május, 2013

  1. Új-Zéland, Északi-sziget 2. rész

    május 15, 2013 by kata_papi

    Alcím: a Taranaki vulkán meghódítása!

    Indulásra készen!

    A barlangok után folytattuk utunkat dél felé. Pontosabban dél-nyugat felé, ahol az Egmont Nemzeti Park gyöngyszeme a Taranaki vulkán áll, a maga 2518 méteres magasságával.  Utoljára 1755-ben tört ki és mindenki csak találgat, hogy mikor lesz a következő, vagy lesz-e egyáltalán újabb kitörés. Soha nem lehet tudni mi zajlik lent a mélyben…

    A nemzeti parkot a vulkán körül jelölték ki, szerintem úgy, hogy térképen körzőt böktek a csúcsba és húztak egy kört, ami közel 10 km-es sugarú. Ez a levegőből még kézenfekvőbb, de ha megmásszuk akkor mi is láthatjuk az ívet. A nemzeti park területén mindenféle-fajta földművelés, faírtás tilos, így sűrű erdő veszi körül a vulkánt (már ameddig fel tudtak kapaszkodni a meredek lejtőn). Mindenképp meg kell mászni, kihagyhatatlan élmény!

          

    A képen Papi épp az ívet szemléli…

    A Maori legenda szerint Taranaki régen a testvéreivel (Tongariro, Raupehu, Ngauruhoe) együtt élt a sziget közepén addig, míg össze nem veszett Tongariro-val egy nő (közeli Pihanga hegy) miatt. A veszekedés háborúba torkollt. A föld rengett, az ég elsötétült és mindenfelé hamu szállt. Amikor kitisztult, Taranaki észrevette, hogy Pihanga közelebb húzódott Tongariro-hoz. Taranaki megsértődött és a sziget nyugati részébe vonult el, hatalmas árkot magyva maga mögött, ami ma a Whanganui folyó medre. A maoriak úgy gondolják, hogy Taranaki egy napon majd bosszút áll Tongariron és ezért nem mernek a két vulkán közé költözni. Aranyos, nem?

    Ha szerencsénk van az időjárással és sikerül meghódítanunk a csúcsot, akkor tiszta időben fentről ellátunk a sziget közepéig és láthatjuk a Tongariro Nemzeti Park vulkánjainak csúcsait, azaz Taranaki testvéreit. Nekünk volt akkora mákunk, hogy láthattuk őket! Ne szaladjunk ennyire előre. Lássuk, hogyan is történt a hódítás.

    Vágni lehetett az esőt. A vulkánból egy négyzetcentinyi darabka sem látszódott, pedig ott volt előttünk. Teljesen el voltunk keseredve, legalábbis én! Nagyon szerettem volna megmászni. Az út a Nemzeti Parkon át fel a látogatói központig még esőben is gyönyörű volt. Egysávos, aszfaltozott út kanyarog felfelé a sűrű esőerdőn keresztül. Elképzelni is nehéz azt a sok mohát, ami az összes fa törzsét belepi és nem csak az északit!. Mindenféle zúzmók, árvalányhajszerűségek, élősködő kapaszkodtak még a fákra, mintha azok nem roskadoznának eléggé a mohák súlyától. A fák alatt páfrányok, pajzsikák sűrű hada, talajt nem is látni, mindent befed a zöld növények kavalkádja. Most már megértem azokat a kutatókat, túrázókat, akik áthatolhatatlan esőerdőkről beszéltek anno úti- és dokumentumfilmekben.

    Felértünk a nagy parkolóba és igyekeztünk a bejárathoz minél közelebb leparkolni, mert még mindig dézsából öntötték. Információs Gizitől megkérdeztük a holnapra várható időjárást. Azt mondta, hogy gyönyörű napos idő lesz, igazi csúcshódítói! Hááát a mai napból ítélve, nehéz elképzelni, hogy holnapra minden szép és jó lesz. De ő csak kötötte az ebet a karóhoz. Kicsit tanakodtunk, hogy érdemes-e még egy napot várni a jó időre, hisz így is késésben voltunk. Tuti, hogy most már a Fehér szigetre a kitérő kimarad. Végül  maradtunk.

    Átautóztunk a Dawson vízeséshez, de az eső nem hagyott alább. Annyira zuhogott, hogy a 10 perces sétautat sem tudtuk megtenni a vízesésig. Pedig azzal a titkolt szándékkal jöttünk ide, hogy talán csendesül az eső és sikerül felmászni a Fantham csúcsra (1966 m), ami egy parazita vulkán a Taranaki oldalán.

    Bizakodtunk a holnapban és InformációsGiziben. Másnap verőfényes napsütésre ébredtünk! Viszont az, hogy lent a vulkán lábánál vagy New Plymouth városában jó idő van, az még nem jelenti azt, hogy fent a vulkánon is. A hegyekben hirtelen tud változni az idő. Mindenre fel kell készülni, tudni kell feladni és visszafordulni, ha úgy alakul az időjárás. Az, hogy elértük a csúcsot csak fél siker…, onnan még le is kell jönni. Eddig közel 60 csúcshódító ember halt meg a hegy megmászása közben. Csak óvatosan, mert még rengeteg látnivaló vár ránk!

    Erre ébredtünk! :)

    A januártól-márciusig tartó időszak a legalkalmasabb a csúcshódításra, de a krátert ilyenkor is hó és jégborítja. Ruházatunkat a négy évszaknak megfelelően alakítsuk és legyen nálunk elegendő ivóvíz, mert útközben sehol nem tudunk utántölteni. Reggel kilencre fel is értünk az információs központhoz és az ég körös-körül kék volt. Felhőt nagyítóval kellett keresni. InformációsGizi megerősítette a tegnapi infót: szép napos időnk van/lesz ma! Nincs mese, ma tuti hódítunk. Papi nem annyira lelkes. A Fuji megmászása után ő már tudja mire számíthat: vulkánt megmászni nem egyszerű.  Apró törmelékes, meredek lejtő – nagyon meredek – egy lépés előre kettő vissza.

    Ezen a képen talán látszik, hogy milyen meredek…

    Mielőtt megmásznánk, Taranaki számokban: 125 000 éves; utoljára 1755-ben tört ki; 2518 méter magas; a szintemelkedés, amit le kell küzdeni a parkolótól a csúcsig 1600 méter; a túra hossza 6,3 km; oda-vissza kb 10 óra alatt lehet megjárni (felfelé: 5-6 óra, lefelé: 3-4).

    A túra 2 részre tagolódik. Az első 4 km-t 1,5-2 óra alatt le lehet nyomni. Meredek, tüdőt tágító erőltetett menet felfelé a Tahurangi menedékházig. A menedékháztól 100 méterre lejjebb van egy pottyantós WC, mindenki használja ki ezt a lehetőséget, mert utána semmi nincs és még fűszál sem nő a vulkán oldalán, nemhogy bokor, vagy fa.

    A második etap már csak 2,3 km de 3-4 órát vesz igénybe mire leküzdjük. Első szakasza lépcsős, majd elérjük a törmeléklejtőt. Innentől már nincs kitaposott ösvény, mindenki arra megy amerre tud. Oszlopok jelzik az ajánlott útvonalat. A szabály az, ha olyan rossz az idő, hogy az egyik oszlopnál állva nem látod a következőt, akkor fordulj vissza. A törmelékes lejtő után jön a sziklás rész, itt már szinte négykézlább kell mászni, olyan meredek. Aztán jön a kráter, amit ahogy már írtam az év teljes szakaszában hó fed. Viszont ez még nem a csúcs. Újabb sziklás rész jön (kb 50 méter függölegesen) és ott az igazi csúcs.

    A jó időre való tekintettel aznap kb 30-40 ember indult neki, hogy megmássza a vulkánt. Ki korán reggel, ki később indult. Mi pontosan kilenckor vágtunk neki. Kicsit késői időpont, de a szállásunk egy órányira volt az információs központtól. Szeretünk minél korábban nekivágni, mert soha nem lehet tudni mi jön közbe és sötétben botorkálni nem igazán életbiztosítás. Úgy voltunk ezzel a 9-es kezdéssel, hogy lesz, ami lesz, nem zuhanunk mély depresszióba, ha nem érjük el a csúcsot.

    Annak ellenére, hogy verőfényes napsütés volt, nagyon erős, hideg szél fújt. Igy aztán előkerült a téli sapka és kesztyű is. Csak az arcom érintkezett a Nappal. Azt tudni kell, hogy Új-Zélandon még Ausztráliánál is nagyobb az UV sugárzás. Éreztük is, mert a Nap fájóan égetett, nem melegített. Ennek megfelelően vastagon bekentük az arcunkat naptejjel. Most tegye fel a kezét az (de őszintén), aki tesz a szemhéjára és a szájára (Papin kívül) naptejet. Ugye hogy nem. Na, én sem tettem. A napszemüveget meg nem szeretem, idegesít ha a fejem van. Torzítja a természetes színeket.

    A hó kellően visszaverte a napsugarakat, de a szél fújt, így nem éreztem az árulkodó jeleket. Tíz óra a sugárzó- és hóról visszavert Nap alatt megtette hatását. Másnap, mikor felkeltem úgy néztem ki, mint aki egész éjjel heggesztett, olyan vörösek voltak a szemeim. Az alsó-felső szemhéjam és a bőröm a szemöldököm alatt leégett és felpuffadt. A szám úgy nézett ki, mintha botox kezelést kapott volna. Papi kikerekedett szemmel, szörnyülködve nézett: kínai kacsacsőrrel. Nem árulok el nagy titkot, hogy igencsak rossz paszban voltam a következő 1-2 napban.

    Az út a menedékházig tényleg embert próbáló volt. Kilenckor indultunk és hosszabb megállás nélkül (leszámítva az 5 percenkénti: álljunk meg nem kapok levegőt) pontban 11-kor elértük a menedékházat. Épp 2 óra alatt, úgy ahogy le van írva. A háznál 22 percet pihentünk, majszoltunk valamicske ennivalót, hogy legyen energiánk és folyton a csúcsot kémleltük. A jó és a rossz kisördög váltakozva jelent meg. Túl messze van, ne vágjunk neki. Áááá, látod ott a csúcs, mindjárt fent leszünk, nincs is olyan messze. Ne, késő van, nagyon meredek. Nézd, a többiek ott mennek,  nehogy már mi ne… Győztem, 11:22-kor elhagytuk a menedékházat és 13:24-re el is értük a morzsalékos lejtő alját. Elkezdődött az egyet előre és nem kettőt, hanem 3 lépést vissza tortúra. Ahogy küzdöttük fel magunkat, egyre több hófolt jelent meg. A tegnapi eső itt hó formájában hullott le. Friss, ropogós, csillogóan fehér hó. Két lihegés között építettem egy hóembert. A méretarány lényeges! :)

       

    Aztán 14:45-kor elértünk a meredek, sziklás részhez. Itt erőgyűjtés gyanánt (vagy időhúzás) tartottunk egy fél órás ebédszünetet. Ekkor az emberek többsége már lefelé jött, lévén hogy kezdett későre járni. Kaja közben tanakodtunk, hogy mi legyen: feladjuk, vagy se. Már csak egy fiatal pár volt előttünk, a csúcs közelében jártak, ahogy láttuk. Egyszer csak lent a messzeségben egy “szöcske”-ember ugrált felfelé. Legalábbis mi úgy láttuk, hogy mindenféle erőfeszítés nélkül egyik szikláról a másikra szökken és vészesen hozza be a köztünk lévő távolságot. Önérzet is van a világon! “Na, nehogy má lehagyjon!” Hogy néz az ki. Gyorsan befejeztük az energia bevitelt és folytattuk utunkat. A szöcske közeledett. Beért. Egy-két mondat erejéig megállt velünk csevegni, míg mi lihegtünk ő továbbszögdécselt. Le voltunk taglózva. Az ürge 50-es éveit taposta és fittebb volt, mint mi. Puhányok vagyunk.

    Közeledtünk a kráterhez. Az előttünk lévő pár lefele jött és mikor összetalálkoztunk mondták, hogy a szöcskeürge azt üzeni nekünk, hogy kövessük a nyomát a csúcsra, mert ő taposott nekünk ösvényt. Mikor feljebb értünk, láttuk ugyan a nyomait, de nem tudtunk azon haladni, mert amíg neki volt hágóvasa és jégcsákánya, amivel könnyedén felkapaszkodott a meredek jeges havon a kráterig, nekünk sajnos ez a két eszközünk hiányzott. Ezért kénytelenek voltunk arra menni, mint mindenki más, a jeges sziklákon át.

    A krátert 17:05-kor értük el, ahol ismét összefutottunk a szöcskeemberrel, aki már lefele jött a csúcsról és ismét beszélgetésbe elegyedett velünk. Mondtam neki, hogy: megkaptuk az üzenetét, de nem tudtunk arra menni, mert nincs hágóvasunk. Kérdezte, hogy hánykor idultunk el a parkolóból. Mondtuk, hogy kilenckor. Kíváncsiságból visszakérdeztünk: és Te? Hát én délben indultam, mert délelőtt még be kellett mennem dolgozni. Mi vaaaan??!!! Három órával később indultál, mint mi és lehagytál??!! Nem vagy semmi. Akkor Te itt laksz a vulkán lábánál valahol, ugye? Igen. A  következő kérdésünket meg se kellett volna kérdezni, mert már így is eléggé magunk alatt voltunk. Hányszor voltál már itt fent? Visszakérdezett: a héten? Mi meg: most viccelsz, ugye? Nem, fent voltam vasárnap is és ma is (kedden). Levontuk a következtetést: ez képes és hetente többször is felszalad a csúcsra (akár munka után is). Mi akkor el se tudtuk képzelni azt, hogy még egyszer megmásszuk. Egyszer elég volt! De megérte.

    Papi épp a jeges sziklákon küzdi át magát.

    Fogak? Karmok? Jég!

    A csúcsot ugyan nem értük el, mert a krátertől az utolsó sziklás szakasz már nagyon jeges volt. Aznap a szöcskeemberen kívül senki nem ért fel a csúcsra, a kráter alatt mindenki visszafordult. Akik már lefele jöttek, mind mondták, hogy nem értük el a csúcsot, túl jeges, túl veszélyes. Mi úgy voltunk vele, hogy megyünk, ameddig bírunk. A kráter alatti sziklás rész már nagyon jeges volt. Ezen még átverekedtük magunkat, sétáltunk a kráterben, de az utolsó 50 méteres szakaszra mi sem vállalkoztunk. Túl veszélyes lett volna, és persze későre járt.

    A kráterben.

    Lefele sokkal gyorsabban haladtunk. Mily meglepő! A havas és törmelékes szakaszon szinte szánkóztunk. Olyan gyorsan haladtunk, hogy beértük (és le is hagytuk) azt a párt, akik felfelé még előttünk voltak. Két óra alatt (19:06-ra) le is értünk a menedékházig. Innen viszont nekem nagyon fájdalmas volt a lefele út, mert a térdeim nem bírják az effajta terhelést. Nagy részét az útnak hátrafelé araszolva tettem meg, de így meg a nyakam tekeredett ki és macskásodott el. A parkoló előtt pár száz méterrel már majdnem bőgtem, úgy fájtak. Végül épp sötétedés előtt 20:21-kor leértünk Pollyhoz a parkolóba.

    A táj szépsége és a pompás idő feledtette a túra nehézségét. Nem kell megijedni a 10 órás távtól! Egyszer mindenkinek fel kell mászni ide és gyönyörködni a természetben, de mindenképpen szükséges, hogy rákészüljünk egy ilyen nehézségű túrára. Mi ezt kihagytuk, s szenvedtünk is rendesen . Igaz, hogy majd belepusztultunk, de megcsináltuk. Visszagondolva a 4 hétre, nekem ez volt az egyik legszebb élményem Új-Zélandon.

    Még egy érdekesség a hegyről: Taranaki szabályos vulkáni kúpja nagyon hasonlít a Fujira. Olyannyira, hogy itt forgatták Tom Cruise főszereplésével “Az utolsó szamuráj” című mozifilm egyes jeleneteit. Az okot nem tudom, talán olcsóbb volt Új-Zélandon forgatni, mint Japánban??!! Mivel a két vulkán nagyon hasonló, ezért fel sem tűnt senkinek, hogy az, amit lát nem is a Fuji! Ugye? :)

      

      

    Igyekeztem hasonló beállítású képeket keresni. A felső kettő: Taranaki, az alsó kettő: Fuji

    Nekem úgy tűnik, hogy Taranaki kicsit meredekebb, mint a Fuji. Papi ebben szakértő, mert ő már a Fuji-t is megmászta és a Taranaki meghódításakor öt percenként azt nyafogta, hogy bezzeg a Fuji nem volt ilyen meredek… :)

    Előzetes a következő bejegyzés tartalmából: keresztül az Elfelejtett Világ Főútján át a Füstölgők-Bugyogók-Fortyogók-Bűzölgők-Prüszkölök-Morajlók Földjére.

    A barlangos és vulkános képek innen is elérhetőek. Sajnos a feltöltött albumban nem időrendi sorrendben vannak a képek, mert több fényképezőből származnak, illetve a Black Water raftingos barlangi képek a lencsén lévő vízcseppek miatt homályosak.

    Kata