augusztus, 2018

  1. A sivatagi hadművelet

    augusztus 2, 2018 by kata_papi

    Simpson_fejlecMegcsináltuk! Pipa a Simpson sivatagnak!

    Nagyon jól sikerült a túra. Minden percét élveztük! Annak ellenére is, hogy a legyek pirkadattól sötétedésig körül dongtak minket (a képek magukért beszélnek). Jó kis csapatot alkottunk Tamásékkal. Állunk elébe a következő közös kalandnak/kalandoknak. A két hét alatt összesen 4202 km-et autóztunk le, ebből a sivatagi szakasz 638 km volt, amit négy és fél nap alatt tettünk meg. A kék utat jártuk be, ebből a sárga a sivatagi rész, amit nyugatról-keletre csináltunk meg. A három piros pötty pedig három nevezetes hely, amiket felkerestünk: Poeppel Corner, ahol három állam találkozik (NT, QLD, SA), Haddon Corner, ami Dél-Ausztrália jobb felső csücske és a Cameron Corner, ahol mi már jártunk korábban. Itt is három állam találkozik: QLD, NSW, SA. Na, a földrajzi és térképolvasási ismeretek után ugorjunk is tovább a mostani túrára.

    SimpsonDesert_Route_KataekA résztvevők: Tamás-Szilvi-Gábor, Kata-Papi. Valamint a két terepjáró: Tehén, ami Tamásék 4WD-ja. és Junior, Döme utódja. Még nem szóltunk róla, hirtelen történt minden. :o)

    Az expedíció előtt kétszer összeröffentünk, hogy megbeszéljük az útvonalat. Ki-mit szeretne megnézni a környéken, illetve útközben és ki-mit hoz. Felesleges két lábos, két vágódeszka, két ezmegaz, hisz végig együtt haladunk. Így is rengeteg cuccot kellett magunkkal vinni. A sivatagban aztán tényleg nincs semmi, csak amit magaddal viszel. Illetve ajánlatos plusz néhány napos bent ragadást is belekalkulálni kaja és víz szempontból. A kajával nem akartunk sokat bíbelődni. Nincs idő főzőcskézésre, mosogatásra pedig felesleges vizet pazarolni. Ezeket figyelembe véve kétféle étellel készültünk. Az egyik a hagyományos konzerv, ami nagyon hasonlít az otthoni Globus termékekhez, amiket vízben kell felmelegíteni (töltött káposzta, paradicsomos káposzta, zöldbabfőzelék fasírttal, borsó főzelék, pörkölt, stb). Szerb testvéreink készítették őket és meg kell mondjam, ahhoz képest, hogy konzerv kaja, ehető. Sőt egyik-másik  kifejezetten finom. Mondjuk a tartósítószer a húsokon kiérződik, de nem kell az év 365 napján ezt enni. A másik egy speciális szárított kaja volt (liofilizált). Tamás talált rá és tesztelte is, mikor a Murray-folyón evezett le. Amerikából rendeltük és semmi más nem kell hozzá csak forró víz. Kellemes csalódás volt. A beef stroganoff isteni finom. Az lett a kedvencem. De a többi is ehető: lasagna, grill csirke krumplipürével,  teriyaki csirke rizzsel és még sok más. Ezen a linken el lehet olvasni Tamás beszámolóját ezen étel elkészítéséről. A mosogatásokat pedig azzal váltottuk ki, hogy ezekhez a konzerv és zacskós kajákhoz műanyag eldobható evőeszközöket vittünk. Tudom-tudom… környezetszennyezés… tisztában voltunk vele, de ritkán fordul elő ez a szituáció. Mondjuk ez volt az első az itteni 11 évünk alatt. Ígérjük, nem csinálunk ebből rendszert.

    A környéken semmi térerő nincs. Lehetőség van a nyugati behajtásnál Mt. Dare-ben vagy a keleti behajtásnál Birdsville falucskában műholdas telefon bérlésére, amit az elején felveszel, végén meg leadod. Így is úgy is be kell menni ezekre a helyekre a tankolás és valami normális ennivaló miatt. Mivel Tamás nemrég tért vissza a nagy Murray-folyó expedíciójáról, ahova vitt magával műholdas telefont és EPIRB-et (Emergency Position Indicating Radio Beacon – jelentése kb: vészhelyzeti, pozíció jelző rádiós jeladó), így nem kellett bérelnünk. Az EPIRB egy nagyon hasznos kis szerkezet. Akkor kell működésbe hozni, mikor életveszélyes a szituáció. Ekkor be kell kapcsolni, a szerkezet jelet küld és már jön is a felmentő sereg: katonaság, helikopter, minden bevethető mentőegység.

    Az indulást szombat reggelre terveztük. Előző nap délután viszont leszakadt az ég. Egész éjjel esett. Még másnap reggel is. Alig tudtunk összepakolni. Rengeteg dolgot kellett feltenni a kocsik tetejére: sátrat, pótkereket, üzemanyag kannákat, maxtrax-eket. Mivel egyikőnknek sincs kocsibeállója, így mikor enyhült, vagy pár percre elállt az eső gyorsan kiszaladtunk és feldobtunk valamit a tetőre. Majd vissza. Vártunk. Kirohantunk, meghúztunk 1-2 csavart  és vissza. Bő fél napot vesztettünk ezzel és csak délután egy óra körül tudtunk elindulni. Nem is jutottunk aznap túl messzire. Sebaj. Nem rohantunk.

    Szerettük volna útba ejteni a híres Maree Man-t, amiről már írtam korábban pár sort. Tudjátok, ez az a Nazca vonalakra hasonlító emberalak, aki egy bumerángot tart a kezében. 1998 június 26-án fedezte fel egy pilóta, aki arra repült. Az alak 4,2 km hosszú (vagy magas) 20-30 cm mélyen van a földbe vájva és a vonalak 35 méter szélesek. A mai napig nem tudják, hogy ki, miért és hogyan csinálta. Elvileg csak a levegőből lehet látni, de mi bíztunk benne, hogy valahol csak meg lehet közelíteni autóval és valamelyik testrésze csak látható lesz. Sajnos nem. Magánterületen fekszik és nem lehet a közelébe menni. Nagy kár.

    Mt. Dare-ig ugyanazon az úton haladtunk, mint amikor 2011-ben megcsináltuk az észak-déli Adelaide-Darwin-Adelaide túrát. Ismét a kihagyhatatlan Coward Springs-i kempingben aludtunk. A meleg vízű artézi forrás-fürdőt kihagytuk, mert millió szúnyog volt. Ismét ellátogattunk az artézi forrásokhoz, amit Tamásék még nem láttak. Ezekből több száz van a környéken. Olyanok, mint egy nagy vakondtúrás, aminek a tetején bugyog ki a több száz méter (néhol 1-2 km) mélyről feltörő meleg forrásvíz.

    Coward Springs után egy jégkrém erejéig megálltunk William Creek-ben, utána meg sem álltunk a híres Oodnadatta-i Pink Roadhouse-ig, ami kocsma, étterem, bolt, posta, kemping, autószerelő műhely és benzinkút egyben. Itt éjszakáztunk a kempingben és kiszámoltuk, hogy hol kéne tankolnunk a sivatagi szakasz előtt. Az utolsó üzemanyag felvevő hely vagy itt van Oodnadatta-ban vagy Mt Dare-ben. Tehénnek 40 literrel nagyobb a tartálya, így neki teljesen mindegy volt hogy ott Oodnadatta-ban vagy Mt Dare-ben iszik. Junior-nak viszont nem. Mindketten vittünk magunkkal két 20 literes üzemanyag kannát is a biztonság kedvéért. A legrövidebb sivatagi átvágás a French Line-on kb 500 km. Az emberek többsége ezen megy keresztül és kipipálja, hogy megvolt a Simpson. Mi viszont a lehető legtöbbet szerettünk volna látni a vidékből. Annyira tetszett, hogy nem kizárt az sem, hogy egyszer még visszamegyünk és megcsináljuk a délről induló Hay River szakaszt, ami becsatlakozik a Madigan’s Route-ba. Erről azt írják, hogy a legnehezebb átkelés, semmiképp ne induljunk neki egyedül. Legalább 8-10 nap kell arra hogy átérjünk. Erre az időre kell üzemanyag, kaja és víz. Fontolóra vesszük majd…

    CowardS1CowardS2PinkRoadHIndulás előtt megvettük a Desert Park Pass-t, ami nélkül nem lehet elvileg behajtani a sivatagba. Kiváncsi lennék arra, hogy ki ellenőrzi a meglétét, mert mi nem találkoztunk egyetlen egy parkőrrel sem. Ez a belépő 2018-ban 160 dollár per autó és egy évig érvényes. Ehhez a belépőhöz egy igényes kis információs füzetet adnak és 3 darab térképet. Kicsit borsosnak tűnhet az összeg ahhoz képest, hogy bent a sivatagban semmit sem kapsz érte.

    Kanyarodjunk vissza a tankoláshoz. Ha Oodnadatta-ban tankolunk, akkor 175 km csapódik a sivataghoz, amit le kell fedni üzemanyaggal. Ha Mt. Dare-ben, akkor meg 70 km-el bővül a sivatag. Viszont Mt. Dare nem esik útba, 70 km-re van északra a Dalhousie forrásoktól, ami a Simpson kapuja. Így azt a 70 km-et oda-vissza meg kell tenni. Sok választásunk nem volt, maradt Mt. Dare. Az üzemanyag ára azt sugallta, hogy igencsak messze vagyunk mindentől. Míg Adelaide-ben 1,3 dollár volt akkor 1 liter diesel, addig itt 2,3 dollár. Nincs mese. Ez az utolsó hely, ahol tankolni lehet. Csurig töltöttük a tartályokat és a 2×20 literes kannákat.

    A terv az volt, hogy az éjszakát a Dalhousie forrásoknál töltjük. Az út eleje nagyon köves volt, de végül sötétedés előtt elértük a forrást. Egyikőnknek se volt kedve fürdeni. A levegő hőmérséklete közel annyi volt, mint a víz hőmérséklete. Nem igazán tudtunk volna felfrissülni. Úgy döntöttünk, hogy majd talán reggel, amikor még hűvös van. A Dalhousie forrás által kialakított kis tavacskában lehet úszkálni. Télen biztos nagyon kellemes lehet. A víz mindig 34-38 fokos, a tó mélysége néhol a 14 métert is eléri. A forrás szájánál a víz 43 fokos és 160 liter jön ki másodpercenként. A tóban 3 halfaj (az egyik lecsipkedi az elhalt bőrt a testről), 6 vízi csiga faj, néhány kisebb rákocska és béka él. Ezek a fajok csak itt találhatóak meg, sehol máshol. Sátrat bontottunk és kiderült, hogy Tamásék hűtője bemondta az unalmast. Pont a sivatag előtt… Kiderült, hogy a kábel törött el a dugó mögött. Tartalék kábel nincs. Kinek van két kábele a hűtőhöz? A fiúk nekiálltak szerelni. Ha minden kötél szakad, bezsúfolódunk egy hűtőbe. A kajáink nagy része konzerv vagy szárított, csak az innivalókat, tejet, vajat, sajtot és felvágottakat kell hűteni. Végül sikerült a fiúknak úgy megoldani, hogy levágták a dugót és direktbe kötötték be a drótot. Működött a dolog. Halelúja! Az első nap 70 km-et haladtunk, mert csak délután hagytuk el Mt. Dare-t.

    A Simpson sivatag Ausztrália negyedik legnagyobb sivataga és itt találhatók a világ leghosszabb, párhuzamos homok dűnéi. Több mint 1100 párhuzamos dűne fut itt észak-nyugatról dél-keletre és kb 8-10 000 évesek. Hosszuk meghaladja a 200 km-t, magasságuk 5-30 méter. A legmagasabb a Big Red (40 m), ami Birdsville falu határában van és mi a túránk végén küzdöttünk meg vele. A dűnék közötti lapos részek 200-600 méter hosszúak. Mi amúgy nyugatról-keletre haladtunk. Az okosok szerint elvileg ez a “könnyebb”, mert a dűnék keleti oldala meredekebb. Úgy voltunk vele, hogy elsőre ne vagánykodjunk, éljük túl, aztán majd mint gyakorlott “sivatagi rókák” megcsináljuk visszafelé is vagy más utakon szeljük át. A sivatag december 1-től március 15-ig (a nyári időszakra) le van zárva. Komoly büntetés jár annak, aki ilyenkor vág neki. Nyáron akár 50 fok fölé is mehet a hőmérő higanyszála. Azért van a lezárás, mert régebben sok turista felkészületlenül vágott neki. Ott ragadtak, meghaltak vagy komoly mentőegységek kellettek a kimentésükre.

    3D terepmodell a párhuzamos dűnékről. A kék vonal az útvonalunk. Ez nem a teljes sivatagi szakasz modellje. Az túl nagy lenne és elveszne a sok dűne.

    3D terepmodell a párhuzamos dűnékről. A kék vonal az útvonalunk. Ez nem a teljes sivatagi szakasz modellje. Az túl nagy lenne és elveszne a sok dűne, így legalább picit látható a párhuzamos dűne rendszer.

    A homok színe a sárgától a narancssárgán át a sötét vörösig minden színt produkált, néhol még fehéres homok is volt.  Állítólag egy nagy folyórendszert fedeztek fel 35 méterrel a dűnék alatt. A tudósok úgy gondolják, hogy ez a nagyobb folyókból és kisebb patakocskákból álló vízrendszer 50 millió évvel ezelőtt a felszínen csordogált, amikor még sokkal nedvesebb klíma volt itt. Érdekes elmélet… Kempingezni a földúttól 50 méteres sávban lehet. Tábortűzhöz fát gyűjteni tilos, mi is két zsáknyi fát vittünk magunkkal itthonról. Az első fehér ember 1936-ban ment keresztül a Simpson sivatagon, az első terepjáró pedig egy Nissan Patrol volt 1962-ben.

    BigRed7Mindkét autóban volt CB rádió, ezzel kommunikáltunk útközben. Tamásék mentek elől és mindig jöttek ilyen hasznos információk: a bal oldali ágon gyertek fel, nagyon dobál csak második nekifutásra “low range”-ben tudtunk felmenni, a tetején nagy gázzal, “korrugétid fos” és ehhez hasonlók. A sivatagot keresztül autózók hivatalosan a 10-es UHF csatornát használják, így mi a 12-esre álltunk rá. Néha valaki beleszólt, ilyenkor átálltunk a 13-asra. Hasznos dolog ez a CB rádió. Míg mi a 12-esen beszélgettünk, addig Gábor egy másik kézi CB egységen folyamatosan figyelte a 10-es csatornát a szembe jövő forgalom miatt. Az emberek többnyire közlik, hogy merre járnak és hogy épp nekivágtak ennek vagy annak a dűnének. A sivatagot átszelő út ugyanis egynyomtávú, így egy-egy homokdűne meghódítása elég veszélyes tud lenni ha a szembe jövő is nyomja ezerrel. Épp ezért 2014 óta kötelező a dűne zászló állandó használata. Az előírás szerint a zászló 30×30 cm méretű és fluoreszkáló kell hogy legyen és minimum 3,5 méter magasan kell hogy legyen a talajtól. Általában a lökhárítóra szokták feltenni. Tényleg hasznos és már messziről látszik, hogy valaki közeledik. Az út mentén öt kilóméterenként jelzőoszlopok vannak leütve, amin 3 betű és számok vannak. A betűk az út nevét jelölik (FRN – French Line, RIG – Rig Road, WAA – WAA Line), a számok meg a távolságot kilóméterben Dalhousie forrástól. Így ha valaki lerobban és segítséget kell kérnie, meg tudja mondani a mentőegységeknek, hogy kb merre van, illetve a CB rádión is így tudjuk megadni, hogy éppen merre járunk.

    Dűnezászló állítás

    Dűnezászló állítás

    Útvonal egyeztetés

    Útvonalegyeztetés

    Dalhousie forrásokat elhagyva tettünk egy 26 km-es kitérőt, hogy megnézzük a Spring Creek Delta vidékét, ami teljesen úgy néz ki, mint egy folyó delta vidéke. Rengeteg víz (a sivatagban?!), mocsaras terület. Hihetetlen, hogy ennyi víz tud lenni egy sivatagban, ahol az éves csapadék csak 15 cm.

    A jobb alkaromon 29 db, a balon 14 db szúnyogcsípést számoltam össze reggel és még Papi meg én jártunk a legjobban, rajtunk volt a legkevesebb csípés. A Deltavidék után a következő megálló a Purni Bore volt. A French Line utat 1964-ben egy francia olajipari cég építette ki, olajat és gázt kerestek és 1963-ban ők fúrták a Purni kutat. A kút 1880 méter mély, a feltörő víz pedig 85 fokos. A fúrás után le is heggesztették a kútfejet, de az az idők folyamán korrodálódott és 18 liter víz szivárgott ki másodpercenként, ami egy mesterséges tavat hozott létre. Viszont ez a napi közel 2,5 millió liter víz sok vizet szipkázott el a Dalhousie forrásoktól, ezért 1987-ben a Dél-Ausztrál kormány kénytelen volt lezárni a kutat egy sipkával, de egy pici/kontrollált szivárgást hagyott, hogy a tóban és az a körül kialakult élővilág megmaradjon. Rengeteg madár, vadszamár és teve jár ide inni. Mi csak egy döglött teve tetemet és sok pintyet láttunk ottjártunkkor.

    A forrásnál épp egy 5 autóból álló társaság ebédelt. Szóba elegyedtem az egyik bácsikával (nem mai gyerekek voltak). Kiderült, hogy ők onnan jönnek, ahova mi tartunk. Jól ki is kérdeztem, hogy milyen az út minősége. Józsi nem volt kispályás. Hatvannyolc éves! Most is oda-vissza csinálja meg a Simpson-t és ez lesz neki a nyolcadik (!) átkelése. Annyit mondott még, hogy idén a kelleténél több légy van. Pfuuuu. Tényleg? Nem mondod. Mi észre sem vettük…  A Purni Bore után nem sokkal lefordultunk a Rig Road-ra, ahol megpróbáltunk felkeresni 1-2 felhagyott olajkutat. Titkon bíztunk benne, hogy hátha otthagyták a “bólogató” szamarakat, de mindent leszereltek. Volt olyan hely, amit csak a GPS koordináta alapján tudtunk belőni, hogy valahol itt lehetett a kút. Egynél viszont megtaláltuk a rozsdás táblát, amin azt írták, hogy: Macumba No.1.-es kút 1977.11.16. Ez is valami. A nap lenyugvóban volt, ezért gyors kempinghely keresésbe fogtunk. Minden nap igyekeztük délután öt körül táborhelyet keresni, hiszen itt most tél van és korán sötétedik. Sötétben nem egyszerű megfelelő helyet találni, ami közel vízszintes, nincs hangyaboly, nem túl köves. A konyhasátorhoz két cölöpöt mindig le kellett ütni.  Azért egyszer-kétszer előfordult, hogy korom sötétben, fejlámpával kellett sátrat bontanunk. Mondjuk ilyenkor legalább a legyek nem ették az életünket. Itt most jó kis helyet találtunk. Egy hosszan futó dűne lábánál. A lenyugvó nap épp a dűne mögött tűnt el. Minden vörösen izzott. Második sivatagi napunkon 183 km-et haladtunk.

    Táborhely két dűne között

    Táborhely két dűne között

    Napfelkelte a sivatagban

    Napfelkelte a sivatagban

    naplemente

    Naplemente a sivatagban

    Simpson_teveallatok2Reggel általában 7-kor keltünk. A legyeket így sem sikerült lekörözni. Amint picit pirkadt, ők már zümmögtek és le se feküdtek egészen sötétedésig. Még az esti tábortűz körül is lebzselt 1-2 arrogáns egyed. A reggeli gyors légyhálóskalap alatti tisztálkodást követően bezsúfolódtunk a konyhasátorba. Igen, jól olvastátok. A légyháló alatt mosakodtunk, mostunk fogat. Nekem egyszer sikerült is a fogmosó vizet átköpni a hálón. Elfelejtettem, hogy a fejemen van. Háló nélkül egy percet sem lehetett kibírni. Elevenen faltak volna fel a legyek.  🙂

    A konyhasátor elvileg két ember kényelmes lötyögésére alkalmas. Erre most öten voltunk. De ismerjük a mondást: sok jó ember kis helyen is elfér. Picit kellemetlenül éreztük magunkat, mert Tamás és Szilvi szorultak be a bejárattal szembeni részhez, ahol az asztal volt, így mindig ők kenték meg a kenyereinket, főzték meg a kávét, forralták a vizet a vacsihoz. Öt csillagos luxus kiszolgálást kaptunk. Tamás isteni kávét főzött minden reggel egy speciális kávéfőzővel. Nem kotyogóval. Minden reggel és minden este itt a konyhasátorban kerestünk menedéket. Itt nyugodtan tudtunk ülni. Nyugodtan tudtunk enni. Szép nyugodtan megreggeliztünk, megcsináltuk a szendvicseket ebédre, amit szigorúan mindenki a kocsiban ülve evett meg. Este pedig 2-3 órát ücsörögtünk és sztorizgattunk. A konyhasátor nélkül valószínűleg negatív élményekkel jöttünk volna haza. Szóval épp reggeliztünk az első sivatagi napunkon, mikor egy dingó vonyítására lettünk figyelmesek. A hang a dűne felöl jött. Egy magányos dingó sétált a sátrak mögötti dűne tetején. Sajnos senki nem hozta be a konyhasátorba a kameráját, telefonját. Igyekeztünk halkan kiosonni, hogy képet lőjjünk, de megneszelte és éltűnt a bokrok mögött. Mi is összecuccoltunk és tovább indultunk.

    legyek05A sátormadzagon topzódó legyeket fényképezem épp

    A sátormadzagon tobzódó legyeket fényképezem épp

    legyek02

    Na ezeket a szemtelen, melegedő példányokat fényképeztem.

    A jobb oldali fekete dingó gyanus. Nem hallottunk még fekete dingóról...

    A jobb oldali fekete dingó gyanus. Nem hallottunk még fekete dingóról…

    Junior teljes harci díszben

    Junior teljes harci díszben. A konyhasátorban épp Szilvi készülődik a reggelihez.

    Ha valakinek az él a fejében, hogy a sivatag csak homok hátán homok, akkor ki kell ábrándítsam a Simpsonnal kapcsolatban. Ez nem olyan, mint a Szahara, ahol ameddig a szem ellát csak homokdűnék vannak. Mi is meglepődtünk, hogy ez itt mennyire nem sivatag. Rengeteg növényzet volt mindenfelé. Igaz fák nem. Azok csak a vége felé kezdtek felbukkani. Bokrok, fűcsomók, gyertyaláng alakú kiszáradt bokrok, hippi füvek, virágok váltakozva követték egymást. Sok élő állattal (a legyeket leszámítva) nem találkoztunk. Viszont rengeteg különféle lábnyomot láttunk a homokban: dingó, teve, gyík, bogarak és egy érdekes kanyargós lenyomatot, amit úgy gondoltunk, hogy valami csúszómászó csinál. Pedig egyetlen egy kígyóval se találkoztunk. Szerencsére elkerültük egymást. Később a kanyargós lenyomatról kiderült, hogy egy bogár csinálja, ami a homok alatt “molyol”. Rengetegszer megálltunk fényképezni. Lenyűgözött a táj változatossága, a végtelenség. Volt úgy, hogy csak álltunk a dűne tetején és nem hittük el, hogy csak mi vagyunk ott, ahol a madár se, vagy csak alig jár. Hihetetlen érzés.

    001_Blue002_Green004_Orange003_Grey

    Szilvi az egész út alatt gyűjtögette a “színeket”, majd mozaikokat gyártott belőle

    "Lábnyomok" a sivatagban

    “Lábnyomok” a sivatagban

    labnyomok2

    A “molyoló” bogár

    Gyertyalángok...

    Gyertyalángok…

    Hippi füvek...

    Hippi füvek…

    Élet a sivatagban...

    Élet a sivatagban…

    Az út többnyire homokos volt. Néhol puha, mély homok. Néhol “korrugétid”, azaz keresztbordás, ami szétzúzza a vesekövet is, na meg az autó is széthullik rajta. Dűnére fel-le, pár száz méter egyenes szakasz, dűnére megint fel-le és így tovább. Mint a hullámvasúton. Néha délnek fordultunk, ilyenkor vagy két dűne között, vagy a dűne oldalában haladtunk. A dűnék teteje mindig homokos volt. Többnyire lendületből kellett nekivágni a dűnéknek. A szabály az, hogy a gumikat le kell ereszteni. Erre külön táblázat van, meg a tapasztalat, hogy mikor, milyen terepen mennyire kell csökkenteni a guminyomást. Így tettünk mi is az első nap. Lapos gumik. De ennek ellenére is nehezen küzdöttük át magunkat 1-2 meredekebb dűnén. Volt olyan dűne, aminek 3-4-szer futottunk neki, mert a teteje előtt egy méterrel Junior megállt és nem maradt benne annyi szufla, hogy átbukjon rajta.

    SimpsonSivatag4A második sivatagi napunkon Szilviék vicces kedvükben voltak és megtréfáltak minket. A Rig Road-on haladtunk keleti irányba és figyeltünk nehogy eltévesszük a kereszteződést, ahol északra kell majd fordulnunk. Tamásék haladtak elől és a rádióban mondták, hogy a következő elágnál biztos lesz egy Üvegtigris. Tudjátok, büfé, kávé, hideg üccsi. Mi meg visszarádióztunk: itt a semmi közepén, ne álmodozzunk. Semmi nincs több száz kilóméteren keresztül. Szilvi még visszaszólt, hogy a Kata milyen kishitű. Ezzel le is zártuk a témát. Mi kicsit lemaradoztunk a por miatt. Pár perc múlva halljuk a rádióban: elértük a kereszteződést, itt várunk rátok. Ok. Lassan odacsorogtunk.

    Már messziről látszott a fa útjelzőtábla, ahol 90 fokban el kellett fordulni. Valamik csücsültek a táblán. Jé! Kólás doboz, üdítős doboz, műanyag flakon. Hangosan (nem magamban) mondom Papinak: nézd már milyen jó fejek az emberek, valaki összegyűjtötte az eldobált dobozokat és legalább egy helyre tette. Amúgy a sivatagban magaddal kell vinni végig a szemetet. Nincsenek lerakó helyek csak az elején és a végén.

    Odaértünk, kiszálltunk a kocsiból, közeledünk a táblához. Megfogtuk a dobozokat. Jé, ezek tele vannak! Basszus ez hideg! Ez meg hogy lehet?! Szerintem Szilviék ekkor már röhögtek a kocsiban. Picit odébb álltak le Tehénnel. Ekkor vettük észre a kis műanyag dobozt az üdítők mellett, amiben 2 dollárosok voltak, oldalán cetlivel: darabja 2 dollár, nincs visszajáró. Ekkor esett le. Az Üvegtigris! Itt a büfé. Hihetetlen jó poén volt. A ciki az egészben, hogy nem esett le se elsőre (üres dobozok), se másodikra (jé ezek tele vannak), se harmadikra (figyeld már, ez hideg), csak amikor megláttuk a pénzes dobozt. Teljes leépülés.

    Az elágazástól 12 km-re van a “Lone Gum” fa. Ez az eukaliptuszok családjába tartozó coolabah fa és azért érdekes, mert a környéken sehol nincs ilyen fa. Szép nagyra nőtt. Amúgy ezek a fák árterületeken vagy a víz szélén szeretnek nőni. Ez a példány nagyon eltévedt. Több száz kilóméteres sugarú körben semmi víz nincs. Senki nem tudja hogy került ide és hogy hány éves lehet, na meg az is kisebb csoda, hogy még mindig életben van.

    A Simpson sivatag elején Dalhousie Springs-nél elhelyezett szemétgyűjtő hely

    A Simpson sivatag elején Dalhousie Springs-nél elhelyezett szemétgyűjtő hely

    A Simpson sivatag "Üvegtigrise"

    A Simpson sivatag “Üvegtigrise”

    A magányos "coolabah" fa

    A magányos “coolabah” fa

    A fát elhagyva a térkép szerint egy nagy sasfészeknek is kellett volna itt lennie valahol, de bármennyire is tekergettük a fejünket, nem találtuk meg. Biztos elköltözött… Amúgy a térképre rengeteg hasznos információt pakoltak fel. Még azt is rátették, hogy most épp 5-7 méter magas dűnéken haladunk át vagy hogy 10-15 méter magasak jönnek.

    A változatosság kedvéért a mai napon a mi hűtőnk állt le. Lemerült a második akkumulátor, ami pont azért lett beszereltetve, hogy a hűtőt üzemben tartsa éjszaka is. Csak cseppet durrant el Papi agya. Direkt olyan céghez vitte el, akiknek neve van. Pont azért, hogy ne legyen galiba a sivatagban. Még mondta is nekik, hogy a Simpsonba megyünk, nem gond, ha egy nappal tovább van nálatok az autó, de legyen jó. Erre tessék… mintha most szereltek volna be először dupla akkumulátoros rendszert. Az aksi teljesen lemerült és a motor valami miatt nem töltötte fel. Gábor minden este és reggel lelkesen kimérte az akku töltöttségét, de az érték egyre alacsonyabb volt. Ezt sajnos már nem tudták megszerelni a fiúk. Nem tudták mi lehet a gond. Csak azt sejtették, hogy valami miatt nincs töltés.

    Nincs mese, a romlandó kajákat át kellett cuccolnunk Tamásék bütykölt, de legalább működő hűtőjébe. A hátralévő nyolc napot egy hűtővel oldottuk meg. Végül is sikerült, nem volt nagy gond, csak bosszantó, hogy egy kisebb vagyont hagy ott az ember a szakiknál és szart kap vissza. Mondjuk mi is hibásak vagyunk, mert nem teszteltük indulás előtt. De csak azért, mert a túra előtt három héttel került hozzánk Junior és ez idő alatt kellett Döme szintjére hozni és felkészíteni a sivatagra. A szerelőtől csütörtök délután jött vissza, szombaton meg már indultunk is. Na, ne is bosszankodjunk tovább a hűtőn. Nem érdemes. Este meggyújtottuk az első tábortüzet és farkasszemet néztünk az első sivatagi skorpióval, aki a tűz mellett bukkant fel. Ajánlatos zárt cipőt viselni. A legyek miatt pedig hosszú nadrágot és hosszú ujjú inget, különben az őrületbe csikiznek a legyek. A harmadik sivatagi napunkon 137 km tettünk meg.

    tabortuz1tabortuz2allatok1

    Tankolás a sivatag közepén

    Tankolás a sivatag közepén

    Csapatmunka...

    Csapatmunka…

    Negyedik napunk a sivatagban. A fürdést kétféleképpen lehet megoldani egy ilyen sivatagi átkelésnél. Az egyik, hogy nem fürdesz. 🙂 A másik, hogy próbálod imitálni a fürdést.  Nagyméretű nedvestörlőkkel és/vagy fára akasztható kempingzuhannyal, ami egy 10 literes ballon a végén zuhanyrózsával. Mi egy ilyet vittünk maunkkal amit sajnos fa hiányában nem tudtunk sehova felakasztani. Okos. Így maradt az 5 literes kis vizesballon. A kempingzuhanyhoz mindig van velünk egy kis rácsos deszka, amire rálépünk, hogy ne legyen sáros a lábunk. Egymást lelocsoljuk a kannából, szappanozás, újabb locsolás. Teljesen jól működik. Kb 4 liter víz elég egy fürdésre. Bevált. Működik.

    A mai napra a térkép szerint elég sok látnivaló jutott. A Rig Road-ról áttértünk Knolls Track-re, hogy megnézzük az Approdina Attora Knolls-t. Ez nem más, mint egy ikerdomb. Törékeny gipsz kibúvás, ami a környék legmagasabb pontja is egyben. Fel lehet sétálni a tetejére, ahonnan szép kilátás nyílik a tájra. Már az odavezető úton fel-fel tűntek a gipsz sziklák. Az eddig homokos út kisebb-nagyobb fehér gipsz kiugrásokkal voltak tarkítva. Lassan haladtunk, mert kerülgetni kellett őket. Kis idő múlva ez az út egy T elágazással becsatlakozik a népszerű French Line-ba. Az út minőségén látszott, hogy mindenki ezt használja. Több mélyebb gödröt is láttunk, ahol azok kapartak el, akik nem engedték le kellőképp a kerekeket, vagy azok, akik utánfutót húztak maguk után. Ezen a napon megtörtént az első és egyetlen beragadásunk.

    Egy dűne kifogott rajtunk. Már harmadszor futottunk neki és mindig egy méterrel a teteje előtt beragadtunk. Közben egy román srác ért utol minket. Tamás mondta, hogy ha csak azon az egy méteren múlik, akkor Tehén felrántja Juniort. Mi mondtuk neki, hogy megpróbálnánk még egyszer. Ismét egy méteren múlott, de ekkor már úgy voltunk vele, hogy rendben, húzzon fel Tehén. Legalább lesz egy olyan kép is, ahol használjuk a köteleket. Milyen sivatagi átkelés az, ahol nem ássa el magát az autó és nem használjuk az ásókat, maxtrax-eket. Mindent az olvasóért. Rögtönöztünk egy felhúzást. Egy méterről beszélünk, de a homok olyan puha és mély volt, hogy Tehén negyedszeri rántással rángatta csak fel Juniort a dűnén. A román srác nyugodtan várt lent addig.

    Mikor felért picit beszélgettünk vele. Ő egyedül vezetett át a sivatagon. Nagyon bátor. Vagy inkább vakmerő…?! Kérdezte, hogy mennyi a kerekeinkben a nyomás. Mondta, hogy annál (azaz a szokásos sivatagi előírásnál) jóval lejjebb szokták itt engedni az emberek. Mikor elment engedtünk még a kerekekből és a fiúk később mondták, hogy sokkal jobban veszik az autók a dűnéket, mint korábban. Ennyi múlik a keréknyomáson. Viszont arra is figyelni kell, hogy egy bizonyos ponton nem szabad laposabbra engedni, mert egy kanyarodásnál leugorhat a gumi a felniről.

    A táj ismét sokat változott. Egyre több fa váltotta fel a bokrokat és rengeteg sós tavon keltünk át. Szerencsére mindegyik csontszáraz volt. Viszont megmaradtak azok a keréknyomok, amiket esős időben hagytak ott az akkori “átkelők”. Egy-kettő olyan mély volt, hogy kész csoda, ha abból az illető önerőből szabadult ki. Elgondolkodtunk azon, hogy mi a jobb. Száraz melegben, legyek hadával küzdeni, de mindig száraz lábbal visszaszállni a kocsiba? Vagy esős időben tengelyig elsüllyedni a sóstóban, és mindig sáros lábbal visszaszállni a kocsiba? Háááát akkor már inkább az előbbi. A legyes verzió.

    Junior elkapart egy méterrel a dűne teteje alatt

    Junior elkapart egy méterrel a dűne teteje alatt

    Junior_elkapart2

    Tehén nekiveselkedik

    Tehén nekiveselkedik

    ÉÉÉééééés! Felrántja Juniort.

    Éééééés! Tehén felrántotta Juniort. Juhéj!

    Átkelés az egyik sós tavon

    Átkelés az egyik sós tavon

    sosto2

    Az átkelés nyomai "esős" időszakban

    Az átkelés nyomai “esős” időszakban

    Délután fél négyre el is értük a Poeppel Corner-t. Itt három államhatár találkozik, három időzónával. Így ezen a helyen fél órás különbségekkel háromszor lehet újévet köszönteni. A Poeppel Sarok nevét Augustus Poeppel-ről kapta, aki egy német bevándorló volt és ő mérte fel az 1880-as években Dél-Ausztrália, Queensland és az Északi-Terület határait. A sarok eredetileg 2-300 méterrel arrébb a sóstó közepén volt. Ez abból adódott, hogy a távolságméréshez használt láncban  voltegy kis hiba, ami itt fent a sarokban már ekkora csúszást eredményezett. De abban az időben felmérni/kimérni ilyen hosszú nyíl egyenes távolságot hihetetlen teljesítménynek számított. Negyedik napunkon 119 km-et tettünk meg és szomorúan konstatáltuk, hogy ha minden jól megy, akkor holnap kiérünk a sivatagból.

    PoeppelCorner2

    Poeppel Corner

    Poeppel Corner: Papi, Kata, a határkő, Szilvi, Gábor, Tamás

    Utolsó napunk a sivatagban, de várt még ránk a híres Big Red (Nagy Vörös) homokdűne a maga 40 méterével. A hátralévő szakaszra a térképen be voltak jelölve az útba eső érdekesebb képződmények, növény együttesek melyeket hellyel-közzel megtaláltunk. Sós talajt kedvelő bozótos (salt bush flat), valamiféle a dűnék között felbukkanó “köztes” dűnék, spinifex dűnék amiken azok a vicces fűcsomók nőnek amiket én csak hippifűnek hívtam. Egyik helyen még látható a Vermin Proof Fence egy kis darabja, ami a dingó kerítéshez hasonló. Többnyire a rágcsálók távoltartása miatt épült több száz kilóméteren keresztül. Ebédre pont elértünk az Eyre Creek-hez, ami egy kiszáradt folyómeder. Legalábbis most ki volt száradva. Eső esetén ebben az U alakú teknőben rendesen hömpölyög a víz. Charles Sturt 1844-45-ben pont idáig jutott el az expedíciójával, amivel a feltételezett belső tengert kereste. Hihetetlen volt, amikor a meder alján beautóztunk a folyómederben. Bámultuk a magas partfalat, a kimosott fák gyökerét, amik arról tanuskodtak, hogy itt néha nemcsak egy csörgedező kis patakocska szokott csordogálni. Ebédünket a folyómederben a nagy fák árnyékában költöttük el. A folyót elhagyva megjelentek az első eukaliptusz fák.

    Eyre Creek, a folyómeder. A meder alján a háttérben Junior.

    Eyre Creek, a folyómeder. A meder alján a háttérben Junior.

    SimpsonSivatag1SimpsonSivatag2SimpsonSivatag3SimpsonSivatag5SimpsonSivatag6SimpsonSivatag7SimpsonSivatag8SimpsonSivatag9A homokdűnék így a vége felé kicsit nagyra nőttek, már csak egy párat kellett leküzdeni és délután háromnegyed háromkor ott álltunk a Big Red lábánál. Első ránézésre nem tűnt olyan nagynak. Tehén nem sokat szarakodott, nekiindult. A felénél járhatott és a mérete egy bolháéval vetekedett. Ugye? A méretarány! Én mindig mondom, kell viszonyítási alap. Szóval csalóka volt ez a dombocska. Főleg azért, mert mikor azt hitted hogy felértél, akkor még egy mély, puha homokos “S” kanyart le kell küzdeni a dűne háromnegyedétől, hogy felérj a csúcsra. Ráadásul a meredek részen nagy kikaparások voltak, ami dobálta a kocsit és ha nem sikerült jó kerékállásban elkapni a gödröket, akkor azok jócskán lelassítottak, mert a kerék a levegőben kipörgött és elveszítette az autó a lendületét. Viszont Tehénnek sikerült elsőre. Fent volt.

    Jött Junior. Én kiszálltam és felsétáltam a dűne háromnegyedéig, hogy külső videó is legyen a nagy eseményről, ne csak a belső fedélzeti kamera. A fél tüdőmet kiköptem mire felértem. Pfú. A kor és a plusz kilók. Azt hittem menten újraélesztést kérek. Junior és Papi nekirugaszkodtak. A dobálós részen jelentős lendületveszteséget szenvedett, az “S” kanyart viszont jól vette, de az utolsó néhány métert a csúcs előtt nem tudta leküzdeni. Megállt és onnan már nem volt ereje. Így Junior négyszer tolatott vissza az “S” kanayar aljáig hogy megpróbáljon lendületre szert tenni. Végül sikerült önerőből felmennie. Nem kellett se maxtrax-et, se lapátot, se vontatókötelet használni. Papi boldog volt. Egyből látni szerette volna a külső videót. El is indítottam neki, de valószínűleg az oxigénhiányos állapotom miatt fordítva nyomkodtam a felvevő gombot. Azaz mikor ki akartam kapcsolni a felvételt, akkor valójában elindítottam és mikor bekapcsoltam akkor kikapcsoltam. Így a videón nem volt más, csak amikor lihegve felfele caplatok, majd kiálltok, hogy indulhatsz – ekkor nyomtam meg a felvétel gombot, ami ugye most a kikapcsolás volt – és így tovább. Úgyhogy teljes mértékben csak a lényeg nem került rá a felvételre… Még szerencse hogy Szilviék a csúcsra érés után átsétáltak a dűne szélére, hogy ők meg a tetejéről vegyék fel Junior menetét.

    Láttam Papi arcán, hogy csalódott, mert nem sikerült a felvételem. Mivel nem rohantunk, Tamásék még ejtőztek a dűne tetején, ezért Papi fogta magát, lement, hogy újra megküzdjön a “Nagy Vörössel”. De előtte még beállított engem, hogy innen videózzam le az egészet. Most már az én agyam is funkcionált és Junior is feljött elsőre egy szusszal. Hurrá! Papi nagyon boldog volt! A trükk az utolsó 2-3 méteren az “S” kanyar tetején volt. Azon a szakaszon volt a legmeredekebb és a legmélyebb a homok. Itt egészen jobbra ki kellett húzódni és akkor már erőlködés nélkül fel lehet érni a dűne tetejére.

    Az utolsó sivatagi napunkon 129 km tettünk meg. A teljes sivatagi rész, ahogy a bejegyzés elején is említettem 638 km-esre sikeredett. Junior 134 liter üzemanyagot pörkölt el erre a szakaszra. Az átlagfogyasztása 21 literre jött ki ilyen terepen, de ebben benne van nagyon sok alapjáraton való szöszmötölés is. Mivel nagyon meleg volt, ha csak tehettük nem szálltunk ki a kocsiból, hanem bent ültünk a hűvösben. Ott ettünk, ittunk, pihengettünk. Csináltunk forgalom számlálást is a sivatagban. Négy és fél nap alatt 9 autó jött szembe és 9 autó haladt el mellettünk. Nem sok, figyelembe véve, hogy iskolaszünet volt pont arra a két hétre, mikor mi mentünk.

    Az ott a távolban a Big Red

    Az ott a távolban a Big Red

    Szemtől-szembe a Big Red-el. A jobb oldali nyom volt a nyerő.

    Szemtől-szembe a Big Red-el.

    A Big Red lábánál. A kép nem adja vissza a méretét.

    A Big Red lábánál. A kép nem adja vissza a méretét.

    Junior az "S" kanyar tetején. Onnan ahol most a képen van még öt métert ment fel, majd egy méterrel a csúcstól elkapart.

    Junior az “S” kanyar tetején. Onnan ahol most a képen van még öt métert ment fel, majd egy méterrel a csúcstól elkapart.

    Na itt ásta el magát mindig Junior. A cél előtt 1-2 méterrel.

    Na itt ásta el magát mindig Junior. A cél előtt 1-2 méterrel. Pedig már nem sok hiányzott, hogy átbukjon.

    Ennyire mély a homok a dűne csúcsa előtt 2-3 méterrel

    Ennyire mély a homok a dűne csúcsa előtt 2-3 méterrel

    A Big Red tetején!

    A Big Red tetején!

    BigRed6BigRed8A fiúk balról-jobbra: Gábor, Papi, Tamás

    A fiúk balról-jobbra: Gábor, Papi, Tamás

    A Big Red dűne nem csak a Simpson sivatag legmagasabb dűnéje miatt híres, hanem azért is, mert minden év júliusában itt a dűne lábánál tartják a 3 napos Big Red Bash zenei fesztivált. Hihetetlen, de erre az eseményre minden évben 7-10 000 ember érkezik ide. Birdsville falu innen 35 km-re van és mindösszesen 100-an lakják. Ez a világvégi kis falu ad otthont a fesztiválra érkező több ezer embernek Ausztrália közepén mindentől távol. Nem kis teljesítmény. Az 1970-es évekig csak a távíró készülék volt az egyetlen kapcsolata a külvilággal. Kéthetente egy repülőjárat hozta a friss zöldséget, gyümölcsöt és a leveleket a helyieknek. A falu első telefonvonalát 1976-ban kötötték be és az első mobiltornyot 2011-ben építették. Ha beütjük a Wikipédiába a falu nevét akkor még olyan érdekességek jönnek fel, hogy a falu általános iskolájába összesen 3 tanuló iratkozott be, a rendőrőrsön egy rendőr szolgál, a kórházban egyetlen egy nővér van. Ebből is látszik, hogy nem egy metropolisz.

    Az átkelés megünneplését az 1884-ben épült híres birdsville-i hotel/kocsmában ejtettük meg, amit méltán emlegetnek Ausztrália legikonikusabb outback kocsmájaként.  Nagyon jó állapotban van az épület. Kellemeset csalódtunk a vacsival kapcsolatban. Nem gondoltuk, hogy itt az Isten háta mögött 5 csillagos ételt tudunk enni. Igényesen tálalt, kulturált kiszolgálásban volt részünk és ezt nem csak azért éreztük így, mert 5 napig a sivatagban “sínylődtünk”. A kocsmának van egy terme, amit úgy hívnak a “Zöld Gyík terem. Mi is itt fogyasztottuk el a vacsoránkat. Ez a terem onnan kapta a nevét, hogy 1968 nyarán mérték a legmelegebb hőmérsékletet itt Birdsville-ben. Majd hirtelen jött egy áradás, ami elzárta a falut több hónapra a külvilágtól. A kocsma kifogyott a sörből, viszont rengeteg menta likőrjük (Creme de Menthe) és limonádéjuk volt. Ezt a kombinációt nevezték el “Zöld Gyíknak” és ezt vedelték az emberek. Még egy egyesületet/ligát is létrehoztak, üléseket tartottak. Hogy miről tárgyalhattak…? Passz. Szerintem arról, hogy ki mennyit és mit iszik. Meglepő, de még a mai napig is tartanak néha értekezleteket. Hiszen egy jó ivászatra mindig kell időt szakítani! 🙂

    Birdsville1Birdsville2

     

    A sikeres átkelésre!

    A sikeres átkelésre!

    A vacsoránk

    A vacsoránk

    Kérdezhetnétek, hogy miféle legmelegebb nap? Nyár? Ausztrália közepe? Száraz sivatag? Hogy kerül ide az áradás? Ez egy érdekes dolog.

    Épphogy hazaértünk a sivatagból, mikor két hétre rá az ABC tévécsatorna leadott egy riportot erről. Ha nem siettek sehova, gyors megosztom veletek. Csak mert pont akkoriban jártunk Birdsville-ben, mikor az történt, amiről a riport szólt. Van ugye nekünk Ausztrália közepén az Eyre-tavunk, a belső tenger, amit minden felfedező keresett. Ez egy nagy sós tó. Ausztrália legnagyobb, a világ pedig 13-dik legnagyobb tava. Csakhogy képben legyünk a méretével 13-25-ször nagyobb, mint a Balaton. Mérete szélsőségesen váltakozik, de átlagos kiterjedése kb 16-szorosa. Ritkán van benne víz, többnyire mindig száraz. Jórészt 20 cm vastag sóréteg fedi. A tó százévenként csupán kétszer telik meg teljesen vízzel. A legmagasabb vízszintje 1974-ben volt, 5,7 m. A tónak óriási vízgyűjtő területe van. A folyók ebbe a tóba futnak bele. Lenyűgöző sivatagi vízrendszer, melynek folyamatát igazán csak az űrből lehet jól látni.

    Az ABC csatorna összerakta az idei évi űrfelvételeket, hogy nyomon kövesse a víz útját a trópusi északról át a sivatagon keresztül egészen az Eyre-tóig, ami a víz végállomása. Innen már nem “megy” sehova a víz. Az Eyre-tó feltöltődése mindig nagy esemény itt. A hírekben mindig el lehet csípni 1-2 helikopteres felvételt, ahogy a víz kezdi feltölteni a tavat. Ilyenkor még vitorlás és kenus versenyeket is rendeznek rajta. Mi április 14-27 között jártunk ott. Márciusban fent északon Queensland-ben leesett egy nagy eső. Április elején az áradás elérte Birdsville-t.

    A vacsoránkat követő napon a kocsmárossal beszélgettünk. A sikeres átkelésünket ecseteltük és panaszkodtunk, hogy nagyon sok légy volt. Erre ő: kb két hete nagy áradás volt itt, ami rengeteg bogarat, szúnyogot, legyet hozott magával. Este alig tudtak az emberek kimenni a kocsmából, mert a bejárat feletti lámpa idevonzotta őket és sötét bogárfelhő lepte el a környéket. Pár órával később, miután szétnéztünk a faluban délnek indultunk és a falu határában még láttuk a két héttel ezelőtti áradás visszamaradt tavacskáit, amiről a kocsmáros beszélt. Akkor még nem tudtuk, de ez a víz esett le kb egy hónapja fent északon. Április végén hazaértünk és május második hetében láttuk a hírekben hogy május 15-én két hónappal az első esőcsepp után a víz elérte az Eyre-tavat. Két-három hónap míg az északon leesett eső elér a tóba. Hihetetlen átalakulás megy végbe a sivatagban a víz felbukkanása nyomán. Természet! Nincs olyan nap, hogy ne nyűgözne le valamivel!

    aradas1    aradas2

    Bal oldali kép: kiszáradt folyómeder, jobb oldali: vízzel teli meder

    Birdsville-t elhagyva a Haddon Corner-t vettük célba. Alig tudtunk kiszállni az autóból annyi légy volt. Ha azt mondom, hogy eddig a levegő 20%-a volt légy, akkor ez az arány itt a saroknál 70%. Légyfelhő! Le voltunk döbbenve. Borzalmas volt. Csak pár percet maradtunk, míg megcsináltuk a kötelező képeket és már húztunk is el onnan. A terv az volt, hogy Innaminka-ban alszunk, de nem értünk el odáig, így is tök sötétben vertünk sátrat valahol a prérin.

    A következő naptól igyekeztünk minden olyan helyet felkeresni utunk során, ami arról volt híres, hogy valamelyik expedíció odáig jutott, vagy ahol ezek a kalandvágyó emberek élelem és ivóvíz hiányában meghaltak. A Dig Tree-nél kezdtünk, ahol mi már 2014 áprilisában tiszteletünket tettük, mikor a Fraser-szigetre mentünk. Röviden a sztori, mert nem szeretném ismételni magam, illetve Tamás biztosan bővebben ki fogja fejteni az ő blogján a felfedezőket.

    1860-ban Burke, Wills és egy csapat elindult Melbourne-ből, hogy a világon először szeljék át a kontinenst délről északra. Elértek ide a Cooper Creek-hez, ahol ketté osztották a csapatot. Az egyik fél tovább indult északra, a másik itt maradt. Tizenhárom hétben állapodtak meg. Ha addig nem érkezik vissza a továbbindult csapat, akkor a maradók is visszatérnek Melbourne-be. A táborhelyen maradt csapat 18 hetet várt, de Burkék nem jöttek vissza. Ekkor elástak egy kis élelmet és üzenetet hagytak a fa törzsén, hogy hol van az ellátmány elásva, majd 1861 április 21-én reggel elindultak vissza. Burkék aznap este érkeztek meg a táborhelyre. Mindössze kilenc órával kerülték el egymást. Megtalálták az üzenetet, kiásták az ellátmányt, de nagyon el voltak fáradva, így nem volt esélyük, hogy beérjék a csapatot. Kicsit pihentek, majd úgy döntöttek, hogy nem a csapat után mennek, hanem délnyugati irányban folytatják tovább. Burke mindezt leírta egy levélben és visszaásta oda, ahova az ellátmányokat hagyták nekik. Viszont elfelejtette a dátumot átvésni a fán. Májusban az időközben hazaérkezett csapat vezetője visszatért ide, hogy újabb élelmet hozzon és megnézze, hogy Burkék visszaértek-e. Mivel a táborhely háborítatlan volt, a fán ugyanazt a vésést látta, ezért úgy gondolta, hogy Burke és Wills meghaltak és eszébe sem jutott, hogy kiássa azt, amit anno elásott, pedig akkor megtalálta volna a levelet. Később 6 alkalommal küldtek a környékre mentőakciót, de egyik sem járt sikerrel. Burke és Wills nem élte túl az expedíciót.

    Haddon Corner és a legyek

    Haddon Corner és a legyek

    legyek03legyek04Felkerestük azt a helyet, ahol Burke halt meg. Egy nagy Coolabah fa árnyékában. Ott is temették el, de később eljöttek érte, exhumálták és Melbourne-ben helyezték örök nyugalomra. Ezután elmentünk oda, ahol Wills halt meg. A korai felfedezők többnyire azért haltak meg, mert nem volt elegendő élelmük meg vizük. Kimerültek. Sokuknak skorbutjuk lett az egyoldalú táplálkozás és a friss zöldségek, gyümölcsök hiánya miatt. Csak szárított marhahúst és száraz kekszet ettek. Mivel nem ismerték úgy a tájat, mint az őslakosok, ezért a természet adta lehetőségeket (ehető bogyók, rejtett ivóvíz lelőhelyek, stb.)  sem tudták kihasználni. Burke amúgy sem ápolt jó kapcsolatot az őslakosokkal. Abban az időben Ausztrália még tűzzel-vassal irtotta őket, mint az amerikaiak az indiánokat. A dél-nyugatra indult csapatból csak egy ember élte túl az expedíciót, mégpedig Kings. Ő is csak azért, mert elment az őslakosokhoz és elfogadta a segítségüket, addig míg megérkezett a mentőexpedíció.

    Másnap elértük a harmadik államhatár sarkot a Cameron Corner-t, ahol mi már jártunk korábban. Szilviék hoztak egy “gyerek” pezsgőt, amit itt a saroknál lévő ausztrál zászló alatt pukkantottuk el, hogy megünnepeljük a sikeres sivatagi expedíciónkat. Tibooburra falucska kempingjében éjszakáztunk. Ha arra jártok ne hagyjátok ki a látogató központban kialakított igényes és ingyenes kis múzeumot. Nagyon érdekes, színvonalas a bemutató. Ráadásul itt van kiállítva az eredeti határjelző oszlop, amit a Cameron Corner-nél vertek le anno.

    Innen továbbállva megnéztük Milparinka-t, ami egy régi aranybányász falu volt. Charles Sturt, egy másik felfedező a csapatával a falutól nem messze a völgyben volt kénytelen 6 hónapot várakozni az extrém nyári hőség miatt. Sturt-nak ez volt a harmadik expedíciója. Az első kettővel a Macquarie és Murray folyót térképezte fel. Ezzel az utolsóval pedig a belső tengert kereste. De sosem találta meg, mert sosem létezett, csak ők gondolták úgy a csoportos madárvonulásokból következtetve. A Simpson sivatagig jutott, onnan vissza kellett fordulnia, mert nem találtak ivóvizet. Skorbutja lett, de szerencsére sikerült visszaszállítani őt Adelaide-be, ahol felépült. Ebben az utolsó expedícióban csak egy ember halt meg, Pooles. Felkerestük az ő sírját és a fába vésett évszámot is láttuk. Próbáltuk a kiszáradt patak mentén felkutatni Sturt táborhelyét, de tábla hiányában csak tippelni tudtunk. Aztán felmásztunk Sturt kőhalmához egy kisebb domb tetejére, ami csalóka volt. Azt hittük kis domb, de nem. Fent a domb tetején van egy nagy kőhalom, amit Sturt építtetett az expedíció tagjaival, hogy ne unatkozzanak, míg 6 hónapot vártak az esőre.

    Cameron Corner és a pezsgő bontás

    Cameron Corner és a pezsgő bontás

    CameronCorner1Az expedíció tagjai: Junior, Tehén, Tamás, Gábor, Szilvi, Kata, Papi

    Az expedíció tagjai: Junior, Tehén, Tamás, Gábor, Szilvi, Kata, Papi

    Pooles sírja

    Pooles sírja

    Sturt kőhalma

    Sturt kőhalma

    Gyaloglás lefele a kőhalomtól. A távolban középen jobbra az a két légypiszok Tehén és Junior.

    Gyaloglás lefele a kőhalomtól. A távolban középen jobbra az a két légypiszok Junior és Tehén.

    Farkincás felhő

    Farkincás felhő

    keriteskigyo_dombCipőfa

    Cipőfa

    Hazafelé az én listámon még három dolog szerepelt. White Cliffs, ami egy az egyben Coober Pedy. Ez is opálbánya, lyukak a földben. Aztán a  Mutawintji Nemzeti Park, ahol őslakos sziklarajzok vannak és a Mungo Lake Nemzeti Park, ami 17 kiszáradt tóból áll és a világörökség része. Itt találták meg 1974-ben a kb. 42 000 éves Mungo Man csontvázát és a kb. 20-26-000 éves Mungo Lady csontvázát, amin hamvasztás nyomai láthatóak. Így Afrikán kívűl ez a világ legrégebbi helye, ahol a “modern” ember feltűnt, illetve ez az első hely a világon ahol a korai hamvasztás nyomait felfedezték.

    Sajnos mindhárom nem fért bele. Sebaj, majd 1-1 hosszúhétvégével bejárjuk a kimaradt helyeket. Így csak White Cliffs-be jutottunk el.

    White Cliffs volt Ausztrália első hivatalos opálmezője, ahol 1889-ben kezdődött az intenzív bányászat. A hely azért más, mint Coober Pedy, mert itt a kréta korból származó tengeri fosszíliák (kagylók, csigák, belemniteszek, halcsontvázak) opalizálódtak. 1976-ban találtak egy teljes Plesiosaurus (tengeri hüllő) csontvázat, melyeknek egyes elemei (bordák) opálból vannak. A Sydney-i Múzeumban van kiállítva. Úgy tűnik nemsokára Sydney-be látogatunk…

    Egy másik ritka képződmény miatt is híres ez a hely. Sehol máshol a világon nem találtak még “ananász opált”. Nagyon ritka. Nevét a formájáról kapta. Egy tüskés kalcium karbonát kristályokból álló “gömb”, ami teljesen opalizálódott. Egy-egy ilyen “ananász opál” több 10 000 dollárt is érhet. Az a kisebb opál kagyló, amit tartunk a kezünkben pár száz dollár értékű. Nagyon szépek. Ausztrália az egyetlen olyan hely a világon, ahol opalizálódott állati és növényi maradványokat lehet találni. Találtam magyar vonatkozást is a White Cliffs-i opálra, de nem értem pontosan, hogy mit is takar a zárójeles rész: “All too frequently, at the turn of the 20th Century, White Cliffs opal was sold as Hungarian opal (an opal that had not been mined in quantity for almost a century!)” Ha esetleg valaki érti a vonatkozást, megmagyarázhatná. Picit mi is túrtuk a meddő kupacokat, titkon azt remélve, hogy kifordítunk egy opálos csigaházat, ahogy azt tette egy nyugdíjas néni korábban, de nem találtunk semmit.

    White Cliffs felülről (forrás: internet). Az a sok lyuk mind egy-egy opál bánya.

    White Cliffs felülről (forrás: internet). Az a sok lyuk mind egy-egy opál bánya.

    Pár száz dollár... $$$

    Pár száz dollár… $$$

    Opál "ananász"

    Opál “ananász”

    Még egy érdekesség a faluról. Aki idelátogat legyen nála elegendő ivóvíz és kenyér, mert úgy látszik, hogy az egyetlen helyi boltocska pofátlanul megpróbálja lehúzni a turistákat. Normál esetben a 10 literes “kocka” víz 3-4 dollár. Extrém esetben tényleg a semmi közepén mi már láttuk ezt a vizet 10 dollárért árulni, ami érthető, hiszen el kell odáig vinni. Tiszta sor, természetes, hogy ennyit elkérnek. Na de White Cliffs nincs a világtól annyira elzárva. A legközelebbi nagyváros 3 órányi vezetésre van. BoltosGizi ennek ellenére ezt a vizet 20 (!) dollárért árulta. Egy ilyen vizet, egy csomag szeletelt kenyeret és egy doboz margarint akart 35 dollárért eladni. Kifogytunk és nem a nagyváros irányába folytattuk utunkat, de ennek ellnére töröltettük a vásárlást, mikor megláttuk a blokkot és szépen visszapakoltuk a dolgokat a polcra. Cseppet vastagon fogott BoltosGizi ceruzája…

    Utolsó napunkat egy jó cselekedettel kezdtük. Menindee felé autóztunk, mikor éppen előttünk egy lakóautó defektet kapott. Sima autón se séta galopp a kerék csere, hát még egy nagy lakóautón. Főleg ha 70 körüli nyugdíjasok vezetik. Megálltunk segíteni. A három fiú 5 perc alatt lecserélte a sérült kereket úgy, hogy a bácsinak hozzá sem kellett érnie. Sajnos a pótkerék is siralmas állapotban volt. Mondtuk nekik, hogy ezzel nem jutnak messzire. Jobban teszik, ha visszafordulnak a nagyvárosba és megcsináltatják mindkettőt, mielőtt elindulnak vissza Queenslandbe, ami több 1000 km ide. Aranyosak voltak. Megadták a címüket, hogy ha arra járunk ugorjunk be hozzájuk.

    Kerékcsere után még beugrottunk egy útba eső nemzeti parkba. A Kinchega Nemzeti Park a Darling folyó mellett terül el. Hihetetlen jó kemping helyeket alakított ki a nemzeti park a magas folyópart tetején. Rálátni a lent kanyargó folyóra. Az egyes kemping helyek távol egymástól vannak. Mindegyikhez jár egy szépen kibetonozott tűzrakóhely is, mely kiváló bográcsozásra. Nem kizárt, hogy egyszer még eljövünk majd ide csak úgy kempingezni.

    A Darling folyón az 1870-es években virágzott a gőzhajó forgalom. Ezzel bonyolították le az áruszállítást. 1872-ben a P.S. Providence gőzhajó személyzete induláskor nem ellenőrizte le a vízszintet a gőzgépben. Jól felfűtötték, a bojler meg felrobbant. A kínai kuktát a robbanás felrepítette a magas partfal tetején lévő fák tetejére, aki később belehalt a sérüléseibe. A mai napig ott van a nagy vas gőzbojler a folyó partján. Megnéztük még a Kinchega birkanyíró állomás épületét is, mely 1875-ben épült és kitűnő állapotban maradt fent. Fénykorában 64 birkanyíró tudott egyszerre dolgozni. A megépítését követő első évben 73 ezer birkát nyírtak meg itt, ami 1421 bálányi gyapjút jelentett (egy bála 45 kg volt). Ezen a birkanyíró állomáson bálázó is volt, a bálákat pedig gőzhajókkal szállították el. Az állomás 92 éven át üzemelt. Ezalatt az idő alatt 6 millió birkát nyírtak itt meg, az utolsót 1967-ben. Úgy vélik ez a legnagyobb birkanyíró állomás a déli féltekén. A mai épület valamikor a duplája volt. Így is óriásinak tűnt a gyönyörű faépület, mikor bent sétáltunk.

    birkanyiro_allomasDélután ötkor úgy döntöttünk, hogy elindulunk haza. Kettévált a csapat. Szilviék Adelaide-től délre laknak, ezért nekik a legrövidebb út az volt, ha innen a Riverland felé Murray Bridge-n keresztül mennek haza. Mi meg Adelaide észak-keleti részén lakunk, így nekünk a Broken Hill-i útvonal volt a legmegfelelőbb. Részünkről hiba volt elindulni ilyen későn. Nem is értjük miért vágtunk neki, talán már szerettünk volna nagyon otthon aludni az ágyunkbam.

    Ez idő tájt itt korán sötétedik és ez együtt jár a kengurú invázióval. Tudjuk mi ezt jól. Ezért is igyekszünk úgy alakítani a dolgainkat, hogy ne kelljen sötétben vezetni. Hogy most miért kellett? Ne kérdezzétek. Ami megtörtént az megtörtént. Elütöttük életünk első, majd nem sokkal később második kengurúját is. Igen, mindjárt kettőt. Az első biztosan ottmaradt, a másik szerintünk csak megfejelte Junior fellépőjét az én oldalamon. Nagyon figyeltünk, mert hemzsegtek ezek az agyatlan jószágok. Ausztrália összes kengurúja ott ücsörgött az út szélén és arra vártak, hogy mi elhaladjunk előttük és akkor ők majd Junior elé vetik magukat kamikaze módjára. A 110-es megengedett sebesség helyett mi csak 60-nal mentünk és még így is megtörtént a baj. Sajnos az sem segített, hogy pontosan előttünk a hosszú, nyílegyenes úton ment le a Nap. Szóval nem sokat láttunk.

    Papi észrevette ugyan a balról beugráló kangát, fékezet is erősen, meg balra is rántotta a kormányt de ez sem volt elég. Az idióta kanga ekkor már a felező vonalnál járt. Megnyugodtunk, hogy átért időben, de ekkor megállt a felezővonalon és visszaugrott elénk. Kivédhetetlen volt. Junior középen, alul kapta el és ő volt az erősebb. Szerencsére semmi sem látszik a kocsin. A másik meg csak annyi volt, hogy csigatempóban haladtunk és a szemünk sarkából láttuk, hogy balról ugrásra készen áll valaki. De akkor mi már elhaladtunk mellette. Ez a kis hülye csakazért is kiugrott és az én oldalamon az ajtómnál lefejelte a fellépőt. Kis koppanás volt. Szerintünk ő csak picit beverte a fejét. Hajnali fél kettőre értünk haza ezzel a tempóval. Soha többet éjszakai vezetés… 🙁

    Nagyon jól sikerült ez a két hét. Elvileg a Simpson sivatagra hegyeztük ki az expedíciót, de tudtuk, hogy két hét azért sok lenne csak a sivatagban. Mivel most voltunk ott, ezért mindenki még hozzátette azt, amit a környéken szeretett volna megnézni. Így jutottunk el a felfedezők sarkalatos helyeire, ami Tamás vágya volt és így néztük meg az opalizálódott fosszíliákat, amikre meg én voltam kíváncsi. Mindenkit lenyűgözött Ausztrália ezen távoli, elhagyatott, de mégis szép szeglete. Alig várjuk a következő expedíciókat!

    A túráról visszaérve pár hét elteltével összejöttünk nosztalgiázni és képeket csere-berélni. Szilviék ekkor átadtak nekünk egy-egy pólót, amit kifejezetten erre az expedícióra készítettek a csapatnak. Úgy tervezték, hogy az indulásra készen lesznek és akkor majd mindenki felveheti őket a sivatagban, de nagyon elfoglaltak voltak, így csak utólag kaphattuk meg. De így még jobb lett, mert ha időben elkészülnek, akkor lemaradtak volna a póló vállán csücsülő legyek! Hiszen akkor még fogalmunk sem volt arról, hogy nekünk a Simpson neve egybe forr majd a legyekkel. Amúgy ha jól megnézitek a pólót, akkor észreveszitek, hogy ez nem ám csak két snassz terepjáró, hanem Tehén és Junior! Tamás valósághűen és részletgazdagon bedigitalizálta őket. Juniornak a fenekén van az egyik pótkereke és még a “pipája” is látszik. 🙂


    Simpson_polok

    A kéthetes sivatagi túra képei innen is elérhetőek. Most nem bajlódtam a képek feliratozásával, ne is keressétek.

    Kata