• Egyéb

    Új-Zéland, Északi-sziget 3. rész

    Alcím: látogatás a „Geotermikus Disneylandekbe”, avagy hogyan fejjük meg a turistákat.

    Búcsút intettünk Taranaki vulkánjának és nekivágtunk, hogy felkeressük  a sziget közepén elterülő Tongariro Nemzeti Parkot, ami a világörökség részét képezi. Több irányból lehet eljutni oda, de az egyik legszebb és legizgalmasabb út a 43-as jelzésű főút, azaz az „Elfelejtett Világ” útja. A 150 km hosszú kalandos út Stratford-ból indul és Taumarunui városában ér véget. Az út során 33 látnivaló van, kisebb-nagyobb kitérőkkel.

    Az információs irodákban ingyenes ismertető térképek kaphatók erről a szakaszról felettébb igényes formában. Igyekeztünk mindent megnézni útközben, de egyes helyekre földút vezet és az elvileg tiltva volt Pollynak. Bérelt lakóautóval 12 km-nél hosszabb földúton nem lehet közlekedni. A vicces az egészben az, hogy az „Elfelejtett Világ” főútján valahol középtájt van egy szakasz, ami földút és pont 12 km hosszú. Szerintem az autókölcsönzők erre a szakaszra állították be a szerződéseket tudván, hogy ezen az úton majdnem minden turista végig szeretne majd autózni. Ezen a főúton komoly kamion/állatszállító teherautó forgalom zajlik és mégis van egy 12 km-es aszfaltozatlan szakasza?!

    Az út maga kb 150 km hosszú és tényleg mesés. Hihetetlen alakú, harsogó zöld vulkanikus dombok között szűken kanyarog, itt-ott megspékelve 1-2 szép alagúttal. Tiszta időben az út elején gyönyörű kilátás nyílik Taranaki vulkánjára, az út vége felé pedig a Tongariro vulkánjaira. Nem győztünk félrehúzódni, kipattani a kocsiból és csak bámulni kifele a fejünkből. Ezért is történhetett meg az hogy ezt a 150 km-es szakaszt egy nap alatt tudtuk csak megtenni. De már mindegy volt. A Taranaki miatt ígyis-úgyis csúszásban voltunk, nem volt értelme a rohanásnak. Ekkor már a 6-dik napon jártunk a 11-ből.  Rohan az idő! 🙁

    az „Elfelejtett Világ” főútjáról visszapillantunk Taranaki vulkánjára, amit megmásztunk
    irány a Tongariro Nemzeti Park (háttérben a vulkánok)

    Az út számtalan szellemvároson halad keresztül. Az egyik legismertebb Whangamomona, amit 1895-ben alapítottak. Fénykorában közel 300-an éltek itt. Mostanra ez a szám 30-ra csökkent. Viszont 1989-ben önálló köztársaságnak kiáltotta ki magát és minden második év januárjában elnökválasztást tartanak. Ilyenkor ez egy nagy esemény az Északi-sziget életében és turisták százai érkeznek ide, akik csak azzal az útlevélell léphetnek be, amit a hotel állít ki, majd a nap végén szavazásra kerül sor, hogy ki legyen az elnök. Például 1999-ben 18 hónapon keresztül Billy a kecske volt az elnök, mert megette a többiek szavazócéduláit. Őt követte Tai, az uszkár 2003-ban, aki sajnos csak egy évig elnökösködhetett, mert egy gyilkossági kísérlet miatt idegösszeroppanást kapott és visszavonult. Azért a kecske-uszkár páros előtt és után normális emberi lények is elnökösködtek/nek. Kicsit bizarr. Valami lehet az új-zélandi levegőbenVagy mindez csak azért van, hogy odacsalogassák az embereket? 🙂

    Talán a Moki alagút az egyik legszebb alagút, amin utunk során áthaladtunk. A helyiek csak Hobbit lyuknak hívják. Ez egy 180 méter hosszú egysávos alagút, ami 1936-ban épült és egyike annak az 5 alagútnak, amit erre az útszakaszra terveztek. Eredetileg 5 méter belmagasságú volt, de 1989-ben lejjebb ásták két méterrel, hogy a 3 szintes állatszállító kamionok elférjenek benne. Félelmetes volt keresztülhajtani rajta. Polly szinte teljesen kitöltötte.

         

    Az első képen Polly teljesen kitölti a Moki alagutat, második képen Papi az eredeti talajszintet mutatja.

    Útközben megnéztük a 85 méter magas Mt Damper vízesést, ami az Északi-sziget második legmagasabb vízesése. Ez egy 20-30 perces sétával érhető el. Aki veszi a fáradtásot és elsétál oda, az ne álljon meg az első kilátónál, mert onnan nem látszik a teljes vízesés, csak a fele. Tessék még 5 percet továbbgyalogolni lefelé az ösvényen, mert onnan már teljes méretében látszik. Aznap a 10 túristából, akik odesétáltak, csak mi mentünk tovább. A többiek lusták voltak. Csak kikukucskáltak az első kilátónál és nyugtázták hogy: aha, vízesés… de szép… Az viszont nem zavarta őket, hogy nem látják az alját…??!! Az első kilátónál kifejezetten élvezhetetlen a látvány. Arról nem is beszélve, hogy lehetetlen jó fényképet csinálni onnan.

    Az „Elfelejtett Világ” egyes részei bejárhatók kicsit kalandosabban is. Egy cég átalakította a golf-autókat úgy, hogy vasúton is lehessen közlekedni velük. Ezeket kibérelve végiggurulhatunk a régi vasútvonalon, alagutakban, bevágásokban. Biztos nagy élmény lehet, jobb, mint egy autóba bezárva végigszáguldani. Nekünk erre most sajnos nem volt időnk, de ha legközelebb ellátogatunk ide, tuti ki fogjuk próbálni.  http://www.forgottenworldadventures.co.nz

    Délutánra meg is érkeztünk Taumarunui kempingjébe, ahol a tulaj egy nagyon kedves, felettébb tájékozott és beszédes emberke volt. Mindenféléről csacsogott, kérdezgetett merre jártunk már. Előrevetítette nekünk, hogy a Tongariro Nemzeti Parkban, ami itt van egy köpésre épp melyik vulkán fog kitörtni a közeljövőben. Aztán adott egy vágódeszkára felragasztott A4-es méretű ismertetőt és mondta, hogy sötétedés után keressük fel ezt a helyet.  Nem fogunk csalódni…

    Elfoglaltuk a helyünket. Papi rittyentett egy isteni paprikás krumplit, én addig mostam két adagot a kemping mosodájában. Besötétedett. Elővettük az ismertetőt. Menjünk? Ne menjünk? Mégiscsak egy idegen ország, sötét is van és mi van ha ez egy szervkereskedő maffia?! A mai világban bármi megeshet. Kicsit be voltunk parázva. De kiváncsiságunk erősebb volt félelmünknél.

    A vágódeszkán egy igényes magyarázó szöveg volt olvasható a világító kukacokról, amik itt nem barlangban laknak, hanem a szabadban egy vasúti bevágás falain csüngnek le. A hely kb 18 km-re van a kempingtől és a brossúra érthetően 12 pontba szedve elmagyarázza, hogy hogyan lehet oda eljutni. A kempingből kihajtva fordulj balra, hajts rá az SH4-es útra, haladj keresztül Piriaka falun, majd….bla-bla… Olyan volt, mint egy kincskereső túra. Izgi. Ráadásul korom sötét volt, ami megnehezítette a tájékozódást, de azért könnyen odataláltunk. Itt nincs tiltva a fényképezőgép használata és még ingyenes is. Igaz sokat nem értünk vele, mert jó képet nem tudtunk csinálni. Viszont megérte ez az esti kiruccanás, és még mindkét vesénk megvan! A bevágás kb 3-400 m hosszú, a partfal néhol 5-6 m magas és rengeteg világító kukac él itt. Olyan volt, mintha a csillagos ég nemcsak felülről, hanem balról és jobbról is betakart volna minket. Libabőrösek lettünk a látványtól!

    Szerencsésen visszaértünk a kempingbe és nyugovóra tértünk. Hajnali 4:57-kor légvédelmi szirénák hangosan üvöltő  zajára ébredtünk. Úristen, mi van? Nyugi, semmi gáz: biztos kitört a vulkán, amiről a tulaj beszélt délután. Vagy jön a cunami. Vagy földrengés lesz. Fogalmunk se volt mit tegyünk. Meneküljünk, vagy se. A sátorozókhoz képest előnyben voltunk, mert csak gyújtást adunk a kocsira és már menekülhetünk is, nem kell pakolgatni.

    Kikukucskáltunk az ablakon, hogy a többiek mit csinálnak. Semmit. Senki sem moccant. Pár percig még tanakodtunk, majd visszafeküdtünk. Reggel az első dolgunk az volt, hogy odamentünk a tulajhoz és megkérdeztük, hogy mi a fene volt ez. Ja, hogy a sziréna… Itt Új-Zélandon ha bármi váratlan esemény történik vidéken és riasztani kell a tűzóltókat, mentőket akkor ez a sziréna jelez nekik. Nem nagyon értettük, hogy egy autóbalesethez, ami jelen esetben a főúton történt miért is kell az egész városnak felkelnie, de Papi arra a következtetésre jutott, hogy lehet, hogy az ügyeleteseket riasztják ezen a módon és nem egyesével hivogatnak mindenkit telefonon, hogy gyere be Józsi de gyorsan ám, mert gáz van. Szól a sziréna és aki tudja, hogy érintett beviharzik az állomáshelyre. Tényleg azt hittük, hogy ez valamiféle helyi vicc, amivel a túristákat szórakoztatják, de utunk során más helyeken is hallottuk többször ezeket a szirénákat.

    A cunamis félelmünkkel nem löttünk nagy bakot, mert mikor hazaértünk barátaink, Móni és Csabi kicsit leb@szarintottak, mert nem írtunk az első héten helyzetjelentést. Tv-t nem néztünk így nem tudhattuk, hogy pont abban az időben Új-Zélandon cunami riadó volt. Az ausztrál hírek is bemondták és Móniék aggódtak, hogy nem jelentkeztünk. Utólag is bocs!

    Irány Tongariro Nemzeti Park! Az esélytelenek nyugalmával vágtunk neki. Folyamatosan nyomon követtük az interneten, hogy mi a helyzet. A híres 19,4 km hosszú Alpine Crossing túrát szerettük volna megcsinálni itt. Ez a túra a legjobb egynapos, gyalogos túra címen szerepel Új-Zéland listáján, de a világ Top10-es listájában is helyet kapott! Ez az amit mindenképpen meg kell csinálni, ha Új-Zélandon vagyunk.

    Sajnos az egyik vulkán 2012 augusztusában kitört – előtte pedig 1897-ben – és még november közepén is pöfékelt, ezért lezárták az Alpine Crossing túraútvonal egyik szakaszát. Hogy mennyire nincs szerencsénk: februártól-márciusig voltunk Új-Zélandon, május 8-án újra megnyitották az utat. Ennek ellenére a gejzírek-fortyogók előtt útba ejtettük a parkot, hááátha valami folytán abba marad a füstölgés egy napra és felengedik az embereket. Nem így történt, ezért átautóztunk a Mt Ruapehu vulkánhoz azzal a céllal, hogy akkor megmásszuk ezt. Ha nincs ló, jó a szamár is alapon.

    A „bűnös” pöfékelő, aki meghiúsította tervet…

    Kezdett felhősödni. A tegnapi kempingtulaj azzal búcsúzott el tölünk, hogy ha felhős az idő ne próbálkozzunk a Tongariro Nemzeti Parkban bárhova is feljutni, mert nem éri meg. Nem fogunk látni semmit a vulkáni kúpokból. Azért mi még megadtuk magunknak az utolsó esélyt. Oké, hogy kezd felhősödni, de mi van ha magasabban már nincsenek felhők? Halvány reménysugár. Megvettük a sífelvonóra a jegyeket, hogy hátha a tetején szép verőfényes idő lesz és onnan nekiindulhatunk a csúcsnak. Nem így lett. Egyre gyorsabban jöttek a sűrű felhők és kezdték bekebelezni a hegyet. Alig tudtunk fentről 1-2 képet csinálni. Szomorúan lelifteztünk és azzal nyugtattuk magunkat, hogy legközelebb minden vulkánt megmászunk ebben a nemzeti parkban. Azért nagyon érdekes volt ezen a kietlen, vulkanikus tájon autózni. De szerintem még nagyobb élmény lett volna, ha gyalogosan sétálunk végig. Biztos olyan érzés, mintha a Holdon sétálnánk…

    Bepattantunk Pollyba és kempingkeresés előtt tiszteletünket tettük a Huka vízesésnél. Ez a vízesés a legnagyobb a Waikato folyón és egyben a leglátogatottabb is. A Waikato folyó Új-Zéland leghosszabb folyója (425 km) és a Taupo tó vizét vezeti el. A vízeséstől feljebb a folyó még 100 méter széles, aztán egy keskeny, 15-20 méter széles szoroson kell a víznek átpréselődnie. Nem csoda ha dübörögve, tajtékozva nyomja át magát olyan erővel, hogy másodpercenkét 220 000 liter vizet présel át. Ilyen sebesség mellett egy perc elegendő lenne arra, hogy öt Olympiai úszómedencét szinültig töltsön vízzel. A Huka név maori nyelven van és „foam”-ot (hab) jelent, ami találó, mert olyan fehér, mint a hab.

    Huka vízesés

    A Taupo tó egy nagy vulkáni kaldera tó, ami időszámításunk szerint kb 180 körül keletkezett egy nagy vulkánkitörés alkalmával. Olyan nagy volt ez a kitörés, hogy a „robbanás” fényét állítólag Kínában is látni lehetett. A vulkáni hamu egészen Rómáig és Görögországig szállt. A tó környéke kicsit a Balatonra hasonlít. Egy nagy nyaraló övezet a helyieknek, zsúfolásig tele vendéglőkkel, nyaralókkal. Legmélyebb pontja 186 méter.

    Esteledik, irány a Wairakei termálvölgy kempingje. Erre a kempingre Papi fél csillagot adott. Ha sátrat kellett volna állítanunk, kicsit idegesek lettünk volna, de így, hogy lakóautóval voltunk kibírható. Bár ha kimentünk WC-re, akkor visszajövetelkor már csak mezitláb léphettünk a kocsiba. A papucsot kint kellett hagynunk, mert tiszta csirke sz@r volt. Volt olyan kempinglakó, aki mezítláb járkált a kempingben…háát mit mondjak, bátor ember. Papi találóan csak annyit mondott: ez a kemping olyan, mintha a baromfi udvar kellős közepén lennénk. És milyen igaza volt. Szabadon jártak-keltek a csirkék, tyúkanyók kiscsibékkel, kacsák, pávák  és Wilson a jólnevelt malac. Aki, ha aludt hangosan horkolt. Ha viszont valaki valami finomságot akart adni neki és azt mondta: Wilson, sit! – Wilson, ül! – akkor a malac leült és várta a finom falatot. Papi készített egy „idilli” képet Wilson-ról és egy odakészített baltáról… 🙂 Bocsi, de mi hurka, szalonna és töpörtyűfalók vagyunk. De azért állatbarátok is!

    Izgalommal vártuk a holnapot. Legalábbis én. Gejzírek! Forrrtyogó savas tavak! Bugyborékoló iszap! Füstölgő fumarolák! Színek kavalkádja minden mennyiségben! Alig aludtam. Nem győztem kivárni, hogy reggel legyen. Hat óra körül ki is pattant a szemem, felpiszkáltam Papit és 8:16-kor már úton is voltunk. Ilyen korán még sose indultunk el. Általában 9-10 között készültünk el, mert hát mégiscsak valahol nyaralás ez, vagy mifene??! Ki is vertem volna a biztosítékot Papinál, ha ezalatt az egy hónap alatt mindig 6-kor keltünk volna. Pedig…

    A „termál Disneylandekkel” az a baj, hogy rengeteg van belőlük és mindegyikben van 1-2 igen különleges látnivaló, a többi füstölgő-fortyogó viszont hasonló mindenhol. Sajnos nem lehet olyan belépőt venni, hogy én csak a Pezsgő-tavat akarom itt megnézni, vagy a nagy gejzírt, vagy a világ legnagyobb forró vizes forrását. Ki kell pengetni a teljes összeget, ami elég húzós: 30-50 dolláros belépő per koponya. Nagyon drága! Ráadásul nekünk 6 thermál park volt a listánkon: Orakei Korako, Wai-O-Tapu Thermal Wonderland, Waimangu Volcanic Valley, Hell’s Gate, Craters of the Moon  és a Whakarewarewa Thermal Reserve.  Ez egy kisebb vagyon! 🙁

    Végül is a 6-ból négybe jutottunk el, de az utolsó, amitől a legtöbbet vártuk kritikán aluli volt. Ez a Whakarewarewa Thermal Reserve volt, ami az összes közül a legdrágább. Ide semmi esetre se menjetek el! De haladjunk szépen sorban.

    A parkok úgy néznek ki, hogy a belépőhöz jár egy térkép is és azt követve mindenki a saját tempójában járja be a látványosságokat. Célszerű zárt cipőben menni. Vannak helyek, ahol ki van építve valamiféle fából készült járda, de többnyire poros, néhol saras ösvények vannak. Kb 1-2-3 órát lehet számolni parkonként. Elég nagyok. Bár mindenki annyit időzik ott, amennyit akar és azt hagy ki, amit akar. A nagyobb parkokban lehetőség van visszabuszozni a végéről a bejárathoz, ez benne van a belépőben. Innivaló mindenképp legyen nálunk.

    Orakei Korako-ban kezdtünk, ami a Rejtett völgyben (Hidden Valley) van. Ide a gyémánt gejzír csábított, ami elvileg 9 méter magasra tör fel. Mikor odaértünk, akkor kifaggattam az ott dolgozó Józsit erről a gejzirről, aki azt mondta, hogy amióta ő az eszét tudja ez a gejzír nem tört ki. Kicsit kiakadtam, mert emiatt jöttünk el ebbe a parkba. De ha már ott voltunk nem akartuk elszalasztani a színek kavalkádjáról híres smaragd teraszokat, amik arany, narancs, barna, fehér és zöld színekben tündökölnek. A gejzír csak hab lett volna a tortán és úgy voltunk vele, hogy úgyis fogunk mi még nagy gejzíreket látni. A bejárattól egy kis hajó visz át egy tavon a parkba, ahol saját tempóban lehet haladni és bámészkodni. Érdekes volt, ahogy a kiépített ösvényen jobbról-balról és főként alulról folyton morajló hang áradt. Dübörgött minden. Főleg, amikor a gyémánt gejzír beindult. De hiába vártuk hogy kitörjön. Csak gyenge erőlködésre futotta tőle és épp hogy túlcsordult a forró víz a peremén. Viszont színekben nem volt hiány ebben a parkban.

    A háttérben nem erdőtűz van, hanem a forróvíz gőzölögve csordogál bele a tóba.

    Innen átviharoztunk a Wai-O-Tapu termál csodaországba. Ez tényleg csodálatos volt! Ha utólag választhatnék, akkor ezt választanám. Ez volt a legszebb! Rengeteg látnivaló van itt. És háááát a színek! Ilyeneket még egy festő sem tud kikeverni.  A belépőhöz egy nagyon igényes térképet adnak, amin fel van tüntetve a 3 gyalogösvény, amik közül választhatunk, attól függően hogy mennyi időnk van. Az első egy 1,5 km-es 30 perces séta, a második már 2 km-es 40 perces és a harmadik 3 km hosszú 75 perces. A térkép azt is mutatja, hogy hol vannak lépcsők a mozgáskorlátozottaknak, hol vannak padok az időseknek és hogy hol vannak menedékházak a tűző Nap vagy eső miatt. Érdemes mindhárom szakaszt bejárni. Nem fogunk csalódni! A park 18 négyzetkilométeren terül el. Utoljára 160 ezer éve volt itt vulkáni aktivitás. Most már csak utóvulkáni tevékenységek zajlanak. Lent a mélyben a korábbi kitörések után visszamaradt magma melegíti fel a felszín alatti vizet közel 300 fokra, ami gőzként tör fel a felszínre. Útja során különböző ásványokat old ki a talajból és ettől olyan színes a vidék.

    A Pezsgő-medence messziről

    A térképen összesen 25  látnivaló van feltüntetve. Úgy, mint az „Ördög tintatartója”, ami egy agyagfortyogó. Szürkés-barnás-lila színét a grafittól és a kőolajtól (nyers olaj) kapja. A „Festőművész palettája”, amit nem kell megmagyaráznom, ugye? A „Primrose teraszok”, ami Új-Zéland legnagyobb mésztufa teraszai. Itt szerintem inkább a kiterjedésére gondoltak (1,5 hektár), mintsem a teraszok méretére, mert a teraszok csak pár milliméter (esetleg cm) magasak, de több ezer van ezekből az apró kis lépcsőkből. Amúgy 1886-ig a Rózsaszín és Fehér teraszok voltak a legnagyobbak itt Új-Zélandon, de erre majd még visszatérek, mert szomorú dolog történt a múltban és nagyon-nagyon sajnálom, hogy ma már nem láthatóak.

    A „Primrose teraszokat” a „Pezsgő medence” vízében lévő oldott szilikátok építik évről-évre egyre nagyobbra. A tóból a víz túlcsordul és végigcsorog ezen a széles völgyön. A víz elpárolog és visszamaradnak ezek a gyönyörű kis törékeny mészkőteraszok, amik 700 éve növekednek itt. Aki nem tudja elképzelni, hogy miről is beszélek, annak elárulom, hogy otthon Egerszalókon is van egy ilyen természeti csoda, de említhetném a törökországi Pamukkale teraszokat is. A természet folyton lenyűgöz, mikor ehhez hasonló dolgokat látunk. És még mennyi ehhez hasonló csoda van!

    Előbb említettem a „Pezsgő medencét”, ami a legnagyobb forrás a környéken és egy különlegesen szép tavacskát hozott létre. Ez a tó 65 méter átmérőjű és 62 méter mély. Olyan, mintha forrásban lenne, pedig nem. Felszínén a víz hőmérséklete 74 fok. A karbondioxid miatt buborékol. A víz ásványi anyagokban (arany, ezüst, higany, kén, arzén, tallium, antimon) gazdag, ami lerakódik a tó peremén képződött teraszokra és valami hihetetlen erős narancssárga színben pompázik. Kétszer is visszasétáltunk ide, nem hittünk a szemünknek.

    Pezsgő-medence

           

    Bal oldali kép: Pezsgő-medence (Wai-O-Tapu park), jobb oldali kép: Warbrick terasz (Waimangu park)

    A „Wai-O-Tapu Gejzír” elvileg 3 méter magasra tör fel 2-36 órás ciklusokban. Mikor ott voltunk épp nem a kitörős arcát mutatta és sajnos nem tudtuk, hogy most épp a 36 órás vagy a 2 órás ciklusa van. Ezért nem vártuk meg. Az „Ördög Fürdője” elnevezés igencsak találó, mert ebben tömény kénes, világítóan sárgás-zöld méregben csak az ördög tudna fürödni. Sétánk vége felé közeledve egyre jobban azt éreztük, hogy itt valakinek tuti festékgyára van és a megmaradt cuccost itt locsolja szét.

    Az Ördög-fürdője

    A Wai-O-Tapu park közelében, 3 percnyi autókázásra van a Lady-Knox gejzír, ami 10-20 méter magasra tör ki. Viszont van egy szépséghibája. Méghozzá, az hogy pontban délelőtt 10:15-kor tör ki. Erre azt mondtam Papinak, hogy na, ne már…!! Biztos egy Gizi csücsül a bokorban és búvóhelyéről kikiabál Józsinak: Józsi megérkeztek a túristák? Mennyi az idő? Ja, már 10:15 van? Puff, akkor nyitom a csapot! Túristák boldogok. Milyen igazam volt! A gejzír csak emberi segítséggel tör ki úgy, hogy nátrium-karbonátot (szóda/sziksó) dobnak bele és erre produkál valamit.  1901-ben fegyencek fedezték fel a gejzírt. Rotorua környékén akkor épült meg az első „nyitott” börtön, ahova a jó magaviseletű rabokat szállították. A rabok a környező, melegvizű forrásokban mosták ruháikat, mikor véletlenül szappan került a gejzírbe és az erre kitört. Mi reggel a Rejtett Völgyben kezdtünk és mire átértünk ide a második termál parkba, már jócskán 11 fele járt az idő és nem igazán keseregtünk a Lady-Knox miatt, mert tudtuk, hogy vár ránk Pohutu… 🙂

    A következő, azaz a harmadik termál park a Waimangu vulkanikus völgy volt. Itt igénybe lehetett venni a kisbuszokat, mert a park elég nagy. Mi odafelé gyalog jártuk be, a végétől pedig visszabuszoztunk a bejárathoz. Ebben a parkban lehetőség van egy kisebb hajókirándulásra is a Rotomahana tavon. Újabb térkép, újabb „kincskeresés”! A térkép itt is igényes és jól használható, ráadásul  meglepetésünkre van nekik magyar nyelvű változat is. Késő délután volt, a Nap melegen tűzött, de lelkesedésünk nem lankadt.

    Két dolog miatt jöttünk ide: a Serpenyő tó és a Pokoli kráter miatt. Viszont a többi látványosság is érdekes volt.  A Smaragd-tónál kezdtünk, ami a Déli-kráterben helyezkedik el és időszakonként kék, barna és smaragdzöld színekbe öltözik. E jelenség oka egyelőre ismeretlen. Innen egyenesen a Serpenyő-tóhoz (Frying Pan) baktattunk. 1917-ben a Visszhang kráter kitört és a kaldera megtelt forró vízzel. Ez a legnagyobb forróvízű forrás a világon. Átlagosan 6 méter mély, területe 38 000 négyzetméter. A víz átlagos hőmérséklete a felszín közelében 50 fokos és erősen savas. A feljövő széndioxid és kénhidrogén buborékok a forrás látszatát keltik, de a víz valójában nem forr, csak buborékol és gőzölög, mintha forrna.

    A gőzölgő, „fortyogó” Serpenyő tó

    A vulkáni lerakódás nevű helyen a talaj 5 cm mélyen már 33 fokos. Ez azért érdekes, mert fák népesítik be. Nem értettük, hogy hogyan bírják, hiszen a fák gyökere sokkal mélyebbre kúszik, mint 5 cm. Mint ahogy azt sem értettük, hogy ugyan minden egyes parkban kint volt a figyelmeztető tábla, hogy ne térjünk le az ösvényről, mert forróság (100 fok) van mindenfelé, a  madarak viszont vígan sétafikáltak a fortyogó savas pocsolyákban. Mi meg az ujjunkat sem mertük beledugni.

    Jó lett volna erre járni az 1900-as évek elején, mert a híres fekete vizű Waimangu gejzír 1900-1904 között „tevékenykedett”. Akkor ez volt a világ legnagyobb gejzírje. Több, mint 400 méter magasra tört fel. Iszapot és köveket szórt az égbe. Harminchat órás ciklusa volt. Egy helybéli idegenvezető a gejzír tavára merészkedett egy csónakkal és 14,6 méter mélynek mérte a tavat. Mostanra már csak egy gazzal, bokrokkal, fákkal benőtt mélyedés. Biztos nagyon szép lehetett.

    És akkor jöjjön a Pokoli kráter tava (Inferno Crater), ami a vidék gyöngyszeme. A kúp alakú mélyedést halványkék, gőzölgő vizű tó tölti ki, melynek mélysége maximális vízszint esetén 30 méter. A tó fenekén elvileg egy gejzír van, de nem látható. A krátertónak 38 napos ritmikus ciklusa van. Miután feltöltődött egy túlfolyó csatornán elfolyik a felesleges vize és 15 nap alatt még 8 métert esik a vízszintje, hogy aztán fokozatosan újratöltődjön. Túlfolyáskor hőmérséklete elérheti a 80 fokot is. A víz erősen savas vegyhatású. Ha alacsony vízállásnál járunk ott, akkor láthatunk a szikla oldalában egy fumarolát is. A fumarola egy kis hasadék/nyílás a földkérgen, melyen keresztül gőz és gázok törnek a felszínre. Ott jártunkkor a krátertó feltöltődő fázisban volt, már félig megtelt és épp elöntötte a fumarolát. A tó színe viszont lenyűgözően kék volt.

    Pokoli kráter

    Igencsak elbámészkodtuk az időt a három termál parkban. Esteledett. Kempingünket az Eltemetett Falu közelében az egyik tó partján találtuk meg. Nagyon szép kemping, nagyon szép helyen.  Másnap reggel az Eltemetett Faluban kezdtünk. Megrázó élmény volt. Sajnos nem volt még szerencsénk ellátogatni  Pompejibe, az ókori római romvárosba, amit szintén egy vulkán, a Vezúv temetett be. Itt ugyan nincsenek a hamuba beleégett emberi testek, de a látvány így is sokkoló. Főleg a sok összegyűjtött tárgy, adat, fotó, magyarázó szöveg a múzeumban.

      

    A felső két kép: a hamu mindent ellepett, alsó kép: hamuvastagság a kovácsműhelyben

    Te Wairoa falu, amit napjainkban csak az Eltemetett Faluként emlegetnek az 1800-as években élte fénykorát. Ezt a falut tartják az új-zélandi turizmus szülőfalujának, mely a legközelebb volt a híres Fehér és Rózsaszín teraszokhoz, amit a világ nyolcadik csodájaként emlegettek. Az emberek a világ minden részéről jöttek ide, hogy megcsodálják ezt a gyönyörű természeti képződményt. Ez a falu volt a kiinduló pont a túrához. A turisták itt szálltak meg, mielőtt a vezetőkkel továbbindultak volna. Az út a teraszokig elég hosszú volt. Először lóháton kellett átmenni egy hegyen, majd a kék és zöld tavak mellett elhaladva elérték azt a helyet ahol megszálltak éjszakára. Majd másnap reggel 6-kor keltek és egy egy órás gyaloglással érték el a Tarrawera tavat, ahol egy kenu várta őket. Ebédidőben kikötöttek egy kisebb falunál a tó partján majd továbbeveztek. Gyalog átvágtak egy dombon, hogy aztán végre elérjék a teraszokat. A két terasz egymással szemben 800 méterre egymástól egy tó partján helyezkedett el. A teraszoknál 1-1 vezető várta a turistákat meleg étellel.

    Kicsit darabos a magyarázó kép. Bal alsó sarokban volt a falu, amit a kép tetején lévő hármas vulkáni kúpból álló giga-vulkán lerombolt. A kép közepén van a Rotomahana tó. Kitörés előtt a tó méretét a sötétebb kék szín jelöli. Ennek a kis tónak a partján egymással szemben állt a Fehér és a Rózsaszín terasz. Kitörés után a tó vízszintje megemelkedett és eltemette a világ nyolcadik csodáját.

    A fehér teraszok közel 3 hektáron terültek el és kb 50 teraszréteg oszlott el a 40 méter magas szakaszon. Tetején egy nagy üst alakú medence volt forró kristálytiszta kék vízzel, ami néha 20 méter magasra tört fel. A rózsaszín teraszok területe kisebb volt a fehéreknél. Kb 75 méter hosszan terült el és 30 méter magas volt. Az emberek a rózsaszín teraszokat kedvelték jobban. A teraszok alján már kellemes melegre hűlt a víz és a teraszok mérete is megfelelő volt a fürdőzésre. Biztos vagyok benne hogy csodálatos látvány lehetett a kettő között állni és csak nézni, ahogy az egyik oldalról halvány rózsaszín teraszok, a másik oldalon vakítóan fehér teraszok tűnnek elő a hegy gyomrából.

    Aztán 1886. június 10-én egyszerre tört ki három vulkán a Mt Tarawera hegyen és egy 14 km hosszú kráter nyílt meg le a völgybe. Ez a kitörés darabokra törte a teraszokat, vastag hamu és lávaréteggel fedte be. A falut eltemette és több mint 150 ember/turista lelte halálát a kitörésben. A tó vízszintje 30 métert emelkedett a kitörést követően, végleg elfedve a teraszokat. Jelenleg 115 méter mély a tó, ami egy vulkáni kráter. Sajnos 1886-ban még nem tudtak színes fényképeket készíteni, így csak korlátozott számú fekete-fehér kép maradt fent és pár olajfestmény a világ nyolcadik csodájáról. Kár érte. Biztos gyönyörű lehetett! A tudósok 2011 februárjában bejelentették, hogy 60 méter mélyen valószínűleg megtalálták a rózsaszín terszok maradványait.

      

    A Rózsaszín és Fehér teraszok festményen

     

    A teraszok archív képeken

    Az Eltemetett falu után sétáltunk egyet Redwood erdejében, ahol a kaliforniai vörös fenyők testvérei nőnek. Az 1970 években a bárány és gyapjú export Új-Zélandon hanyatlásnak indult. Egy-két okos ember úgy gondolta, hogy mi lenne, ha a gyorsan növő kaliforniai fenyőt kezdenék el termeszteni és a faanyag exportálásával lendítenék fel a gazdaságot. Behozták a fenyőmagokat Amerikából és erdőket telepítettek. A terv nem igazán vált be, mert a fa minősége nem volt megfelelő. Viszont az erdők megmaradtak és most szabadidős tevékenységek színhelyei. Biztos mindenki látott már képeket a Kaliforniában lévő fákról. Nagyon magasra nőnek, nyíl egyenesek, hihetetlen vastag a törzsük és akár kétezer évig is elélnek. Egy rövidebb ösvényt szemeltünk ki és kb egy órácskát sétáltunk a faóriások barnás-vörös sűrű oszlopai között, majd célba vettük az utolsó termál parkot a listánkon, Whakarewarewat.

    Whakarewarewa parkja Rotorua város határában van és Pohutu gejzírje tette híressé. Ez a gejzír tör ki a legmagasabbra egész Új-Zélandon. Mi csalódtunk benne és a parkban is. Azzal adják el magukat, hogy ez a gejzír közel 30 méter magasra tör fel és átlagosan egyszer vagy kétszer tör ki minden órában! Kecsegtető, ugye? Mi is bekajáltuk rendesen. Pénztáros Gizi még jópofizott is velem, mikor kérdeztem a fizetés előtt, hogy akkor ugye itt nem lesz hiány magasra törő gejzírekből??!! Ááááá, dehogy. Ne aggódjak. Annyi kitörést látok, amennyit csak akarok. Nem sok kellett ahhoz, hogy 2-3 óra elteltével visszamenjek és ne tépjem meg. A belépő itt került a legtöbbe. Még szerencse hogy volt 2 darab 10%-os utalványunk, amit ki is játszottunk és külön-külön vettük meg jegyeinket. Ez cseppett enyhítette a mérgünket, de soha nem fogja feledteteni azt a negatív élményt, amit ez a park nyújtott, vagy inkább nem nyújtott. 🙁

    Itt is térképet adtak. Egyből a gejzírhez siettünk, ami rendesen gőzölgött és kb 1-2-4 méter magasra préselgette ki magából a forró vizet. Úgy gondoltuk, hogy biztos épp a kitörés végére értünk ide. Nem baj, óránként egyszer legalább kitör. Megvárjuk! Az a 30 méteres magasság mindent megér. Vártunk és vártunk. A Nap égetően tűzött. Árnyék sehol. Emberek jöttek. Emberek mentek. Néhányan megálltak és vártak, mint mi. Vártak fél órát, majd feladták. Vártunk mi is, de mi nem adtuk fel. Többet vártunk, mint fél vagy egy óra. Fényképezőgép és kamera bekapcsolva. Nem akartunk lemaradni az eseményről. Semmi.

    Lelkesedésünk egyre lankadt. A gőzölgés, fröcskölgetés kezdett alábbhagyni. Bizakodtunk: biztos erőt gyűjt a 30 méterre. Nem. Aztán halk morajlás. Újabb 2-3 méter magas vízköpet. Végül rájöttünk, hogy amit az első 10 percben láttunk, az volt az a nagy híres kitörés. Sehol a 30 méter magas vízoszlop, párafelhő. Nagyon-nagyon-nagyon ideges lettem! Ráadásul a parkban egy agyagfortyogón kívűl semmi más nem látható. Egy-két helyen gőz száll fel a bokrok között, de ennyi. Az eddig látott parkok kenterbe vágják ezt a …. Kidobtunk egy halom pénzt és egy unalmas bokros-erdős parkban sétáltunk. Hihetetlen.

    A híres Pohutu gejzír erőlködik, de nem igazán sikerül neki a 30 méter…

    Nem értem, hogy ezt hogyan engedhetik meg?! Ez az egyik legnagyobb túristalátványosság Rotoruán. Tömött sorokban jönnek a túristabuszok ide. A parkoló hatalmas, amiből arra következtetek, hogy nem azért épült, mert valakinek volt x köbméter megmaradt aszfaltja, hanem azért, mert ide ezrével jönnek a gyanútlan turisták. Ép ésszel nem lehet felfogni, hogy hogyan tudják eladni a semmit és még mosolyognak is hozzá. Nagyon le voltunk törve, ezért hogy bánatunkat enyhítsük elmentünk bobozni egyet. A déli szigeten és az északin is van egy-egy bobpálya. Mivel az itteni a hosszabb, ezért nem volt kérdés, hogy ezt próbáljuk ki. Fejenként 5-ször jöttünk le. Három különböző pálya van: kezdő, profi és bámészkodós. A bámészkodós a leghosszabb, a profi nagyon meredek. Lentről beülős „sílift” visz fel, aminek az aljára akasztják a bobokat. Gyerekesek semmiképp ne hagyják ki, de a felnőtteknek is nagy élmény.

    Előzetes az utolsó, északi szigetes bejegyzésből: irány Hobbit Falva és a forró vizes tengerpart.

    Képek innen is megnézhetőek, vagy a szokásos jobb oldali Új-Képek gombról.

    Kata

  • Egyéb

    Tengerre magyar!

    Remélem kivehető a fenti képen a delfin…?!

    Mindig is irigyeltem azokat a blogírókat akik azonnal, vagy legkésőbb másnap megírták a történéseket, eseményeket, híreket. Nekem ez nem megy. A mostani bejegyzésem is már egy hete történt. Ha újságíró lennék, csakis havi vagy negyed éves laphoz mennék el dolgozni. Pár sor erejéig megszakítanám az amúgy is döcögősen megjelenő Új-Zélandi beszámolót, hogy hírt adjak életünk első vitorlázásáról.

    Kedves barátaink, Bob és Márti hívott meg minket és Zsuzsi-Ferit egy vasárnapi kihajózásra a Reverie II. (Ábrándozás/Álmodozás II.) nevű, 14,5 méter hosszú hajójukon. Egyikünk sem vitorlázott még soha. Viszont akárhányszor lementünk a partra fürdeni/sétálni, mindig megcsodáltuk a vízen a vitorlásokat. Gyönyörűek a vitorláshajók. Ráadásul a part is más a víz felől nézve. A kihajózást megelőző két este véletlenül éppen a  Cápa-2 és Cápa-3 filmeket adták a TV-ben ráhangolódásképpen. Bár nem vagyunk babonásak, azért a biztonság kedvéért megnéztük őket, hogy tudjuk mit kell majd csinálni, ha esetleg jön a Nagy Fehér… 🙂

    Bob, Papi, Kata

    Valljuk be, Magyarország nem tengerész nemzet, így mi „sose lehet tudni” alapon bekészítettük a tengeribetegség elleni gyógyszert. Végül is nem vettük be, mert mindenki mondogatta, hogy milyen nyugodt a tenger és hogy csak partközelben maradunk, a nyílt vízre nem megyünk ki. Indulás előtt Bob „eligazítást” tartott a matrózoknak. Elmondta, hogy ha vitorlát bontunk mire kell figyelnünk a fedélzeten ha össze-vissza kolbászolunk, mi az a BUM, mibe lehet kapaszkodni és hogy hol vannak a mentőmellények ha esetleg szükségünk lenne rá.

    Először északnak indultunk el, hogy megnézzük a fóka-kolóniát. Márti navigálta ki a hajót a kikötőből, aztán felváltva kormányoztunk. A fókák nagyon aranyosak voltak. A hullámtörő gát kövein pihengettek. Az egyik még integetett is nekünk. Innen délnek fordultunk. Nem volt erős a szél. Sebességünk 2-3,5 csomó volt. Egy tengeri csomó 1,852 km/órának felel meg.

           

    A terepszínű fóka. (vagy a köveket kellene színesre festeni, vagy a fókák lehetnének citromsárga színűek…)

    Egyszer csak mindenki kiabált: delfinek! Pár másodperc erejéig csatlakoztak hozzánk és ahogy a filmekben látni, együtt úsztak a hajóval. Nagy élmény volt. Ilyet még nem láttunk élőben. Elöl a hajó orránál kettő úszott velünk, de hátul is láttak 1-2-őt a fiúk. Amilyen hirtelen jöttek, olyan hirtelen tovább is álltak.

    Egyáltalán nem voltunk tengeri betegek, pedig ide-oda rohangáltunk a fedélzeten. Aztán szerintem én elkövettem azt a hibát, hogy lefeküdtem a hajó orrában a fedélzetre és néztem a dagadó vitorlákat, a partot, a többi vitorlást (mert épp egy versenyt vágtunk ketté). Valószínűleg ez tett be. Éreztem, hogy a gyomrom nem az igazi. Kerülgetett a boa. Hátramentem és leültem. Láttam, Zsuzsi is nagyon csöndben van. 🙂 Márti megjegyezte, hogy elég fehér vagyok. Nagyon úgy nézett ki a dolog, hogy elsőnek én fogom beetetni a halakat. Égő lett volna, ha egy 14,5 méteres hajón, másik 5 ember előtt nekiállok üvöltözni a halakkal. Tartottam magam. Mélyeket lélegeztem.

       

       

    Balról-jobbra: Zsuzsival a fedélzeten, Bob vitorlát bont-Márti a kormányos, Papi a hajó orrában, Papi átveszi a hajó irányítását

    A fiúk jól voltak. Papi kifejezetten élvezte. Nagyon tetszett neki. Nekem is, de be kellett volna vennem indulás előtt a bogyót. Jó dolog a vitorlázás, csak hozzá kell szokni. Bob javasolta, hogy forduljunk vissza, mert nem szeretné, ha már az első alkalommal rosszul éreznénk magunkat. Fokozatosan kell hozzászokni ehhez, mondta. Majd legközelebb már jobb lesz. Megfordultunk és abban a pillanatban mintha elvágták volna a rosszullétet. Zsuzsi és én is jobban lettünk. Lehet hogy a hullámok iránya is számít??!! Furcsa.

    Visszaértünk a kikötőbe. Bekanalaztuk a finom sűrű gulyáslevest, amit még Márti főzöt indulás előtt, Papi háromszor is repetázott! Majd az isteni citromos desszertet, amiből meg én toltam be 3 adagot! 🙂

    A két fiú annyira bírta a hullámokat, hogy ők, kint a vizen is gulyást kanalaztak.

    Az enyhe tengeri betegség ellenére nagyon jól éreztük magunkat. Köszönjük Bobnak és Mártinak a lehetőséget, hogy kipróbálhattuk a vitorlázást. Nagyon élveztük!

    A csapat. Hátul: Zsuzsi-Feri. Elöl balról-jobbra: Kata, Bob, Márti. A „paparazzo” Papi volt.

    Kata