március, 2012

  1. Ismét Yorke-félsziget

    március 30, 2012 by kata_papi

    Otthon a március 15-i hétvége volt hosszú hétvége, nekünk pedig az Adelaide-i lóverseny miatt a március 10-i. Szeretjük ám a lóversenyt, de csak azért, mert munkaszüneti nap. Nem is értem miért ne lehetne minden sportágnak egy pirosbetűs ünnepe…

    Három nap egyben, vétek kihagyni! Hosszas tanakodás után a választás a “csizma”-félszigetre esett megint. Én még a mai napig bizakodom, hogy egyszer a Stromatolitokat visszacsatolják a Nemzeti Parkhoz, ezért ha tehetjük mindig ellátogatunk a parkba, hátha alapon… Sajnos még nem történt meg a visszacsatolás. :( Lehet, hogy aláírást kellene gyűjtenem…

    Magunk között a Yorke-félszigetet csak “olasz csizma” , az Eyre-félszigetet pedig “India” néven emlegetjük az alakjuk miatt. Eredetileg úgy volt, hogy többen megyünk, de végül csak kettesben kempingeztünk. Azért nem maradtunk magunkra, mert a hosszú hétvégéket itt mindenki igyekszik kihasználni és a többség családostul, szomszédoszul, kutyástul kivonul a természetbe.

    Olyannyira, hogy jóval az ünnep előtt már alig lehetett szabad helyet találni a kempingekben. Lent a “csizma” orrában már semmi nem volt. Első éjszakát kempingre terveztük, a másik kettőt viszont vadkempingbe a Nemzeti Park területén. Nem tudom milyen újfajta hülye szokás ütötte fel a fejét a kempingesek körében mostanában, de azt hangoztatta és hangoztatja 10-ből 7 kempingtulajdonos, hogy 3-4 napos hosszúhétvégén nem adnak egy éjszakára helyet. Még sima, áram nélküli helyet sem. Ez meg már milyen? És ha valaki mozgásban van, mint mi voltunk tavaly áprilisban a 4 hetes túránkon? Miért kell egy helyben maradni 3 napot. Ez kicseszés. Valahol megértem őket, mert ha valaki három napra menne oda, de az első éjszakára nincs helye, mert a sózottseggűsajtkukackatapapi csak egy éjszakát csövezik ott, akkor máshova megy.

    Nagy nehezen sikerült a “csizma” észak-nyugati oldalán (az Innes Nemzeti Parktól 170 km-re) egy éjszakára kisírni a kempinghelyet (szó szerint kisírni). A nyugati partvidéket még nem volt időnk bejárni, ezért esett Moonta Bay városkára a választás. Sajnos nem volt időnk megnézni a városban lévő felhagyott külszíni rézbánya egy órás, kisvasutas, vezetett túráját, de eldöntöttük, hogy ide a félsziget felső részére még vissza kell jönni. Rengeteg látnivaló van itt is.
    Első éjszaka a kempingben zajosan telt. Mármint a szembekempingszomszédéknál nagy volt a boldogság (meg sok a pia), egész késő éjszakáig. A kemping amúgy annyira tele volt, hogy egy szöget sem lehetett leejteni.
    Másnap reggel összecuccoltunk és elindultunk a part mentén, meg-megálltunk minden kis faluban és felkerestük azokat a helyeket, amiket az egyik lelkes kollégánk javasolt. Neki mellesleg Moonta-ban van telke és a lelkünkre kötötte, hogy legközelebb nála verjünk sátrat. Nem probléma.

    Yorke félsziget, Leven Beach

    A Leven Beach természetvédelmi területet nem volt egyszerű megtalálni, mivel VALAKI letépte a táblát ami a behajtónál jelzett, hogy most itt jobbra Leven Beach. Pár éve voltunk ezen a parton Katiékkal és Zsuzsiékkal, itt égtünk le a napon baromira.

    Kis forgolódás, aztán szitkozódás, majd olvasás a földutak kusza hálójában és 2-3 plusz kilóméter megtétele után megtaláltuk a lehajtót. Száradjon le a keze annak, aki tönkretette a táblát de szerencsésen leértünk. Nem érdemes kihagyni ezt a Természetvédelmi területet.
    Szokás szerint a Nap tűzött, fehér homok és halványtűrkizkék víz. Ameddig a szem ellát érintetlen tengerpart, ember sehol. A távolban egy földön fekvő kupacot láttunk. Nem tudtuk mi az: ember, állat, vagy szemét? Úgy döntöttünk megnézzük, hátha valaki rosszul lett és arccal a homokba fúródott. Mikor már kivehető volt, hogy mi is az, megnyugodtunk. Egy nagy fóka sziesztázott a parton. “Dévid Tetemborrósan” lassan lépésről-lépésre haladtunk, meg-megállva, nehogy megijedjen, mert szerettük volna lefotózni. Papinak sikerült is 15 méterre megközelítenie, én hátrébbról fényképezgettem. Tizenöt méternél közelebb nem sikerült lopódznunk, mert feltápászkodott, felágaskodott hogy erejét fitogtassa és belecsobbant a tengerbe. Eddig még soha nem láttunk ilyen közelről vad fókát. Megérte keveregni és az utat keresni le a partra.

    Yorke félsziget, Leven Beach: távolban az ismeretlen kupac...

    A kupac rejtélye megoldódott egy fóka személyében

    Innen felkötöttük a nyúlcipőt és húztunk le az Innes Nemzeti Parkba, hogy megfelelő vadkemping helyet keressünk. A parkban 9 kijelölt vadkempingezős hely van. Úgy gondoltuk, biztos lesz helyünk, melyik család az aki WC (1-2 pottyantós azért van) és zuhanyzó hiánya miatt kicuccol gyerekekkel. Tévedtünk. Tele volt mindegyik hely. Mindenhova benéztünk, végül sikerült találnunk egy helyet a Casuarina kempingben. Akkor a teljesség kedvéért, hogy hány vadkempinghely is van itt:

    Jolly Beach: 4 hely, nincs WC
    Stenhouse Bay: 25 hely, van WC
    Cable Bay: 8 hely, van WC
    Pondalowie: 75 hely, van WC. Itt semmiképp nem akartunk sátrat bontani, oda a természet. 75? Ez már egy kisebb falu… Túl kiépített.
    Casuarina: 8 hely, van WC
    Surfers: 10 hely, van WC
    Shell Beach: 8 hely, van WC
    Browns Beach: 10 hely, van WC
    Gym Beach: 4 hely, van WC. Ez már egy kicsit messzebb esik a parktól.
    A parkba a belépő autónként 10 dollár/alkalom, kivéve ha valamelyik vadkempingben van a szállás, mert ilyenkor elég egyszer kifizetni a belépőt, plusz a kemping éjszakai ára, ami szintén autóra és nem személyre vonatkozik. Minden vadkempingbe 7 dollár/éjszaka, kivéve a Pondalowie-i, ami 12 dollár/éjszaka. Kicsit puccosabb kempinghely, de ezáltal nincs meg az az igazi vadkempingezés érzése az embernek ott.
    Eredetileg úgy volt, hogy mozgásban leszünk és az első parkbeli vadkempinges éjszaka után összecuccolunk és odébbálunk egy másik vadkempingbe. De mivel ilyen nehezen találtunk helyet, ezért úgy döntöttünk foggal-körömmel kapaszkodunk a helyünkbe, sátrat ugyan össze nem csukunk, Döme egy centit sem mozdul és inkább gyalogosan fedezzük fel a környéket.
    Nem rohantunk, mivel a sátorcsukás és a pakolás nem vette el az időnket. Nyugodt, kiadós reggeli a természetben a kengurukkal és sajnos a kullancsokkal.

    Reggeli a természetben kengurukkal

    Hihetetlenül sok kullancs volt, ilyennel én még itt nem találkoztam. Voltunk már az Innes-ben és akkor egy sem mászott ránk, illetve az egy éves terepi munkák során se láttam soha. Rengeteg volt és kisebbek mint 1 mm! Kb 15-20 agyonnyomása után már nem is számoltam és még alig voltunk ott 2-3 órája. Nekem még kedden este is volt egy a hasamon. Undorodom a kullancsoktól. Ettől eltekintve minden nagyon jó volt.
    Vasárnap csináltunk egy 3-4 órás gyalogtúrát a tengerparton. Először elsétáltunk a Fishermans Village nevű helyre, útközben elhaladtunk egy partra vetett halászhajóroncs mellett. Aztán az ellenkező irányban felmentünk egészen a szörfözők kempingezőhelyéig, ahol rengeteg szörfös próbálta meglovagolni a nagy hullámokat.

    Séta közben találtam a parton

    Valószínűleg kis halászhajó volt

    Viszonylag nagy hullámok voltak

    Sokan próbálták meglovagolni

    Olyan sokat gyalogoltunk a homokban mezitláb, hogy sajgott a talpunk. Alig vártuk, hogy visszaérjünk a sátorhoz és beáztassuk a lábunkat egy lavor vízbe.

    Épp a délutáni lábáztatós sziesztánkat élveztük, mikor megláttuk, hogy a szembe sátorszomszédék felakasztott szemeteszsákját egy nagy fekete varjú épp szakítja ki és készül guberálni. A kempingben egy lélek sem volt. Papi odasétált, hogy áthozza a kukát, nehogy a madarak szétszórják a szemetet.

    Közben lassan elkészült a túrós csusza pirított szalonnával, jóizűen elfogyasztottuk, aztán mondom Papinak: akaszd vissza a szomszédék kukáját, mert lassan megjönnek, nehogy azt higyjék hogy átnéztük a szemetüket. Visszaakasztotta. Elmosogattam és elkezdtem olvasni egy könyvet, amit magammal hoztam. Papi valami tudományos magazint lapozgatott. Zajra kaptuk fel a fejünket. Egy kenguru megpróbált valami kajamaradékot kiszedni a szomszédék kukájából azon a résen, amit a varjú szakított ki. Úgy használta a két első kis csökevényes mancsát, mint mi emberek a kezünket. Ügyesen kotorászott. Papi lassan megközelítette és videóra vette, hogy legyen bizonyíték a szomszédnak miért is van nálunk a kukája. A kenguru nem zavartatta magát. Itt meg is nézheted. :)

    Ezalatt a két vadkempinges nap alatt rengeteg állatos esemény történt. Ha nyugodtan ültünk a székben, akkor egész közel jöttek a kenguruk. Volt egy nagyon érdekes eset is. A vizet nagy fehér ballonkannákban vittük fürdéshez, mosogatáshoz. Az egyik ballonunknak az alján van egy kis csap, így nem kell megemelni ha önteni akarunk, csak nyit-csuk a csap és folyik a víz. Ehhez annyi kell hogy a tetején a kupakot meg kell lazítani. Nem kell teljesen letekerni csak kicsit lazítani rajta, hogy kapjon levegőt. Ha nem látom a saját szememmel a következő jelenetet, akkor nem hiszem el.
    Papi valahol szüttyögött a kocsi körül (szokás szerint), így lemaradt róla, vagyis már csak a ramazurira ért oda.  Ülök a székben és olvasok. A csapos vizesballonunk egy kivágott fa megmaradt tönkjén pihen. Ideális, pont aláfér a lavor, könnyű vizet ereszteni. Felső kupak kilazítva.
    Egyszer csak látom ám, hogy egy kanga egyre közelebb andalog a vizes ballonunkhoz. Óvatosan közelít. Én nem mozdulok, szemem sarkából figyelem. Álmomban sem gondoltam volna… Odaszökdell a ballonhoz és az egyik mancsával tekergető mozdulattal leütögette a fekete kupakot ami lecsavarodott, az ingatag ballon felborult és elkezdett kifolyni a drága víz, amivel szűkében voltunk. És nem az eséstől esett le a kupak. Először a kupak repült el és csak ezután billentette fel a ballont. Na, erre a puffanásra, mint egy végszóra ért ide Papi. Gyorsan odaugrott, hogy mentse a vizet. A kenguru meg sem ijedt. Papi föléállt és mint egy gyereket megszidta a kengurut. Sikerült nagyon jó képet csinálnom amin a bűnbánó kenguru felnéz a Papira, aki épp őt szidja. Haláli.

    Papi megszidja a kengurut

    Előkerült egy műanyag edény, vizet töltöttünk és a kenguru mind megitta, olyan szomjas volt. Érdekes, mert nem is volt nagyon meleg azon a napokon, de minden állat szomjas volt. Ezek után kitettünk egy tálba vizet és rengeteg madár jött inni. Majd az előbb megitatott kenguru kicsinye is felbukkant és ő is belefetyelt egy tálnyi vizet.

    Utolsó este alvás előtti pisilés. Ez vadkempingben nálunk mindig csoportos foglalkozás… :) Én tuti nem megyek egyedül a sötétben pisilni. Elindulunk a gravitációs WC-hez. Papit előreküldtem, hogy világítson be, nézzen szét tüzetesen és én csak ezek után megyek be. Bevilágítottunk és egy tenyérnyi Huntsman pók ült a WC oldalán, nem a WC falon, magán a WC-n. Itt ma tuti nem pisilünk. Papi: irány a bokor.
    Elindultunk az ösvényen, korom sötét van. Kb. 5 méter után hangos zörrenés az előttünk fél méterre lévő bokorban. Papi odarántja a lámpát és egy ijedt világító kenguru szeme nézett ránk. Mi persze jobban megijedtünk. Nem sok kellett ahhoz, hogy megoldódjon ott helyben a pisilési problémám. De ebben a pillanatban az elemlámpa fényénél, ahogy Papi újra az ösvényre irányította megláttam valamit és ráordítottam Papira. Azonnal állj meg és se jobbra, se balra ne mozdulj, de most RÖGTÖN tolass vissza. Egy qva nagy pókháló alatt ment át Papi, amin egy óriási pók csücsült, szerencsére a pók még a félig átszakított hálón ült és nem Papi hátán vagy fején. Kisebb pókpánik ütötte fel a fejét, Papi “hisztérikusan” kérdezte, hogy: rajtam van? Rajtam van? RAJTAM VAN? Nézz át alaposan! Kicsit bepöccent. :) Kivitt a földút közepére és azt, mondta: tessék, itt lehet pisilni.
    Utolsó nap reggele nagyon nyugodt volt. A hat sátorszomszédunkból 5 viszonylag korán összecuccolt és továbbállt. Csendes volt minden. Nem kapkodtunk. Nyugodtan reggeliztünk mikor is egyre több kenguru szökdécselt le a táborba. Papi kérdezte, hogy nincs-e valami ennivalónk, amivel közelebb csalhatná a kengurukat. Volt két almánk.
    Az egyik kenguru nagyon bátor volt, a kezünkből vette el. Jóizűen ette, csámcsogott, fröcsögött az almalé a szájából. A másik félénkebb volt, azt sehogy sem sikerült a közelünkbe édesgetni. Papi egyre közelebb dobálta magunkhoz az almát, a kenguru félve közelített, felkapta és furcsa mód hátrálva ment el tőlünk. Nem megfordult és elugrált hanem hátrafele araszolgatott. Ilyet sose láttunk még eddig.
    Összecuccoltuk és kinéztünk még 1-2 helyre a parkban oda, ahol már pár éve voltunk. Megnéztük például Ethel roncsait megint, hogy lássuk mennyi maradt meg belőle. Sokat pusztult 2007 óta, akkor több látszott belőle, mint most.

    Ethel roncsai 2007-ben

    Ethel roncsai 2012-ben

    A “Gap” nevezetű hely most már teljesen és végérvényesen le van zárva. Nem úgy, mint amikor mi még át tudtunk mászni a sorompón. Tuti, hogy nincs rá pénz (vagy túl veszélyes), hogy felújítsák a sziklaösvényt a nagy tengeri hasadékhoz. Örülök, hogy mi 2007-ban átmásztunk/bemásztunk és láttuk. Nagy élmény volt. A parkról most nem írok, mert a 2007-es bejegyzésben leírtam mindent, inkább képeket töltöttem fel a fényképalbumunkra, mert sok aranyos állatos képet sikerült csinálnunk.  A képek ide kattintva vagy a szokásos helyről elérhetőek.

    Kata


  2. Gasztronómia

    március 21, 2012 by kata_papi

    Nem igazán szeretném kiterjeszteni a blogunkat a gasztronómia irányába, pedig alapanyag lenne bőven, mert enni azt szeretünk.

    A mostani bejegyzés kivétel, mert nem hagyhatom szó nélkül. Vasárnap szülinap ünneplésre voltunk hivatalosak  Móniékhoz (számok leírására nem kaptam felhatalmazást). Annak ellenére, hogy Móni volt az ünnepelt, ő sütött-főzött, ráadásul olyan kaját, amit a Papi már régóta emleget, hogy egyszer csinálni kéne… Vicces, az ünnepelt főzte meg Papi egyik kedvenc ételét.

    Ez nem volt más, mint lebbencs leves bográcsban. A tésztát Móni készítette saját kezűleg és ráadásként igazi Dobostortát is sütött, ami, mint tudjuk a teteje miatt nem egyszerű. A torta mind kinézetre, mind ízre isteni volt. Megérte az az egy vízhólyag, amit a forró égetett cukornak köszönhet szegény Móni.

    A bográcsnál ismét a fiúk voltak a tűzfelelősek, a leves pedig nagyon finom lett:

    A napokban “alkalmaztunk” blogunkhoz egy tudományos szakértőt. :) Az ő szorgos kutatómunkájának köszönhetően derült fény Luji dü Zsilip nevére és Zsizell húgára is. Komolyra fordítva a szót, a mai tudományos kérdések a következőek:

    1. Egy véletlennek köszönhette Dobos C. József a Dobostortát. Mi volt ez a véletlen?

    2. Miért hívják a lebbencs tésztát lebbencsnek, honnan ered a neve?

    A helyes megfejtők között a korábbi Zsilipes kérdésből ránk maradt hangszórót sorsoljuk ki. :)

    Kata


  3. Ennio Morricone élőben

    március 17, 2012 by kata_papi

    Nagyon megörültem, mikor Csabi szólt, hogy Morricone Adelaidebe látogat egy koncert erejéig. Szakközepes korom óta szeretem és a kollégiumban majdnem minden este Morriconet, Vangelist vagy Mike Oldfieldet hallgattunk Kesa barátnőmmel.

    Nem kellett kétszer mondani, megvettük a koncertjegyeket és Móniékkal négyesben talán utoljára, élőben láttuk, ahogy karmesterkedett. Azért talán, mert Morricone nem mai gyerek, lassan 84-dik évébe lép, de ennek ellenére hihetetlen energiával vezényelte le a közel két órás koncertet és a háromszori visszatapsolásra három ráadást is lehúzott.

    Morricone a március 2-től 18-ig tartó Adelaide Fesztivál meghívott vendége volt és a városi szimfonikus zenekart vezényelte a fesztivál megnyitóján. Hat éves volt, mikor első darabját komponálta. Őstehetség. Közel 400 filmnek a zenéjét ő szerezte.

    Morricone: középen, háttal áll, fekete ruhás kisember

    A koncert szabadtéri volt és kicsit alulszervezett vagy csak ennyire futotta, pedig a jegyek nem voltak olcsók. A kivetítő vászon túl alacsonyan volt. Nem is igen láttuk, akkor meg minek kivetítő, ha csak az első sor látja, akik amúgy meg jól látják a színpadot. A kihangosítás “sufnituning” volt, olyan mintha Papi kitett volna a kertbe 1-2 rozoga hangfalat. Az alacsony kivetítőn sokszor megszakadt a közvetítés és ilyenkor fekete vagy “kékhalál” volt látható.

    Balra a kivetítőn: Ennio Morricone

    A legnagyobb baki viszont az volt, hogy a koncert első 30-40 percében a belváros másik végén (belvárosunk 2×2 km-es) még javában tartott a Clipsal autóverseny edzése a vasárnapi főfutamhoz. Micsoda blamázs! Én azt hittem, hogy Morricone az első negyed órában kettétöri a karmesteri pálcáját és levonul a színpadról, de titkon bíztam abban, hogy talán olyan közel van a hangszerekhez hogy nem hallja a wrrrrr, brrrrrrrrr, nyiiik, wwwwrrrr, zzzzmmmm, zzzuumm, zzüüm zajt. Mindenki le volt döbbenve. Egyébként az első mű végén el is tűnt egy pár percre, talán próbált valamit intézkedni ezügyben.

    Másnap reggel a rádióban és a TV hírekben csak erről volt szó. Mindenki másra mutogatott. Állítólag az első sorokban valami nagykutyák ültek a kormányból, akik ott a helyszínen telefonáltak ide-oda, persze sikertelenül. Aztán az is kiderült, hogy még hónapokkal ezelőtt a fesztivál szervezője beszélt az autóverseny rendezőjével és kérte, hogy ne legyen verseny abban az időben. Az autóversenyes góré mondta, rendben. Aztán mégis ment a zümmögés és utólag mikor megkérdezték, hogy Józsi mi a pálya, akkor letagadta a beszélgetést. Hogy most ebből mi igaz és mi nem, soha nem fogjuk megtudni. Mindenesetre nagy lebőgés ez Adelaidenek.

    Arról nem is beszélve, hogy 40 perc után, mikor már mindenki kezdte lenyelni a békát és szégyenében mélyen a székbe süllyedt a park melletti kávézó tulajdonosa úgy gondolta itt az idő: zárunk és elkezdte a szemetes zsákokból egy kukába borogatni az üres üvegeket úgy 5-10 percig. Én a fejemet fogtam és nem hittem el, hogy ilyen előfordulhat. A mellettem ülő ürge fészkelődött és kínjában nem tudott mit csinálni, de ugyan ezt érezte az a több száz ember is, akik ott ültek a koncerten. Minősíthetetlen. Eleve ilyen jellegű koncertet tökéletes akusztikájú teremben kellett volna megrendezni, vagy ha szabadtéri, akkor jobban fel kellett volna készülni. Miért nem ment oda egy biztonsági őr az üvegborogatóhoz és küldte volna el a … De az üvegesnek sem esett le?

    Legalább az időjárás velünk volt. Gyönyörű nyár végi esték...

    Mindezek ellenére a koncert felejthetetlen volt. Mikor felhangzott a híres “A jó, a rossz és a csúf” zenéje, a közönségen halk moraj futott végig. Örülünk, hogy egyszer élőben is hallhattuk, láthattuk.

    Kata