• Egyéb

    Adelaide – Darwin – Adelaide: 3. rész

    Mikor visszaérkeztünk a 4 hetes túránkról több munkatársunk is kérdezte, hogy melyik az a hely, ami a legjobban tetszett. Kettő is volt. Az egyik a Litchfield Nemzeti Park, amiről ez a bejegyzés fog szólni és a West MacDonnell Nemzeti Park, ami a következő részben szerepel majd.

    A Litchfield Nemzeti Park nevét Frederick Henry Litchfield után kapta, aki tagja volt az 1864-es Finniss expedíciónak. Az expedíció Adelaideből indult és célja az volt, hogy megfelelő helyet keressenek az északi terület fővárosának. A park kb 100 km-re van Darwintól, úgyhogy aki Darwinba utazik, ne hagyja ki, látogasson el ide.

    A park kényelmesen bejárható egy nap alatt is, de aki nem rohan az áldozzon rá legalább 2 napot. Nekünk sajnos csak egy nap jutott rá, de mivel az áradások miatt a Sandy Creek vízesés és az Elveszett Város le voltak zárva, ezért nem keseregtünk sokáig, kivégeztük egy nap alatt. Viszont azt már a túra elején eldöntöttük, hogy ide – és a Kakadu Nemzeti Parkba – a száraz évszakban is el kell jönni. Más-más arcát mutatja a vidék. Rengeteg itteni barátunknak mutattuk meg a képeket és mindenki el volt csodálkozva, hogy milyen zöld minden, mennyi víz van mindenhol. Van olyan ismerősünk, akik márciusban jártak itt, ami az esős évszak utolsó hónapja és mondták, hogy nekik semmiféle áradás nem volt sehol, és nem volt ilyen zöld minden. Mi meg április végén jártunk ott, ami már az esős évszak vége, száraz kezdete. Viszont akárhány emberrel beszéltünk fent, mindenki egybehangzóan azt mondta, hogy idén nagyon sok eső esett, minden folyó meg van duzzadva.

    A park legtöbb látnivalója jól kiépített aszfaltúton megközelíthető. A fent említett Sandy Creekhez és az Elveszett városhoz csak földút vezet. Ismét nagy szerencsénk volt. Sikerült olyan időpontot kifogni, amikor alig volt túrista. Most biztos azt gondoljátok, hogy emberundorunk van. Nem erről van szó, csak nem szeretjük a nyüzsit. Szeretjük magunk felfedezni a természet csodáit, szeretünk úgy képet csinálni, hogy nincs rajta egy busznyi japán és német túrista. Szeretjük ha a földúton nem konvojban kell haladni és a gyalogtúrán nem tapossa le senki a sarkunkat. 

    Ez a park a száraz évszakban (június, július, augusztus) nagyon népszerű. Az egyes vízeséseknél külön tábla figyelmeztet arra, hogy ha a parkoló tele van, akkor a vízesés is tele van, menj haza és gyere vissza egy másik időpontban, ne parkolj a parkolón kívűl az út szélén. Illetve ha bejutottál a vízeséshez és kifürödted magad, akkor állj tovább, engedd hogy más is lubickolhasson.

    A térkép szerint az első „megálló” a termeszvárak. Itt kétféle „építészcsapat” él és munkálkodik. Az egyik – és talán a leghíresebb is – a Mágneses termeszvárak (Magnetic Termite Mounds). Nem arra kell gondolni, hogy ezek a várak magukhoz vonzák a fémet. Nevüket onnan kapták, hogy észak-déli tájolásúak. Közel két méter magasak és csak pár cm szélesek. Olyan mintha az óriások temetőjében sétálnánk, sírkő mindenhol, amerre csak a szem ellát. Ottjártunkkor sajnos elég magas volt a fű, így nem tudtunk igazán jó képeket készíteni.

    Miért pont észak-dél? A termeszeknek nagyon vékony bőrük van (gyakran hívják őket fehér hangyáknak) és ezért érzékenyek a hőingadozásra. A 30 fok körüli hőmérséklet az ideális nekik. Az észak-dél tájolás arra szolgál, hogy a felkelő „gyenge” Nap nem melegíti fel túlságosan a termeszvár keleti oldalát. Aztán délben, amikor a legmelegebbek a Nap sugarai akkor csak egy kis vékony felületen éri őket a napsütés, délután pedig már a „fáradt”, lenyugvó Nap melegíti a nyugati felületét a termeszvárnak. A kiráy és a királynő a termeszvár alján lakik. A dolgozók és a katonák a közepén. A halottak a tetején vannak eltemetve. Az ismertető tábla alapján ezek a termeszek a füvek gyökerét eszik. Mi azt hittük minden termesz fát eszik… 🙂

    A másik fajtája a termeszváraknak a Katedrális Termeszvárak. Ebből sokkal többet láttunk úton-útfélen. Nevüket onnan kapták, hogy a termeszvár alakja egy katedrálishoz hasonlít. Itt a parkban van egy igen nagy példány: 5 méter magas és közel 50 éves!

    Nem fürdőzésre készültünk, így mikor elértünk a Buley Rockhole-hoz Papi „önként” vállalkozott, hogy visszasétál a kocsihoz a fürdőruhákért, törcikért és papucsokért! Micsoda úriember, ugye?

    A Buley Rockhole-t a Lilafüredi fátyolvízeséshez tudnám hasonlítani, csak ez egy kicsit elnyújtottabb és minden egyes lépcsőnél egy kis természetes medence van, amiben meg lehet mártózni. A bátrabbak – nem mi – fentről elindulva átbuknak/átcsúsznak az egyes minivízeséseken és minden kis medencében csobbanak egyet. Ezt mi egy kicsit veszélyesnek tartotuk, mert a víz sodrása elég erős volt és ha megcsúszol akkor 1-2 szikla szépen felhasogatja a bőrödet vagy akár csontodat törheted. Úgyhogy csak óvatosan! Itt fent északon már 30 fok felett volt minden nap a hőmérséklet, így jól esett felfrissülni. Épp végeztünk a fürdőzéssel, mikor megérkezett egy busznyi diák. Gyorsan összeszedtük a holminkat és indultunk a következő helyre, hogy a siserehad előtt érjünk oda. Ezután minden további látnivalóhoz a csapat előtt értünk oda. Szerencsére.

    Újabb fürdőzés, de most a Florence vízesésnél. A vízesésnek két ága van, úgy is hívják dupla vízesés. Rengeteg víz zubogott le és olyan erős volt a sodrás, hogy komoly erőfeszítésbe tellett egyhelyben maradni vagy az árral szemben úszni. A parkolótól 160 lépcsőfok vezet le a völgybe és onnan még kb 300 métert kell gyalogolni a vízesés alatti tavacskához. De megéri! Csodálatos volt! Mi még soha nem fürödtünk vízesés alatt. Hihetetlen színek. A víz kristálytiszta és kellemes. Csend, nyugalom, csak a víz zubogását lehetett hallani.

    A Tolmer vízesés a három nagy vízesések egyike és mindegyik közül a legmagasabb. A parkolótól egy 800 méteres sétával érhető el. Itt sajnos nem lehet a vízesés lábánál lubickolni, sőt tábla tiltja, hogy lesétáljunk a völgybe. Régebben volt rá lehetőség, de most már óvják a környezetet, mert itt él az Orange Horseshoe Bat és a Ghost Bat (Patkóorrú denevér, Szellem denevér).

    Irány a Wangi vízesés, mely a legnépszerűbb a parkban. A vízesés környéke jól ki van építve, ideális hely a piknikezésre. Ottjártunkor tilos volt fürdeni, mert az esőzések miatt túl sok víz volt a tóban. Érdemes megcsinálni az 1,6 km hosszú huroktúrát, ami trópusi erdőn vezet keresztül, majd lépcsők visznek fel a vízesés tetejére. A csatolt két képpel érzékeltetni akartam az évszakok közti különbséget. Az első képet Krisz és Teki készítette augusztusban a száraz évszakban. A második a mi képünk áprilisban, az esős évszak végén. A Wangi vízesés két arca:

    Szerettük volna megnézni a régi Ón bányát is, de az odavezető út le volt zárva az áradás miatt. Mivel minden megközelíthető látnivalót bejártunk itt a parkban, végre valahára nekivághattunk az utolsó szakasznak, ami felvisz minket utunk legtávolabbi pontjába, Darwinba.

    Úgy döntöttünk, hogy nem ugyanazon az úton hagyjuk el a parkot amin bejöttünk, hanem hátulról kanyarodunk rá Darwinra. Döntésünket arra alapoztuk, hogy ugyanarra menni unalmas és időpocsékolás, na meg hosszabb is: 170 km. Így a hátsó utat választottuk, ami csak 135 km, de ebből 21 km földút, viszont érinti a Berry Springs (források) Természeti Parkot. De nincs új a Nap alatt: megáradt folyó szelte ketté utunk és visszafordulni kényszerültünk. Lógó orral délután fél 5-re értünk Darwinba.

    A pára annyira elviselhetetlen volt, hogy 5 percnél tovább nem is gondolkodtunk azon, hogy hol aludjunk. Sátorban nem! Semmiképp! A kocsiban már elviselhetetlen volt a dohos szag. Késő délután kempinget találni Darwinban igazi kihívás volt. Először is a kempingek (legalábbis amiben mi jártunk) irodái korán zárnak.

    Az első kemping 17:00 után már zárva volt. A második kempingbe 17:40-re értünk, de a kiscsaj már a redőnyöket engedte le, hogy zár és kissé arrogánsan kérdezte, hogy mit akarunk, mert ő zárna (amúgy a tábla szerint 18:00-ig vannak nyitva). Mondtuk, hogy kabin kéne. Közölte, hogy a főszezon mostantól kezdődik, ami azt jelenti, hogy minden aranyárban van. Egy éjszaka 160 dollár. Mi van? Kicsit ledöbbentünk az áron. Megköszöntük és tovább álltunk. Ekkor már igencsak 6 után jártunk és nem értettük miért zárnak ilyen korán a kempingek.

    Utunk során majdnem minden kemping este 8-9-ig volt nyitva, illetve voltak olyanok amik 24 órásak voltak, vagy volt egy kis csengő zárás utánra. Hát ebből útszélén való vadkempingezés lesz. Utolsó próbálkozás: Palms Village Resort. Szerencsénkre ők este 7-ig voltak nyitva. A legegyszerűbb, legkisebb kabinért 130 dollárt kértek egy éjszakára. Nincs más. Bevállaltuk. Két éjszakára fizettünk be, mert úgy gondoltuk, ennyi elég lesz Darwin felfedezésére, de végül hármat töltöttünk ott, mert nem akartunk sietni. 

    A kemping nagyon igényes. Óriási területen fekszik, van egy nagy medencéje, meg egy hatalmas ugrálópárna a gyerekeknek. Hihetetlen kulturált mosoda, ami kicsit drága. Ekkor már a 13-dik napnál jártunk és mosnunk kellett. Egy mosógép töltet 4 dollár, de nem kell hozzá mosóport adnod, mert a gép autómatikusan adagolja hátulról egy flakonból. A szárítógép is 4 dollár, de nincs sok választása az embernek, mert a kiakasztott ruha nehezen, vagy egyáltalán nem szárad ilyen páratartalom mellett.

    Darwin az Északi Terület fővárosa és igencsak meglepődtünk, hogy milyen modern. Alig lehet látni régi épületet. Ennek két fő oka van. Az egyik, hogy a második világháborúban a japánok lebombázták. Több bombát dobtak itt le, mint Pearl Harbour-nál. A másik ok: 1974. december 25-én – Karácsony napján – lecsapott a Tracy ciklon és megsemisítette a város épületeinek 70%-át. A ciklon teljesen elvágta Darwint a külvilágtól, megnehezítve ezzel az emberek kimenekítését. Közel 30 000 embert evakuáltak repülőkkel. Először a nőket, gyerekeket, öregeket és betegeket. Feljegyzések vannak arról, hogy rengeteg férfi öltözött be nőnek, hogy sikerüljön az „első turnussal menekülniük”. A várost másodszor is újjáépítették és „ciklonbiztos” épületeket húztak fel.

    Papi „kisírta” a repülési múzeumot, így ott kezdtünk. Ez egy nagy hangár, ami csurig meg van pakolva mindenfélével, ami a repüléssel kapcsolatos. Még egy igazi, nagy B52 bombázót is betoltak ide, amit az amerikaiak hagytak itt. Épp hogy elfért a hangárban. Nagyon sok időt eltöltöttünk itt, mert minden egyes gépet tüzetesen meg kellett nézni. 🙁

    Innen átmentünk az Aquascene-be, amiről Kriszék blogjában olvastunk. Tényleg nagyon érdekes volt. Dagálykor rengeteg hal úszik fel, hogy „ingyen” kaját tarháljanak a túristáktól. A belépő kicsit borsos, 11dollár/fő. Ezért két szelet kenyér jár, amiket térdig besétálva a vízbe adhatunk oda a halaknak. Rengeteg 30 cm-es hal úszkált a lábunk között, simán meg lehet őket simogatni. A gyerekek nagyon élvezték, na meg persze mi is. A halak 99%-a Diamond Scaled Mullet. Amikor mi ott voltunk felúszott egy Milkfish is. Nem jött túl közel az emberekhez, de kb 1 m hosszú lehetett. Ijesztő, hogy tőled 2-3 méterre egy ilyen nagy hal fickándozik, amúgy ezek megnőhetnek akár 1,8 méteresre is.

    A Bicentenniális parkon keresztül átsétáltunk Darwin modern kerületébe a Waterfront City-hez. Új apartmanházak sora, boltokkal, kávézókkal, éttermekkel, illetve a hullámmedencével. Ez a hely cápa és krokodil mentes övezet 🙂, több fajta hullámot képes előállítani, akár 1,7 méter magasat is. A biztonságra itt is sárga-piros ruhába öltözött vízimentők ügyelnek, akárcsak a tengerpartokon. Az egyik „kifőzde” ideális helynek bizonyult, hogy megkóstoljuk a krokodil husit. Kértünk is egy krokodil hamburgert, de a büfés közölte, hogy most nincs szezonja… Mikor, ha nem most? Értetlenül álltunk ott. Hát most ért véget az esős évszak, mindenhol hemzsegnek a krokik??!!

    Már későre járt. Meleg volt és izzadtunk, mint a lovak. Irány a kemping és a medence! Másnap a Crocosaurus Cove-ban kezdtünk, ahol rengeteg krokodil volt, természetesen üvegfal mögött. Egy üvegkalitkában a bátrabbakat le is engedték a krokodilok közé, de mivel azok jól vannak táplálva, észre sem vették a kínálkozó husit, így úgy döntöttünk, ha nincsenek támadós kedvükbe mit sem ér az alábukás. Csak fölös pénzkidobás. Bejártuk a parkot, ami olyan, mint egy állatkert. Itt találkoztunk a méretes Burt-tal, aki már 80 éves és ő szerepelt a Krokodil Dundee filmben. Megnéztük azt a bemutatót, ahol egy vaskroki állkapocs kettéharap egy nagy jégtömböt.

    Átsétáltunk a föld alatti olajcsatornákhoz. 1942-ben Darwinban 11 darab nagy olajtároló tartály volt a föld felszínén, de ebből a Japánok 7-et lebombáztak. Megszületett a döntés: építsünk 8 föld alatti tároló alagutat. Végül a 8-ból csak 5 alagút épült meg.

    Az alagutak átlagosan 4,5 méter szélesek, 5,4 méter magasak és 77-184 méter hosszúak. Megépítésük teljes titokban zajlott. Az idős jegyszedő bácsika által elmesélt történet szerint olyannyira, hogy a közelben „csövező” emberkék sem sejtettek semmit. A csatornákat kézi erővel ásták ki. Nem használtak robbanó anyagot, csak ásót és kézi fúrókat. A kitermelt földet éjszaka a tengerbe szórták. Végül az 5 csatorna egyike sem töltötte be azt a funkciót, amire épült. Kettőben tároltak 3 éven keresztül repülőgép üzemanyagot, a másik két csatornát pedig megnyitották a turisták számára. Lehet szájat tátni és elcsodálkozni, hogy mire képes az ember. A hosszabb alagutak képesek voltak közel 4 millió liter olaj tárolására.

    Nem messze az olajcsatornáktól van az igazgyöngy múzeum. Nem túl nagy területen van a kiállítás, de nagyon sok érdekes információval szolgál. Itt fent északon és Nyugat-Ausztrália partjainál felkapott dolog az igazgyöngy tenyésztés. Meg lehet nézni egy videofilmet, ami bemutatja, hogy hogyan feszítik szét a kagylókat, hogyan helyeznek bele óvatosan valamit, ami köré majd a kagyló évek alatt „megépíti” a mészkőgolyót. Van egy érdekes történet arról, hogy ki és hogyan találta fel a nehéz rézsisakot, amivel először lementek a búvárok gyöngyöt gyűjteni, illetve van egy felsorolás a különleges alakú gyöngyökről. 1883-ban találtak egy olyat, ami 9 darab gyöngyből volt természetesen összeragadva és egy kereszt alakot formált. El is nevezték a Dél Keresztjének. Később egy aukción egy katolikus szervezet vette meg és a pápának adták, állítólag most is a Vatikán kincstárában van.

    Átautóztunk a Fannie Bay börtönbe, ami egyike a ciklont túlélt épületeknek. Igencsak primitív körülmények között éltek itt a rabok, de az egyik ismertető tábla szerint abban az időben a börtönben jobban éltek az emberek, mint kint, mert az egyik razzia alkalmával a rabok számlálásakor eggyel többen voltak bent, mint kellett volna. Innen nem messze van egy 1834-es nagy Qantas hangár tele régi autókkal. A belépő fizetése nem kötelező, hozzájárulásos alapon megy. Sehol egy ember aki felügyel rád. Érdekes, és minden autó, kiállított tárgy még a helyén volt…

    Másnap reggel összecuccoltunk. A következő rész előzetese: Kakadu Nemzeti Park, Mataranka újra – most már tudtunk úszni a hőforrásokban, West MacDonnell Nemzeti Park, illetve lélekben és ételben felkészülés az utolsó földutas szakaszra.

    Képek innen vagy a jobb oldali gombról elérhetők.

    Kata

  • Egyéb

    Megfejtés

    Köszönjük szépen a próbálkozásokat, de nem érkezett helyes megfejtés, így most én következem. 🙂

    A válasz az eskü szövegének első sorában rejlik, ami így szól:

    „From this time forward, under God…”

    Ami szószerinti fordításban elég csúnyán hangzik: „Mostantól kezdve, Isten alatt…”

    Na, kezd tisztulni a ködfátyol? Ausztrália multikultúrális ország, így nem elég, hogy több mint 200 nyelvet beszélnek idelent, de a különböző vallások száma sem elhanyagolható, nem is beszélve az ateistákról. Éppen ezért, hogy senki se érezze magát megsértve azzal, hogy az Úr nevét a szájára kell vennie, kétfajta esküszöveg létezik. Az egyikben szerepel az „Under God” kifejezés, a másikban nem.

    Így történhetett, hogy Katám, aki a „másik” szövegezést választotta csak a második csoporttal mondhatta el esküjét. Addigra én már… 🙂

    Nos, ez a története annak, hogyan is lettem én egy perccel hamarabb ausztrál állampolgár. Ez az igazság, Isten engem úgy segéljen! 

    Aki nem hiszi, járjon utána! 🙂

    Papi 

  • Egyéb

    Már hivatalos :)

    Ma, ismét csak délben letettük a hivatali, akarom mondani a hivatalos esküt, mától kezdve teljes jogú állampolgárai lettünk az ausztrál társadalomnak. Jó érzés! 🙂

    A ceremónia két helyen volt lehetséges: a Bevándorlási Hivatalnál, mely kisebb létszámmal és minimális felhajtással, de szinte azonnal elvégzi, vagy a mi önkormányzatunknál sokkal nagyobb hacacáréval, de csak hetek múlva. Mi az előbbit választottuk. Aki ismer minket, tudja miért. 🙂

    Szóval, betereltek minket egy nem nagyobb, mint 10 m2-es szobába, 13-an voltunk. Sok hely nem is maradt. Színesbőrű hivatalnokunk üdvözölt minket, majd megnéztünk egy pár perces videót arról, hogy miért is jó ausztrálnak lenni. Ő arra az időre kiment a helyiségből, mert aznap mi voltunk neki már a negyedik csoport, de nem az utolsó. Kicsit unta már a filmet. 🙂

    Miután visszatért elmondta, hogy ha a szoba falán található három kép közül akár csak egy is hiányzik, akkor nem lehet megtartani a ceremóniát, mert nélkülük nem hivatalos a dolog. Nem kell találgatni, a három kép a következő: szeretett királynőnk egészalakos fényképe puccban-parádéban, az ausztrál címer és valami hivatalos okirat, mely feljogosítja az intézményt az eskütétel lebonyolítására. Ezen felül a nemzeti lobogónak is ott a helye.

    Miután leltárba vettük a fenti tárgyakat és megállapítottuk, hogy megtartható a ceremónia, két perc alatt gyorsan le is zavartuk az egészet. Mindenki megkapta az eskü szövegét, majd két csoportban, felállva, szép hangosan elmondtuk azt. Ennyi, ezzel vége is volt a parádénak. Megtapsoltuk egymást, közösen elénekeltük a himnuszt, s mindenki ment az útjára.

    Ezzel kapcsolatban van egy találós kérdésem.

    Azt írtam, hogy két perc alatt, két csoportban zajlott le az eskütétel, s így fordulhatott elő, hogy én 1 perccel hamarabb lettem ausztrál állampogár, mint Katám. 🙂

    A kérdés az, hogy miért kellett ketté osztani a társaságot?

    Segítségképpen annyit, hogy nem volt semmilyen műszaki probléma, mindenkinél ott volt az eskü szövege, tehát elvileg egyszerre is el tudtuk volna mondani azt, de mégsem. Nem kell semmilyen faji, vagy nemi megkülönböztetésre sem gondolni. Ausztrália messze nem az az ország.

    A játékszabály a szokásos, azaz csak az írjon, az találgasson, akinek lövése sincsen a dologról. Aki tudja a választ, ne merészelje megírni, mert irgum-burgum! 🙂

    Hétfőn fog érkezni a megfejtés, addig lehet bombázni minket az ötletekkel. Jó fejtörést kívánunk, reméljük én fogom megírni a helyes választ.

    Papi

  • Egyéb

    Eljött az idő

    Ma délben sikeresen letettük az állampolgársági vizsgát! Ozzi, ozzi, ozzi! 🙂

    Bizony, letelt a négy év, ami után jelentkezni lehet az állampolgárságra. Mindez nem kötelező, bárki maradhat „állandó lakos” (permanent resident) továbbra is, de azt öt évente meg kell újítani és annyival kevesebb joggal bír, hogy nem szavazhat az illető. Ha már állampolgár vagy, akkor már szavazhatsz is, sőt kötelező!

    A vizsgára való jelentkezéshez minimum négy évet kellett fizikailag itt töltenünk, azaz, ha valaki időközben elhagyta az országot, akkor azok a napok, hetek, hónapok nem számítanak bele. Mi már kétszer is voltunk otthon, ezért nem adhattuk be a jelentkezést már februárban.

    A felkészüléshez ingyen kipostáznak neked egy szép, színes brossurát, ami Ausztrália történetét foglalja össze nagy vonalakban. A tesztkérdések várhatóan a három fő témakörből kerülnek ki,  melyek a következők:

    • Ausztrália és az emberek
    • az ausztrál demokrácia, jogok és kötelezettségek
    • az ausztrál kormányzati rendszer és törvénykezés

    Közülük a legszárazabb témakör a harmadik, mely magyarul is gondot okozna. 🙂 Mindezek ellenére nem kell megijedni, mert természetesen senki sem várja el, hogy törvényeket idézzen az ember.

    A vizsgán 20 kérdésből kell minimum 15-re helyesen felelni. Hogy összesen mennyiből keveri ki a számítógép véletlenszerűen ezt a húszat nem tudjuk, de az biztos, hogy kettőnknek nem ugyanazokra kellett válaszolnunk.

    A könyvben és az interneten is csak egy-egy kérdéssorozat van (itt lehet gyakorolni), így igazából nem tudod rendesen begyakorolni, mire is számítsál. Becsülettel felkészültünk, sokszor átolvastuk az ismertetőt, nekem mégis volt egy hibám, Katámnak meg kettő. 🙁

    Ennek ellenére a lényeg a lényeg, sikeresen vettük ezt az „akadályt” is. Pénteken gyorsan le is tesszük az esküt, nehogy valaki meggondolja magát időközben. Azután jöhet az ausztrál útlevél, s azt hiszem, akkor végre révbe értünk idelent, fejjel lefelé. 🙂

    Papi

  • Egyéb

    Tudna valaki segíteni?

    Segítséget szeretnénk kérni az „Olvasóktól„, több szem többet lát elven, azaz több ember több tapasztalat és információ…

    Ismét problémánk van a fénykép oldalunkkal. Levelet kaptunk a „flickr„-től, melyben írják, hogy ha további képeket szeretnénk feltölteni, akkor fizessünk éves díjat. Összesen 4 albumot töltöttünk fel ezidáig. Olyan oldalt keresünk ahova sokkal több képet lehet feltölteni ingyen. Ilyen volt a „Picasa„, de az újratelepítési okok miatt nem működik.

    Ha tudtok ilyen oldalakat, írjátok meg ide a blogra vagy magánba az e-mail címünkre. Előre is köszönjük a segítséget.

    KataPapi

  • Egyéb

    Adelaide – Darwin – Adelaide: 2. rész

    A következő 5 nap eseményei:

    Alice Springsben rengeteg kemping van. Mi a MacDonnell Range Big4-ban szálltunk meg és mindenkinek merem ajánlani. Igaz nem a legolcsóbb, de nagyon igényes. Három medencéje van, a sátorhelyek úgy vannak kialakítva, hogy állandóra le van terítve egy vastag, filc sátoralátét és megkérnek, hogy ne a fűre állítsd fel hanem a kialakított helyekre. A fürdők, WC-k tágasak és tiszták, rengeteg szebbnél-szebb kabin közül lehet választani és a hely is csendes.

    Nem igazán volt időnk szétnézni a városban, csak 1-2 boltba mentünk be, hogy árakat gyűjtsünk didgeridoo – mi csak didzsinek hívjuk – ügyben. Régóta szerettünk volna venni egyet, de úgy voltunk vele, hogy nem egy adelaidei ajándékboltból, hanem magától a készítőjétől.

    Alice Springs-et elhagyva az út mindkét oldalán kezdenek megjelenni a termeszvárak. Rengeteg. Először csak kicsik, fél méteresek, aztán ahogy haladunk északabbra egyre nagyobbak és egyre több. Hihetetlen. Mit eszik ez a sok termesz? 🙂

    Gyors fényképezkedés a Baktérítőnél, ami 31 km-re van Alice Springs felett és irány a szétszórt golyók rezervátuma. Az Ördög Golyók 1700 millió évvel ezelőtt keletkeztek. Anyaguk gránit és hogy hogy nem az erózió koptatta le őket. Rengeteg óriási golyó hever szanaszét. Próbáltunk elgurítani egy-kettőt, de vagy a golyók voltak túl nagyok vagy mi túl kicsik. A terület amúgy őslakos szenthely és most láttunk először vadonélő dingókat.

    valakinek jó éles kése lehetett

    Az éjszakát Tennant Creektől keletre kb 65 km-re terveztük egy híres, régi aranymező területén. Nem értünk oda, mert 50 km után az esőzések/áradások elmosták a hátralévő 14 km-es utat. Kezdett sötétedni és tudtuk, hogy itt nem igazán szeretnénk vadkempingezni, mert Alice Springstől felfelé már rengeteg őslakos település van és nem tudtuk, hogy viszonyulnak a fehér emberhez. Őszintén megmondva kicsit féltünk is tőlük, ezért úgy döntöttünk, hogy visszafordulunk és Tennant Creek település egyik kempingjében alszunk.

    Papi feltérképezi az elárasztott utat

    Még ki sem hajtottunk az elárasztott mellékútról mikor egy nagyon rozoga hangú autó húzott el az aszfalt úton. Papi mondta, hogy olyan a hangja, mintha már a felnin menne. Szerinte defektes volt, s bizonyára abók utaztak benne. Kicsit vártunk had menjenek el, majd kihajtottunk. Egy-két kilóméterrel arrébb 3 őslakos (aboriginal) férfi állt tanácstalanul a „roncs” körül. Papi csak annyit mondott: bezártam az ajtókat, lelassítok, húzd résnyire az ablakodat és kérdezd meg mi a baj és hogy segíthetünk-e. Kicsit be voltunk tojva. Térerő semmi, még segítséget sem tudunk volna kérni, ha baj van. Ketten voltunk 3 ellen (egy fiatal + két idős ember).

    Ahogy gondoltuk, valóban defektjük volt és nem volt pumpájuk, amivel felfújják a pótkereket. Nem tűntek veszélyesnek. Megálltunk. Nagyon meleg volt. Kérdeztem a fiatal srácot hogy kér-e ivóvizet. Persze, hogy kért. Adtam neki a hűtőből egy fél literes isteni hideg vizet. Egy húzásra meg is itt az egészet. Gondoltam magamba és a többiek..??!! Megkérdeztem, hogy kérsz még? Aha, válaszolt. Most már rutinosabb voltam és egy másfél litereset adtam neki, ebből már jutott az időseknek is.

    Időközben Papi elővette a kompresszort és nekiálltak a kerékcserének. Közben próbáltam beszélgetésbe elegyedni a nem dolgozó egyedekkel és információhoz jutni az elárasztott útról. Mondták, hogy lehetetlen bejutni arra a területre. Addigra a kerék is elkészült, s én megkérdeztem, hogy lefényképezhetem-e őket. Nem akartam megharagítani őket ezzel, mert bennem az élt, hogy ők is olyanok, mint az amerikai indiánok, akik úgy gondolják: ha lefényképeznek valakit, akkor annak a lelkét is ellopják. De nagyon kedvesek voltak, még integettek is a képen. Az autójuk viszont teljes roncs volt, ablaküveg csak egy helyen volt hátul, szélvédő semmi és ezzel száguldoztak. Ezek után úgy gondoltuk, hogy nem is olyan vészes ez az őslakos-fehér ember dolog. Milyen normálisak, már nem is félünk tőlük…

    Igencsak sötétedett, így befordultunk az első kempingbe, ami az utunkba esett.  Ez volt a Tennant Creek Caravan Park a BP benzinkút mellett. Na ide ti soha, semmilyen körülmények között ne forduljatok be. Ilyen lepukkant, retkes kempingben még sose aludtunk. Visszafelé már kerestünk egy másikat: Outback Caravan Park, sokkal jobb!

    Na, mindegy. Retkes (ezt akkor még nem tudtuk) kempingbe be. Mondom kempinges Józsinak: 2 fő, egy éjszaka, sátorhely. Józsi: 12 dollár per fő, akkor az összesen 25 dollár. Mivan? Sose voltam jó matekból (nem is volt a kedvenc tartárgyam), de ezen azért kicsit elgondolkodtam és úgy éreztem valami nem stimmel de annyira fáradtak voltunk, hogy nem volt kedvem azon az egy dolláron köszörülni a nyelvem.

    Már sötétben bontottunk sátrat és nem akartuk elővenni az asztalunkat, székeket, gázfőzőt, ezért úgy döntöttünk, hogy a paprikás krumplit a kemping konyhájában főzzük meg. Atyaúristen, bárcsak ne tettük volna!

    A neonfényre millió bogár gyűlt össze. Repülő lótetű! Láttatok már lótetűt? Iszonyúan ronda állat, hát és ha még repül. Szöcskék, tücskök, csótányok, szúnyogok, imádkozó sáskák, keménypáncélú bogarak mindenféle méretben és még ki tudja mi. Főzni csak úgy tudtunk, hogy egyikünk a rajtunk landoló/ ránk csapódó nyavalyás 6 lábúakat söpörte le. Undorító volt. Megenni a kaját meg csak úgy tudtuk, hogy kezünkbe fogtuk a tálat és kimentünk a sötétbe és ott folytonos járkálás mellett kanalaztuk rohamtempóban, mert ott meg a szúnyogok támadtak ránk. A mosogatóban belefulladt bogártetemek/vergődő bogarak tucatszámra. S mi volt kiragasztva a konyha falára: „Anyád nem lakik itt! Takaríts fel magad után!!!” Miről beszélünk??!!

    Nyugovóra tértünk. Legalábbis azt hittük. Valamiféle focimeccs lehetett a közeli „stadionban”, ahova a korábban említett 3 őslakos is igyekezett. Nagyon zajosak voltak, dehát ilyen egy focimeccs. Ez nem is lett volna gond, ha a játék végeztével mindenki szépen hazatántorog. De nem így történt.

    Gondolom sok alkohol (meg más egyéb is) fogyott az esemény alatt, mert ilyen őslakos randalírozással még nem találkoztunk. Szabályosan féltünk a sátorban és azon „imádkoztunk”, hogy a részeg banda vezér nehogy a kemping felé találjon utat magának és a többi alkoholgőzös meg kövesse, mert akkor nem lehet őket megállítani. Még szerencse, hogy nem vadkempingeztünk valahol a bokrok között.

    Nem hazudok, egész éjjel csinálták a fesztivált, egy percet sem aludtunk, így már reggel 6 előtt úgy döntöttünk: ha már úgysem alszunk akkor cuccoljunk és álljunk tovább. Összepakoltunk, átgurultunk a szomszédos BP kúthoz, hogy tankoljunk.

    A BP kút mellett van a városka Toyota autókereskedése. Épp 4 rendőr helyszínelt, mert az őslakosok kicsit átpofozták a kiállított autókat. Bezúzott szélvédők, letört visszapillantó tükrök… Ennyit az őslakosokról.

    Amúgy utunk során itt fent északon akárhány településen áthaladtunk, mindenhol ugyanaz a kép fogadott: az őslakosoknak épített házak lelakottak, ablakai kiszedve, a kert tönkre téve, szemét mindenhol és többnyire az utcán laktak. Csoportokban ültek az út szélén vagy parkokban a nap bármely szakában. Nincs könnyű helyzetben a kormány, hogy ezt a problémát megoldja, nekem úgy jött le, hogy ez a 22-es csapdája. A fehér ember „elvette” az életterüket, a kormány házat és járadékot ad nekik cserébe, ők meg nem tudnak mit kezdeni vele. Munkalehetőség nincs arrafelé, persze hogy szétunják magukat. Ember legyen a talpán, aki meg tudja oldani az őslakos kérdést. Nekünk úgy tűnt, hogy itt az őslakos olyan, mint otthon a kissebbség, legalábbis viselkedés szempontjából. Tisztelet a kivételnek!

    Épségben sikerült elhagynunk Tennant Creeket. Útközben megnéztük a régi távíró állomás szépen felújított épületeit. Továbbra is észak felé haladtunk az Adelaidet Darwinnal összekötő forgalmas Stuart főúton, amit igencsak tönkretett az árvíz.

    ja és itt 130km/órás sebességgel lehet menni…

    Gondolom ez „mindenéves” probléma, azaz az esős évszak végeztével áprilisban nekikezdenek az útjavításoknak. Úton-útfélen lezárások vannak. Rengeteg figyelmeztető tábla van kirakva, hogy: víz az úton. Ez nem pocsolyát jelent, hanem kvázi egy folyó folyik keresztbe. Rengeteg kátyúval találkoztunk. Sötétben nem érdemes vezetni, mert nagyon veszélyes.

    Aztán egyszer csak mindenki fékez előttünk. Nem tudtuk mire vélni a dolgot, nem volt semmi figyelmeztető tábla korábban. Kis kétszemélyes helikopter kőrözött felettünk és kb 10 méter magasan szállt az út felett. Kiderült, hogy elszabadult egy darab marha, amit így próbáltak visszaterelni/leterelni az útról. Elég veszélyes, mert ezen az úton 130 km/óra a megengedett sebesség, amit én egy kicsit sokallok.

    Tennant Creektől felfelé Darwinig rengeteg második világháborús helyszín van. Egy-kettőnél megálltunk. A reptér érdekes volt és a régi kifutópályán le is teszteltük Dömét. Majdnem felszállt… :)) A kórház – ami engem nagyon érdekelt volna  – nem nagy szám, annyira nem, hogy egy ismertető táblán kívűl NINCS OTT SEMMI. Nem érdemes odamenni.

    Ekkor már igencsak északon voltunk. Két kígyó is átkúszott előttünk az úton. Még itthon tervbe vettük Mataranka falucskát a híres hőforrásaival. Mataranka Katherine – ami a híres Kakadu Nemzeti Park déli kapuja – alatt van 110 km-re. Odaértünk és akkor kezdtünk szembesülni azzal, hogy az esős évszak kicsit kitolódott és igencsak bővelkedhetett esőben, mert a hő- és keserű forrásokhoz vezető út el volt árasztva. Le is zárták, mert olyan magas volt a vízszint. Illetve azt is mondták: ha az út el van árasztva, akkor a források is az iszapos, kiáradt folyó alatt vannak. Elszomorodtunk. Otthon gyönyörű képeket láttunk róluk. Átlátszó-tiszta világoskék víz, ráadásul fürdeni is lehet bennük. Halvány reménysugár futott át az agyamon: utunk 7dik napjánál tartottunk, 1-2 hét múlva ugyanerre fogunk visszajönni, hátha addigra apad a folyó víze…! (így is lett, de erről majd később)

    Katherine városa előtt pár kilóméterrel Papinak meg volt az első RBT-je. Na, nem kell megijedni, ez nem valamiféle undorító betegség. Az itt élők biztos tudják mi ez. RBT – Random Breath Testing = meg kell fújni a szondát, alkohol és drog teszt. Félvér (őslakos+fehér) rendőrcsaj ott-termett Papi ablakánál és kérte Papit, hogy fújja meg a szondát. Papi meg azt mondja erre kajánul: 4 éve vagyunk itt és ez lesz az első neki. 🙂 Kiscsaj erre részletesen elmagyarázta – mint a hülyéknek – , hogy mit kell csinálni. Viszont az érdekes volt, hogy egy ilyen ellenőrzésnél semmilyen papírt nem kértek el. Nem volt az, mint otthon: Jó estét, forgalmit, személyit, jogosítványt kérem ellenőrzésre és amúgy kié a kocsi, stb… Szonda megfújva, rendőrcsaj megköszönte, könnyes búcsú és irány tovább. A kutyát sem érdekelte, hogy Papinak van-e jogsija.

    Egyre melegebb és párásabb volt az idő. A kempingek 95%-nak van medencéje, érdemes olyanban megszállni aminek van. Tennant Creektől északra már igencsak szenvedtünk éjszakánként a sátorban. Alice Springs magasságáig hajnalban 8 fokok voltak és fáztunk, dupla takaró és zokni. Csak az orrunk lógott ki a takaró alól, ami persze jég hideg volt. Tennant Creektől felfelé viszont takaró nélkül pucéran SE tudtunk aludni. Elértünk Katherine-be, ami a Kakadu Nemzeti Park déli csücske és kénytelenek voltunk bemenni egy barkácsboltba, hogy vegyünk egy kis ventilátort, ami keveri éjszaka a levegőt a sátorban. A hűtő akkummulátora is itt adta meg magát, amit Papi az autósbolt parkolójában gyorsan ki is cserélt.

    Katherine-ben nem csak a ventilátor miatt álltunk meg, hanem a híres Katherine hasadékot szerettük volna bejárni. Ez a hasadékrendszer 12 km-en keresztül kanyarog és 13 hasadékból áll, amit a folyó vájt ki a homokkősziklákba 23 millió évvel ezelőtt.

    egy űrfelvétel a Katherine folyóról, ahogy belevájta magát a homokkőbe

    Az egyes hasadékokat kis, természetes gátak zárják, ahol száraz évszakban pici vízesések buknak át. Ezek a hasadékok rengeteg őslakos sziklarajznak adnak otthont. A sziklafalak néhol 70 méter magassak. Nincs új a Nap alatt: az áradások és krokodilok miatt az összes gyalogösvény le volt zárva. Az egyetlen megoldás, ha valamit látni is szeretnénk a hasadékokból az a hajóút.

    Késő délután értünk a városba és nagyon fáradtak voltunk, így első utunk nem az információs irodába vezetett, hanem a kempingbe. Másnap viszont ott kezdtünk, hogy befoglaljuk a hajóutat és az északi területek útállapotairól érdeklődjünk. Megszívtuk. Információsjózsi mondta, hogy a folyó vize nagyon gyorsan apad, ezért ma megy utoljára a gyors motorcsónak, holnaptól már csak a sima hajók tudnak felúszni. A két hajóút közti különbség: míg a gyors motorcsónak a harmadik hasadékig megy fel, a sima hajó csak az elsőig. Mindkét hajóút 1,5-2 órás.

    Sebaj, mondom Józsinak: ha ma megy utoljára, akkor két jegyet kérek rá. Ha-ha-ha, így Józsi: minden jegy elkelt már tegnap. Szóval, ha tegnap délután bejövünk, akkor ma motorcsónakoznánk. Kicsit nehezen értettem meg azt az üzletpolitikát, hogy egy nap 3-szor megy csak hajó a folyón. Megjegyzem: nem mi voltunk az egyedüliek, akik aznap szerettek volna hajókázni. Rengetegen érdeklődtek és csalódottan távoztak. Nem lehetett volna naponta több hajót indítani? Szomorúan vettük tudomásul, hogy „csak” a sétahajóra van hely, így befoglaltunk a másnap induló reggeli járatra (60 dollár/fő).

    Mivel se gyalogtúrázni, se motorcsónakázni nem lehetett, ezért elmentünk megnézni a Cutta Cutta barlangot és az Edith vízesést, ahol tilos volt fürdeni, mert előző nap láttak egy nagy krokit. Magyar ember rengeteg cseppkőbarlangot látott már, nem tudnak újat mutatni nekünk. A belépő (17dollár/fő) meglehetősen borsos egy ilyen kis barlangért.

    Rengeteg történetet mesélt az idegenvezető, de hát el kell adni a nagy semmit. A barlang neve: Cutta Cutta őslakos nyelven van és azt jelenti, hogy sok csillag. Cutta = csillag, ha az őslakosok ismételnek valamit, akkor az sokat jelent abból a valamiből. Azért nevezték el sok csillagnak, mert amikor lementek a lámpák/fáklyák fénye megcsillant a cseppköveken és olyan volt mintha millió kis csillag világítana lent.

    A barlangot 1900-ban fedezte fel egy Európai állattartó, miután 3 marhája beesett a barlangba. Sokáig Smith barlangjának hívták. Öt különböző denevérfaj él itt, illetve ide húzódnak vissza a kígyók. A túravezető mondta, hogy egyszer vitt egy csoportot és 5 kígyó volt a nagyterem mennyezetén, ami kb 20 méter magas. A csoport továbbhaladt és ahogy az utolsó ember is beért a folyosóra egyszercsak egy nagy puffanást hallottak. Leesett az egyik kígyó a gyalogösvényre.

    Mikor lementünk a bejáratnál jobbra egy kis üregben egy Barna Fa Kígyó (ez a neve, nem fából volt!) pihent, balra egy másik üregben a 3 tojása volt. Kicsit féltünk tőle, de a túravezető mondta, hogy ez a kígyó nem mérgező. A barlang végében 2 kis tavacska is van, amiben vak rákocskák (1 cm) élnek. Olyan faj, ami csak itt és csak Madagaszkáron található meg, sehol máshol a világon. A sok történet ellenére is sokallom a belépőt, a barlang ráadásul nagyon kicsi. De ezt is láttuk és nem lenne róla véleményünk ha nem láttuk volna.

    Másnap reggel 9kor indult a hajónk. Reménykedtünk, hátha látunk krokodilt valamelyik homokpadon napozni. Egymás közt mindig magyarul beszélünk, nem lenne értelme angolul makogni, szókincsünk továbbra is magyarul jobb. 🙂 Beszállás után odajött hozzánk egy pár és kérdezték, hogy magyarok vagyunk-e, mert hallották ahogy beszélünk. Azt nem, hogy mit, csak a hangsúlyból érezték, hogy ez magyar nyelv lehet. Így ismertük meg Anikót és Zsakit, akik Melbourneben élnek és épp a 3 hónapos körutazásukat töltötték. Kicsit sárgultunk az irigységtől. Három hónap! Mikor lesz az, amikor mi is neki tudunk indulni egy legalább ilyen hosszú túrának, vagy hosszabbnak!!?? :))) Reméljük egyszer-kétszer lesz alkalmunk rá. Mivel Anikóék is Darwin fele tartottak – csak nekik a tempójuk volt más a 3 hónap miatt – még egyszer összefutottunk velük a Litchfield Nemzeti Parkban.

    A hajóúton egy vicces őslakos túravezetőnk volt, aki csak úgy szórta a poénokat az utasok szórakoztatására. A hajó felkúszott az első „vízlépcsőig”, ott kikötött, mi kiszálltunk és elgyalogoltunk két helyre, ahol 8-10 000 éves sziklarajzok vannak.

    Túravezető elmondta, hogy itt az első hasadékban a sziklarajzokat vörös agyaggal rajzolták. Az itt élő törzs rajzolt egy Rainbow Serpentet, ami az őslakosok szent figurája (kígyóra hasonlít, de nem kígyó) és úgy tartották, hogy ez a második hasadékban él. Ezért a harmadik hasadékban élő törzs, akik sárga/okker agyaggal rajzoltak tiszteletben tartották a szent helyet és a második hasadékba senki sem rajzolt, ott nincsenek sziklarajzok.

    A Katherine hasadékrendszerben összesen 400 sziklarajz található. A legutóbbit nemrég fedezték fel a 8-9-es hasadéknál és kb 40 000 évesre becsülik. A törzsek ezekkel a sziklarajzokkal jelölték meg a területeiket. A hajóút jó volt, csak rövid. Mi nagyon szerettünk volna felmenni a hasadék teljes hosszábban és végigjárni mind a 13 hasadékot. A száraz időszakban szerveznek kajak túrákat, amivel majdnem teljesen bejárható a rendszer. Eldöntöttük, hogy ezt a környéket – beleértve a Kakadu Nemzeti Parkot is – kétszer kell látni. Egyszer az esős évszak végén, amikor minden el van árasztva, és egyszer a száraz évszakban is, amikor több helyre el lehet jutni.

    Sajnos bármennyire is meresztettük a szemünket, nem láttunk krokodilt. A hajóút végén vicces túravezetőnk azt mondta: és most mindenki nézzen el balra, fel a sziklára a kilátó felé. Ott látható egy krokodil, neve: Justin. Azért Justin, mert „Just in case…” ha nem látnánk krokodilt a túra alatt. Angol nyelvet nem ismerőknek: Just in case = arra az esetre… És tényleg ott volt egy óriási krokodil. Remélem ti is látjátok a képen, ugye?

    Katherine-ben két éjszakát töltöttünk. Mindkét kemping nagyon jó volt, ha arra jártok próbáljátok ki. Az első Riverview Caravan Park, ahonnan 5 percnyi gyaloglásra vannak a hőforrások. Sajnos a megáradt a folyó miatt víz alatt volt, így nem tudtuk kipróbálni. A második pedig a Knotts Crossing Resort, nagyon szuper medencével és pezsgőfürdővel, valamint minden karaván beállóhoz saját WC és zuhany tartozott.

    Pine Creek-ben – ami egy másik híres aranylelőhely – ért minket az este. A 27 napos utunk során itt volt egyetlen egyszer eső. Egész éjjel zuhogott. A tetősátor szuperul bírta, semmi gond nem volt. Mivel a katherinei információs irodában azt mondták, hogy a Kakadu Parkban az északi Arnhem főút az áradások miatt még mindig le van zárva, ezért úgy döntöttünk, hogy kicsit toljuk a Kakadut. Elmegyünk először a Litchfield Nemzeti Parkba, onnan át Darwinba 2-3 napra és talán egy hét múlva mire a Kakaduhoz érünk megint, addigra elfolyik a víz. Ismét jól döntöttünk, mert egy hét múlva megnyitották az utat.

    Litchfield Nemzeti Park tőszomszédságában Batchelor falucska kempingjében töltöttük az éjszakát, ahol a kemping medencéjének beton szélét Papi majdnem lefejelte. 🙂 A zuhanyzókban és WC-kben rengeteg béka volt. A kisebbek a WC peremén vagy bent a WC kagylóban, ahol kifolyik a víz csücsültek. A nagyok – amiket nádvarangynak (Cane Toad) hívnak – a zuhanyzók körül „bóklásztak”. A 15 cm-es nagyságot tuti elérte, de nem mertem közelmenni méretaránnyal. Undorító volt.

    Egyre jobban kezdett világossá válni, hogy közeledünk a trópusokhoz, mert az eukaliptusz fák alatt most már nem csak hatalmas termeszvárak voltak, hanem rengeteg pálma/páfrány is.

    A következő rész előzetese: vízesésekkel és mérnökileg megtervezett termeszvárakkal bővelkedő Litchfield Nemzeti Park, az Északi Terület fővárosa Darwin, amit kétszer kellett újraépíteni.

    Képek innen elérhetőek, vagy a jobb oldali menü „Új-Képek” gombra kattintva.

    Kata

  • Egyéb

    Beszélő falak?

    Szellemes és igencsak jópofa dologgal találkoztunk a minap: falakkal, amelyek beszélnek. 🙂

    Na jó, nem a szó fizikai értelmében, hanem csak virtuálisan, de mégiscsak beszélnek, méghozzá esztétikusan: http://www.wallsthattalk.com.au

           

    Falra ragasztható matricákról van szó, melyek feldobják az amúgy unalmas és egyszínű sarkokat, nagyobb falfelületeket. Ha esetleg meguntuk a korábban felragasztott motívumot, könnyedén és bátran lehúzhatjuk azt, hogy valami mással pótoljuk, mert nem hagy nyomot a falon.

    Kellemes ragasztgatást! 🙂

    Papi