február, 2010

  1. Grampians 2.rész

    február 20, 2010 by kata_papi

    Negyedik nap, december 27. Egész napra elmentünk Ballarat városába, ahol az “aranymosók faluja” (Sovereign Hill) van. A bejáratnál olyan hosszú sor kanyargott, mint a Disney Land-i vidámparkokban. Viszont nem kell kivárni a sort! :)

    Leleményesebbek (azaz mi): Papit beállítottam a sorban, sose lehet tudni… én meg gyorsan a parkolón át elrohantam az Arany Múzeumba, ahol csak 10-en álltak előttem és ott vettem meg a belépőket, mert ott is lehet. Jeggyel a kézben a csoportoknak fenntartott kapun át egyenes út vezet a faluba. Sőt van kombinált jegy is, ami az aranyfaluba és a múzeumba is jó (2009-ben egy embernek a kombinált jegy közel 40 dollár volt).

    Amit itt láttunk az a turistáknak kialakított, korhűen öltözött aranyásók által lakott település. Eredeti helyszínen, a világ leggazdagabb hordalékos aranymezője (ami elvileg már kiapadt, de sosem lehet tudni) felett létrehozott, túristáknak jól eladható “komplexum”.

    Érdekes képet fest az aranyásók nehéz életéről, a szerencséről és a szerencsétlenségről. A falu összes épülete korhű és a benne “dolgozók” is korabeli ruhákban vannak. A bejárathoz közelebbi pékségben igazi kemencében sütött, isteni almáspitét és zsemléket (meg minden mást) lehet venni. Lehet postakocsin utazni, van két bányatúra, illetve naponta 5-6-szor elmagyarázzák, hogy hogyan kell az aranyrögöt megtisztítani a szennyeződésektől és megmutatják az aranyrúd öntését is.

    Itt ismét hoztuk a szokásos agyhalott formánkat. Ezzel az országon belüli időzónákkal még hadilábon állunk. Az történt, hogy 12:45-kor beültünk a 13 órakor kezdődő aranyrúd öntésre. Majszoljuk az almáspitét és várunk. Már 13:05, még semmi… Kezdtünk fészkelődni. Majd nagy dirrel-durral kimentem az előtérben lévő ajándékboltba és ott kérdőre vontam (még szerencse hogy finoman) az egyik eladót: 13 óra elmúlt és még mindig nem kezdődött el a “műsor”, mi a probléma. Józsi: semmi, egyszerűen lekéste az előadást. Én: ne mondd már, 12:45 óta itt ülünk és most már 13:05 van! Mire Józsi szerényen megjegyzi: fél kettő múlott. Na ebben a pillanatban hasított át az agyamon: Viktória államban fél órával előrébb járnak, azaz mi pont az előadás végén értünk oda. Elkullogtam és vártunk kettő óráig, amikor is egy másik Józsi jött és nekikezdett az aranyrúd öntésének.

    A terem úgy van berendezve, mint egy kovácsműhely. Olvasztókemence, szerszámok és a forró olvadék lehűtésére egy hordónyi víz. Van még egy kis páncélszekrény is, amit egy fali kamera figyel árgus szemekkel a nap 24 órájában. Itt “fekszik” benne piros bársonyon egy 3 kilós aranyrúd. Nem kamu, igazi. Ezt az aranyrudat olvasztják meg és öntik újra naponta többször a hét minden napján. Előtte elmagyarázza, hogyan kell higannyal megtisztítani a “nyers” aranyrögöt, milyen felszereléseket használtak, mennyire veszélyes volt. Majd ezalatt az idő alatt megolvad a rúd (kb. 5 perc kell neki). Hosszú fogóval megfogta a tégelyt, beleöntötte a formába, szemléltette egy farúddal, hogy még mindig milyen forró (farudat húzogatta az enyhén izzó aranyrúdon, ami meggyulladt), majd beletette a vízbe. Gőzfelhő és már kész is a nagyjából 20 millió forintot érő aranyrúd, melyet két szerencsés kézbe is foghatott.

    Mivel a nap elején nagyon sok idő elment az aranymosással, így a falu többi részét rohanva néztük meg, hogy még maradjon valamicske idő az Arany Múzeumra is. Sajnos nem sokkal zárás előtt értünk fel a múzeumhoz, végigszaladtunk benne, de megbeszéltük, ha úgy alakul akkor visszajövünk.

    Kifele jövet leültünk a múzeum épülete mellett. Egyszer csak magyar szót hallottunk. Egy magyar család jött el kirándulni Melbourne-ből. Anyuka kint maradt “friss” levegőt szívni, a többiek meg bementek. Szóba elegyedtünk és én magam mellé tettem a fényképezőgépet. Majd anyuka is bement a múzeumba a többiek után, mi meg elindultunk a lenti parkolóba a kocsihoz.

    Félúton megálltunk vagy 5 percre egy fa árnyékában, hogy sms-t írjunk. Leértünk a kocsihoz. Becuccoltunk. Papi indított és áthasított az agyamon, hogy hol a fényképezőgép! Persze szegény Papi fejét kaptam majdnem le, hogy hova tette. Egyikőnk sem emlékezett. Sirattam azt a közel 200-300 képet, amit eddig csináltunk ezalatt a pár nap alatt, főleg az első napi körtúrásakat. Majd beugrott, hogy fent a múzeum mellett magam mellé tettem és nem rémlett, hogy induláskor felvettem volna. Gyerünk, nyomd a gázt, menj már gyorsabban, fordulj balra be, hajts közel egészen a múzeumig, siess már, ne totojázz! Csodák-csodájára kis kopott gépünk még mindig ott figyelt, ahol hagytuk. Senki nem vitte el, pedig ott aztán ám van turistaforgalom. :)

    Ötödik nap, december 28. Ezen a napon megnéztük a maradék 4 őslakos barlangrajzokat. Sajnos ezen barlangok mindegyike földútról közelíthető meg, így Puttony hősiesen viselte az aznapi közel 150 km-es rázós utat. Szegény. Útközben megálltunk a Golton szurdoknál, hogy az oda-vissza 2 km-es túrát megcsináljuk. Az ösvény le van/volt zárva, mert a vihar megrongálta. Körülnéztünk, majd átléptük a szalagot és nekivágtunk. Jó nagy vihar lehetett, mert vastag fákon kellett átmászni. Aztán egyre sűrűbb és sűrűbb lett a kidőlt fák által elzárt út, ezért visszafordultunk.

    Első barlangunk a Gulgurn Manja volt, ahol útban a barlanghoz Papi eljárta a Palotás táncot és közben hangosan űvöltözött. Az úgy volt, hogy a parkolótól 700 m-t kell gyalogolni. Szerencsémre nem Papi mellett mentem, hanem lemaradtam mögötte, mert épp fényképeztem. Azt vettem észre, hogy Papi ugrál és kiabál, majd hírtelen megláttam, hogy egy 70 cm-es kígyó balról a bozótból áthalad a jobboldali bozótosba, de pont akkor amikor Papi is ott van így a lába között (vagy mittudomén, mert Papi ugrott vagy 1 métert) haladt át. Persze, hogy megijedtünk. Olyan gyorsan történt minden, hogy meg sem tudtuk nézni milyen kígyó. De a kígyó is sietett, mert nem támadt csak minél hamarabb szeretett volna balról-jobbra átérni. Ha van nálunk pálesz meghúztuk volna az eset után.

    Gulgurn Manja, kiejtve: Gulkurn Munya, lefordítva: fiatal emberek (azaz 8-12 éves gyerekek) kezei. A barlang falán kézfejek és vonalak vannak felfestve. A “művészek” a vörös földet vízzel vagy tojássárgájával keverték össze és az ujjukkal festettek. Kicsit arrébb gyerekek kezei láthatók a falon. Beletenyereltek a vizes-vörös földbe és “rányomdáztak” a falra. Érdekesség: csak jobb kezeket látni, még nem sikerült megfejteni miért. Közel 190 motívumot festettek fel.

    Második barlangunk a Ngamadjidj, azaz a fehér ember barlangja. Ez az egyetlen olyan barlang, ahol fehér pálcika figurák vannak festve. Az őslakosok, mint sok más ázsiai kúltúra a fehér színt a halállal és a szellemi világgal társítják össze.

    Harmadik a Manja barlang, ami elég hosszú séta után érhető el (2,6 km oda-vissza). Ez egy nagyobb barlang és többféle festmény látható. Vannak itt is kezek, de más technikával festve. Kezüket a barlang falához tették, szájukba festéket tettek és prüszkölve kifújták a kéz köré, amolyan “szórófejes pisztoly technika”. :) Kicsit arrébb egy fehér felületen vörös pálcikaemberek csoportja van. Ezt megszáradt vörös festékdarabokkal rajzolták. Felfedezhetünk még emu és kenguru lábnyomokat és egy magányos emberfigurát is.

    Utolsó barlangunk Billimina, azaz a halak barlangja. Ide nem jutottunk el, mert az út annyira nehéznek bizonyult Puttonynak, hogy Papi úgy döntött ide csak 4 kerék meghajtással lehet eljutni, ezért visszafordultunk. A barlang nevéből kiindulva biztos érdekes lehet. Halak vannak felfestve? Járt már ott valaki?

    Pár szó erejéig visszatérve (mert kifelejtettem) az első részben említett “Bundzsi” barlanghoz: ez az egyetlen olyan barlangrajz Viktória államban ahol több színt használtak és ismert alakot festettek meg.

    Hatodik nap, december 29. Egy másik munkatársunk említette, ha már azon a környéken vagyunk ne hagyjuk ki a sziklamászók paradicsomát a Mount Arapiles-t. Kollegáink irigykednek, hogy mindig megyünk valahova és szerintük mi már több helyen voltunk Ausztráliában, mint ők. Ha jön egy hosszú hétvége, folyton kérdezik: na most hova megyünk? Mount Arapiles-t úgy is hívják, hogy a Viktória állam Uluruja. Ez is egy nagy-nagy szikla. Ausztrália legjobb sziklamászó helye, több mint 3000 mászó útvonalon próbálhatják ki magukat a sziklamászók.

    1955-ben a hegy tetején lévő tűztoronyhoz új telefonvonalat húztak ki. A kábel elakadt a sziklákon. Két helyi farmer kötelet tekert a derekára és lemászott, hogy kiszabadítsák a kábelt. Az “igazi” hegymászók csak 1963-ban fedezték fel ezt a helyet.

    A terv az volt, hogy ezt a hegyet majd hazafele ejtjük útba, de olyan meleg volt, hogy aznap egyikőnknek sem volt kedve túrázni. Kocsiban ülve légkondival elviselhető volt. Másfél óra oda, másfél óra vissza, kis lötyögés ott és már el is ment a nap.

    Hetedik és egyben utolsó nap, december 30. Az első alkalommal, mikor bementünk Ballaratba az aranymosás miatt nem maradt időnk szétnézni a városban. Papi kérésére újra bementünk. Előtte elmentünk még a Grampians-i listán szereplő utolsó helyre: Borooka Lookout. Szerintem sokkal szebb rálátás van innen a Grampians-re, mint a Pinnacle-től. “Elköszönve” a Grampians-től célba vettük Ballaratot.

    Kis kitérő: Kryal Kastély. Igen, kastély, nem tévedés. Nekem is kitágult a szemem, mikor a kempingben a mellettünk lévő táborozó srác, akik szerintünk sörrel a kézben és cigivel a szájában született és valamiféle olyan szimbiózis alakult ki közte és a “sörcigi” között, hogy nem volt olyan napszak, hogy ne lettek volna együtt. Na, ő mondta, hogy van ez a “középkori” kastély, amit érdemes megnézni.

    Tudtuk, hogy igazi nagy durranásra nem számíthatunk, mert Ausztrália történelme (amióta felfedezték) fiatal és az aboriginálok (őslakosok) nem építettek várakat. Végül is nem mentünk be, mert 23 (!) dollár volt a belépő és nagyon műterminek tűnt az egész. Általában esküvőket, rendezvényeket tartanak itt és ennek megfelelően próbálták berendezni, amolyan mutassuk meg az ausztráloknak milyen is egy középkori kastély.

    Ballaratban újra elmentünk az Arany Múzeumba, de most nem rohantunk végig. Azután sétáltunk a belvárosi részen, megnéztük a karácsonyi dekorációt. Nagyon ötletes volt. Drótból rénszarvasokat hajlítgattak, és a testükön piros-fehér élő petúniák nőttek ki. Elmentünk az Euréka központba is, sétáltunk a parkban és ittunk egy kávét. Megnéztük a Wendouree tavat, ahol az 1956-os Olimpia evezős számait tartották. Mára a tó 90%-ban kiszáradt. Lehet, hogy télen feltöltődik csapadékkal, de nem úgy nézett ki. Gyors séta a botanikus kertben és irány a kemping. Másnap sátorbontás.

    Kata (pár kép a második részről innen is elérhető)


  2. Grampians 1.rész

    február 6, 2010 by kata_papi

    általam készített panorámakép 5 képből összerakva

    Kisebb családi vita előzte meg a Karácsonyi nyaralásunkat. Kezdetben úgy volt, hogy nem tudunk menni, mert dolgozunk a két ünnep között. Aztán a cégünk bejelentette, hogy nincs határidős munka, így lehúzzuk a rolót egy hétre. A hétvégéket és ünnepnapokat hozzácsapva ehhez az egy héthez 10 nap jön ki. Hurrá!

    Aztán Papi mondta, hogy a sütis cégnek ez az időszak a legforgalmasabb. Na itt borult ki a bili. Vegyél ki szabit. Nem veszek. De 10 napunk lenne. Akkor sem, ez a munkám. Szó-szót követett (pofon nem csattant el) :). Idén nincs nyaralás és a Karácsony is elmarad! Punktum.

    Később, miután mindenki lehiggadt a sütis cégnél szóltak, hogy Karácsonykor nem kell mennie, csak december 29-én. Gyors fejszámolás: ha kivesszük szabiba a 24-ét, akkor 5 napra el tudunk menni. Újra minden szép és jó! :)

    Döntöttünk. Viktóra állam, Grampians a cél. Adelaide-től kb 500 km-re és 6 órányi vezetésre van ez a “hegyekkel”, sziklákkal, patakokkal, őslakos barlang”rajzokkal”, túraösvényekkel, vízesésekkel tarkított Nemzeti Park. Sok jót hallottunk róla, na meg rajta van a végtelenül hosszú listánkon.

    A Grampians Nemzeti Park 167 000 hektár, észak-déli irányban 90 km hosszúságban terül el. Évente több mint 1 millió ember látogat el ide. A parkban 970 fajta őshonos növény, 200 különböző madárfaj, 35 emlős faj, 28 hüllő, 11 kétéltű és 6 különböző édesvizi hal faj él. A sziklák anyaga homokkő, mely a felemelkedés során 1-2 helyen megbillent (érdekes látvány).

    Legmagasabb csúcsa: Mount William (1167m). A 2006-os bozóttűzben a park 50%-a leégett. Akármerre mentünk az erdőkben ugyanaz a látvány fogadott: minden fa törzse korom fekete volt, viszont tele zöld levelekkel. Nem csak az állat- és növényvilág sínylette meg a tüzet. Egy-két túraösvény még mindig le van zárva, mert a tűz során megrongálódott. Így nem tudtuk megcsinálni a Zumstein-ből induló 6 km-es túrát a McKenzie vízesésig, mert egy része le van zárva.

    A parkot tavasszal és ősszel a legjobb felkeresni, mert nyáron elviselhetetlenül meleg van. Nekünk sajnos nem volt választásunk, így igyekeztem olyan kempinget keresni, ahol van úszómedence. Mivel iskolai szünet van, ezért számítottunk arra, hogy rengetegen lesznek. Ez a számításunk be is jött. A jövőben szigorúan csak akkor megyünk el bárhova is ha nincs iskolai szünet (eddig is így tettünk).

    Mivel nem szeretjük a nyüzsit ezért nem a Grampians szívében lévő Halls Gap falucska kempingjeinek egyikében foglaltunk szállást, hanem kb innen15 km-re lévő Lake Fyans karavánparkban. A hely egy kiszáradáshoz közel álló tó partján van. Rengeteg bungallója, faháza és mindenféle sátorhelye van. A WC és zuhanyzó kifogástalan tisztaságú volt. Ez volt a bázispont, ahonnan csilágtúrákat csináltunk.

    Időközben (indulás előtt egy héttel) kiderült, hogy Papiék cége sem szállít az ünnepek alatt, mert nincs megrendelés, így azt az ukászt kapta, hogy legközelebb január 9-én kell mennie. Hurrá! 10 nap! Szállásunk viszont csak 28-ig volt lefoglalva. Telefon a kempingbe, nem-e lehetne-e, hogy… Csak 31-ig volt szabad helyük így meghosszabítottuk pár nappal aztán a többit majd meglátjuk ott.

    December 24-én indultunk kb fél 12 környékén, mert Papi reggel még sütit szállított. Emlékeztem, hogy valahol az állam határ (Dél-Ausztrália és Viktóra) környékén van a Nagy Koala. Átléptük a határt és sehol semmi. Már azon tűnödtem, hogy véletlenül nem vettem észre vagy mifene. De ekkora “medvét” nem lehet nem észre venni. Akkor meg hol van? Tévedtem volna? Elnéztem valamit? Áááááá, nem csak rosszul tudtam. Nem a határ közelében van, hanem attól igencsak messze. Majdnem hogy a Grampians szájában. Horsham és Stawell városok között pont félúton van, Dadswells Bridge nevű falucska határában. 1988-ban épült és 14 méter magas (este pirosan világít a szeme).

    Délután 6 körül megérkeztünk, felállítottuk az új sátrunkat. Igen, vettünk egy új sátrat. Az úgy volt, hogy van nekünk egy iglu alakú kis sátrunk előtérrel. Nem akartunk másik sátrat, viszont tudtuk, hogy a legyek megkeserítik az ember életét (amúgy a Grampiansban össz-vissz 1-2 léggyel találkoztunk). Tavaly, amikor a Katiékkal sátoroztunk együtt, ők hoztak egy olyan sátrat ami kb 3,5×3,5 méteres és légyhálós körbe, több mint 2 méter magas, amolyan szabadtéri légymentes konyha.

    Na Katiék után szabadon, mi is vettünk egy ilyet. Mondván, hogy felállítjuk a kissátrunkat, elé meg a “konyhát”. Aztán jöttek Zsuzsiék, hogy az interneten tök olcsón vettek egy sátrat, aminek a hátsó része alvós, az első meg légyhálós-kiülőskajálós és ráadásul olyan magas, hogy fel lehet benne állni. Az indulás előtt átjöttek hozzánk, hátul az udvaron felállítottuk. Körbejártuk, rácsodálkoztunk, kipróbáltuk, tanakodtunk és végül: kell nekünk is egy ilyen. Itt hagyták nekünk, ők meg rendeltek egy másikat maguknak, mondván: kevesebb mint egy hét alatt megérkezik. És igazuk lett, így ők is el tudtak menni nyaralni! :) Most már sátorból jól állunk…

    December 24. Szent Karácsony napja. Sátrunk áll. Papi kanyarintott egy Karácsonyi vacsorát. Zacskós leves gazdagon “ala Papi” módra. Ez azt jelenti, hogy az amúgy is tartalmas itteni Maggi instant tésztát feltuningolja. Főz hozzá egy kis krumplit, répát, borsót (szárított borsó volt nálunk), brokkolit (ez most kimaradt), majd ad hozzá gulyás krémet, pirosaranyat. Mindezt megfejeljük tejföllel és egy nagy tányér ilyen leves után nem is kell semmi más. Isteni volt! Ja, majd el felejtettem. Utána, ahogy az ilyenkor szokás betoltuk a diós- és mákos beiglit! Köszönet Szilviéknek, akik indulásunk előtti hétvégén látogattak meg és saját sütésű (Papi azóta is azt emlegeti) 1 rúd diós és 1 rúd mákos beiglivel leptek meg.

    Teljesen nyugdíjasra vettük a figurát. Semmi rohanás, korán kelés. Minden reggel 7 és 8 között riadtunk meg. Igazság szerint a 150-200 (!) fős rikácsoló Kakadu banda (akik a sátor tetején is otthagyták a “névjegyüket”) reggel kelt a Nappal, így mi is keltünk velük, de aztán mindig vissza szunyókáltunk. Délelőtt 10-11-nél korábban sose tudtuk elhagyni a “tábort”. Tartalmas reggeli, szendvics pakolás, stb…

    Második nap, december 25. Egyből lenyomtunk egy nagy körtúrát, amítől estére úgy bedurrant a vádlim, hogy az első két éjszaka alig tudtam aludni és még otthon is éreztem, hogy van lábam.

    A listán szerepelt: Grand Canyon, Venus Bath, The Pinnacle, Silent Street. Ezek külön-külön (kivéve a Silent Street) is megnézhetők. Mi szépen sorba egy körtúra címén felfűztük egy csomóba az egészet. Egy jó tanács: aki szeretné megmászni a The Pinnacle-t (orom, csúcs) az ne a Halls Gap-i parkolóból kiindulva tegye, mert mi azon az útvonalon jöttünk lefelel a csúcsról és 100 méterenként belénk hasított a gondolat: húúúú de jó, hogy nem ebből az irányból kezdtük a mai napot. A lényeg: Halls Gap-i parkolóból az út a csúcsig hihetetlenül meredek, hosszantartó kaptató, ami felfelé elég unalmas, úgy hogy közben fél méterenként kiköpöd a tüdődet. Viszont lefele jövet (bár én személy szerint utálok hegyről lejönni, mert nekem sokkal fárasztóbb lefele, mint felfele) az ember tudja élvezni a látványt.

    Mi a Wonderland nevű parkolóban hagytuk a kocsit és innen indultunk el gyalog. Először keresztül mentünk a Grand Canyon-on, ami olyan volt, mintha egy elvarázsolt városon mentünk volna keresztül. Hihetetlen formájú sziklák voltak. Innen továbbhaladva a hegytetőn elértük a Silent Street-et (Csendes Utca). Ez gyönyörű volt, nem érdemes kihagyni! Egy hosszú-hosszú keskeny hasadék van a homokkőben és az ösvény itt halad keresztül. Mivel a szél nem igen fúj be ezért hívják Csendes Utcának.

    Papi integet a Grand Canyon-ban                            én a Csendes Utcában

    A Nap melegen sütött, majdnem minden sziklán egy-egy gyík napozott. A Csendes Utcából kiérve rövid séta után elértük a The Pinnacle-t (csúcsot). Rálátni az egész völgyre, víztározóra. Megpihentünk, megettük az elemózsiát, megetettük a kolduló “varjakat” és irány lefele majdnem a Halls Gap-i parkolóig, ahol egy erős balos és pár km gyaloglás után elértünk a Venus Bath-hoz (Vénusz Fürdő).

    A csúcsról lefele végig a sárga háromszöget kell követni. Itt általában ilyen a túrista jelzés és 99,9%-ban a sziklákra van felfestve, lévén hogy kevés a fa. Bár itt Grampians-ban rengeteg fa van! :)

    Hosszan-hosszan bandukoltunk lefele aztán egyszercsak a hegy lábánál elértünk egy útelágazáshoz. Tábla sehol. A térkép szerint itt már igencsak egy balos hajtűkanyart kellett volna tennünk, hogy elérjük a “Fürdőt”. Aki erre jár és a csúcsról jön le azzal a szándékkal, hogy a Vénusz Fürdőhöz menjen, az igenis forduljon itt balra!

    Szóval a turista jelzés elfogyott, tábla nincs, de balra fordulva és némi gyaloglás után el is jutottunk a Fürdőhöz. Munkatársunk mondta, hogy ezt nem érdemes kihagyni. Már fáradtak is voltunk, kellőképpen meleg is volt, úgyhogy jól esett kicsit felfrissülni itt.

    Papi épp megkérdezte a sráctól: milyen mély a víz, ő meg beleugrott és megmutatta

     

    A folyó kis medencéket vájt a homokkőbe, de nem ám csak bokáig vagy térdig érőt. Van olyan ahol derékig ér a víz! Csak azért nem vetkőztünk neki és merültük el a vízben, mert sokan voltak. Ha nem lett volna senki alámerülünk, így csak az arcunkat mostuk le és a lábunkat lógattuk bele kicsit arrébb a tömegtől. Papinak még arra is volt energiája, hogy építsen egy gátat (el van a gyerek ha játszik).

    A kellemes hűvös víztől felfrissülve vágtunk neki ahátralévő pár km-nek a parkolóig. Az út enyhén emelkedett, de nem volt vészes. Vacsira főztünk egy isteni paprikáskrumplit.

    Harmadik nap, december 26. Reggel a Halls Gap-i információs központban kezdtünk. Tudtuk, hogy itt a Grampians-ben vannak őslakos sziklarajzok, viszont nem volt róla semmi térképünk. Információs Gizinek elmondom, hogy mit is akarok. Ő egyből előrántott egy térképet, amin filccel bekarikázta azt az 5 barlangot, ami a nagyközönség számára is látogatható.

    Először elmentünk a The Balconies kilátóhoz (Erkélyek), aminek a másik neve: Jaws of Death (a Halál Álkapcsai). Egy kis képzelőerővel tényleg úgy néznek ki, mint valami mérges szörnyek. Innen a híres Mackenzie vízeséshez autóztunk, mely a Grampains legnagyobb (40 m magas) vízesése.

    kis képzelőerővel balra tényleg a halál álkapcsa van, másik képen Papi a méretarány

    Majd a Gizitől kapott térkép alapján, úgy döntöttünk, hogy egyet megnézünk ma, a többit majd hétfőn, mert azok távolabb vannak a szállástól. Így elmentünk megnézni Bundjil menedékét. Útközben még begyalogoltunk a Silverband vízeséshez, ami egy kis vékonyka vízesés. Irány Bundjil, amit én csak Bundzsi-nak neveztem el.

    Bundzsi (Bundjil) és az ő két segítő kutyusa (dingók) eredetileg okker színű agyaggal lettek megfestve. De 1911-ben Bundzsi testének egy részét és az egyik kutyust (dingó) az európaiak át- vagy újrafestették mészfestékkel. A történet szerint Bundzsi egy legendás hős volt, aki gondoskodott a világról és az emberekről. Amikor befejezte küldetését sassá változott, felszállt a magasba és még a mai napig is ott él.

    Az első rész végére beszúrok egy érdekes képet. Ez a kiégett fatörzs úgy néz ki, mint egy kis boci, odagugoltam méretaránynak és megsimogattam a nóziját.

    Képek, melyeknek 99%-a sziklát tartalmaz innen elérhetőek.

    Kata


  3. Ne vidd túlzásba! :))

    február 1, 2010 by kata_papi

    Nem, nem az alkohol fogyasztásról lesz szó, de még csak nem is a túlzott csoki evésről. Előbbi egyikünket sem fenyegeti, utóbbi már inkább kísértésbe hozza Katámat. :-)

    De mi is történt?

    A múlt héten megejtettük a szokásos évi “őrizzük meg egészségünket” akciót, azaz elmentünk vérvételre a kedves dokinéninkhez. Szerencsére nem kell túlzásba vinnünk az orvoshoz járást, s ezt azt hiszem Dr. Goldsworthy – szép név – is érezheti, mert egyből azzal fogadott minket, hogy: ” De jó látni benneteket!”.

    Kölcsönösen így voltunk ezzel mi is, hiszen mi annak örülünk, hogy évente egyszer találkozunk Vele, na meg annak, hogy még mindig rendel, nem kell másik orvos után néznünk. Ő meg annak örül, hogy látja, jó formában vagyunk és hogy újabb 100 dollárt (2×50) hagyunk ott tiszteletdíj gyanánt. Merthogy ennyit kóstál egy vizitdíj. Ennek döntő többségét persze visszakapjuk majd az itteni TB szervezettől (hivatalos nevén MediCare-től).

    Szó mi szó, megérkeztek a vérvételi eredmények.

    Mondhatnám azt, hogy makk egészségesek vagyunk, néhány egészen apró eltéréstől eltekintve ez igaz is. Viszont, első alkalommal életünk során olyasmi változást jeleztek a műszerek, amit alig akartunk elhinni. Ráadásul mindekettőnknél. Ez pedig nem más, mint az alacsony D vitamin szint. (?) Köznyelven szólva ez az úgynevezett “Napfény vitamin”.

    Na álljunk csak meg egy szóra! Itt vagyunk a Föld egyik legnaposabb országában, ahol inkább szólnak arról a hírek, hogy második helyen állunk a bőrrákos megbetegedések terén, nem pedig arról, hogy a sápadt és hófehér bőrű emberek országa vagyunk. Egyébként szegény Új-Zélandé az elsőség, akik nem is olyan régen vették át a vezetést, ami persze egyáltalán nem jelent semmi örömködni valót.

    Akkor hogy is van ez? Többet kellene a napon lennünk? Bizony, mondta a dokinéni is. Ezzel mondjuk nem is lenne gond, de ha mi kimegyünk a napra, akkor aztán beöltözünk ám rendesen. Hosszú ujjú ing, hosszú nadrág, kalap stb. Így aztán a szerencsétlen napsugarak hogyan is tudnának D vitamint termelni, ha nem tudnak a bőrünkhöz férkőzni? :-)

    Szóval csak óvatosan azzal a túlzott napozással, de a védelmet se vigyük túlzásba, mert az is megbosszulja magát. Na, most légy okos!

    Mindenesetre igyekszünk változtatni szokásunkon, mert bármennyire is tűnik ártalmatlannak ennek a vitaminnak a hiánya, egyáltalán nem az!

    Papi

    Ui.: Ja, mellesleg 3 évesek vagyunk! :))