• Egyéb

    Adelaide-Sydney-Brisbane-Adelaide 1.rész

    Sok mindent láttunk, de összefoglalva semmire sem volt elég ez a 10 nap. Talán két hónap is kellene arra, hogy mindent lássunk a keleti partvidék ezen részéből. De ne akarjunk túl sokat, nem azért született meg ez a túra, hogy feltérképezzük a Sydney-Brisbane szakaszt, hanem azért, hogy elmenjünk a Rallye VB ausztrál futamára. Viszont csak azért nem utazunk oda-vissza 4000 km-t, hogy lássuk a rallyt, kell még más motiváció is! 🙂 (nekem!) :)))

    Nyaralásnak nem nevezném ezt a kiruccanást, mert reggel 7-nél később egyszer sem keltünk fel. Voltak olyan napok, amikor hajnal 3:30 és 4:30-kor csörgött az óra! 🙁

    Vasárnap reggel hétkor indult a gép Sydney-be, ami azt jelentette, hogy kb. hajnali 5-kor már ott kellett lenni a reptéren. Négykor kelés, fél óra alatt összeszedelődzködtünk és irány Laciékhoz, ahol a kocsit hagytuk. Innen Laci vitt ki a reptérre, amit ezúton is köszönünk neki.

    A repülés zökkenőmentes volt. A Tigris időben indult és érkezett, nem volt semmi gond, majd a reptéren felvettük a bérelt autót. Toyota Camry-t foglaltunk be kb 2 hónappal az indulás előtt és Mitsubishi Lancer-t akartak, adni. Papinak nem tetszett, mert nem ezt kértük (nekem mindegy, mindkettő ezüst színű volt). Vissza a pulthoz: „nem-e lehetne-e”, hogy izé, mégiscsak a Camry-t kapjuk…? Természetesen lehet, megnézem van-e bent. És volt. (megjegyzes: akkor elsőre miért nem ment?) Gizi szeretett volna még 295 dolláros biztosítást ránk sózni, de Papi közölte, hogy majd vigyázunk. Vigyáztunk is, nem lett baja a kocsinak.

    Szállásunk Sydney nyugati részén volt egy karavánparkban. Azért a nyugati részén, mert Sydney után a Kék-hegyek volt a cél és nem akartunk a városon keresztül vezetgetni. Sydney-ben vezetni (Adelaide után) egy rémálom. Sydney-i autók többségébe nincs beszerelve az index, sáv-váltásnál valamiféle új, adrenalin serkentő játékot játszanak a sofőrők: ki tud minél hamarabb bevágni az autód elé! Izgalomra vágynak. Kezdett derengeni, miért akart az autóbérlős Gizi biztosítást eladni nekünk.

    Elfoglaltuk a szállást, vissza a kocsiba, majd irány a legközelebbi vasútállomás. A kocsit az állomás parkolójában hagytuk és tömegközivel bementünk Sydney szívébe két dolog miatt : találkozni szerettünk volna Ildivel és Balázzsal, akik itt laknak (voltak nálunk Adelaideben), illetve meg akartuk nézni a „kötelező” látnivalókat.

    A híres Sydney-i Operaház csak kívűlről és messziről szép. Közelebb menve: a teteje „zalai” csempékkel van kicsempézve és belülről zsaluzott beton az egész, semmi burkolat. Bár csak az előcsarnokot láttuk, de annyira ledöbbentünk, hogy még fényképet is elfelejtettünk csinálni.

    Aztán Ildiékkel sétáltunk egyet a Botanikus kertben, megmutatták a repülő rókákat (flying fox). Nem volt nehéz megtalálni őket, csak menni kellett a szag után, írtó büdösek. Százával laknak a fák tetején itt a Botanikus kertben szabadon. Nappal fejjel-lefelé lógak a fán, éjszaka meg mintha egy Batman filmet láttunk volna kirajzanak és elmennek gyümölcsöt enni. Hosszú tömött sorokban repültek el az Operaház fehér teteje felett. Félelmetes látvány volt. Még jó, hogy nem vérszívó denevérek. Több nevük is van: repülő rókák, gyümölcsevő denevérek vagy óriás denevérek. Mindhárom név eléggé megtévesztő, mert sok közük nincs a rókához, nemcsak gyümölcsöt esznek és eléggé különböznek az igazi denevérektől. Kinézetre viszont tényleg olyanok, mintha a rókára denevérszárnyakat ragasztottak volna. Biológiailag viszont közelebb állnak a majmokhoz és az emberhez, mint a denevérekhez. A denevérekkel ellentétben kiválló a látásuk és éjjel jobban látnak, mint mi emberek. Mindenesetre nagyon aranyosak voltak, ott lógtak a fán, mint valami óriási gyümölcsök. Néha megijedtek valamitől és akkor az egész fa életre kelt.

    Bóklásztunk egyet Sydney legidősebb kerületében (The Rocks). Gyönyörű, régi épületek mindenfelé a Harbour Bridge lába alatt. Szerettük volna megmászni a hidat, de olyan drága volt, hogy most inkább kihagytuk. Egy embernek 198 dollár! Viszont fel lehet menni az egyik pillér tetejére (200 lépcső) 9 dollár 50 centért. Odaértünk 16:57-re, szerinted mikor zár be? Jól tippeltél: 17:00-kor. Persze, hogy már nem tudtunk felmenni. Végülis miért legyen nyitva vasárnap tovább, mint délután 5. Sydney-ben úgyis „alig” van túrista… Logikus, nem?

    Másnap reggel megint ki a vasútállomásra, megvettük a napijegyet, ami mindenre jó bent a belvárosban: buszra, vonatra, kompokra, kivéve az egy sínen közlekedő vonatra (monorail)! Mivel az ára miatt nem tudtuk megmászni a 134 méter magas „vállfának” becézett hidat, ezért kárpótlásul meghódítottuk a Sydney-i tornyot (Sydney Tower). Ez kétszer olyan magas mint a híd és egy magasságban van az Eiffel-toronnyal. Ja és ez „csak” 65 dollár/fő, de az árban benne van egy „három” dimenziós mozi, ahol a székek egy körszínpadon mozognak a vásznak között, egy olyan mozi, ahol a székek mozgatásával érik el azt, mintha hullámvasutaznál és benne van az, hogy kimehetsz a torony tetejére.

    Ez úgy néz ki, hogy először megfújatják veled a szondát. Majd fel kell venni egy kék-sárga kezeslábast, amin nincs zseb, a cipzár is hátul van. Ha napszemüvegben szeretnél kimenni, akkor azt is a ruhához rögzítik. Majd kapsz egy „beülőféleséget”, hasonlót, mint amit a sziklamászók használnak. A torony tetején egy kis sín fut végig, amibe bele kell tenni a görgös karabínert, a „madzag” másik felén meg Te vagy a beülőben és úgy nézel ki, mint egy kutya pórázon. Mivel senki más nem akarta rajtunk kívűl megmászni reggel 10-kor, ezért csak mi ketten és a „túravezető” voltunk fent. Jó fej volt a vezető, sok érdekes történetet mesélt, amíg körbesétáltunk.

    Például: a Botanikus kert irányában lévő vízparti ingatlanok egyike Hugh Jackman-é. Valaki ígért érte 60 millió dollárt, de ő nem adta el. A nappalijából tud horgászni. Másik: az egyik kisebbik öböl, ahol rengeteg kis vitorlás horgonyzott, a világ legmélyebb természetes öble a maga 44 méterével. Aztán: a Sydney-i öblöt, mindenki úgy ismeri, hogy a Sydney-i öböl, pedig a hivatalos neve Port Jackson. Mesélt a hídról is, hogy pár évvel ezelőtt, amikor még nem volt lezárva, bárki felmehetett rá. Egyszer három 60-70 éves ürge feltolt rá egy bevásárló kocsit tele sörösüveggel, majd a híd tetején jóízűen elfogyasztották őket. Talán ez lehetett az utolsó csepp a pohárban. Lezárták, bekamerázták és most már csak pénzért lehet felmászni rá. Mindenesetre a torony megmászása nagy élmény, ne hagyja ki senki. Gyönyörű a kilátás!

    A torony után a nap hátralevő részében Bertók Zolival jártuk a várost. Olyan helyeket mutatott meg, ahova szerintem mi magunk soha nem mentünk volna el (nem is tudtuk, hogy vannak ilyenek). Láttunk igazi aboriginal kerületet. Félelmetes volt. Alig mertünk végigmenni az utcán. Voltunk az igazi Kínai negyedben (nem abban, ami a belvárosban van) és a vietnámi negyedben is. Elmentünk a 2000-es Sydney-i Olimpia helyszínére is.

    Este még felültünk egy kompra és megnéztük a kivilágított várost. Szép.

    Reggel továbbindultunk a Kék-hegyekbe, ami 1,5-2 órára van Sydney-től kocsival. Nevét onnan kapta, hogy a hegyek felett kékes-szürke pára lebeg, melyet a hegyoldalakat beborító eukaliptuszfák leveleiből kipárolgó olaj okoz.

    Rengeteg túraösvény van. Rövidebbek, hosszabbak, könnyebbek, nehezebbek. Kilátók, vízesések és lépcsők dögivel. Mielőtt bementünk volna Katoomba városába, ahol a szállásunk volt, megálltunk a Wentworth vízesésnél. Hatalmas! Aztán a BZoli javasolta, hogy érdemes kimenni a Sublime kilátóhoz. Egyáltalán nincsenek túristák, nem úgy, mint az Echo Point-nál. Órákig elűcsöröghet az ember és gyönyörködhet a tájban. Innen is látszik a Három Nővér szikla.

    Utána irány tovább Katoomba, a Kék-hegyek központja. Egyből megnéztük a Három Nővér sziklákat, majd Papi tett egy meggondolatlan kijelentést: menjünk le az Óriás Lépcsőn.

    Nem ellenkeztem. Ez a „kis” túra a sziklaperem tetejéről indul, lépcsőkön keresztül kell cikk-cakkban lemenni a völgy aljára. Útközben bele lehet menni az első nővér „hasába”. Az Óriás Lépcsőről azt írja a gagyi térkép (majd elmondom, hogy miért gagyi), hogy két óra oda-vissza, nehéz túra és kb 900 lépcső (lentről-fel nekünk 30 perc volt) . Na, én felfele jövet megszámoltam: pihenőpaddal indul, majd: 218, pad, 43, pad, 41, pad, 43, 2 db pad, 83, pad, 51, pad, 100, pad, 96, pad, 29, pad, 61, pad, 3, pad, 3, elágazás az első nővér „hasához”, 118, pad és a kapu, ami azt jelzi, hogy felértél a tetejére. Összesen: 889 lépcső. A padokat azért írtam bele, hogy aki arra jár és számol, az tudja, hogy már csak x lépcső és le tudok ülni a padra pihenni, aztán 96 lépcső és megint pihi… :)) (Mesi, nem emlékszem, mennyi volt az Esztergomi Bazilika kupolája? 402 vagy 204?)

    Irány a szállás. Egy 1897-ben épült vendégházban aludtunk két éjszakát. Hangulatos volt, még a deszkák is nyikorogtak úgy, ahogy azt az ember elvárja egy ilyen öreg faháztól. Bed & breakfast-ként (ágy reggelivel) „üzemel”. Amikor megérkeztünk, a tulaj végigvezetett a házban. Megmutatta mi hol van, majd a nappaliba érve begyújtotta a fát a kandallóban nekünk és megkérdezte tőlem, hogy tölthet-e egy kis cherry-t… 🙂 Jó hely!

    Nem győzöm hangsúlyozni, hogy milyen kár, hogy csak 2 napot tudtunk eltölteni a Kék-hegyekben. Lapozgatva a gagyi térképet, hihetetlen sok bejárni való ösvény van. Másnapra ki is néztünk/tem két túrát: az egyik a National Pass nevű 4 órás körtúra, a másik a Grand Canyon 3-4 órás túra, illetve beterveztük még azt, hogy a két túra után lemegyünk a völgybe a világ legmeredekebb (52 fokos) vasútjával. Azt nem lehet kihagyni!

    Reggel nekivágtunk a National Pass-nak. Hááááát, ha valaki erre jár, semmiképp ne hagyja ki ezt a túrát. A sziklaperem tetejéről indul, lépcsőkön le kell menni a szikla feléig és innen a gyalogút a sziklafalba van belevésve. Tisztára, mint az inkák ösvénye, vagy mintha valami Indiana Jones-os helyszínen jártunk volna. Lépten nyomon azt éreztük, hogy a következő fordulóban Indy jön felénk az ostorával. Mivel ez egy körtúra, a túra végén, ami a Wentworth-i vízesésnél van ismét lépcsőzni kell felfelé, de megéri!

    Irány a Grand Canyon. Ehhez autóval el kell menni Blackheath-be, ami nem nagy távolság Katoomba-ból. A túra szintén körtúra. Három parkoló van, mindegy melyikben állsz meg. Mi a középsőt választottuk. Csak úgy megjegyzem, most itt az elején, hogy behajtáskor semmiféle tábla nem volt kint (később lesz még jelentősége). Kocsi leparkol, hátizsákba bepakolunk. Innen a középső parkolóból el kell gyalogolni az első parkolóba és onnan indul lefelé a meredek cikk-cakk ösvény, plusz a változatosság kedvéért lépcsők a völgy aljába, ahonnan kezdődik a Grand Canyon. Biztos vagyok benne, hogy ez a túra még izgalmasabb és szebb lett volna, mint a pár órával ezelőtt megtett National Pass út, DE NEM TUDTUNK RAJTA VÉGIGMENNI!!!! Miért nem? Hát én is pont ezt a kérdést tettem fel ott, csak kicsit több töltelékszót használtam!

    Indulás előtt utánaolvastam és tudtam, ha esős az idő fel kell hívni a parkőrt és meg kell kérdezni, hogy ez és ez az út járható-e. Mivel napok óta gyönyörűen sütött a nap eszembe sem jutott tájékozódni. Főleg azért nem, mert (és itt jön a gagyi térkép) előző nap bementünk az információs irodába, ami egyben „ajándékbolt” is a Három Nővér Szikláknál.

    Ott hosszasan válogattam a turista térképek között, mert nem volt megfelelő. Csak hihetetlen sz@r minőségű. Kérdeztem is Gizit (az eladót), hogy csak ezek a sz@r térképek vannak, színesek, olvashatóbbak, értelmezhetőbbek nincsenek? Gizi, mondta: nincsenek. Apukám biztos csuklott, mert sokat emlegettem. Neki van az a mondása, hogy: „ha ilyet csináltam volna, akkor biztos lesz@rom a kezeimet”.

    Hát így voltam én is a térképekkel és volt még pofájuk ezért pénzt kérni. Ha ingyen adták volna, akkor megértem, de így… Mindenesetre elég sokat időztem ott és válogattam. Aztán kiválasztottam 3-at, amiből az egyik a Grand Canyon-i volt. Információs (hangsúlyozom információs) Gizi átnézte elvette a pénzt és kész. Semmit nem mondott, mi meg akkor még nem tudtuk, hogy kellett volna mondania valamit.

    Kanyarodjunk vissza a túrához. Középső parkolóból elgyalogoltunk az elsőbe (700 m), ahol a levezető ösvény elé egy „WET Paint” (frissen festve) szalag volt kihúzva. Körülnéztünk, sehol nem láttunk festést, szokásunkhoz híven (másztunk át mi már kerítésen is) átléptük és elindultunk a meredek lejtőn lefelé a völgy aljába.

    Hosszan kellett lemenni és már alig vártuk, hogy végig mehessünk a Grand Canyon-ban, amikor is egy lezárt kapuba ütköztünk. Hallottuk, hogy munkások dolgoznak lent, ők meg gondolom hallottak minket, ahogy én mondom a magamét. A lényeg: ösvény lezárva, nem lehet végigmenni. Kérdezem tőlük: miért? Válasz: pár héttel ezelőtt földcsuszamlás volt és elvitte az út egy részét. Erre én: miért nincs fent kiírva, miért kell ahhoz lejönni, majd pofáraesve visszamászni? Erre ők: ki van ragasztva fent. Erre én: Mi, a frissen festve szalag? Mert ez baromira nem világos! (vagy velem van a baj) Ők: nem, ki van ragasztva a parkolóban és fent az ösvény tetején a hirdetőtáblán is. Majd elnézést kértek, hogy kellemetlenséget okoztak nekünk.

    Akárhogy próbálkoztam, nem sikerült bejutni a kapun túlra. Leforrázva felmentünk (hasonló volt le meg fel, mint előző nap az Óriás Lépcső) és megnéztük a táblát.

    1. ilyen alig olvasható, lófa…nyi lapot kirakni, semmitmondó színekkel (fekete-sárga a sárgásbarna hírdetőtáblán)

    2. a parkoló bejáratánál miért nem lehet kitenni egy kurva nagy táblát, hogy te hülye nem járható az út (visszamentünk és a parkoló közepén valóban kint volt a tábla, az elején, ahol voltunk nem)

    3. kérdem én: az információs irodában Gizi miért nem mondta előző nap, hogy: óóó, látom csórikámék Grand Canyon térképet vesznek, szólók már nekik, hogy az út le van zárva (mit gondolt minek veszem meg…. nincs wc papír a klotyón vagy mi?)

    Ja, a Grand Canyon 2009 augusztusától egészen 2010 januárjáig van lezárva! Tehát nem 1-2 hétre! HANEM FÉL ÉVRE!!! 🙁

    Kicsit dobott a nap hangulatán a meredek (52 fokos) vasút, aki teheti menjen le vele a völgy aljára. Visszafele szerettünk volna a Furber Step útvonalon felgyalogolni érintve a közel 200 méter magas Katoomba-i vízesést, de kezdett sötétedni, így a kiábrándító lanovkával jöttünk fel. A lanovka síparadicsomokba való, nem illik bele ebbe a környezetbe.

    A vasút arra épült, hogy a völgyből felhúzza a szenet. 1878-ban kezdtek el itt bányászni és a vasút alján a sziklában közel 100 km hosszú alagútrendszer van (bányavágatok).

    Vége az első résznek, képek innen is elérhetőek. Előzetes a második részből: rally; 1-2 szó erejéig Brisbane, mert két évvel ezelőtt voltunk már ott; Lackó tankja; Sea World (tenger világa park) …

    Kata