május, 2011

  1. Kísértés

    május 24, 2011 by kata_papi

    Háááát, elég nagy volt.

    Kb. másfél hete kaptam egy állásajánlatot úgy, hogy nem is kerestem munkát. Még most is gyomorgörcsöm van és ebből kifolyólag egy hétig sűrűbben látogattam a legkisebb helyiséget…

    Nem vagyok nagy “szociális háló” őrült. Értem ez alatt az iwiw, facebook és társai oldalakat. Nem vagyok rajta egyiken sem. Viszont 1-2 éve beregisztrálódtam a LinkedIn oldalára. A nevemen és a végzettségemen kívűl semmit nem töltöttem fel, még önéletrajzot sem.

    Nem is nagyon használtam az oldalt, s ezért volt furcsa, mikor ezen keresztül megtaláltak. Mondták, hogy ők pontosan ilyen végzettségű emberkét keresnek és mivel a LinkedIn oldalon elég szegényes az adatlapom megkértek, hogy küldjek nekik egy önéletrajzot. Veszteni valóm nem volt, küldtem. Egy brisbanei cég ajánlott munkát. Brisbanebe vagy Perthbe kerestek valakit. Nem mondom, hogy nem volt csábító az ajánlatuk, de elég rossz időben jött az egész.

    Cégünknél pont most kezdték el a szokásos átvilágítást: ki hogy érzi magát, ki hova szeretne fejlődni, fizetésemelés megbeszélése, stb. Több mint 3 éve vagyok a cégnél, nagyon szeretem a munkámat, a társaság is nagyon jó és ráadásul Papi is a cégnél dolgozik. Nehéz volt, mert titkolózni és hazudozni nem akartam a főnökeim előtt,  így – végigjárva a főnöki ranglétrát – mindháromnak elmondtam, hogy kaptam egy állásajánlatot.

    Mivel még nem került rám a sor az átvilágításon, ezért kértem őket, hogy ha  lehet, akkor azonnal beszéljük meg a dolgot, értékeljenek, meg vannak-e elégedve velem, szükségük van-e rám és a többi.

    A közvetlen főnökömmel együtt sírtunk. Mondta, hogy teljes mértékben mellettem áll és nem lesz egyszerű döntenem, mert ez a kis cég nem tud a másikkal fizetésben versenyezni. Behívtak és mondták, hogy nagyon meg vannak elégedve velem és szeretnék ha maradnék, majd tettek egy igen nagylelkű ajánlatot. Mondtam, hogy a másik cég szeretné, ha elutaznék Brisbanebe interjúra. Csak utána tudok dönteni. Nem gond, kivárják – mondták. Aztán pár nap múlva felhívtak odaátról, hogy először lenne egy nem több, mint fél órás telefoninterjú az ottani főnökkel.

    Időközben, ahogy teltek a várakozás napjai, itteni cégem újra behívatott és az első ajánlatukat tovább emelték. Kérdezték mikor tudok választ adni. Mondtam, hogy csütörtök délután pontban egy órakor lesz az interjúm, utána kell fél óra, hogy átgondoljam és aztán azonnal tudok válaszolni.

    Csütörtök egy óra. Gyomrom görcsben. Jobb szeretem a szemtől-szembe beszélgetést és ezt meg is mondtam annak, aki a brisbanei cégtől felhívott. Amúgy nagyon normális ürge volt és a betervezett fél órás interjú 1 óra 15 percre sikeredett melynek a végén ott tartottunk, hogy személyesen is akar velem találkozni, ezért iderepülne hozzánk.

    Úgy éreztem, hogy igen nagy esélyeim vannak a munkára. Ezért megkérdeztem, hogy a felkínált összeg a végső ajánlatuk-e. Az ürge azt mondta, hogy nem és kért, hogy mondjak egy számot. Viszont én akkor már itt a cégnél két ajánlatot is kaptam és mindhárom főnököm a könnyeit nyeldeste. 

    Szeretünk Adelaideben lakni. Ráadásul, ha Brisbanet választjuk, akkor Papinak újból munkát kellene keresnie. Nehéz volt a döntés és tudtam, ha számot mondok az ürgének és ő rábólint (mert nagyon úgy nézett ki a szituáció), akkor már nem táncolhatok vissza. Ezért megkérdeztem, hogy visszahívhatom-e másnap és megmondhatom-e a válaszomat akkor. Azt mondta igen. Három variáció volt. Első: mondok egy számot, ő elfogadja és költözünk Brisbanebe. Második: mondok egy szemérmetlenül nagy számot, amit ők nem tudnak elfogadni, így maradunk, ahol vagyunk. Harmadik: szépen megköszönöm az ajánlatát, nem mondok számot, elköszönünk egymástól, s maradunk, ahol vagyunk.

    Telefonbeszélgetésnek vége volt és az itteni főnökeim várták a válaszomat. Őszintén megmondtam, hogy hajlandóak feljebb menni az ajánlatukkal és hogy tőlem várják a számot holnap reggel. Megértették. Középső főnököm kirohant és hívta a nagyfőnököt telefonon. Gondolom felvázolta, hogy még nincs válasz, mert… Újból behívattak és adtak egy harmadik ajánlatot. Most aztán tényleg fel volt adva a lecke. Szarul is voltam. Aznap éjjel 3 órát tudtam/ tudtunk csak aludni, de reggelre mindent összegezve megszületett a döntés: maradunk itt.

    Reggel felhívtam a brisbanei főnököt, szépen megköszöntem a nagylelkű ajánlatát és mondtam, hogy nem tudom elfogadni. Ismét mondta, hogy idejönne személyesen. Mondtam, hogy már döntöttem és nem szeretném rabolni az idejét meg a pénzét feleslegesen. Nagyon megértő volt. Örült az itteni sikereimnek és annak, hogy lehet, hogy neki is volt valami köze az itteni előmenetelemnek.

    Mindenesetre úgy váltunk el, hogy ő nyitva hagyta a kiskaput én meg azt mondtam, hogy sosem lehet tudni… :)

    Kata

    Ui.: ha jól belegondolok, nem is jött olyan rossz időben ez a megkeresés… :) 


  2. Adelaide – Darwin – Adelaide: 1. rész

    május 22, 2011 by kata_papi

    Ez a rész az első 5 napot foglalja magába.

    Ahogy már írtam a túrát megfordítottuk az útlezárások miatt és a végén kezdtük. A terv az volt, hogy szombat reggel 7-kor indulunk és estére Coober Pedy-be kellene elérnünk. Nem jött össze. Előző este éjjel fél 1-ig pakoltunk, a kocsiba csak másnap reggel cuccoltunk ki, ezért 10-kor tudtuk elhagyni a lakást.

    Döme útrakészen: 40 liter tartalék gázolaj, két pótkerék, tetősátor és oldaltető

    Ebből kifolyólag nem értünk fel Coober Pedy-be. Az út eseménytelen volt, semmi érdekes. Vártuk az útszéli elütött kengurukat, de nem láttunk egyet sem. Helyette rengeteg tehén volt elütve. A Stuart főúton 30-40-50 kilóméterenként vannak pihenőhelyek, ahova ki lehet húzódni pihenni, kajálni vagy akár éjszaka aludni. Bon Bon nevű pihenőhely előtt 30 km-rel behajtottunk a fák közé és sátrat bontottunk.

    Másnap az első megállónk Coober Pedy volt, s egyből a már ismert étterembe vezetett, ahol két éve is voltunk, hogy ismét egy nagyon finom szalonnás-tojásos-grillezett paradicsomos reggelivel kezdjük a napot. Majd irány a “The Breakaways”, ahol a Mad Max és a Priscilla a sivatag királynője című filmeket forgatták. Az utóbbit még nem láttunk az előbbire meg már nem emlékszünk. :)

    Ez az egyik legmelegebb hely Ausztráliában. Nyáron a levegő hőmérséklete elérheti a 45 fokot, talajközelben pedig a 65-öt. Nevét The Breakways onnan kapta, hogy ha megfelelő távolságból szemléljük, akkor úgy tűnik, hogy a színes dombok a fő hegyvonulatból (Stuart Ranges) szakadtak le.

    Ígérem csak rövid geológia: a rétegek 70 millió éve rakódtak le, majd kb. 25 millió évvel ezelőtt egy beton keménységű szilícium réteg rakódott rá a talajvíz és a magas hőmérséklet hatására. Majd ezek a rétegek a nap-szél-víz hatására lassan errodálódni kezdtek. A talaj, a dombok, a buckák olyan színesek, mintha valaki egy ecsettel lefestette volna őket. Hihetetlen színek. Ahhoz, hogy légymentes képeket sikerüljön csinálnunk igencsak meg kellett küzdeni.

    The Breakaways, csodálatos színek

    Továbbálltunk. Megnéztük a Henbury meteor krátereket. Nem nagy szám, többre számítottunk, a krátereket eléggé benőtte a növényzet már. Nem az a hűbaszkiidebecsapódottegyűrbőlérkezőkődarab érzés. A kráterek az Uluruhoz bevezető Lasseter főút után vannak északra, úgy 80 km-re.

    Körülbelül 4000 évvel ezelőtt 40 000 km/órás sebességgel jött a Föld felé egy meteorit. Mielőtt becsapódott volna darabokra szakadt és a darabjai szétszóródtak. Ezen a helyen 12 darab meteorit kráter van. Átmérőjük 7-180 méter, a legmélyebb 15 méteres. Nikkel-vas meteorit volt, a legnagyobb megtalált darab (44 kg) Alice Springs-ben a Spencer és Gillen múzeumban van kiállítva. Az egyik információs tábla szerint az amerikai űrhajósok ellátogattak ide a Holdra szállás előtt, hogy bővítsék ismereteiket a meteor kráterekről.

    A tervünk az volt, hogy innen elmegyünk a Pálmák Völgyébe, de nem értünk oda. Két variáció volt. Az egyik: visszaautózunk a főútra (Stuart) és felmegyünk Alice Springs-ig, majd ott balra be a Nyugat-MacDonnell Nemzeti Parkba. Ezzel az volt a baj, hogy egy szép, szabályos U betűt írtunk volna le, ami közel 255 km hosszú. A másik: a meteor kráterektől elindulva északra a Finke folyó mentén futó 4WD-on szépen bezárjuk a fenti U betűt 129 km-rel. Mivel Dömével voltunk nem volt kérdéses, hogy a “B” variáció a nyerő. Akkor még ezt gondoltuk, ám 83 km megtétele után visszafordulásra kényszerültünk, veszítve ezzel 2 napot. De nem voltunk elkeseredve, mert ez a rövidítésünk igen kalandosra sikeredett és itt láttunk először olyat, amit David Attenborough is megirigyelt volna.

    A Finke 4WD út nem egyszerű. Az elején semmi különös, sima földút, majd vörös homok és az út olyan, mint a hullámvasút: fel-le. Mivel Döme nem volt felszerelve buckazászlóval – ki gondolta, nem a Simpson sivatagba készültünk – ezért komolyan kellett azt a szabályt venni, hogy ne a földút közepén haladjunk hanem balra tarts van és bíztunk abban, hogy a szembejövő is ezt az elvet követi.

    Később az út ráfordul egy keskeny (épp hogy Döme szélességű) patakocska medrébe. Előttünk járhatott valaki, mert egy halovány keréknyomot láttunk, ami megvezette Dömét, voltak olyan szakaszok ahol nem kellett a kormányt fogni, mert a nyomban futott a kocsi. Majd magas füves szakaszok következtek. Néha ki kellett szálnom hogy van-e előttünk farönk vagy egyéb veszélyes akadály. Ezt egy beton keménységű, hepe-hupás vízmosás követett, ahol egyszer Papinak ki kellett szállnia és el kellett csákányoznia az útban lévő magas buckát, mert a difi nem fért át fölötte.

    három kép a Finke útról: homok, kis meder a nyommal, Papi csákányozik

    Már csak 49 km volt hátra és a késő délutáni idő miatt még bizakodtunk, hogy a megtett 83 km után ezt hamar lenyomjuk. Aztán egyszer csak egy folyó keresztezte az utunkat. Nagy folyó. A Finke folyó. Egy család (anya-apa-7év körüli kislány és a kutyájuk) kempingeztek a parton. Kerestük az utat, de nem találtuk. Kiszálltunk és megkérdeztük Józsit merre megy tovább az út. Józsi felemelte a kezét és rámutatott a folyó másik oldalán lévő ösvényre, ami alig volt látható.

    a sárga nyílnál van az ösvény, nem kockáztattunk

    Cipőből kiugrottunk, gumipapucs felhúz és elkezdtük feltérképezni a folyó mélységét, hogy merre próbáljunk meg átvágni. Józsi is jött segíteni. A folyó néhol térdig ért, néhol félcomb. A gond az volt, hogy az alja nem kavicsos volt, hanem szoba nagyságú sziklalapok, amelyek össze-vissza feküdtek, egymáson megdőlve. Ez igencsak megnehezíti az átkelést. Ráadásul békanyálas-csúszós sziklák. Szegény Józsi meg is csúszott az egyiken, miközbe nekünk kereste a megfelelő átkelő helyet. Jól beütötte a kezét és az egyik papucsa is elszakadt. Elnézést kértünk, hogy miattunk baja lett, de csak a szokásos “No worries” választ kaptuk.

    Papi keresi az átjárót

    Mondta, hogy ő nem messze lakik innen és az utóbbi egy évben nagyon sok eső esett errefelé (jéé, nem Ausztrália közepén vagyunk, ami a legszárazabb?) és a folyó vize most átlagon felül magas. Gizi is csatlakozott az átkelést megvitató tanácshoz. Megkérdezte, hogy láttuk-e a nyomukat a keskeny, homokos patakmederben. Kérdeztem, hogy arra az alig látható két keréknyomra gondolsz, ami úgy nézett ki mint otthon a hóval befútt nyom? Azt mondja, aha, arra. Én: és mikor jöttetek be? Gizi: két nappal ezelőtt. Összenéztünk Papival: akkor sokan nem járhatnak erre, lerobbani nem érdemes.

    Mondta Józsi, hogy reménytelen átkelő helyet keresni lejjebb vagy feljebb a folyón, mert arra még mélyebb a víz, ők már bejárták. Ráadásul a partfal is sokkal meredekebb, ha át is jutunk nem tudunk felhajtani rajta. Csörlőnk meg még nincs.

    Ránéztünk a térképre és láttuk, hogy a hátralévő 49 km-en még 5-ször keresztezi az utat a folyó. Ha esetleg sikerül is átkelni ezen a szakaszon, nem tudhatjuk, hogy mi vár ránk a további 5 átkelésnél és lehet, hogy feljebb még nehezebb. Ezen felül a 28 napos túránk mindössze második napjánál tartottunk. Nem kockáztathattuk meg azt, hogy az egyik megbillent sziklánál Döme megsérüljön vagy esetleg beragadjunk a folyó közepén, mert akkor ugrott a nyaralásnak. Papi meghozta a döntést: visszafordulunk és kimegyünk az aszfaltútra.

    Elköszöntünk a családtól és nekivágtunk ugyanannak a 83 km-es útnak (ami nem volt egyszerű) amin bejöttünk. Mivel már késő délután volt, tudtuk, hogy nem érünk ki civilizált helyre, ezért Papi lekanyarodott az útról és a magas fűben lehajtott a patakmederhez, hogy táborhelyet keressen. Tudtuk, hogy az átkelőhelynél táborozó családon kívűl senki sincs ezen a környéken, így bátran vágtunk neki az esti fürdőzésnek a patakban. Pucéran. :)

    táborozás a semmi közepén

    Másnap reggel folytattuk az utat kifele. Elég korán el tudtunk indulni. Egyszer csak (pont reggel 9 órakor) kiálltok Papinak, hogy álljon meg, mert valami hosszú kábel van az úton keresztben. Látod? Papi: aha, látom. Én: ki a fene számlál forgalmat itt a semmi közepén, ez vicces??!! Főleg azért, mert mozgott is! Mi a túró ez?!

    “hernyókígyó”

    Ahogy közelebb értünk láttuk, hogy ez nem forgalomszámláló kábel. Azt hittük, hogy kígyó. Még közelebb értünk és láttuk, hogy nem kígyó, mert szőrös volt. Szőrös kígyó meg nincs, én legalábbis nem tudok olyan fajról. Megálltunk, kiszálltunk a kocsiból és odasétáltunk. Ekkor ez a szőrös valami már jó az út felén túl volt. Jobbról-balra masírozott át az úton.

    Ugye már mindenki kiváncsi rá, hogy mi volt? Mi is tátott szájjal néztük, mert ilyet még nem láttunk, pedig sokfelé jártunk már. Kicsi, 5 cm hosszú szőrös hernyók egymás “fenekébe-farkába” kapaszkodva egy közel 10 m hosszú (lemértük!) hernyókígyót alkotva szépen, katonásan masíroztak egyik oldalról a másikra. Lenyűgöző volt.

    Fogalmunk sem volt hogyan kommunikálnak, honnan-hova tartanak, meddig lesznek így összekapaszkodva. Aztán egyszer csak láttuk, hogy a szőrszálaikkal adnak üzenetet, mert elölről egy szabályos hullám futott végig a szőrszálakon.

    Nem bírtunk magunkkal és egy kis bot segítségével megpróbáltuk megszakítani a sort. Abban a pillanatban ahogy a bottal leválasztott hernyó elengedte az előtte lévő “fenekét” az eleje megállt. Addig nem indultak tovább, míg újra nem csatlakozott a leszakadt/eltévedt delikvens. Itt meg is nézheted őket.

    Az első – a vezér – egy pókhálószerű szálat bocsátott ki és ezt követte a sor. Nem volt szívünk keresztülhajtani rajtuk, ezért megvártuk míg átérnek. Pontosan 25 percbe tellett nekik. Szívesen néztük volna őket tovább, hogy meddig mennek és ott mit csinálnak, vagy mikor lesz oszolj, de sajnos nem volt rá időnk. Hernyókígyó libasorban! Hihetetlen!

    Pár héttel később, mikor visszafelé jöttünk északról és bementünk a Nyugat-MacDonnell Nemzeti Parkba még találkoztunk 3 ilyen menetelő társasággal. Mindegyik pontosan kilenc óra körül haladt át az úton. Volt egy olyan “társaság”, akiknél a vezér rosszul választotta meg az átkelés helyét és az utolsó szakaszon egy meredek partfalon kellett volna átkelniük. Nem sikerült nekik, mert a homokos talajon visszabukdácsoltak a hernyók és a szép katonás sor egy kupac remegő, összezavarodott hernyó-csoporttá alakult. Próbáltuk őket egy bottal sorba rendezni, de sokkot kaptak és nem ment nekik a mutatvány. :)

    Felértünk Alice Springs-be és úgy döntöttem, hogy nem megyünk be a Nyugat-MacDonnell Parkba, mert az legalább 2-2,5 nap hogy kivégezzük. Inkább megnéztük a Kelet-MacDonnell Parkot, ami mint a neve is sugallja keletre van Alice Springs-től és híres aranylelőhely volt. A nyugati részt meg kivégezzük akkor, mikor majd visszafelé jövünk Darwin-ból.  A történelmi aranymező Arltunga 133 km-re van a várostól. Az első 100 km aszfalt úton a maradék 33 földúton. Az odavezető út gyönyörű, szép zöld hegyvonulat követi az utat. Rengeteg vízzel teli patakot keresztez az út, vadregényes.

    átkelés egy patakon útban Arltunga felé

    Az ottani egykori életet bemutató kiállítóterem kint a semmi közepén van, 133 km-re nincs lakott település, csak 1-2 farm. Nincs jegyszedő Gizi, vagy teremőr Józsi. A bemutatóteremben a kiállított tárgyakat nem figyeli rejtett kamera és még mind ott van a helyén. Az épületben légkondi működik, függetlenül attól, hogy van-e ott látogató, vagy nincs. A bemutató terem vagy inkább múzeum melletti moziteremben egy nagy plazma TV van DVD lejátszóval, beülsz és magadnak elindítod az ismertető videót, majd kikapcsolod. Érdekes, még senkinek nem jutott eszébe, hogy elvigye onnan a TV-t. Ez Ausztrália és többek között ezért is szeretünk itt élni.

    Vége az első résznek. Húú, sokkal nehezebb lesz megírnom ezt a túrát, mint gondoltam. Lehet, hogy nem megyünk legközelebb 10 napnál hosszabb útra…??!!! Dehogynem megyünk, mert nagyon jó volt! A második rész a következő hat napot foglalja majd magában: elhagyjuk Alice Springset, Ördög golyók, jó és rossz tapasztalataink az őslakosokkal, Katherine hasadék, az elárasztott hőforrások és a mesésen szép Litchfiled park. Mielőtt felkerül a második rész, említést kell tennem egy fontos eseményről, ami nem az állampolgársági teszt…

    Addig is türelem! :)

    Az első rész képei ide kattintva érhetőek el, vagy a szokásos “Új Képek” gombra kattintva fent a blog jobb oldalán a “Bemutatkozás” alatt.

    Kata


  3. Döme Tours…

    május 15, 2011 by kata_papi

    Múlt hét vasárnap Zsuzsi-Feri és Móni-Csabi társaságában meglátogattuk a McLaren völgyi borászatokat. Nem vagyunk nagy alkohol fogyasztók és a borokhoz is csak annyit értünk, hogy fehér-rózsaszín-vörös, meg száraz-édes.

    Dél-Ausztrália elég híres a borairól. Hét nagy bortermelő vidék van itt. Azzal kezdődött az egész, hogy néhány héttel ezelőtt Zsuzsiék szerveztek egy bortúrát a Barossa völgybe, ami talán az egyik leghíresebb. Itt kb 135 borászat van. Sajnos az eseményen nem tudtunk részt venni, mert a darwini túránk előtti hétvégén volt és Döme már szét volt kapva a túrára mi pedig a pakolással voltuk elfoglalva. Gondolom nagyon jól sikerülhetett, mert Zsuzsi ismét összerántotta a csapatot és most McLaren völgy volt a cél.

    Megbeszéltük, hogy jó lenne egy autóval menni, mert így csak egy valakinek nem kell innia. Papi feláldozta magát és elvállalta a sofőr szerepét, de azért 1-2 borba beledugta a nyelvét. Szerencsére Döme 7 személyes, úgyhogy Papi előző nap kidobta a rácsot és visszaszerelte az extra 2 ülést, így a Döme Tours készen állt az útra. Elől a “pilóta” és a “sztyuvi”, következő sor volt az első osztály: Móni-Csabi, hátul a túristaosztályon: Zsuzsi-Feri utazott.

    Mindenki kellőképpen felkészült az útra. Móni tökmagos pogácsát sütött. Zsuzsi házikenyeret készített és kolbászt, retket, TVpaprikát hozott, hogy felszívja a bort. Én sajtos stanglit sütöttem. A fiúk…. A fiúk csak ott voltak… :)

    Otthon nem voltunk borkóstoláson így nincs összehasonlítási alapunk, de itt a kóstolás ingyen van. Nincs beugró összeg. A McLaren völgyben közel 66 borászat van. Mielőtt mindenki rosszra gondolna: nem látogattuk meg mindegyiket. Öt borászatban voltunk, de az ötödikben már senkinek nem volt kedve inni (Hardys Tintara, Fox Creek, Penny’s Hill, Wira Wira, Hugh Hamilton).

    Fox Creek, kis családi vállalkozás, Papi kezében vizespalack

    háttérben Wira Wira borászat (balról-jobbra: Csabi-Móni, Papi-Kata, Feri-Zsuzsi)

    Wira Wira borászat kerítése a “Woodhenge”, nevét a híres Stonehenge ihlette, a rönköket Flinders Ranges-ből hozták és olyan kemények, hogy a motorosfűrész nem vitte, kézzel vágták össze

    Hugh Hamilton borászat és a fiúk (balról-jobbra: Csabi, Papi, Feri)

    A menetrend. Borászatnál leparkol, bemegy. Mosolygós Pultosgizi elénk teszi a borlistát és elkezd a borokról beszélni, majd mi választunk. Pultosgizi tölt, mi kortyolgatjuk, majd közli, hogy hol a köpöcsésze ahova kiköphetjük vagy kiönthetjük a maradék bort. Nekünk szemünk elkerekedett és a következő mondatot csak gondoltuk: “hülye vagy, magyar ember nem önt ki bort, megissza. Megittuk.

    Kiválasztottuk a következőt, megízlelgettük, majd a következőt is, aztán elköszöntünk, kisétáltunk a kocsihoz, a csomagtartóból előkerült a tökmagos pogi, hogy legyen, ami közömbösíti az alkoholt. Következő borászat, beszédelgünk, végigisszuk a borlapot, veszünk 1-2 üveggel, ki a kocsihoz, 1-2 sajtos stangli. Újabb borászat, Pultosjózsi, mesél a hely történetéről, érdekes. Iszogatunk. Tovább mesél, járt Budapesten vagy Bukarestben, nem emlékszik, vagy mi nem értettük már pontosan. :)

    Szépen sütött a nap, egy parkban előkerült a házikenyér és a retek-paprika-kolbász. Lehet hogy megártott a bor, mert ugyan mindenkinek volt saját üdítője de valami miatt a fiúkat kivéve mi lányok ugyanabból a kólából ittunk, pedig az Zsuzsié és Ferié volt.

    A nap végeztével Zsuzsi említette, hogy múltkor, amikor erre jártak isteni forrócsokit ivott, de nem emlékezett, hogy hol. Még jó hogy hoztuk magunkkal a fiúkat, mert Feri viszont emlékezett. :)) A kávézóban, aminek elfelejtettem a nevét (de nyomozok ezügyben) 3 féle forrócsokit készítenek: fehércsokisat, tejcsokisat és étcsokisat. Pincérgizi azt mondta, hogy a fehércsokis a legédesebb, aztán a tejcsokis végül az ét és ő az étcsokisat ajánlotta. Mind a hatan étcsokisat ittunk és nagyon finom volt. Én elég édesszájú vagyok, de ez pont megfelelő édességű volt.

    Míg a völgy felé zajos volt a kocsi, hazafele már mindenki csak csendben bámult kifele a fejéből. :)

    Kata


  4. Napcirkusz megint!

    május 13, 2011 by kata_papi

     

    Tegnap este ismét volt szerencsénk részt venni egy ilyen előadáson. A cirkuszi társulat – aminek nagy rajongói vagyunk – Ausztrál körutat is szervezett. Hurrá! :)

    Minden nagyvárosba ellátogatnak, Adelaideben május 12-22-ig lesznek, szóval aki nem tudott róla, de szeretné látni őket, az igyekezzen. Mi kb fél éve vettük meg rá a jegyeket, de lehet hogy van még 1-2 szabad hely. Most is, mint mindig nagyon jó volt a műsor. A közönség soraiból kiválasztott egyének vették a lapot és közreműködtek az előadókkal. Akár minden nap megnéznénk egy ilyen élő adást!

    Kata