak, vagy óvatlanságuknak köszönhetően.

    Miután befejeztük kesergésünket, hogy nem tudjuk megmászni, megnéztük a napfelkeltét. Rengeteg turista várakozott ott. Az Uluru és környéke már túlságosan is ki van építve, teljesen elvesztve ezzel a varázsát. Aszfaltozott parkolók külön a naplemente és külön a napfelkelte megfigyelésére. A felkelő nap sötét narancsra, a lemenő nap mély vörösre festi, eső után pedig csillogó fekete színű.

    Kellően megpakoltuk hátizsákjainkat vízzel és nekiindultunk a 9,4 km-es 3 órás körsétának, ami a kettes számú túra volt az „ütemtervben”. Mindent összevetve az Uluru mérete lenyűgöző!

    Másnap reggel már az Olgák-nál vártuk a napfelkeltét. Az őslakosok nyelvén Kata Tjuta, jelentése pedig „sok fej”. A Kata Tjuta 42 km-re van az Uluru-tól és nem egy hatalmas sziklatömb, hanem 36 kúpból (fejből) áll. A legnagyobb szikla 546 méter magas, közel 200 méterrel magasabb mint az Uluru. (sajnos nem tudok róla, hogy megmászható-e) A napfelkelte gyönyörű volt, ráadásul innen azt is láttuk, ahogy az Uluru mellett kel fel a nap.

    Két ajánlott túraút van. Mi kezdtük a hosszabbikkal, mert tudtuk, hogy ezt is lezárják 11 óra után, ha a hőmérséklet eléri a 36 fokot. Nem szerettünk volna a meleg miatt megint lemaradni egy túráról. Ez a „Szelek Völgye” nevű 7,5 km-es, izgalmas és gyönyörű túra! Lenyűgöző volt a közel függőleges sziklahasadékokban sétálni. Alig találkoztunk más túrázóval, nem úgy mint az Uluru-nál. A másik egy 2,6 km-es szurdok túra két „fej” között. Itt aztán igazán érezhető volt milyen kicsi is az ember (a sárga körben én vagyok!). Az Olgák egyértelműen megelőzték az Uluru-t.

    A következő kép alakult ki bennem: az Uluru egy nagy sziklatömb, amit megnéz az ember előlről, hátulról, jobbról, balról, majd próbálja kikerülni a sok turistát és a nap végén kipipálja, hogy ezt is láttuk. Ezzel szemben az Olgák vadregényes hosszútúrája varázslatos! Ne hagyja ki senki! Érdemes az elágazásnál jobbról-balra megcsinálni, mert könnyebb és izgalmasabb! Emellett lehetőséget biztosít arra, hogy közelebb kerüljünk eme misztikus sziklákhoz. Az Uluru-nál olyan érzésed van, mintha vitrin mögött lenne és bármennyire szeretnéd is megérinteni, nem szabad!

    Eljött a hétfő reggel és mi továbbálltunk a Királyok Völgyébe. Ez közel 300 km-re van az Uluru-tól. Mivel itt is két túrát szerettüKép hozzáadásank volna megcsinálni, ezért úgy döntöttünk, hogy egy éjszakát ott kell aludnunk a Kanyonhoz közeli kempingben. A jövetelünket mégis megneszelték a vad tevék és egy kisebb csoport megmutatta magát. Délelőtt 10 óra és 36 fok volt árnyékban, amikor nekikezdtünk a 6 km-es perem „sétának”.

    - a túra elején, frissen fiatalosan (36 fok) -
    - a túra végén, megtörve (43 fok) -

    Meredek sziklalépcsős kaptatón kell felküzdenie magát az embernek, amit találóan szívinfarktus dombnak hívnak, de utána már nincs nagy emelkedő, csak tátott szájjal sétafikálás, feltéve ha van légyhálód! Ez is egy körtúra és érdemes balról-jobbra megcsinálni, mert a bal oldali kaptató ugyan meglehetősen meredek, de rövid. A jobb oldali útvonal viszont hosszan elnyújtott emelkedő, amibe egy idő után belefásul az ember.

    Ha balról-jobbra indulunk neki, akkor először a méhkaptár alakú „dobokat” pillantjuk meg, aminek az elveszett város nevet adták. Ezek a homokkő sziklák 400 millió éves megkövesedett homokdűnék. Hihetetlen! Egyes helyeken látni lehet a keresztrétegeket, ahogy a szél által vándorolt a homok.

    Egyszer csak Papit támadás érte. Az úgy volt, hogy a „kaptárkövek”-et elhagyva egy kis tisztásra értünk, ahol 1-2 fa állt a sziklákon. Észrevettünk egy kis gyíkot aki nem félt tőlünk és nem szaladt el. Egész közel engedett magához. Papi szeretett volna közeli képet csinálni róla, ezért kb 10 cm-re megközelítette a fényképezőgéppel. A kis gyík belenézett a kamerába és pózólt.

    Először azt hittük, hogy biztos valami beépített gyík, akit betanítottak a bámészkodó turisták szórakoztatására. Aztán hopp! Ráugrott a fényképezőgép objektívére és belecsimpaszkodott Papi ujjaiba, ő meg guggoló helyzetből megugrotta a két métert és kellőképpen be volt tojva, hogy megharapta a gyík. Először azt hittük, hogy a melegtől megvadult gyík félelmében támadott. Másodszor is közelített felé, de megint nekiugrott, mint egy pitbull. Aztán megfejtettük mitől ilyen vérengző. Légyháló volt a kalapunkon és legyek százai zümmögtek a fejünk körül. Ez a kis hülye meg hallotta és látta a rengeteg legyet, ami neki csemege és csak vadászni akart. Elkezdtünk mi is vadászni és lecsaptunk neki 10 darab legyet, amit szinte a kezünkből evett meg. Fél órás hízlalás után továbbhaladtunk.

    Elértük a kanyon peremét, ahol több mint 100 méter volt alattunk. Az alsó két képen a kanyon-perem látható. Az elsőn Papi merészkedett ki a szélére, a másodikon én vagyok a kanyon másik oldalán lévő emberekkel (ők a sárga négyzetekben vannak méretaránynak). Láttunk megkövesedett sekély tófeneket is (jobbra a kép). Aztán jöttek a lépcsők és levittek az Éden Kertjébe. A sziklahasadékban megrekedő víz, a pálmafák és a páfrányok egy kis oázist hoztak létre ezen a száraz területen, ahol évente egyszer-kétszer esik csak az eső.

    Nem gondoltuk volna, de a Kings Canyon beelőzte az Olgákat és az Ulurut. Ez volt a legérdekesebb, legkalandosabb túra a 8 nap során, na meg a legveszélyesebb is. 🙂 Kicsit hasonlított a Szlovák Paradicsomhoz. Nagyon érdekes és lenyűgöző, hogy mire nem képes a természet. Mielőtt hazaindultunk volna még végigszaladtunk a 2,6 km-es völgy ösvényen is ahol a cycada nevű növény éldegél. Élő kövület, mert már a dinoszauruszok korában is éltek.

    Fáradtan, de épségben hazaértünk. Most augusztusig nem tervezünk hosszabb túrát, mert jelenleg 3 hónap próbaidőm van és nem akarok a próbaidő alatt szabit kérni, hülyén nézne ki.

    Fényképek itt!

    Kata

  • Egyéb

    Kajakozni voltunk

    Múlt hét szombaton Katám cége kajakozást szervezett. Ez amolyan össznépi céges esemény volt, de aki akarta hozhatta a párját vagy a barátait is. Igaz, hogy gyerekkoromban volt valamicske közöm eme vízisporthoz, mostmár azonban csak messziről ugatom a vízen siklásnak ezt a tudományát, ő meg csak most először merészkedett a hullámok közé evezővel a kezében. Nem baj -gondoltuk- mi azért csak belevágunk. Nem bántuk meg.

    A helyszín a Port Adelade-i Garden Island és környéke volt. A piros vonal az útvonalunkat mutatja, ami oda-vissza hat kilométert tett ki. A színes pöttyök a hajóroncsokat jelzik:

    A hely nemcsak arról híres, hogy jónéhány hajóroncs vár felfedezésre, hanem arról is, hogy a delfinek rendszeres látogatói ennek a sekély, csendes víznek. Kétszer nekünk is volt alkalmunk látni őket, amint éppen az ebédre valót hajkurászták. Nem zavartatták magukat, igaz mi sem háborgattuk őket. Csendesen figyeltük, amint nagyokat prüszkölve próbálják elkapni a fürge és rémült kishalakat.

    A „Dorothy” roncsa

    Néhány hajóroncs a víz közepén van, ezek megfeneklettek hajdanán s nem tudták őket elvontatni. Mások a partközelben fejezték be pályafutásukat. Őket egyszerűen ide hozták meghalni, szomorú és egyben izgalmas látványt nyújtva az erre lapátolóknak.

    Képek itt.

    Papi

  • Egyéb

    A nagy „kavicsnál” – 1. rész

    Megjártuk, épségben visszaértünk. Nyolc nap alatt összesen 4035 km-t autóztunk és Morgó hősiesen viselte a nagy meleget.

    Először úgy terveztük, hogy majd Húsvétkor megyünk el megnézni Ausztrália vörös szívét és a környékbeli kihagyhatatlan látnivalókat. Aztán a sors úgy hozta, hogy az ÚJ munkahelyemen belementek abba, hogy Húsvét hétfő után kezdjek, így 3 hetünk szabad volt.

    Kis kitérő: meglátogatott minket Klaudia és Jani Magyarországról. Elmentünk velük Mount Gambier-be (mi már negyedszer), de a tó már közel sem volt olyan kék, mint ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Az ok, amiért mégis írunk pár sort az útról az az, hogy Jani az utolsó nap a kabinban mezitláb félig rálépett egy pókra. De milyen pókra? Mi már több mint egy éve itt vagyunk és ezt a pókfajtát még nem is láttuk! Erre jön Jani, aki most van először AU-ban és alakít …

    A pók: white-tailed spider, azaz fehér-farkú pók. Így utólag vicces volt a szituáció, de akkor mindenkiben megállt az ütő, mert nem tudtuk milyen fajta pók ez és itt mindenhez úgy kell hozzáállni, hogy ez akár mérgező is lehet. Ez a pókfajta az ismeretterjesztő könyvekben úgy szerepel, hogy veszélyes azért, mert a mérgében baktériumok vannak és ha a seb nincs kellőképpen kezelve, akkor elfekélyesedhet. Mindenesetre folyamatosan néztük, hogy Jani lélegzik-e még. 🙂

    A bal oldali kép Jani áldozata, a jobb oldali egy hivatalos rendőrségi fotó a veszélyes egyedről! 🙂

    És akkor most kanyarodjunk északnyugatra. Adelaide-Uluru 1600 km, ezt a távolságot nem akartuk egy nap alatt levezetni. Odafele félúton Coober Pedy-ben aludtunk egy éjszakát és visszafele kettőt, mert jobban szét akartunk nézni itt.

    A negyvenakárhány nemzet lobogójával díszített üdvözlő felirat között megtalálhatjuk a magyart is:

    Coober Pedy neve a „kupa piti” őslakos kifejezésből származik, melynek jelentése valahogy így hangzik: fehér ember a lyukakban.

    Port Augusta-ig ismerős volt a terep, hiszen az előző munkahelyem révén sokszor utaztunk át ezen a városon. Innentől észak felé haladtunk a Stuart Highway-en, ami kivezet a „búsba”.

    Több száz kilométeren keresztül az út jobb-bal oldalát szegélyező bokrok (fák) fel voltak díszítve, mint a Karácsonyfa. Ezekkel a különleges teremtményekkel akkor találkoztam először, amikor még tavaly áprilisban a Murray folyó mellett mértünk egy utat. A volt munkatársammal találgattuk, hogy ki lakhat ebben a fészekben. Úgy gondoltuk, hogy valamiféle vadászó pók építheti ezeket, aki nem hálót sző, hanem valami más úton-módon kapja el az áldozatát. Aztán hónapokkal később derült ki, hogy nem pók lakik benne hanem egy hernyó építi. Mindenesetre félelmetes látványt nyújtanak így a bokrok. Némelyiken nem csak egy van hanem 10-15 darab is.

    Az út Coober Pedy-ig többé-kevésbé eseménytelen volt. Nagy, fehér, kiszáradt sós tavak, elütött kengurúk, tetemeiken lakmározó óriási sasmadarak váltották egymást. A rádióadón nem jött be semmi, még szerencse, hogy indulás előtt 2 nappal meglepicsomagot kaptunk Mo-ról. Papi szülei küldték és a sok hazai finomság mellett 3 kabarékazetta is lapult benne. Ez megmentett minket, többször is végighalgattuk őket. Köszönjük!

    Egy helyen látványosan kiszélesedett az út, illetve érdekes útburkolati jelek voltak felfestve az aszfaltra. Mintha csak egy repülőtér le-és felszállópályájára tévedtél volna.

    S valóban, 500 méteres hosszon nemcsak az autók, hanem az R.F.D.S. (Royal Flying Doctor Service), a Királyi Repülőorvosi Szolgálat kisgépei is leszállhatnak itt, ha éppen ezen a környéken jut bajba valaki, akihez kihívják a repülő mentőautót.

    Ahogy a tábla is mutatja, érdemes nemcsak előre, hanem a fejünk fölé is figyelni egy kicsit ezen a szakaszon, nehogy meglepetés érjen bennünket, amikor egy légcsavar zúg el felettünk.

    Útközben tettünk egy kis kitérőt. Megnéztük Woomera városkát, ami elsősorban arról híres, hogy 1946-ban Anglia megkérte (vagy utasította?) az ausztrál kormányt, hogy alakítson ki egy 1600×300 km-es területet rakéták tesztelésére. A városközpontban van egy park, ahol rengeteg repülőgép, rakéta és lezuhant műhold-darabok vannak kiállítva.

    Tovább haladva egy kiégett ronccsal találkoztunk, amely itt-ott még füstölt egy kicsit. Megálltunk egy fénykép erejéig, na meg azért, hátha valaki segítségre szorul a közelben, de nem volt már ott senki, csak a fémtömeg. Néhány nappal később, a Coober Pedy-i helyi sikolyban olvastunk róla. Az egyik hátsó kerékcsapágy megszorult, majd a terhelés és a nagy melegnek köszönhetően elkezdett izzani, füstölni. Abban a pillanatban, ahogy a sofőr megállt az út szélén, a csapágy és környéke lángra kapott, majd átterjedt az egész kocsiszekrényre, pusztulásra ítélve az egész autót. Szerencsére a sofőr csak kisebb sérüléseket szenvedett, miközben hasztalanul próbálta eloltani a tüzet.

    Késő délután értünk Coober Pedy-be. Szállásunk egy földalatti kempingben volt, amely a világ egyetlen ilyen helye. Nagyon hasznos, mert a felszínen ilyentájt akár 50 fok is lehet a napon és itt Ausztrália közepén valóságos légyfelhő van mindenhol. Pirkadattól egészen naplementéig nem hagynak békén a legyek. Az utolsó napokban már nagyon idegesítő volt és alig vártam, hogy visszaérjünk Adelaide-be, a civilizációba. Gyűlölöm a legyeket!

    Coober Pedy nagyon érdekes hely. Sajátos varázsa, hangulata van. Közel 45 náció él itt, még eszkimók is! 🙂 Nem tudom mit keresnek itt az eszkimók, de biztos nehéz volt nekik megszokni ezt a hőséget. Az emberek 70-80%-a föld alatti lakásokban lakik a meleg miatt. Ezekben a lakásokban, amik ugyanúgy néznek ki, mint egy normális lakás csak nincs rajtuk ablak, állandóan 22-25 fok van. Nem kell fűteni, nincs légkondi. Annak ellenére, hogy innen származik a világ opáltermelésének 70%-a, miután megláttuk a várost, szinte egyszerre mondtuk Petivel: ez az egész egy nagy szeméttelep!

    Kezdetben az elhagyott (kiürült) bányajáratokat alakították át lakásokká. Manapság bárki vehet ott egy dombot kb. 10 ezer dollárért és felfogadhat valakit, aki kiássa neki a lakást, ami jelenleg 40-50 ezer dollárból megvan. Előírások vannak, hogy milyen vastagnak kell lennie a falaknak a szobák között, minden helyiségnek kell egy fúrt szellőző akna, illetve minden lakásnak a hátsó részen a felszínen kell lenni egy 30 méter mély kb 1×1 méter széles emésztőgödörnek. Ezt egy 4 tagú család 80 év alatt „rakja” tele. Ha megtelik, földet kell rá hordani és egy fát kell ültetni fölé, majd lehet ásni a másik emésztőt. Coober Pedy nagyon szorgalmazza a faültetést, mert közel 100 km-es körben a város körül és a városban nincs fa. Ezt a különleges mikroklímával magyarázzák. A kérdés csak az, ki az aki oda szeretne költözni. Mostoha körülmények vannak. Az elektromos áramot generátorok szolgáltatják és a gázolaj mellett a víz is nagyon drága. Hiába süt a Nap szinte állandóan, napelemeket nem tudnak használni, mert évente 10-15-ször van homokvihar, ami azonnal tönkreteszi a drága berendezéseket.

    Coober Pedy-ben és a környéken rengeteg látnivaló van. Minimum 3-4 nap kell, hogy mindent végig lehessen nézni. Voltunk két föld alatti opálbánya múzeumban, ahol elmondták, hogy mi az az opál és hogyan alakul ki. Elmondták hogyan folyik a bányászat. Bemutattak föld alatti lakásokat. Mondták, hogy a jelenlegi törvény értelmében 20 km-es körben a város alatt tilos bányászni, mert félnek, hogy beomlik a főutca vagy beszakad egy már meglévő épület alatt a föld. Feltehetőleg még sok opál van a város alatt, ezért a leleményesebbek kihasználják a kiskaput. Ha már van egy földalatti lakásod, akkor engedélyt adnak annak felújítására, bővítésére. Ilyenkor tilos munkagépeket használni, csak ásó, csákány és vödör jöhet szóba. Így tett egy nő is, akinek egy 3 hálószobás lakása volt. Kitalálta, hogy akar egy nagyobb fürdőszobát. Férje nekifogott a bővítésnek és egy nagyon értékes opál darabot talált. Ezen felbuzdulva a család bővíteni kezdte a lakást, így lettek nagyon gazdagok és így lett 22 hálószobájuk. 🙂

    Papi kedvéért elmentünk egy működő bányatúrára is, mert látni szerette volna, hogyan bányásznak ma. Itt a túravezető igencsak törte az angolt. Papi meg is kérdezte, hogy hova valósi vagy, mert nem ausztrál, ugye? Ürge: magyar vagyok. 🙂 Szia, mi is!

    Karcsi közel 22 éve keresi itt a szerencséjét. Maximum 10 év után mindenkinek, aki nem gazdagodik meg opálbányászatból, annak el kellene tudni dönteni, hogy akkor itt vége, pakolok és keresek más munkát. Ő még hősiesen kitart és vezeti a túrákat a föld alatt.

    Az opálbányászat olyan, mint az aranyláz. Viszont amíg az aranytelléreket nagyjából pontosan be lehet lőni, addig az opál keresése eléggé lila köd. A nemesopál előfordulása nem kötődik valamiféle ásványhoz, vagy kőzethez. Azt mondják a nagyokosok, hogy az opál megtalálása 90% szerencse, 10% tudás. További esélycsökkentő tényező: a megtalált opál 90%-a értéktelen, 10%-a értékes. Az egész egy nagy szerencsejáték.

    A bányákból kihordott meddőhányókon bárki kapirgálhat, ezt „noodling”-ozásnak nevezik. Egy szabály van: nem lehet semmi eszközt használni. Mi azért titokban használtunk csavarhúzót. Találtunk 1-2 számunkra szép példányt.

    Akkor most lássuk, mi is az az opál: Víztartalmú szilíciumdioxid: azaz kvarc. Szilikát-ásványokat tartalmazó kőzetek kilúgozása által keletkezik oly módon, hogy a kocsonyás kovasav a kőzetekből kioldódik és üregekben, hasadékokban meggyűlve, beszárad és megkeményedik. Különleges szépségét az „opalizáció”-nak köszönheti, ami azt jelenti, hogy az opál egyes fajtáinál az áttetsző ásványi anyag színe a ráeső fény irányától függően változik, a szivárvány színeiben tündököl. Ez a színjátszás csak a nemesopálnál figyelhető meg. Sokáig az sem volt ismert, hogy mi okozza ezt a jelenséget. Gondoltak arra, hogy a szilikagélbe zárt vízcseppek, vagy levegőbuborékok sajátságos fényvisszaverése okozza a színpompát, de nem így volt. A titokra csak a hatvanas években derült fény, amikoris a nemesopál elektronmikroszkópos vizsgálata során megtalálták azokat a mikron nagyságú ásványi anyagokat, amelyek az opalizálást okozzák. A nemesopál anyagában rendkívül finom cristobalit ásványlemezkék vannak, ezeknek az interferenciája okozza a különleges fényhatást. A nemesopál azon kevés drágakövek közé tartozik, amelyet még laboratóriumban sem sikerült mesterségesen előállítani, így szintetikus változata egyelőre nem létezik.

    Opált bárki bányászhat. Pár dollárért megveszi az éves bányászati engedélyt, amivel kap négy fakarót, rajta az engedély számával. Kimegy, leüti a karóit egy 50×100 méteres területen és nekilát ásni. Előtte célszerű beszerezni 1-2 hasznos, egyedi fejlesztésű bányagépet. Fontos! Harminc méternél senki se ásson mélyebbre, mert ott már nincs opál! Legalábbis Coober Pedy környékén, a többi lelőhelyet nem ismerjük. Sok bánya van Queensland államban is.

    Aki biztosra akar menni az szerezzen be két rézpálcát, mert ezzel keresik meg a rétegmegcsúszásokat. Nem vicc! Ez a pálca olyan, amivel otthon a „táltosok” keresik a vízereket, amikor kutat akar valaki a telkén furatni. Én sose hittem ezekben a hókusz-pókuszokban, de itt kipróbáltuk és működik a dolog. Tényleg kitért a két pálca a réteg felett (nem mi mozgattuk, esküszöm!). Ha megvan a rétegkijelölés a felszínen, akkor a réteg előtt és mögött 3-5 méterre kell ásni, mert ott LEHET csak opált találni. Máshol nem! És ekkor is imádkozhatunk egyfolytában, hogy legyen ott valamicske opál, mert nem törvényszerű, hanem feltételes mód.

    Érdemes mindenkivel jóban lenni a városban, mert egy vita után sosem lehetsz biztos abban, hogy másnap reggel épségben látod viszont a gépeidet a saját bányádban! Ja, és ne rohanj be egyből a kocsmába egy jól sikerült nap után azt üvöltve, hogy: „megtaláltam és fizetek mindenknek egy kört” mert másnapra már nem lesz meg az opálod. Életveszélyes dolog opált találni.

    Nem sikerült mindent végignéznünk Coober Pedy-ben, hagytunk valamit a következő alkalomra is. Viszont aki arra jár ne hagyja ki John’s Pizza Bar-ját. Isteni a tejszínes-sonkás-gombás spagettijük, Papi szerint a pizza is finom volt. Nagy tésztaimádó vagyok. A tejszínes-gombás a kedvencem és eddig ez volt a legfinomabb, amit eddig ettem. Ha a „Riba’s Caravan Park & Mine”-nál foglalsz szállást (ahol mi is voltunk), akkor a pizzázóban 10% kedvezményt kapsz.

    Ja igen, még valami. Útközben találkoztunk egy kerékpáros (!) japán sráccal. Éppen egy sok kilométeren keresztül, furfangosan emelkedő helyen tolta a gépét a 40 fokban. Gondoltuk nem normális teljesen az ürge, ráadásul tök egyedül volt. Egy ilyen helyen azért ez eléggé szerencsejáték. Megálltunk mellette, kérdeztük minden rendben van-e, meg hogy van-e elég vize az útra. Azt mondta jól van, meg is mutatta, hogy több műanyag kannányi vize van tartalékban. Tekerni meg azért nem tudott, mert bármennyire is vízszintesnek tűnt az út, korántsem volt az. Alattomosan kúszott egyre feljebb és feljebb, ő meg már nem bírta szusszal. Sok szerencsét kívántunk neki és magára hagytuk.

    Papi mesélt nekem arról, mennyire fanatikusan tudnak csinálni egyes dolgokat a japánok. Sok-sok évvel ezelőtt, mikor éppen a Fuji meghódításán fáradozott néhány magyar kollégájával és több száz japán turistával egyetemben, fura dolgokat látott. Természetesen a napfelkelte látványa a Fuji tetejéről volt a nagy cél, de ennek érdekében előző nap este kellett elindulniuk. Nyolc órás éjszakai mászásra volt szükségük ahhoz, hogy időben ott lehessenek a nagy pillanatban. Nos, láttak egy srácot, aki a bringáját cipelte felfelé a hátán, mások az édesdeden alvó csöppségükkel tették ugyanezt. De a legmegdöbbentőbb az a csapat volt, akik a mozgássérült társukat húzták-vonták maguk után egy kerekes székben. Úgy gondolom, hogy ez a drótszamaras gyerek is valami hasonló fanatizmussal vágott neki az útnak. Reméljük szerencsésen célba is ért.

    Vége az első fejezetnek. Mivel ebben a részben többnyire csak Coober Pedy-ről volt szó, ezért most csak ezek a fényképek érhetők itt el.

    A következő és egyben befejező részben az Uluru, Olgák és a Kings Canyon lesz a főszereplő. Amikor nekivágtunk az egész útnak, akkor a fejemben a következő sorrend alakult ki róluk az eddig olvasottak alapján: az Ulurut mindenképpen látni kell, ha marad idő átmegyünk az Olgákhoz és az utolsó helyre tettem a Kings Canyont. Miután mindet láttuk ez a sorrend megfordult! Hogy miért? A folytatásból kiderül…

    Kata

  • Egyéb

    Jégkorszak

    A hajnal óta tartó viharos szél és eső ráadásaként félórával ezelőtt „könnyű” jégesőben is részünk volt. A helyiek szerint nem ritka az ilyen esemény, nekünk ez itt újdonság. Katám bele is markolt azonnal, mert a napfény mellett a havat (jeget) is imádja:

    Szép, egyforma gömböcskék formájában jött az áldás, nagyjából borsónyi méretűek voltak. Mi még olcsón megúsztuk, mert ezek az apróságok igazából nagy kárt nem tudnak okozni.

    Papi