július, 2014

  1. Új-Zéland, Déli-sziget: 1.rész

    július 11, 2014 by kata_papi

    Alcím: a tengerparti kőgolyók és gleccserek

    Biztos már mindenki elfelejtette, hogy anno bejártuk a Déli-szigetet is, csak a bejegyzés nem íródott meg. Még szerencse, hogy minden nagyobb megmozdulásunkról vezetek jegyzetet. Ha nem lenne, most bajban lennék…

    Ott hagytuk abba, hogy 11 nap elteltével elköszöntünk az Északi-szigettől. Reggel 8-kor leadtuk a kiglancolt Pollyt. Az autókölcsönzősök kivittek a reptérre és 10:20-kor Auckland-ból átrepültünk Christchurch-be, a Déli-sziget azon városába, amit 2011 februárjában egy 6,3 erősségű földrengés eléggé lerombolt. Landolás után rácsörögtünk az Apollósokra, akik kijöttek értünk és bevittek a “bázisra”. Ott kivettük Polly2-őt, elhúztunk egy boltba, bevásároltunk és a lovak közé csaptunk.

    A lenti térkép a bejárt utat mutatja. Az útiterv kialakításánál figyelembe kellett venni, hogy a sziget közepén hosszanti irányba terül el a Déli-Alpok, amin csak 1-2 helyen van átkelő út, így nehezítve az időtakarékos, de látnivalókban jobban bővelkedő körtúrák megtervezését. Voltak “zsák” látnivalók, amikért be kellett autózni és sajnos ugyanazon az úton kellett vissza jönni is (időpocsékolás, de ez van).

    18 napos menetrendünk címszavakban: kőgolyók a tengerparton, legmeredekebb utca, Mt Cook a legmagasabb hegy, gleccserek, kötélpálya, motorcsónakos száguldás a szűk kanyonban, “a leggyorsabb indián”, fjordok, helikopteres kirándulás, palacsinta sziklák, kialudt vulkánok

    Épp 90 km/órás sebességgel haladtunk a sziget keleti oldalán egy kanyargós, erősen lejtős (a szembejövőknek meredek) úton, mikor Papinak bele kellett taposnia a fékbe. Még szerencse, hogy nem jött senki a fenekünkben. A kamionoktól hemzsegő, forgalmas úton a szomszédos legelőkről a teljes birkacsorda elszabadult. Bárányok rohangáltak keresztül, kasul az úton. A szerencsétlen gazda, valami önkéntes Gizi és a juhászkutya próbálták összeszedni a forgalomtól és a tereléstől megzavarodott, amúgy is gyengeelméjű állatokat. Sikerült balesetmentesen kikeverednünk ebből a káoszból és épp leértünk a pár percre lévő kőgolyókhoz, amikor megszólalt a már jól ismert (aki nyomon követte az Északi-sziget beszámolóját, az tudja miről van szó) légvédelmi sziréna. Ez vagy azt jelentette, hogy valaki nem volt olyan szerencsés és elcsapott 1-2 barit és riasztották a tűzoltókat a balesethez, vagy csak így hívták be az ügyeletes önkénteseket segiteni összeterelni a lábasjószágot. Csak óvatosan Új-Zélandon, sok a birka!

          

    Egyszer valamikor régen láttam egy képet, amin tökéletes gömb alakú kövek, azaz kőgolyók voltak. Nem ember csiszolta, hanem a természet. Eljött az idő, hogy a saját szememmel is lássam, sőt meg is érintettem őket! : ) Csak azt sajnálom, hogy nem tudtam egyet hazagurítani a kertbe.

    Ezek a kőgolyók Új-Zéland Déli-szigetén a keleti parton találhatók meg és Moeraki Boulders néven szerepelnek a térképeken. 55 millió évvel ezelőtt keletkeztek és hasonlóan jöttek létre, mint az igazgyöngy. Kavicsok és kagylóhéjak rakódtak le a tengerfenéken. Majd ezek köré lassan , nagyon lassan agyag és sár cementálódott, létrehozva a tökéletes gömböt. Időközben erre kb 10-50 méter vastag tengeri üledék rakódott. A földmozgásoknak köszönhetően a terület megemelkedett és a szél, meg a víz lekoptatta a puhább rétegeket. A golyók így kerültek felszínre. Átlagosan 1 méter átmérőjűek, de akad köztük 2 méteres is. Ennek a 2 méteresnek kb 4-5,5 millió év kellett ahhoz, hogy ekkorára “nőjön”. Egyes golyókban repedések keletkeztek, amiket barna és sárga kalcit töltött ki, amikor a tenger szintje lecsökkent és a talajvíz benyomult ezen repedésekbe.

    Az Északi-szigeten Hokianga kikötőjében (Koutu Boluders) a tengerparton is vannak hasonló kőgolyók, de a 11 napos utunk során nem volt időnk felutazni annyira északra a szigeten, így maradt nekünk ez a Déli-szigeten. Erről viszont nem szerettünk volna lemaradni, ezért kezdtünk itt! Megérte. Gyönyörű volt az a sok tökéletes, természet alkotta kőgolyó a tengerparton. Annyira tetszett, hogy visszafele is megálltunk, így sikerült egy dagály közeli látogatást is tenni. Apálykor teljesen szárazon vannak a golyók, dagálykor viszont félig vízben. Mindkét állapot más. Mindkettő hihetetlenül szép. Legközelebb tuti az északi testvérét is megnézzük.

    Nem nagyon akartunk túl délre autózni a keleti parton, mert minket inkább a sziget középső és nyugati része érdekelt most, és persze a napok is meg voltak számlálva. Ha mondjuk két hónapunk lett volna a Déli-szigetre, akkor … Viszont ha már itt voltunk az az extra 80 km lefele Dunedin városáig megér egy 2-3 órás kitérőt, hogy láthassuk a “világ legmeredekebb utcáját”.

    A Baldwin street 300 méter hosszú és az átlagos 35%-os meredekségével méltán érdemelte ki a Guinness Rekordok Könyvében a “világ legmeredekebb utcája” címet. A legmeredekebb pontján a meredekségi arány 1:2,86 (2,86 méteren 1 méter az emelkedése). Ezért csak az utca első fele van aszfaltozva, az utolsó szakasz már olyan meredek, hogy ott betonburkolatot találunk, mert az aszfalt melegebb nyári napokon “lefolyna”.

    1988 óta minden év nyarán megrendezik a “Baldwin Street Gutbuster” futóversenyt fel és le az utcán. A rekord majdnem 2 perc (1:56). 2002 óta jótékonysági eseményeket is szerveznek az utcán. Ilyen volt például a több mint 30 000 Jaffas csokigolyó legurítása. Az utca alján kisebb tömeg várja ilyenkor az édesség-cunamit. Minden egyes csokigolyót egy ember szponzorált. Az ötletet 1998-ból nyúlták le, mikor 2000 teniszlabdát gurítottak itt le. Jó buli lehet ez a csokigolyó gurítás.

    Innen sajnos ugyanazon az úton kellett visszamennünk egy darabig, hogy elindulhassunk a sziget közepe felé. A cél Pukaki és Takepo morénatavak voltak, na és persze Mt Cook (őslakos nevén: Aoraki), Új-Zéland legmagasabb hegye, a maga 3724 méteres magasságával.

    Útközben tettünk egy kis kitérőt, mert véletlenül (…!?) hogyhogy nem pont útba esett egy geológiai tanösvény és múzeum. Így jutottunk el az Elefánt sziklákhoz, találtunk rengeteg megkövesedett tengeri sünt (bánatomra nem volt nálunk kalapács), láttunk maori őslakos sziklarajzokat (nem nagy szám) és láttunk egy újabb megmaradt filmdíszletet, ami kivételesen nem a Gyűrűk Urából van. Mondjuk ezt a filmet sem láttuk: Narnia Krónikái (4 részes). Nem is igen tudtuk miről van szó, az egyik turista mondta, hogy sétáljunk el a völgy felé, mert ott van valami díszlet. Valaki biztos látta és majd kijavít minket, hogy nem is az a film volt. Krisz? : )

      

    elvileg a Narnia Krónikái című film egyik díszlete (hátulról és előről)

       

     Maori őslakosok macskakaparásai (olyan mintha a 6 éves gyerekek grafitiztek volna). Csak ezért idejönni, nem éri meg, de mivel útba esett, adtunk neki egy esélyt.

    Mt Cook-nak ezen az oldalán két napot is eltöltöttünk, de egy hónap is kevés lenne, olyan nagy. 1953-ban alapították a Mt Cook Nemzeti Parkot, ami 140 db 2000 méter feletti hegycsúcsot és 72 gleccsert foglal magába. A hegy lábánál terül el a Mt Cook Village nevű falucska 100 lakossal, akik egyben a kiszolgáló személyzet is. Vezetik az információs irodát, a szállodákat és kimentik a bajba jutottakat. Évente 250 000 turista látogat el ide. A hegymászók itt gyakorolnak a Mount Everestre. Évente 30-40 embert kell kimenteni a hegyről, sokan meghalnak.

    Tervbe volt, hogy megmásszuk a csúcsot, persze csak vezetett túra keretében. De a Taranaki vulkán után úgy gondoltuk, hogy nem olyan jó ötlet, puhányok vagyunk. Több felkészülést igényelt volna fizikai téren. Na meg aztán az információs központban megnéztünk egy videót, amit az életmentők készítettek. Ebben a videóban ecsetelték, hogy milyen nehéz a mentés, milyen vad körülmények vannak. Pont két ausztrál hegymászó esetét mesélték el. Már lefele jöttek, mikor az egyik megcsúszott és beleesett egy hasadékba. Négy és fél órát volt a hasadékban, mire a segítség megérkezett. Nagyon nehezen tudták csak a felszínre hozni. A testhőmérséklete 23 fokra hűlt. Már-már majdnem feladta a mentőcsapat. Végül 7-8 óra elteltével sikerült a kórházba eljutni vele. Stabilizálták az állapotát, de negyed órával utána a kórházban meghalt. Ezek után úgy döntöttünk jó lesz nekünk a hegy körüli kóválygás is, nem kell a csúcs. Most nem…

    Az első Mt Cook körüli napon nem igazán volt szerencsénk a napsütéssel, pedig sokat vártunk rá a tavaknál. Miért is? Ezek a moréna tavak, úgy alakultak ki, hogy a gleccser által szállított kőtörmelék (moréna) a gleccser elolvadásakor lerakódott, amolyan gátat képezve a völgyben. Természetes víztározót hozva létre, amit a gleccserpatak szépen feltöltött. A gleccserpatak vize finomra őrölt kőlisztet hozott magával, ami szép napos időben hihetetlen színt ad a víznek. Kicsit hasonlít itt nálunk Mount Gambierben a kék tóra.

    Napsütés nélkül ilyen a színe a tónak. Háttérben a Mt Cook “felhőharapta” csúcsa.

      

    Na, ilyen színeket kellett volna látnunk!

    Másnap egy hosszabb és egy rövidebb kirándulást tettünk két gleccserhez. Ezek a séták csak megközelítik a gleccsert, magán a gleccseren fizetős, vezetett túrák vannak a hegy nyugati oldalán.

    Először  egy hosszabb 4 órás túrát tettünk a Hooker gleccserhez. Közkedvelt célpont. Elég sokan sétálták le a távot. A gyalogösvény végig a völgyben (gleccservölgyben) halad a Hooker folyó mentét. Két nagy függőhídon is át kell menni. Izgalmas volt. A harmadikat pont akkor építették/újjították fel. Körös-körül magas hófedte csúcsok. Mintha svájcban lennénk.

    A függőhidak egyike

    Igen, az ott a Mt Cook csúcsa!

    Végül elértünk a Hooker gleccsertóhoz, amit a Hooker gleccser táplál és megláttuk a tóban úszkáló leszakadt jégtömböket. Húha!  Nagyon szép volt. A túra itt ér véget és innen ugyanazon az úton kell visszamenni.

    A tó végében, a távolban ott a Hooker gleccser.

    Nyár révén maga a gleccser nagyon vissza van húzódva a völgyben és elvileg nem is szabad közel sétálni hozzá. A kijelölt ösvény a tó elejénél ér véget és tábla jelzi, hogy ne menjünk tovább. Nehéz is lenne, mert nincs út, csak a meredek, törmelékes völgyfal. Ha a tetején elindul egy kőlavina, akkor nincs más hátra, mint be a jéghideg vízbe, minél messzebb a görgetegtől (az anyukáinknak üzenjük, hogy mindig van egy B tervünk! ).  :) Mi azért úgy döntöttünk, hogy mi lenne ha egy kicsit… közelebb sétálnánk a gleccserhez. Elindultunk a tó partján a meredek kőmezőn szikláról sziklára ugrálva. Mindig kisebb célokat tűztünk ki. Csak addig a furcsa szikláig. Na jó, akkor csak a kanyarig és benézünk, hogy milyen messze van még a gleccser. Hú, marha messze. Mi lenne ha elmennénk addig a…

    Végül beláttuk, hogy egyre veszélyesebb és még mindig nagyon messze van a gleccser. A tó partján egy, a hegyről legurult, félig a vízben megrekedt nagyobb sziklatömbön leültünk piknikezni mielőtt visszafordultunk volna. Messze voltunk az emberektől és élveztük a halotti csendet. Majszoltuk a kekszet, gyönyörködtünk a tájban. Február tájékán tombol a nyár a déli féltekén. Itt a hegyekben nagy olvadások vannak, minden mozog, csúszik, csepeg. Furcsa zajokat hallottunk. Reccsenéseket. Egyszer csak egy hihetetlen nagy reccsenés jött valahonnan, visszhangzott az egész völgy. Meg is jegyeztük, hogy biztos valamelyik gleccserből leszakadt egy nagyobb darab.

    Olyan helyen pihentünk meg, ahonnan a mi gleccserünk nem látszódott egy újabb kanyar miatt. Ezért fel sem merült bennünk, hogy mi van, ha ebből a gleccserből szakadt le egy darab. Mélázgattunk. Napfürdőztünk. Egyszer csak olyan hangot hallottunk, mint amikor a víz hirtelen elkezd sustorogva, zizegve kavicsos talajon visszahúzódni. Nagyon visszahúzódni.

    Kezdett gyanús lenni a dolog. Kis sziklánkról, amin ücsörögtünk lenéztünk a tóra, ami félelmetesen kezdett visszahúzódni. Valami szívta a vizet vissza. De mi? A másodperc tört része alatt az fut át az agyadon, hogy jön a cunami! Menekülj! Nem mondtunk semmit. Szinte egyszerre pattantunk fel. Elkaptam a hátizsákot és elkezdtünk rohanni felfele a meredek lejtőn. Nem tudtuk mi elől és nem tudtuk meddig. Az igazat megvallva be voltunk szarva rendesen.

    Aztán a visszaszívott víz elkezdett emelkedni és emelkedni. Még mindig emelkedett! Pár perccel később fejben összeraktuk: a mi gleccserünkből szakadt le egy nagyobb darab és az így keletkezett áramlatok viselkedtek úgy, mint egy mini cunami. Mikor minden lecsendesedett, lemerészkedtünk a partra és megmértük a szintkülönbséget. Kb 30 centis volt a sziklán a vízcsík. Érdekes. A gleccser nagyon messze volt. A tó meg nagyon nagy. Ennek ellenére egy fél méteres vízmozgást tudott előidézni egy “darabka” jégfal leszakadása?! Felvettük a nyúlcipőket és visszaiszkoltunk a többi turistához a tó elejére. Onnan szépen láthattuk volna a leszakadást. Persze csak akkor, ha még épp ott vagyunk és épp a gleccsert bámuljuk.

    A vizes csík a sziklán kb 30 cm és még kb ennyit húzódott vissza. Olyan bő fél méteresre saccoltuk. Besza-behu volt rendesen. Ja és épp ezen a sziklán ücsörögtünk.

    Visszasétáltunk a parkolóba és átautóztunk a Tasman gleccserhez, ami 8 km földúton, majd kb onnan egy egyórás séta a kilátópontig, ahonnan rálátni a Hooker gleccsernél sokkal nagyobb Tasman gleccserre és tavára. Lehetőség van befizetni olyan csónakos túrára, ami ezen a gleccsertavon elvisz egészen a gleccserig. Mi most kihagytuk. Viszont fentről a kilátóról épp láttunk egy csapatot, amint elindultak a csónakokkal. Megvártuk míg odaértek és hát nem hiába, mert szép nagy ez a gleccser, de onnan a kilátóból nem igazán tudod felmérni, hogy mekkora is, hogy milyen magas a jégfal, mert nincs méretarány Egészen addig, amíg oda nem ér egy irinyó-pirinyó kis bolhafingnyi sárga gumicsónak. Na ekkor felfogod, hogy bazi nagy!

    Gondolom mindenki – akárcsak mi is – csillógóan fehér havas és világoskéken szikrázó vastag, jeges gleccserekre számított… De, mint feljebb már említettem nyáron voltunk ott, amikor a gleccserek nagyrésze elolvad és koszos, szürke moréna törmelék potyog rá/fedi be őket. Azért így is szép volt! Várjuk majd meg az Alpok nyugati oldalán lévő gleccsertúra beszámolóját. : )

    Két és fél nap elteltével továbbálltunk Queenstownba, az adrenalin mekkájába. A következő bejegyzésben szó lesz a drótkötél pályáról, mosunk aranyat, eszünk kagylót, Papi nagy örömére motorcsónakozunk egy szűk kanyonban. Aztán ismét Papi kedvére teszünk, mert meglátogatjuk a “leggyorsabb indiánt”. Végül ellátogatunk a fjordok vidékére, ahol hajózunk egyet.

    Az első adag képek Új-Zéland Déli-szigetéről innen is megnézhetőek, vagy a szokásos jobb felső sarok “Új-Képek” gombra kattintva érhetők el.

    Kata