szeptember, 2011

  1. Coorong Nemzeti Park

    szeptember 22, 2011 by kata_papi

    Akkor, ahogy ígértem egy kis képes beszámoló az igencsak vidámra sikeredett coorongi utunkról. A park Adelaidetől délre Goolwanál kezdődik, ahol a Murray folyónk beleömlik a tengerbe és majdnem Kingston városánál ér véget.

    Egy 130 km hosszú, 3 km széles keskeny partszakaszt kell elképzelni homokdűnékkel és lagúnákkal. Nevét elvileg két őslakos szóból vették át. Az egyik “kurangh”, ami hosszú nyakat jelent, itt gondolom a park formájára utaltak az őslakosok. A másik “coorang”, ami homok dűnét jelent. Szóval ezekből lett a Coorong – az otthoniak kedvéért kiejtve: kurong.

    balról-jobbra: óceán, Coorong Nemzeti Park (homokdűne), lagúna-rendszer

    Körülbelül 6000 évvel ezelőtt alakult ki, amikor a tenger szintje folyamatosan emelkedett és elöntötte a területet. Ekkor még csak zátonyok és szigetek szabdalták a partszakaszt. Majd 3000 évvel ezelőtt az egyre magasodó homokdűnék teljesen elzárták a lagúnákat a tengertől. Ez a hely közel 230 különböző vízi- és parti madarak paradicsoma. A költési időszakban (augusztus-november) ha szerencsénk van akár 1000 pelikánt is láthatunk. A távcsövet ne hagyjátok otthon!

    A tengerparti szakaszra csak terepjáróval lehet lemenni és az első átjáró Adelaide-től kb 230 km-re van, a 42 Mile Crossing nevű helynél. Bár van egy közelebbi átjáró is Salt Creeknél, de az csak nyáron járható, amikor a lagúna majdnem száraz. Ilyenkor kikarózzák az utat, hogy merre milyen mély a víz.

    Útközben 1-2 helyre benéztünk mielőtt lementünk volna a partra. Ezzel hibát követtünk el. Miért? Mert nem számoltunk a dagállyal. Kicsit messze van tőlünk a hely, 500 km-t tettünk Dömébe ezzel az úttal. Érdemes legalább 2 napra lemenni és lent aludni a homokdünék között. Erre most nem volt alkalmunk, majd legözelebb. Szóval a dagály jön és elmossa az utat. Ha nem húzódsz fel a dűnék mögé/közé, akkor komoly bajba kerülhetsz.

    Ugorjunk vissza az út elejére. Először kimentünk  a Parnka Point-ra, ahol útközben rengeteg gyíkot láttunk. Pontosabban 3 különbözőt, de csak az egyiknek tudom a nevét. Viszont bízom Kriszben, aki Melbourne-ben nyomon követi a blogunkat és mindig mindennek tudja a pontos nevét. A gyíkok egyike sem volt 30 cm-nél kisebb.

    Szóval a földúton befelé rengeteg Shingleback gyíkkal találkoztunk, aminek kék a nyelve. Aztán láttunk egy olyat, ami úgy szaladt, mint a Jurassic Park című filmben a dinók. Melkasát felemelte és szinte csak a két hátsó lábán szalad. Félelmetes volt. A földút végén meg egy olyannal találkoztunk, aminek tüskéi voltak. Na, az nagyon ilyesztő volt. Móni meg én túl közel merészkedtünk. Néztük, néztük, az meg szép lassan kezdte elengedni a fát, amin lógott és husssss, egy pillanat alatt lepottyant és megmondom őszintén én nem is láttam, mert olyan gyorsan befutott a mögöttünk lévő bokor alá. Ezzel a váratlan kitörésével a frászt hozta ránk. Móni ugrott vagy egy métert, közben rajtam is lökött egy nagyot, aki azt sem tudta mi történt csak ugrottam én is és együtt sikítottunk. A fiúk meg röhögtek rajtunk. Undorító volt az a gyík.

    A felső képen lévő a Singleback, az alatta lévő futott a két hátsó lábán, az utolsó kettő a legrusnyább, amitől nagyon megijedtünk

    Innen átmentünk a Jack Point-ra, ahol látni lehetett azt a szigetet, ahol a pelikánok költenek. Amúgy a sziget védett és tilos 140 méternél közelebb menni. Nagyon nagy szél volt, minden madár vitorlázott.

    A háttérben látszik a "Pelikánóvoda"...

    Elértünk a 42 Mile Crossing parkolójába. Papi elkezdte leengedni a kerekekből a levegő felét, hogy a homokdűnéken át tudjunk menni. Csabi megszólal: nem kellene előtte megnézni, hogy betettük-e a kompresszort?! Mert tüdővel felfújni….hááát… Papi: én tettem be, csak emlékszem! :)

    Kerekek leengedve. Döme átgurult a dűnén és egy új, ismeretlen világ tárult elénk. Vad tenger. Vastag kagylótörmelékkel borított part. Viharos szél. Rengeteg ember. Nem hittük volna, hogy ennyien lesznek.

    Elkezdtünk felfelé autózni. Sokan horgásztak. Hideg volt. Mindenki be volt öltözve rendesen. Láttunk olyan valakit, akin fekete símaszk (bankrablós) volt.

    Pár kilóméter után vészesen emelkedett a víz. Egy horgászó csapatnál Papi félreállt, én kiugrottam, hogy megkérdezzem a srácokat hogy hány óra körül tetőzik a dagály. Nem tudták. Viszont ezzel a félreállásunkkal majdnem beleragadtunk a vízes homokba. Jól elkapartak Döme kerekei. A három horgász srác épp elindult felénk, hogy megtoljon, de Papi rutinosan előre-hátra-előre-hátra hintáztatta Dömét és sikerült önerőből szabadulni. Még egy picit mentünk feljebb, aztán úgy döntöttünk visszafordulunk, keresünk egy szélvédett helyet a dűnék között és piknikelünk egyet.

    A fenti két kép: átkelés a homokdűnén

    Coorong, a vad tengerpart. Néhol homokos, néhol vastag kagylótörmelékes.

    Ja, azt el is felejtettem említeni, hogy mivel ilyen messze van és csak egy napra mentünk le, 6 órakor meg már sötét van, ezért korán kellett indulnunk. A Móniékat reggel 7:30-kor vettük fel, ami azt jelentette, hogy a Móni 5-kor én 4:30-kor keltem. Sütöttünk ezt, azt. A fiúk sokkal később keltek. :)

    Letáboroztunk és előkerültek a “lusta” ozzi borospohártartók. Amúgy ötletes, csak kicsit pihent találmány. A lényeg: tengerparti piknikezés közben ne kelljen tartani a poharat, s az erős szél sem tudja feldönteni őket. Nagyon finom volt az egyfalatkás “golyófasírt”, amit Móni sütött. Meg is jegyezte, hogy hajnali 5-kor még sosem sütött fasírtot. Én se sajtos stanglit. Szokás szerint jól bezabáltunk, befröccsöztünk. Étvágyunkkal nincs semmi probléma. Enni, azt tudunk. Utána kagyló és tengerisüni vadászat volt a parton. Papi talált egy nagyon szép kagylót nekem, majd kiugrottam a bőrömből.

    Kifele jövet a parkolóban Papi nekikészült, hogy felfújja a kerekeket. Elővette a kompresszort, én meg a csövet hozzá. Ráfogatta a két csipeszt az autó aksijára, beindította Dömét, majd rá akarta tenni a fúvókát a szelepre. De a fúvóka csipeszes vége nem volt rajta a csövön. (?) Csabi a háttérben köhécselt: végülis négyen vagyunk, négy kerék van, mindenki rácuppan egyre és tüdőből felfújja. :)) Nem feszítem tovább a húrt, végülis meglett a fúvóka. A táska alján volt, amiben a csövet tartjuk. Furcsa, mert Papi a mai napig állítja, hogy mikor betette, minden rajta volt. Ráadásul ez a rész, ami hiányzott, menetes. Komoly munkával lehet letekerni és mi még sosem tekertük le. Minek, hogy elhagyjuk? Na mindegy. Kerekek felfújva, útra készen.

    Hazafele csináltunk még egy kis sétát a Chinamans Well-hez, ami szintén a Coorong Nemzeti Park része. Az aranyláz idején az 1800-as évek elején vándoroltak ide a kínaiak. Viszonylag hamar rájöttek, hogy ezen a helyen az aranyból nem lehet meggazdagodni, ezért kutat fúrtak, hogy legyen édesvizük. Konyhakerteket létesítettek, zöldséget termesztettek és azt adták el. Ez jobban bejött nekik.

    Felső képen az eredeti kút, alatta a mészkő "bánya" ahonnan a kínaiak "kiásták" a mészkőtéglákat a kúthoz. Ez itt valószínűleg akkor repedt meg, mikor ki akarták emelni.

    A Coorong-hoz vezető főút mentén érdekes rózsaszín tavak vannak. Tudja valaki, hogy miért rózsaszín? Legyen ez a mostani bejegyzés találós kérdése. “Megkuglizni” nem ér!

    Kata


  2. 18+ TeveHere

    szeptember 18, 2011 by kata_papi

    Szeretném azzal kezdeni, hogy: mi kérünk elnézést!

    Tegnap végre megérkezett a várva-várt jó idő, ezért Móniékkal lementünk a Coorong Nemzeti Parkba. Félúton megálltunk Meningie városkában, ahol az információs irodában szerettünk volna 1-2 térképet begyűjteni a parkról. Fél órával a nyitás előtt értünk oda. Gondoltuk megvárjuk és amíg várakoztunk, sétáltunk a főutcán betérve egy kis büfébe. Kikértem a kapucsínót, a többiek meg szétnéztek a “boltban” és ráakadtak az alábbi dologra.

    Figyelem! a kép olyan elemeket tartalmaz, amelyek a kiskorúakra káros hatással lehetnek, ezért 18 év alatti olvasóink CSAK szülői felügyelettel nézhetik meg ezt a bejegyzést!

    Extra savanyú, folyadékkal töltött Fini TeveHere rágógumi, mindössze 30 centért. Tíz másodpercig fagyos döbbenet. Aztán röhögőgörcs. Agyam elhagyom. Valaki ül otthon és komoly agymunkával kitalálja, hogy mától gyártsunk TeveHere rágógumit, mert az a tuti üzlet!? Hova fajul a világ? Hol vannak a régi szép idők Donald Kacsás, Hubba Bubba vagy cigirágói? Hihetetlen!

    Mindenki megnyugtatására: nem vettünk rágót!

    A Coorong-i bejegyzés szerkesztés alatt, hamarosan olvasható.

    Kata


  3. Adelaide – Darwin – Adelaide: befejező 5-dik rész

    szeptember 15, 2011 by kata_papi

    Nagyon nehezen született meg az utolsó szakasz beszámolója. Nem volt ihletem írni. De aztán mégis. :)

    Itt a környékünkön 3 híresebb/népszerűbb földút van. A Strzelecki Track (460 km hosszú), amiről már korábban írtunk: lásd Visszatérés a világ majdnem végéről (2007.nov.3.) és A pokol tornácán… (2007. nov. 23.) bejegyzéseket. A Birdsville Track (520 km hosszú), amin még nem jártunk és az Oodnadatta Track (620 km hosszú), ami a Darwini túránk utolsó szakasza volt.

    Nagypéntek reggelén elhagytuk Alice Springs-et és a várostól 26 km-re lévő – amúgy is útba eső –  Ewaninga őslakos sziklakarcokat néztük meg először.

    Ez a terület egy nagyon fontos és szent hely volt az őslakos férfiak számára. A jelentése a sziklakarcoknak annyira szent, hogy túlságosan veszélyes lenne elárulni a fehér embereknek. Az őslakos törvényekre vonatkoznak, ezért nincs egyetlen egy magyarázó tábla sem a karcok mellett, hogy mit ábrázolnak. Valószinűleg egy éles kővel karcolták bele a sziklába, úgy hogy egy nagyobb kővel ütögették azt. Mindenesetre nagy türelem kellett hozzá.

    Az idő múlásával a vályatokba egy fekete zúzmó telepedett meg, melynek a sava esővízzel keveredve “megcsipkedte” a homokkövet, ezért olyan érdekesen lukacsosak a karcolatok. Több helyen van figyelmeztető tábla, hogy még véletlenül se érintsük meg őket. Nem a sav miatt, hanem ha mindenki hozzáérne lassan elkopnának a karcolatok.

    Ewaninga őslakos sziklakarcok

    A sziklakarcoktól kezdődik a régi Ghan vasútvonalát követő 4WD “ösvény” (Old Ghan Railway Heritage Trail). Már az út elején nehézségbe ütköztünk. Egy hármas elágazáshoz értünk és útbaigazító tábla hiányában nem tudtuk, hogy most melyik is a miénk. Kb fél óra tanakodás, forgolódás után az arany középutat választottuk. Bejött. Ez volt a helyes, de erre csak kilóméterek – hosszú kilóméterek – után jöttünk rá. Amúgy ez volt a legbozótosabb, legjáratlanabb.

    A Ghan vasút nevét Afgán tevetartók után kapta, akik tevéket behozva oldották meg a szállítást Adelaide-Alice Springs-Darwin között. Abban az időben az infrastruktúra hiánya és az extrém körülmények miatt ezek a helyek szinte még megközelíthetetlenek voltak.

    1929 augusztus 4-én indult el az első gőzös-szerelvény Alice Springs-be. A bozóttüzek, áradások, elviselhetetlen melegek és termeszek állandóan megnehezítették az utat északra.

    Az egyik történet szerint egyszer olyan nagy áradás jött, ami teljesen elmosta a vasúti síneket. A vonat két hétig vesztegelt a semmi közzepén. A mozdonyvezető vad kecskéket lőtt, ezzel etette az utasokat. Egy másik mendemonda szerint szintén több hétig vesztegelni kényszerült a vonat. Az egyik nőre rájöttek a szülési fájások. A mozdonyvezető beszólt neki: nem kellett volna “ilyen” állapotban utazásra vállalkoznia. A nő visszavágott: mikor elindultam még nem is voltam ilyen állapotban… Még egy vicces információ: a vonat minden útjára vitt magával talpfákat és szerszámokat arra az esetre, ha az árvíz elmosná a pályát. Abban az esetben a személyzet az utasok közreműködésével újraépítette volna, hogy tovább tudjanak haladni. :)

    Végül 1980-ban ment el az utolsó vonat ezen az útvonalon. A vasútvonalat nyugatabbra “költöztették”, ahol kevésbé fenyegette áradás. A fa talpfákat termeszbiztos betonra cserélték és napjainkban már nem gőzmozdony húzza a kocsikat.

    a felhagyott vasútvonal

    A régi Ghan nyomvonalát követni olyan volt, mint egy időutazás a múltba. Követtük a vasútat, az európai felfedezők nyomait, a korai telepesek nehéz életét ezen a kietlen vidéken. Sokszor elgondolkoztunk azon, hogyan voltak képesek itt élni emberek abban az időben, amikor még nem volt hűtőszekrény, megfelelő vízellátás, stb… Ők voltak az igazi túlélők és nem mi, akik “luxus körülmények” között tettük meg ezt a távolságot. De azért nekünk ez mégis egy igazi kihívás volt és minden percét élveztük. Alig várjuk, hogy hasonló helyeket járjunk be így hármasban, jó kis csapat voltunk/vagyunk/leszünk. Az ilyenfajta túrákhoz kell egy kis kalandvágy, természetszeretet, s persze lemondás is néhány kényelmi szempontról.

    Az út első 220 km-e magán a vasútvonalon megy. Ezt először észre sem vettük. Mentünk az úton néztünk jobbra-balra, hogy hol lehet a híres vasútvonal, kerestük az esetleges lekopott töltéseket, bevágásokat, síndarabkákat vagy valami vasút meglétére utaló jeleket. De semmi. Már kezdtük azt gondolni, hogy eltévedtünk. Forgattam a térképet. Itt kell lennie. Valahol itt halad velünk párhuzamosan a térkép szerint. Sehol sem láttuk. Aztán egyszer csak Papi mondja, hogy furcsa dolgokat lát az úton, amin 60-70 km/órával “száguldozunk”. Mintha vasúti szegeket látnék – mondta ő. Megálltunk és valóban, mindenfelé nagy vasúti szegek voltak az úton. Belénknyilalt. Baszki, mi a Ghan vonalán megyünk! És tényleg. Úgy csinálták meg, hogy a régi talpfákat felszedték, kicsit elegyengették az utat és a túristák rendelkezésére bocsátották.

    vasúti bevágás, Dömével a "Ghan-on"

    A gőzmozdonynak víz kellett, méghozzá elég sok. Ezért 15-20-25 km-ként állomásokat építettek, ahol a mozdony inni, az utasok meg fel-leszállni tudtak. Minden egyes állomáson volt egy óriási, nagy téglalap alakú vas tartály, amiben a víz volt és egy hosszúkás épület szobákkal, ahol a kiszolgálószemélyzet lakott és ahol 1-2 tehetősebb utas aludhatott. Az épületek egy kaptafára készültek, mindegyik ugyan úgy nézett ki. A térképet követve minden egyes állomásnál megálltunk, megnéztük a romokat, melyek közül néhányat szépen helyrehoztak. Mindegyiknél volt ismertetőtábla, ami annak a romnak a történetét leírta, illetve összegyűjtötték az ottmaradt tárgyakat és egy vasúti kocsira csak úgy felhalmozták.

    víztartályok egyike, amire félig fel mertem mászni

    Papi megnyitja az egyik artézi kutat, amivel a tartályokat töltötték fel. Mivel ez a víz enyhén sós volt, ezért a hengeres tartályban valahogy "sótalanították", hogy a mozdony használni tudja.

    Ghan megálló egyik felújított romja

    Bármily furcsa, ez nem egy templom, hiszen se ablaka, se ajtaja nincsen, hanem egy 10 000 gallonos víztároló 1880-ból. Felmásztunk rá, hogy megnézzük a belsejét.

    A földutas szakasz első napján csináltunk egy (oda-vissza) 110 km-es kitérőt nyugati irányba. Szerettem volna látni a Chambers Pillar-t, ami egy magányos homokkő torony a semmi közepén. Sima autóval nem érdemes nekivágni. Durva terep, magas homokdűnékkel.

    A szikla érdekessége, hogy azok az emberek, akik elsők között jutottak el erre a területre – felfedezők, telepesek, tudósok, a távíró vezetéket kiépítők – belevésték a nevüket a homokkőbe. Manapság viszont már törvény tiltja, hogy bárki is megörökítse magát az utókor számára. Találtunk vésetet 1870, 1872, 1884, 1889-ből, csak hogy a legidősebbeket említsük. Negatívum: sok légy volt! :(

    Jobbra piros pólóban az a kis bolhafing én vagyok...

    Visszatértünk a vasút vonalára és mivel késő délután volt, ezért igyekeztünk a sötétedés előtt szálláshelyet találni. A vasutat követő földút 220 km után Finke falunál csatlakozik bele az Oodnadatta útba. Finkétől a régi Ghan kezdetben a jobb oldalon tűnik fel, majd a bal oldalon halad.

    Azt vettük észre, hogy amíg a vasút nyomvonalán haladtunk velünk párhuzamosan halad egy másik földút is, ami – mint később Finkénél kiderült – egy terepmotoros pálya. Ez a versenypálya 220 km hosszú, sivatagi versenyeket rendeznek itt. Az egyik leghíresebb, a királynő születésnapján tartott verseny, ami júniusban van. Így feltűnően sokan motoroztak/gyakoroltak épp akkor, mikor mi arra jártunk. Az út elején ugyan feltűnt, hogy milyen sok terepjáró indul neki a Húsvéti 5 naposra sikeredett hosszú hétvégének. Minden terepjáró mögött egy utánfutó volt, amin 1-2-3 terepmotor ácsorgot és a kocsikban az alkoholtól vidám fiatalok ücsörögtek. Később kiderült, hogy mindenki a júniusi versenyre edz.

    Az első napon 257 km-t sikerült megtenni. Lehajtottunk a földútról, be a bozótosba. Mivel kezdett sötétedni és erős szél fújt, úgy döntöttünk, hogy nem pakoljuk ki a székeket-asztalt. Csak kinyitjuk a sátrat és a szél miatt gyors vacsora készítés bent a kocsiban. Kajafőzés közben egyszer csak halljuk, hogy a közelben megáll egy autó és 3-4 hangos fiatal tanakodik valamiről, de a szél és a távolság miatt nem nagyon értettük miről beszélnek. A hangsúlyból  és a zajokból arra következtettünk, hogy lehet, hogy bajban vannak.

    Papi mondta, hogy odasétál és megkérdezi, hogy mi a gond, esetleg kell-e segítség. Mondtam neki, hogy talán nem olyan jó ötlet: sötétedik, magunk vagyunk, ők többen, lehet hogy részegek…stb, inkább kukucskálj ki a bokrok mögül és lesd meg mit csinálnak. Lesétált, kilesett, de nem látott semmit, mert pont a kanyar mögött álltak meg. Visszajött, hogy ő mégis odamenne, megkérdezné. Mondom, nem.

    Pár perc múlva nagy zaj. Fogták magukat és behajtottak a bokrok, fák közé. Recsegés, ropogás. Aztán halljuk a csörlő hangját. Fogalmunk sem volt mi a gond. Odamenni nem mertünk. Felbőgött az autójuk, ők meg üvöltöttek: húzd, menj. Ekkor már sejtettük, hogy tüzifát keresnek a tábortűzhöz és hogy a közelben vertek tábort, többen vannak és nem vizet vagy teát isznak. Csak nehogy meglássák a kinyitott sátrunkat, csak nehogy átjöjjenek az útnak erre az oldalára. A Hold sem segített, mert teli Hold lévén olyan világos volt, hogy csak a vak nem látta a tereptárgyakat.

    Fényt nem mertünk gyújtani. Papi a biztonság kedvéért felhozta a csákányt a sátorba. Először a bicskát vittem fel, de rájöttem, hogy az semmire nem elég. Mindez este 6-7 között történt. A srácok eközben nagynehezen kitépték a száraz fát, majd borgőzös vagy sörgőzös üdvrivalgás közepette visszaautóztak. Mi meg fellélegeztünk. Holnap tuti keresünk valami kempinget éjszakára. Gyors cicamosdás, fogmosás majd irány a sátor és megnéztünk egy filmet.

    Éjjel 11 óra. Újabb zaj. Leégett az összes fa. Újra itt vannak. Még hangosabbak. Mi lapítunk. Ők alkalmas fát keresnek. Újabb fél óra rettegés. Recsegés, ropogás. Kiabálások. Valami történt. Nem volt elég a 3 ember, vagy a csörlő mondta fel a szolgálatot, mindenesetre ketten itt maradtak a helyszínen, a harmadik meg visszament még pár emberért, vagy láncért, hevederért.. Mi még halkabban vettük a levegőt. Autó vissza, felpakolták a fát. Elhajtottak. Na, talán most már nyugodtan aludhatunk. Éjjel egy óra. Elfogyott a fa. Most kicsit túlmentek rajtunk és tőlünk jobbra kerestek fát. Éjjel egyre már kellőképpen feltöltötték magukat alkohollal. Már jó lenne, ha mindenki aludna! Szerencsére nem vettek észre. Sokat nem aludtunk az első éjszaka. A csákányt nem kellett használnunk. :) Végül is semmi gond nem volt. De “fostunk” ám nagyon. Na jó, csak egy kicsit.

    Másnap folytattuk az utat. Ismét minden romnál megálltunk, már amit megtaláltunk. Mt Squire rom, Rumbalora rom, Musgrave rom. Majd a 320-as kilométer tájékán – a mi számlálónk szerint, amibe benne volt a 110 km-es kitérő a Chamber’s pillárhoz – az út egy éles jobb kanyart vesz és letér a Ghan vasút nyomvonaláról. Beértünk Finke faluba, ami 90%-ban (vagy 100%) őslakosok által lakott település. No comment.

    A kis benzinkúton, ami ráccsal van lezárva épp a helyi rendőrök tankoltak. Mivel a településről kimenő út kesze-kusza, ezért odamentem a zsarukhoz, hogy útbaigazítást kérjek, hogy merre van a Lambert Center és merre kell továbbmenni majd az Oodnadatta track-hez, illetve megkérdeztem, hogy ezen a benzinkúton más halandó ember is tankolhat-e, vagy csak rendőrök.

    Jól van na, nem debil vagyok csak megzavart a rács és az egyenruha. Mondták, hogy ez egy rendes benzinkút és nagyon kedvesen útba igazítottak és jó utat kívántak. Töltöttünk Dömébe naftát és irány a Lambert Center, ami szintén egy nyugati irányba tett oda-vissza 66 km-es kitérő. A Lambert Center Ausztrália földrajzi középpontja. Ez a kontinens közepe, olyan mint Magyarországnak Pusztavacs. :) Ezzel bővült a “leges-listánk”. Jártunk már a legkeletibb, a legmagasabb és a közepe helyeken. Sztárfotó a zászlóval, majd irány tovább.

    Elértünk Mount Dare faluba, ahol a kocsmáros, a felesége és gyerekük lakik. Nincs más ott csak egy ház, amiben laknak, egy kocsma, egy benzinkút, 1-2 kabin, áram nélküli sátorhelyek és napelemes zuhanyzók. Az üzemanyag itt volt a legdrágább 2,15 dollár/liter, ami érthető is, nem egyszerű ide benzint szállítani. Nem tankoltunk.

    Kértünk egy sátorhelyet egy éjszakára (17 dollár). Kocsmáros TulajGizi motyogott valamit a WC ülökékről, meg óvatosságról, meg békákról, de addig nem állt össze a kép, amig el nem mentem pisilni. Felhajtottam a WC tetőt és 4-5-6 kis 5cm-es békák csücsültek a WC ülőkén, belül a peremen és a kagylóban bent ahol a víz kifolyik. Továbbálltam. Újabb WC-t nyitottam fel. Aztán egy újabbat. Még jó hogy 8 volt, így találtam egy olyat, ahol csak egy brekusz volt, akit egy faág segítségével odébb löktem. Ilyen gyorsan még nem pisiltem…

    Légyből és szúnyogból nagyon jól álltunk itt, lehet hogy ezért is volt ennyi béka. :) Így a légysátrat is felállítottuk. Reggelre mindenhol egérszar volt. A légysátor tetején, a sátrunk tetején. A székekben. Még szerencse hogy az összes műanyag konyhaláda hermetikusan lezárható, amit rutinosan minden este le is csukogatunk. Mondjuk, mi a hangyák miatt találtuk ki ezt a szállítási módot, egerek eszünkbe sem jutottak. A kemping retkes és igénytelen volt, de legalább nem magunk voltunk és nem kellett félnünk. Egy éjszakát ki lehet bírni.

    Itt Mount Dare-ben lehet megvenni a Sivatagi belépőt (Desert Pass) 8,50 dollár/autó és egy évig érvényes. Ezzel be lehet menni a Witjira Nemzeti Parkba, ahol a híres Dalhousie hőforrás van, aminek 36 fokos a vize és kedvelt fürdőhely. A Simpson sivatagba, amit majd az elkövetkező évek valamelyikében szeretnénk megcsinálni, de arra a túrára komolyan fel kell készülni. Illetve a Lake Eyre Nemzeti Park is ezzel a belépővel látogatható, ami Ausztrália legnagyobb sós tava és egyben a földrész legmélyebb pontja is. Na, mi elfelejtettük megvenni ezt a belépőt itt! Így a Dalhousie-i hőforrás most kimaradt. :( Nem baj, majd belevesszük a Simpson sivatagos túránkba. Folytattuk utunkat.

    Megnéztük az Eringa romot, amihez egy szép nagy tó is tartozik, ideális vadkempingező hely. Sajnos nem este értünk oda, hanem ebédidőben. Piknikeltünk egyet és továbbáltunk. Hamilton után 20 km-en keresztül hatalmas vörös homokdünéken keresztül vezet az út. Homokdünére fel, homokdünéről le. Vicces és egyben gyönyörű is volt.

    Délutánra beértünk Oodnadatta városkába, ahol a híres rózsaszín RoadHouse kempingjében aludtunk. Ez arról híres, hogy mindenki ismeri. És úgy ismeri, hogy A rózsaszín ház, mert idétlen rózsaszínre van festve. Étterem, benzinkút, ajándékbolt, autószerelőműhely és posta is egyben. Még rózsaszín kajakokat is lehet bérelni, csak azt nem tudom, hogy hol van itt víz, amin evezni lehet, mert ez Ausztrália legmelegebb és legszárazabb városkája. Mi itt hajtottunk rá az Oodnadatta Track-re.

    Az út elvileg lent Marree faluban kezdődik és Oodnadattától nyugatra Marla faluban ér véget. Mivel nekünk se az eleje, se a vége nem igazán esett útba, így Oodnadattánál kezdtük el és Bopeechee-nél hajtottunk le róla Roxby Downs irányába. Ezzel a kurtítással nem vesztettünk sokat, mert a végén Marla felé nincs sok érdekes látnivaló. Az elején meg csak a híres Marree ember van, amit 1998 június 26-án fedezett fel egy pilóta, aki arra repült. Csak a levegőből lehet látni, így ezt kénytelenek voltunk kihagyni. Amúgy 4,2 km hosszú (vagy magas) 20-30 cm mélyen van a földbe vájva egy emberi alak. A vonalak 35 méter szélesek. A mai napig nem tudják, hogy ki, miért és hogyan csinálta. UFOK? :)

    Kanyarodjunk vissza Oodnadattához. Az Oodnadatta track sok mindent “látott” az elmúlt évek történelméből. Az út közelében a nagy artézi medencéből (Great Artesian Basin) feltörő érdekes dombocskákat építő források vízzel látták el az itt élő őslakos törzseket. Ezek a források segítettek túlélni a marha-báránytartó telepeseknek is. Ezen az útvonalon haladtak az Adelaide-Darwin közti területet kutató felfedezők. Ezt az utat követte az első távíró vezeték fel északra. És ezen az útvonalon épült meg a híres Ghan vasútvonal, aminek köszönhetően lassan mindenki megismerhette Ausztrália egyik-másik eldugott helyeit. Szóval ezekről híres az Oodnadatt Track.

    Térjünk vissza a rózsaszín házba, ahol sátorbontás után betértünk egy vacsorára, mert kicsit már telítődve voltunk a zacskós kajáktól, paprikáskrumplitól, tejberizstől, szendvicstől, pörkölttől és tejfölös-sajtos-pirított szalonnás tésztától. Papi marhahúst rendelt feketeborsos szósszal (T-bone Steak-et), én pedig halat ettem.

    Az ozzik általában félig véresen eszik a marhahúst és máshogy nem is nagyon ismerik. Mi semmiképpen sem! Ezért mondtuk a kisGizinek, hogy jól átsütve, vér nélkül kérjük. Nézett rám, mint a marslakóra. Úgy, mintha az isten háta mögött egy olyan különleges vacsorát rendeltem volna, amit egy “10 csillagos” – tudom hogy ilyen nincs – francia étteremben kértem volna a mesterszakácsoktól. Azt mondja: hááát megnézem mit tehetek ezügyben. Nem akartam mondani neki, nem nagy kunszt kisanyám mindkét oldalát 5-5 perccel tovább hagyod a serpenyőben. A lényeg: nem sikerült nekik ezt megvalósítani. Félig nyers volt a hús. Ennek ellenére a reggelinket is itt költöttük el, amit hibátlanul teljesítettek. Igaz kicsit lassan, de annál magabiztosabban. :)

    Összecuccoltunk és a lóerők közé csaptunk. Ekkor már a földutas szakaszunk 742-dik kilóméterénél jártunk és pont Húsvét hétfője volt. Lázasan elkezdtük keresni a nyuszi fészkét, hátha tojt valamit nekünk! :)) És igen! Jó gyerekek voltunk!

    A mai napra kitűzött cél: elérni William Creek-be, ami nem nagy táv, kb 200 km. Útközben továbbra is lelkesen látogattuk a régi vasúti megállók romjait: Allandale rom, Mt Dutton rom, Algebuckina rom és híd, North Peak rom, Warrina rom, Edwards Creek rom (ami magánterületen van és nem lehet bemenni csak kerítésátmászással – nem másztunk!), Duff Creek rom, Anna Creek rom és végül beértünk William Creek-be, ahol egyből egy nagy tábla fogadott a benzinkúton: sorry, no diesel = bocs, elfogyott a dízel. Még jó hogy teletankoltuk Dömét Finkében, meg persze ott volt még a tetőn a 40 liter vésztartalék is..

    Mielőtt írnék pár sort William Creek-ről, ugorjunk vissza egy picit az Algebuckina hídhoz, mert egy érdekes történet kapcsolódik hozzá. Ami vagy igaz, vagy nem. Ki tudja?!

    Ez a híd egy mérnöki “hőstett”. Dél-Ausztrália leghosszabb hídja a maga 578 méterével. Angliában gyártották le és hajóztatták le ide. Hivatalosan 1892-ben “nyitották meg” a  közlekedés számára. Indulásunk előtt a 100%-ban magát ausztrálnak valló, nem őslakos munkatársunk mondta, hogy ne hagyjuk ki ezt a hidat. És hogy mi a vicces benne?

    Ez a híd eredetileg az Adelaidetől 80 kilóméterre lévő Murray Bridge városának készült, hogy a Murray folyót áthidalják. Annak rendje és módja szerint szépen legyártották a ködös Albionban, de mikor megérkezett a helyszínre, kiderült, hogy rövidre sikeredett. Ezért egy újat kellett csinálni, a selejtes meg felkerült ide Algebuckinába.

    Megmondom őszintén, erről semmiféle hivatalos leírást, tájékoztató táblát nem találtunk sem Algebuckinában, sem Murray Bridgeben. Viszont Murray Bridgeben egy ugyanilyen híd található. Hosszú nyomozásom eredményeképpen egyetlen egy weboldalt találtam, amit egy ausztrál család irogat és ott ők is említik ezt a történetet. Akit érdekel az igazság az járjon utánna. Mindenesetre ha igaz, akkor elég érdekes.

    A felső kép az Algebuckina-i híd, az alsó a régi híd Murray Bridge-ben, amire tettek felső íveket és oldaljárdát, de az alaphíd tényleg hasonlít a fentire.

    A másik érdekes esemény, ami ehhez a hídhoz kötődik, az a híd melletti autóroncs. Az ürge, aki az autót vezette át akart menni a vasúti (!) hídon, mert a Neales folyó meg volt áradva. Felhajtott rá és szerencsétlenségére a vonat meg pont szembe jött és lelökte az autót a folyóba. A sofőrnek sikerült kimásznia, de a kutyáját magával ragadta az ár, a vonatnak nem lett semmi baja. Nagyon béna lehetett, mert akkoriban, mikor ez történt hetente összesen 3 vonat ment itt el.

    William Creek kempingjében töltöttük az éjszakát, ami tele volt. Az idei évben szerencsésen alakult a Húsvét, mert a hétvégéhez 3 fizetett ünnep kapcsolódott, így egy 5 napos hosszú hétvége következett, amit sokan megfejeltek 1-2-3 extra szabival. Ezért lentről délről (Adelaideből és a nagyobb városokból) rengeteg család indult el kempingezni. Szerencsénkre minket pont az utunk vége felé kapott el a tömeghullám, így megúsztuk a nyüzsit.

    Szóval a kemping zsúfolásig tele volt. Nekünk csak egy kocsinyi hely kellett, mert elhatároztuk, hogy itt is a helyi kocsma éttermében fogunk vacsizni, nincs kedvünk kotyvasztani. A település Ausztrália legkisebb városa, állandó lakosainak száma: 2 fő! A kocsmáros és a felesége. Viszont rengeteg túrista jár errefelé. Van egy kisgépek számára fenntartott reptér, ahonnan a nagy sós tó bejárására indulnak fizetős utak. A kocsma mögötti étterem nagyon igényes és jól főznek a szakácsok.

    William Creek, amúgy a világ legnagyobb marha farmja, amit Sidney Kidman alapított. Mérete megegyezik Welsz vagy Izrael méretével. Kidman 13 évesen hagyta el az Adelaide-i családi fészket egy félszemű lovon 5 schillinggel a zsebében. Nagyon jó érzéke volt az üzlethez.

    Kezdetben mindenféle szállítási feladatot elvállat, marhákat terelt, majd egy jól menő hentes üzletet nyitott. Ahogy egyre több pénze lett, elkezdte a földeket felvásárolni. Több mint 100 marha farmja volt. Ausztrália 3%-a az ő tulajdona volt. Legendás memóriája révén komlex számolásokat végzett fejben. Ha fel akart vásárolni egy farmot, körbelovagolta. Felmérte az állatállományt, megszámolta őket, megnézte milyen állapotban vannak, még a súlyukat is meg tudta becsülni. A nap végére többet tudott a farmról, mint a saját tulajdonosa.

    Másnap célba vettük a nagy sós tavat, ami egy 124 km-es kitérő (oda-vissza) az Oodnadatta Trackről. Az út nagyon-nagyon-irdatlan rossz befelé. Kirázta Döme lelkét. Nagyon sajnáltuk!

    Ennek az az oka, hogy az áradások elmúltával lánctalpas gépekkel teszik újra járhatóvá az utat, de a lánctalp okozta bordákat már nem simítják el a munkagép után. Azok aztán szépen megkeményednek és ha nem tudsz 80-nal, vagy többel haladni, akkor szanaszét rázza az autót is, meg téged is. De olyan mértékben, hogy szinte érzed, ahogy a ponthegesztések egymás után eleresztenek a kasztnin.

    Végül szerencsésen megjártuk, de soha többet nem szeretnénk visszamenni arra az útra. Nekünk egy óra 25 perc volt befelé és egy óra 20 perc kifelé. Láttuk, kipipáltuk. Vittük magunkkal a GPS-t, hogy megmérjük a tó mélységét, ami elvileg minusz 16 méter a tengerszint alatt. Nekünk a GPS minusz 11-12 métert mutatott ott, ahol álltunk. A part tele volt döglött hallal.

    Távolban a sóstó (Lake Eyre)

    Ez a barna "hullámfolt" több ezer döglött hal. Nagyon büdös volt!

    A “leges-lista” újabb tagja: Lake Eyre, Ausztrália legmélyebb pontja és egyben a legnagyobb sós tava! Mérete: 144 km hosszú, 77 km széles és 400 millió tonna sót tartalmaz. Ezen a tavon dőlt meg a normál autó (nem sugármeghajtású) sebességrekordja 1964-ben: a Donald Campbell vezette “Bluebird” 649 km/órát ért el.

    Ezzel az autóval döntötték meg a sebességrekordot.

    Egy szomorú esemény is kapcsolódik ide: ezen az úton halt meg egy svájci nő 1998 decemberében. December-január a legmelegebb időszak itt. A nőnek nem volt tapasztalata, egyedül indult neki a távnak. Kocsija lerobbant. Úgy gondolta, hogy a 40-50-60 akárhány kilómétert le tudja gyalogolni, ami kivezet a tótól. Rosszul mérte fel. Szomjanhalt. Mindig legyen nálatok elegendő víz és ha lerobban az autó sose hagyjátok el a kocsit. Egy elhagyott autót mindig könnyebb megtalálni, mint egy embert. Ez a szabály!

    Sikerült visszajutnunk az Oodnadatta útra. Újabb romok, amiket nem érdemes kihagyni: Irrapatana rom, Strangways Bore rom (nagyon szép), Beresford rom (szintén szép) és elértünk Coward Springs-be, ahol az éjszakát töltöttük. Ekkor már 1139 km-nél jártunk.

    Az algebuckinai hídnál említett munkatársunk ajánlotta ezt a helyet is, hogy semmiképp ne hagyjuk ki. És így is van! Ennél szebb “vad” kempinget még nem láttunk. A hely amúgy szintén egy vasúti megálló volt régen, illetve a megállótól egy kilóméterre van egy 28 fokos hőforrás, aminek vizében a Ghan utasai is megmártóztak és a forrás azóta is ontja a meleg, ásványokban gazdag vizet.

    A kempinget egy házaspár üzemelteti már több mint 20 éve. Saját kezűleg újították fel a vasút épületeit, az egyikbe be is költöztek, az nem látogatható. De a mozdonyvezető házát múzeummá alakították és hihetetlen érdekes kiállítás van benne.

    Vezetnek egy nagy fotóalbumot 1989-től a felújítási munkákról: hogy nézett ki és hogyan alakult át a mostani formájára. Régi képek a vasútról, régi étlapok a vasútról  és a már-már lassan megszokott ausztrál bizalom: bent a múzeumban kis 10x10cm-es vízfestékkel festett képek lógnak a falon, alatta az árukkal és egy felirattal. Ha tetszik és szeretnéd megvenni akkor van ott egy boríték, dobd bele az ellenértékét és vidd a képet. Vannak nagyobb festmények (A4-es méret), amikről fénymásolatok vehetők meg, azok meg egy nagy dossziéban vannak a másik szobában és ha bedobtad a pénzt, akkor huzzál ki egy másolatot magadnak. Ez ám a bizalom! Ha ott jártok, ezt a kis múzeumot semmiképp ne hagyjátok ki.

    Ez a kis ház volt a mozdonyvezető háza, ami most múzeum.

    Fényképek a falon függő fényképről a múzeumból. Mind a két képen jobb oldalon látszik a mozdonyvezető háza. A felső kép akkor készült, mikor még járt a Ghan. Az alsó meg napjainkban.

    Úgy láttuk, hogy az üzemeltető házaspár mindkét tagja művészlélek. A bácsi feltatáló. Gázpalackokat hasznosít. A kemping területén minden egyes sátorhelyhez volt egy hússütögető hely kialakítva. Na miből? Üres gázpalackokból. Ötletes. A WC-k és a zuhanyzó vasúti talpfákból vannak építve. Mi imádjuk a vasúti talpfákat. A “pottyantós vagy gravitációs” WC-k patika tisztaságúak. Festmények lógnak bent, amit a néni festett. A zuhanyból úgy jön melegvíz, hogy a tulajbácsi estefelé begyújt a kinti palack alakú vízmelegítős kályhába, majd mindenki magának rádob a tűzre 1-2 rönköt mikor zuhanyozni megy. Talpfa minden!

    A forrásban lehet fürdeni, kiépítettek egy amolyan csobbanó féleséget, olyan mint a dzsakuzi, természetesen ezt is talpfákból. A kemping tele van datolyapálmákkal. Olyan, mint egy mesés oázis! Éjszaka pedig ott a ragyogóan tiszta csillagos ég a tejúttal, távol bármiféle fényszennyezéstől…. Mindenki kint ült a sátra előtt és csendben bámult felfelé. Mi is kitettük a két széket és nem tudtunk betelni a látvánnyal. Másnap alig akartuk elhagyni. Ja majd elfelejtettem: a belépő. Ha csak a forrásban akarsz megmártózni 1 dollár/fő, ha itt is akarsz aludni, akkor 10 dollár/fő.

    A zuhanyzó és a melegvizet adó "vízbojler" a felsőképen, női WC az alsón.

    Coward Springs (forrás), a 28 fokos vizű csobbanó.

    Aztán mégiscsak reggel lett és pakolni kellett. Coward Springs-től nem messze van a Wabma Kadarbu Springs természetvédelmi terület, ahol két érdekes forrás látogatható: Bubbler és Blanche Cup. Fürdeni tilos bennük! A Bubbler (buborékoló és nem kukorékoló) forrásban váltakozva jön fel buborék vagy sár. A Blanche Cup pedig szép példa a területen előforduló forrásokra, amik dombokat építenek. Amerre a szem ellát lapos dombok magasodnak a sík terület fölé és minden egyes dombocska valaha 1-1 forrást rejtett. Így tudták az utazók és állatok átvészelni a száraz, sivatagos környéket.

    Bubbler Spring (forrás), Papi és a buborék...

    Folytattuk utunk. Margaret rom, Curdimurka rom (szép) és elértük Bopeeche elágazást, ahol mi búcsút vettünk az Oodnadatta Track-től és Roxby Down felé vettük az irányt. Mielőtt lehajtottunk volna kb 15 km-t továbbmentünk, mert szerettük volna megnézni a szoborparkot. Útközben volt még egy rom, az Alberrie Creek, ami magánterület és nem látogatható. A szoborpark sem volt nagy szám. Be volt zárva, így csak a kerítés mellől tudtunk képeket csinálni.

    Visszafelé megláttunk az úton egy barna kígyót. Le akartam fényképezni. Papi megállt, de a kígyó megijedt és elkezdett menekülni mielőtt lefényképezhettem volna. Futásnak eredtem és üldözőbe vettem. Gyorsabb volt és bebújt az odujába. Nem sikerült jó képet csinálnom róla. Nem vagyok 100%-ban biztos benne, hogy ez barna kígyó, csak tippelem. Amúgy hasonlít rá. Meg barna is volt.

    Szoborpark. Visszlát a következő túrán!

    Innen Roxby Downs már csak 122 km földúton, ami a földutas kirándulásunk utolsó szakasza. Onnantól ismét aszfaltot haraphat Döme. Problémamentesen teljesítettük az 1300 kilóméteres burkolatlan utat. Ráadásul még csak szerda délután volt, ami azért jó, mert jó.

    Viccet félre téve, azért jöttünk le itt az Oodnadattáról, mert szerettük volna Roxby Downs-ban megcsinálni a vezetett bányatúrát. Már a túra legelején szerettem volna befoglalni a bányalátogatásra, de nem tudtuk pontosan, hogy melyik napon érünk majd le ide. Előrefoglalás nélkül viszont nem lehet részt venni a túrán. Gizi viszont azt mondta, hogy csak hétfőn, csütörtökön és pénteken csinálnak vezetést. A bőrünkből majd ki ugrottunk, hogy szerda van. Siettük Roxby-ba és első utunk az információs irodába vezetett, hogy a másnapi (csütörtöki)  csoportba beférjünk. Kiszámolni sem lehetett volna pontosabban az érkezést. Minden tuti. Aztán információsGizi leforrázott: Húsvét miatt az eheti túrákat törölték. De mondom 26 napja úton vagyunk, direkt ezért jöttünk el ide, nem-e lehetne-é-e. Nem. :(

    Roxby Downs egy bányaváros. Azért épült, hogy kiszolgálja a világ egyik legnagyobb ércbányáját az Olympic Dam-et, ahol vasat, rezet, urániumot, ezüstöt és aranyat bányásznak. Utolsó éjszakánkat az egyik kempingben töltöttök. Másnap már a saját ágyunkban fogunk aludni, Adelaide innen 550 km.

    Összefoglalás: a 27 napos túra nagyon jól sikerült. Elhatároztuk, hogy ennél rövidebb nyaralásokat ilyen nagy távolságokba nem érdemes csinálni, csak hosszabakat! :) Az északi területeket meg kell nézni száraz és esős évszakban is. Más-más arcot mutat a vidék. Összesen két negatívumot említenénk, ami kicsit megnehezítette a kirándulást. Az egyik a nagyon párás idő északon. A másik a kezdődő téli időszámítás, ami miatt már 6 óra előtt sötétedni kezdett és ez igencsak megrövidítette a napokat.

    Kata