• Egyéb

    Adelaide – Darwin – Adelaide: 4. rész

    Utazásunk 14-dik napján – április 15-én – elhagytuk Darwint és megkezdtük az utat vissza Adelaidebe. Az egész túra alatt én voltam a negatív emberke, Papi a pozitív. Én mindig azt nyafogtam, hogy már csak 13 nap van hátra a nyaralásból, Papi meg mindig azzal vágott vissza, hogy: Hurrá, most kezdődik a két hetes nyaralásunk!

    Darwint elhagyva rákanyarodtunk az Arnhem főútra, ami egyenesen a híres Kakadu Nemzeti Parkba vezet, mely a Világörökség része. Mielőtt belevetnénk magunkat a Kakaduba, a Stuart főút és az Arnhem főút kereszteződéseben van a Didgeridoo Hut (kunyhó). Itt vettük meg a rég áhított didgeridoonkat, amit mi csak didzsi-nek hívunk.

    Rengeteg kézműves termék van itt, így elég nehéz volt a választás. Tanácstalanságunkat látva odajött hozzánk egy szakállas, elhanyagolt ürge, vállán egy rózsaszín Galah papagájjal. Kiderült, hogy ő itt a góré, a didgeridoo készítő, épp most is dolgozik 3-4 darabon, festegeti a mintát rájuk. Elkezdte megfújogatni a kiállított darabokat, hogy segítsen a választásban. Közben pedig elmesélte, hogyan készülnek.

    Végül egy olyat választottunk, ami nem nagyon csicsás. Az alsó részére az őslakos zászló színei vannak felfestve, ami: fekete, sárga és vörös. A fekete jelképezi az őslakos embereket, a sárga a Napot, a vörös pedig a Földet. Csináltam egy közös képet az alkotóval, a didzsinkkel és Papival. Mikor Papi megpróbálta átkarolni az ürge vállát, a papagáj támadásba lendült – valószínűleg veszélyes betolakodót látott Papi személyében – és megcsípte a kezét. Hi-hi… Így jár az, aki rossz helyen nyúkál. 🙂

    Egy kis fejtágítás: mi is az a didgeridoo? Sokan úgy gondolják, hogy közel 40 000 éves múltra tekint vissza, pedig nem. Az első ismert „feljegyzések” – azaz sziklarajzok – erről a hangszerről kb 2000 évesek.

    A didgeridoo fából van, pontosabban egy darab fa (eukaliptusz), aminek a belsejét termeszek rágták ki, ezért van az, hogy minden didgeridoo más hangot ad, nincs két egyforma. Az egyik végére méhviaszt tesznek, amit mindenki a szája mérete szerint alakítgat. Aztán prüszkölve, de nem beleköpve megfújja. Nekem nem megy, Papinak meg még sokat kell gyakorolnia! :))

    2005-ben egy angliai orvosi szaklap megjelentetett egy cikket arról, hogy milyen egészséges, ha didgeridoot fújunk napi 25 percen keresztül. Állítólag csökkenti a horkolást, a napközbeni álmosságot (lehet hogy itt a szomszédokra gondoltak). Ezeken felül segített azokon az embereken, akik abban a betegségben szenvednek, aminek a hivatalos nevét nem tudom, de az, amikor álmában az ember elfelejt levegőt venni. Ilyenkor az agya megkongatja a vészcsengőt és felébreszti az illetőt, aki erre másnap nem emlékszik, de akár többször is felkelnek ebben a betegségben szenvedő emberek egy-egy éjszaka. Na ennyit mára a tudomány világából.

    A Kakadu Nemzeti Park Darwintól 257 km-re van keletre és 20 000 négyzetkilóméteren terül el. A belépő 14 napig érvényes és 25 dollár/koponya. Az őslakosok 6 évszakot különböztetnek meg, de leegyszerűsítve esős és száraz évszakok váltogatják egymást.

    Itt kaptuk be a kavicsot Döme szélvédőjére mikor befele autóztunk a parkba aszfalt úton (nem ám földúton). Az egyetlen „nagyváros” a parkban Jabiru, ami elég nagy ahhoz, hogy a benzinkút melletti autószerelő műhely kicsit ki tudta javítani, hogy ne repedjen tovább.Továbbá itt található az alakjáról híres hotel: Gagudju Crocodile Holiday Inn.

      

    Két éjszakát töltöttünk Jabiruban egy másik nagyon igényes és viszonylag olcsó kempingben (Kakadu Lodge and CP), aminek óriási medencéjében reggel-este is megmártóztunk – a kibírhatatlan meleg miatt – és rajtunk kívűl nem úszkált benne senki. A parkban az összes vízeséses helyet (Jim Jim, Twin, Gunlom) csak helikopterrel vagy kisrepülővel lehetett megközelíteni. Ezeket most kihagytuk. A mocsaras bámészkodó helyeket meg azért nem látogattuk meg, mert a sok víz miatt nem mocsarak voltak, hanem tavak. Maradtak a sziklarajzok. Rengeteg őslakos sziklarajzot láttunk már, de mind más és más. Tudtuk, hogy itt fent a Kakaduban különösen szép, igényesen megrajzolt ábrák vannak.

    A Nourlangie sziklarajzoknál kezdtünk, ami 1,5 km hosszú körséta és három helyen vannak rajzok a sziklafalon. Az első helyen a megbillent óriási szikladarab egy természetes féltetőt hozott létre, ahova az őslakosok az esős évszak idején húzódtak be. A régészek fél méteres mélységben 1200-6000 éves, egy méteres mélységben pedig 20 000 éves eszközöket találtak itt. Ebből arra következtettek, hogy már 20 000 évvel ezelőtt is itt gyűltek össze az őslakosok. Most is láthatók azok a kőlapok lukakkal/mélyedésekkel, amin egy gömbölyű kővel zúzták össze a magokat. A második helyen vannak a táncoló emberek és egy puska. Néha a lefestett tárgyakból tudnak a tudósok következtetni a „festmény” korára, mert hogy puskát csak az elmúlt 150 évben festhettek az őslakosok, mikor kapcsolatba kerültek az első európaiakkal. A harmadik hely a fő galéria, ahol egyből beleütközünk Nabulwinjbulwinj figurájába, aki egy veszélyes szellem volt, megette a nőket. Nagyon szépen van megfestve.

    Nabulwinjbulwinj, aki megette a nőket (mármint a jobboldali alak) 🙂

    Innen továbbhaladva elérünk a Villám ember (Lightning Man) „csoportosuláshoz”, ahol többfajta figura került megfestésre. A piramis tetején Namondjok áll. Ő az egyik ős, aki az égben lakik és csak este látható. Jobbra tőle Namarrgon, a Villám ember, aki ma is aktív. Ő felelős a heves villámlásokért az esős évszakban. A fő figura – Namondjok- alatt van a Villám ember felesége: Barrginj. Ezen három „főméltóság” alatt nők és férfiak csoportja, ünnepi ruhában. Egy-két nő cicije be van satírozva, ami arra utal, hogy ők szoptatnak. Hogy mi mindent bele tudnak magyarázni egyesek…??!! Esküszöm nem én találtam ki. Ha nem írják le észre se vettem volna ezeket a részleteket.

    Innen a frissen megnyitott, kicsit még dagonyás földúton átautóztunk a másik rajzos helyre: Nanguluwur. Kb 4 km oda-vissza az út gyalog, mindenki vigyen magával elegendő vizet. A sétaút nagyon szép, csak nem ilyen melegben. Mi már törölköző nélkül el sem indultunk sehova.

    Ennek a helynek az az érdekessége, hogy megint olyan rajzokat láthatunk itt, amit csak az európai emberek megjelenése után festettek meg az őslakosok, mert előtte nem találkozhattak/láthattak ilyet. Az egyik ilyen egy kétárbócos vitorláshajó, ami egy kis csónakot húz maga után. Ilyen hajókat az 1880-as és 1950-es évek között láthattak az őslakosok, amikor ezek a hajók hozták az ellátmányt az európai vadászoknak, akik az Alligator folyó környékén táboroztak.

    Azt már megszokhattuk, hogy az őslakosok előszeretettel festettek le kézfejeket úgy, hogy a kezüket a sziklafalra tették és a szájukból festéket prüszkölve rá – korai festékszóró 🙂 –  a kézfej körvonala rárajzolódott a sziklára. Itt ezt egy kicsit feltúrbózták: nem csak nyitott tenyerek láthatók, mint azt eddig megszoktuk, hanem a három középső ujjat összezárták. Ezt a tudósók már valamiféle tudatos művészetnek titulálják. Itt figyelhetünk meg olyan kézfejfestést is melyekre „csipke” kesztyű van festve. Ezek szintén „friss” rajzok, mert csak akkor láthatták őket, amikor az angol kisasszonyok partra szálltak.

    A halak és teknősök hihetetlen szépen vannak itt megfestve. Gyönyörűek!

    A sziklarajzokat 1963 és 1964 között újrafestették. Ez egy tradíció, hogy újra meg újra átfestik és csak a kiválasztott művészek csinálhatják ezt. Amúgy a park dolgozói igyekeznek minden eszközzel megóvni ezeket a kényes festményeket. Vannak olyanok, amik a függőleges falra vannak felfestve és a lecsorgó esővíz rongálja. Ezeket szilikon csíkkal veszik körül, hogy eltérítsék a csordogáló vizet.

    Még egy extra éjszakát töltöttünk Kakaduban a medencés kemping miatt és másnap irány vissza délnek. Úgy látszik, hogy mi mindig összeszedünk valamiféle útitársat.

    Biztos mindenki emlékszik még a 2011. március 20-i bejegyzésünkre, mikor is az igencsak nagyra nőtt és lelkileg-testileg sérült PókIca csatlakozott hozzánk és mi egy imát mormoltunk magunkban minden egyes alkalommal, mikor beszálltunk a kocsiba: nem mérgező, csak nagy és csúnya, nem fog megcsípni, jobban fél, mint mi.

    Na egyik este a Kakaduban Papi épp elment zuhanyozni. Én már pizsiben a tetősátorban készülődtem az esti mozizáshoz (mert volt nekünk ám „mozigépünk” és majd minden este megnéztünk egy filmet), mikor egy kb 2 cm-es, feketés, keményhátú bogarat láttam meg a sátor plafonján. Kicsit megijedtem, mert nem volt itt a kivégző osztag, akinek sikíthattam volna. Nem volt helye nyafogásnak, rájöttem, hogy ezt most nekem kell megfogni.

    Szép lassan előremásztam, mert ott volt a pzs, szabad kézzel meg nem fogom. Különben sem láttam tisztán a félhomályban, hogy milyen fajta bogár. A sátor hermetikusan lezárható aprólyukas szunyoghálóval, hogy még a homok-légy – sand flies – ami kis muslica méretű se tudjon bejönni. Így kicsit értetlenül álltam a dologhoz, hogy ez a nagy valami hogyan és hol?! Na mindegy, már bent volt.

    Épp elértem a zsepiket, fél szemem mindig a bogáron, mikor is ez a valami fénysebességgel leszaladt a takarómra. Húha, ennek a fele sem tréfa. Gyorsan kell cselekedni. Nem lesz egyszerű. Nem árulok el nagy titkot: nem is sikerült. 🙁 Lassan közelítettem a zsepivel felé, hogy elkapjam, mikor újra begyújtotta a sugárhajtást és egy szempillantás alatt a párnám, vagy a szivacs alá futott. Azt hiszem mondtam egy cirkalmasat és kezdtem felforgatni a szivacsot, az ágyneműt a félhomályban, de tudtam, hogy esélytelen. Egy ilyen „kis” bogár bárhova el tud bújni és képtelenség megfogni. A sátorban nincs hely pakolászni, mindent le kellene hordani, kint meg már sötét van, a szúnyogok megennének, még több valami mászna rá/bele a kidobált cuccra. Így a Darwini túránk elalvó imája a hátralévő két hétre a következő volt: ugye Papi nem fog bántani a bogár, csak körbeszimatol… 🙂

    Na, minden jó, ha a vége jó: egy hét együttalvás és szimatolgatás után előkerült a potyautas egy csótány személyében (így már érthető a gyorsasága). Nappali világosságban tényleg 2 cm volt, amit Papi egy nagyon-nagyon gyors – villámgyors – mozdulattal szétkent a kocsi belső szélvédőjén. Reméljük ez a bogár azonos volt a sátorban lakóval. 🙂

    Itt Kakaduban láttunk először olyan táblát, hogy vannak olyan helyek ahova nem lehet behajtani sima benzines autóval. Eddig ezt csak hírből ismertük, nekünk is csak úgy mondták/mesélték. A tábla szerint aki megszegi, annak 100 büntetőpontja bánja (fogalmunk sincs hogy mennyi büntetőpontunk lehet a jogsin) vagy 11 000 dollár bünti vagy fél év börtön. Nem semmi!

    Ez azért van, mert így szeretnék megelőzni, hogy az őslakosok benzint szipuzzanak. Ezért 2005-ben az ausztrál BP (BritishPetrol) kifejlesztette az alacsony aromájú benzint, amit opál benzinnek neveztek el. A sima benzin 25%-ban tartalmaz „illatos” anyagokat, az opál benzin csak 5%-ban. Egy 2010-es jelentés szerint a bevezetett 106 közösségben 70%-al esett vissza a szipuzás. Szóval, akinek benzines az autója az ne felejtse el, hogy opál benzint tankoljon az ilyen helyeken, különben akaratán kívül bajba kerülhet és a büntetés elég húzós. Vagy járjon dízel autóval.

    Ismét Matarankában vagyunk. Itt már jártunk pár nappal ezelőtt, hogy megnézzük a hőforrásokat, de az áradás miatt megközelíthetetlen volt. Viszont ahogy húzódott vissza az áradás, úgy nyitották meg utakat a Kakaduban is és ebből kiindulva optimistán érkeztünk a hídhoz. IGEN! Hűlt helye a víznek. Most már senki és semmi nem állíthat meg minket.

     

    az elárasztott út odafele április 8-án a Mataranka-i forráshoz

     

    visszafele április 17-én szabad az út a forráshoz

    Katherine város északi részétől Matarankán át egészen Queensland határáig egy masszív földalatti mészkő formáció húzódik. Az esős évszakban az eső a mészkő porózus szerkezetén kersztül beszivárog a föld alatt 30-100 méteres mélységben lévő mészkőüregekbe/barlangokba. Ezeket a forrásokat hamis hőforrásoknak hívják, mert nem valamiféle vulkanikus utóműködés hatására melegszik fel a vizük, hanem a 30-100 méteres mélységnek megfelelő hőmérséklet változás melegíti fel a leszivárgott vizet, amik aztán repedések mentén törnek a felszínre.

    A „mártózó” medencét a második világháború idején ásták ki a katonák. Előtte a pálmák alatt kanyargott a forrás úgy, ahogy most a keserűforrásoknál, mely kb 100 méter után ömlik bele a Roper folyóba. Ennek a vize mélyebb, így kisgyerekesek jobban járnak, ha a hőforrást látogatják és nem a keserűt, ami nem is keserű, csak a neve az. A két forrás kb. 4-5 km-re van egymástól. Hihetetlen, ahogy a türkizkék színű víz érintetlenül kanyarog a pálmafák alatt. Jót csobbantunk!

    vízalatti felvétel a forrásról, semmi mesterséges betonozás

    A hőforrás melletti kemping lepra, de kibírható. Rengeteg vad minikenguru és páva kószál a sátrak között, főleg este/éjszaka és kora reggel. Végre jót tudtunk aludni. Semmi pára, sőt most már a hosszú pizsit is fel kellett venni, mert hajnalban hűvös volt.

    A környék annyira magával ragadott, olyan szép, hogy kisírtam egy könyvet: Jeannie Gunn – We of the Never Never. Nem tudom milyen, még nem volt időm elolvasni csak bele-bele olvastam. Ezt a könyvet a fent említett hölgy írta 1908-ban.

    A történet 1902-re nyúlik vissza, amikor a férje révén ide „kényszerült” költözni Melbourne-ből a Matarankától nem messze lévő Elsey-i marhafarmra. Szerencséjére vagy szerencsétlenségére férje 1903-ban meghalt maláriás vérhasban, így egy év után visszaköltözhetett délre. A könyv amolyan irodalmi alapmű itt. Arról szól, hogy akkoriban milyen nehéz volt egy fehér nőnek beilleszkednie, hogyan kezdték megkedvelni és befogadni az őslakosok őt, milyen volt az élet ott… és majd esetleg írok róla többet, ha elolvastam. A könyvből film is készült.

    Visszaértünk Alice Springsbe. Újfent a West McDonnell Big4 kempingben szálltunk meg, ahol idefelejövet is. Másnap belevetettük magunkat a West McDonnell Nemzeti Parkba. Két napot szántunk rá (nem volt több), kicsit rohanós lett, de amit szerettünk volna megnézni azt teljesítettük, igaz 1-2 túra nyúlfarknyi lett. Szerintem minimum 5 nap kell ide.

    A park egy jól kiépített kb 380 km hosszú aszfaltúton kocsival bejárható, amiből van egy 43 km-es földút szakasz is. Ebből a 380 km-es hurokútról tüskeszerűen ágaznak ki a látnivalók. Némelyik kitérő 2-3, 5-6 km-es, de vannak 20-22 km-esek is, ezek igen nehéz terepen, csak terepjáróval elérhetőek. A mi időbeosztásunk abból állt, hogy elindultunk Alice Springsből és a térkép alapján igyekeztünk minden számunkra érdekes kitérőt megnézni, de a nagy cél a Pálmák völgye volt, ami igencsak megedzette Dömét és sofőrjét.

    Ahogy haladtunk befele a parkba azt vettük észre, hogy igen érdekes dombvonulatok követnek minket több kilóméteren keresztül. Még mondom is Papinak, hogy nézd már, ezek a hegyek/dombok olyanok, mint egy óriási nagy hernyó, párhuzamosan jönnek velünk. Azt mondja Papi: valahol ausztráliában van egy hely, amit úgy hívnak, hogy: Caterpillar Dreaming.

    Most, hogy mondta, nekem is rémlett valami, de nem voltunk biztosak benne. Hazajöttünk és az interneten rákerestünk. Bingó! Ez a hely volt az. Tényleg úgy néz ki, mintha óriási hernyók araszolnának az úttal párhuzamosan.  A több millió éve lerakódott kőzet folyamatosan errodálódik, ennek köszönheti a különleges alakját. A csatolt kép egy űrfelvétel a helyről, így láthatók igazán a méretek. Nekünk nem sikerült jó képet csinálni róla, de találtam egy igazán szépet az interneten, egy profi fotós csinálta. Mivel szerzői jog védi, ezért a linket teszem közzé, akit érdekel kattintson rá. Itt megnézhető egy kép a Caterpillar Dreaming-ről.

    nagyon távoli kép, a kék számok az utat jelölik, a vízszintes csikok a „hernyók”

    Első kiugrónk a Simpson hasadék volt, majd a Standley Chasm, ami szintén egy hasadék. Az az érdekessége, hogy olyan keskeny, hogy csak délben ér le a Nap sugara a földre, mikor épp felette van. A nap többi részében árnyékba búrkolódzik. Mi 11 órakor értünk oda, Papi kérésére megvártuk a delet. Kicsit unalmas volt várakozni, de megérte. Percről-perce lejjebb ereszkedett a fény, mígnem elöntötte a hasadék alját és ebben az időben a napfény által megvilágított szikla hihetetlen színben pompázott.

    Papi várja a napfényt…

    Elley Creek Big Hole az egyik legnagyobb állandó vízzel teli tavacska a Parkban. Kedvelt hely a fürdőzésre, de vigyázzunk: a víz mély és nagyon hideg. A helyet előszeretettel keresik fel a geológusok, mert a sziklafalon látni lehet egy majdnem teljes időrendi sorrendet a lerakódott üledékekből.

    Az üledékréteg 2 km vastag és csak „szikla szendvicsnek” hívják, ami 850-600 millió év között rakódott le. Aztán úgy 340 millió évvel ezelőtt egy nagy földmozgás révén közel 10 000 méter magasra gyűrődött fel, majd lassan elkezdett errodálódni. Hihetetlen elképzelni, hogy ezek a dombocskák egykoron a Himalája magasságát is elérték. Nekem sokszor megfordul a fejemben, hogy milyen jó lenne ha valaki feltalálná az időutazást! Én tuti vevő lennék rá! 🙂

    Következő kitérő az Ochre Pits, azaz az őslakos „testfesték lelőhelyek”. Szigorúan védett terület, buzdítják a túristákat, hogy köpd be a szomszédodat, azaz a túristatársadat ha azt látod, hogy zsebre tesz egy kavicsot. Itt mindenki figyel mindenkit! 🙂

    Nagyon szerettem volna egy fehér, egy okker és egy vörös icipici darabka követ hazahozni, de mivel zsebretett kavicsonként 5000 dollár a büntetés, nekem a három darab egy kiskategóriás autó árába került volna, így nem bővítettem a nappalink gyűjteményét.

    A vízszintesen lerakódott, majd függőlegesre felgyűrődött és lekopott rétegek a szivárvány színeiben tündökölnek. Színüket a vas-oxidtól kapják. A vörösben van a legtöbb, az okkerben már kevesebb és a fehérben szinte semmi, az inkább kaolin. A gyerekek és nők nem gyűjthettek festékeket, ez férfi feladat volt. A festékeket állati zsírral keverték össze és az ujjukkal vagy madártollal festették meg a bőrüket ünnepnapok alkalmával. A festékekkel kereskedtek is. Ausztráliában nem mindenhol található ilyen jó minőségű „festék”, ezért az őslakosok bumerángra, lándzsára vagy ételre tudták cserélni azt.

       

    Ormiston hasadék, amit nem érdemes kihagyni. A vízgyűjtő tavacska a hasadék déli végénél 14 méter mély. Ottjártunkkor rengetegen fürödtek benne. Először lesétáltunk a folyóhoz, csináltunk 1-2 fényképet, majd elindultunk a 2,5 km-es körtúrára.

    Az ismertető szerint van egy rész, ahol a túra keresztezi a folyót és a folyó állásától függően lehet, hogy át kell úszni rajta. Mi ennek nem annyira örültünk, mert a víz hideg volt, illetve a hátizsákunk mindig tele volt mindenféle elektronikai kütyüvel, amiket sose hagytunk a kocsiban. Így egy kicsit nehéz lett volna az úszás, fejünkön egyensúlyozva a hátizsákkal. Mégis nekivágtunk azzal az elhatározással, hogy visszafordulunk, ha túl mély a víz.

    Meredek lépcsős kaptató a kilátóig, ahol egy darab „kísértet eukaliptuszfa” (Ghost Gum) árválkodik, a túra neve is az, hogy: Ghost Gum Walk. Azért hívják kísértet fának ezeket, mert hófehér a törzsük, ami holdfénynél elég kísértetiesnek látszik. A hegyoldalban kialakított ösvény nagyon szép, gyönyörű a kilátás. Nemsokára elértük a folyót, amire Papi csak annyit mondott, ennek a fele sem tréfa. Cipőket levettük, zoknit belegyűrtük és lassan elkezdtünk sétálni a patak partján, néhol térdig, néhol bokáig érő vízben és folyamatosan kerestük a sekély átjárót. Végül egy homokpadra leltünk, ahol térd alatti vízmélységben sikerült átkelnünk, így megúsztuk az úszkálást. Nagyon kalandos volt a séta ezzel a vízátkeléssel. A túra nem hosszú, nem túl meredek, vadregényes és szép, érdemes végigcsinálni.

    jobbra fent a kilátó és a magányos „Szellemfa”

    Igencsak későre járt, így kemping után kellett néznünk. Innen egy köpésre található a Glenn Helen szoros, ahol van is egy, csodás környezetben. Vigyázzatok, a kempingben ne fizessetek hitelkártyával, mert 2,20 dollár extra költséget számolnak fel rá. Én nem vettem észre így az áramos kemping 30+2,20 dollárba került.

    Nagyon jó helyet kaptunk, fent a magaslaton. Éjszaka olyan dingóüvöltések voltak, mintha egy farkascsapat portyázott volna a sátrak között. Rendesen be voltunk tojva. Még jó, hogy a mi sátrunk a magasban volt. A dingók órákon keresztül nem hagytak minket aludni, főleg a kukák körül csaptak zajt kaját keresve. Reggel gyönyörű volt a napfelkelte, ahogy a szemközti sziklafalra rásütött.

    Reggel viszonylag korán nekiindultunk a maradék látnivalónak, mert tudtuk, hogy délutánra vissza kell érnünk Alice Sprigsbe még a boltok bezárása előtt. Muszály volt feltankolnunk kajával az utunk utolsó hetére a földutas szakaszra. Másnap Húsvét péntekje volt, ami munkaszüneti nap, minden zárva, nem kockáztathattunk.

    Először a Gosse Bluff meteor kráterhez mentünk, ami egy 12 km-es kitérő oda-vissza. Most is kb 9 óra tájékán autóztunk a földúton, mikor egy újabb „hernyókígyó” csapat masírozott át előttünk. Aztán egy újabb csapat és továbbhaladva megint egy, bár kissé rendezetlen csapat. Mindegyiknél megálltunk és néztük őket egy darabig. A rendezetlen bandán – akik egy meredek partfalon próbáltak felmászni, de mindig visszaestek – próbáltunk segíteni, de nem reagáltak a sorba rendezésünkre, elvesztették a vezérfonalat és remegve próbáltak felmászni újra meg újra.

           

    Elértük a krátert, ami hatalmas. Be lehet autózni a közepébe, ahol piknik helyek vannak kialakítva. Mivel ilyen óriási nem lehet róla élvezhető képet készíteni, csak a levegőből néz ki jól. A becsapódás kb 142 millió éve történt. Az eredeti kráter – ami mára már errodálódott 22 km széles volt. Napjainkban csak a belső kráter látható, ami 5 km széles és 180 méter magas. Ez a hely, amúgy szintén egy őslakos szenthely. Az őslakosok szerint úgy alakult ki, hogy: a Tejúton egy csoport égi nő táncolt. Az egyik nő elfáradt és beletette a gyerekét egy fakosárba. A kosár leesett és becsapódott a Földbe. A gyerek anyja az Esthajnal Csillag (Venus), aki folyamatosan keresi elveszett gyermekét.

    ez az első kép a sajátunk

    halványan kirajzolódik a kráter eredeti pereme

    Végezetül a Pálmák völgye (Palm Valley). Rendszeres olvasóink biztos emlékeznek, hogy ez volt az a hely ahova utunk harmadik napján szerettünk volna eljutni. Viszont a megáradt Finke folyó visszafordulásra kényszerített minket, így maradt a másik végéről való megközelítés, ami innen a West McDonnell parkból egy 22 km hosszú, igen kemény, csak terepjáróknak engedélyezett úton érhető el. Volt ott minden: mély homok, kavics, durva sziklás rész póznákkal megjelölve, illetve többször kereszteztük a vízzel teli Finke folyót is.

    itt épp keresztezzük a Finke folyót

     

    olyan, mint a síelők szlalompályája, tilos a botokat érinteni 🙂

    A 22 km-es utat befele 1 óra 35 perc alatt teljesítettük és többször leizzadtunk (kifele 1 óra 33 perc). Jó lett volna egy éjszakát vadkempingezni bent a völgyben, de nem volt rá fölös éjszakánk. Sajnos az 5 km-es gyalogtúrát is passzolni kényszerültünk, mert már délután egy óra volt. Így csak egy kisebb sétafikálást csináltunk a pálmák között.

    Az ismertető tábla szerint itt Red Cabbage pálmák vannak, ami nyers fordításban Vörös Káposzta Pálma, de nem hiszem hogy helyes ez a fordítás. Ezek a pálmák sehol máshol a világon nem fordulnak elő – állítja a tábla. Másik érdekessége a helynek a „Cycad”-cikádok (fogalmam sincs mi a magyar neve), amik az árnyékos sziklafalakon nőnek. Ezek a fajok lassú növésűek és ahogy nőnek az elhullatott levelük csonkja megmarad a törzsön. Ezeket megszámolva a tudósok arra következtetnek, hogy egyes egyedek 300 évesek. Már akkor is itt álltak, mikor még Cook kapitány el sem érte Ausztrália partjait. A kérdés az, hogy vészelik át a pálmák a sivatagi körülményeket? Honnan jutnak elegendő vízhez?

    Több ezer évvel ezelőtt, mikor Közép-Ausztrália sokkal csapadékosabb volt, akkor a rengeteg leesett esővizet a homokkő, mint egy szivacs magába szívta és egy óriási föld alatti vízkészletet alakított ki. Így az itt „ragadt” pálmák ebből a vízből táplálkoznak még ma is. Még egy kérdés merülhet fel bennünk: honnan kerültek ide a pálmák? Idetelepítették? Nem. Kétszázmillió évvel ezelőtt, mikor a földrészek még egyben voltak (Gondvana), akkor az egész területet esőerdő borította. Aztán 45 millió éve Ausztrália leszakadt, elvándorolt a mai helyére, fokozatosan elsivatagosodott, de itt ezen a helyen a föld alatti víznek köszöhetően a pálmák tovább tudtak élni és szaporodni.

    Késő délután nagy rohanás közepette visszaértünk Alice Springsbe. Bevásárlás után ismét a megszokott kempingben hajtottuk álomra a fejünket és már nagyon vártuk, hogy reggel legyen és ráhajthassunk a híres földútra. 1300 km várt ránk a homokban! 🙂

    A negyedik bejegyzés képei innen megnézhetők, vagy a galériából. A befejező rész előzetese: a híres Old Ghan vasút nyomvonala; Oodnadatta track; bővítettük a szélsőségek listáját: ellátogattunk Ausztrália geometriai középpontjába és tiszteletünket tettük a legmélyebb ponton is (-16m); két fős falu; a rengeteg feltörő forrás; illetve miért aludtunk csákánnyal az első éjszaka…

    Kata

  • Egyéb

    Mesekönyv utazóknak

    Pénteken megérkeztek az ausztrál útleveleink! 🙂

    Kívülről semmi különös. Fekete színű. De amikor kinyitod…

    Mintha egy mesekönyvet lapozgatnál. Minden egyes oldalon egy-egy ausztrál állat, vagy Ausztráliára jellemző esemény/látkép/életvitel látható. Olyan gyönyörű, hogy egyből az futott át az agyunkon, hogy kell egy másik is „tarcsiba”, amit nem piszkítunk össze pecsétekkel! 🙂

     

    Összesen 7 biztonsági elem van beépítve az útlevélbe, amit az első oldalon meg is magyaráznak. Ezekből a legérdekesebb a fényképet és személyi adatokat leragasztó fólia, amire díszítő sorban rányomtatták a kengurut és emut, de ezek három dimenzióban láthatók. Először azt hittük, hogy piszkos a vadonatúj útlevelünk. 🙂

    Belül az összefűzésnél minden oldalon mikroírással a Waltzing Matilda szövege van beleírva. Erről a dalról azt érdemes tudni, hogy egy népszavazás alkalmával majdnem Ausztrália nemzeti himnusza lett, csak egy kicsivel maradt el a győztestől. Itt meghallgathatod.

    Továbbá ezek az útlevelek már azonosító chippel vannak ellátva, ami azt jelenti, hogy nem kell sorba állni és átadni egy morconavámosGizinek/Józsinak, hanem el kell húzni egy gép előtt az útlevelet, bele kell nézni egy kamerába és meg is volt az útlevél ellenőrzés, lehet tovább haladni. Már ahol vannak ilyen kapuk felállítva.

    Alig várjuk, hogy az új útlevelünkkel látogassunk haza!

    Kata

    U.I.: Egy kis számadat azoknak, akik lassan abba az irányba haladnak, hogy állampolgárok lehessenek: az állampolgársági vizsga 260 dollár/koponya, az útlevél igénylés 226 dollár/koponya. Kettőnknek ez kb 1000 dollár volt. Viszont érdemes állampolgárrá válni, mert ha nem, akkor 5 évente kell megújítani az állandó lakosi vízumot, aminek így 5 évente van egy díja és papírmunkája. Remélem mi egy életre letudtuk a Bevándorlási Hivatal felé történő papír/formanyomtatvány/hiteles másolat/másolat másolata/stb… leadását.

  • Egyéb

    Már bizonyítani is tudjuk

    Megérkeztek az állampolgárságot igazoló dokumentumok:

    Azért kellett várni rá egy keveset, mert mi a gyorsított eljárást választottuk, így az eskütétel napján még nem voltak készen. De ami késik, az nem múlik, már bizonyítani is tudjuk, hogy ide (is) tartozunk mostantól.

    Különös bánásmódot igényelnek, mert sem összehajtani, sem laminálni (fóliázni) nem szabad őket. Az a piros kör a lap alján egy úgynevezett száraz pecsét, vagyis dombornyomásos, amit ellenőrzés alkalmával megtapogatnak, hogy valódi-e. Ezért nem szabad befóliáztatni. Erre nyomatékosan felhívták a figyelmünket.

    Ezek az okiratok egyébként egyenértékűek az ausztrál születési anyakönyvi kivonattal. Azaz, ha valahol, valami oknál fogva bizonyítani kell az állampolgárságot, akkor ezekkel tudjuk megtenni azt. Mint ahogy máris szükség volt rájuk, hiszen az útlevél igényléséhez elengedhetetlenek ezek a papírosok.

    A jövő héten talán már arról a kengurus-emus „kiskönyv” meglétéről is beszámolhatok. 🙂

    Papi