február, 2012

  1. Beavatás

    február 27, 2012 by kata_papi

    Mostanában, ahogy írom a bejegyzéseket egyre többször jut eszembe egyik kedvenc íróm pár sora. Minden könyvét rajongással olvastam és igyekeztem felkutatni az összes művét, volt amire éveket vártam, több antikváriumban voltam várólistás.

    Ime az idézet, ami kis ferdítéssel kezd elhatalmasodni a bejegyzéseinkben: “Eredetileg a sziget természetrajzáról szándékoztam enyhén nosztalgikus beszámolót írni, de elkövettem azt a súlyos hibát, hogy már a könyv első oldalain felléptettem a családomat. Amint felvonultak a papiroson, megtelepedtek és kezdték meginvitálni különböző barátaikat, hadd szerepeljenek ők is az egyes fejezetekben.” – Gerald Durrell: Családom és egyéb állatfajták.

    Sajnos, mi a családunkat nem tudjuk felvonultatni, mert egyetlen egy hozzátartozónk sincs itt kint velünk, így maradnak a barátok, akik mára már szinte mindegyik bejegyzésünkben fel-fel tünnek. Az első 1-2 évben csak magunk jártunk kirándulgatni, de most már alig akad olyan kimozdulásunk ahova ne csatlakozna egyik-másik barátunk. Fertőzőek vagyunk… :)

    Ez történt a múlt hétvégén is. Riverland-ben voltunk “beavatáson”.

    Riverland Adelaidetől 250 kilóméterre van a híres Murray folyónk partján, főként a narancs, citrom, sárgabarack, körte és avocádó ültetvényeiről híres. Jártunk már ott ZsuzsiFerivel, akikkel kajakoztunk a folyón és a holtágakban, illetve egy kiadós eső után Zsuzsival ketten (mert a fiúk leléptek horgászni) lapátoltuk a vizet a sátrakból.

    Most viszont más volt. Mérföldkőhöz értünk… Móni és Csabi nagy elhatározásra jutott. Eldöntötték, hogy ők is szeretnének elindulni a kempingezés rögös útján. Az elhatározás megvolt, a hozzá való cuccokat hamar be is szerezték, hogy nehogy meggondolják magukat. :) Már csak az éles bevetés volt hátra, két éjszaka a Riverland-i kempingben. Kis nehezítésként jött Bejgli kutyus is.

    Indulás előtt 1-2 nappal még gyomorgörcsünk volt, hogy biztos jó ötlet volt-e megfertőzni másokat, de a két nap után ez szertefoszlott. Igaz, ez még nem olyan nagyon durva nomád kempingezés volt. Hiszen kiépített WC-s/zuhanyzós kempingben voltunk áramos sátorhelyekkel, bár mindkettőnk felszerelése alkalmas önellátásra is. Bejgli nagyon jól vette az akadályt. Őrizte a táborhelyet, ahogy azt egy kutyának illik, néha megugatva a közeljövőket, de ez egy kutya dolga. Aztán végigaludta az éjszakát és csak reggel fél nyolc körül jelzett, hogy akkor ő most fent van. A két nap sajnos nagyon hamar eltelt, sok mindenre nem volt idő. Papi viszont megtanult kanasztázni és a fiúk-lányok párosban a lányok kicsit elkenték a fiúk arcát. Igaz az első körben kicsit a fiúk kenték el a miénket (“szűzkéz” Papi dzsóker kanasztájával), de a második kör végén gyönyörűen zártak a csajok!! A fiúknak azóta rémálmaik vannak. :)

    Annyira jól éreztük magunkat, hogy betévedtünk a helyi tetováló szalonba... Móninak rózsaszín virág, Papinak sas, Csabinak és nekem sárkány.

    MóniCsabi és Bejgli jól vették az akadályt, ezért vasárnap reggel sátorbontás után Papi eredményhírdetést dobolt a reggelizőasztalon és kiosztottuk a “Sátorozós küldetés teljesítve I. szint 2012” kategóriában a díjat. Nagy volt az öröm.

    Az ezüst serleg

    A boldog nyertesek, megdolgoztak érte... :)

    Móni félve megkérdezte, hogy hány fokozat van. Akkor ott azt mondtuk, hogy 3 fokozat van, de ahogy most írom a blogot, Papival kitaláltunk egy különdíjat is. Ezt még a Móniék sem tudják. Az első fokozat egy sima kempingezés, kiépített kempingben (ez teljesítve!). Második fokozat: vadkempingezés zuhany és budi nélkül, amit a március 10-i hosszúhétvégén a Yorke félszigeten ejtünk meg. Harmadik fokozat: 2-4 napnál hosszabb kempingezés, mondjuk kb. két hetes. A különdíj egyelőre legyen titok!

    Mi jól éreztük magunkat, jót szórakoztunk és reméljük a másik félnek is tetszett a kempingezés.

    Ha még nem írtam volna a Murray folyónkról , akkor íme 1-2 érdekes infó. Sátorbontás után hazafele jövet megálltunk a négyes zsilipnél és szerencsénkre jött egy kis motorcsónak, ami át akart zsilipelni, így megvártuk. Míg várakoztunk megnéztük a magyarázó táblákat és innen az ötlet, hogy írok a folyóról.

    Tények:

    • 3 államon folyik keresztül: Új Dél-Welsz, Viktória, Dél-Ausztrália
    • a harmadik leghosszabb hajózható folyó a világon (az Amazonas és a Nílus után), a sima folyóhosszokban pedig 16-dik a világon
    • teljes hossza 2520 km
    • a folyónak 4 db nagyobb víztározója, 16 db duzzasztója, 15 db zsiliprendszere és 11 db (Dél-Ausztráliában lévő) kompátkelő helye van
    • itt Dél-Ausztráliában a komp az év 365 napján, a nap 24 órájában közlekedik, ingyenes és nincs menetrendje. Ha van várakozó autó, átviszi. Ha a másik oldalon van csak meg kell nyomni a csengőt és már jön is.
    • a zsilipeken való átkelés is ingyenes a hét minden napján reggel 8:00-11:30 és délután 13:00-16:30 között
    • őshonos hala a Murray Cod, ami 1,8 méterre is megnőhet (az európai ponty itt ellenség, mert kiszorítja az őshonos halakat)

     

    Hasznos infó mindenkinek, aki a Riverlandbe utazik: Riverland területe mentes mindenféle zöldség és gyümölcs kártevőktől. Ezen kártevők ellen úgy védekeznek, hogy tilos ide behozni bármiféle zöldséget és gyümölcsöt. Mi is majdnem megszívtuk, azaz akár pofára is eshettünk volna, mert tele voltunk zölivel és gyümivel. Mi ugyan már voltunk itt, de teljesen elfelejtettük, hogy nem szabad behozni.

    Azt tudtuk, hogy Viktória és Dél-Ausztrália határán szintén van ilyen szigor, illetve Dél-Ausztrália és Nyugat-Ausztráli határán még ennél is nagyobb szigor, de ezt valahogy elfelejtettük. Mindenesetre tele voltunk, mint a délibusz. Móni még kérdezte is, hogy akkor a meggyes pitéből piszkálja ki a meggyeket szemenként…? Be voltunk tojva rendesen, de bevállaltuk a rizikót és engedély nélkül bevittünk mindent és “imádkoztunk”, hogy ne állítsanak meg. Utolsó napon az információs irodában kiderült, hogy ha Dél-Ausztráliában vetted a zölit-gyümit és bemutatod a blokkot róla, akkor bejöhet. De más államból szigorúan tilos. Mondjuk nekünk nem volt blokkunk, így szívtunk volna, ha megállítanak. Lelkiismeretünk így utólag tiszta, mert nem fertőztünk meg semmit. A büntetés amúgy 2500 (!) dollár.

    Kata

    Azt tudjuk-e, hogy miről híres Luji dü Zsilip… és hogy kik voltak a testvérei?! :)


  2. Eyre-félsziget 2011. Karácsonyán

    február 6, 2012 by kata_papi

    Itt Ausztráliában december 16-tól január végéig tart a nyári szünet az iskolákban. A cégek nagy része bezár az ünnepek alatt. Szerencsére nálunk is sikerült mindent határidőre teljesíteni, illetve egy-két függőben lévő munka kitolását megértették a kliensek, hiszen ők is inkább a lábukat akarták lógatni valahol, mintsem bejárjanak dolgozni. Olyannyira jól álltunk, hogy mi a Papival már két nappal hamarabb befejeztük a munkát és szerdán (december 22.) dolgoztunk utoljára.

    Úgy terveztük, hogy a szombat hajnali indulás helyett,  egy csütörtöki gyors pakolás után péntek hajnalban tudnánk indulni. De ez csak a terv volt, mert egy “Szedd magad meggy” keresztülhúzta a számításainkat. Szóltak a farmról, hogy csütörtök reggel 9-től lehet menni meggyet szedni. A meggy itt nagy kincs. Mivel nem tudhattuk, hogy milyen melegek lesznek az elkövetkező napokban, így nem mertük bevállalni azt, hogy a sátorozás után, januárban menjünk meggyezni. Mi lesz ha addigra leérik…?! Gyors döntés után lerohantunk meggyet szedni. Kimagoztuk. Felét lefagyasztottam, másik feléből lekvárt főztem (lásd korábbi bejegyzésemet).

    Így aztán mégiscsak szombat hajnali indulás lett a vége. A hely, ahova mentünk 7 és fél órányi vezetésre van Adelaidetől, ezért pontosan 6:05-kor felhörgött Döme motorja. Az Eyre-félszigeten voltunk már nyaralni (én ráadásul annó többször dolgozni is), de a mostani két Nemzeti Parkba akkor még nem jutottunk el a terepjáró hiánya miatt. Most szerettük volna keresztül-kasul bejárni a parkokat és egy-egy pipát tenni a hosszú listánkon ezek mellé.

    balra: Coffin Bay Nemzeti Park, jobbra: Port Lincoln Nemzeti Park

    Most kivételesen nem magunk mentünk. Csatlakoztunk ZsuzsiFeriékhez, akik immáron a harmadik Karácsonyukat töltötték el ott a parkban. Visszajáró lelkek. :) Velük volt Erzsike és Öcsibá is,  így hatosban ütöttük el az egy hetet az Eyre-n.

    Még szerencse, hogy indulás előtt pár héttel taktikai megbeszélést tartottam Zsuzsival – mégiscsak voltak ott már kétszer – csak jobban ismeri a terepet. És milyen jó, hogy hallgattam rá. Ugyanis mi a Coffin Bay Nemzeti Parkban szerettünk volna sátrat verni és onnan bejárni a két parkot. De Zsuzsi tanácsára (mivel az utak a Coffin Parkban nagyon rosszak) inkább maradtunk a Port Lincolni Park mellett.

    Szinte majdnem egyidőben indultunk szombat reggel, így telefonon (legalábbis ahol volt térerő) tartottuk a kapcsolatot és a Parkba való behajtás előtt Port Lincoln halászvároskában vártuk be egymást. Szerettük volna ugyanoda felverni a sátrakat, ahova a korábbi években Zsuzsiék is, mert az egy nagyon szép, csendes, tengerre néző kis magaslat. Minő szerencse, a hely még szabad volt, így kiépítettük a “sátorfalut”. Az öböl gyönyörű volt. Érintetlen. Csendes. Csodás színek. Embert alig láttunk. Volt úgy hogy az öbölben csak mi voltunk. El tudjátok ezt képzelni? Tiszta homokos part, kristálytiszta víz és a mérhetetlen nyugalom.

    Táborhelyünk öble (Port Lincoln Nemzeti Park)

    Szemben állva a tengerrel, jobbra építettük fel a 3 alvósátrat, középen a dühöngő, balra pedig a konyhasátor volt. Ez a két Nemzeti Park SZERENCSÉRE még nem civilizálódott el, azaz nincs túlságosan kiépítve, ezért csak néhol van 1-2 pottyantós/gravitációs WC és még annál is kevesebb napelemes zuhanyzószerűség. Ahol mi táboroztunk ezek közül egyik sem volt telepítve. :) Ebből kifolyólag 10-20-30 literes ballonkannákban vinnünk kellet a vizet, amivel főztünk, mosogattunk és zuhanyoztunk és amiket kb 2 naponta a város benzinkútjánál töltöttünk fel. Egy kék nagy nejlon, egy fa kilépőrács, 1-2 gumipók és sátorcövek, na meg egy tuti kis bokor a sátrak mögött és kész is volt a “Macgyver”-es (Mekgájver) zuhanyzó.  WC? Hááát igen. A kényszer nagy Úr! Volt nálunk ásó. :) A környéken meg sűrű erdő számtalan jobbnál jobb bokrokkal. A bozótkempingezés írott szabálya: áss legalább 30 cm mély gödröt, majd dolgod végeztével körülményesen temesd vissza. Így, amikor láttuk hogy valamelyikőnk a hóna alá kapta a WCpapírt és kézbe az ásót, tudtuk, hogy elindult az “aranyásók” ösvényén…ilyenkor senki nem ment sétálni az erdőbe…:)

    A vadkempingezés szépségei...

    Az időjárás jó is volt meg nem is. Csak az első napon – sátorállítás után – tudtunk fürdeni a tengerben, a többi napokon hideg volt az idő fürdéshez, olyan 22-25 fokok voltak. Ami szerintem kitűnő idő sátorozni-kirándulni és amúgy sem vagyunk nagy pancsolósak. Ami viszont rossz volt az az erős szél az első két napon. Olyan erősen fújt, hogy azt hittük menten összedől a sátor a fejünk felett. Nem is aludtunk sokat az első két napban. A többi viszont zavartalan volt. Gyönyörű tájak, érdekesnél-érdekesebb állatok, nagy közös reggelik és vacsorák, éjszakai teázgatások és többnyire közös kirándulások.

    Az első nap az odavezetéssel, tábor kiépítésével és kis pancsolással telt. A rákövetkező 3 napban a Port Lincoln Nemzeti Parkot jártuk be, majd az azt követő két nap átautóztunk a Coffin Bay Nemzeti Parkba. Hetedik napon mi elindultunk haza, mert Szilveszteri malacsült :) meghívásunk volt és azt semmiképp nem szerettük volna kihagyni.

    Az alábbi két kép a két Nemzeti Park. Bal oldali képen: piros pötty a táborhelyünk, rózsaszín vonal – második napunk, zöld vonal- harmadik napunk, barna vonal- negyedik napunk. Jobb oldali képen: piros – ötödik napunk, zöld – hatodik napunk.

    Szerintem ha valaki ide tervezi a nyaralást, akkor ne számítson nyüzsire, diszkó estekre, éjszakai életre,  éttermekre. Ide pihenni, kikapcsolódni jönnek az emberek. A nagycsaládosok szomszéddal és barátokkal együtt több napra felverik a sátrat. A kölykök túrják a homokot a parton. Aztán közös sütögetések, sztorizgatások és horgászás. Itt nincsenek magas hegyek. Lapos félsziget, alacsony növényzettel. Viszont szebbnél szebb tengeröblök. Tengerpart, tengerpart hátán. Sötét haragos kék, türkiz zöld, világos kék, fehér tajtékzó habok. Sziklás és homokos partok váltogatják egymást. És a tengerpartokból, öblökböl aztán sok van, olyannyira, hogy az utolsó napokban már nem is igen akartunk tengerpartot fényképezni. Pedig igyekeztünk minden öblöt felkeresni. És a vicc az egészben az, hogy minden öböl más és más volt.

    Ez volt az első olyan nyaralásunk, ami nem “rohanás” volt. Nem volt tervezett program. Reggel 11 óra előtt nemigen sikerült elindulnunk. Kiadós reggeli, kávézgatás, majd mosogatás, ami nem volt egyszerű, mert vizet kellett forralni. Aztán szendvicspakolás, ugrás Dömébe és uccu neki a majdnem érintetlen természetnek.

    Nyaralásunk második napján közösen elmentünk megnézni a Memory Cove túrát, ami egy elzárt területen van. Port Lincoln városában az információs irodából kell elkérni a kapu kulcsát. Annyira vigyáznak ezen a területen a természetre, hogy naponta csak 15 autót engednek be. Ez barátságos, legalább nincs tömeg.

    A túra alkalmával 10 álláspontot lehet érinteni. Mindegyiket külön-külön megmagyarázza a brossúra. Az utolsó a Memory Cove, ami maga a paradicsom. A gyalogösvényünk egyszercsak a fák árnyékából egy fehér homokos partra kanyarodott. A víz halványkék volt. Mint a mesében. És nem voltak napágyak, napernyők, törölközők szana-szét. Amúgy ebben a kis zárt öbölben összesen 5 sátorhely van. Öt családnál többen soha nem sátorozhatnak itt. Zsuzsival megbeszéltük, hogy ide vissza kell jönnünk Móniékkal együtt pár napra sátorozni. Kihagyhatatlan! Különben is fel kell avatnunk Mónit és Csabit, akik nem sátorozók, de kedvet kaptak tőlünk és már el is kezdték a beruházást… :)

    A gyalogösvény, ami a paradicsomba vezet.

    Memory Cove nevét onnan kapta, hogy 1802. február 20-án Matthew Flinders épp ezt a környéket térképezte fel hajójáról és elfogyott az ivóvizük. Két tisztet és 6 mancsaftot csónakkal kiküldött a partra, hogy keresenek ivóvizet és biztonságos helyet, ahol a nagy hajó lehorgonyozhat. Azt még látták, mikor a csónak sötétedés előtt elindult visszafele, de soha nem érkeztek meg. Valószínűleg egy hirtelen tengeráramlat nekicsapta a csónakot a szikláknak. Az ő tiszteletükre nevezet el ezt az öblöt Memory Cove-nak (Emlékezés Öböl), és egy réztáblát is állítatott ide.

    A paradicsom távolról.

    Piknikeltünk a parton, sétálgattunk a vízben. Beszélgettünk az ott sátorozó pár családdal, akik épp lelkesen horgásztak. Aztán Zsuzsiék elindultak vissza a táborhelyre, mi meg elindultunk, hogy megkeressük a bálnavadászok postahivatalát. Kiváncsiak voltunk, hogy milyen lehetett. Most szögezném le hogy a brossúra kicsit bénán írja le az odajutást.

    Elkezd ecsetelni egy 1 km-es túrát jobbra az öböltől. Majd mondat vége. Pont. Új mondat kezd: körülbelül 30 méterre a sziklás partvonaltól jobb kézre a tengertől keress egy, a sziklába vésett nyilat. Elsétáltunk 1 km-re az öböl végébe, ahogy írták. Jobbra fordultunk. Sziklás volt a part. A sziklákon ugrálva 30 métert – aztán később már 50-et és 100-at ugráltunk és lelkesen kerestük a vésetet. Sehol semmi. Fél óra elteltével kezdünk idegesek lenni, hogy minek írják le, ha nem is látható. Visszagyalogoltunk.

    Útközben Papi kiderítette, hogy a postahivatal az öböl bejáratától van 30 méterre. Kérdem én, nem úgy kell megírni egy útbaigazítást, hogy amerre haladunk a haladási sorrendben kell feltüntetni a látnivalókat? Nem először elugrunk a végére, majd folytatólagosan taglalás, új bekezdés nélkül leírjuk a közelebbi látnivalót??!! Lehet hogy bennem van a hiba, de ez igy nem logikus. A lényeg, megtaláltuk a postahivatalt, ami nem más, mint egy természetes sziklahasadék, amit vésettel jelöltek meg . Ebbe a hasadékba tették a bálnavadászok a leveleket és innen vitték tovább vagy hajón vagy szárazföldön függetlenül attól, hogy hova szólt.

    A bálnavadászok postahivatala.

    Harmadnap külön program volt. Zsuzsiék is külön utakon jártak és mi is. Úgy döntöttünk, hogy ma megnézünk 1-2 helyet itt és keresztülautózunk a közel 10 km-es Sleaford Wanna homokdűnéken. Szigorúan terepjárós út. Odamentünk. Dömét leparkoltuk az elején és gyalog besétáltunk, hogy Papi szokás szerint tájékozódjon/felmérje a terepet.

    Nem voltunk még a Szaharában, de szerintünk nem sokban különbözhet. Magas homokdűnék, mély homok. Mivel egyetlen egy autóval sem találkoztunk, illetve Zsuzsiék sem jöttek velünk, ezért felelőtlenség lett volna elindulni. Mi van, ha beragadunk. Rohangáltunk a homokban. Megmásztunk egy óriási, meredek dűnét. Olyan meredek volt (láthatjátok a képeken), hogy a vége felé már négykézlább kellett felkapaszkodnom és persze, ha egyet léptem előre kettőt csúsztam vissza. Végülis egy kicsit beautóztunk, Papi nyomta neki, Döme vette az akadályokat, de egy idő után vissza kellett fordulni, mert már túl veszélyes volt. Megbeszéltük, hogy este vacsi közben megfűzzük Zsuzsiékat, hogy másnap menjünk együtt és csináljuk meg a dűnés részt.

    Nekiindulok a homokdűnének.

    Este tonhalas spagettit csináltunk. Kihívás volt, mert fújt a szél, ezért a bográcsot körbe kellett barrikádozni. A tészta finom lett. Egyesek viszont az asztal alatt ettek, igaz Feri? Épphogy elkezdtünk enni, mikor Feri az asztalról felemelte a teli tálját, hogy az ölébe vegye. Keze viszont “megremegett” és az egészet az asztal alá borította. Mindenki dőlt a röhögéstől. Mivel a konyhasátornak van alja is ezért vacsi után Feri és Papi nekifogtak a takarításnak.

    Negyedik nap. A homokdűnék legyőzése!

    Persze, hogy benne voltak Zsuzsiék a dűnézésben, ez nem is volt kérdés. A reggelt egy 22 tojásos rántottával kezdtük, majd Sleaford irányába autóztunk és a tegnapi óriás dűnénél jöttünk ki, ami majdnem Memory Cove-nál van. Amíg a fiúk a gumikat engedték le, mi négyen (Zsuzsi, Öcsibá, Erzsike és én)  felszaladtunk a közeli dűnére és dűneugró bajnokságot rendeztünk Zsuzsival. Öcsibá is benevezett.

    Azt azért szeretném leszögezni, hogy Öcsibá már nem mai gyerek (71 éves). De én úgy szeretnék kinézni 71 évesen, ahogy ő. Hamarabb felfutott a dűnére, mint én! Aztán olyat ugrott, hogy a végén szaltózva bukfencezett a homokban. Elképesztően fitt! Közben a kocsik elkészültek az útra. Negatívum: egy keskeny út megy végig és a forgalom nem egyirányú. Nagyon veszélyes. Dűnezászló nélkül még veszélyesebb. Nekünk se volt, de mindenképpen be kell szereznünk egyet. Nem is értem, hogy miért nem egyirányúsították eddig. Sokkal élvezhetőbb és biztonságosabb lenne. Nem kellene azon aggódni minden egyes dűne átkelésnél, hogy jajj, csak nehogy valaki szemből jöjjön és ugyanúgy nyomja neki, mint mi.

    Néha Zsuzsiék, néha mi mentünk elöl az autók fényképezgetése végett. :) Aztán jött egy nagyon meredek homokdűne. Mi voltunk hátul. Papi jó nagy távolságot hagyott. Mikor elértük a dűnét, nem volt elég nagy a lendületünk és a meredek kaptatón csak félig kúszott fel Döme. Papi: Zsuzsiék is itt mentek át? Nehogymá ők átmenjenek, mi meg nem.

    Én kicsit kételkedtem, na meg be is voltam tojva és javasoltam hogy, ott jobbra mintha lenne valami kerülő, egy egérút, menjünk arra. Megkerültük a dűnét. Persze, hogy Zsuzsiék a dűnén mentek át, majd Zsuzsi és Öcsibá hátulról gyalog felmásztak a dűnére, hogy akkor egy kis videót és képet is készítenek, ahogy Döme jön át. Vártak, vártak és semmi, aztán mi meg megjelentünk az egérúton. Végül Papi is vérszemet kapott és Ferivel 3-szor is visszamentek, annyira élvezték a dolgot. Döme is! :)

    Amúgy ez a homokdűnés terület csak 1/3-ad részben homokos és dűnés, 2/3-ad részben pedig csak nehéz sziklás terep. Mi azt hittük, hogy az egész szakasz nagyon nehéz homokos terep lesz. Szép volt és talán ez volt az első igazi sivatagos élményünk Dömével. Vacsorára paprikáskruplit dobtunk össze a bográcsban 2 féle kolbásszal és bécsi virslivel.

    Ötödik nap. Átmentünk a Coffin Bay Nemzeti Parkba. Előtte egy kis kilóméter adatok azoknak, akik kirándulást terveznek erre a környékre. Adelaide-Port Lincoln 660 km, Port Lincoln városától a Port Lincoln Nemzeti Park bejárata kb 10 km-re van. Sátraink a bejárattól 27 km-re voltak. A két park (Port Loncoln NP – Coffon Bay NP) bejárata egymástól 46 km-re van. 

    A mai napra a Coffin Bay Parkban lévő híres Seven Mile Beach és Sensation Beach volt a cél, ami a park bejáratától 50 km-re vannak, nagyon nehezen megközelíthető terepen. Az ismertető brossúra szerint erre az oda-vissza 100 km-es szakaszra 6 órát írnak. Ráadásul a Seven Mile Beach-en olyan nagy a dagály, hogy időben el kell indulni visszafelé, különben ottragad az ember. Ezért indulás előtt érdemes tájékozódni, hogy mikor vannak dagályok. Ennek egyik módja, hogy Port Lincoln városka túristainformációs irodájában 30 centért kaphatsz egy friss táblázatot az apály-és dagály időpontokról.

    Az út a Seven Mile Beach-ig nagyon nehéz, nagyon bordás, lelket kirázó volt. Vesekövünk tuti nincs, vagy ha volt is akkor az hintőpor minőségűre morzsolódott. Nem hiába mondta Zsuzsi hogy ne itt verjünk sátrat, mert ha itt kempingezünk, akkor ezen az úton nap mint nap át kellett volna autóznunk ha valamiért be kell ugrani a faluba. Ha itt bemegyünk sátrazni tuti egy hétig ki nem jövünk… De megérte.

    Zsuzsiék mentek megint elöl. Egyszercsak a bozótosból az út kikanyarodik és elénktárúlt az, amit álmainkban sem gondoltunk volna. Ameddig a szem ellát fehér-sárga homokdűnék, végtelen homokos part és hihetetlen kék, sekély, kristálytiszta víz. Amint kifordultunk megálltunk, mert Zsuzsiék is álltak. Nem értettük miért. Melléjük értünk és azt mondták: pont lekéstétek, de egy nagycsaládos emu csapat elindult, hogy fürödjenek a tengerben, de a szembe jövő autótól megijedtek. A család visszaszaladt a bozótosba, de egy emu nem tudta mit csináljon. Oda-vissza rohangált, beszaladt a tengerbe, egyszer-kétszer “beleguggolt” majd ő is a bozótosba menekült. Mi már csak ennek az egy emunak a cicamosdását láttuk. Érdekes volt, sose láttunk még emut tengerben fürdeni.

    Coffin Bay Nemzeti Park - Seven Mile Beach

    Seven Mile Beach - bóóódogsááág

    Egy magas homokdűne mellett megálltunk, felszaladtunk (Öcsibá persze megint mindenkit lehagyott) és most csoportos dűneugrást rendeztünk. Aztán kicsit bámészkodtunk majd elindultunk a Sensation Beach-hez, ahol csak lesétáltunk a partra, kicsit lábat áztattunk és indultunk vissza, mert a dagály Demoklész kardjaként lengett a fejünk felett. Kifele jövet megálltunk piknikelni a Seven Mile Beachen és rengeteg ráját láttunk, akik egész közel úsztak a parthoz (2-3 m). Szerintem ha több időnk lett volna és besétálunk a vízbe, megvárhattuk volna, míg megszokják a jelenlétünk, s akkor egészen a lábunkhoz úsztak volna.

    A dűneugrók...

    Papi és a rája

    Hatodik, utolsó nap. Mi visszamentünk Papival a Coffin Bay Nemzeti Parkba, Zsuzsiék a táborhelyen maradtak (pihengettek, kajakoztak, horgásztak). Úgy döntöttük, hogy megnézzük a park bejáratához közeli déli tengeröblöket, illetve a Wanna Dűnék után most már egyedül is be mertük vállalni az itteni Gunyah Beach-i dűnés szakaszt. Viszonylag korán értünk vissza a táborba, így ki tudtunk menni egy kicsit kajakozni és a vízről megcsodálni ezt a fantasztikus helyet. Mikor húztuk be a kajakokat a vízbe a Papi kajakján (szerencsére nem az enyémen) egy óriási (ekkorát még nem láttunk) Huntsman pókot vettünk észre terpeszkedni. Szerencse, hogy még a parton találtunk rá és nem akkor, amikor már bent evezünk a vizen… :(

    Enyém a sárga kajak volt! :)

    Háttérben a magaslaton ott a táborhelyünk.

    Este tábortüzet gyújtottunk. Ha nincs tűzgyújtási tilalom, akkor lent a tengerparton a legmagasabb dagály szintje alatt lehet tüzet rakni. Öcsibá nagyon profi tűzrakó lyukat ásott és percekkel később már lobogott is a tűz. Erzsike és én összekészítettük az “alufóliás saslikot”, ami nem más mint: szeletelt krumpli, hagyma, paprika, szalonna kockák, kolbász karikák. Ezeket igazságosan 6 részre osztottuk és alufóliába csomagoltuk, majd az izzó parazsak közé tettük és vártunk. Isteni finomra megsült, a szalonnából és kolbászból kicsöpögő zsír kellőképpen átitatta a krumplit és hagymát. Ásóval, mint egy péklapát kapkodtuk ki a parázsból, be a bográcsba, felsétáltunk a konyhasátorba és elfogyasztottuk az utolsó vacsoránkat itt az Eyre félszigeten.

    Másnap mi sátrat bontottunk, Zsuzsiék még maradtak, a Szilvesztert is itt töltötték. Az érintetlen természethez nincs fogható. Aki teheti próbálja ki. Ráadásul nagyon olcsó. Míg egy normális (nem luxus) szállás 80-130 dollár/éjszaka, addig ebben a két Nemzeti Parkban éjszakánként 7 dollárt kell fizetni plusz az egyszeri parkbelépő, ami Port Lincolnban 10 dollár, a Coffin Bayben 9 dollár. Az egy hetes nyaralást szállásügyileg ki lehet hozni 52 dollárból az egész családra! :) A benzinköltség már más tészta.

    Beszéljenek a képek

    A táborozó csapat. Felső sor: Zsuzsi, Öcsibá, Erzsike, Én. Alsó sor: Feri, Papi

    Kata


  3. Évforduló

    február 4, 2012 by kata_papi

    Ismét eltelt egy év, már ami az itt tartózkodásunkat illeti. Öt évesek lettünk a héten.

    Öt évesen az emberpalánta már a saját lábán jár, beszél is, na meg vélhetően szobatiszta is. :) Kezdi alapossabban megismerni az őt körülvevő világot, mind jobban megérti, ha szólnak hozzá, s nem csak néz nagy bociszemekkel, hogy mit is akarhat az a néni, vagy bácsi, mikor azt mondja, hogy: Gádáj májt, hajugoin?!

    Ezt az utat jártuk be mi is mióta idelent vagyunk, több-kevesebb sikerrel. Igyekeztünk becsülettel helyt állni s alkalmazkodni, mert arra itt nagy szüksége van mindenkinek, aki hasonló tervekkel vág neki az ismeretlennek ahogy mi tettük. Továbbra sem bántuk meg döntésünket, szeretünk itt lenni. Az elmúlt év legnagyobb sikere az ausztrál állampolgárság és útlevél megszerzése volt, így már mi is büszkén valljuk magunkat ozzinak, s viselhetjük a kengurubőr kalapot. :)

    “Szíjú gájz”, azaz viszlát srácok! :)

    Papi