november, 2016

  1. Dezsavű…

    november 22, 2016 by kata_papi

    Egyszer már megszívattak ezzel… Jó pár évvel ezelőtt a “képeim.hu” tárhely oldal se szó, se beszéd (se figyelmeztető email) megszüntette magát. Hazavágva az oda feltöltött képeinket, amik a bloghoz voltak kapcsolva. Erre mit veszek észre véletlenül a múlt héten? Hogy a “Picasa”-ra feltöltött képeink is eltűntek. A Picasa úgy gondolta, hogy nyugdíjazza magát és áttol mindent a “Google Photos”-ra, csak erről elfelejtett levélben értesíteni minket. Tudnék most egy 10 soros cirkalmasat idepötyögni, de Papi úgyis kicenzúrázza, mert finom a lelke. Szóval újfent eltűntek a régi fotóalbumaink. Így azoknak, akik csak most kapcsolódnának be a blogolvasásba: sajnos a régebbi bejegyzésekhez csatolt albumok nem elérhetőek egyelőre. A rendszeres olvasókat ez nem érinti, hacsak nem néznek vissza korábbra.

    Próbáltuk valahogy visszanyerni, de eddig nem sikerült. Ha valakinek van valami ötlete, azt szívesen vesszük. Amúgy a visszanyerés csak a kezdet. Ha esetleg meglesznek a régi albumok, akkor azokat megint fel kell töltenünk egy másik tárhelyre. Vissza kell olvasnunk a blogban és az összes régi bejegyzéshez csatolt “Picasa” linket át kell irányítani az új tárhelyre. A képfeliratokról nem is beszélve… Valószínűleg azok végleg megsemmisültek. A hócipőm tele van.

    Szóval: SEGÍTSÉG!

    Kata


  2. Tasmánia – Befejezés

    november 16, 2016 by kata_papi

    A Cradle Mountain Nemzeti Park után északnak vettük az irányt. Már 23 napja úton voltunk és a sziget nyugati-északnyugati felén még mindig tombolt a bozóttűz. Vastag füstben vezettünk végig. Megálltunk ugyan a Waratah vízesésnél, de a füst miatt nem sokat láttunk belőle, ezért továbbálltunk és inkább Wynyard tengerparti városka körül ütöttük el az időt. Lesétáltunk az ősmaradványokban gazdag tengerpartra. Itt jó sokat elidőztünk. Minden egyes sziklát alaposan átvizsgáltunk. :)) Többnyire megkövesedett kagylóktól, csigáktól hemzsegtek, de azért találtunk egy-két különlegességet is.

    A Viktória állambeli Wilson Promontory Nemzeti Parkban látott narancssárga “bonbon” zselé után itt zöld “zselés bonbonokat” láttunk. Kiváncsiak lennénk rá, hogy dagálykor ezek is kinyílnak-e úgy, mint narancssárga társaik. Sajnos apálykor voltunk ott, így ha valaki látott már ilyet, az jelezze, hogy mik is ezek. Innen egy kőhajításnyira van Table Cape, ami egy 12 millió éves, 180 méter magas vulkáni plató maradványa. Elsétáltunk a világító toronyhoz és megálltunk a tulipán farmoknál is, de mivel a nyár végét tapostuk, elmaradt a Hollandiából jól ismert színkavalkád, csak egy-két kósza virágot láttnk. Aki szeretne a színes tulipánok között sétálni, az tavasszal látogasson el ide. Amúgy, nem meglepő módon a tulipámhagymákat Hollandiából importálják.

    Későre járt, gyorsan levezettünk Stanley-ig, ahol az eső miatt kabint béreltünk. Még szerencse, hogy volt szabad. A bozóttűz miatt a több száz idevezényelt tűzoltót ebben a városkában szállásolták el. A szervezők viszont gondoltak a turistákra is, ezért a tűzoltóknak egy sátorfalut állítottak fel a focipályán. Másnap felsétáltunk a The Nut-ra, ami nem más, mint egy 13 millió éve megkövesedett vulkáni krátertó. A magma felnyomult a kürtön, de nem tört ki. Kihült, majd az évmilliók során az erózió lekoptatta a külső, puhább rétegeket. Nevét a mende-monda szerint onnan kapta, hogy amikor 1892-ben hullámtörő gátat akartak építeni a vulkáni hegy tőszomszédságában, akkor dinamittal telepakolták a vulkáni dugó oldalát, hogy onnan csípjenek le egy kis kőzetet a munkálatokhoz. Robbantottak és egyetlen egy szikla sem szakadt ki a vulkán oldalából. A bámészkodó tömeg meg szinte egyszerre mondta: “hard nut to crack” ( ez valami olyasmit jelent, hogy: kemény dió megrepeszteni). Matthew Flinders a híres navigátor, térképész és felfedező 1798-ban a karácsonyi tortához hasonlította a formája miatt. A 143 méter magas vulkáni dombra felvonóval vagy gyalog lehet feljutni. Mi felsétáltunk, nem vészes, de nagyon meredek, a tetején borzasztóan fúj a szél. Érdemes körbesétálni a peremet is, mert gyönyörű a kilátás az öblökre. A vulkáni sziklát majdnem teljesen víz veszi körül, csak egy keskeny földnyelvvel kapcsolódik a szigethez. A városka szép, rengeteg régi történelmi épülettel. Isteni sültpaprika krémlevessel zártuk a városnézést.

    Fossil Beach

    Fossil Beach

    A zöld zselé...

    A zöld zselé…

    The Nut, az internetről leszedve, hogy teljes pompájában is lássátok

    The Nut, az internetről leszedve, hogy teljes pompájában is lássátok

    The Nut, ahogy mi láttuk

    The Nut, ahogy mi láttuk

    The Nut tetején Papit majdnem felkapta a szél. De csak azért, mert "ropi"... :))

    The Nut tetején Papit majdnem felkapta a szél. De csak azért, mert “ropi”… :))

    The Nut egyik öble

    The Nut egyik öble

    A Rocky Cape Nemzeti Park előtt tettünk egy 27 kilóméteres kitérőt a Dip vízeséshez. Vagyis csak tettünk volna, mert 20 kilóméter után útzárba ütköztünk. Bozóttűz. Nem lehetett volna ezt a táblát az elágazás elejére kitenni?! Csak mert akkor nem autózunk volna be egy zsákutcába 20 kilómétert, hogy 7 kilóméterrel a cél előtt visszafordítsanak. Amúgy ez lett volna az egyik legszebb bazaltorgonás vízesés. Szipogtam is rendesen, hogy nem tudtuk megnézni. A Rocky Cape Nemzeti Parkba csak azért ugrottunk be, mert útba esett. Két tengerparti részt kerestünk fel. A Sister Beach maga volt a paradicsom. Gyönyörű, tiszta homokos part, kis vityillókkal. El tudnánk itt csövezni a nyugdíjas éveinkben. Estére egy kis tengerparti kempingben nyitottunk sátrat. SzomszédGizi nagyon beszédes volt. Kérdezte merre jártunk, aztán már egyből mondta is, hogy ők merre voltak. Melegen ajánlotta Gunns Plains barlangot. Állítólag nagyon szép. Majd pár perc múlva újból odajött és mivel nekik volt TV a lakókocsijukban, ezért úgy érezte tájékoztatnia kell, hogy a Cradle Mountain parkban hó esett. Ők ugyanis másnap oda tartottak. Mi meg szerencsésnek éreztük magunkat, hogy két nappal ezelőtt szikrázó napsütésben tudtuk megmászni a csúcsot. Biztos szép lehet hóban is, de akkor tuti lehetetlen megmászni.

    Sister Beach

    Sister Beach

    Utolsó előtti napunk Tasmániában. Mára meg holnapra már csak helyben, a kompkikötőhöz közeli, lötyögős dolgokat terveztünk. Semmi messzire autózás, nehogy lekéssük a kompot. Megnéztük a Guide vízesést, ami szintén bazaltorgonákról zúdul alá. Télen a csapadékosabb időszakban biztos vadabb, most épp csak csordogált. A hatszögletű bazaltorgonák viszont érdekesek voltak. Rengetegszer láttam már ilyet, de mindig le tud nyűgözni a természet. Végül úgy döntöttünk csak megnézzük azt a barlangot, amit Gizi ajánlott. Nem csalódtunk. Tényleg nagyon szép volt. Ráadásul kifogtunk egy nagyon vicces túravezetőt. Élmény volt hallgatni, ahogy beszélt. A barlang tele volt óriási cseppkőzászlókkal. TúravezetőJózsi azt mondta, hogy őt a bacon-re emlékezteti. És tényleg úgy néz ki, mint egy vékonyra szelt szalonna darab. A nap végére hagytuk a Leven kanyont, de előtte még egy gyors sétával megnéztük a 25 méter magas Preston vízesést.

    Guide Waterfalls

    Guide Waterfalls

    Az "esküvői torta" nevű cseppkőképződmény

    Az “esküvői torta” nevű cseppkőképződmény

    Cseppkő-zászló

    Cseppkőzászló

    A Leven kanyon egy nagyon-nagyon mély kanyon. Na jó, nem az amerikai Grand Canyon, de a mi – Amerikában még nem járt szemünknek – nagyon mély. Két kilátót is építettek a peremére, ahonnan jól belátni a vidéket. Érdemes a teljes körtúrát lesétálni, ami kb 1 óra, bámészkodással másfél. Kivételesen az óramutató járásával megegyezően csináltuk meg a kört, mert a térképről úgy olvastuk le, hogy a két kilátó között van egy “nem csekély” szintemelkedés és mi jobban szeretjük a meredek részt felfelé tartva megtenni . A két kilátó külön-külön is meglátogatható. Az alacsonyabban fekvő fél órás oda-vissza sétával, a magasabban lévő 20 perces oda-vissza gyaloglással érhető el. Az alacsonyabban lévő (Edge Lookout) kilátó is magasan van a kanyon oldalában, na de a másik (Cruickshanks Lookout) már fent van az égben. Egy kis légypiszoknak tűnik az alsóból nézve. A brossúra szerint 697 lépcső van a két kilátó között és a fenti 275 méterre van a folyó szintjétől. Én 704 lépcsőfokot számoltam. Vagy a brossúra téved vagy én kerültem oxigénhiányos állapotba… :) Tériszonyosok kapaszkodjanak és csak fél szemmel kukucskáljanak le. Van egy a patak szintjén haladó túraút is az Ördög Könyöke nevű helyig, de sajnos későre járt, így kénytelenek voltunk azt kihagyni.

    Leven kanyon alsó kilátója

    Leven kanyon alsó kilátója

    Az utolsó éjszakát kényelmesen szerettük volna eltölteni. Nem akartuk pakolászással elcseszni az időt, ezért Latrobe városkában foglaltunk kabint.Hogy miért ott? Mert ezt a város gyakran nevezik úgy, hogy a “Kacsacsőrű emlősök fővárosa”. Igen, igen és igen. Itt (is) lehet látni vadonban élő példányokat ha kitartóak és szerencsések vagyunk. Papi azt mondta, hogy nem mehetünk el úgy Tasmániából, hogy ne lássunk Platypust. Van itt kacsacsőrű emlős bemutató központ, egy nagy kacsacsőrű emlős szoborral. Korábban már írtam az Ausztráliában fellelhető “nagy” dolgokról, na ez a szobor benne van ebben a listában. Szerveznek fizetős les-túrákat is.

    A kempingesJózsit kikérdeztük, hogz hol lehet a legnagyobb eséllyel kacsacsőrűt látni, mert nem akartunk befizetni ilyen tömegőrületre. Józsi mondta, hogy a Warrawee Forest Reserve-ben napnyugtakor vagy napkeltekor van a legnagyobb esélyünk. Többek között ezért is foglaltunk be kabint éjszakára, mert mi a napnyugtai időpontra szavaztunk és nem tudtuk mikor érünk vissza. Sötétben meg nem szerettünk volna molyolni a sátornyitással. Odaautóztunk és kerestünk egy alkalmas Platypustól “hemzsegő” helyet. Külön váltunk, hogy legalább az egyikünknek hátha szerencséje lesz. Több mint két órát vártunk csendben, mire Papi megpillantotta egyet. Ő volt a szerencsésebb. A Platypus egészen közel volt, kiúszott a partra. Még össze is néztek és videókat is sikerült felvennie, amik innen megtekinthetőek: Platypus 1, Platypus 2, Platypus 3.  Én kicsit messzebb, bent a tóban láttam többet, közelről sajnos nem, csak Papi videóján. Félénk egy állat. Nagyon csöndben kell lenni, semmi hirtelen mozdulat. A legapróbb neszre alábukik a víz alá. Igazán szerencsésnek mondhatjuk magunkat, egy élmény volt. :)

    Kacsacsőrű emlős (Platypus)

    Kacsacsőrű emlős (Platypus)

    Másnap reggel a városka pékségében ücsörögtük, majszoltuk a reggelit. Egyszercsak Papi felkiállt: Te, az ott nem a ház-ikerszomszédunk a két kislánnyal? Azt tudni kell, hogy elutazásunk előtt derült ki, hogy a gyerekes szomszédunk visszaköltözik Queensland államba. Suskus volt az egész dolog körül és a család is nagyon furcsa volt. De az tény, hogy ők voltak, az autójukat is megismertük és a rendszámtábla már tasmáni volt.  ??!! Akkor hogy is van ez, hogy Queensland-be mentek vissza??!! Kamu. Na mindegy. Elnézést a kitérő miatt, csak ledöbbentünk, hogy már megint milyen kicsi a világ.

    Szóval ma este 19:30 indul a kompunk vissza Ausztráliába. Viszont addig is van majdnem egy egész napunk! Igaz? Semmi henyélés! Elmentünk a Mole Creek Karst Nemzeti Parkba, ahol közel 200 karszt barlang van, amiből kettőt megnyitottak a nagyközönség számára. A King Solomons és a Marakoopa barlangok közül lehet választani. Egyik sem túl nagy. A King Solomons egy száraz barlang, a Marakoopa-ban van egy földalatti patak, és olyan világító kukacok, mint amilyeneket Új-Zélandon láttunk, illetve az óriás barlangi pók. Nem volt kétség afelől, hogy mi a több látnivalóval kecsegtető Marakoopa barlangot választottuk. Bár ki tudja, lehet, hogy a másik jobb lett volna, mert nagyot csalódtunk ebben.

    A túravezető kritikán aluli volt. Alig mesélt a barlangról. A csoport elején haladó hölggyel volt folyton elfoglalva, aki Dániából jött. Már majdnem kiértünk (sőt a csoport eleje már kint is volt a barlangból), mikor Papi megkérdezte, hogy akkor hol van a “beharangozott” barlangi pók. Erre Józsi: ja, hogy látni szeretné? Hát mire gondoltál Bélám??!! Odavitt minket és a zseblámpájával rávilágított egy igencsak méretes pókra. Azt hiszem össze is fosnám magam, ha a sötét barlangban beleakadnék ennek a hálójába. Nagy volt. Nagyon nagy. És attól volt ijesztő, hogy úgy nézett ki, mint egy Fekete Özvegy vagy az ausztrál Red Back pók. A mérete viszont vetekedett egy Huntsman pókéval. A Huntsman és a Tarantula/Madár pókók óriásiak, de mivel vastag bolyhos a lábuk/testük nem annyira félelmetesek. Ezzel szemben ennek a barlangi póknak hosszú, vékony fekete lába van. Mondom, hasonló, mint a Fekete Özvegy és az itteni Golden Orb-Weaver pók keveréke. Brrrr. Papinak mondtam, hogy tegye oda az ujját méretaránynak. Nem is értem miért nem sikerült neki közel tennie. A kép nem lett valami jó, mert sötét volt és Józsi rángatta a zseblámpát. Ez a pókfaj csak Tasmániában él, de vannak rokonai Csillében és Argentínában. A teste 1-2 cm, a lábai akár a 18 cm hosszúságot is elérhetik. Mondtam, hogy nagy.

    A barlangi pók. Kicsit homályos, de a miénk...

    A barlangi pók. Kicsit homályos, de a miénk…

    Egy profibb kép az internetről, hogy jobban szemügyre lehessen venni

    Egy profibb kép az internetről, hogy jobban szemügyre lehessen venni. Itt Józsi bácsi bátrabb volt… :D

    Egy jó dolgot viszont elkottyantott Józsi a Cathedral teremben, ami egy 40 méter magas föld alatti terem. Mégpedig azt, hogy ez a 40 méteres terem kismiska ahhoz képest, ami a Kubla Khan barlangban van, innen nem messze. Felcsillant a szemem és nyikorogtak rendesen a fogaskerekek az agyamban, hogy miért is nem tudtam erről és miért is nem abban a barlangban vagyunk mi most. Aztán folytatta Józsi: abban a barlanban a legnagyobb terem, akkora, mint a melbournei krikett dóm. Sajnos a barlang nem látogatható. Nincs kiépítve, de bízik benne (mi is! mi is!), hogy hamarosan megnyitják a nagyközönség számára is. Egyenlőre évente 72 képzett barlangász mehet le és a túra maga több mint 12 órás. Állítólag nagyon szép képződmények vannak lent. Hajdanán, megboldogult lánykoromban sokat barlangásztam. Néha hiányzik. Ha nemcsak hivatásos barlangászokat engednének le, hanem szerveznének fizetős kúszó-mászó-dagonyázó túrát is, mi biztos az elsők között jelentkeznénk rá.

    Kubla Khan barlang

    Kubla Khan barlang (Photo: Mr Wools-Cobb, aki 16 órát töltött a barlangban azzal, hogy a nemzetközi fotócsapatot kísérgesse és közben ő is lőtt egy-két képet)

    Ugye hogy olyan mint a bacon? - Kubla Khan barlang

    Ugye hogy olyan mint a bacon? cseppkőzászló – Kubla Khan barlang (Photo: Mr Wools-Cobb)

    Kubla Khan barlang, 18 méter magas sztalagmit (állócseppkő)

    Kubla Khan barlang, 18 méter magas sztalagmit (állócseppkő) (Photo: Mr Wools-Cobb)

    Aki Devonportban a kompból kiszállva nem az 1-es úton halad délnek, hanem a kisebb B13-ason, az ne hagyja ki Railton falucskát. Az itt lakó emberek mindegyike (vagy csak egy parkász, de ez nem derült ki) “sövény-szobrász”. A falu telis-tele van formára nyírt sövénnyel. Nem gagyi módon. Profi formák. Először azt vettük észre, hogy hoppá, itt egy vonat. Óóóó. Figyeld már ott egy elefánt, egy zsiráf, egy levelet bedobó ember, egy cáááápa, egy polip… Egyre többet vettünk észre. Végül meg kellett állnunk, visszamentünk a falu elejére és végigsétáltunk a főutcán, hogy mindegyiket megcsodálhassuk.

    Rialton falucska sövényei

    Railton falucska sövényei

    Pár óra maradt már csak este 6-ig, mikor is be kell szállni a kompba. Végezetül elmentünk a “Tökfej Falucskába”, aminek létezéséről Krisztől hallottunk. A hely úgy hirdeti magát, hogy a “Világ legnagyobb labirintus komplexuma”. A kompkikötőtől 40 km-re délnyugatra van, a C140-es úton a Promised Land nevű helynél. Nyolc különböző labirintus, 1:5 méretarányban lekicsinyített falu (Tökfej Falucska), 40 ország nagykövetségét viccesen megformáló épületegyüttes van itt (egyelőre a magyar még hiányzik). Ha már csak pár óránk van a komp indulásáig és nem tudjuk mit csináljunk, ez a hely alkalmas az idő elütésére. Gyerekeseknek jó kis szórakozás. Van játszótér, levendula farm, lehet palacsintát is enni és a labirintusokban különböző feladatok is vannak, azon kívül, hogy találd meg a kiutat. Egy jó kis bolyongással zártuk az utat.

    Tökfej Falucska, az egyik labirintus. Ott integetek...

    Tökfej Falucska, az egyik labirintus. Ott integetek…

    Tökfej Falucska

    Tökfej Falucska

    Nagykövetségek. Óramutató járásával (angolosok előnyben): Italy, Iceland, Chilie, Cuba, Poland - mondtam, hogy poénra vette az építő

    Nagykövetségek. Óramutató járásával (angolosok előnyben): Italy, Iceland, Chile, Cuba, Poland – mondtam, hogy poénra vette az építő

    A kompút visszafelé is eseménytelen volt, szerencsére. Reggel háromnegyed nyolcra meg is érkeztünk Melbourne-be. Úgy döntöttünk egyhuzamban lenyomjuk a Melbourne-Adelaide távot a betervezett kitérővel együtt, de nem rohanunk. Hazaérünk, mikor hazaérünk. A kitérő egy 150 km-es kis hurok volt Brim faluba. Bő egy éve véletlenül a tévében láttam egy utazós műsor keretében az interjút erről a helyről. Egyből papírt és ceruzát ragadtam, felvéstem arra az esetre ha majd egyszer arra járunk… És most arra voltunk. Ott volt egy köpésre, hát beugrottunk.

    Egy brisbane-i művész – Guido van Helten- 4 helyi, híres farmer alakját festette fel a 30 méter magas gabona silókra. Már messziről látni lehetett. Nagyon szép. Minden gabonasilót hasonlóan kellene lefesteni. Ezzel rengeteg kíváncsi turistát (többek között minket is) csalogatott a 100 fős, “haldokló” faluba. Ki menne Brimbe? Nincs ott semmi. Egészen mostanáig. Azóta már sok százan vezettek oda, csak hogy megnézzék a nem mindennapi teljesítményt, fellendítve ezzel a falu forgalmát. Azóta a kocsma több ételt és sört, a kisbolt több jégrémet adott el. A hotel tulajdonosa még a festő ingjét (amiben festett) és ecsetét is megtartotta. A srác 3 hét alatt festette meg. Hasonló munkái fellelhetők Ukrajnában, Norvégiában, Olaszországban, Dániában, Izlandon. Általában épületek falára fest nagyban.

    Ez itt a galériája: http://www.guidovanhelten.com/gallery/

    Ez meg a cikk a Brim-i munkájáról: http://www.abc.net.au/news/2016-01-07/brim-grain-silos-guido-van-helten-art-wimmera-victoria/7072768

    Brim, a gabona silók. Papi ott van méretaránynak.

    Brim, a gabona silók. Papi ott van balról a második farmernál méretaránynak.

    silo2Este 18:27-kor Döme begurult a garázsba. Villámgyorsan eltelt ez a négy hét, észre sem vettük. Nagyon tetszett Tasmánia. Biztos visszalátogatunk majd többször és most már többnyire egy-egy nemzeti parkra korlátozzuk a kirándulásokat, hisz ezzel a körtúrával feltérképeztük a szigetet. Jegyzeteltünk, konkrét területekre szűkíthetjük a jövőbeni tíz napos, két hetes útjainkat. A befejező rész képei innen is elérhetőek.

    Ha bármiféle panaszod van - a bloggal kapcsolatban -, akkor nyomd meg a piros gombot.

    Ha bármiféle panaszod van – a bloggal kapcsolatban – akkor nyomd meg a piros gombot. :)

    Kata


  3. Tasmánia – Negyedik rész

    november 11, 2016 by kata_papi

    Cradle Mountain Nemzeti Park, azt a csúcsot fogjuk meghódítani

    Cradle Mountain Nemzeti Park, azt a csúcsot fogjuk meghódítani

    A Mount Field Nemzeti Parki kirándulás után a cél az volt, hogy elérjük Queenstown városát, de a sok szájtátás miatt ez nem jött össze. Kénytelenek voltunk félúton egy Tarraleah nevű falucska kempingjében éjszakázni. A falut az 1930-as években hozták létre azoknak a munkásoknak és családjaiknak, akik azért érkeztek ide, hogy kiépítsék a hegyeket-völgyeket átszelő cső- és csatorna rendszert, amibe a patakok vizeit elterelték. Az így keletkező energiát alakították át azután árammá. Abban az időben pár ezer lelket számláló falucska volt kórházzal, városházával, templommal, boltokkal, de az 1980-as válság teljesen elnéptelenítette. 2006-ban vásárolták fel a területet és alakították át azzá, ami ma: nyaraló faluvá. Itt láttunk először “bundás” teheneket, azaz magashegyi/hegyvidéki teheneket (highland cow). Nagyon viccesek voltak.

    A kemping éttermében vacsoráztunk, de nem ajánlom senkinek, hacsak nincs azóta új szakács. Mindketten csirkét rendeltünk (bárány és marha volt még terítéken). Az enyémet szénné égették, Papié pedig nyers volt belül. Másnap reggel pakolászás közben a kempingszomszéd, Grant átjött és Döme meg a tetősátor felől érdeklődött, mert hogy ők is szeretnének egyet. Kérdezte mennyire macerás, kényelmes, meddig tart kinyitni/becsukni. Aztán a Nissan terepjárókról kezdett el mesélni, hogy mikre kell odafigyelni. Otthon volt a témában. A két fiú jól elbeszélgetett míg én pakoltam. Sokáig feltartottak, de szimpatikus 50-es korú pár volt (vicces mert már mi is majdnem azok vagyunk). Végül elköszöntünk és mindenki ment a maga tervei alapján.

    kempinghelyünk Tarraleah faluban

    kempinghelyünk Tarraleah faluban

    a bundás tehenek

    a bundás tehenek

    Elértük Queenstown városát, ami régen virágzó bányaváros volt, ma kicsit szellemváros hangulata van. Itt letáboroztunk egy éjszakára és bejártuk a környéket. Felsétáltunk a városi kilátó dombra, ahol beszélgetésbe elegyedtünk a dombra éppen felfutó bányamentővel. Szokásos edzését tartotta. Mesélt a bányáról meg a munkájáról és melegen ajánlotta a szervezett bányatúrát, merthogy nem sok olyan hely van, ahol leviszik az embert 1 km mélyre. Sajnos az időnkbe nem fért bele egy 3 órás bányatúra. De elhatároztuk, ha visszajövünk egyszer ide, akkor bepótoljuk ezt a bányatúrát és az innen induló híres vasút-túrát is, amit szintén kénytelenek voltunk kihagyni.

    A queenstowni bányából a kibányászott rezet valahogyan el kellett juttatni a piacra. Mivel a Hobart-Queenstown utat csak 1932-ben építették ki, ezért az 1890-es évek környékén elkezdték megépíteni a Queenstownt Strahannal összekötő vasutat.  Nem voltak könnyű helyzetben ezen a nehéz terepen. Meredek, magas hegyek, amit egy fém sínen közlekedő, sok tonnával megpakolt vonatnak nem egyszerű leküzdenie. A földmérők azt mondták, hogy lehetetlenség megépíteni. Végül fogaskerekeket kapott a vonat, hogy a meredek szakaszokon átküzdje magát. 1897-ben volt az első hivatalos útja, napjainkban már máshogy szállítják a rezet a bányából, a vasút viszont megmaradt a turistáknak. Fél napos vonatozásra lehet menni ezzel a gőzössel mesés tájakon. Hegyek-völgyek között, sűrű esőerdőben, patakok és tengerpart mellett zakatol a vonat.

    A városban fennmaradt régi épületek (hotel, templomok, bank, posta, színház) mindegyike az 1898-99-es években épült. A hotel pazar fa lépcsője még most is úgy néz ki, mintha tegnap “szegelték” volna össze. A lépcsőhöz a fákat (Blackwood) Tasmánia nyugati partjáról vágták ki, elszállították Angliába, ahol megtervezték és legyártották a lépcsősort, majd visszahozták ide a hotelba. Nem értem, nem volt itt egy asztalos? :) Az épületek után felkerestük a világ egyetlen kavicsos/murvás ausztrál futball (footy) pályáját, ami itt van a városban. Nem hinném, hogy élvezet rajta játszani, egyszer kell csak elesni és aki látott már ausztrál focit, tudja mennyit esnek/csúsznak a játékosok.  Mivel a nemzeti örökség részét képezi, ezért nem lehet elbontani.

    A várostól 14 km-re van a híres Henty gleccsermező. A parkolótól pár perc sétára óriási, a gleccser által szállított köveket és moréna (kőzettörmelék) mezőt lehet felkeresni. Tasmánia középső és nyugati részét a pleisztocén korban hatalmas gleccserek takarták. Amikor a gleccserek olvadni kezdtek a “hátukon” cipelt köveket “eldobálták”. Ezeket lehet itt látni. Némelyik hatalmas, némelyiket meg érdekes helyzetben dobta le a jégmező. Nehéz elképzelni, hogy egy gleccser hozta el idáig őket.

    henty_gleccser1                         henty_gleccser2

    A változatosság kedvéért két vízeséshez is elzarándokoltunk. A Nelson vízesés nem volt betervezve, csak útba esett. Kellemes, rövid séta a parkolótól az erdőben, aminek a végén mohával sűrűn benőtt sziklafalról zúdul alá a víz. A sok üléstől elgémberedett végtagok megmozgatására épp elegendő séta és látványnak sem utolsó. A másik be volt tervezve, hiszen a Montezuma vízesés Tasmánia legmagasabb vízesése a maga 104 méterével. A vízesés egy 3 órás nagyon kellemes sétával érhető el. A gyalogösvény egy régi kisvasút nyomvonalán halad gyönyörű bevágásokban. Néhol még a régi vasúti talpfák is megmaradtak 1-2 szeggel. Papinak sikerült bővítenie a vasúti szeg gyűjteményét, aminek nagyon örül. Én a köveket gyűjtöm, ő meg a vasat. Jó időben annyira kellemes séta, hogy sokan a babakocsikat is végigtolják és vannak akik biciklivel teljesítik a távot.

    A vízesés lenyűgöző és tényleg nagyon magas. Az út végén van egy függőhíd is, aminek a helyén régen egy fahíd volt, ahol a kisvonat a vízesés előtt elfordult a völgy másik oldalába. Kicsit elidőztünk itt és szuszogásra, motoszkálásra figyeltünk fel. Egy echidna süni túrta az avart. Valószínűleg öreg lehetett, mert alig volt már tüskéje, csak szőre. Legalábbis mi a korára fogtuk a tüskétlenségét. A visszaút a parkolóba ugyanazon az úton halad, amin jöttünk. A fák között a Nap sugarai utat törtek és egy kis részen megvilágították/felmelegítették az ösvény melletti partoldalt. Mikor odaértünk sercegő, levelen sikló hang ütötte meg a fülem és mivel én haladtam azon az oldalon az agyam egyből üzenetet küldött az “ugró” izmaimnak. Szökkentem vagy egy métert, és közben azt kiabáltam: vigyázz kígyó! Látni még nem láttam, de a hang alapján biztos voltam benne, hogy ez egy kígyó. Nem tévedtem, egy igencsak méretes fekete kígyó napozott ott. Nem akart támadni, szerintem ő jobban megijedt, mint én. Menekülőre fogta. Kiáltottam Papinak, hogy fényképezze le. Közelebbről. Még közelebbről. :)

    Nelson vízesés

    Nelson vízesés

    útközben a Montezuma vízeséshez a felhagyott kisvasút nyomvonalán

    útközben a Montezuma vízeséshez a felhagyott kisvasút nyomvonalán

    a 104 méter magas Montezuma vízesés

    a 104 méter magas Montezuma vízesés

    függőhíd a Montezuma vízesésnél

    függőhíd a Montezuma vízesésnél

    kigyoÚtban a Strahani kemping felé még megálltunk a nagy Henty homokdűnéknél, de mivel nem találtunk semmi információt a parkolóban, hogy mi merre és mennyi idő, ezért egy bő fél órás gyaloglás után visszafordultunk, mondván láttunk mi már magas dűnéket a Kenguru-szigeten. Amúgy se volt egyszerű gyalogolni a homokban. “Szánkózni” meg úgysem akartunk mert nem volt kartonlapunk és nagyon nem akartunk egy-egy lecsúszás után felmászni. Itthon derült ki, hogy kb 1,5 órás az út oda-vissza a parkolótól a tengerpartig, ahol a dűnék vannak. Mi a felétől fordulhattunk vissza, mert a távolban láttuk a tengert. Állítólag egyes dűnék 30 méter magassak. Így is jót sétáltunk.

    Kora estére elértük Strahan városát. Pont időben, mert másnap reggel indult a 6 órás hajóutunk a Világörökség részét képező Gordon folyón. Nem volt kedvünk vacsit kotyvasztani, így sátorbontás előtt beugrottunk egy pizzázóba. Egy szeget nem lehetett a helyen leejteni, úgy tömve volt. Ebből azt következtettük, hogy biztos finom pizzát készítenek. Alig találtunk szabad asztalt, amit aztán később meg kellett osztanunk egy idős házaspárral. Aranyosak voltak, jót beszélgettünk.

    Sydneyből jöttek két hétre. A bácsi elmesélte, hogy a mostoha anyukája magyar volt és elhadarta azt a négy dolgot, amit magyarul tudott: szevasz, büdös a lábad, nagy a hasad, mit csinálsz. Ebből azt szűrtük le, hogy valószínűleg a bácsi gyerekkorában utált fürdeni, folyton éhes volt és sokat rosszalkodott. :)) A pizza tényleg isteni finom volt. Visszagurultunk a kempingbe, épp nyitogatunk ki, amikor valaki ránkköszönt. Mekkora véletlen! Grant és Jo, akik két nappal ezelőtt Tarraleah faluban voltak a szomszédaink, most itt Strahan-ban is épp mellettünk kaptak helyet. Nagyon vicces. Grant megkérdezte, hogy két nappal ezelőtt a Tarraleah-i kemping éttermében vacsiztunk-e, mert ők bárányt ettek és mindketten kisebb ételmérgezést kaptak. Akkor mi még elég jól megúsztuk a csirkéinkkel. Áthívott minket a lakóautójukba egy sörre és dumálásra. Elég későre járt, másnap viszonylag időben kellett szedelődzködnünk, hogy elérjük a hajót, ezért illedelmesen visszautasítottuk. Ő azért leírta a címüket és a mobilszámát, hogy ha egyszer Queensland-ben, pontosabban Townsville-ben járunk, akkor feltétlenül keressük fel őket. Úgy lesz, mondtuk.

    Az időjárással most se volt szerencsénk. Másnap reggel szemerkélő esőre ébredtünk. Gyorsan összecsuktuk a sátrat, hogy ne ázzon meg nagyon, mert az elkövetkező napokban nem fogjuk kinyitni. Az ég teljesen be volt simulva. Szép kis hajóútnak nézünk elébe. Pont ugyanolyan trágya idő volt, mint a motorcsónakos kirándulásunkon a Tasmán-félszigeten. Beugrottunk a pékségbe reggeliért, amit a kikötőben betoltunk. Összeszedtük a meleg ruháinkat, hátizsákot és felszálltunk a hajóra. Most már tudjuk miért kell napokkal előre foglalni helyet. Két nagy hajó indult és mindkettő tele volt. A hajón működik egy kis büfészerűség, ahol húsos pitéket, muffinokat, rágcsákat, hideg-meleg innivalókat lehet vásárolni. A svédasztalos ebéd viszont benne van a jegy árában. Kint a nyílt vízen még rosszabb volt az idő. A fedélzet tetején és elöl a hajó orrábban szinte csak mi ketten ácsorogtunk. A többiek bent dideregtek. Mondjuk nem is csodálom. Azokban a cuccokban amikben felszálltak a hajóra én a kertbe nem mernék kimenni egy szelessebb napon. Hogy ezek mire gondolhattak?! Nem is értjük.

    elöl a hajó orrában

    elöl a hajó orrában

    kint a fedélzeten nincs tömeg

    kint a fedélzeten nincs tömeg

    háttérben a Pokol Kapuja átjáró

    háttérben a Pokol Kapuja átjáró

    a tea barna színű Gordon-folyó

    Gordon-folyó, a víz színe elvileg teabarna színű

    Strahan városa egy kb 30 km hosszú és 5-15 km széles majdnem zárt öböl (Macquarie Harbour) felső csücskében helyezkedik el. Az öbölbe egy szűk (500 méter széles) kis átjárón áramlik be a tenger vize, amit Pokol Kapujának neveznek. A 6 órás hajóút abból áll, hogy a városból elhajóztunk a Pokol Kapujához, majd hosszanti irányban végig az öblön. Kikötöttünk Sarah-szigetén, továbbhajóztunk a Gordon-folyó torkollatához és kb 2-2,5 km hosszan felhajóztunk a folyón, aztán a 30 km hosszú öbblön visszahajóztunk a városba. Nem mondom, hogy nem érte meg, de ha ezt előre tudjuk, hogy a folyón ilyen keveset leszünk, nem biztos hogy befizetünk erre az útra. Olyan érzésünk volt, mintha azokon a luxus óceánjáró hajók egyikén lennénk. Unalmas volt. Félreértés ne essék, nem ítéljük el azokat, akik élvezik ezt a fajta nyaralást/pihenést, de mi még nem nőttünk fel az ehhez hasonló időtöltéshez. Reméljük van még hátra legalább 30 aktív évünk. Aztán majd 80 felett biztos élvezni fogjuk a Föld körüli óceánhajókázást. Picit eseménytelen volt. Lehet, hogy az esős idő is rányomta a bélyegét.

    A Pokol Kapuja és az emberkéz alkotta halcsapdák érdekesek voltak. A Sarah-szigeti kiszállás kész rémálom volt. Pedig ott el tudtunk volna időzni 1-2 órát. Alig láttunk valamit a szigetből. Végig rohanni kellett a csoporttal. A hajó utasait 3 csoportra szedték. Három idegenvezető egymás sarkát letaposva vitte a csoportokat és próbálta egymást túlkiabálni. Egyik csoport a másikat érte. Nem volt idő rendesen megnézni a romokat. Rohanni kellett, mert a hajó indult tovább. Amúgy a túravezetők nagyon élvezetesen adták át a sziget történetét. A világörökség részét képező folyón meg szinte alig hajóztunk valamicskét. Pedig ez lett volna a lényeg. Ennyit arról, ha valamit nagyon beharangoznak és nincs reális infó róla. Ja, a hajóúton összefutottunk az esti pizzázós “asztalpartnerünkkel”, az idős sydney-i házaspárral és hangos – a bácsi által is ismert – “Szevasz” üvöltéssel köszöntöttük egymást.

    Egy-két érdekesség a szigetről. Sarah-szigete volt Tasmánia egyik legelső fegyenc telepe. Ide szállították a különösen kegyetlen és a többször szökött rabokat. A sziget nem túl nagy. Nyolc hektár területű, 670 méter hosszú, 150 méter széles. 1822-1833 között éltek itt a rabok, addig, amíg Port Arthur meg nem nyitotta kapuit. Az első ideérkező rabokkal kivágatták a sziget fáit, hogy legyen hely az épületeknek. Később rájöttek, hogy ez nagy hiba volt, mert észak felől viharos szelek fújtak. Ezért kénytelenek voltak egy 9 méter magas széltörő kerítést építeni a sziget teljes északi hosszára. Az egyik legkegyetlenebb, legnyomorúságosabb telep volt. 1923-ban 9100 korbácsütéses fenyítés volt. Úgy emlegették a helyet, hogy ” place of unspeakable horrors and a living hell”. Ezt valahogy úgy fordítanám, hogy a kimondhatatlan borzalmak és poklok helye. Ennek ellenére is nehezen tudták kordában tartani a rabokat. Kezdetben fakivágásra használták az elítélteket. Később hajóépítésre tanították őket. Ezekben az időkben Sarah-szigete volt a legnagyobb hajóépítő “gyár” Ausztráliában. A telep 11 éves működése alatt több mint 100 hajót épített a Huon fenyő fáiból. Ezek között volt egy 226 tonnás háromárbócos , 12 kétárbócos, 3  egyárbócos és 24 kisebb vitorlás meg a sallang ladikok. Alacsony vízállásnál még ma is láthatók a facölöpök, amin a hajókat építették.

    A sziget után behajóztunk a barnavizű Gordon-folyóra. Az a kis rövid szakasz, amit a folyóból láttunk gyönyörű volt. Mintha megállt volna az idő. A hajó is megállt és ki lehettt szállni egy rövidke körsétára a mohával, zúzmóval, taplógombával benőtt “elvarázsolt” erdőbe. Láttunk egy 695 éves fatörzs metszetet, amin meg lehetett számolni az évgyűrűket, valamint egy kb 1500 évesre becsült régi Huon fenyő maradványait. Ezek a fenyők a 2-3000 éves kort is megérik.

    A hatórás hajóút után egyből a Cradle Mountain Nemzeti Parkot céloztuk meg. Az idő nem akart javulni, ezért kénytelenek voltunk szobát bérelni 3 éjszakára a kemping egyik faházában, mivel itt kerek három napot terveztünk eltölteni. Aki ide készül időben foglaljon szállást, mert nehéz szabad helyeket találni. Nekünk szerencsénk volt. Az összes kabin foglalt volt, de sikerült megcsípnünk egy szobát, amit úgy hírdetnek hogy családi szállás. Egy nagy fabodegában van 8 szoba, amik mindegyikében egy emeletes ágy és egy francia ágy van. Négyfős családoknak ideális. Konyhának, fürdőnek meg ott van a kemping közöse. Úgyis csak aludni jár az ember vissza egy-egy túra után. Kinek van még ereje tévézni?!

    A Nemzeti Parkban a dolgok nagyon jól meg vannak szervezve. Mindenhol térképek (nagy örömömre használható térképek), ha tanácstalanul álldogál valaki, egyből odaugrik egy parki dolgozó és megkérdezi miben segíthet. Tanácsokat ad, túraútvonalat javasol, időjárást mond, ami egy-egy hosszabb túránál hasznos tud lenni. A parkbelépő 16,50 dollár, ami egyben egy buszjegy is a shuttle buszra. Negyedóránként jár a busz, négy helyen áll meg és egészen a Dove-tóig visz be. Minden egyes megálló saját autóval is megközelíthető, de nincsenek nagy parkolók kialakítva, így ha nem korán reggel megy az ember, akkor nem lesz szabad hely. Érdemes a látogató központnál kialakított óriás parkolóban leállni és onnan a buszt használni. Ráadásul a beveztő út is keskeny. Sok helyen egyirányú, óvatosan kell vezetni.

    Cradle Mountain messziről

    Cradle Mountain messziről

    A Cradle Mountain Nemzeti Park Tasmánia egyik leglátogatottabb, legnépszerűbb parkja. Rengeteg túra közül lehet mazsolázni. Vannak fél-, három-, 8 órás túrák, illetve a 65 km hosszú híres Overland Track, amire 6 napot ír a könyv. Az ösvények jól ki vannak jelölve/táblázva. Néhol szépen kiépített, több kilóméteres fapallókon lehet sétálni. Mivel az időjárás nem akart javulni, ezért itt is többször mentünk be a Dove-tóhoz, hogy lássuk szép időben az “ikonikus” hegyet. Szerencsére sikerült esőmentes órákat is elcsípnünk a három nap alatt.

    A Nemzeti Parkban a gyalogos túrázás mellett lehetőség van vadvízi kanyontúrázni is. Ez nem a szokásos gumicsónakos vad folyón való lecsorgás, hanem a patakban kőről-kőre ugrálás, derékig érő vízben botladozás, vízesésekről és sziklákról való leugrásos haladás. Extrémebb esetekben kötélen lemászás a vízesésen/ben. Amolyan igazi kaland. Meg is akadt a szemem ezen a túrán még a tervezés időszakában és furcsa mód Papi szűrőjén is átment. Így első nap behaladtunk a szervező cég kis kukszlijába, hogy befoglaljunk. Előre kell foglalni, mert nagyon népszerűek. Mi szombatra szerettünk volna, de már csak vasárnap délutánra volt hely. Van egy 3-4 órás, egy 6-8 órás és egy 7-8 órás túrájuk. Minden kategóriában napi két csoport indul, kivéve a leghosszabb, legdurvábbat, mert ott csak napi egy csapatot vállalnak be. A rövidre 8 év a korhatár, a két nehezebbre 15 éves. Nem igazán volt meleg napos időnk, így elsőre a két nehezet passzoltuk. Hiába adnak neoprém ruhát, azért itt-ott becsorog a hideg víz és kell egy kis idő mire a test felmelegíti azt, na és az arcot mindig éri víz. Ráadásul fogalmunk se volt, hogy mire számítsunk. Jobb egy bemelegítő túra, minthogy megutáljuk ezt az egészet elsőre. Aztán ha tetszik jöhet a másik két hosszú is. Ezen a címen lehet bővebben tájékozódni: http://www.cradlemountaincanyons.com.au/

    Első nap bebuszoztunk a tóig. Sétáltunk a tó körül. Felsétáltunk a tó partján lévő nagy jégkori sziklatömbre. A Dove-tó egy gleccser alkotta tó és a partján maradt egy óriási sziklatömb, aminek a tetején láthatóak a gleccser nyomai. Szép időben kellemes a tetején ücsörögni és bámészkodni. Rövid láblógatás után nekiindultunk a Dove kanyon körtúrának, amire 2-3 órát írnak az útikönyvek. A túra kezdetét jelző táblát az istennek se találtuk meg, így teljesen véletlenül az óramutató járásával ellentétes irányba csináltuk meg a kört. Nem volt szándékos, de tudat alatt jó döntés volt, mert a kellemes fapallós séta után egy olyan szinte függőleges, meredek szakasz következett, amit ha felfele kell megmászni… háááát igencsak rányomta volna a bélyegét az egész túrára.

    Mi épp lefele araszoltunk ezen a meredek részen, mikor “békaemberek” egy csoportja mászott felfelé. Nagyon el voltak csigázva. Nem is csodálkoztunk ezen, hiszen ki az az őrült, aki neoprém “búvárruhában”, mindenféle túracipő vagy bakancs nélkül küzdi fel magát a sziklán?! Szörnyülködve húzódtunk félre, hogy elengedjük magunk mellett, hisz Mátyás király óta tudjuk, hogy a terhes szekérnek van elsőbbsége. És mi úgy gondoltuk, hogy ezek a “békaemberek” a vízzel megszívott, kényelmetlen ruháikkal elsőbbséget élveznek. Hagytuk ellihegni magunk mellett és azon gondolkodtunk, hogy honnan jöttek és mi végett ez a szerelés. Aztán rájöttünk, hogy ez a vadvízi kanyontúrázós társaság. Cseppet megborzongtunk és titkon reméltük, hogy nem a 3-4 órás túra, mert akkor vasárnap mi is erre fogunk brekegni.

    A körtúra nagyon szép volt. Fapallón kezdtük, majd egy meredek sziklás rész következett. Aztán elértük a patak feletti magas sziklafalat, aminek az aljába vágott utat magának a víz. Lent a patak partján kicsit letértünk az ösvényről, amire csak kis kavarás után találtunk vissza. Enyhe emelkedővel ismét fent voltunk a dombok tetején, majd kellemes séta vissza a kiinduló pontig. Zárás előtt gyorsan beugrottunk az információs központba és a másnapi időjárás felől érdeklődtünk. Nagyon szerettünk volna felmászni a Cradle hegy 1545 méter magas csúcsára, ami egy 8 órás gyalogtúra. Amúgy a legmagasabb csúcsa a Barn Bluff (1559 m) és ha jól emlékszem oda 10 órás utat írtak, így mi megelégedtünk a népszerűbb Cradle Summit csúccsal. Különben is a különbség csak 14 méter magasságban, időben viszont plusz 2 óra. Biztos kicsináltuk volna magunkat. Ráadásul az időjárás is szeszélyes. A brossúrán is figyelmeztetnek, hogy akár egy óra leforgása alatt az égető napsütés átválthat erős szélbe, esőbe vagy akár hóesésbe. Ezért mindig legyen nálad a négy évszaknak megfelelő öltözék. Ezzel szemben találkoztunk olyan kirándulókkal a csúcs közelében akiken egy forrónaci és pántos kispóló volt, meg egy fél literes víz a kezükben. A képeken látni fogjátok, hogy mi hogy fel voltuk öltözve egy-két szakaszon.

    Dove-tó

    Dove-tó

    Dove-tó, balra a nagy gleccser szikla, elvileg állnak rajta "hangyaemberek" méretaránynak

    Dove-tó, balra a nagy gleccser szikla, elvileg állnak rajta “hangyaemberek” méretaránynak

    ParkőrGizi azt mondta, hogy szép kiránduló idő lesz szombaton, így másnapra be is terveztük a csúcshódítást. Az első shuttle busz reggel 8:15-kor megy, ami nekünk túl késő volt, ezért korán reggel indultunk Dömével, hogy még legyen hely a belső parkolókban. Több irányból is megközelíthető a csúcs. Mi a Ronny Creek-ből indultunk 7:30-kor. A völgyben kellemes fapallókon lehet sétálni. Wombat oduk vannak a partoldalban és ha szerencsések vagyunk, akkor nem csak a halom kocka alakú wombat “brikettet” látjuk, hanem magát az állatot is. Ezután az ösvény befordul egy sűrű erdőbe. Még mindig kiépített fapallókon lehet haladni. Egy kisebb vízesés után az ösvény kezd meredek lenni, de még nem vészes. A Kráter tóhoz 8:25-kor értünk. Itt lepihentünk a tó partján lévő kis fa csónakházban, hogy megreggelizzünk, aztán nekivágtunk a Marion csúcsnak. Nem volt túl vészes. A végén volt egy kis meredek láncos rész, 9:20-ra fel is értünk. Fentről nagyon szép kilátás nyílik a Kráter és Dove tavakra, meg a Cradle hegyre. Szusszantunk egyet, magunkhoz vettünk egy kis gyümölcsöt majd megcéloztuk a csúcsot.

    Az út a Marion kilátótól egészen a Kitchen Hut nevű kunyhóig szinte szintben haladt. A Nap sütött, kellemes séta volt. A kunyhót 10:15-re értük el. Itt meglátogattuk az utolsó gravitációs budit, mert innentől a csúcsig semmi nincs, még bokor se. Úgyhogy kifacsartunk mindent és nekivágtunk a kaptatónak. Érdekesség, hogy a budi  “tartalmát” helikopterrel szállítják el, amikor a speciális gyűjtőedény megtelik. A teli konténert síneken lehet kigurítani a WC alól, azt elviszi a gépmadár, egy üreset pedig begurítanak  a teli helyére. Köszönhető mindez a szigorú világörökségi előírásoknak.

    Szóval miután elvégeztük szükségünket nekiláttunk mászni. Innen kezdődött a meredek rész. Nagyon meredek volt. Aztán elértük azt a pontot, ahol már nem volt ösvény csak az óriási dolorit sziklák. Ezeken kellett négykézláb, foggal-körömmel kapaszkodva felmászni a csúcsig. A javasolt utat a sziklába fúrt, néhol a sziklák közé betolt vasrúd jelezte. Nem volt egyszerű. Néhol nagyon nehéz volt biztonságos fogást találni. Egy rossz lépés és máris becsúszol két nagy sziklatömb közé, ahonnan csak a hegyimentők bányásznak ki.

    Két órán keresztúl araszoltunk felfelé, mire elértük a csúcsot. Szerencsések voltunk. Végig sütött a Nap és egyfolytában azon járt az eszünk, hogy esőben ezek a sziklák mennyire csúszhatnak. Szinte lehetetlen esőben megmászni. A csúcsról hihetetlen 360 fokos panoráma tárult elénk. Elég sokat elidőztünk fent. Bámészkodtunk, aztán ebédeltünk egy szélvédett helyen és élveztük a meleg napsugarakat. Mivel Dömét a Ronny Creek-i parkolóban hagytuk, ezért visszafelé is ugyanarra mentünk amerre jöttünk. A sziklás részen lefelé a gatyaféket is igénybe vettük. Levághattuk volna az utat a Dove-tóig és ott felszállhattunk volna a shuttle buszra, ami elvitt volna a Rony Creek-ig Döméhez, de olyan szép volt a táj meg az idő, hogy inkább szép lassan visszasétáltunk. Délután negyed 5-re meg is érkeztünk a parkolóba.

    útközben a csúcsra, Ronny Creek

    útközben a csúcsra, Ronny Creek

    reggeli a csónakházban

    reggeli a csónakházban

    a csónakház kívűlről

    a csónakház kívűlről

    láncos rész a Krtáter-tónál

    láncos rész a Krtáter-tónál

    Marion kilátó

    Marion kilátó

    igen, oda fel balra, amerre az ösvény visz...

    igen, oda fel balra, amerre az ösvény visz…

    Kitchen Hut, az utolsó pihenő a csúcs előtt

    Kitchen Hut, az utolsó pihenő a csúcs előtt

    innen szikláról-sziklára "ugráltunk"

    innen szikláról-sziklára “ugráltunk”

    foggal-körömmel kapaszkodtunk

    foggal-körömmel kapaszkodtunk

    cradle_sziklak1cradle_sziklak2

    míg nem egyszer csak elértük a csúcsot

    míg nem egyszercsak elértük a csúcsot

    Papi rúdtánccal ünnepelt :D

    Papi rúdtánccal ünnepelt :D

    Egész éjszaka szakadt az eső. Reggel felébredtünk és még mindig szakadt. Az ég be volt simulva. Az információs központhoz alig tudtunk lesétálni a kepingből, ami 10 perces séta. Nagynehezen leküzdöttük magunkat és megkérdeztük a kanyonosoktól, hogy: ugye törlitek a mai kanyontúrát? Erre ők: a reggeli csoprt is elment, a délutánival se lesz gond. Mi van? Esik az eső! Áááá, ez még nem vészes, mondták. Lógó orral visszaballagtunk a kempingbe és kivonultunk a konyhába, hogy megreggelizzünk. Nyitunk be és a szokásos 10 fős kínai csapat -akik a nap 24 órájából 20-at a konyhába töltöttek- megduplázódott. Hemzsegtek a konyhában. Osztódással szaporodtak.

    Megjegyzem az egész Nemzeti Park tele volt kínaiakkal. Kezdtük azt érezni, hogy Kínában vagyunk és nem Tasmániában. A konyhában mindent kisajátítottak. Úgy kellett harcolni a dolgokért. A nyolc rózsás gázon 6 rózsán az ő hatalmas kondérjaikban rotyogott valami. Anyukámnak nincs akkora kocsonyafőző fazeka, mint amikben ezek főztek. Amikor kivették a cupákos húst, csak a csont volt majdnem olyan vastag, mint a karom. A három nap alatt egy fél disznót biztos feldolgoztak… :))) Nem tudtunk olyan időben menni, hogy ezek ne kotyvasztottak volna valamit. Reggel 10-kor bevonultak és délután 5-kor még mindig zöldséget aprítottak. Olyan készletekkel érkeztek, hogy nekünk nincsenek ilyen dolgok otthon a spájzban. Rendes menüket főztek, hangoskodtak, rajtuk kívül senki nem létezett. Tizenegy óra körül végeztünk, kint még mindig szakadt az eső mikor az egyik 50 körüli kínai nő fennhangon bejelentette a többieknek, hogy akkor ő ma felmegy a Cradle hegy csúcsára. Sok szerencsét, gondoltuk magunkban. Tizenkettőnél előbb nem tud elindulni, mert kb addigra ér ki a tóhoz a busz, a gyalogút maga 8 óra hosszú, az eső szakad, a sziklák csúszósak és visszafele már sötétben fog botorkálni. Ezt a felelőtlenséget. Na mindegy, ő tudja. Valahol örültünk is, hogy holnap van az utolsó napunk, mert ezek a kínaiak nem tudnak viselkedni – tisztelet a kivételnek – és a mosdó, fürdő is kritikán aluli utánuk.

    Picit pihentünk a szobánkban és lelkiekben készültünk a kanyontúrára. Nagyon nem akaródzott menni. Nyirkos hideg volt. Hol esett, hol nem. A túra délután fél kettőkor indult és kb negyed órával előtte kellett ott lenni. Elérkezett az idő. Menni kellett. Szakadó esőben legyalogoltunk a kanyonosok kukszlijához. Mikor mindenki megérkezett a csoportból megtörtént az eligazítás. Elmondták, hogy kb negyed óra az út busszal valameddig, onnan 20 perc séta a deck, amin át kell öltözni, majd egy óra a vízben, 20 perc séta vissza a deck-re, visszaöltözés, séta a buszhoz és visszabuszozás. Kiemelték, hogy a deck az csak egy sima fa platni, ahol semmi bodega, semmi tető, semmi fiú-lány elkülönítés (a túravezető, a királynő és a paraszt is ugyanott öltözik át), mert ez természetvédelmi terület, a Világörökség része és a lehető legkisebb beavatkozással kellett nekik kiépíteni a túrához szükséges dolgokat.

    Hát ez érdekes lesz. Esőben levetkőzni, majd a vizes testre felráncigálni a neoprém ruhát, végül mindezt kifele jövet is, csak akkor már elvileg a száraz ruhát kellene magunkra húzni, de hogy ezt hogy fogjuk kivitelezni esőben, még rejtély. Kiosztották a felszerelést. Ajánlatos egy fürdőruha a neoprém ruha alá. Teljes ruházat nem ajánlott, mert ennek a ruhának az a lényege, hogy a befolyt vizet a test hője felmelegíti, a ruha meg benntartja a vizet és ezért nem fagyunk szét a vízben. Célszerű váltó alsót és törölközőt vinni. Kihangsúlyozták, hogy a kiadott felszerelés kilenc részből áll: vízálló hátizsák, kantáros neoprém gatya, neoprém felső, neoprém zokni, cipőszerűség, úszómellény, kesztyű, pelus (nem a rázós részek miatt, hanem a sziklákon való csúszkálás miatt, hogy védjék a ruhát) és egy kobak (nehogy szétloccsanjon az agyunk ha esetleg elkapna a sodrás). Az eligazítás alatt többször is megkérdeztek mindenkit, hogy meg van e a 9 db-os felszerelés. Mindenki figyelt a túravezetőkre, kivéve egy 3 tagú ázsiai csapatot. Még össze is néztünk Papival, hogy milyen illetlenek.

    Felcuccoltunk a kisbuszra és olyan mákunk volt, hogy mikor az átöltözés helyszínére gyalogoltunk elállt az eső és ez tartotta is magát addig, amíg át nem öltöztünk. Hideg volt, de legalább nem áztunk el, ami annyira nem volt érdekes, hiszen pár perc múlva úgyis tetőtől talpig vizesek leszünk, de a száraz ruhát szárazon sikerült betenni a vízálló zsákokba. Érték ne nagyon legyen nálunk, mert átöltözés után ezeket a zsálokat egykupacban ott kell hagyni a platformon. A túravezetőnek volt egy vízálló kis hátizsákja, amiben gondolom az elsősegély cucc volt, abba át lehetett adni a komolyabb értékeket megőrzésre, mert az vele volt a hátán végig. Szerintetek hiányzott e valakinek valami a felszerelésből? Hát persze, hogy az egyik kis ázsiai csaj nem tett be magának sisakot. Kénytelen volt a túravezető odaadani a sajátját. Amúgy mindig két vezető van a csoportban. Az egyik folyamatosan fényképez. Elvileg saját fényképezőt és kis fejre szerelhető kamerát is lehet vinni saját felelőséggre. De fényképezőt nem érdemes, mert nincs arra idő, hogy mindig elővedd és fényképezz. Csak akadályozna a mozgásban és nem élveznéd a túrát. Rengeteg képet lőnek a szervezők, akár külön kérésre is. Nagyon jó fejek. Ezeket a képeket a túra végén meg lehet venni.

    a kanyon túra csoportképe

    a kanyon túra csoportképe, a sisak nélküli a túravezető

    kanyontura02

    a szuperman ugrás!

    a szuperman ugrás!

    a bomba ugrás befogott orral!

    a bomba ugrás befogott orral!

    fejünk felett a beragadt 150 éves farönkök

    fejünk felett a beragadt 150 éves farönkök

    kanyontura06                           kanyontura07

    kanyontura09 kanyontura08

    "kikígyózunk" a patakból

    “kikígyózunk” a patakból

    Indulás előtt csináltak egy csoportképet. Én piros ruhában és sárga sisakban, Papi narancssárga ruhában és piros sisakban tűnik fel a képeken. Lemásztunk egy kis létrán a patakba és nem ugrottunk bele úgy, mint Új-Zélandon anno, mert itt csak térdig érő víz volt nagy kavicsokkal az alján. Nem volt egyszerű gyalogolni benne. Aztán mélyült a víz és egyre több hideg víz “áramlott” be a ruhába. De nem volt választásunk, be kellett engedni, hogy minél hamarabb felmelegítse a tesünk. A túra alatt a vezetők folyamatosan meséltek a környékről, a patakról, a Huon fenyőfákról. Néhol már nyakig merültünk és hagytuk had sodorjon a patak.

    Elérkeztünk az első olyan részhez, ahol a víz már elég mély volt ahhoz, hogy a szikláról beleugorjunk, de nem volt még olyan mély, hogy “trottyvalagast” (elnézést, gyerekkorban mi így hívtuk a “bomba” ugrást, amit az otthoni mediben előszeretettel gyakoroltunk) vagy talpast ugorjunk. Itt “Superman” ugrással kellett mindenkinek leugrania, hogy nagyobb felületen feküdjünk fel a vízre és ne süllyedjünk olyan mélyre becsapódáskor. Papi nagyon szépen leutánozta szuperment. Én beszaribb voltam. Úgy gondoltam, hogy a lábam becsapódáskor jobban megvéd, mint az oldalam, így nem igazán vettem fel a repülő pózt.

    Tovább úszva egyre magasabb sziklák vettek körül. Voltak részek, ahol már nem ért le a lábunk. Elértünk arra a helyre, ahol kötéllel kellett felmászni a parti sziklára, majd a 4 méter magas partfalról beugrani a patakba. Itt szigorúan bombát kellett ugrani, a víz mély volt, el kellett rugaszkodni jó messzire, nemcsak leugrani, mert alattunk egy kiálló sziklarész volt. Ez annyira bejött nekünk, hogy Papival repetáztunk és kétszer másztunk, kétszer ugrottunk.

    Majd az egyik szűk résznél megálltunk és a vezetők megkérdezték, hogy ki tudná megmutatni azt, ami már több mint 150 éve ugyanúgy van itt. Mindenki a sziklákat vizslatta, hátha valami bekarcolt üzenetet, jelet talál, de semmi. Pedig ott volt az orrunk előtt, csak épp a szó szoros értelmében nem láttuk a fától az erdőt. A szűk sziklakanyon tetején jobbról ballról keresztbe kidőlt fák voltak, mintha hidak lennének. Ezeket a fákat még (elvileg a túravezetők meséje szerint) James “filozófus” Smith, a politikus, aranybányász, felfedező vágta ki 1862-ben. Kellett neki a pénz az egyik expedíciójához és úgy gondolta, hogy kivágja az értékes Huon fenyőfákat, leúsztatja ezen a patakon, majd eladja jó pénzért. Csakhogy a fák fennakadtak. Hétből jó ha egyet le tudott úsztatni. Abban az időben 12 fontot kapott darabjáért, ma köbmétere 40 000 dollárba kerül.

    Miután feltalálták a “vízálló’ ruhát újra visszajött és kiszabadított néhány fát, de amit a fejünk felett láttunk, azok az általa kivágott és fennakadt példányok. Jó sok volt belőle. Ő volt az első “kanyonozó” itt és ő talált először ónt Tasmánian. Ezután következett a “megbízunk e a társunkban” csobbanás. Ez az amikor álló helyzetből hátradőlsz és abban bízol hogy a társad elkap. Hátra mersz dőlni? Na itt háttal kellett állni szikla tetején és a túravezető lelökött a szikláról, csak épp nem volt mögötted senki, hogy elkapjon. Háttal csobbantál a vízbe. Utolsóként egy kisebb barlangszerűségben kellett keresztülúszni, majd végül kígyóba összekapaszkodva csorogtunk le az utolsó métereken.

    Túránk végén csoportképet csináltunk, kimásztunk a patakból és szerencsénkre ismét elállt az eső. Néha esett túra közben, de nem sok vizet zavart, hisz nyakig vízben voltunk. Visszagyalogoltunk a platformra és szerencsére ismét száraz időben sikerült átöltöznünk. Míg mi vetkőzéssel/öltözéssel bajlódtunk a túravezetők olyan isteni forrócsokit rittyentettek a patak vízéből egy kis kemping gázfőzőn, hogy mind a tíz ujjunkat megnyaltuk. Nagyon jól esett a hideg víz után. Még egy-két táblacsoki is előkerült. Ezek mind részei a túrának. Nagyon jól meg volt szervezve. A túravezetők, Anthony és Félix nagyon odatették magukat. A túra élvezetes, kalandos volt. Gyerekeseknek kifejezetten ajánljuk ezt a 3-4 órás utat. Nem fogják megbánni. Nehezen indultunk neki az időjárás miatt, de kellemeset csalódtunk és mindegy milyen az idő ez egy életre szóló kaland. Már alig várjuk, hogy a két hosszabbat is megcsinálhassuk, még akkor is ha békaemberként kell függőleges sziklán kiköpni a tüdönket. Meg fogja érni.

    A túra végén megvettük a fényképeket (154 darab képet másoltak fel a tárolóra), mert nagyon jól éreztük magunkat és majd a nyugdíjas otthonban szeretnénk újrapörgetni ezeket az élményeket, mikor a nővérke bejön pelust cserélni. A nap végén elsétáltunk még az elvarázsolt erdőbe. Ez egy rövidke 20 perces séta a mohával, zúzmókkal, érdekes gombákkal benőtt sűrű erdőb. Végül búcsút intettünk a Nemzeti Parknak és robogtunk tovább.

    wombat a kisbuszból elcsípve

    wombat a kisbuszból elcsípve

    Papi és a "földtúró" echidna süni

    Papi és a “földtúró” echidna süni

    Papi mindig húzogatta az oroszlán bajszát...

    Papi mindig húzogatta az oroszlán bajszát…

    A következő és egyben befejező részben végighaladunk Tasmánia észak-nyugati partszakaszán vissza egészen a kompkikötőig. Ellátogatunk egy megkövesedett lávatóhoz, leereszkedünk a föld alá, bejárjuk a “Tökfej” falucskát és végre valahára természetes élőhelyén találkozunk a kacsacsőrű emlőssel.

    A mostani bejegyzés képei innen vagy az Új Képeink gombra kattintva érhetőek el. Csak megjegyzem, minden kép feliratozva van.

    Kata