március, 2011

  1. Meghódítottuk

    március 20, 2011 by kata_papi

    Múlt hét hétfője az Adelaide Cup (lóverseny) miatt munkaszüneti nap volt. Hurrá! A munkahelyen épp sikerült befejeznem egy határidős munkát, amit szerdán átadtunk a megrendelőnek. Papi mondta, hogy a nagy áprilisi túra előtt be szeretné adni szervízbe Dömit és bele kellene tenni 3000 km-t. Nálam ez nem gond! :)

    Szerdán munka leadva, ennek örömére a 3 napos hosszú hétvégét megfejeltük a péntekkel és a keddel, így már 5 nap állt rendelkezésünkre. Írány Mount Kosciuszko, Ausztrália legmagasabb csúcsa, ami Új-Dél Welsz területén fekszik. A munkahelyi hajtás miatt semmi időm nem maradt arra, hogy szokásomhoz híven felkészüljek az útra. Bevágtam 2 térképet és úgy voltam vele, hogy most az egyszer teljes mértékben GPSgizire bízzuk magunkat. Nem vagyok nagy GPS hívő, jobb szeretem a ropogós térképet forgatni, tájékozódni és megkeresni az útba eső más érdekes helyeket is, amit GPS-en elég nehéz lenne lekövetni.

    Gps-be betápláltam, hogy Adelaide-Thredbo (ez egy kis sífalu, ami Kosciuszko lábánál fekszik), kiszedtem a fizetős utakat és beállítottam a leggyorsabb útvonalat, lévén csak 5 napunk van. A GPS lenavigált minket egészen Melbourne-ig, ott rávitt minket az M80-as körgyűrűre (péntek délután lévén olyan volt, mint az M0-ás otthon, minden sáv beállva, lépésben haladtunk), majd felvezetett Thredbo-ig. Egy jó nagy V betűt írtunk le! Soha többet GPS navigáció.

    Ráadásul az Adelaideből kivezető Dukes Highway-en, ami Viktóra államban átvált Western Highway-re most végzik az útpadka felújítást, illetve az előzősáv kiépítését, így úton-útfélen sebességkorlátozás volt. Normális esetben 100-110km/h-val lehet menni, ezt 25-40km/h-ra korlátozták, néhol megfejelték egy jelzőlámpás egysávosra zárással. Ezekkel rengeteg időt vesztettünk. Mondjuk a korlátozásokat és a dugót nem tudhatta GPSgizi…

    Papi mindig azt mondja: nem rohanunk, épségben kell odaérni. Ami igaz is! :)

    Az első éjszakát Seymour kempingjében töltöttük, ahol a kempingtulajdonosGizi végtelenül kedves és vidám volt. Elég későn értünk oda, már kezdett sötétedni, így elsőre, szürkületben kezdtünk neki a sátorállításnak.

    Ez a kis kiruccanás nem csak a “hiányzó” 3000 km-ről szólt, hanem arról, hogy mindent kipróbáljunk Dömin, amit az áprilisi nagy útra vettünk bele/rá. Teljes egészében szerettük volna magunkat függetleníteni minden civilizációtól és a legkevesebb időt azzal tölteni, hogy sátrat állítunk/bontunk este-reggel, “hóban”-szélben-esőben-napsütésben. Ezért Dömi kapott egy tetősátrat, egy 2×2,5 m-es oldaltetőt fel-le szerelhető légyhálóval. A hűtő úgy lett bekötve, hogy a nap 24 órájában megy a második aksiról, nem kell áramos sátorhely a kempingben, illetve a szivargyújtóról működtethető egy 220V-os feltöltő a mindenféle elektromos kütyükhöz.

    A szürkület ellenére viszonylag gyorsan kinyitottuk a tetősátrat, de a túra vége felé a sátor nyitási és csukási részidőnk egyre jobb lett. Egyik éjszaka a több órán át tartó esőt is akadálymentesen vette. Nagyon praktikus, ha minden jól alakul akkor az elkövetkező 10-15-évre ez meg fog felelni nekünk.

    Sátorbontás lépésekben:

    Hát ennyi. Kinyitni nagyjából 5 perc, összecsukni pár perccel tovább tart. Teljesen vízálló, nem lesz sáros, vagy poros stb, szóval nagyon praktikus. 

    Reggel összepakoltunk, már minden be volt stokizva a kocsiba csak az ajtók voltak nyitva. Egyszer csak látom, hogy az ajtókeret belsején csücsül egy méretes huntsman pók. :(

    Kiáltok Papinak, mert nálunk ő a kivégző osztag, de még odavetem: várj, hozom a fényképezőt. Hoztam és kértem, hogy méretaránynak tegye oda az ujját. Odatette, de a pók megijedt és ahelyett hogy kifele ugrott volna (mert ezek hihetetlen gyorsan tudnak szaladni és ugrani is tudnak), beugrott a kocsiban lévő lukacsos polifomra. Papi mondott egy cirkalmasat, hogy milyen hülye vagyok, meg hogy mindig csak a fényképezgetés, meg az idióta méretarányaim… :(

    Felvette a tankolós kesztyűt és az egész polifómot kirántotta a kocsiból, de a pók már nem volt rajta és a földön se találtuk. Mindketten tudtuk, hogy bemászott a kocsiba. A kocsi annyira meg volt tömve dobozokkal, zacskókkal, hogy Papi azt mondta ezt ugyan ki nem pakolom. Nem is lett volna értelme, mert ezek a pókok nagyon el tudnak bújni. Mérgesen annyit mondott Papi nekem: az úton nem akarok sikítást hallani, hogy ott a pók! Annyit mondj nyugodtan: látom a pókot, állj félre.

    Ez az első nap történt, félúton Mount Kosciuszko felé. Hátra volt még 4 nap és közel 1800 km. A következő “imát” mormoltuk magunkban: nem mérgező csak nagy és csúnya, nem mérgező csak nagy és csúnya és még azt, hogy nem fog megcsípni, jobban fél, mint mi! Sovány vigasz.

    Útközben többször néztem szét a kocsiban, beszállásnál mindig lehajtottuk a napellenzőt hátha ott van. Szerencsére nem jött elő, de valahol ott lakik most Dömiben. Mi bízunk benne, hogy kimászik vagy már kimászott. Móni azzal “vígasztalt”, hogy a képet elnézve, túl nagy a hasa, szerinte “terhes”! :)) Köszi. Ráadásul lelkileg és testileg is sérült pók, mert csak 7 lába van!

    Másnap a Nemzeti Park bejáratánál a parkőrirodában megvettük a parkbelépőt, ami 16 dollár/nap. Kérdezem Gizit, a parkőrt, aki ott dolgozik nap, mint nap és ez a feladata: Milyen idő várható az elkövetkező 2 napban a hegyekben? ParkőrGizi, akitől mindent lehet kérdezni, mert így hírdetik magukat és elvileg ezért vannak ott azt mondja: Nem tudom, fogalmam sincs. Én, csak magamban: akkor minek vagy itt? Azt kellett volna mondani, ne haragudjon nem tudom, de mindjárt megnézem magának az interneten. Úgy, ahogy azt tette az utolsó nap a kempingben a tulaj, mikor ugyanezt megkérdeztem. No comment ParkőrGizi!

    A lovak közé csapva elérkeztünk Thredbo falucskába, ahol kiderült, hogy itt csak apartmanok vannak, kemping nincs. A falu előtt és után 10-20 km-re vannak vadkempingek vagy 35 km-re Jindabyne városban rendes kemping. A vadkemping mellett döntöttünk, elvégre ezt akartuk, no civilizáció.

    Lent a völgyben, egy kristálytiszta patakocska mellett volt a vadkemping amihez tartozott egy gravitációs WC is. Papi hordta a vizet a patakból a főzéshez, mosogatáshoz. Hihetetlen csend volt. Egész éjjel nyitva volt a tetősátor nagy ablaka, hasaltunk a sátorban és néztünk lefelé a kocsi tetejéről. Nagyon jól belátni mindent, ha lettek volna éjjel állatok, akkor ez egy ideális leshely.

    Tudtuk, hogy a hegyekben változékony az idő, ezért másnap a csúcshódításra kellőképpen felkészültünk. Nem bíztunk semmit a véletlenre. Hosszúnaci, télitrikó, póló, garbó, ing, Saleva szél-esőkabát, bakancs, kamáslik és a nagy piros esőkabátunk. Ezt mind magunra aggatuk, illetve szokás szerint szendvics, kis nutella mogyorókrém sima kekszel (ez a csúcscsoki, kell az energia!) és termoszban forró tea. Lent a völgyben verőfényes napsütés.

    Thredbo faluban épp hegyikerékpár verseny volt. Ez azt jelentette, hogy a hegyoldal télen sípályának van kialakítva, nyáron viszont cikk-cakkban jönnek le rajta a “montenbike-osok” (9 percig tart lekerekezni eszméletlen sebességgel). Nincs üres járat, így télen-nyáron lehet a felvonót nyereségesen üzemeltetni. A hegyikerékpárosokat látván sokszor eszünkbe jutott Levi, Papi bátyjának a fia, aki szintén ezt a sportot űzögeti. Elsétálva az apartmanok előtt az erkélyeken most nem a sítalpak voltak a falnak támasztva hanem rengeteg bicikli.

    Egy negatívum a környékről: teljes hegyoldalak vannak elpusztulva. Az eukaliptusz fák tömege halt meg és csak a fehér ágak meredeznek, nagyon lehangoló és nem tudtuk hova tenni ezt a mérhetetlen pusztulást. Távolról olyan, mintha havas lenne a hegyoldal.

    Felvonóval felmentünk 1935 m magasra, innen indul a csúcstúra. Félúton a felvonóval már szemerkélt az eső (nyitott felvonó). Felérve orkán erejű szél és vízszintes eső. A féltető alatt többed magunkkal tanakodtunk, hogy mi legyen.

    Én úgy voltam vele, hogy 6,5 km oda és 6,5 km vissza a csúcs, erre 4-6 órát ír az útikönyv, illetve 1935 m-ig felvonóztunk, a csúcs meg 2228 m magas, összesen 300 m a szintkülönbség. Az időjárást leszámítva nem lehet olyan durva! Most vagyunk itt, ki tudja mikor tudunk megint eljönni, nem vagyunk cukorból, stb…. próbáltam meggyőzni Papit, aki kicsit ellenállt, majd beadta a derekát. Beöltözve, mint egy sarkkutató nekiindultunk.

    A felhők alászálltak, olyan köd volt végig, hogy 10 m-nél tovább nem láttunk. A szél süvített és olyan erős volt, hogy bele kellett “feküdnünk” hogy ne vigyen el és úgy gyalogolni, az eső meg csak esett. (Megjegyzés az öcsémnek: olyan szél volt, mint Horvátországban, amikor a várfal mögül ugráltunk ki neki a szélnek, ami felkapott minket és szinte repültünk). Kicsit sajnálom, hogy a köd miatt nem láttunk semmit. Egy tejfehér valamiben küzdöttünk úgy, hogy a környező hegyeket, gleccser tavakat (tengerszemeket) nem láthattuk. Így a másnapra tervezett 8-10 órás 32 km-es alpesi-tavak túra ötletét elvetettük. Nincs értelme, ha nem látunk semmit. Pedig az a túra biztos nagyon szép lett volna és ezek az egyedüli gleccser tavak egész Ausztrália területén. Azzal vígasztaltam, magam, hogy ide úgyis vissza jövünk még és akkor megcsináljuk ezt a túrát, illetve elzarándokolunk a híres Murray folyónk eredetéhez, ami valahol itt ered.

    A rossz idő miatt nemigen tudtunk megállni fényképezkedni, bámészkodni, így viszonylag gyorsan felértünk a csúcsra. Gyors csúcsfotó. Elő a kis GPS-t, majd Papi bemérte a magasságot. Nekünk nem jött ki a 2228 m, GPS-ünk 2234-et mutatott a földmérési pont tetején és 2237-et a kövekből épített, mesterséges csúcson. Talán csak a pontosabb technika miatt van ez a 6 méteres különbség.

    Honnan jött ez a név: Mount Kosciuszko? Paul Edmund Strzelecki, a lengyel felfedező volt az első európai, aki megmászta és egy hires, lengyel szabadságharcosról Kosciuszko-ról nevezte el. 

    Megéheztünk így elő a szendvics, paradicsom, TVpaprika, termosz. Tömjük a majmot. Majd a csúcscsoki szellemében a nutella kiskanállal és keksszel. Mikor is azt vettem észre, hogy valaki odajön közel (köd volt) és lefényképez minket. Mondom neki: mi van, mi a problémád és az Üvegtigris egyik jelenete ugrott be: “Mit fényképezgetsz te itten?  Ki kérdezi? Há, én…” :) 

    Meglepődtem, hogy egy vadidegen minket fényképez 2 m-ről. Azt mondja (teljes testében rázta a hideg), hogy lerí rólunk, hogy kényelmesen érezzük magunkat. Erre Papi: mi mindig kényelmesen érezzük magunkat. Végül is úgy fel voltunk öltözve hogy akár a hó is eshetett volna. Megkínáltuk nutellás keksszel a – mint később kiderült – Amerikában élő olasz úriembert, aki búcsúzóul büszkén kimondta az egyetlen magyar szót amit ismert, vagy ki tudott mondani: Egészségedre! :) A tiédre is!

    Lefele menet a Nap megpróbálta magát átverekedni a felhőkön, de 99%-ban a felhők győztek. Útközben találkoztunk 1-2 fanatikussal, akik sportcipő, rövidgatya, póló és fél literes vízespalackkal a kézben hódítottak csúcsot futva. Kicsit kikerekedett a szemünk mert az erős szél és a vízszintes eső igencsak becsapkod a füledbe ha nincs rajtad sapka vagy kapucni és ez 4 órán keresztül, az már tuti fülgyulladás. Vagy csak mi vagyunk nyápicok.

    Amúgy a felvonótól a csúcsig hihetetlen minőségű ösvény van kiépítve. Először 500 méter díszburkolat, majd hosszan vasrács, terméskő. Egy iciri-piciri hiba: a vasrácsok nem keresztben vannak, hanem hosszanti irányban, így úgy csúszik mint a jégpálya. Ha keresztbe lenne a bakancs talpa szépen meg tudna “kapaszkodni” benne. Nem értjük miért…

    A lényeg: újabb pipa a legek listáján! Megvolt Ausztrália legmagasabb pontja. A legkeletebbin már túl vagyunk és most hogy erre autóztunk elhatároztuk, hogy a következő 2 hetes túránkon végig autózunk a “Nagy Alpok Úton” egészen le a déli tengerig és onnan már csak egy köpés Ausztrália legdélebbi pontja: Wilson-fok.

    Utolsó előtti éjszaka Papi mondta, hogy menjünk el a Jindabyne-i kempingbe. Nagyon jó választás volt. Ez a kemping egy nagy tó partján fekszik, a tó tele van apró szigetekkel. A sima árammentes sátorhelyek lent vannak a tó partján. Mesés. Az egész kemping területén van drót nélküli internet és napi 3 órányi netezés vagy 50 Mb-nyi letöltés benne van az árban. Az áramnélküli sátorhely 23 dollár volt + 3 órányi netezés. Hihetetlen! És a WC-zuhanyzó patyolat tiszta, igényes. Itt kapott el a nagy éjszakai zuhi, de semmi probléma nem volt.

    Hétfő reggel cuccolás, indulás Adelaide irányába, haza. Mount Kosciuszko 1200 km oda és ugyanennyi vissza. Aznap megpróbáltuk a felét lenyomni, de útközben még megálltunk, hogy megnézzük a vezetett túrát a Murray 1 vízerőműnél. Nagyon érdekes volt. Nem is tudtunk róla ezidáig.

    A renszer úgy néz ki, hogy a Snowy Mountains-ból csöveken összegyűjtik a vizet, azt elvezetik a turbinákhoz, ami áramot fejleszt. A vizet 16 víztározóból vezetik el a 7 erőműhöz (kettő erőmű a föld alatt van), egy szivattyú állomás van, 145 km alagúthálózat és 80 km hosszú vízvezeték, azaz csőhálózat. 1974-ben fejezték be és 25 éven át építették. Évente 4500 gigawatt energiát fejleszt. (nem vagyok tisztában a számokkal, de ez a 4500 giga biztos sok).

    Gyors kitérő az 1899-ben épült (ma már használaton kívül lévő) híres Trestle fahídhoz, majd irány a kemping.

    Az utolsó éjszaka a benallai kempingben ért, ami 20 dollár/éj, de reggel 9:00-9:30 között ingyen kávé/tea + palacsinta és van úszómedije is. Viszont egy fűrész vagy összeszerelő üzem mellett helyezkedik el, ahol két műszakban dolgoznak. Elég zajos.

    A kemping manager nagyon kedves volt, többször odasétált, megcsodálta a tetősátrunkat, beszélgettünk, mesélt az északi részről, mert dolgozott ott is. Mikor megkérdeztem az időjárást ő volt aki elsétált az irodába, hogy megnézze nekem az interneten. Mikor visszajött még azt is elmondta hogy hányas erősségű szél várható és hogy hogyan változik az időjárás egészen Adelaideig.

    Megvacsoráztunk, majd vacsora utáni nasinak feldobtam egy tejberizst. Szépen rotyogott, már elzártam, hogy had puhuljon a levében, aztán észrevettem, hogy kevés alatta a tej. Felöntöttem és újra alágyújtottam, hogy rottyanjon egyet, majd gondoltam én, hogy ismét lezárom és megvárom míg megpuhul. Már Papi nyálelválasztása is beindult.

    Egyszercsak egy jól ápolt idős bácsi sétált oda hozzánk, köszönt, hogy jó estét és látszott rajta, hogy beszélgetni akar. Nem akartunk bunkók lenni, közelebb mentünk hozzá és én elkövettem azt a hibát, hogy megkérdeztem: és akkor Te most nyaralsz itt? (nem igazán volt nyaraló idő és szezon). Erre ő kaján mosollyal: én már mindig nyaralok. Ekkor rámutatott a mellettünk álló nagy lakókocsira, erre, ami akkora mint egy busz, három helyen tud “kibővülni” és hogy ő ezzel járja az országot (érdemes megnézni a képeket). Most még egy hónapig utazgat erre, majd leautózik Melbourne-be, aztán hazamegy 2-3 hónapra a Sydney-i házába, utána megint útra kel és jópár hónapig elmegy Nyugat Ausztráliába. Az ára miatt csak rendelésre készítik, így az övét már többször bérbevették, hogy a kemping- és karavánshowkon tudják mutogatni.  Annyit beszélt, hogy én teljesen elfelejtettem a tejberizst lezárni és úgy szétégett (feketére), hogy lábossal együtt dobtam ki. Lefekvés nasi nélkül! :(

    Kedd este fél 8-ra szerencsésen haza is értünk. Másnap reggel robot. Papi áldotta az eszét (meg én is), hogy “feldrótózott” hálót Dömi orrára a rovarok ellen. A híradóban ugyan láttuk, hogy idén micsoda sáska-szöcske invázió van, de nem tudtuk elképzelni milyen is az. Most már tudjuk. Olyan nagy rajokon mentünk keresztül, hogy a 100-as tempóról le kellett lasítani 70-80-ra. Mint otthon mikor nagy pelyhekben hullik a hó. Itt is, csak a pelyhek zöld belű sáskákból álltak. Fúj! Dömi úgy nézett ki, mint a mészárszék.

    Zárszó: minden nagyon jól működött a kocsin. Zökkenőmentesen teljesítette a 2430 km-es utat és már alig várjuk, hogy elinduljunk életünk első hosszabb ausztrál túrájára. Már csak 14-et kell aludni és…

    Képek innen vagy az Új-Képek gombról elérhetőek.

    Kata