április, 2014

  1. Húsvét = Arkaroola

    április 27, 2014 by kata_papi

    Arkaroola nem a Húsvétot jelenti őslakos nyelven, hanem azt, hogy Húsvétkor ellátogattunk Arkaroolába és környékére. Lehet, hogy már korábban írtam…, de az is lehet, hogy nem, a lényeg: itt a Húsvét négynapos hosszúhétvégére jön ki, mert a nagypéntek is pirosbetűs ünnep, nemcsak a húsvéthétfő. Ezt azért meg lehetne szokni ha legalább  havonta egyszer lenne egy ilyen. :)

    A négy nap egyben adta magát! Kár lenne elpocsékolni otthon ücsörgéssel, szüttyögéssel. Igaz? Ráadásul a Húsvét utáni hétvégére idén pont az ANZAC esett. Ez azt jelentette, hogy ott a péntek csapódott a hétvégéhez. Így akik évközben nem “pazarolták” el az éves szabi keretüket, azok most kivették a Húsvét és ANZAC közti 3 napot (kedd-szerda-csütörtök) és máris lett nekik egy egybefüggő 10 napos nyaralás és csak 3 napba került. Sajnos ez ránk nem vonatkozott, mert mi folyamatos mínuszban vagyunk szabival. De a négy napot így is úgy is szerettük volna kihasználni és még a “hideg” tél beállta előtt egy utolsót sátrazni.

    Gyönyörű időnk volt a négy nap alatt. A nyár még az utolsókat rúgta, olyan meleg volt, hogy rövidgatya-póló volt rajtunk. Naplemente után és hajnalban sem volt vészesen hideg. Olyannyira, hogy esténként elég volt csak a szúnyoghálós részt behúzni a sátoron és nyitott sátorban fekve tudtuk bámulni az eget. A csillagok mindent betakartak. Nem tudtunk betelni az ég látványával. Kristálytiszta idő, semmi felhő, nulla fényszennyezés. Csak a tábortüzek és a milliárdnyi csillagok! Többnyire ezért is szeretünk annyira az Outback-be kirándulni. Sohasincs tömeg. Csend, nyugalom és lehet elmélkedni azon, hogy mekkora utat járt be az evolúció és milyen kis porszemek vagyunk mi ebben a Világmindenségben…

    Arkaroola Adelaidetől északra 670 km-re van a Flinders Ranges északi részén, amit már Gammon Ranges-nek hívnak. Nem közel! Legalább 7 óra oda az út. Tudtuk, hogy Húsvétkor rengetegen mennek a Flinders-be, ezért is esett a választásunk inkább Arkaroola-ra. Oda csak az igazán elvetemültek autóznak fel 4 napra, vagy azok, akik megjátszották ezt a 3 nap szabi = 10 napos nyaralást. Nem is volt tömeg fent.

    A Flindersben már úgyis jártunk kétszer. Arkaroolaban viszont még nem és szerettük volna megcsinálni a híres Ridgetop 4,5 órás terepjárós túrát. A cél ez volt. Sajnos nem sikerült bejutni a túrára. Hogy miért? Hát én is ezt kérdezem a mai napig… Azért, mert nem lehet saját autóval menni. Mi meg nem azért vettük Dömét, hogy utána fejenként 145 dollárért másik 6 emberrel oldalt ülve egymás képébe bámulva zötykölődjünk. Merthogy csak így lehet oda menni. Magán kézben van. Nekünk ez a túra 290 dollárba fájt volna. Közel 60 000 ft? Miértis?

                

    A felső két képen a Ridgetop túra egyik híres része. Az alsó képen a véleményünk, háttérben a Ridgetop túra kezdetét jelző táblával, na meg azzal hogy le van zárva.

    Picit eldurrant az agyunk! Indulás előtt megnéztük a weboldalt, ahol írták ugyan hogy vezetett túra, de nem fejtették ki. Gondoltuk olyan, hogy pár autós összejön és a vezető elöl halad, a többiek meg utána libasorban. Ez még bele is fért volna. És így a belépő lehetne x összeg / autó. Mert a Flindersben rengeteg olyan terepjárós túra van, ami magánfarmon halad keresztül. Itt autónként van egy összeg, kapsz egy térképet, kulcsot a kapukhoz, amit mindig olyan állapotban kell hagyni (nyitva-csukva), ahogy találtad és magad mész végig. Ott állsz meg ahol Te szeretnél és ott piknikezel ahol Te akarsz és abban a bokorban csorgatsz, ami neked a legjobb és még sorolhatnám az előnyeit… De ezt a 290 dollárt kifejezetten rablásnak tartom!

    A Ridgetop fizetős túra terepjárója…

    Viszont van egy barátunk, Bob, aki fiatal éveit az Outback-ben töltötte vadászattal és nagyon sok embert ismer ott. ANZAC pénteken a Húsvéti kiruccanás után találkoztunk velük újfent egy baráti bográcsozás alkalmával és jól megbeszéltük ezt a kérdéskört. Tudtuk, hogy ők is a Flinders-be menntek, mi is, de térerő hiánya miatt nem találkoztunk. Viszont mondta, hogyha tudta volna, hogy a Ridgetop a listán van, akkor felhívta volna a tulajt (akit persze ismer) és elintézte volna nekünk, hogy mi bemehessünk saját autóval. :) Elmagyarázta, hogy régebben be lehetett menni saját terepjárókkal, de sokan úgy vágtak neki az útnak, mint manapság egyesek a Fraser szigetnek… semmi felszerelés, semmi tapasztalat. Persze, hogy elakadtak és ilyenkor a tulajnak kellett menni kimenteni őket. Tele lett a t…ke az egésszel és ezért csinálják most ezt a fizetős turista őrületet.

    Biztosított arról, hogy ha legközelebb megyünk és még mindig akarjuk (már hogyne akarnánk), akkor szóljunk és ő felhívja Józsit. Szerintem majd úgy lesz, hogy együtt megyünk velük! :) Úgyis olyan sok mindent tud Ausztráliáról, a környékről. Hihetetlen érdekes történeteket tud mesélni. Szeretünk vele találkozni. Nagyon művelt.

    Például készített nekünk  egy kézzel rajzolt titkos térképet! Kb 1-1,5 éve voltak nálunk vacsizni, ahol szóba került a Flinders Ranges. Akkor mesélt először a vadászatokról. Szóba került egy titkos őslakos szent hely, ahol ő anno járt. Ne pár évben gondolkodjunk, hanem jócskán 30-40 évvel ezelőttiben (vagy még többen). Fiatalként vadászott arra, alig volt 16-17 éves. Nagyvonalakban emlékezetből lerajzolta, hogy hol kell lefordulni a “főútról”, aztán vízmosáson átmenni, majd balra egy farm, aztán jobbra a folyómederben magas sziklafal, na ha ez megvan akkor ott vannak a sziklafalon az őslakos sziklakarcok állatokról, lábnyomaikról és 1-2 útbaigazító karc is. Még azt is mondta, hogy ha a lefordulást elvétjük és elérünk egy őslakos emlékhelyet, ami balra lesz az úton, na, akkor már túl jöttünk.

    Ezt a helyet nem említik a térképek. A férfi őslakosok szent helye. Nők nem léphetnek be. Gondolom őslakos nőkre gondoltak, mert engem nem nyilaztak le. Ugyanis örömmel jelentem be, hogy megtaláltuk a helyet. Igaz nehezen és kellett hozzá egy kis szerencse is, de meg lett! Nagyon érdekes volt. Mivel Bob fejből rajzolta le a térképet, nem emlékezett, hogy hol kell jobbra fordulni. Elautóztunk az őslakos emlékhelyig és onnan visszafordulva próbáltuk megkeresni a lehajtót. Lehajtóból sok volt, és nem tudtuk kitalálni a térképből, hogy mennyire közel vagy távol lehet az a bizonyos lehajtó.

    Először találtunk egyet, ahova kétszer is visszamentünk, hogy tuti ez az, de csak egy tisztásra vitt, ahonnan követ bányásztak és kerítés zárta le az utat, sehol egy kapu. El is szomorodtunk. Aztán egy alig használt földútra bukkantunk egy vízmosásban, ami elég közel volt az emlékhelyhez, de még nem azon túl. Felvérteződtünk! Igen! Tuti ez lesz. Aztán elértünk egy kapuhoz, ami csukva volt. A térképünkön ugyan volt kapu berajzolva, de sokkal messzebb. Mivel ceruzás térkép, méretarány sehol… lehet hogy ez a kapu az a kapu az. Bementünk a kapun. Majd kb 200 méter múlva újabb kapu.

    Tanakodtunk. Áááá, biztos azóta építettek egy újabb kaput. Kinyitottuk és bementünk. Mehettünk vagy 100 métert, mikor a távolban autókat láttunk. Vazze, ez valakinek a földje és a tulaj biztos itt van. Lehet hogy nem jó ötlet tovább menni. Berezeltünk, hogy birtokháborítást követtünk el és kiviharoztunk. Épphogy becsuktam a második kaput és bepattantam Dömébe, szembe jött egy autó. De akkor már “biztonságban” voltunk, mert elhagytuk a farmot és már a kocsiban ültem, nem a kerítéssel babráltam. Húh. Ez meleg helyzet volt.

    Az autós megállt és egy Mikulásra erősen hasonlító kedves nagypapa szállt ki az autóból. Megnyerő volt. Több se kellett nekem, kezemben a rajzolt térképpel kipattantam és megkérdeztem farmerJózsit a karcokról. És itt játszott be a szerencse: szembejöttek, megkérdeztem és ISMERTE a helyet, szóval jókor voltnk jó helyen. Elmagyarázta, hogy meddig menjünk vissza és hol forduljunk le. A térkép többi része jónak bizonyult, csak a leforduló volt visszább úgy 14 kilóméterrel. Kérdeztem, hogy biztos bemehetünk-e oda, nem magánterületen van-e amit keresünk? Mondta, hogy bár azon van, de nyugodtan menjünk csak be, a tulaj a szomszédja és ha akadékoskodna, akkor mondjuk azt hogy ő küldött minket oda. :)

    Na, így találtuk meg ezt a titkos helyet. Jó kis kincskeresés kerekedett belőle. Az időt viszont annyira hazavágta, hogy emiatt késő délután érkeztünk meg a kempingbe és mivel téli időszámítás van, ezért sötétben zseblámpával kellett sátrat verni a köves talajon. Nagy élmény volt!

    Az őslakos karcok viszont minden pénzt megértek. Kb 30-35 ezer évesek. Innen nem messze van egy patakmeder (felkerestük ezt a helyet is), ahol gyönyörű fehér, okkersárga és bordósvörös rétegek vannak, amiket az őslakosok porrá őrölve testfestéshez használtak a ceremóniákon. Ilyen kövek nincsenek mindenhol és az őslakosok ezekkel üzleteltek. Jól elvoltunk 1-2 óráig, kicsit már IndianaJonesnak képzeltük magunkat! Ja, és kifele jövet megrajzoltam a saját, “halál” pontos térképemet a helyről, még a távolságokat is lemértem (azaz lemérettem Papival Döme kilóméterórájával) az egyes tereptárgyak között, ahol el kell fordulni, vagy ami mellett el kell haladni. Megvehető! :)) Csak vicceltem. Fanatikusokat szívesen beavatunk. Ingyen.

    Partoldal az okker és vörös agyagos homokkővel, amivel az őslakosok üzleteltek

    Másnap megcsináltuk az Echo Camp Backtrack nevű terepjárós túrát. Ami 40 dollár / autó, adnak térképet, útvonalleírást és kulcsot a kapuhoz. Extrém besorolású és haladó vezetőknek ajánlják. Hossza 37 km és 4-6 óra alatt teljesíthető, de rengeteg kitérő van útközben, ami választható opció. Aki akar kihajt, megnézi és visszatér az útra. Na, mi egy kihajtó kivételével mindenhova kimentünk, így 77 km lett a túránk és késő délután értünk a kempingbe. Épphogy annyi időnk maradt, hogy lezuhanyozzunk és már indulni is kellett az esti teleszkópos csillagnézésre, de erről majd később.

    Útközben rengeteg kitérő volt kisebb tavakhoz, itatókhoz, amik a kiszáradt folyómederben maradtak fent és napjaik meg voltak számlálva, mert a meleg könyörtelenül fogyasztotta őket. Ezek a természetes tavacskák kiváló megfigyelő helyként szolgálnak napkeltekor és napnyugtakor, mivel mindenféle állat sereglik ide, hogy csillapítsák szomjukat. Ha szerencsénk van elkaphatunk 1-2 ritka fajt, úgy mint a sárga lábú szikla wallabyt (Yellow-footed Rock-wallaby). Mi is láttunk egy párat az ottlétünk alatt. Aranyosak, olyanok mint a kenguruk, csak kisebbek.

          

    A kör közepén a szám 1898 és nem 1998. A köveket eredetileg W.B. Greenwood (1854-1920) és a 9 éves fia rakta ki. A nyíl a Radium Völgy felé mutat, abba az irányba amerre utaztak. Greenwood talajkutató volt és az ő nevéhez köthető a környéken felfedezett rádium, réz, azbeszt, zafír, ametiszt és rubin mezők.

    Elautóztunk a híres Paralana forróvizes forráshoz, ami erről az útról egy oda-vissza 22 km-es kitérőt jelentett. Mikor befoglaltuk ezt a túrát recepciósGizi csak annyit mondott erről a forrásról, hogy csak azért autózni innen a faluból (30 km oda, 30 km vissza), hogy lássuk a forrást, nem biztos hogy megéri, mert semmi érdekes látnivaló nincs rajta. De így, hogy megcsináljuk azt az Echo Camp Backtrack útvonalat, innen már nincs olyan messze. Ennyit mondott és nem többet a forrásról.

    A radioaktiv és békanyálas Paralana hőforrás

    Elautóztunk oda, mert érdekelt ez a 62 fokos forrás. Szeretjük felkeresni a természeti értékeket. Viszont később tudtuk meg (miután már ott jártunk), hogy ez a forrás az egyike annak a világon létező 3 forrásnak, mely radioaktiv hőforrás. Azaz a kőzetben lévő uránium (és itt Arkaroola környékén uránium az van dögivel!) hasadásnak indult és a kőzetréseken átszivárgó vizet ez a hő melegíti fel. Ergo, a víz is sugároz. Meg a levegő is. Így már azon se csodálkozom, hogy miért is világítottunk a sötétben még egy hétig… :))

    Az ABC TV csatornán is ment egy ismeretterjesztő műsor róla, hogy furcsálják azt, hogy élőlényeket találtak a vízben, annak ellenére, hogy nagyon meleg és radioaktiv. Még a Geiger számláló is jelez. Ráadásul a felbugyogó víz mellett radon gas is felszabadul, ezért szélcsendben nem ajánlatos ellátogatni oda, mert a gáz felgyülemlik a völgyben… A fürdés sem ajánlatos! Na, mi mindezeket nem tudtuk, mert pultosGizi nem mondta. Amúgy is egy kicsit fejleszthetnék a kézzel rajzolt és 100-szor fénymásolt (fénymásoltnak a fénymásoltjának a fénymásoltja) térképnek nevezett macskakaparásaikat és ismertető borossúráikat, mert kritikán aluli. Tudom, hogy kevés a pénz. Na de azért abból a rengeteg Ridgetop-os és ezekből a 40 dolláros belépőkből igazán elkülöníthetnének egy kicsit erre is.

    Mindenestre a forrás nagyon békanyálas, elmocsarasodott volt. Ha fizettek volna se mentünk volna bele fürdeni. De azért kíváncsiságból egyszer-kétszer-háromszor bedugtuk a kezünket, hogy megnézzük, tényleg olyan forró-e. És persze sétáltunk a völgyben is. De semmit nem tudtunk a sugárzásról, addig amíg vissza nem értünk és el nem kezdtem írni a blogot és meg nem kezdtem a “kutatómunkát”. Hát csak óvatosan azzal a forrással, ha arra jártok!

    Este nyolcra befoglaltunk egy vezetett csillag/bolygó nézésre. Nyolckor kezdődött és még fél 10 után is ott voltunk. Nagyon jó. Nem érdemes kihagyni! Az volt a jó, hogy kislétszámú csoportok voltak. Pontosabban két csoport, mert két teleszkóp üzemel a hegyen. A mi csoportunk 7 fős volt. Ráadásul a csajpáros egyik tagjára félúton rájött a hasmars így 5-en forogtunk a teleszkóp körül. A vezető a koordináták alapján mindig ráállt az objektumra és mi egyesével megszemléltük. Mindenki annyi ideig nézte amennyi ideig akarta és annyiszor állt vissza a sorba, ahányszor csak akart. Nem igazán voltak szabályok.

    Először kezdtünk a Dél-keresztje egyik csillagával, amit innen a Földről egy csillagnak látunk, de az valójában kettős csillag. Aztán megnéztünk két csillaghalmazt, majd rátértünk a nagyobb dolgokra. Jupiter és a 4 legnagyobb Holdja, amiket még lehet látni ilyen kaliberű teleszkóppal. Majd ráfordultunk a Marsra, utána néztünk egy ködfelhőt az Orion övének közelében és végül a csodálatos Holdunk, ami addigra éppen felkelt! A Hold gyönyörű volt. Szabad szemmel csak annyit látunk, hogy vannak sötét és világos foltok. Na de távcsővel?! Milliónyi kristálytiszta krátert vehetsz szemügyre. Olyat is, amelyik kráter egy másik kráterben van. Ez annyira tetszett mindenkinek, hogy több részét is befogtuk a teleszkóppal. Ha jól emlékszem én háromszor álltam sorba, hogy újra meg újra láthassam. Csak mellékesen megemlíteném, hogy a szakdogámat annó a Hold feltérképezéséből írtam… :) Nagy élmény volt látni “élőben”. Lehet hogy vennünk kellene egy kisebb teleszkópot otthonra? Papi már úgyis régóta nyafog, hogy szeretne egyet. :)

    Ebből a kis csillagvizsgálóból kémleltük az eget

    (Csak megjegyzem, hogy mi egy 40.000 dolláros teleszkópba bámultunk, s azok után, amit láttunk nem is lenne értelme kisebbet venni, szóval, a dolog innentől kezdve felejtős… Papi )  :(

    Vasárnap egy kisebb, fél napos terepjárós utat csináltunk meg. Megebédeltünk a sátorban és délután sétáltunk egyet a kis faluban, ami azért érdekes, mert úton-útfélen érdekes kőzetek, ásványok vannak mindenhova beépítve. Vagy csak félrerakva az út szélére. Mondanom se kell, hogy én is összeszedtem úgy 10-12 darab “kavicsot”, amit már el is helyeztem a kertünkben, Papi nagy örömére…

    Húsvéthétfőn a konyhasátrunkba tojt a nyuszi, a füstölt sonka, a főtt tojás és a kovi ubi mellé. Megreggeliztünk és elkezdtük a birodalmunk összepakolását, majd nekivágtunk a bő 7 órás hazaútnak.

    Húsvét a semmi közepén

    A birodalmunk

    Egyszer még ide is visszamegyünk, ha nem többször! Képek inenn, vagy a szokásos jobb oldali gombról elérhetőek.

    Kata


  2. Fraser Island (Fraser-sziget)

    április 7, 2014 by kata_papi

    Nem volt kérdés, hogy ezt a paradicsomi helyet egyszer meg fogjuk látogatni és az sem, hogy saját terepjáróval. Mivel Döme már egy jó ideje családtag,  így adta magát, hogy kipipálhassuk ezt a sort is a végtelen hosszú listánkról. De csak ceruzás pipát tettünk, mert legalább még egyszer  szeretnénk ide visszalátogatni.

    A Fraser-sziget Ausztrália keleti partjánál, Brisbanetől körülbelül 300 km-re északra van. Ebből az következik, hogy innen Adelaidetől kocsival igencsak messze. Ez viszont nálunk nem gond. Jó ok arra, hogy  plusz látnivalókat fűzzünk fel az útvonalra és a visszautat is másik irányba tervezzük meg, hogy még több mindent tudjunk kihozni egy-egy kirándulásból. Így fordult elő az, hogy a két hetes “nyaralás” alatt egyszer sem tudtunk úszni  a tengerben vagy a fehérhomokos, kristálytiszta vizű McKenzie tóban.

    Az óramutató járásával ellentétesen déli irányba indultunk el. Kicsit nehezen olvashatóak a feliratok: balra fekete szöveg fehér pöttyel Adelaide, jobbra sárga kukac Fraser-sziget, középen piros a Cameron Corner.

    A szigetet a világ legnagyobb homokszigeteként tartják számon és 1992 óta a világörökség része. Hossza 124 km, szélessége átlagban 10-15 km között van, a legszélesebb pontján 25 km. A sziget körülbelül 2 millió évvel ezelőtt alakult ki, mégpedig úgy, hogy az óceánba torkolló folyók behordták a homokot, a tengeri áramlatok északra sodorták azt, ahol a víz alatti sziklás kiemelkedésekben megakadtak, felhalmozódtak és így született meg a Fraser sziget. A sziget belsejében mintegy 100 édesvízi tó található. Az évente lehulló 1500 milliméternyi esőnek köszönhetően a szigetet majdnem teljesen beborítja a sűrű esőerdő, csak néhol bukkanak elő a homokdünék, melyek évente körülbelül egyméternyit kúsznak előrébb. Némelyik magassága a 240 métert is eléri. Megérdemelné a világ legnagyobb homokozója címet is.

    Legismertebb lakói a dingók (vadkutyák). Ezen a szigeten legtisztább a vérvonaluk, mivel nincs más kóbor eb amivel keveredhetnének. Kis, zárt, vad dingó közösség. Nem szabad őket etetni, magunkhoz csalogatni, simogatni. Ezek vadon élő állatok és kiszámíthatatlanok. Egy kis potyakaja érdekében bármire képesek. Sorozatosan vannak dingó támadások.

    Ottlétünkkor is le volt zárva egy-két túraösvény, mert dingók támadtak turistákra. Előírás, hogy a kaját és a szemetet is mindig elzárva kell tartani, mert a dingók ki tudják nyitni a hűtőládákat, tároló dobozokat. Tilos a tengerparton, vagy a tavak partján piknikezni. A parkolók  közelében vannak kerítéssel elkerített piknikező részek. Sőt vannak olyan kempingek is, amiket kerítés véd és a bejáratuknál vadrács van elektromos drótokkal megspékelve, hogy még egy nagyon ügyes, a csöveken egyensúlyozó okos dingó se juthasson be. A kaják tárolására külön kis zárható ketrecek vannak a kempingekben. Mondanom se kell, hogy minket nagyon megnyugtatott az, hogy tetősátrunk van és közel két méter magasan alszunk… :)

    A kempingben hagyott cuccainkat mi is gondosan összespanifereztük. Dingó legyen a talpán, aki kinyitja ezt.

    Annak ellenére, hogy ez egy gyönyörű, paradicsomi sziget, meg kell említenünk egy árnyoldalát is: Irukandji medúza! Mindig tájékozódjunk a helyről, ahova kirándulunk, mert jobb félni, mint megijedni. Csak óvatosan a tengeri fürdőzéssel! Ez a medúza nagyon-nagyon mérgező. Százszor erősebb a kobra mérgénél és ezerszer erősebb egy tarantula póknál. Az állat mérete kicsi, ezért is nehéz észrevenni a vízben. A medúza harang alakú teste körülbelül köröm nagyságú, négy csápja van, melyek hosszúsága a néhány centimétertől az egy méterig is terjedhet. Nincs ellenméreg a csípésére! Egy üveg ecet mindig legyen nálunk. Bár a méreg ellen nem sokat segít, de enyhíti a csípés körüli égető érzést.

    A fenti bevezető után jöjjön az utazás, mert a szigeten csak három és egy negyed napot töltöttünk. A többi az oda és vissza út egy-két-több megállóval.

    Adelaide-ből déli irányba indultunk el és lentről közelítettük meg Brisbanet. Első napra a kitűzött cél Parkes városka, ami 1023km-re van Adelaide-től. Le is nyomtuk egy nap alatt. Késő délután értünk a kempingbe. Hullák voltunk. Nyitogattuk a birodalmunkat és a kedves,  idős szomszéd lakókocsis pár igencsak unatkozhatott, mert egyfolytában szóval tartottak és este is át akartak hívni magukhoz, de kedvesen hárítottunk, mert igencsak fáradtak voltunk. Még másnap reggel is bepróbálkoztak. :) Aranyosak voltak ők is és a jólnevelt kutyusuk is.

    Parkes. Ide már nagyon régen el szerettünk volna jönni. Na de kinek van arra ideje és pénze, hogy egyetlen dolog miatt 1000 km-t oda és 1000 km-t visszautazzon? A Fraser-sziget kapóra jött. :)

    Ugye mindenki látta a “Műholdvevő a birkák közt” című mozifilmet (angol címe: The Dish)? Mi otthon láttuk először, aztán feledésbe is merült egy kicsit. Kiköltöztünk ide 7 évvel ezelőtt és volt időnk arra, hogy megtapasztaljuk az ausztrál “lazaságot”. A ne sokat törődj vele, majd lesz valahogy és a Pató Pál uras hozzáállást. A film egy kicsit erről is szól és nekünk nagyon tetszett. Azóta már többször is megnéztük.

    Igaz történet, amit megspékeltek 1-2 fikcióval, hogy nézhető legyen és itt forgatták Parkes városka szélén, ahol még ma is áll és működik az a nagy parabola antenna, amiről a film szól, s amitől olyan híres ez a kisváros:  a NASA az ausztrálokkal együttműködve zongorázta le az emberiség első holdra szállásának közvetítését, melyet az Apolló 11 hajtott végre 1969 júliusában.

    A Föld forgása miatt, amikor Amerika épp takarásban volt, akkor más parabola antennák tartották a kapcsolatot a Holdkomppal. Így történt meg az, hogy épp az ausztrálokon volt a sor. Kevesen tudják, hogy az egyenes közvetítés igencsak nehezen jött össze. Ez a film a találékony ausztrál mérnökökről szól, akik dacolva a nehézségekkel 600 millió ember számára biztosították a technikát a nagy lépéshez.

    A nagy “tányér” (64 méter átmérőjű) lenyűgöző volt és a látogató központot sem érdemes kihagyni. Rengeteg érdekes és hasznos információ van a világűrről, valamint 3D-s kisfilmek. Alig tudtuk a sok információt magunkba szívni. Tovább erősödött az a tudat, hogy a világűr óóóóriiiáááááási és mi végtelenül kicsi kis porszemek vagyunk benne. Azt is megtudtuk, hogy nem csak a világűrben vannak fekete lyukak, hanem az agyunkban is, mert még mindig nehezen fogjuk fel a csillagok, galaxisok, galaxis halmazok és az ŰR létét.  Fél napot töltöttünk el itt!

                      

    Innen Brisbane irányába haladtunk tovább és igyekeztünk minél több Nemzeti Parkba beugrani. Igaz mindegyikben csak villámlátogatást tettünk. Kiragadtunk mindegyikben egy ismert, híres látnivalót és lóhalálában elvágtáztunk oda. Sajnos nem volt sok időnk túrázgatni bennük. Rengeteg Nemzeti Park, természetvédelmi terület van a keleti parton.

    Naplementés villámlátogatás a Warrumbungle Nemzeti Parkban, majd Coonabarabran város határában meglátogattuk a Siding Spring Obszervatóriumot, ahol egy nagy rádióteleszkóp kémleli az űrt. A teleszkóp tükrének átmérője 3,9 méter. Rengeteg teleszkóp és parabola antenna van a környéken. Külön kis térképet lehet kérni, ami mutatja mindegyiket. Sőt, vannak kis magán obszervatóriumok is. Láttunk egy családi házat, aminek a kertjében 4 mini obszervatórium volt. Fel lehet őket hívni és befoglalni egyet, majd sötétedés után lehet kémlelni az eget. A mini teleszkópok között asztalok, székek. Tulaj Gizi teát, süteményeket szolgál fel – gondolom…

    A mini magánteleszkópok

    Mount Kaputar Nemzeti Parkban megcsodáltuk a Sawn sziklát, ami nem más, mint hatszögletű bazalt orgona sípok. A bazalt oszlopok 40 méter magasak és a geológusok szerint még 60 méter hosszan folytatódnak a föld alatt. Olyan volt, mintha egy óriás szorosan egymás mellé tett volna több száz ceruzát.

    Adelaide-től Parkes-ig verőfényes napsütésben autóztunk. A kék eget egyetlen egy felhőpamacs sem piszkította be. Aztán ahogy közeledtünk a keleti part felé egyre sűrűbb, áthatolhatatlan felhőréteg takarta el a Napot. Volt olyan, hogy 3-4 napig nem is láttuk. Az eső is szitált, így ezeken a napokon nem volt kedvünk sátrat bontani. Kabint béreltünk. Amikor két éve fent északon voltunk (Darwin környékén), akkor tudtuk, hogy ott a békák előszeretettel ücsörögnek a WC kagylóban, belül a WC tető alatt, vagy a perem alatt. Fel sem merült bennem, hogy ez itt is előfordulhat. Főleg nem egy kabin budijában.

    Leültem kisdolgom elvégzésére, kicsit elgondolkodtam, fejben összeraktam a másnapi menetrendet. Kb 5 percet ücsöröghettem ott, majd felálltam és lehúztam a budit. Ahogy fordultam el a buditól a mosdó felé a szemem sarkából láttam, hogy valami nagy, sötét darab forog a budiban. Biztos voltam benne hogy csak “kisdolgoztam”, ezért jobban megvizsgáltam, hogy mi az ami kijöhetett belőlem. Hát belőlem semmi. A perem alatt egy béka ücsörgött. Basszus, én meg a békán ücsörögtem vagy 5 percig. Egy pillanat alatt végigszaladt az agyamon, hogy mi lett vona, ha ez teremtmény alulról ráugrik a fenekemre. Brrr. Na ekkor kezdtem el csúnya szavakat üvöltözni és hívtam be Papit, hogy csináljon valamit, mert a huzat nem vitte le és elkezdett kimászni. Papi bejött és mivel fogalmunk sem volt hogy mérgező-e vagy sem, na meg ki akar megfogni egy békát, ami a budiból mászik ki, ezért a kislapáttal és a söprűvel megpróbálta kitessékelni a szabad ég alá. Onnantól kezdve én úgy jártam budira, hogy előtte lehúztam kétszer és megvártam, hogy mit mos ki a káva alól. :)

    Sawn szikla (orgona sípok)

    Sawn szikla (orgona sípok)

    Bald Rock

    Bald Rock

    Mount Warning

    Bald Rock Nemzeti Parkban felmásztunk Ausztrália legnagyobb gránit sziklájára, ami 750 m hosszú, 500 m széles és 200 méter magas. Mindenképp érdemes meglátogatni, mert a tetejéről gyönyörű kilátás nyílik a környékre. Késő délután volt mire elértünk Mount Warning parkolójába. Felmértük a terepet, majd a 17 km-re lévő kempingben befoglaltunk egy kabint. Azért kabint, mert az előbb említett hegyet szerettük volna másnap hajnalban megmászni és nem szerettük volna az egész kempinget felébreszteni a sátorcsukogatásunkkal. Pár évvel ezelőtt mikor a Rally WB-n jártunk itt, akkor rácsodálkoztunk erre az érdekes formájú (fekvő emberi fej profilból) hegyre, de nem tudtuk miről híres. Amúgy a hegy egy vulkáni kúp. Pontosabban a kráterben kihűlt láva, amiről a külső talajréteg lekopott.

    Mount Warning arról híres, hogy a felkelő Nap sugarai itt érintik először ausztrália földjét, a csúcsot süti meg először. Az út a tetejére oda-vissza 8,8 km, amit elvileg 5 óra alatt lehet teljesíteni. A képen is látható, hogy az utolsó 400 méter szinte függőleges. Kiépített láncokba kapaszkodva lehet feljutni a csúcsra.

    Mount Warning

    Papi a láncos részen

    Korom sötétben kell indulni jócskán 6:15 előtt, hogy megelőzzük a Napsugarakat. Indulás előtt mindig nézzük meg, hogy aznap hánykor van a Napfelkelte. Mi úgy kalkuláltunk hogy ha 5 óra oda-vissza, akkor 3 óra kell a felmenetelre és 2 óra a lejövetelre. Ha 6:15-kor kel a Nap, akkor hajnali háromkor kell elindulni. Ehhez viszont kettőkor kell kelni, mert fél óra mire összekaparjuk magunkat és fél óra a kemping-parkoló táv autóval. Évente több, mint 60 000 ember mássza meg. Gyors fejszámolás: ez legalább 164 ember naponta.  Na ezekkel a számokkal a fejünkben este fél 11-kor sikerült is ágyba jutnunk.

    Éjfélkor hangoskodásra, pakolászásra, autó ajtók csapkodására ébredtünk. Papi agyában elkezdett motoszkálni a napi 164 ember… A fenébe, mindenki indul a hegyre?!… Mi van, ha nem lesz már parkoló helyünk a hegy lábánál lévő kis parkolóban, amit tegnap feltérképeztünk, mert akkor lekéssük amiért idejöttünk… Nem kellene nekünk is elindulni??!! Hajnali egyig vaciláltunk, majd úgy döntöttünk: rendben, cuccoljunk és haladjunk. Mondanom se kell, hogy nálunk se a szomszéd a hülye!

    Hajnali kettőre felértünk a parkolóba. Sűrű esőerdő, a “vaknál is vakabb” sötétség. Viszont rajtunk kívűl csak egy, azaz egy darab autó állt a parkolóban. Francba, aludhattunk volna kettőig. Na, de ha már itt vagyunk, induljunk neki, legalább nem kell rohanni. Felcuccoltunk, elemlámpákat bekapcsoltuk és nekivágtunk. Korom sötét. Kb 200 métert mehettünk, mikor nagyon furcsa, ijesztő zajok jöttek balról az erdőből. Ja, azt elfelejtettem megemlíteni, hogy ez a hegy az őslakosok egyik szent helye és nem nagyon örülnek, hogy a fehér emberek felmászogatnak rá.

    Két variáció volt a zajokra: vagy az éjjeli állatok csinálják a fesztivált, vagy az őslakosok egy csoportja akarja elijeszteni a túristákat. Mindenesetre q…vára berezeltem. Azt tudni kell, hogy én nagyon félek a sötétben. Ha nem láthatom a “támadót”, akkor egyre jobban belelovalom magam a szörnyekbe és a rossz emberekbe. Ezért ha egymagam vagyok este otthon, csak lámpával tudok aludni. Szóval be voltam sz…va és a zaj nem hagyott alább, sőt mintha erősödött volna. Szegény Papi fülébe is beültettem a bogarat, így visszakullogtunk a kocsihoz.

    Soha nem tudjuk meg, hogy mi lehetett az, de mi arra fogjuk, hogy az őrangyalunk, aki valószínűleg mérges lehetett és azért morgott, mert Papi tökig leengedve hagyta Döme ablakát a vezetői oldalon. Beültünk a kocsiba és vártunk. Hogy mire? Hát arra hogy kivilágosodjon biztos nem, mert akkor lekésnénk a Napfelkeltét. Arra vártunk, hogy jöjjenek mások is. Elvégre átlagban naponta 164 ember mássza meg!! Hol vannak ezek az emberek? Jöjjön már valaki! A percek meg voltak számlálva. Ha legkésőbb hajnali 3-kor nem indulunk el, akkor nem fogunk felérni. Papi kérdezte, hogy mennyire szeretnék felmenni? Mondtam, hogy nagyon. Vártunk. Tik-tak, tik-tak. Hajnali 2:55. Nem jött senki. Meghoztam a nagy döntést: éjjel egykor felkeltünk, most vagyunk itt, egyszer élünk, lesz ami lesz… induljunk neki.

    Épp hogy elindultunk elkezdett szitálni az eső. A páratartalom is magas lehetett, mert a fényképek olyanok lettek, mintha egy vulkánkitörés kellős közepén lennénk és vastagon hullana a vulkáni hamu az égből. Utunkat kétszer keresztezte 1-1 nagy cukornád varangy, akik pont az ösvény közepén ücsörögtek és nem akartak onnan elugrani. Úgy látszik, hogy a vaskos testű, hosszú lábú pókok szövetséget kötöttek a varangyokkal, mert az ő hálójuk is a keskeny ösvény fölé, fej magasságban lettek szőve. Így nemcsak az időjárással és a  meredek, sáros, sziklás, csúszós ösvénnyel meg a vaksötéttel kellett megküzdenünk, hanem az élővilág ezen teremtményeivel is. Ráadásul Papi haladt elől (mert hát ugye a pókok) én meg hátul és világosodni nem akart, továbbra is korom sötét volt és a szörnyek mindig a leghátsó embert eszik meg, nemde?  Olyan voltam, mint a pincsi kutya… :(

    Sikerült fél órával a Napfelkelte előtt felérnünk. Utánunk még jött egy 4-es létszámú fiatal csapat, és két pár. Így aznap 10-en vártuk a Napsugarakat. Hiába. Felhős volt az ég. A Nap nem tudta átverekedni magát a vastag felhőrétegen. Kb fél órát időztünk még ott, hogy hátha előbújik, de nem volt szerencsénk. Ennyit az első Napsugarakról aznap.

    Itt ugyan nem fogunk Napsugarat látni…

    Pedig időben vagyunk!

    Mount Warning tetején

    Leereszkedtünk a hegyről és Papi úgy gondolta, hogy ma már letett valamit az asztalra és megérdemelne egy nagy reggelit. Kivételesen beültünk egy kávézóba, majd nekivágtunk, hogy felkeressük az Óriások útját. Nem, nem tévedtünk el. Tudjuk hogy az Óriások útja Észak-Írországban található, de van itt is egy! :) Tweed Heads városhoz van közel. A tengerpartról és a világítótoronytól is megközelíthető. Mi mindkét helyről megnéztük. Az Óriások útja egy vulkáni tevékenység eredményeként jött létre.

    Rengeteg fekete, hatszögletű vulkáni oszlopot láthatunk itt. Mikor a világítótorony felől közelítettük meg a Nap szikrázóan sütött, a tenger gyönyörű kék volt, fehér hullámok nyaldosták a sziklás partot, amin érdekes fák nőttek. Az egésznek olyan hangulata volt, mintha a Galapagos szigeteken járnánk. Nem jártunk még ott, de a TV-ben sokszor láttuk és az itteni látvány nagyon hasonlított arra. Azt vártuk mikor mászik elő egy komodói sárkány. A színek hihetetlen élesek voltak: fekete bazalt oszlopok, kék víz, fehér hullámok, zöld fák, sárga homok. Nem tudtunk betelni a látvánnyal. Amúgy kiváncsi lennék, hogy milyen fák/pálmák azok, amiket ott láttunk, mert én csak fütyi-fának hívom. Elnézést a kifejezésért, nem szerettem volna senkinél kiverni a biztosítékot, de a képek magukért beszélnek…

    Óriások Útja

    Óriások Útja

    és a fütyifa

    Amúgy teljesen véletlenül fedeztem fel ezt a helyet. Soha nem hallottam, hogy Ausztráliában is létezik egy Óriások útja. Az egyik információs irodában a kezembe akadt egy geológiai térkép (aminek nagyon megörültem), ahol képekkel, magyarázószöveggel a térképre fel vannak jelölve NSW állam híres geológiai helyei. Nagyon hasznos térkép. Azt sajnálom hogy a többi állam még nem adott ki ilyet.

    Brisbane városát elérve villámlátogatást tettünk egy kedves ismerősünknél, akiket igyekszünk mindig meglátogatni, ha a városon haladunk keresztül. Sajnos csak egy éjszakát tudtunk eltölteni náluk, de így is örülünk annak, hogy sikerült újfent találkoznunk Marival és Sanyival. Jó volt újra látni őket!

    Bolyongásaink a Fraser-szigeten

    Innen felvettük a nyúlcipőket és meg sem álltunk Hervey Bay-ig, ami a Fraser-sziget előkapuja. Mielőtt a szigetre mennénk meg kell venni az engedélyt és ki kell találni, hogy melyik kempingben, hány éjszakát szeretnénk eltölteni és azt is ki kell fizetni. Kicsit kicseszésnek gondolom ezt a kemping dolgot, mert mi van akkor ha 3 nap után tovább szeretnék állni és a sziget másik oldalán akarok sátrat verni. Vagy mi van akkor ha tovább szeretnék maradni??!! Na, mindegy.

    Péntek reggel az első komppal átkompoltunk, amire furcsa mód tolatva kellett felhajtani. A jegyvásárlásnál pénztárosGizi kérdezte, hogy akkor ugye van mindenünk: ásó, vontatókötél és egyéb beragadásból kiszabadító eszköz? Persze, csak semmi pánik, van mindenünk. A bepakolt cuccok fele csak ilyen felszerelés volt. Ennek ellenére már az első nap 4-szer ásta el magát Döme. Épp hogy lehajtottunk a kompról, félreálltunk, hogy leeresszük a gumikat a homoki terepre és hagytuk elmenni a túristák tömegét, majd mi is neki vágtunk. Alig mehettünk 3-4 km-t, mikor Döme elkapart.

    Több tényező is közre játszott. A homok nagyon puha, mélyre kitaposott volt. A turistákat szállító négykerék meghajtású buszok nyomtáva szélesebb volt, mint a terepjáróké, illetve ezen buszok felfüggesztése sokkal magasabban van mint az autóké, így egy széles, nagyon mély vájút tapostak ki. Döme hasa felült ezen a középső bakháton és mint egy hókotró tolta maga előtt a homokot, amit legyalult. Egy darabig küzdött vele, majd feladta. Hiába próbálta Papi előre-hátra kihintáztatni, nem segített. Ásó elő, kemény lapátolás. Szerencsére nem kellett sokáig ásni, mert beért minket egy nagy turista busz és mondta a sofőr, hogy hátrafele kihúz. Dömét megrántották, majd a következő nekirugaszkodásra már sikerült átvergődnünk .

    Megyünk tovább. A cél a híres McKenzie tó volt, de egy 90 fokos balos kanyarban ismét elkapartunk rendesen. Ezen a helyen már sokan beragadhattak, mert a porcukor puhaságú homokba rengeteg friss nyom volt belekapara. Elkezdtünk ismét ásni. Ilyenkor ne 5 perces megállásokra gondoljatok, hanem fél órásra vagy hosszabbra. Attól függően, hogy mikor ér oda valaki. Jött is két terepjáró. Az első ürge tanácsokat adott, hogy mit-hogy, mennyire erősen kell nyomni a gázt, mire kell figyelni… stb. Megjegyezném hogy nem akkor vezettünk először homokos terepen. Nem ez volt a gond. Na, a másik ürge a Toyota Landcruiserével ha nehezen is, de ki tudta húzni Dömét a homokból, szóval végül is elértük a tavat, ami arról híres, hogy fehér homokos partja van, a víz gyönyörű kék és egyben kristály tiszta. Mindenki csak úgy nevezi, hogy katalógus part, mert a fényképek olyanok, mintha egy utazási katalógusból léptek volna ki. Pechünkre reggel óta be volt simulva az ég, így semmi nem jött át a színekből. Mivel igencsak elcsesztük az időt a beragadásokkal elindultunk a kempingbe, hogy sátrat bontsunk. Még kétszer akadtunk el, úgy, hogy nem volt szükség mások segítségére, igaz nem is jött senki. Elég volt az ásó és a 4 maxtrax, amit a kerekek alá tettünk, hogy Döme kihúzza saját magát. Sikerült is neki! :) Kicsit el voltunk kenődve, hogy már az első nap négyszer elakadtunk és azon gondolkodtunk, hogyha az elkövetkező 2 nap is ilyen lesz, akkor semmit nem fogunk látni a szigetből.

    Döme bajban…

    Jön a segítség

    Segíts magadon! A négy maxtrax, ami jó szolgálatot tett.

    Már majdnem elértük a kempinget, mikor előttünk kocsisor. Leálltunk. Láttuk, hogy messze elől egy terepjáró küzd. Beragadt és sehogy sem tud szabadulni. Ilyenkor mindenki áll, mert az utak csak egysávosak. Még az a szerencse hogy a legtöbb út egyirányúsítva van és nem jöhet senki szembe. Ez igen hasznos tud lenni, mikor egy éles kanyarban, hegynek fölfelé nyomod neki, hogy a homokba ne ragadj be. Már vagy 10 perce várunk. Semmi.

    Papi előre szaladt, hogy hátha kell segítség. Majd visszaszaladt és mondta: nem fogod elhinni, de egy középkorú pár bejött egy városi divatterepjáróval, úgy, hogy nincs náluk se ásó, se vontatókötél, semmi. Közben már mögöttünk állt egy túristabusz (akik általában időre mentek mindenhova), azok mögött még két terepjáró. Papi kikapta az ásónkat és a kötelet, majd ismét előreszaladt, hogy kihúzzák őket. A terepjárón nem igazán volt kialakítva olyan hely ahova a vontatókötelet fel lehetett volna akasztani. Volt egy hely, de az sima, egyszerű aszfaltos vontatásra volt, nem pedig arra, hogy ilyen terepen erővel rángassák meg.

    Mindenki kezdett ideges lenni, mert hiába húzták ki, mikor nekiindult, újra beragadt. Aztán a buszsofőr előre ment és mondta, hogy csak húzzúk félre őket, mert neki haladnia kell, aztán majd lesz valami. Így is lett. Mindenki elviharzott mellettük és fogalmunk se volt, hogy aztán mi lett velük. Biztos valaki visszahúzta őket a komphoz, mert azok után, hogy mi eszközökkel felszerelve négyszer akadtunk el, nem hinnénk, hogy ezek messzire jutottak volna.

    Hasonló felkészületlen autóval az utolsó napunkon is találkoztunk. Talán ők még bátrabbak voltak. Két fiatal csaj, nem lehettek több, mint 18 évesek egy nagyon öreg Döme tesóval  (aminek ráadásul már nem volt négykerék meghajtása!) jöttek be úgy a szigetre, hogy nem voltak leengedve a kerekek sem. Aszfalt útra voltak felfújva. Nem volt semmi eszközük. De még olyan sem, amivel megnézték volna a keréknyomást. Persze hogy előttünk ragadtak be, épp kikötött a komp, mi a kompkikötőbe mentünk hogy elkompoljunk, ők meg a beérkezőről jöhettek le. A csajok mögött egy túrista busz, tele túristákkal. Valami idióta ötlettől vezérelve a csaj ráadásul mezitláb vezetett (mondjuk ez eléggé felkapott itt Ausztráliában, nem szeretném véleményezni). Papi megnézte a keréknyomást és elkezdte leereszteni nekik a megfelelő értékre. A buszsofőr meg mondta hogy neki erre nincs ideje, beszállt a csajok kocsijába és kínkeservesen, de átvezette a beragadós részen (neki ment, mert volt tapasztalata). Csak azt nem értem, hogy a pénztárosGizi miért csak kérdezi, hogy milyen autóval vagyunk és hogy van-e minden felszerelésünk, miért nem ellenőrzi le valaki? Ezzel csak az a gond, hogy ilyenek miatt áll a forgalom. Még szerencse hogy nem iskolai szünetben mentünk, mert akkor biztos tömeg van és lehet hogy 1-2 ilyen beragadásnál órákat is állhattunk volna a sorban.

    Kempingünk olyan volt, mintha a Jurassic Park erdejében járnánk. Nagyon igényesen szintbe hozva voltak kiépítve a sátorhelyek. A régi kidőlt óriás fák törzsét meghagyták és többnyire azzal választották el az egyes helyeket. A moha mindent vastagon benőtt. Sűrű erdő borított mindent. Nem is éreztük, hogy mennyire fúj a szél. Pénzbedobós melegvizes zuhany, tiszta budik. Rovarokból nem volt hiány. A pókokat már nem is említem, mert azok nekünk már nem okoznak gondot. Még úgy sem, hogy mint mindig most is a létra tetejére volt felkötve a papucsunk éjszakára, hogy ne másszon bele semmi. Papi reggel szép nyugisan lemászott, leakasztotta a papucsokat és akkor kimászott egy kövér huntsman pók a papucsomból. Már fel se tűnik az ilyen. :) Viszont rengeteg szúnyog volt. Millió! Meleg, párás idő volt, de nekünk zokni, hosszúgatya, hosszú ujjú ingben és hálós kalapban kellett lenni. Mi maradt otthon? Hát persze, hogy a légyhálós konyhasátor. A kajálásokat gyorsétkezde stílusban zavartuk le. A másik kellemetlen rovartársaság a kabócák csapata volt. Én csak úgy hívtam őket, hogy az erdő ijesztő “Pomogácsai”, mert olyan fülsüketítő hangosan ciripeltek, hogy az már fájt. Nem is csodálkoztunk azon, mikor eldobott füldugókat találtunk a kempingben. Ilyen hangos ricsajt még nem hallottunk, pedig volt már dolgunk kabócákkal.

    Délután 4-kor elkezdett esni az eső. Csendes, áztató eső volt, ami reggel 6:30-ig egyfolytában esett. Már csak ez hiányzott. Nem volt elég a mai napra a négy beragadás Dömével? Most még majd sár is lesz??!! Aztán nem így lett. Nem is gondoltuk, hogy a homok ilyen gyorsan elvezeti a vizet. Az eső még jól is jött, mert tömörödött a homok és innentől kezdve majdnem olyan volt, mintha egy kicsit homokos földúton autóznánk.

    Gyorsan előkerestük azt a táblázatot, amit a belépő vásárlásakor kaptunk és két hétre előre mutatja az apály-dagály pontos idejét. Fontos, hogy ehhez az időpontokhoz adjunk hozzá még 30-45 percet, mert a legalacsonyabb vízállás után 45 perccel és a legmagasabb jövetele előtt 45 perccel biztonságos még a közlekedés. Nekivágtunk a sziget keleti oldalán futó tengerparti útnak. Ez a partszakasz kisrepülő leszállóhelyként is üzemel. Ha látjuk, hogy jön egy gép alacsonyan, akkor elsőbbséget kell adni neki, mert le fog szállni. Ezeket a szakaszokat minden nap kitáblázzák. Olyan szerencsék volt, hogy pont láthattunk egy landolást, burzsujkámék kisrepülőn érkeztek a szigetre, ahol már várta őket a terepjáró sofőrrel… :)

                 

    Megnéztünk egy nagy homokdünét, majd megálltunk az Eli pataknál, ami a tengerbe ömlik. Nagyon népszerű a túristák körében. Kiépített ösvényen lehet feljebb sétálni a patak mentén, majd úszógumikra, szörfdeszkákra, gumimatracokra pattanva meg kell várni míg a folyó kisodor a tengerig. Vize kristálytiszta. Naponta 80 millió liter a vízhozama. Innen ellátogattunk a híres Maheno hajóroncshoz. A hajót 1905-ben építették és Ausztrália – Új-Zéland közötti luxus utazásokat bonyolította le. Majd az első világháborúban kórházhajóként üzemelt. Végül 1935-ben egy japán hajóbontó társaság megvette és el akarták vontatni Japánba. Vontatás közben jött egy ciklon, a hajó elszabadult és a Fraser szigeten feneklett meg. Állítólag a második világháborúban gyakorló célpontként használták a bombázók, de a katonaság tagadja… Hát persze! :)

    kukucs

    Továbbautóztunk a végtelennek tűnő tengerparton, ahol többször bukkantak fel dingók. Egészen a Pinnacle-i színes sziklákig jutottunk, de onnan sajnos vissza kellett fordulnunk, mert közeledett a dagály. Szerettünk volna elérni a pezsgő medencékig (Champagne Pools), de azok még kb 30 km-re voltak tőlünk. Rizikós lett volna bevállalni.

    Másnap a déli tavak panoráma útját (29 km)  jártuk be és megnéztünk 5 tavat: Jennings, Birrabeen, Barga, Benaroon, Boomanjin. Volt köztük olyan, aminek érdekes kávébarna színe volt. Gondolom a fák gyökereitől, belehullott levelektől. Majd a tengerparton felautóztunk a Wabby tóhoz, ami a sziget legmélyebb édesvizi tava. Mivel egész nap verőfényes Napsütés volt, úgy gondoltuk, hogy útban a kemping felé beugrunk ismét a McKenzie tóhoz. Jól döntöttünk! Minden olyan volt, mint a katalógusban! Napfény, kék ég, türkizkék-kristálytiszta víz, fehér homok. Megérte visszamenni! Gyorsan csináltunk mi is 1-2 katalógus képet. :) Nyugtával dícsértük a napot. Másnap reggel összecuccoltunk és a magánkompunkon elhagytuk a szigetet. Igen. Saját kompunk van! Aznap a reggeli kompon a kapitány, a kocsiterelő Gizi, Papi és én meg Döme utazott csak, ja és a kocsiterelőGizi kövér macskája.

    Wabby-tó

    McKenzie-tó, egyenesen a katalógusból… :)

               

    Szeretnénk majd még egyszer visszamenni a szigetre kicsivel hosszabb időre és mindenképp szeretnénk összespórolni egy kisrepülős útra is a szigett felett, mert biztos gyönyörű lehet a magasból is.

    A sziget után az első autómosóban Döme kapott egy alapos alvázmosást és habos fürdőt. A sós homokot, vizet ajánlatos minnél hamarabb lemosni az autóról. Majd továbbhaladtunk észak felé, egészen Bundaberg-ig, ahol a híres ausztrál rum gyára van. Főnökünk mondta, hogy nagyon jó vezetett túra van a gyárban és utána finom – boltban nem árusított – likőröket és persze a híres bundabergi rum variációit lehet megkóstolni. Beugrottunk a városban lévő információs irodába, hogy megkérdezzük merre van a gyár és mikor vannak vezetett túrák. És milyen jó, hogy benéztünk, mert fél füllel elkaptam, amint az előttünk lévő pár az esti teknős dologra foglal be időpontot. Miután befoglaltuk a Rum-gyárat, megkérdeztem Gizit, hogy mi ez a teknősös dolog, mert nem volt erről semmi infóm. Mondta, hogy 14 km-re innen a Mon Repos Természetvédelmi Park tengerpartján a nagy tengeri teknősök kijönnek a partra, hogy lerakják a tojásaikat. Két variáció van: az egyik, hogy tojáslerakást tudunk megnézni; a másik, hogy a kikelő kis teknősök első útját a tengerhez tudjuk nyomon követni vezetett túrák keretében. Húha. Ez igencsak jól hangzik.

    Mivel volt hely még aznap estére, így gyorsan oda is befoglaltunk. Délután bejártuk a Rum gyárat, ami nagyon érdekes volt, majd végigkóstoltuk a rumokat, Papi csak módjával. Kicsit ejtőztünk a kempingben, majd este 6-kor felcuccoltunk a teknős túrára. Elvileg este 7-re kell kiérni a látogató központba a foglalási számmal, ami ha jól emlékszem 8 vagy 10 számjegyből áll. Ez a számmennyiség még fontos lesz, mert kicsit felnyomta az agyunkat.

    Odaértünk, persze ezer ember várakozott. Hűvös volt, kezdett sötétedni, fáradt-nyűgös gyerekek, szúnyogok. Hosszú sor. Hosszú várakozás. Majd 7 után kiállt a bejárat elé Gizi és mikrofon nélkül elkezdte a mondókáját. Sokat nem hallottunk belőle. Majd kiállt mellé egy másik Gizi és elkezdték hívni az ezer embert egyesével, mindenkinek be kellett mutatni a hosszú foglalási számát, amit Gizi megkeresett egy hosszú listán (!) és besorolta az embereket az egytől háromig kialakított csoportok egyikébe. Ezt azért le lehetett volna zongorázni zökkenőmentesebben is. Mondjuk többGizi vagy vonalkódos leolvasó. Cseppet mindenki ideges volt.

    Bejutottunk és mi is megkaptuk a 3-as számú matricát, amit fel kellett ragasztani a pólóra. Kitereltek egy kültéri moziszerűségbe, ahol a tervek szerint majd levetítenek egy természetfilmet a teknősökről és a parkőrök majd szólítani fogják az egyes csoportokat, mikor elkezdődik a tojásrakás vagy kibújás a parton. Az egész cécó kb este 7-től éjfélig tart. A teknősöknek nincs karórájuk. Kaja,pia, melegruha és zseblámpa legyen nálunk. Alig telt el 20-30 perc, már hívták is az egyes csoportot, aztán rá pár percre a ketteset, majd minket is. Szerencsések voltunk, mert aznap nem kellett sokat várni.

    Novembertől-márciusig van a teknősök tojásrakási-kikelési ideje, amit általában este bonyolítanak le. Ezért ez a tengerpart szakasz októbertől-áprilisig este 6-tól reggel 6-ig le van zárva. Azon az estén mindhárom csapatnak a kisteknősők kikelését sikerült nyomon követnie (tojásrakás épp nem volt). Szigorú szabályok vannak: saját zseblámpát csak a tengerparti lejutásig szabad használni, utána ki kell kapcsolni és a vak sötétben lebotorkálni arra a helyre, amit a vezető megmutat. Tilos fényképezni, még vaku nélkül is. Egyetlen egy alkalom van, amikor megengedik, hogy csinálhasson a jónép 1-2 képet, ilyenkor szabad a vakut is használni.

    Nagyon megható, megdöbbentő és lenyűgöző volt az egész. Hihetetlen, hogy a frissen kikelt kisteknősök azonnal életre valóak, önállóan árkon-bokron-fűcsomón át küzdik le magukat a tengerhez, és amint elúsznak önellátóak. Hogy mikre nem képes a természet?!

    Az anyateknős többnyire éjszaka úszik ki a partra, hogy lerakja tojásait. Általában arra partra úsznak vissza, ahol ő is kikelt. A dagály vízszintje feletti homokdombon ássa meg a 70cm-1m mély fészkét, úgy, hogy a domb mögött legyen még egy domb, vagy bokor, vagy erdő, ami sötétet ad, azaz kitakarja a zavaró mesterséges fényeket (már ha vannak ilyenek a közelben).

    A kisteknősök 8 hét alatt kifejlődnek. A tojásban lévő tápanyag épp elegendő arra a 2-3 napra míg kiássák magukat a homok alól. Megkérdeztem, hogy hogyan bírják ki 2-3 napig a homok alatt levegő nélkül? Azt mondta a parkőrJózsi, hogy a homokszemek között épp annyi levegő van, ami elegendő nekik. Miután kiásták magukat elindulnak a fény felé. Úgy vannak kódolva, hogy ahol a fény, ott a tenger. Azaz a horizont alatti kis fénycsík, ami a tenger irányában van elegendő nekik. Ezért kell a fészek mögötti domb, hogy lássák ott sötét van és még véletlenül se kolbászoljanak arra. Illetve ezért nem szabad zseblámpát kapcsolni, mert akkor a lámpa irányába mennek, amit be is mutatott a parkőr.

    Nagyon ügyesen bukdácsoltak le a homokdünén. Olyanok voltak, mint a kis DuracellNyuszik. Nem álltak meg pihenni. Nyomultak a víz felé. A homokdüne aljában a park dolgozói elkerítettek egy kis részt, ahova a leérkezett kisteknősöket összegyűjtötték. A mi esetünkben elég lusták voltak. Kb 5 percenként mászott elő egy teknőske a fészekből. ParkőrJózsi azt mondta, hogy ez általában úgy néz ki, mint amikor kinyitunk egy felrázott pezsgőt. Mint egy vulkánkitörés, úgy özönlenek ki a kicsik a fészekből. Kb egy, másfél órát vártunk arra, hogy mindenki kimásszon, de csak kb 30 bújt elő. Általában kb 100 tojás van egy fészekaljban. ParkőrJózsi mondta, hogy hagyjuk a többit későbbre, majd kibújnak.

    A fészektől lementünk az alsó elkerített részhez. Itt a park dolgozói és a segítők megfogtak 1-1 teknőst és mi megérinthettük a páncéljukat (megfogni tilos), vagy alá tehettük a kezünket, hogy érezzük ahogy kavarnak az uszonyaikkal. Na és csak ekkor lehetett fényképeket készíteni. Miután mindenki kiélvezkedte magát – én 3-szor áltam sorba – akkor az ürge a lenti ketrecüktől jobbra és balra (kb 3 méterre egymástól húzott a homokban 1-1 vonalat. Nekünk a vonalon kívűlre kellett állni. Majd ő egy zseblámpával beállt a vízbe és világított, hogy mi is lássuk, hogy mi történik és hogy a kis teknősök is mihamarabb elérjék a vizet. Elvették a ketrec hálóit és megkezdődött az őrült verseny: ki ér hamarabb a vízbe. A kis hülyék kavartak a homokban és igyekeztek minél hamarább elérni a vizet, ahol aztán megkezdték az életük következő szakaszát. Nagy a szórás, 1000 kisteknősből jó ha egy megéri a felnőtt kort. :(

    A düne alatti gyűjtőketrec

    A sorfal, ami előtt elhaladnak a kisteknősök, majd eltűnnek a végtelen óceánban.

    És igen! Épp az én ujjaimat csapkodja… :))

    Még másnap is a teknős-élmény hatása alatt voltunk! Szuper volt! Bátran ajánljuk mindenkinek. Talán a kikelés még izgalmasabb, mint a lerakás. Bár az sem lehet piskóta, amikor látja az ember az 1 – 1,5 méteres 200 kg-os anyateknőst fészket ásni és “ping-pong labdát” potyogtatni.

    Mielőtt elhagytuk Bundaberget elmentünk megnézni a Barrel látogatóközpontot. Bundaberg nem csak a rumról híres, hanem az alkoholmentes gyömbér söréről is, ami Papi egyik kedvence. Érdemes végigtalpalni a látógatóközpontott, mert érdekes dolgokat mutat be a gyömbér sör megalkotásáról és a végén ingyenes termékkostolás van. Meg lehet kóstolni az összes terméküket. Mi a gyömbér sörön kívűl nem ismertünk más terméket, pedig 12+1 féle ízesítésű üdítőitaluk van.

    Kellemeset csalódtunk, mert 4 nagyon bejött. Olyannyira, hogy azóta is rá vagyunk kattanva, persze módjával, mert ezek is ugyan olyan cukros vackok, mint a kólák, de néha napján (ünnepnapokon, kempingezéskor) megengedhetjük magunknak. Az üdítő kollekciójuk: gyömbérsör + diétás verziója, Citrom-Lime+Keserű (felejtős), Szarszaparilla és gyökér sör (hát a nevében is benne van hogy milyen volt…), Krémes Szóda (ez is felejtős). A 6 féle enyhén bubis variációk: Lime, Rózsaszín Grépfruit, Passion gyümölcs, Guava, Barack, Vérnarancs. Ezekből a Rózsaszín Grépfruit, Passion gyümölcs, Guava és Vérnarancs ízesítésűek isteniek. Imádjuk. A plusz egy íz a Cola, amit nem árulnak ausztráliában csak gyártják. Ez valamiféle amerikai recept és a gyár csak a gyártás jogát vette meg az amcsiktól és egyből megy az egész Új-Zélandra és ott árulják.

    Ekkor már a 11-dik napnál jártunk és már csak 4 nap volt hátra a nyaralásból. Meg kellett kezdenünk a visszautat, mert úgy terveztük, hogy hazafelé a Strzelecki sivatagon keresztül jövünk és megnézzük, hogy mi valósúlt meg abból, amit 2008-ban felmértünk. Korábbi bejegyzésben írtam arról, hogy egy évig terepi földmérőként dolgoztam és 20 napot töltöttünk el ebben a sivatagban, hogy felmérjük a  Lydhurst-Innaminka (460 km) közti földút egyes részeit, mert a Közlekedési Minisztérum szeretne 1-2 szakaszt leaszfaltozni, hogy lehetővé tegyék a biztonságos előzéseket.

    Csordultig töltöttük Döme 95+30 literes tankjait, plusz megtöltöttünk két 20 literes kannát is, mielőtt elértük volna Innaminka falucskát. Útközben tettünk egy kis kitérőt Burke és Wills Dig Tree-jét. Ez a fa nagyon híres. 1860-ban Melbourne-ből elindult egy csapat Burke és Wills vezetésével, hogy déli-északi irányban, a világon elsőként átszeljék és felfedezzék a kontinenst.  A csapatot 19 ember alkotta és 23 lovat, 26 tevét, 6 szekeret vittek magukkal. Közel 20 tonna felszerelést cipeltek, ami magába foglalta a kaját is legalább 2 évre. Útközben táborhelyeket alakítottak ki.

    Az Innaminka melletti Cooper Creek volt a 65-ös számú táborhely. Ez volt az a legtávolabbi pont ahova azelőtt európai ember a lábát betette. Itt Burke ketté osztotta a csapatot. Brahe maradt az alaptáborban, ők maguk elindultak északra. Burke úgy számolta, hogy 13 hét alatt visszaérnek. Brahe és csapata a 13 hét helyett 18 hetet várt rájuk, de Burkék csapata nem jött, ezért úgy döntött, hogy visszaindulnak délre. Mielőtt elhagyták a tábort Brahe elásott egy kis élelmet az egyik fa alá, majd a fába véste, hogy hova ásta el.

    A sors fintora, hogy Brahe csapata 1861 április 21-én reggel hagyta el a tábort, Burkék meg aznap este érkeztek meg. Csupán csak kilenc óra különbséggel kerülték el egymást. Megtalálták az üzenetet, kiásták az ellátmányt, de nagyon el voltak fáradva, így nem volt esélyük, hogy beérjék a csapatot. Kicsit pihentek, majd úgy döntöttek, hogy nem a csapat után mennek, hanem délnyugati irányba. Burke mindezt leírta egy levélben és visszaásta oda ahova az ellátmányokat hagyták nekik. Viszont elfelejtette a dátumot átvésni a fán. Májusban Brahe visszatért ide, hogy újabb élelmet hozzon és megnézze, hogy Burkék visszaértek-e. Mivel a táborhely háborítatlan volt, a fán ugyanaz a vésés, ezért úgy gondolta, hogy Burke és Wills meghaltak és eszébe sem jutott hogy kiássa azt, amit anno elásott, pedig akkor megtalálta volna a levelet. Később 6 alkalommal küldtek a környékre mentő akciót, de egyik sem járt sikerrel. Burke-t és Wills-t nem találták meg élve.

    Délután 5 körül érhettünk be Innaminka faluba. Gondoltuk, mielőtt sátrat bontunk megtankoljuk Dömét, mert egyrészt 700 km-es út várt ránk benzinkút nélkül, másrészt másnap nagyon korán szerettünk volna elindulni. Szerintetek egy ilyen helyen, ahol 500 km-es sugarú körben sehol nincs benzin, meddig van nyitva a kút? Én úgy gondoltam, hogy jó hosszú nyitvatartása van, mivel a halálf…án van. Nem biztos, hogy  kora délután bárki is ideér. A többség épp sötétedés előtt ér ide, ahogy mi is. Na a benzinkút reggel 9-től délután 4-ig van nyitva. Punktum! Tehát hacsak nem húzol magad után egy tankert, akkor esélytelen vagy elhagyni a helyet hajnali 5-kor. Malmozni kell 9-ig. Okos! Kicsit bepöccentünk. De így tuti, hogy náluk fogsz tankolni 2,10 dollár/liter áron, mert innen aztán nem tudsz továbbmenni sehova, na meg esélyes, hogy vacsorázni és reggelizni is ide fogsz beülni. Ezt nevezem én burkolt árukapcsolásnak! Ez a kilences indulás igencsak betett nekünk, mert Lyndhurst ide 460 km, plusz szerettük volna beiktatni a Cameron Corner-t, ami egy 240 km-es kitérő. Ez barátok közt is 700 km rossz minőségű földúton. Késő reggeli indulással, felettébb rohanósra sikeredett.

    A Cameron Corner-nél 3 államhatár találkozik: NSW, QLD, SA. Nevét John Brewer Cameron földmérőről kapta, aki két év alatt mérte fel és cövekelte ki az államhatárt NSW és QLD között. De először és utoljára mentünk be oda. Az út nagyon rossz minőségű volt. Teljesen szétrázta Dömét. A jobb hátsó kis lámpa csavarjai kicsavaródtak a rázkódástól. Még szerencse hogy időben észrevettük és nem hagytuk el a lámpát, csak az egyik csavart.

    Cameron Corner

    a kilazult lámpa

    A Strzelecki út sem volt jobb állapotban. Megbeszéltük, hogy ezen sem fogunk többet végigmenni. Viszont, amit felmértünk, az megvalósult. A 460 km hosszon leaszfaltoztak 6 darab 5-7 km-es szakaszt. Úgy gondolják, hogy a burkolt részeken könnyebb lesz a túristáknak a road traineket (hosszú teherautókat) megelőzni… Hááát, ha épp egy ilyen konvoj mögött haladsz és tudod, hogy még 50-60 km van az aszfaltos szakaszig tuti be fogsz előzni és nem érdekel, hogy mennyire veszélyes, főleg akkor mikor szélcsend van és vágni lehet a port. Viszont megtaláltuk azokat a karókat, amiket 6 évvel ezelőtt ütöttünk le! :) Megálltunk annál a forrásnál, ahol annó az alaptáborunk volt. Minden ugyan olyan. Háborítatlanul gyönyörű.

    leaszfaltozott szakasz a Strzelecki úton

    a 6 évvel ezelőtti cövekünk és karónk

    a régi táborhelyünk most is gyönyörű volt

    Lyndhurst városát már sötétben értük el. Kértünk egy szobát, bedőltünk az ágyba. Hullák voltunk. Másnap délután már otthon hordtuk be a rengeteg cuccot a kocsiból. A 15 nap alatt összesen 5844 km tettünk meg és egy szép nagy kört írtunk le. Nagyon jól éreztük magunkat. Képek innen is elérhetőek, vagy a szokásos jobb oldali gombról.

    Már meg van tervezve a következő kiruccanás. Nincs idő láblógatásra, az élet rövid! :)

    Kata