augusztus, 2020

  1. A hóembert el lehet felejteni idén (is)

    augusztus 8, 2020 by kata_papi

    Az elmúlt 4-5 évben minden ősszel elhatározunk két dolgot, mindig ugyanazt: télen főzünk kocsonyát és elutazunk az ausztrál Alpokba. Erre idén volt a legnagyobb esélyünk. Aztán mégse, mivel Viktória államban a korona belekezdett a második hullámba. Annyira, hogy sokkal durvább, mint az első volt. Viktória és Új-Dél-Wales lezárta határait. Mától Queensland állam is. Dél-Ausztáliából három helyre lehet utazni. Az Északi-Terület nyitotta meg először a határait az első hullám után, hogy fellendítse a turizmust a száraz időszakban. Be lehet még utazni Tasmániába és Nyugat-Ausztráliába. De Nyugat-Ausztráliában élből két hét karanténnal kell kezdeni még mindig.

    Mi marad, ha már nagyon mehetnékje van  az embernek? Marad Tasmánia, de ott most “tombol” a tél. Hideg van. Vagy marad az Északi-Terület, ahol ezer ágra süt a nap és hajnalban se megy 20 fok alá a hőmérő higanyszála. Igen, de ott már voltunk többször. Az Adelaide-i telet viszont egyre nehezebben viselem. Főleg úgy, hogy a házaknak nulla szigetelése van. Szerdán is 11 fok volt a lakásban reggel mikor felkeltünk.

    Szó-szót követett, a munkahelyből is kezdett elegünk lenni, ezért még július elején kiírtunk 3 hét szabit augusztus végére. Mindegy, csak már menjünk valahova alapon úgy döntöttünk irány észak. Kilenc éve voltunk fent Darwin-ban és a Kakadu Nemzeti Parkban. Akkor az esős évszak végén, majdnem a száraz évszak elején jártunk ott és sajnos az esős évszak kitolódott. A Kakadu Nemzeti Park fele még víz alatt volt. Már akkor eldöntöttük, hogy ide egyszer még visszajövünk. Hát eljött ez a pillanat. Felmegyünk a meleg északra és áztatjuk magunkat a hőforrásokban.

    Jó ötletnek tűnt, de a korona kezd terjedni. Melbourne-ben már kijárási tilalom van. Az Északi-Területek kormánya megtiltja a gócpontokból való beutazást. Jelenleg egész Viktória állam, Sydney és Brisbane városa gócpont. Dél-Asztrália még nem, de csak idő kérdése, mert hiába van határzár emberek szökdösnek át Viktóriából. Csomagtartóban elbújva vagy a zöld határon a sűrű fenyőerdőben gyalogosan próbálkoznak. Szürreális az egész.

    Az Északi- Terület határa még nyitva van, de meddig? Elvileg mehetnénk. A határátkelés előtt max 72 órával ki kell tölteni egy online nyomtatványt, amit ki kell nyomtatni és be kell mutatni a határon a rendőröknek. A csavar most jön, ami picit rizikóssá teszi a dolgot. Ha a belépéstől számított két héten belül gócponttá nyilvánítják a várost ahonnan elindulsz, akkor egyből jelentkezned kell tesztre és ha peched van akkor őrzött karanténba kell vonulnod 14 napra, ami $2500 dollár per fő.

    Keddig még nagyon lelkesek voltunk. Aztán a kezdeti lelkesedésünk átcsapott “gondolkodjunk reálisan”-ba. Mi van, ha karanténban kötünk ki. Megér ez nekünk $5000 dollárt? Csütörtökön délelőtt ismét pozitivba csaptunk át miután megvitattunk a dolgot az egyik munkatársunkkal. Úgy jöttünk haza, hogy indulunk. Azzal a kitéttel, hogy folyamatosan csekkoljuk (már amikor van internet) az Adelaide-i esetek számát és ha drasztikus emelkedést látunk, gyorsan visszafordulunk és ha jól megnyomjuk két nap alatt elérjük a határt mielőtt még gócpontnak kiáltanák ki Adelaide-t. A döntést arra alapoztuk, hogy kedden csak két, szerdán nulla eset volt. Aztán csütörtök este a hírekben bemondták, hogy ezen a napon egy eset volt. De ez az eset egy fősiskolán történt. Hetven közvetlen kontaktot az illetővel őrzött hotelbe dugtak. A maradék 1100 (!) diákot, tanárt pedig megkértek, hogy vonuljanak két hetes önkéntes karanténba. Na, innentől már nincs visszaút. Tuti nálunk is meg fognak ugrani a számok. Pénteken két aktiv esetünk volt. Ma meg nulla. Ezek alapján a döntés megszületett indulunk északra! Hurrá!

    Ez lenne a terv. Cél a Kakadu és Litchfield Nemzeti Parkok. A pöttyök jelölik a megállókat, mert legalább négy napba telik mire odaérünk.


  2. Van egy rossz hírünk, meg egy jó…

    augusztus 2, 2020 by kata_papi

    Kezdem a rosszal. Nem lesz bejegyzés a Nyugat-Ausztrál körútról. Képtelen vagyok összerakni.

    Kilenc hét rengeteg idő, hihetetlen sok mindent láttunk, csináltunk abban a két hónapban. Többször nekiültem, hogy megírjam, hisz útinaplót most is vezettem, de beláttam, hogy képtelenség. Ráadásul a 4-5-7 naponkénti távirati stílusú “viberes” bejegyzések nagyon jól lefedik az utat. Még én is meglepődtem, hogy mennyi mindent írtam az egyes helyekről, illetve – az egyik lelkes viber csapat tag szerint – 597 képet is csatoltam. Az rengeteg. Ennyit valószínűleg a Flickr-re se töltöttünk volna fel. Közel 600 képet végigpörgetni?! Dög unalom annak, aki nem utazta végig az utat. Arról nem is beszélve, hogy folyton azt ismételgetném, hogy mennyire szép, gyönyörű, hihetetlen, leírhatatlan látvány volt, meg hogy ez meg az hány millió évvel ezelőtt alakult ki…

    Az “outback”-es túrák 99%-ban a természetről szólnak. Arról, hogy olyan helyekre jusson el az ember, ahova csak kevesen. Nincs tömeg, cserébe viszont a természet lenyűgöző és Nyugat-Ausztrália ezen része ezt 110%-ban hozza is. Nem fog senki csalódni, ha úgy dönt, hogy erre bóklászik pár hetet. Öt csillagos luxusra senki se számítson, hacsak nincs 6-7 számjegyű $ banki egyenlege.

    A jó hír viszont az, hogy tájegységenként feltöltünk pár képet a fotóalbumunkba, hogy normálisabb felbontásban tudjátok végigkövetni a szebbnél-szebb helyeket. Sajnos a blogra lebutítva kerülnek fel a képek és szinte élvezhetetlenek. Illetve a kirándulással kapcsolatos 1-2 hasznos infót azért közzéteszünk, hátha valaki elvetődik arrafelé. Mi sem ugrottunk fejest az ismeretlenbe, komoly kutatómunka és vaskos jegyzet előzte meg az utat. Nem szerettük volna a “kemény” munkával megszerzett több hetes szabadságunkat lityi-lötyi bóklászással elkótyavetyélni. Ütemterv szerint haladtunk, amit néha napján egyesek lázadással próbáltak meggyengíteni.

    Csapjunk is bele a lecsóba. Jöjjenek a szurdokok, kanyonok, hasadékok, sziklák, homokdűnék, vízmosások, vízesések, hőforrások, boab fák (amik néha börtönként funkcionáltak), őslakos sziklarajzok, ősi korallzátonyok, tengerpartok, krokodilok, sztromatolitok, delfinek, tengeri csillagok, tengeri sünik és a mérhetetlen/elképzelhetetlen por.

    Nem volt előre befoglalt szállásunk sehova, ami sehol nem volt gond. Kivéve Broome-ban. Az valamiért egy nagyon felkapott hely. Ezért egy éjszakát kénytelenek voltunk eltölteni a közeli városban és másnap reggel 9-kor kellett telefonálni, hogy van e üresedés. Lett, de olyan helyeket is kiadtak a kempingben, ami nem sátorhely, hanem egy pici tisztás a sátorhelyek végében, ráadásul még azt is kettéosztották. Egy ilyen helyen osztoztunk egy német családdal, akik több területet akartak, a kempinges meg a lábával húzott egy csíkot a homokban, hogy eddig s ne tovább! Ezt leszámítva minden simán ment szállás ügyben. Mondjuk emiatt nem is paráztunk, mert ott nyitjuk a tetősátrat, ahol csak akarjuk.

    Nemzeti Parkok. Rengeteg van belőlük. Érdemes előre eltervezni, hogy melyeket szeretnénk felkeresni, aztán osztani/szorozni és megvenni az éves belépőt. Ez nekünk nagyon bejött még anno Tasmániában, itt meg aztán ez többszörösen megtérült. Tizenhét Nemzeti Park volt a listánkon. A parkokba általában 13-15 dollár per kocsi per nap a belépő. Az éves bérlet pedig 92 dollár. Végül a 17 parkból 13-ba jutottunk el és volt ahol 3-4 napot töltöttünk. Ezeket összeszorozva 257 dollárt költöttünk volna parkbelépőkre az éves 92 dollár helyett. Az barátok közt is több mint 2,5-szerese annak, amit fizettünk.

    Az első 5 nap azzal telt, hogy elérjük a fő úticélunkat, Kimberley-t. Kimberley 4,5-szer nagyobb, mint Magyarország. Ehhez a Kimberley régióhoz tartozik az Argyle-tó, ami Nyugat-Ausztrália legnagyobb, Ausztrália második legnagyobb ember alkotta víztározója és még az űrből is látszik. Illetve innen nem messze van az a gyémántbánya, ami a világ gyémántkészletének 1/3-át adja. Innen kerülnek ki a híres rózsaszín gyémántok is.

    Itt található a világörökség részét képező Purnululu (egyik kedves barátunk szerint a Purnululu névnek olyan a hangzása, mintha egy őslakos sztriptíztáncos lenne) Nemzeti Park, ismertebb nevén a Bungle Bungle, illetve a picit távolabbra eső Wolfe Creek meteorit kráter, ami a világ második legnagyobb meteorit krátere. Na meg a 660 km hosszú Gibb River út.

    Ez az út kelet-nyugat irányú és a marhák szállítására szolgált. Ma már szinte teljesen megszűntek a marhafarmok. Minden egyes farm kezd ráállni a turistákra és mint azt egy esti környezetvédős vetítésből megtudtuk szinte mindegyik elkezdte felszámolni a marhaállományukat. Az egyik ilyen farmon kempingeztünk, ahol este egy környezetvédős kiscsaj nyomott le egy diavetítős beszámolót arról, hogy mennyire károsak az állatok a természetre. Mennyi füvet rágnak le a marhák, a vadon élő kecskék, nyulak. A régióban még mindig sok ezer marha van, ezért azért kampányolnak, hogy Kimberley-ben egyáltalán ne legyenek állatfarmok.

    A kisebb testű káros állatokat, amik veszélyeztetik az őshonos állatfajokat egy speciális taktikával kezdték el tizedelni. Semmi vérengzés, semmi hajtóvadászat, semmi csapda, semmi méreg. Génmanipuláció. Megbirizgálják az X és Y kromoszómákat és ez azt eredményezi, hogy csak hím állatok születnek. Ezzel 1-2 generáció után már nem lesznek nőstények, nem tudnak szaporodni és lassan kipusztulnak. Ez a tervük. Nemrég kezdtek bele. Hát meglátjuk mi lesz belőle. Sok jó nem szokott abból kisülni ha az ember beleavatkozik a természetbe.

    Utunk legrosszabb, legkellemetlenebb szakasza a Gibb River úton való átkelés volt. Papi még néha felsír éjszakánként. Borzalmasan rossz minőségű az út. Karavánt vontató autók ne is próbálozzanak. Csoda, hogy Junior nem esett szét atomjaira a rázkódástól. Nagyon mély a korrugáció. Volt, hogy még 5 km/órával se tudtunk haladni. A rázkódástól olyan nagy volt a zaj a kocsin belül, hogy egész nap nem tudtunk beszélgetni. Erre pár nappal később egy család is panaszkodott Broome-ban. Kempingszomszéd volt. Két gyerekkel utaztak. Mondta a gyerekeknek indulás előtt, hogy most mondja el mindenki a kínját, mert legközelebb csak este tudja meghallgatni őket, mert akkora a zaj a kocsiban.

    Erről a 660 km hosszú útról tüskeszerűen jobbra-balra ágaznak ki a marhafarmok. Tehát, ha csak végigautóznánk ezt a 660 km szakaszt, akkor igencsak keveset látnánk Kimberley-ből. A szépség beljebb van a bozótosban. És ekkor jött az arcon csapás. Azok a marhafarmok, amik már “átalakultak” természetvédelmi területté, azaz felszámolták a marhafarmot és csili-vili szállást/vendéglőt építettek ki külön belépőt szednek azért, hogy megnézd a farm területére eső természeti látványosságokat. Ide a nemzeti parkos belépő nem érvényes.

    A cérna akkor szakadt el nálam, mikor megláttam az áraikat. Pofátlanság. Míg a nemzeti parkos belépő 13-15 dollár per autó, ahogy feljebb említettem, addig itt egyes farmokra a belépő 12 dollár per koponya, vagy 25 dollár per autó, plusz persze a kemping díja. A legdurvább 45 dollár per koponya plusz 50 dollár per autó ha valaki a Mitchell és King George vízeséseket szeretné meglátogatni. Oda ki kell fizetni az előbbi összeget plusz a nemzeti park belépőt is. De a pálmát az a terepjárós út viszi, ami 150 dollár per autó. Ezeknek a volt marhafarmoknak, amik most már a turistákat lovagolják meg vastagon fog a ceruzájuk. Egy éjszaka egy főnek telepített szafari sátorban (nem 5 csillagos hotelben) 395 dollár, a dupla ágyas két főre 590 dollár. Mondjuk ebben benne van a reggeli és a vacsora, de akkor is majdnem 600 dollár egy éjszakáért?!

    Az ártól eltekintve mindegyik farm nagyon igényes. Saját kis térképet adnak a helyi látványosságokról. A legtöbb látnivaló csak terepjáróval közelíthető meg, sokszor kell vízzel teli folyómedrekben áthaladni. Többnyire 3-5-8 km-t még gyalogolni is kell minden egyes “csodához”. Némelyik farm a fanatikus terepjárósoknak extrém nehézségű utakat is megnyit. Brutál nehezeket. Egyes farmokon akár 3-4 napot is el lehet tölteni, mire az ember minden látnivalót felkeres. Meseszépek! A Gibb River-es szakaszon nekünk egy nagyon szép hely maradt ki a szárazság miatt. Nem volt sok értelme felautózni a Mitchell és King George vízesésekhez  – ami oda-vissza alsó hangon is kb 800-900 km-es kitérő lett volna – mert csont száraz volt a vízesés. Ennek nem nagyon örültem, de Papi megígérte, hogy egyszer elvisz oda. Azt még nem tudom, hogy jutunk majd el oda, mert kerek perec kijelentette, hogy ő ugyan még egyszer nem vezeti keresztül Juniort a Gibb River úton. Erre a helyre viszont a Gibb River út felénél van az elágazás.

    Érdemes úgy tervezni a Gibb River utat, hogy minden kihajtóra maradjon idő. Kimberley egyenlőre még egy érintetlen, különleges mesevilág. Semmikép se hagyjuk ki a Purnululu Nemzeti Parkot, azaz a Bungle Bungle-kat. Ha valakit érdekel a geológia, akkor a zebrakőbánya legyen a listára felvésve. Ez a kő egy geológiai enigma. A mai napig nem tudják a tudósók megmagyarázni, hogy hogyan is keletkezett. Úgy gondolják, hogy kb 600 millió éves üledékes kőzet. A zebrakő úgy néz ki, hogy a világos üledék réteget egy vöröses réteg követi. Ez a két réteg váltogatja egymást. A vöröses réteg a vasoxidtól kapta a színét és azért különleges, mert nem sima vízszintes réteg hanem olyan alakzatokat produkál, mint a folyékony láva. Néha csak cseppek vannak belőle, néha elindul egy folyás és egyszer csak véget ér. Gyönyörű ritmikus foltok. Na ez az, amit nem tudnak megmagyarázni a geológusok. Eddig sehol máshol a világon nem találtak hasonlót. A bánya tulajdonosa most azért kampányol a kormánynál, hogy polírozzák fel az egész feltárt területet, építsenek kilátót a turistáknak, akik megcsodálhatják ezt a természeti értéket. Nem szeretnék kibányászni. Szeretnék megóvni, mint a dinosszaurusz lábnyomokat.

    Zebra Rock lelőhelye

    Sok helyen lehet fürdeni Kimberley-ben, de ha választanunk kellene, akkor az a Bell Gorge lenne. Szűk hasadék, magas sziklafalak, vízesés és viszonylag nagy tó, ami krokodilmentes. Aki szeretné látni egy 350 millió éves, 2km vastag, megkövesedett korallzátony tetejét, az taposson bele a fékbe és álljon meg a Widjana Gorge-nál. Olyan, mint a keleti parton a Nagy-Korallzátony, azzal a különbséggel, hogy ez a szárazföldön van. Jelenleg a felszínen kb 50-100 méter látható a tetejéből és 700-1000 méter széles.

    Aki eddig nem látott volna vadon élő krokodilt, az itt bepótolhatja. A szurdok tele van édesvízi krokodilokkal. Hemzsegnek. Innen 60 km-nyi autókázásra van Tunnel Creek, ami egy 750 méter hosszú barlang, mindkét vége nyitott, inkább nevezném alagútnak és része az előbbi korallzátony komplexumnak. Illetve a közepén be is szakadt a barlang, egy természetes ablakot nyitva az ég felé. A száraz időszakban is kb térdig érő víz van benne. Ennek megfelelő cipőben menjünk végig rajta. Ja és ne ijedjünk meg, mert kb 1-1.5 méteres édesvízi krokodilok vannak benne. A zseblámpa fényénél vörösen világít a szemük. Elvileg nem ugranak az embernek, de azért legyünk óvatosak sose lehet tudni. Ezzel el is köszönünk a Kimberley-től. Irány az északnyugati partvidék.

    Az egyik legnagyobb szenzáció szerintünk a vízszintes vízesés, amit a sekély tengeren a szűk szorosokban az árapály alakit ki. Sajnos csak a levegőből és “méregdrága” motorcsónakból lehet megcsodálni ezt a különleges természeti jelenséget. Mi úgy tapasztaltuk, hogy nincs nagy árkülünbség a félnapos és az egy napos túrák között. Érdemes az egy naposra befizetni.

    Hidroplán visz ki, mikor jön a dagály. Ekkor van lehetőség fentről megcsodálni. Ezután letesznek pontonokra, majd étkeztetés és cápales után beszállítanak a motorcsónakokba és kivisznek a szoroshoz. Ha olyan a körülmény akkor többször is áthajózunk a szoroson, amikor zúdúl át a víz. Azért a víz az úr! Félelmetes ereje van. A nap végén 4WD-os busszal visznek vissza Broome-ba 1-2 megállót beiktatva.

    Ha a pénztárca engedi ki lehet hajózni a Montgomery zátonyhoz. Mikor jön az apály ez a korall-zátony úgy emelkedik ki a habokból, mintha egy sziget születne. Patakok csörgedeznek le a zátony oldalán. Kisebb vízesések mindenhol. Szürreális látvány lehet. Nekünk nem fért bele az időbe, pedig rajta volt a listánkon. Amúgy mindig ki kell hagyni valamit, hogy legyen ürügy visszajönni. Ha szerencsés időben érkezünk Broome-ba, akkor abban az élményben lehet részünk, hogy láthatjuk a Holdba vezető lépcsősort. Telihold, felhőmentes égbolt és szuper apály kell hozzá. Ekkor a Hold fénye egy lépcsősort vetít a lapos, mocsaras tengerpartra. Megcsíptük. Igaz kellett egy kicsit sakkozni a napokkal, de sikerült elkapni az augusztusi, utolsó teliholdas napot. Megérte! Ahogy haladunk délre szebbnél-szebb tengerpartok, nemzeti parkok, őslakos szikla karcok, 130 éves dinó lábnyomok, banán ültetvények, a Red Dog szobra (tessék megnézni a róla készült filmet), hajóroncsok és Papi nagy kedvencei a végtelen hosszú (2,5 km!) vasércet szállító vonatok követik egymást.

    Port Hedland magasságában elfordultunk a tengertől és a szárazföld belseje felé vettük az irányt, hogy felkeressük Nyugat-Ausztrália egyik ékszerdobozát, a Karijini Nemzeti Parkot. Ez a hely a szurdokok csimborasszója. Hasadékok, kanyonok, vízesések, szűk járatok és 100 méter magas sziklafalak. Ne hagyjatok ki egy kanyont, kilátót se. Másszatok fel mindenhova, sétáljatok végig minden hasadékban. Ne ijedjetek meg a kihívásoktól. Egy-két szurdokban nem ússzátok meg, hogy vizesek ne legyetek.

    Ha csak egy napotok van erre a parkra, akkor ne is gyertek el ide. Ha mégis, akkor a két legvadregényesebb túrát semmiképp ne hagyjátok ki: Waeno Gorge – Handrail pool hasadékot és a Hancock Gorge/Kermit Pool, amihez egy Spider Walk szakasz is tartozik. Ezen a szakaszon a szűk hasadékban a sziklafalon, mint a pók kell végigmászni. Bal kéz-láb az egyik falon, jobb kéz-láb a szemközti falon, befeszítjük magunkat és mászunk, míg alattunk a patak csörgedezik. Amúgy itt a legnagyobb az esély arra hogy vizesek legyünk. Készüljünk fel erre az eshetőségre. Válasszunk megfelelő ruházatot. Havonta ki tudnánk látogatni ide ha a közelben laknánk, annyira gyönyörű volt. Minden túraútvonalat bejártunk, egyet leszámítva, ami távolabb volt a többi hasadéktól. Az már nem fért bele az időbe.

    Visszakanyarodtunk a tengerparthoz. A következő nagyobb terület, amit “felfedeztünk” az a Cápa-öböl volt. Keresztül-kasul bejártuk, amit lehetett azt mindent megnéztünk. Fő attrakció persze a már ezerszer lerágott csont, a sztromatolitok voltak. Ez volt a fő cél, de persze ezt leszámítva is gyönyörű helyek vannak itt. Többek között a 6000 éves kagyló bánya, a csak apró, fehér kagylókból álló tengerpart, a delfinetetés, a Francois Peron Nemzeti Park, az Edel Land Nemzeti Park, ahol Ausztrália legnyugatibb pontja található, valamint a 170 méter magas sziklafalak, amiknek a talpát az Indiai Óceán nyaldossa.

    Innen lehet átkompolni a Dirk Hartog szigetre, amit most passzolni kellett, mivel ez nem olyan egyedül bevállalós út. Kell hozzá egy másik “bohóc”, ahogy kedves barátunk Tamás szokta mondani. Felelőtlenség egyedül nekivágni. Sejteni lehet, hogy ide is visszatérünk majd egyszer megint. A Nyugat-Ausztrál túránkat a Kalbarri Nemzeti Parkkal zártuk, aminek vannak tengerparti túraútvonalai és szurdokos is. Nem mondok újat azzal, hogy mindegyiket érdemes felkeresni. A szurdokban található a “természetes” ablak képződmény, illetve ott jártunkkor kezdték el építeni a hasadék fölé magasodó Skywalk-ot, ami 100 méter magasan nyúlik a mélység fölé és 2020. júliusában (mikor ezt a bejegyzést pötyögöm) meg is nyitották a publikum előtt.

    A hazafelé vezető utat az aranymezők bejárásával és sikeres bálnalessel zártuk. Szűk kilenc hét. Hihetetlenül jó érzés volt csak menni és azt csinálni, amit szeretünk. A felhőtlen szabadság. Csak mi hárman. Papi, Döme Jr és én. Hatvan nap! Tizenhatezer-kettőszázhatvan kilóméter! Kettőezer-háromszázhetvenhárom liter üzemanyag! Azért maradt még mit satírozgatni a listánkon. Reméljük lesz még részünk ilyen hosszú vagy ennél hosszabb túrákban.

    A feltöltött képeket tájegységekre bontottuk: útban Kimberley-hez, Kimberley, Purnululu NP és Wolfe Meteorit Kráter, Broome és Nyugat-Ausztrália, Karijini NP, Cápa-öböl, hazafele Nyugat-Ausztráliából. A képek erről a linkről vagy a jobb felső menüsor “Új Képeink” gombról érhetőek el.