október, 2014

  1. Új-Zéland, Déli-sziget: 2.rész

    október 16, 2014 by kata_papi

    Queenstown1

    Alcím: adrenalin, arany és a csípős legyek

    Magunk mögött hagytuk a hegyeket, gleccsereket, tavakat és elindultunk déli irányba a világ adrenalin fővárosaként emlegetett Queenstownba. Útközben egy kisebb megállót szúrtunk be. Nem volt tervbe véve, de az út mentén láttunk egy táblát: aranybánya balra. Nekünk ez az arany dolog (főleg Papinak) valahogy bekattant, mióta ellátogattunk Ballaratba anno.

    Sajnos ekkora rögöket nem sikerült kimosnunk... :(

    Sajnos ekkora rögöket nem sikerült kimosnunk… :(

    A Kawaru szurdok mellett egy régi aranylelőhelyen egy szép kis múzeumot alakítottak ki. Fennmaradtak az egykori bányászok kunyhói, néhány rozsdás gép, vágatok, amiket egy óra alatt önállóan sétálva végig lehet nézni. Majd egy kis vezetett túra és aranymosás is benne foglaltatik a jegy árában. A mi túravezetőnk egy nagyon vidám, vicces, ír bácsika volt, értette a dolgát és élvezettel vitte körbe kis csoportunkat. Az aranymosás fortélyait lépsről-lépésre elmagyarázta, megmutatta és a végén még volt is arany “reszelék” a serpenyője alján. Ezen felbuzdulva mi is nekiveselkedtünk.

    Először az asztalról el kellett venni 1-1 serpenyőt és bele kellett dobni 2-3 szem pici (1 mm átmérőjű) ólom golyócskát. Aztán megragadtuk az ásót és a partoldalból lapátoltunk egy kis kavicsos földet a serpenyőbe. TúravezetőJózsi azt mondta, hogy ha jól csináltuk és a végén a serpenyő aljában megtaláltuk a 2-3 kis ólomgolyócskánkat, akkor tuti, hogy az arany is ott lesz (már ha szerencsénk van). A lényeg: jobbra-balra kell mozgatni a serpenyőt, mintha kormányt tekergetnénk, majd a víz alá kell meríteni az egészet. Ez kicsit ijesztően hangzik, mert egyből beijed az ember, hogy akkor elúszik az aranyam… De nem. Ha jól csináljuk és megfelelő szögben döntjük meg a serpenyőt (a szög nagyon fontos!), akkor először mindig a könnyebb anyagok mosódnak ki. Homok, apró kavicsok, nagyobb kavicsok és ha ügyesek vagyunk akkor a végén nem marad más csak az ólomgolyónk és az arany!

    aranymosas2     aranymosas3

    aranymosas4     aranymosas5

    A túra végén Józsi -ez itt a reklám helye- elhintette, hogy nagyon jó a szakácsuk. Épp ebédidő volt, így engedtünk a csábításnak. Előételnek közösen kagylót rendeltünk. Ez volt az első alkalom, hogy kagylót ettünk. Szerencsére nem nyersen hozták ki, vajas szószban volt megfőzve. Nekem ízlett, Papinak nem. Utána én csirkét, Papi malacot evett, de egyiksem volt nagy durranás. A szokásos éttermi felvágás: nagy tányéron valami kis piszok, amit nagyítón keresztül kell nézni. Háát, jól nem laktunk, de találtunk aranyat! :)

    Queenstown az “őrültek” városa. Nem igazán tudok olyan extrém sportot mondani, amit itt ne lehetne kipróbálni. Mi is csak azért álltunk meg, hogy kipróbáljunk egy-kettőt. Régen még vonzott a gumiköteles szakadékba ugrás (bándzsi dzsámping), de mára már benőtt a fejem lágya és kicsit óvatosabb vagyok. Szóval túl extrém dolgokat nem mertünk bevállalni. Van itt minden: ejtőernyős ugrás, siklóernyőzés, vízről ejtőernyővel felhúzás, hőlégballonozás, kötélpályán lesiklás (ezt kipróbáltuk), vadvizi evezés, vadvizi úszás szörf deszkán (ezen gondolkodtunk egy kicsit), kanyon motorcsónakozás sebesen közel a sziklákhoz (ezt kipróbáltuk), Új-Zéland legmagasabb gumiköteles ugrópályája (134 méter magas, 8.5 mp szabadesés) és az új őrület a szurdok hintázás. Ez utóbbi a “besza-behu” kategória, nem mertük bevállalni. Ez a “szurdok-hinta” a világon a legnagyobb. A kanyon felett kihúztak egy drótkötelet. Lefele 160 méteres mélység. Középen van egy felfüggesztés, ezen lóg egy 120 méteres drótkötél, amit kihúznak a kanyon egyik oldalához. Bátor jelentkező beül és elengedik. Husss. Egy 300 méter hosszú íven hintázik az ember és ha szerencséje van akár a 120 km/óra sebességet is elérheti anélkül, hogy nekicsapódna a sziklafalnak. Lehet hintázni előrefelé, hátrafelé, fejjel lefelé, tandemben és még egyéb más pozíciókban is. Mondanom se kell, hogy a fenti dolgokért igencsak mélyen a pénztárcába kell nyúlni, talán ez is visszafogó erő volt, nemcsak a félelem. Sőt van olyan hely, ahol azért is fizetni kell, ha csak nézed, ahogy apa ugrik. Na ez meg már milyen?! Kész rablás! Öttagú család nyaral és majdnem mindent mindenki ki szeretne próbálni… hát egy autó árát elsikongatják.

    Queenstown

    Queenstown

    Papi már régóta szipogott (mióta Sydney-ben meglátta) egy gyors motorcsónakos túráért. Míg Sydney-ben a kikötőben a nyílt vízen tép a csónak és forgolódik, addig itt mindezt egy szűk, sziklás kanyonban. Kicsit durvább. Úgyhogy összesöpörtük az összes erre félretett pénzünket és befizettünk egy ilyenre. Én nem igazán vagyok oda a sebességért és a hangos dolgokért. Kifejezetten zavar, ha egy autó vagy motor túl hangos. De a motorcsónakozás nagyon jó volt. Papi kifejezetten élvezte. Hihetetlen erő van ezekben a kis csónakokban (520 LE), néhol 85 km/órás sebességet is elértük. A sziklákhoz veszettül közel mentünk és elég nekik 10 cm mély víz. Kihagyhatatlan.

    SpeedBoat1     SpeedBoat2

    Leghátsó sor jobbról az első és a második! :))

    Leghátsó sor jobbról az első és a második! :))

    Egyszer réges-régen láttam a TV-ben egy műsort, amiben a ZipTrek-ről volt szó. Egyből megnéztem, hogy hol van és felszúrtam az íróasztalomnál lévő parafatáblára (ahol mindenféle fontos túrázással kapcsolatos infót őrzök), hogy mindig kéznél legyen, hátha egyszer majd eljutok Új-Zélandra. Az idő eljött és ahogy Papi kisírta a motorcsónakozást, úgy én is kisírtam a ZipTrek-et. Ez egy drótkötélpálya, amin le lehet siklani. Egyes szakaszokon akár 70 km/órás sebességgel. A város mögötti dombon üzemel, ahova kétféleképp lehet feljutni: felvonóval és gyalog. Mivel ez a kis lecsúszás elég sokba fájt, ezért úgy döntöttünk hogy valamit-valamiért, kiscit spórolunk a felvonón és gyalog másszuk meg a dombot. Pontosan egy óra kellett ahhoz, hogy felérjünk. Két csomag közül lehet választani. A Moa-csomag 4 drótkötélpályás és 2 óra hosszú, A Kea-csomag 6 drótkötélpályás és 3 óra hosszú. Az utóbbinál a leghosszabb pályaszakasz 300 méter, esése 100 méter és ezen a szakaszon lehet felgyorsulni 70 km/órára. Nem volt kérdés, hogy melyiket választjuk. A kilátás gyönyörű volt az egész városra, a Wakatipu tóra és a környező hegyekre. A pálya kicsit csalódás volt, többre számítottam. Talán ez a 3 órás időtartam is rátett egy lapáttal, de lehet hogy úgy gondolták, hogy ennyi pénzért adniuk is kell valamit, mert az nem lehet, hogy elkérnek egy halom pénzt és 30 perc alatt leszáguld az ember. Mindenki hőbölögne (főleg én), hogy 30 percért ennyit elkérni?! Így az egyes szakaszok közti átszálláskor a fa tetején kialakított platformokon kis előadásokat tartottak, az eco-turizmusról, a környezetvédelemról, a szemközti gleccsertóról, állatokról stb… Ez annyira nem tetszett, még egyszer tuti nem dobnánk ki rá pénzt, nem úgy, mint a motorcsónakázásra. Az megérte, ez nem. :(

    Haladjunk is gyorsan tovább a fjordokhoz, mert a Fiordland Nemzeti Park mesés volt. Kár, hogy nem volt több időnk rá. Nemcsak a fjordok szépek, de rengeteg gyalogút is van és ezek olyan helyekre visznek el, ahova csak a madár jár. A Nemzeti Park rajta van az UNESCO világörökség listáján. A 215 km hosszú partszakaszon 14 különálló fjord van. Ha kezünkbe veszünk egy új-zélandi térképet, ne ijedjünk meg ha nem találjuk a fjordokat, mert “sound” néven vannak feltüntetve. Ez azért van, mert az európai felfedezők tévesen nevezték el őket “sound”-oknak.  A “sound” nem más, mint egy folyómeder, ami a szárazföld süllyedésével elárasztódott és úgy néz ki, mintha fjord lenne. A fjord pedig a gleccser által kivájt “U” alakú völgy, amibe benyomult a tengervíz. Időközben ezek a “sound”-ok nagyon híres túristacélpontok lettek, ezért nem változtatták meg a nevüket, a nemzeti parknak viszont már a fjord nevet adták, kissé fura betűzéssel: Fiord. Az általunk meglátogatott fjord kempingjének a budiajtóján egy A4-es lap volt kiragasztva, amin bölcsességek voltak olvashatók. Ezek közül az egyik az volt, hogy: nemcsak a sound-fjord megnevezés rossz, de a park nevét is rosszul betűzték, mert nem Fiordland hanem Fjordland. Hát nem tudom, hogy ez utóbbi igaz-e, mert a szótárban úgy szerepel, hogy fiord, de lehet hogy gyorsan kreáltak egy ilyen angol szót.

    A 14 fjord közül kettőhöz vezet út, a többit gyalog vagy a tenger felöl hajóval lehet megközelíteni. A Milford Sound (amit mi is megnéztünk) a felkapottabb. Ide saját autóval el lehet jönni és aki szeretne, az a rengeteg hajótársaság egyikével végighajózhat a 16 km hosszú fjordban. A másik a Doubtful Sound, ami nem annyira túrista orientált, mivel ide szervezett túra keretében lehet csak eljutni, amit mondanom se kell, hogy arany áráért kínálnak. Először egy busz visz el egy tóig, ott csónakba kell szállni, majd újabb autókázás/kisbuszozás a fjordig, plusz a hajókázás a fjordon. Na, ezt kell megfizetni. De biztos nagyon szép lehet. Egyszer majd úgyis megnézzük!

    Milford Sound

    Milford Sound

    Az út végig az Alpokon leírhatatlanul gyönyörű. A 119 km-es távra 2,5 órát ajánlanak megállók nélkül. De ne nyomjuk le 2,5 óra alatt. Útközben rengeteg szép látnivaló van. Álljunk meg és gyönyörködjünk, fényképezzünk, csorgassuk a nyálunk. Mi is csak kapkodtuk a fejünket jobbra-balra, le-föl. Mutogattunk egymásnak és főleg én ordítoztam, hogy most itt állj meg, húzódj félre, lassíts! Időben induljunk el, mert nemcsak a látvány lassít, hanem a Homer alagút is. A fjordhoz való lejutást egy sziklás hegygerinc zárta el egészen addig, míg meg nem építették az alagutat. Nevét természetesen arról kapta, aki kitalálta, hogy itt alagutat kéne ásni. 1935-ben el is kezdte 5 db munkás csákánnyal és talicskával. A munka lassan haladt. Lavinák “tizedelték” az 5 fős munkáscsoportot, az 5-ből 3-at lavina ölt meg. Közbeszólt a második világháború is, így csak 1954-ben adták át az 1,2 km hosszú alagutat. Maga az alagút nagyon keskeny, ezért az év legnagyobb részében, mikor turista szezon van, egyirányú a forgalom benne, amit jelzőlámpák irányítanak. Csúcsidényben torlódásra lehet számítani, szóval aki előre megváltotta a hajójegyet, az időben induljon el.

    Alpok1

    Alpok2Indulás előtt munkatársaink óva intettek minket: aztán vigyetek magatokkal “légyriasztó kenőcsöt”, mert Új-Zélandon rengeteg a “sand flies”, meg fogják keseríteni az egész nyaralást. Kicsit értetlenül álltunk a dologhoz, mert nekünk fent Darwinban és környkénén se volt problémánk a csípős legyekkel, pedig mindenki mondta, hogy nagyon kegyetlenek. Eggyel se találkoztunk se ott, se Új-Zélandon. Legalábbis addig, amíg le nem parkoltunk a Milford fjordnál és ki nem szálltunk a kocsiból. Atya világ! Milyen teremtmények ezek?! Nem csípnek, harapnak! És nekünk nagyon úgy tűnt, hogy a Föld összes “sand flies” populációja épp itt a fjordoknál kolbászol. Nem tudtunk semmit csinálni. Jöttek és szívták a vérünket. Fényképeket is csak úgy tudtunk csinálni, hogy előtte eszeveszett kalimpálás mindkét részről, aztán a fotós és a fényképalany hirtelen felvette a pozíciót, sziiiillliiiikonciiciiiiiiiiiiiiiiiiiiiiii, klik és újabb hadonászás. Minderre kb 5 másodperc állt rendelkezésre, mert utánna körüldongtak a vérszívó legyek. A csípésük meg nem olyan, mint a szúnyogé, sokkal tovább (hetekig) megmarad. Kemény dudort hagy maga után és borzalmasan viszket. Volt szerencsém megtapasztalni, mert 1-2-100 célba ért és megcsípett. A legenda szerint a csípős legyek azért lettek itt elengedve, hogy kedvét szegjék az embereknek, hogy megtelepedjenek itt. A terv bevált, Milford Sound-nak nincs állandó lakosa. Csak a turisták és a kiszolgáló személyzet jön ide.

    Elcsíptem egyet!

    Elcsíptem egyet!

    Befoglaltunk egy hajóutat a fjordon másnap reggelre a legkorábbi időpontra. A reggeli utak általában akciósak, mert a nyaralók nem szeretnek korán kelni, illetve vannak, akik aznap jönnek át a hágón és csak késő délelőtt érnek oda. Így az első utakat megspékelik reggelivel is. Sajnos az időjárással nem volt szerencsénk. A napsütés elmaradt. Az eső lába is lógott, de szerencsére a felhők nem ereszkedtek alá, így sikerült teljes nagyságban gyönyörködni a magas partfalban, melyek az 1200 méteres magasságot is elérik.. Porszemek vagyunk. A víz mélysége 100-450 méter. Bár az eső léte vagy hiánya kérdéses, mert esőben teljesen más arcát mutatja a fjord. Ilyenkor a sziklákról kisebb patakok/vízesések zubognak le mindenhonnan. Ruhatárunkat úgy alakítsuk, hogy az eső bármikor elkaphat. Az éves csapadékmennyiség 6,8 méter (!) és az év 182 napján esik az eső. A hajókázáson kívűl rengeteg túraútvonal is van a környéket. Ha meg tudtam volna állítani az idő kerekét, akkor még mindig ott túrázgatnánk.

    MilfordSound2     MilfordSound3

    MilfordSound4     MilfordSound5

    A hajóút után egyből elindultunk délre, Invercargill városába, hogy megcsodáljuk Burt Munro motorját. Papi nagyon lelkes volt a múzeumben, jó sokat elidőztünk ott. Burt Munro 1962-ben Amerikában, Utah államban, a Bonneville sóstó kiszáradt medrében a saját bütykölésű Indián motorjával, az 1 liter hengerűrtartalom alatti kategóriában sebesség rekordot állított fel : 286,3 km/óra. Öt évvel később újra visszatért és megdöntötte saját rekordját: 293,7 km/óra (az edzésen 304,1 km/órával sikerült mennie), melyet azóta sem sikerült túlszárnyalni. Életéről 2005-ben film készült, Anthony Hopkins főszereplésével: The World’s Fastest Indian címmel. A múzeumban egyébként az egyik másolatot láthatjuk a kettő közül, amiket a filmforgatáshoz építettek. Az eredeti motort Munro eladta egyik jóbarátjának, aki szintén nagy sebesség rajongó volt, így azt sajnos nem láthatja a nagyközönség.

    BurtMunro1     BurtMunro2

    A következő és egyben befejező részben megmászunk egy gleccsert. Szó lesz egy váratlan helikopter utazásról és ellátogatunk a palacsinta sziklákhoz is.

    Queenstown3

    Képek innen vagy a jobb felső sarokban az Új-Képek gombról érhetők el.

    Kata