február, 2015

  1. A narancssárga zselés bonbon titka

    február 15, 2015 by kata_papi

    Megoldódott a rejtély! :))

    Köszönet érte Krisznek, aki mint mindig, most is azonnal lökte a helyes választ. Nekünk halvány lila gőzünk sem volt eme zselé mivoltáról. Állat? Növény? Végtermék? Passz!

    Ez nem más, mint tengerirózsa, a waratah anemone. Gondoltátok volna? Ugye nem?

    tengerirozsa8Úgy gondoltam, hogy érdemes pár szót ejteni ezekről a teremtményekről, mert nagyon érdekesek. Így miután már tudtam mit kell keresni, megnéztem az interneten. Tudom, hogy a mai világban mindenki mindent el tud olvasni a neten, de szeretnék pár sort szentelni neki, mert nekem nagyon tetszenek és továbbra is vannak olyan olvasóink, akik nem használnak számítógépet és ez nekik is érdekes információ lehet.

    Apálykor ilyen vicces kis zselés bonbonokká – vagy ahogy Krisz nevezte gömböcökké – záródnak össze. Mikor jön a dagály és ellepi őket a víz, kinyílnak. A tengerirózsa egy planktonevő virágállatka. Közeli rokona a koralloknak, hidráknak és medúzáknak. Testhossza néhány cm-től akár több mint egy méter is lehet. A talpkorong az állatok tövénél helyezkedik el és egy cementszerű anyagot választ ki, ami a tengerirózsákat a sziklára vagy a korallra tapasztja. Az állatok a tapogatókarokon lévő csalánozósejtekkel megbénítják az áldozatot, majd a szájukhoz továbbítják a zsákmányt. A tapogatók váladékot választanak ki, ami megkönnyíti a zsákmány fogvatartását.

    tengerirozsa_mozaikA rajzfilmfigura Némó is egy hasonló tengerirózsában lakott. A bohóchalak a tengerirózsák csalánsejtjei között találnak védelmet üldözőik elől. A tudósok eleinte nem tudták megmagyarázni, hogy miért nem pusztulnak el a halak a csípésektől. A biokémiai és etológiai vizsgálatok azonban kimutatták, hogy a halak testét fehérje alapanyagú nyálkaréteg borítja. Ez a nyálkaréteg egyrészt védelmi funkciót lát el, másrészt a közegellenállást is csökkenti. A virágállatok csalánsejtjei működésbe lépnek, ha ezzel a nyálkaréteggel érintkeznek. Viszont a virágállatok tapogatóit is ilyen réteg borítja, önmagukat védve meg saját váladékuktól. Akváriumi körülmények közt bebizonyították, hogy az anemonák (tengerirózsák) a bohóchalak együttműködése nélkül nem nyílnak ki, és a rózsa elpusztul. Szintén a halak sem maradnak életben virágállat nélkül. (forrásként a Wikipédiát használtam)

    Na, ennyit mára a tudomány és technika világából. Mindig járjunk nyitott szemmel, mert sok érdekes dolgot láthatunk a természetben.

    Kata


  2. A kontinens legdélebbi pontja

    február 8, 2015 by kata_papi

    fejlec

    Mint minden évben, idén is nagyon vártuk a szokásos karácsony-szilveszter közötti leállást. Cégünknél ez mindig kérdéses. Sosem tudjuk biztosan, hogy megáll-e az élet, vagy sem. Minden a megrendelőktől függ, ezért nem tudunk befoglalni semmi komolyabb utat. Általában nekünk mindig képlékenyek az ünnepek. A családhiány és persze a nyári 40 fokok miatt valahogy nincs karácsonyi hangulatunk. Soha nem is lesz. De erről már biztos írtunk. Így ha tehetjük egy ad-hoc sátorozással szoktuk múlatni az időt, mert egy irinyó-pirinyó sátorhely úgyis akad valahol, ha nem, akkor marad a vadkemping.

    Az idei ünnepekre is háromféle variáció kreálódott. Egy: nem megyünk sehova, mert dolgozni kell. Kettő: 4 szabadnappal 11 napos utat tudunk csinálni. Három: 7 szabadnappal 16 napos komoly túra alakítható ki. Célállomás a Wilsons Promontory Nemzeti Park, vagy ahogy az ozzik hívják: a “Prom” volt. Már tavaly is ide készültünk, de akkor a munka közbeszólt. Idén is rezgett a léc. A cég elnyert két nagy munkát, amit mindkét megrendelő január végi teljesítéssel kért. Ki is tört a pánik a cégben, hogy ezt akkor most hogyis fogjuk megcsinálni, de végül rengeteg dolog közbeszólt. A megrendelő nem tudta időben átadni a földi illesztőpontokat. Elromlott az egyik kameránk így késve repültük le a területet, a kisrepülő is szarakodott, stb… Ebből adódóan majd február-márciusban fogunk belefulladni a munkába. Nézzük a pozitív oldalát: lehet plusz órákat gyűjteni a következő kirándulásra.

    A variációk közül a kettest tudtuk megjátszani, így végre valahára sikerül majd bővítenünk a “legek” listáját és el fogunk jutni Ausztrália legdélebbi pontjára. Elkezdtem tervezni az utat. Váltottam egy-két emailt Krisszel, aki már járt a parkban és sok jó tanáccsal látott el. Kiderült, hogy a Prom annyira felkapott hely, hogy ha a főszezonra (karácsony-január) nem foglalunk szállást még júniusban, akkor a parkban lévő 500 férőhelyes (ez egy kisebb falu!) kempingbe esélyünk sincs bejutni. Akik szeretnének a nemzeti park szívében karácsonyozni, azoknak online kell leadniuk a jelentkezésüket júniusig. Bekerülnek egy nagy “üstbe” és mint a lottósorsolás kihúzzák azt az 500 nyertest, akik sátrat verhetnek ott. Aki időközben meggondolja magát és sorsolás után mégis törölteti a foglalását, annak büntit kell fizetnie. Illetve van egy minimum, hogy mennyi éjszakát lehet befoglalni. Nem lehet csak egy napra sátrat verni, mert aki egy hétre menne, attól elveszi a helyet. Farkastörvények vannak Viktória államban. :)) Mi meg honnan tudhattuk májusban, hogy a karácsonyunk szabad lesz??!! Sehonnan. Esélyünk se volt befoglalni. Így kicsit bizonytalanul december elején elkezdtem hívogatni a parkhoz közel eső települések, halászfaluk kempingjeit és bátortalanul kérdeztem meg, hogy esetleg van-e még helyük karácsonyra. Hát persze, hogy mind tele volt. Aztán Foster városka kempingje mondta, hogy van hely. Gyorsan be is foglaltam 6 éjszakára. A teljes összeg felét kérték előlegben, ami azt jelentette, ha nem megyünk, bukjuk az előleget, hacsak nincs valami tuti jó alibink. Mondjuk az Armageddon, igaz Csabi?

    Szóval kicsit félve, de befoglaltam a szállást. Aztán december 19-én befutott a két nagy munka és úgy nézett ki, hogy bukóba megy a 120 dollár előleg… Átgondoltuk: ha olyan sok a munka és tudunk csinálni egy csomó plusz órát, akkor szemet hunyunk a 120 dollár felett. De a dolgok jóra fordultak.

    December 25-én korán reggel indultunk. Kihalt volt a város, hisz 25-26 munkaszüneti nap, mindenki otthon karácsonyozott. Alig láttunk embereket, autósokat. A városból kivezető gyorsforgalmi úton is csak 1-2 autó jött szembe, kifele szinte senki. Nem akartuk egyhuzambam lenyomni az Adelaide-Foster szakaszt, ami kb 10 órányi vezetésre van (900 km). Utálunk sátrat verni sötétben. Ráadásul az unalmas autópályás szakaszokat is utáljuk, ha tehetjük inkább mellékutakon gyönyörködünk a táj szépségében. Ezért úgy terveztük meg az utat, hogy fent északabbra kerültük ki Melbournet és Alexandra városában szálltunk meg egy motelben. Majd onnan egy véletlen balra fordulásnak köszönhetően keresztül hajtottunk a Yarra Ranges Nemzeti Parkon. Ez nagyon-nagyon jó eltévedés volt. Erről bővebben később. December 26-án délután érkeztünk Foster városka kempingjébe, ahol 6 napot töltöttünk. Ez volt a bázis. Innen indultunk a szélrózsa minden irányába. Tudtuk, hogy január a főszezonok főszezonja a Great Ocean Road-on, de szerettük volna újra látni az Apostolokat és ha már ott vagyunk, akkor a kék-tó kötelező megálló ilyenkor. Szóval a visszautat a parton végig a híres GOR-on terveztük, Mount Gambier érintésével. Igen ám, de ilyenkor a part menti városok kempingjeiben, moteljeiben, hoteljeiben egy tűt sem lehet leejteni, így kénytelenek voltunk megszállni az Apostoloktól 60 km-re beljebb a szárazföldön. Ismét egy motelos éjszaka, most Terang faluban, és január másodikán már robogtunk is haza Adelaidebe.

    A kék útvonalon az odaút, a világoszöld a visszaút

    A kék útvonalon az odaút, a világoszöld a visszaút

    Az út Alexandráig eseménytelen volt. Kicsit csalódottak is voltunk, mert pár évvel ezelőtt, mikor szintén karácsony tájékán mentünk a Grampiensbe, akkor elég sok vicces télapós dolgokat láttunk. A helyiek díszítették fel a kocsibehajtókat. Jókat derűltünk rajtuk. Idén viszont egyet sem láttunk. A hazafele út viszont kárpótólt minket, rengeteg Télapóba botlottunk.

    A sokoldalú "Sánta Kalóz" (DZoli után szabadon...)

    A sokoldalú “Sánta Kalóz” (DZoli után szabadon…)

    SantaKaloz2Este 6-ra meg is érkeztünk a motelba, pontosan 780 km-re van Adelaidetől. Munkaszüneti nap révén minden zárva volt, így jobbhíján a megmaradt szendvicseinket toltuk be vacsira. Szívesebben ettünk volna valami főtt ételt, de nem volt kedvünk kotyvasztani a motelszobában. A motel nagyon igényes volt, nagy medencével, de nem volt olyan meleg, hogy csobbanjunk. Láttuk, hogy szolgálnak fel reggelit és az ára sem volt vészes. Úgy döntöttük, hogy miért is ne rendeljünk holnapra. Tudni kell, hogy az ozzik többségénél (még a meglett, nagy, erős firfiaknál is) a reggeli vagy zabkása, vagy müzli tejjel, vagy két szelet pirítós vegemite-al (ejtsd: vedzsemájttal). Ráadásul a VAGY az VAGY, nem ÉS, azaz vagy ez vagy az! Nem is értjük, hogy bírják ki ebédig, vagy hogyan tudják így a talicskát tolni… valszeg nem ők tolják, de ezzel a mennyiséggel nem lehet messzire ellátni sem. Mi meg még mindig a jó magyar szokást követjük. Bazi nagy, kiadós reggeli. Úgyhogy rendeltünk egy NAGY reggelit Papinak, egy kicsit kisebbet nekem és a sok sós kaja lefojtására még 2-2 szelet pirítóst lekvárral, mézzel. Az ürge kétszer kérdezett vissza, hogy ezt kettőnknek? Merthogy a bacon+2 tükörtojás+kolbász NAGY reggelihez is jár két pirítós. Mi meg mondtuk, hogy a 2-2 plusz piritós nálunk amolyan desszert és igen kérjük. A reggelit urasan a szobába szervírozták. Nagyon finom volt. Nem nekünk kellett tökölni vele és utána elmosogatni, visszapakolni a konyhadobozokat Dömébe. Mind az utolsó morzsáig elpusztítottuk, kettőt szusszantunk és útra keltünk.

    utkozben2Dél-Ausztráliában kiszáradt, sárga tájakon autóztunk keresztül, de ahogy átléptünk Viktória államba a táj kezdett kizöldülni. A Yarra Ranges környékén már szinte őserdőkön haladtunk keresztül. Az útjelző táblák kihelyezésében volt 1-2 hiányosság, így történhetett meg az, hogy az egyik meredek, kanyargós hegyi úton a térkép szerinti főútvonalat táblázták ki, mint lekanyarodó út (a térkép nem így mutatta). Persze, hogy az akadálytalanul folytatódó kicsit balra kanyarodó úton gurultunk tovább, ami egyre szűkebb lett. Végül egy egysávos földúttá alakult át. Az eső is elkezdett esni. Az erdő olyan sűrű volt, hogy esti sötétség borult ránk. Fogalmunk se volt merre járunk. Bekapcsoltuk a GPS-t, de az se mutatott semmit. A táj viszont nagyon szép volt. Annyi megnyugtató volt a dologban, hogy a mára tervezett szakasz Alexandra-Foster nem egy nagy táv (230km-3 óra), bőven van időnk vargabetűket írni. És hát olyan még nem volt, hogy egy út ne vezetett volna valahova. Abban biztosak voltunk, hogy egyikünk sem látott olyan táblát az út elején, hogy “zsákutca”, ergo: visz valahova. Az eső rendületlenül szakadt, a talaj meleg volt, a pára szállt felfelé, amolyan ködöt képezve. Igazi horrorfilmes környezet volt kialakulóban.

    utkozben1Aztán egyszercsak valami gyorsan mozgó “tárgy” átfutott előttünk. Átért és el is tűnt a buja növényzetben. Fel se fogtuk, hogy mi volt az. Aztán kis idő múlva egy újabb ugyanolyan valami, de most már annyit be tudtunk azonosítani, hogy madárféleség. Innentől kezdve nagyon figyeltünk. Harmadszorra az út mellett láttunk egyet, Papinak sikerült lelassítania és még időben elkaptuk a szemünkkel. Igen, ez a Lyre bird, magyarul: lantfarkú madár. Ez az a madár, ami képes más madarak hangját utánozni. Például tud úgy, mint a Kokaburra, vagy képes az autók riasztóját, a fényképezőgép kattanását, vagy a láncfűrész hangját is utánozni. Hihetetlen, de mégis igaz. Itt egy link, amin meg lehet hallgatni:

    https://www.youtube.com/watch?v=VjE0Kdfos4Y

    Láttunk egy negyedik átfutó lantfarkú madarat is, de sajnos egyiket sem sikerült lencsevégre kapnunk. De ha sikerül is kattintanom, akkor se látszott volna sok belőle, mert gyorsan szaladt és eléggé rosszak voltak a külső körülmények: eső, köd, szürkület, retkes szélvédő, mozgó autó… Így csak az agyunkba beívódott kép maradt meg. Útközben senkivel sem találkoztunk, ez is azt bizonyítja, hogy nem felkapott út ez. Viszont szép! Ha legközelebb jövünk, ide, akkor szeretnénk újra rátévedni erre az útra. Ezek után biztos lesz majd egy Yarra Ranges Nemzeti Parkos kirándulásunk is.

    Végül kiértünk és egy kisebb kerülővel újra a tervezett szakaszon haladtunk és hamarosan meg is érkeztünk a kempingbe. A kemping kicsi, de szép. A mosogatásra kialakított egy darab mosogatót viszont keveslem, mindig sorban állás volt.  A fürdő-WC blokk is lehetne nagyobb, mert kicsit kevésnek tartom a 4 zuhanyzót és a 4 WC-t ennyi csajra, de a sátorhelyek gyönyörű füvesek. Nincs annál rosszabb, mikor egy poros, kavicsos helyen kell sátrat verni. Másnap ki is derült, hogy a Prom-ban lévő 500 férőhelyes kemping ilyen. Szerencsésnek tartottuk magunkat, hogy nem a Prom-ban kempingeztünk. A Prom kemping hátrányai: nagyon nagy területen van, por, zsúfoltság. Előnyei: a Nemzeti Park szívében van és szerintünk családosoknak kiváló, kőhajításnyira van a Tidal folyó, de erről majd később írok.

    A fosteri kemping személyzete nagyon barátságos, a mellékhelyiség tiszta, csak az emberek nem tudnak rá vigyázni. Takarítás után 5 perccel találkoztam dolgokkal a budiban (nem egyszer, nem kétszer), amit nehezen tudok levenni agyra. Nem először botlok ilyenekbe és tudom, hogy nem a külföldi turisták csinálják ezt, hanem az ozzik. Lehet, hogy ez egy itteni szokás, amit nekünk még meg kell szokni… :(

    Birodalmunk a fosteri kempingben

    Birodalmunk a fosteri kempingben

    Felvertük a sátrat, kipakoltuk Döméből a kajás dobozokat, vacsiztunk, majd eltettük magunkat. Másnap elvezettünk a nemzeti parkba. Először is lemértük, hogy milyen messze van a park és a kemping. Pontosan egy órányi vezetés. Tehát napi 2  óra kell majd az oda-vissza útra. Erre azért volt szükség, hogy meg tudjuk tervezni a túrákat. De aztán ember tervez…. Isten végez…azaz az időjárás végez. Teljesen mindegy volt mit terveztünk, már az első nap nem az történt.

    Pár szó a parkról. Melbournetől 157 km-re van, ezért a Melbourniek körében nagyon felkapott hely, olyan lehet nekik, mint nekünk Adelaideieknek a Yorke-félsziget. Amúgy az egyik legnépszerűbb park Ausztráliában és szinte az egyik legérintetlenebb. Az állatvilág egészen hihetetlen: kokaburrák, rosella papagájok, wombatok, wallabyk, echidnák (hangyász sün), kenguruk, emuk, kígyók. Él itt egy ritka papagáj faj is az Eastern Ground Parrot (Pezoporus wallicus wallicus). Ha valaki lát egyet, akkor kérik, hogy jelentse hol, mikor látta vagy esetleg hallotta a hangját. Mi sajnos nem láttunk egyet sem, pedig nagyon figyeltünk.

    A felső képen jól elbújt, mi? Nem csoda ha nehéz észrevenni...

    A felső képen jól elbújt, mi? Nem csoda ha nehéz észrevenni…

    Egy darab aszfaltozott út megy be a parkba a Tidal River nevű helyig, ahol a kemping is van (30 km-re a park bejáratától). Erről az aszfalt útról vannak jobbra-balra kisebb kitérők, amik rövid, pár kilóméteres sétával elérhetőek. A többi látnivalóhoz komolyabb túra szükségeltetik. A túraútvonalak hossza együttesen több mint 80 km. Vannak egynapos túrák, de vannak olyan körtúrák is, amik 1-2 vagy 3-4-5 naposak. Autóval nem lehet ezekre a helyekre eljutni. Még terepjáróval sem! Két részre különülnek el a túraútvonalak: Déli-körtúra, Északi-körtúra. A Déli részen vannak pottyantós budik, de a budikhoz nincs WC papír. Mikor befoglaljuk ezeket a túrákat a látogatóközpontban Gizi külön felhívja a figyelmet arra, hogy legyen nálunk budipapír. Az Északi részen már pottyantós budik sincseket. Itt az a szabály, hogy a táborhelytől és a vízfolyásoktól legalább 100 méterre ajánlott a “dolgot” elvégezni egy legalább 15 cm mély gödörbe, majd a budipapírral együtt be kell temetni. Ez van. Éljen a természet!

    Nagy hátizsák, kis sátor, polifóm, hálózsák, WC papír (!), több napi kaja, ivóvíz, 4 évszaknak megfelelő ruha és indulhat a menet. Fürdési lehetőség nincs nagyon. Az 1-2 éjszakás vadkempingekben nincs semmi, ha szerencsénk van akkor van egy nagy esővízgyűjtő tartály, amiből utántölthetünk a kulacsunkba, de szigorúan forralás után igyunk csak belőle! Vagy csinálhatjuk, azt, amit az a francia turista csinált, akivel összefutottunk a hosszú túránkon.

    Ezzel kapcsolatban cseppet le kell, hogy szóljam a látógató központ által kiadott térképeket. Főleg a hosszú túrára vonatkozókat. Nincs feltüntetve rajta, hogy hol vannak az esetleges vízlelő helyek. A mi hosszú túránkra vitt víz is épp, hogy elég volt. Az utolsó 5 kilóméterre (ami végig emelkedő volt) már csak fél liter maradt. Azt kortyolgattuk beosztósan. Pedig vittünk rendesen és mi csak egy nagyobb túrát tettünk. Képzeljük el azokat, akik 2-3-4 napig túráznak. Hány kiló vizet kell cipelniük a hátukon? Elképzelhetetlenül sokat. Na ez a francia srác épp előttünk haladt és minden egyes helyen letért az ösvényről, ahol úgy gondolta lehet valami ivóvíz. Aztán a Halfway Hut-nál beértük és mivel a mi túránk ugyanazon az úton haladt visszafele is, ezért már tudtuk, hogy hol van a víztartály. Mondtuk neki, hogy a kis kőház mögött van, eléggé eldugott helyen. Semmi tábla nem jelzi és a térkép sem. Szóltunk neki, hogy forralja fel. Mondta, hogy nem kell. Utána mentünk és megkérdeztük, hogy miért. Aztán mutatta, hogy kb 30 dollárért vett a gyógyszertárban víztisztító tablettát, ebből attól függően, hogy mennyire látja (?!)  piszkosnak a vizet, beledob egyet-kettőt és elvileg iható a víz. Hááát, lehet hogy működik, de mennyit is kell beleszórni pontosan? Főleg úgy, hogy ebben a tartályban kristálytiszta volt a víz. A korábbi vize a kulacsban (mutatta) koszos zöld színű volt, így azt mondta hogy ebbe a tisztába csak nagyon keveset tesz. Sok szerencsét! Amúgy meg mi van akkor, ha arra számítasz, hogy útközben feltöltesz majd vizet és csak egy napi adagot viszel magaddal és a tartályok meg üresek mert nem esett annyi eső??!! Kicsit lehetne jobban felkészült a látogatóközpont ebben a témában.

    A rózsaszín gyalogút visz le a Déli Ponthoz.

    A rózsaszín gyalogút visz le a Déli Ponthoz.

    Ugorjunk vissza a mi túráinkhoz, mert túlreagáltam ezt a vizes kérdést. Szombaton, miután lemértük, hogy egy óra a kemping és a látógató központ közti távolság megkérdeztük Gizit a hosszú túrákról. Célunk a legdélebbi pont volt. Tudtuk, hogy ez egy hosszabb “séta” lesz. Míg én a sorban álltam, Papi körbeszimatolt időjárás ügyben. Meg is találta a falon kifüggesztve. Mikor odajött épp sorra kerültem. Felvázoltam Gizinek, hogy merre mennénk és kértem részletes térképet. Adott valamit, amit ők térképnek neveznek. Mondta, hogy akkor kell egy egyéjszakás szállás. Mondtam neki, hogy nem kell, mert szeretnénk egy nap alatt lenyomni, korán indulnánk és lesz nálunk fejlámpa is, ha esetleg valami miatt nem érnénk vissza sötétedés előtt. Gizi szeme kikerekedett: 40 km-t egy nap alatt? Nem fog menni. Nem igazán értettem a reakcióját, mert nekem csak 32 km jött ki, akár honnan számoltam. Mondtam is neki, hogy csak 32 km és igen egy nap alatt. De ő kétszer is a fejemhez vágta, hogy az márpedig negyven. Aki járt már arra cáfoljon vagy erősítsen meg, mert kicsit elbizonytalanodtam. Na mindegy, ott hagytam Gizit a 40 kilóméterével együtt. Értelme nem sok volt az információs központi látogatásunknak, csak annyi, hogy tudtuk pontosan, hogy a parkban milyen időjárás várható az elkövetkező egy hétben. Illetve megtudtuk, hogy az Oberon hegy felénél lévő parkolóba, hogyan lehet feljutni. Főszezonban le van zárva az odavezető út napközben és ingyenes kis buszok viszik fel és hozzák le az elfáradt kirándulókat. De ha valaki reggel 8 óra előtt odamegy, akkor még felmehet saját kocsival. Nyolc óra után zárják le, mert olyan sok a látogató, hogy csak gondok lennének. Ez azért volt fontos mert a hosszú túránk is ebből a parkolóból fog indulni és szerettünk volna minél korábban elindulni, viszont az első busz reggel 8:30-kor indul.

    Gyors pillantás a Papi által begyűjtött időjárásokra és máris minden program borult. Azt terveztük, hogy az első két napban lötyögős sétákat teszünk a parkban, majd hétfő-kedd tájékán nekiugrunk a 32 km-nek. Szombaton és vasárnap verőfényes napsütés. Hétfő-kedd eső, viharos szél. Szerda felhős, borus idő. Csütörtökön meg már indulunk is vissza Adelaidebe. Újratervezés! Akkor most gyorsan “felszaladunk” az Oberon hegyre (6,8 km oda-vissza), mert süt a Nap és szép kilátás van az öblökre. Utána kiszaladunk 1-2 tengerpartra, visszasietünk a kempingbe és felkészülünk a vasárnapi nagy túrára. A többi napokat majd meglátjuk.

    Kilátás az Oberon hegyről

    Kilátás az Oberon hegyről

    Kilátás az Oberon hegyről

    Kilátás az Oberon hegyről

    A szerencse mellénk szegődött az első napunkon a parkban. Ahogy kijöttünk az információs központból (délután fél egykor) beállt a busz. Gyorsan felugrottunk és 10 perc múlva már az Oberon szerpentinjén kaptattunk felfelé. Ki hitte volna, végig emelkedett a csúcsig. :)) Felértünk és a szemünk-szánk tátva maradt, olyan gyönyörű volt a kilátás az öblökre. A nap sütött és ettől a tenger vize még kékebb volt. Nem tudtunk betelni a látvánnyal. Félre is vonultunk a tömegtől és csak üldögéltünk a sziklán, bámultunk kifelé a fejünkből. Szép kilátás volt az Oberon, Norman, Squeaky és Picnic öblökre. Ahogy leértünk a parkolóba megérkezett az amúgy fél óránként járó busz és mi voltunk az a két utolsó utas, akik még épp felfértek a buszra. Szerencsére egyik helyen se kellett fél órákat várakozni, egyből levitt minket a látogató központhoz. Vészesen kezdett későre járni. Gyorsan kiszaladtunk megnézni a Tidal folyót, ami a kemping mellett folyik bele a tengerbe. Leszaladtunk még a Squeaky öbölbe, hogy napsütésben láthassuk a gránit sziklákat. Visszafele a kempingbe Papi észrevett egy, az út szélén bóklászó wombat disznyót. Beletaposott a fékbe, megfordult és végre valahára megláttuk életünk első vadon élő wombatát. Jóllakott napközis vigyor ült az arcunkra.

    Wombat disznyó, Echidna hangyász-sün, rák

    Wombat disznyó, Echidna hangyászsün, rák

    Este összepakoltunk mindent a másnapi hosszú túrára: szendvicsek, gyümölcs, víz, még több víz, csoki, esőkabát, vastag pulcsi, fejlámpa, eü-s dobozka, naptej. Reggel 5:30 csörgött a vekker (azaz a mobil). Hatkor már úton voltunk és hét óra előtt pár perccel megérkeztünk a parkolóba. Pontban reggel 7-kor elindultunk a legdélebbi ponthoz, ami az én számításaim szerint 32 km oda-vissza. Sajnos a vissza út ugyanazon a nyomvonalon halad, nincs lehetőség huroktúrára. Jó unalmas, de ez van.

    7,4 km     Telegraph Saddle parkolótól a Halfway Hut

    4,8 km    Halfway Hut-tól a Roaring Meg-ig (gyalogösvényen)

    (4,5 km   vagy Halfway Hut-tól a Roaring Meg-ig a távíróvezeték földútján)

    3,7 km    Roaring Meg-től a Déli Pontig

    ————————————————————————————————-

    15,9 km oda *2 = 31,8 km, kerekítve 32 km oda-vissza, ami Gizi szerint 40 km.

    Az Új-Zélandi Taranki vulkán megmászásából kiindulva (amin Papi meg akart halni) az iramot most Papi diktálta. Az első 7,4 km szinte csak lefele halad egy földúton, ebből az következik, hogy visszafele ezen a 7 kilóméteren fogunk meghalni. Az út unalmas. Elértük a Halfway Hut nevű helyet, ahol egy szép kis kőház van. Itt megálltunk egy fél órácskára reggelizni. A továbbútra két lehetőség van: haladsz tovább a távíróvezeték földútján (4,5 km) vagy a gyalogösvényt választod (4,8 km). Az a 300 méter különbség semmi. Mi odafele a földúton mentünk, visszafele a gyalogösvényen. A gyalogösvény kicsit érdekesebb volt. A földút nagyon ingerszegény. Monoton baktatás. Ráadásul a Halfway Hut-tól az út alattomosan emelkedik (nem baj, majd visszafele könnyebb lesz). Kb fél úton lehettünk ezen a szakaszon (azaz jó 10 km-re a parkolótól), mikor két srác beért minket, de hogyan? Rövidgatya, póló és nem volt náluk semmi hátizsák. Futottak és közben egyfolytában beszélgettek. Nem igazán értettük. Ez nem olyan, mint otthon a Normafa, hogy keresztül-kasul mennek a gyalogösvények és majd valamelyiken visszafordulsz. Itt több 10 kilóméteren keresztül nincs visszafordulási lehetőség . Visszafele jönni meg nem láttuk őket, úgyhogy baromi nagy kört futhattak. Rejtély… Tuti biztos, hogy UFO-k…

    Útközben Ausztrália Legdélebbi Pontjához, valahol az utolsó 3,7 km-es szakaszon

    Útközben Ausztrália legdélebbi pontjához, valahol az utolsó 3,7 km-es szakaszon

    A Roaring Meg-nél szusszantunk 5 percet, majd nekivágtunk az utolsó 3,7 km-es szakasznak. Ez már igazi turista ösvény volt, nem földút. Szűken fel-le kanyargott a sűrű erdőben. Papi meg is csúszott egyszer és seggre ült. Szerintetek mi volt épp azon a helyen ahol taknyolt? Egy kupac wombat vagy wallaby kaki. Beleült? Igen. :)) Az volt a szerencséje, hogy a hátizsák hamarabb ért le mint a hátsója és így a zsák kapta telibe. Jót röhögtünk. Végül az ösvény kiért a sziklás partra, ahol már messziről láttuk a legdélebbi pontot. Egy tábla és egy kis zászlócska jelezte. Elértük Ausztráli legdélebbi pontját! Egy szikla tövében, szélárnyékban megpihentünk egy fél órácskára. Megebédeltünk és valahogy nem akaródzott visszaindulni. Tudtuk, hogy ugyanazon az úton kell majd haladni. Láttuk magunk előtt minden egyes szakaszát. Nincs annál rosszabb, mikor oda-vissza ugyanaz az út. Nincs meg az a bíztató, ösztönző érzes, hogy a következő kanyar talán könnyebb lesz, talán nem lesz olyan meredek, talán mindjárt ott vagyunk az elágazásnál. Ráadásul én kicsit szorosabbra húztam a bakancsomat a kelleténél és nagyon fájt a bokám és a lábszáram. Vízhólyagok nem voltak, csak fájt. Így míg ebédeltünk a sziklákon én az éppen arra járó helikopternek, motorcsónaknak kiabáltam, hogy mentsenek ki és vigyenek vissza, de nem hallották meg. :(

    Ausztrália Legdélebbi Pontja

    Ausztrália legdélebbi pontja

    Ausztrália Legdélebbi Pontja

    Ausztrália legdélebbi pontja

    Szieszta a Legdélebbi Ponton. Vagy erőgyűjtés?!

    Szieszta a legdélebbi ponton. Vagy erőgyűjtés?!

    Útközben visszafele: annak a távoli hegynek a felében van a parkoló, ahol Döme vár minket.

    Útközben visszafele: annak a távoli hegynek a felénél van a parkoló, ahol Döme vár minket.

    Megcsináltuk a kötelező képeket, átintegettünk a Déli Sark pingvinjeinek és elindultunk vissza. Nem volt egyszerű. Az ülő munka igencsak rányomja a bélyegét a teljesítményünkre. Az utolsó 7 km-es emelkedőn (!) én már majdnem meghaltam. Papi nagyon jól bírta. Nekem a lábaim már csak térdben hajlottak. Így jár az, aki bénán köti meg a bakancsot. Ráadásul bakancsot nem igazán célszerű hosszú túra alkalmával lazítgatni/levenni, mert ha egyszer leveszed nem biztos hogy újra vissza tudod venni. A lábad beledagad, kitölti a cipőt. Jobb békén hagyni és csak a túra végén levenni. Lassan vánszorogva, 5 percenként meg-meg állva végül délután 16:51-kor visszaértünk Döméhez a parkolóba, ahol én kifeküdtem és alig vártam, hogy papucsba bújhassak.

    Majdnem odavesztem...

    Majdnem odavesztem…

    A túra elején még beszélgettünk arról, hogy milyen jó lenne nagyhátizsákkal több nap alatt bejárni a parkot. Vadkempingezni. Eljutni a távoli öblökbe, ahova csak kevesen jutnak el. Látni az érintetlen természetet. A hajnali és esti órákban vadak figyelni. Nincs az az Isten! Puhányok vagyunk. Maximum annyi, hogy ha legközelebb visszajövünk, akkor több egynapos túrát csinálunk ezen öblökbe, de szigorúan 20 km alatt maradva.

    Mondanom se kell, hogy jól aludtunk. Másnap elkövettem egy hibát. Reggelinél felvettem egy szoros bokazoknit. Nem éreztem semmit. Aztán 1-2 óra elteltével levettem és majdnem sokkot kaptam. A bokám a triplájára dagadt. Mikor felébredtem még nem láttam semmit rajta. Én voltam a hülye, nem kellett volna elszorítani.

    Hétfőre elromlott az idő. Két napig hol esett hol nem, de többnyire esett és viharos szél fújt. Úgy döntöttünk kocsival járjuk be a környéket. Az egyik nap a nemzeti parktól nyugatra eső részt, a másik nap a keleti részt jártuk be. Végig autóztunk a kis-Great Ocean Road-on, ami Inverloch-Cape Paterson között van. Ellátogattunk a Venus Bay-hez, amit a mi Goolwa-i tengerpartunkhoz tudnék hasonlítani. Végtelen hosszú, széles homokos tengerpart, nagy hullámokkal. Kisétáltunk a Liptrap világítótoronyhoz. Olyan erős szél fújt, hogy meg kellett kapaszkodni a korlátban, különben odébb lökött. Wonthaggi városában elmentünk egy fizetős föld alatti szénbánya túrára. Szerintetek az ozzik 90%-a miben jött le a szénbányába, ami vizes, sáros, csúszós, meredek volt? Biztos akadt olyan, aki jól tippelt. Igen, vietnámi ujjbedugós papucsban. Nem is értem?! Nincs balesetvédelmi előírás? A túravezetők nem nézik meg? Nem szólnak nekik? Emlékszem mi voltunk olyan helyen, ahol ki volt írva, hogy papucsban, szandálban tilos menni, csak zárt cipőben. Csúszkáltak is rendesen és a túra végén úgy néztek ki, mint a disznó.

    A bánya egyik érdekessége a budi volt. Nem tudom miért, de én valami miatt budimániás vagyok. Angliában is mindig a budik érdekeltek a várakban, kastélyokban… Szóval hol végezték dolgukat a bányászok? Tuti nem rohangáltak a felszínre. Volt nekik ez a fadoboz és az oszlopon lógó újságpapír. Ha megtelt, akkor egy farudat átdugtak a két vasfülön, felsétáltak a felszínre vele és kiürítették. Mondta valaki, hogy könnyű a bányászélet?’ Fontos szabály: mielőtt ráülsz a budira, rugdosd meg, hogy van e benne patkány!

    Bányász-illemhely

    Bányász-illemhely

    Wonthaggi szénbányájában 100 millió éves fekete kőszén van. Működése alatt 17 millió tonna szenet bányásztak itt és teljes egészében kézzel folyt a kitermelés. Kézzel fejtették a szenet, kézzel ásták az alagutakat, igaz használtak robbanóanyagot. A város alatt hihetetlen járatrendszer van. Ha ezeket a járatokat egyvonalba tennénk, akkor 4828 km hosszú lenne. Hosszabb, mint a Melbourne-Darwin távolság. A bányában még mindig van szén, csak már nem éri meg a kitermelése, mert nincs értéke. Így átalakították túristalátványossággá.

    Wontaggi városában ért utol minket az Armaggedon. Azt hittük itt a világ vége. Kezdetben nem volt semmi. Borus volt az idő, fújt a szél ezerrel, néha csepegett az eső. Beugrottunk egy boltba vízért. Mikor kijöttünk, nem hittünk a szemünknek, olyan érdekes felhőt láttunk. Olyan volt, mintha egy óriási cunami jönne. Egy nagy hullám, ami mindjárt elsöpör mindent. Ez azért is volt félelmetes, mert a tenger felől jött. Az erős szél miatt pedig nagyon gyorsan mozgott, még videóra is vettük, hátha ez lesz az utolsó dolog, amit látunk és szerettünk volna használható anyaggal szolgálni az élvhajhász médiának, hogy legyen mit bemutatni az esti hírekben. Pontosan úgy bukott le, mint a tenger hullámai. Azt hittük, hogy itt most egy nagyon-nagy vihar lesz, de nem történt semmi. Amilyen hirtelen jött olyan hirtelen fel is szívódott. Mindenesetre jókor voltunk jó helyen és örülünk, hogy egy ilyen érdekes természeti jelenség szemtanui lehettünk.

    Az ál-cunami...

    Az ál-cunami…

    Másnap elmentünk a Tarra-Bulga Nemzeti Parkba, ahol egy kisebb körsétát tettünk az erdőben. Megint dinoszaurus érzésünk volt. Azt vártuk mikor szalad át előttünk egy őshüllő. Ha ide kirándulunk, akkor a hideg égövi esőerdővel ismerkedhetünk meg. Az aljnövényzet sűrű, a páfrányok óriásiak, minden fatörzs vastagon mohás. Az odavezető út a Tarra völgyben nagyon szép. Visszafele viszont szerettünk volna egy másik úton autózni. A térképen kinéztünk egyet, ami a hegygerincen megy végig és földút. Igen, ez biztos szép lesz és jól fekszik majd Dömének is. Persze, hogy eltévedtünk. Nem tudhattuk, hogy a környező hegyekben elkezdik kitermelni a fákat és ennek következtében a nagy rönkszállító teherautóknak keresztül-kasul földutakat csinálnak. Annyi elágazás volt, mint égen a csillag. Fogalmunk se volt, hogy melyik az arany középút. A térképünk szerint elvileg 41 km-t kellett volna egyenes haladni, majd utána balra fordulni egy még kisebb földútra és onnan majd 20 km múlva visszaérünk a civilizációba. De mi van akkor mikor elérsz egy T elágazáshoz azon a 41 km-es szakaszon amiről nem kéne letérni? Merre fordulsz? Balra? Jobbra? De neked az egyenes lenne jó. És ilyen elágazásból rengeteg volt. Egy idő után feladtuk. Majd kijutunk valahova és akkor onnan majd “újrakalkulálunk”. Viszont a táj gyönyörű volt. Az irtások miatt szép volt a kilátás a völgyekre. És mit láttunk? Na mit? Echidnat! Életünk első vadon élő hangyász sünét. Egyből mindjárt kettőt! Már megérte az eltévedés. Később kiderült, hogy a kiszemelt utat meg se közelítettük, már az elején nagyon eltévedtünk. A Yarra völggyel parhuzamosan a szomszédos völgyben és gerincen haladtunk visszafele. Eltévedésünk úgy nézett ki, mint Saint-Exupéry: A kisherceg című művében mikor a kígyó lenyeli az elefántot. A kígyó volt a Yarra völgyi út, a kiöblösödő elefánt meg a mi kóválygásunk. Szóval a derékszögű átvágás helyett egy kis kidudorodással és egy 1,5 órás kerülővel, de hangyász-sün élménnyel visszakanyarodtunk a Yarra folyóhoz, majd ugyanazon az úton haladtunk tovább, amerre jöttünk.

    TarraBulga_NP_1          TarraBulga_NP_2

    TarraBulga_NP_3Lóvágtában megnéztünk egy szélerőmű farmot, majd leautóztunk a Prom-tól keletre lévő tengerpartokhoz: Port Albert, Port Welshpool, Port Franklin. De nem nagyon tudtunk kiszállni a kocsiból, mert nagyon fújt a “hideg déli sarki szél”.

    Szerdára javult az idő: napos-felhős. Kitűnő alkalom, hogy 1-2-több rövidebb sétát tegyünk a Prom-ban még utoljára. Viszonylag korán felkerekedtünk és első utunk a Tidal folyóhoz vezetett. Az első napon késő délután értünk oda, épp apály volt. Ilyenkor egy keskeny kis erecske kanyargott. Most viszont félidőben érkeztünk. Sajnos nem a teljes dagályt láttuk, de így is egy széles folyó hömpölygött a tenger felé. Színe sötét barnás, néhol már-már fekete, amit a teafa színez meg. Széles, homokos medre van. Gyerekes családoknak maga a paradicsom. Sekély, meleg a vize. Lehetőség van kajakot bérelni és felevezni a folyón. Millió gyerek nyüzsgött benne. Csónakkal úszkáltak, felmászták a gránit kövekre, sárcsorgatós várat építettek a partján, pancsoltak, saraltak, hancúrozta. A szülők a parton, vagy félig a vízben kempingszékekben hüsöltek a hűtőtáska mellett és élvezték a nyugalmat. Voltak akik bicikliztek lent, vagy babakocsikat toltak. Az információs központban speciális, nagykerekű kocsikat lehetett bérelni, hogy a mozgáskorlátozott vagy idős embereket is le tudja a család vinni a folyóhoz.

    roki_kocsiA folyó, amúgy mindjárt a kemping mögött kanyarog. Ottjártunkkor találkoztunk olyan 5-6 főből álló 7-10 éves fiúbandával, akik már elég nagyok voltak ahhoz, hogy a szülők  felügyelete nélkül is kolbászolhassanak a folyóparton és a partoldali hegyi ősvényen. Hangosan kurjongatták a vicces énekeket, bújkáltak, sziklákra mászkáltak, olyan volt, mint amikor mi a nyáriszünetben bandáztunk és gunyeszt építettünk. Ha apálykor sétálunk át a folyón átívelő gyaloghídon, álljunk meg a köveknél és nézzünk le a mocsaras partra. Száznál több kis lukat fogunk látni. Minden egyes lukban egy kis rák lakik, amik apálykor szorgosan görgetik ki a sarat az odujukból.

    A Tidal folyó barnás vize

    A Tidal folyó barnás vize

    Először kisétáltunk a Pillar Point-hoz (oda-vissza 3,6 km), ami egy hosszan elnyúló félsziget. Szép kilátás van a Norman öbölre, Squeaky öbölre és Mt Oberon gránit csúcsára, ahol szombaton jártunk. Majd felsétáltunk a Tidal folyó kilátópontjára (oda-vissza 3,8 km). Jól belátható a barnás színben kanyargó folyó. Kocsiba pattantunk és áthajtottunk a Squeaky partra, ami egy igen rövid sétával érhető el. A parkolótól oda-vissza 600 méter. Nevét onnan kapta, hogy a parton a homok lekerekített kvarcszemekből áll, amin ha sétálunk nyikorgó, csikorgó hangot ad. A szótárban a squeaky = csikorgó, nyikorgó, vinnyogó, nyüszítő. Egy másik érdekes dolog miatt is érdemes ide lejönni. Nagy, gömbölyded gránitsziklák vannak, amik gyönyörű narancssárga színben pompáznak. A sziklák között fehérhomokos labirintus. A kölkök imádják. Kétszer is lesétáltunk ide. Soha nem tudtunk úgy menni, hogy ne lettek volna ezren. Ráadásul egy kristálytiszta vizű kis patak is csordogál a kövek között a völgyben. A gyerekek egyfolytában gátakat építettek rá és kergetőztek, bújócskáztak a labirintusban. Imádják ezt a helyet. Nekünk is nagyon tetszett. Szilveszter napja lévén ezen a gyönyörű helyen alkottuk meg az újévi üdvözletünket.

    Squeaky Beach

    Squeaky Beach

    BuekÚjból kocsiba pattantunk, hogy megnézzük a többi öblöt is. Picnic öböl, 800 méteres séta a parkolóból oda-vissza. Aztán újabb 800 méteres séta a Whisky öbölhöz. Ez a hely kicsit hasonlít a Squeaky gránitsziklás labirintusához. A part bal sarkában ugyanolyan sziklák vannak, igaz nem annyira narancs színűek, de azért egy másik érdekességgel büszkélgethet. Mi apálykor (késő délután) voltunk ott. A sziklákon vastagon voltak az élő kagylók. Ott csüngtek egymáson. Sötét padlizsán színük volt. Ha kitartóan keresgélünk akkor találhatunk 1-2 különleges csigafajt is megkapaszkodni. Láttunk egy érdekes dolgot is. Nem tudjuk mi az. Krisz, reméljük nem csuklottál, mert sokszor emlegettünk. Ha láttunk valami furcsa természeti dolgot, vagy ismeretlen állatot, akkor szinte egyszerre mondtuk ki: “Krisz majd megmondja!” :))

    Élő kagylótelepek

    Élő kagylótelepek

    A sziklákon egy bonbonra, vagy meggyre hasonlító, sötét narancssárga zselés valamit láttunk. Nem egyet, hanem rengeteget. Fogalmunk sincs, hogy ez mi. Állat? Növény? Valaminek a végterméke? Mindenesetre érdekes volt. Krisz biztos tudja…

    Rengeteg ilyen "zselés bonbon" volt a sziklákon

    Rengeteg ilyen “zselés bonbon” volt a sziklákon

    Ismét autóba szálltunk. Elautóztunk a Darby folyóig, ahonnan a parkolóból egy 2,2 km-es oda-vissza sétával a szintén barna folyó mellett le lehet sétálni a tengerpartig. Lementünk, de ez a part annyira nem nyerte meg a tetszésünket. Kezdett későre járni. Búcsút intettünk a nemzeti parknak és a kifele vezető úton reménykedtünk, hátha látunk még wombatot, de nem volt szerencsénk.

    A kempingbe visszaérve vacsi után elkezdtünk összepakolni, hogy másnap reggel minél korábban el tudjunk indulni. Szilveszter révén, azt gondoltuk, hogy majd jó nagy hangzavar lesz éjszaka és nem tudjuk kipihenni magunkat. Nem így lett. Este kilenckor már síri csend volt, mindenki nyugovóra tért. Csak a Garami-Pap páros csörömpölt a sötétben lámpafénynél és csapkodta Döme ajtaját. Kilenc óra után már kezdtük kínosan érezni magunkat, így abban maradtunk, hogy lefekszünk és reggel folytatjuk. Éjfélkor síri csend volt. Se egy hangos szó, se egy petárda durránás nem hallatszott, de még egy szúnyog sem zümmögött. Végigaludtuk a szilvesztert. Reggel egy kis kávézóban koccintottunk kapucsínóval. Boldog 2015-ös évet Mindenkinek!

    Csütörtök-péntek a hazaautózás jegyében telt. Újra bejártuk a Great Ocean Road-ot és villámlátogatást tettünk a Mount Gambier-i kék tónál. Ezekről nem írok (a képek magukért beszélnek), mert már korábban írtam és így is nagyon hosszúra sikeredett ez a bejegyzésem. Csak legyen aki végigolvassa… :))

    Great Ocean Road és Mount Gambier

    Great Ocean Road – Apostolok, Mount Gambier – Kék tó

    Helyesbíteni szeretném magam. Korábban írtam, hogy a Fraser-sziget maga a paradicsom. Szeretném elvenni ezt a jelzőt a szigettől és inkább a Wilsons Promontory Nemzeti Parkot illetném vele. Ez tényleg szinte az érintetlen paradicsom. Főleg azon helyei, ahova csak gyalogosan lehet eljutni. Nagyon szép volt. Örülünk, hogy sikerült eljutnunk ide. Biztos vagyok benne, hogy nem utoljára jártunk itt! Még egy érdekesség: míg itt nálunk Dél-Ausztráliában a legtöbb parkba belépő van -igaz nem személyekre, hanem autónként egy csekély összeg – addig a Wilsons Promontory Nemzeti Park ingyenes! Kellemeset csalódtunk.

    A képek innen is elérhetők, vagy a szokásos helyről.

    Kata


  3. Benzinárak

    február 1, 2015 by kata_papi

    Tudom, hogy világszerte csökken/csökkent az üzemanyagok ára, s így van ez idelent is. Örülünk neki, mint minden egyéb árcsökkenésnek, bár az igazat megvallva más egyébről nem tudok beszámolni. Lassan, de biztosan kúszik mindennek az ára felfelé.

    De térjünk vissza az üzemanyagokhoz. Lélektani határt léptünk át a napokban, melyre utoljára hét évvel ezelőtt volt példa, legalábbis a mi ausztrál időszámításunk szerint: $1 alá zuhant a benya ára!

         Caltex   Shell   BP1

    Ez nagy meglepetés, mert az elmúlt egy évben inkább volt közelebb a benzinár az  $1.50-hez. Általában a Shellnél szoktunk tankolni benzint és gázolajat is és mindig felhasználjuk azt a 4 centes kedvezményt (voucher) is, amit a $30 feletti vásárlásoknál kapunk (erről már írtam korábban). Szóval, ha még azt is levonjuk az eredeti árból, akkor már igencsak barátságos összeget kell otthagynunk a kutaknál.

    Emlékszem, akkor örülhettünk ilyen alacsony benzinárnak, amikor 2007-ben megérkeztünk. Igaz, hogy csak néhány napig, vagy hétig tartott ez a kánanán, de persze nem bánkódtunk miatta. Mi, akik igencsak sokat utazunk kocsival, hogy minél jobban megismerjük ezt a csodálatos országot tudjuk, hogy egy-egy hosszabb, többhetes túránk alkalmával a legnagyobb tétel a kiadási oldalon mindig az üzemanyagköltség. Ahhoz képest az étel, ital, kemping, nemzeti park belépők együttes összege is “kismiska”. :)

    Annyi még hozzátartozik a történethez, hogy idelent azért alapból is olcsóbb az üzemanyag, mint otthon.

    Papi