• Egyéb

    Újabb porszem a gépezetben…

    Hupsz! Van egy rossz hírünk azoknak, akik nyomon követik a blogot. Csúszni fog a következő rész Tasmániából. Pont most, mikor az egyik legszebb és legizgalmasabb szakaszhoz értünk volna, a Cradle Mountain Nemzeti Parkhoz.

    Az történt, hogy „hajléktalanok” lettünk. Május negyedikén este telefonált a ház tulaja, hogy el akarja adni az ingatlant, amit bérlünk és adott 6 hetet, hogy kiköltözzünk. Szeptemberben töltöttük volna be a nyolcadik évünket ebben a házban. Nem örültünk neki, de valahol sejtettük, hogy hamarosan bekövetkezik majd, mivel az ikerház másik felét már február óta árulja.

    Így most délutánonkét házakat nézünk, este pedig dobozolunk, mint Tóték.

    Szóval türelem, majd jelentkezünk, amint rendeződnek dolgaink.

    Kata

  • Egyéb

    Tasmánia – harmadik rész

    Hobart látképe a Mt Wellington csúcsáról
    Hobart látképe a Mt. Wellington csúcsáról

    Bruny-szigetéről átkompolva egyből délre fordultunk és a Huon folyó völgyében végigautózva megcéloztuk a legdélebbi pontot. Útközben Doverben megálltunk, hogy beugorjunk a magyar borászatba, mert Tasmánián ilyen is van, de sajnos zárva volt. Nem keseredtünk el nagyon, mert pár nap múlva ugyanerre kell visszajönnünk és akkor majd újra próbálkozunk (de sajnos akkor sem volt nyitva).

    Cockle Creek a sziget legdélebbi pontja, ameddig autóval el lehet menni. Onnan még oda-vissza 4-5 órányi gyalogút lenne a South East Cape csücsök (ha vezetne oda bármiféle ösvény), ami aztán tényleg a világ vége. Az információs táblára ez van kiírva: „A világ vége közelebb van, mint gondolnád…” Én egyből az „Istenek a fejükre estek” c. film azon jelenetét vizionáltam, amikor az egyik busman elmegy a „világ végére”, hogy ott ledobja a Coca-Colás üveget, ami rengeteg bajt okozott a törzsének. Biztos ilyen lehet a South East Cape is. De sajnos nem vezet oda még gyalogösvény sem. A közeli öbölhöz el lehet jutni, ami része a 6-8 nap alatt teljesíthető South Coast Track-nek. Ez a túra nagyon nehéz, mindent magaddal kell cipelni és többnyire az időjárás sem kedvező, hisz a fagyos szél megállíthatatlanul fúj a Déli-Sark irányából. Ezt mi is tanusíthatjuk, mert már a Cockle Creekben érezhető volt, ha kiléptünk a fedezékből.

    Ez a hely a múltban híres bálnavadász terület volt. Végig a part mentén figyelőállások voltak. Ha bálnát láttak, 6 fős legénységgel csónakok indultak a vadászatra. Volt olyan alkalom, hogy egyszerre 21 ladik volt kint az öbölben, mert annyi bálna tévedt erre. El lehet képzelni milyen színű volt a tenger vize. Angliában nagy igény volt bálnaolajra, ezzel világítottak. 1839-ben 1000 bálnát mészároltak le, egy évvel később már csak 800-at és az azt követő évben csak 300-at. A nagyfokú öldöklés a bálnapopulációt fenyegette. Becslések szerint az európai felfedezők előtt olyan 100 000 lehetett a bálnák száma ezen a környéken. Napjainkban már csak 2-3000-re tehető a számuk.

    A világ végén... Cockle Creek
    A világ végén… Cockle Creek

    CockleCreek2A tengerpartok/öblök nagyon szépek erre. Sekélyek, homokosak viszont helyzetükből adódóan mindig hidegek. Nem tudom elképzelni, hogy van olyan nyári nap, mikor egy kiadósat lehetne itt pancsolni. Viszont pancsolás helyett nagy eséllyel látható az “Aurora Australis” azaz a Déli-Sarki fény. Ez a hely az egyike azoknak, ahonnan látni lehet. Nem volt szerencsénk, pedig minden nap mióta Tasmánia-szigetére léptünk nyomon követtem az erre a célra létrehozott weboldalt, ami a napkitörések által generált mágneses mezőt alapul véve előre jelzi, hogy mikor van esély sarki fényre. Hab a tortán lett volna, ha még ezt is láttunk volna. Nem baj, így legalább ki tudok majd „sírni” egy másik Tasmán vagy akár egy izlandi utat is… :)))

    Ezeken a linkeken lehet tájékozódni, ha valaki arra jár és el szeretne csípni egyet:

    http://www.aurora-service.net/aurora-forecast/

    http://www.softservenews.com/southern_lights.html

    Innen egy köpésre van a Hastings barlang és a hőforrások. Szerettük volna megnézni a barlangot és csobbanni egyet a termál vízben, de valami oknál fogva nekünk nagyon úgy tűnt, hogy a menedzsment nem akar pénzt keresni. Ha a téli hónapokban ácsorogtunk volna a bejáratnál reggel 9:30-kor, akkor talán még megértettem volna, hogy nincs nyitva. Minek is nyisson ki egy-két kóbor léleknek. Többe kerülne a hús, mint a leves. De mi nyáron voltunk ott, a főszezonban! Mikor, ha nem akkor kellene pörögnie a gazdaságnak. A látogató központ 10-kor nyit, a termál medencék 10:30-kor, a barlang meg 11:00-kor. Hát ez egy jó nagy lekváros bukta. Kinek van ideje a világ végén, az erdő közepén délelőtt 11 óráig várni?! És nem mi voltunk az egyedüli érdeklődők a parkolóban… Továbbálltunk és inkább elmentünk megnézni a Tahune Airwalk-ot, ami nem más, mint a fák korona szintjén kiépített sétaösvény. Voltunk már ilyenen Viktóriában az Otway Nemzeti Parkban. Már ott is nagyon tetszett. Emlékszem kétszer mentünk végig rajta.

    HuonRiver2 HuonRiver1

    A séta során gyönyörű rálátás van a Huon folyó barna vizére. A „levegőben” való séta után levezetésképp érdemes megcsinálni az egy órás körsétát is, ami két függőhidat is érint. Az egyik 100 méter hosszú és a Huon folyón, a másik 62 méteres és a Picton folyón ível át. A Huon fenyő Ausztrália legöregebb élő fafajtája és a világ egyik legöregebb élő organizmusa. Növekedése hasonló a cseppkövekéhez, évente 0,3-2 mm-t nőnek. Egyes példányok a 3000 éves matuzsálem kort is megérik. Dél-nyugat Tasmániában találtak olyan maradványokat, amik 3462 évesek voltak. Ilyen szép kort egyedül az Észak-Amerikai fenyők produkálnak még a világon. Egy 30 méter magas 1 méter átmérőjű fenyő kb 1000 éves. Mivel magas az olajtartalma, ezért nagyon lassan bomlik le és a kártevőket is távol tartja. Van egy mondás: „ a Huon fenyő növekedésénél már csak egyetlen egy lassúbb dolog van, a bomlása”. Ezért kiválóan alkalmas hajóépítésre. A Sarah-szigeti fegyenceket használták arra, hogy kivágják a Huon fenyőket és kiképezték őket hajóépítésre. Abban az időben ez volt Ausztrália legnagyobb hajóépítő „gyára”. De erről majd később lesz szó, mert a szigetet a Gordon folyón tett hajókirándulás alkalmával érintettük és az még odébb van.

    HuonRiver3

    A Huon folyó barnás vize
    A Huon folyó barnás vize és mi.

    Ekkor már csütörtök délután volt. Elég közel jártunk Hobarthoz. Mégiscsak összejön a szombati piac? Gyorsan kerestünk csütörtök és péntek éjszakára egy kempinget Hobarthoz közel. Nem volt egyszerű. Három kempinget is hívtam, mind tele volt. Szerencsére a negyedik kempingben volt hely. Bejelentkezéskor egy kínai csapat volt előttünk és most hallottuk először azt, hogy: 200 dollár a büntetés ha a kabinban vagy a konyhában halat sütsz… Mikor ránk került a sor, Papi meg is kérdezte, hogy ez most komoly? KempingesGizi meg azt mondta, hogy halál komoly. Az ázsiaiak olyan büdöset főznek, hogy képtelenek kiszellőztetni másnapra a szagot. Mi még ekkor nem voltunk tisztában az ázsiaiak kempingezési szokásaival, de pár nappal később már volt személyes tapasztalatunk a témával kapcsolatban, de haladjunk szép sorjában.

    Pénteken szép nyugodt lötyögés Hobart városában. A parkolás nem egyszerű, de kempingesGizi mutatott egy-két helyet, ahol viszonylag olcsón egész nap pihenhetett Döme. Mivel a város nem túl nagy, így kinéztünk egy viszonylag közeli parkolót és gyalog fedeztük fel a környéket. Első utunk a kikötőbe vezetett. A piac is ennek a szomszédságában van. Szerettük volna úgy látni a piac utcáját és a régi kikötői épületeket, hogy nincs nyüzsi. Mikor odaértünk épp egy nagy hadihajó csorgott be és készült arra, hogy kikössön, Papi nagy örömére. Háááát nem szeretném ecsetelni, hogy mennyit vártunk arra, hogy minden kötél megfeszüljön…(az én idegeim már 5 perc után pattanásig feszültek) Aztán a Kelly’s lépcsőin felsétáltunk a Battery Point-ig, ahonnan a Narryna házhoz mentünk. A lépcső 1839-ben lett építve azért, hogy összekösse a szikla tetején lévő Battery Point nevű kerületet a Salamanca kikötői résszel. Szép, homokkőből épült lépcső, a kikötői raktárépületek között/mögött.

    Na erre vártunk...
    Na erre vártunk…
    Hobart, kikötői épületek
    Hobart, kikötői épületek

    Narryna az ausztrál gyarmati épületek egyik gyöngyszeme. A házat Andrew Haig kapitány építette 1837-40 között. Minden helyiség korhű bútorokkal, ereklyékkel van berendezve. Aki kiváncsi arra, hogyan éltek régen az emberek, milyen tárgyakat használtak, az mindenképp látogasson el ide. Sok-sok érdekesség van a házban: vicces régi egérfogók, ötletes gyerekfürdető kád, gyerekjátékok, konyhai eszközök/gépek  és jó állapotban fennmaradt bútorok. Minden egyes négyzetméteren találni valami különlegességet.

    sfdsg
    Narryna Homestead, Hobart

    Utunk során, ahol csak lehetett mindig összeszedtünk minden prospektust, brossúrát. Így akadtunk arra a hírdetésre, hogy 7D-s mozi van Hobartban. Ezt tuti fel kell keresni. Nem tudtuk mit takar a hét dimenzió. Elárulom, hogy a mozi után se tudjuk. Öt dimenzióig értjük a dolgot: látás, hallás, szaglás, tapintás, mozgás. De hogy mi lehet a maradék kettő?! Ha valaki tudja, világosítson fel. Két 8 perces fimet néztünk meg. Az egyik egy űrös, a másik egy hullámvasutas volt. A székek mozogtak. Külső effektek jöttek dögivel: fújt a szél, vízzel lespricceltek, amikor nagy pók jött (az űrben és a hullámvasúton…??!! nem igazán értettük) akkor a lábunkat valami szalag csapkodta, mintha ott mászna fel az óriáspók. Aztán szagokat is fújtak be. Szóval egy próbát megért. A nap végén még felautóztunk Mt Wellington csúcsára (1270m), ahonnan szép időben gyönyörű kilátás nyílik a városra és az egész folyóra.

    Másnap reggel a piacon kezdtünk. Nem gondoltunk, hogy ilyen nagy. Rengeteg árus és még több bámészkodó. Többnyire kézműves termékek, amiket én nagyon szeretek. Jó sok pénzt el tudtam volna szórni itt. De van a családban egy kincstárnok… Viszont sikerült kipróbálnom a „gyümölcsbőrt”. Hasonló, mint a mi birsalmasajtunk, azzal a különbséggel, hogy itt majdnem mindenféle gyümölcsből csinálják: eper, áfonya, sárgabarack, mangó, dinnye, alma, kiwi, szilva, őszibarack. Van, hogy kombinálják a gyömülcsöket és ezáltal úgy néznek ki, mint egy nagy pizza. Én egy sárgabarack-eper kombinációt próbáltam ki. Vettünk még helyi almabort (cider), házi kekszet egy idős nénitől és egy „vas pipit” emlékbe, na meg hogy legyen társa a „vas hangyánknak”, ami Ausztriából érkezett.

    Sárgabarackos-epres gyümölcsbőr
    Sárgabarackos-epres gyümölcsbőr

    A piac után meg szerettük volna nézni az 1836-ban épült Runnymede házat, ami szintén régi bútorokkal van berendezve és szép kertje van, de szombaton nincs nyitva, csak szólok. Ezután a kis kitérő után szó szerint rohantunk vissza a belvárosba, hogy elcsípjük a vezetett túrát a The Tench-ben, ami börtön volt. A hely csak vezetett túra keretében látogatható és szombaton csak két időpontban. Húha. Nagyon jó volt. Nem hiába mondogatom, hogy nem érdemes kihagyni a vezetett túrákat. Olyan információk hagzanak el, amit máshol nem igen lehet megtalálni, vagy csak átsiklanánk felette ha magunk járnánk be. A mi túravezetőGizink felettébb lelkes volt és a másfél órát úgy teleszórta érdekes dolgokkal, hogy közben alig vett levegőt. Alig bírtam jegyzetelni.

    Kezdetben csak pár barakkból állt és 640 rab befogadására volt képes. Aztán egyre több fegyenc érkezett Tasmániába és a börtönt folyamatosan bővíteni kellett. Végleges állapotában két hektáron terült el Hobart kellős közepén és 1200 rab befogadására volt alkalmas. A komplexumot magas fal vette körül. A rabokat innen hordták különböző munkákra, kőfejtésre, útak- és épületek építésére. A rossz magaviseletű rabokat egymás mellé beállították egy nagy „mókuskerékbe” és gabonát őröltettek velük. Az örlő henger 5 darab nagy hordóból állt, a hordók egyenként 2,5 méter átmérőjűek voltak. Egyszerre 25 rab tudta taposni. Volt olyan, akit több hétig is dolgoztattak itt ha „megérdemelte”.  Később, ahogy Hobart kezdett kiépülni ez a börtön komplexum a város szégyenfoltja lett, ezért elkezdték lebontani. Szerencsére valaki időben leállította a rombolást, ezzel megőrizve 1-2 történelmi épületet az utókornak. Sok minden megsemmisült, de a tárgyaló terem, néhány cella, kápolna, bitófa és a bíróságot a cellákkal összekötő föld alatti folyosó megmaradt és látogatható.

    Falmaradvány ami körülvette a börtönt. Jól látszik ,ilyen magas volt. Tetején üvegszilánkok voltak.
    Falmaradvány ami körülvette a börtönt. A fénykép tetején van a fal végső magassága.
    Taposómalom
    Taposómalom

    Jöjjön egy-két érdekes adalékanyag a „The Tench”-ről idegenvezetőGizi szájából. A raboknak minden vasárnap templomba kellett menni, függetlenül attól, hogy hívők voltak vagy sem. Ilyenkor összeláncolva több száz métert kellett gyalogolniuk a város utcáin a templomig. Útközben a láncok csörögtek, a rabok hangoskodtak, káromkodtak, inzultálták a nőket az utcán, köpdöstek. Egy idő után a városi polgároknak elegük lett és ennek hangot is adtak. Fizetünk azért, hogy templomba járhassunk és ennek ellenére ilyen csűrhével kell megosztanunk az istentiszteletet?! A nagy nyomás hatására 1830-ben elkezdték építeni egy ír születésű építész tervei alapján a kapolnát a fegyenceknek. Az építész egy kereszt alaprajzú kápolnát tervezett. A kereszt három szárnyában, szárnyanként 500-500 rab fért be. Így összesen 1500 rab tudott részt venni a misén. A kérés az volt, hogy a kápolna alatt is legyenek cellák. Az építész ezt úgy oldotta meg, hogy a pulpitustól indulva mindhárom szárny ülő részeit fokozatosan megemelte. A terem úgy nézett ki, mintha egy nagy rámpa lett volna lefektetve. A terem végén lévő padsorok már 5 méter magasan voltak a pulpitushoz képest, így 36 büntető cellát tudott kialakítani a „rámpa” alatt. Ide a különösen rossz magaviseletű rabokat zárták. A cellákban teljesen sötét volt. Semmi ágy vagy fapadló, csak a csupasz kövek. A berendezés két darab vödör volt. Az egyikben az ivóvíz volt, a másik a WC-zésre szolgált. Korom sötétben elég nehéz eldönteni, hogy melyik melyik? Ráadásul ahogy a rámpa eleje felé haladtunk annál alacsonyabbak voltak a cellák. A hosszuk megvolt vagy két méter, de a rámpa eleje alatti legelső cellák csak 70 cm magasak voltak és a fegyencek úgy nevezték maguk között, hogy „Dust Hole” – Por Lyuk. Ezekben, hogy gugolsz a WC vödröd fölé??!! 1847-ben be is falazták ezeket a kis cellákat az emberi méltóság megsértése címén.

    A börtönkomplexum teljes terjedelme. A piros körben a kereszt alakú kápolna.
    A börtönkomplexum teljes terjedelme. A piros körben a kereszt alapú kápolna.
    A kápolna belülről. A városi polgárok az óratoronynál mehettek be, míg a rabok azzal átellenes oldalon. A padok alatt a boltíves lyukak a cellák.
    A kápolna belülről. A városi polgárok az óratoronynál mehettek be, míg a rabok azzal átellenes oldalon. A padok alatt a boltíves lyukak a cellák.
    A kápolna egyik szárnya belülről.
    A kápolna egyik szárnya belülről. A jobb oldali részen meghagyták az eredeti barna-sárga falfestést.
    Az ülések alatti cellák. Hátul látszik a legalacsonyabb cella.
    Az ülések alatti cellák. Hátul látszik a legalacsonyabb cella.

    A kápolna bejáratánál a toronyban lévő óra Londonban készült 1828-ban és 20 évvel öregebb, mint a Big Ben. Hat ilyen órát kapott Tasmánia, ebből négy még mindig működik. Az itt lévő óra mechanikus, kézzel húzzák fel 6 naponta (a többi már elektromos). A sors fintora, hogy olyan jól sikerült az épület, hogy a városi polgárok irigykedni kezdtek a rabokra, hogy milyen szép „templomuk” van és követelték, hogy ők is oda járhassanak. Ki érti ezt? Korábban meg azt akarták, hogy a fegyencek ne járjanak az ő templomaikba…??!! Hogy is van ez? „A pénz beszél, a kutya ugat.” Kénytelenek voltak kialakítani egy bejáratot az óratorony épületében a polgároknak és az északi szárnyat teljesen átalakítani nekik. Ebben a szárnyban szép cédrusfa padok voltak, amiket 1-2 fontért ki lehetett bérelni egy évre, míg a keleti és nyugati szárnyban a rabok kemény fapadokra zsúfolódtak.

    Később aztán két szárnyat bírósággá alakítottak, a harmadik szárnyat pedig meghagyták kápolnának, amit egészen 1961-ig a rabok haszálhattak. A két bírósági terem alá föld alatti folyosót építettek a cellákhoz és a tárgyalásra ezen keresztül jöttek a rabok. A túra részeként mi is végigsétálhattunk a bíróságról a cellákig. Hátborzongató volt. Főleg mikor Gizi elmesélte, hogy a folyosó végén a felvezető lépcső előtti sziklalapok miért vannak kikopva. Az aznapi tárgyalásra váró rabokat már reggel 8-kor felsorakoztatták a föld alatti folyosóban. A tárgyalások egész nap délután négyig folytak és azoknak a raboknak akiknek délutáni időpontjuk volt végig ott kellett egy helyben állniuk. Télen  a hidegben teljesen elgémberedtek az fegyencek lábai. Mikor odaértek a lécsőhöz, az őrök megengedték nekik, hogy bemelegítsék a lábukat, nehogy összeessenek mikor fel kellett menniük a tárgyalóterembe. Szóval ettől kopott ki a kő. Szerencsére a kápolnában és a bírósági termekben is fennmaradtak a berendezések, eredeti falfestések és rab graffitik. Minden nagyon látványos a maga módján, hiszen mégiscsak egy kegyetlen börtönben járunk. A terem alatti cellákba is be lehet menni.

    Tench08  Tench09

    A bal oldali képen a föld alatti folyosó lejárata a tárgyaló teremből. A jobb oldali képen az egyik föld alatti cella.

    A kikoptatott föld alatti folyosó kőpadlója
    A kikoptatott föld alatti folyosó kőpadlója

    A celláktól átsétáltunk a bitófához. Ahol Gizi megkérdezte: tudjuk e, hogy miért van 13 tekerés az akasztókötélen? Öööö, izé… nem szoktunk akasztásra járni, honnan tudnánk. A 13-as csavart a 12 esküdt és a bíró szimbolizálja. Itt 32 akasztásos kivégzés volt 1852 és 1945 között. Minden akasztás reggel 8-kor zajlott, kivéve az utolsót. Ezt 1946-ban ugyanis reggel 6-kor hajtották végre. Az ok nagyon egyszerű. A II-dik világháború esztelen és véres öldöklésétől megcsömörlött embereknek elegük volt már a halálból, s fel akarták mentetni a rabot, akármit is követett el. Mivel az ügy túl nagy publicitást kapott az ítéletvégrehajtók szerették volna elkerülni a tüntető tömeget, ezért a szokásosnál korábbi akasztás mellett döntöttek.

    Az akasztási szabályok eltértek az amerikában szokásostól. Amerikában úgy volt, ha 10 percig lógott a kötélen az elítélt és utána még mindig életben volt, akkor szabadon távozhatott. Itt nem. Ha látták, hogy még mindig él a kötélen himbálódzó rab, akkor behívtak két másik rabot, akiknek bele kellett csipaszkodniuk az akasztott ember egy-egy lábába és lógniuk kellett rajta, hogy biztos legyen a halál. Ezek a behívott rabok akár lehettek a cellatársai, barátai is. Nem volt sétagalopp.

    Kívülről is körbejártuk az épületet, ahol a téglákban látni lehetett a rabok ujjlenyomatait. Bizarr volt. Volt még egy érdekesség az épületen kívül: a faragott homokkő téglák. Az egyik furcsaság a kövek mintázata volt. Erre is volt Gizinek magyarázata. „Kő-fejadag”-ja volt a raboknak. Azaz meg lett mondva, hogy napi hány követ kell kifaragniuk. Ezt egy-két rab úgy oldotta meg, hogy összelopdosta a többiektől kifaragott köveket. Ezért a rabok amolyan aláírás félét véstek a köveikbe, azaz mindegyik rabnak volt egy jellegzetes stílusú és irányú vésési mintája. A másik furcsaság az építési technikában volt. Erre egyenlőre nincs magyarázat, még keresik. Biztos mindenki tudja hogyan kell téglafalat rakni. Gyerekkorunkban mindenkinek volt otthon fából építőkockája és ha nem elcsúsztatva építettük a falat, akkor elég hamar összedőlt, ugye? Na, itt is elcsúsztatták a köveket, de vittek bele egy kis „díszítő elemet”. Kő, 3-4 kisebb és keskenyebb kőből létra minta, megint kő, aztán létra minta, kő, létra, kő létra és így tovább. Három feltevést említett Gizi, de egyik sem bizonyított. Első: valamiféle díszítés. Második: a létra a szabadulás lehetőségét szimbolizálta a raboknak. Harmadik: az építés vezető/tervező szabad kezet adott a raboknak, ezzel próbálta emberként kezelni őket és megadni nekik azt a lehetőséget, hogy ha rabok is, attól még az elméjük szabad lehet… Amúgy Ross városában a faragott hidat is ennek tudják be. Ott ugyanis a rabok maguk faraghatták azokat a szobrokat a hídra. Szabadon engedhették a fantáziájukat, és ha jól emlékszem ugyan az az építész vezette az ottani építkezést is. Hát röviden ennyit a nagy hobarti büntető központról.

    Fegyenc-ujjlenyomat a múltból
    Fegyenc-ujjlenyomat a múltból
    A kápolna hátsó része, ahol csak a rabok közlekedhettek ki-be
    A kápolna hátsó része, ahol csak a rabok közlekedhettek ki-be
    A faragott homokkő téglák. Ha türelmesen keresgélünk találhatunk hasonló mintázatú köveket. Na nem ezen a képen, hanem az egész homlokzaton. Nekünk sikerült. És jól látszanak kisebb kövekből alkotott "létra" minta is.
    A faragott homokkő téglák. Ha türelmesen keresgélünk találhatunk hasonló mintázatú köveket. Na nem ezen a képen, hanem az egész homlokzaton. Nekünk sikerült. És jól látszik a kisebb kövekből alkotott „létra” minta is.

    A nap zárásaként megnéztük a Hobart-tól 10 km-re délre lévő „Shot Tower”-t, ami a feladvány volt. Érkezett helyes megfejtés és utána Papi kifejtette bővebben a megoldást. Mi különben az elhelyezkedése és a neve alapján arra tippeltünk, hogy ez egy lőtorony, ami védelmi szerepet játszhatott a Hobarthoz felvezető folyótorkolatnál. Mondjuk azt nehéz lenne megmagyarázni, hogy mi vagy kik ellen kellett védekezni, hiszen itt nem voltak háborúk, felkelések, támadások… Ez a torony az egyetlen megmaradt kör keresztmetszetű ilyen torony a világon. Biztos forrásból tudom (magam számoltam meg), hogy pontosan 318 lépcsőn lehet feljutni a torony tetejébe. Nagyon szépen karban tartott homokkő épület.

    Itt volt az ideje, hogy most már a sziget nyugati része felé vegyük az irányt. Az éjszakát a Mt. Field Nemzeti Park kempingjében töltöttük, ami az erdő közepén egy patak mellett van. Reggel ez fogadott a kemping konyhájának mosogatójában:

    A felső képen a lefolyó felett az a bolhafing a skorpió. Tudom kicsinek tűnik, de attól még csípni tud. Sajnos nem tudjuk, hogy mérgező-e. Krisz?
    A felső képen a lefolyó felett az a bolhafing a skorpió. Tudom kicsinek tűnik, de attól még csípni tud. Sajnos nem tudjuk, hogy mérgező-e. Krisz?

    Miután Papi megmentette a szétázott, de még élő skorpiót, megreggeliztünk és elindultunk egyet túrázni. A Mt. Field Nemzeti Park Tasmánia legkedveltebb – és első Nemzeti Parkja. Három fő attrakciója van: a vízesések, a tavak és télen a síparadicsom, illetve a közelében lévő Styx Tall Tree Reserve, ami egyike azon helyeknek a földön, ahol a legmagasabbra nőnek a fák (92 m). Mi a kétórás körtúrát céloztuk meg, amivel 3 vízeséshez lehet eljutni: Russell Falls, Horseshoe Falls, Lady Barron Falls. Ezen a körön érdemes végigsétálni. Sajnos a Dobson tóhoz már nem volt időnk elzarándokolni, mert a nagy Gordon víztározót terveztük még be a mai napra. El is indultunk, de az elágazásnál egy Józsi állított meg, hogy sajnos a bozóttűz miatt a víztározó, ami innen még 45 km-re lenne, nem látogatható. Ugyanis a tűz már egy 70 km kerületű körben ég hetek óta. Viszont a Gordon tó (felduzzasztott víztározó tó) melletti Pedder tóig el lehet menni. Pár percig tanakodtunk, aztán úgy döntöttünk, hogy megnézzük. Biztonsági okokból Józsi felírta a rendszámunkat és elkérte a mobilszámunkat arra az esetre ha fordulna a szél és a tűz elindulna abba az irányba. Ez a víztározó kb 45 km földúton. Nem éri meg a zötykölődést, nem nagy durranás. Ezzel meg is csúsztunk és nem értünk el Queenstown-ba. A bejegyzés is elnyúlt.

    Russell vízesés alulról
    Russell vízesés alulról
    és felülről
    és felülről
    Lópatkó vízesés
    Lópatkó vízesés
    Lady Barron vízesés
    Lady Barron vízesés

    Előzetes a negyedik részből: az innen kimaradt Gordon folyó és Tasmánia legmagasabb vízesése, aztán ősi gleccser maradvány felkeresése, majd a világörökség részét képező Cradle Mountain-i hegymászás és kanyonozás.

    A harmadik rész képei innen is elérhetőek.

    Kata