november, 2020

  1. Az igazság elhallgatása nem bűn…

    november 22, 2020 by kata_papi

    Akkor sem, ha rákérdeznek? Elhallgatjuk az igazat és hazudunk? Ez nem bűn? Mi van? Úgy látszik ez így van rendjén. Legalábbis itt Ausztráliában. Ezt nyilatkozta élőben az itteni rendőrfőnök, mikor kiderült az igazság.

    Múlt héten vasárnap kezdődött az egész. Ekkor hirtelen 17 korona-vírusos fertőzöttet regisztráltak. Szinte mindegyiket egy családra vezették vissza. Pont most, mikor szinte már mindegyik állam megnyitotta a határait. A hír hallatán WA, QLD, NT és TAS egyből lezárta határait a dél-ausztrál lakosok előtt.

    Az egészségügyi szervek azonnal megkezdték a kontaktok felkutatását. Kiderítették, hogy a zéró személy egy karanténhotelben dolgozott takarítóként és állítólag nem közvetlen kapcsolattal fertőződött meg, hanem egy tárgyon keresztül. Helyben vagyunk. Melbourne-ben is anno azzal robbant be a vírus második hulláma, hogy egy ilyen hotelkaranténban unatkoztak az emberek és összefeküdtek a biztonságiakkal, akik meg hazavitték a vírust és a lavina megindult.

    A hét elején újabb fertőzötteket találtak itt, Adelaide-ben. Szerencsére nem túl sokat, de így már 22-re duzzadt a számuk. Nem hangzik soknak, de közel négyezer embert helyeztek karanténba. Viszont találtak egy fertőzöttet, akit nem tudtak ehhez a “buborékhoz” kötni. Ekkor még nem tudta senki az igazat. Ürgevics azt mondta az egészségügyiseknek, hogy ő csak egy vásárló volt abban a pizzázóban. A szakemberek megijedtek, hogy teljesen máshol valaki ilyen gyorsan megfertőződhet, ezért szerdán, három nappal a vírus “kirobbanása” után délután egykor Dél-Ausztrália miniszterelnöke bejelentette, hogy aznap éjféltől 6 napig kijárási tilalom lép életbe. Épp az ebédünket toltuk be a cégnél, amikor valaki berobogott a konyhába és bekapcsolta a tévét. Szürreális volt az egész. Huszonkét fertőzött és ilyen hirtelen kijárási tilalom?

    Csak az egészségügyi dolgozók, élelmiszergyártók, rendfenntartók járhattak be dolgozni. Edzőtermek, plázák, kávézók, éttermek, ételkiszállító cégek, iskolák, ovik, egyetemek és minden egyéb szolgáltató szerv bezárt. Az oviba csak azok a gyerekek mehettek, akiknek a szülei eljárhattak dolgozni. Ha kiléptünk az utcára maszkot kellett felvenni. Egy nap egyszer egy ember a családból kimehetett ételt venni. A benzinkutak és gyógyszertárak nyitva voltak. Az általános orvosi ellátás limitált üzemmódban működött. Mondanom se kell, hogy a boltokban szerda délután 15 perccel a bejelentés után felütötte fejét a káosz. Mi az ami megint elsőre elfogyott? Igen, szerintem már az újszülöttek első szava is az, hogy budipapír, nem az, hogy anya vagy apa.

    Szerda délután mi is hazacuccoltunk mindent, ami a munkához kellett. Papi csütörtök reggel összedugdosta a gépeket. Nekiálltunk “home office”-ban dolgozni. Én nagyon örültem a “home office”-nak. Elterveztem, hogy kenyereket, óriáskifliket és minden más színes-szagos pékterméket fogok sütögetni. Alig dolgoztunk otthon másfél napja, mikor már rebesgették, hogy rövidebb lesz ez a 6 napos kijárási tilalom. Mi van? Mi azt hittük, hogy majd biztos lesznek hosszabbítgatások. Ezzel szemben rövidebb? Pénteken ebédidőben bekapcsoltuk a tévét és élő közvetítésben ismét beszélt nekünk a miniszterelnökünk és a rendőrfőnök is.

    Kiderült, hogy a pizzázós fertőzött nem vásárló volt, hanem kiszállíttó ott, abban a pizzázóban és mellesleg a zéró kontaktos csoporthoz köthető, mert azok közül valamelyik családhoz tartozott. Mivel ideiglenes vízummal volt itt, feketén dolgozott, gondolom mondta neki a főnöke, hogy kuss és ne kotyogja el magát. Ezért mikor kikérdezték őt az egészségügyisek, azt hazudta, hogy vásárló.

    Egy ember miatt az 1,7 millió lakosú Dél-Ausztrál állam teljesen leállt. Eddig Melbourne-re mutogattak ujjal, most meg Adelaide a fekete bárány. Szóval kiborult ez a pizzás bili és pénteken bejelentették, hogy szombaton éjféltől meg is szüntetik a kijárási tilalmat. Hétfőtől minden megy a normális kerékvágásban.

    Papi durrogva újra széthuzogatta a gépeket. Kemény három napig volt kijárási tilalmunk. Komoly kárt okozott ez a lázárás a gazdaságnak. A kávézók, éttermek, kajáldák több ezer dollár értékben dobálták ki az ételt, mert nem tudták az elején, hogy meddig lesznek kénytelenek zárva tartani. Azok az emberek, akik nem tudtak “home office”-ban dolgozni, vagy az éves szabijukat pörkölték, vagy fizetetlenen voltak otthon. És még sorolhatnám.

    De nem jár büntetés annak, aki hazudik. Érdekes.

    U.I. Van egy csomó száraz élesztőm. Valaki esetleg?


  2. Papagájvirág

    november 17, 2020 by kata_papi

    Emlékszem még otthon, Magyarországon, mindig lenyűgözött ez a virág, ha megláttam egy-egy virágüzletben. Sose vettem, mert nem vagyok híve a vágott virágnak. Különlegessége és származási helye miatt nem is volt olcsó. Szumma szummárum két éve sikerült “kisírnom” egy cserepes verziót magamnak itt Ausztráliában. A legjobb mondjuk az lenne, ha a saját kertemben tudnám kiültetni, de ez egyenlőre nem lehetséges. A cserép is megteszi. Nevelgettem. Semmi. Két év után kezdtem berágni rá és leüvöltöttem a fejét. Megmondtam neki, ha nem kapja össze magát és nem fog virágozni, akkor a zöld kukában végzi. Úgy látszik ért magyarul, mert két gyönyörű virággal lepett meg az idén.

    S ahogyan a mi korosztályunk nagyon jól tudja, hogy “a kankalin sötétben virágzik”, nos, ez a virág is éjszaka bontja ki az első szirmait (legalábbis az enyém), igy szinte esélytelen volt elkapni a pillanatot. Érdekes, hogy a “homeless, azaz hajléktalan” kaktuszunk is ugyanígy tesz. Persze csak azért hívjuk így, mert az út széléről mentettük meg, miután valaki kidobta szegényt. De erről írtunk már anno. 🙂


  3. A tavasz első napsugarai

    november 8, 2020 by kata_papi

    Végre itt a tavasz, gyönyörű időt jósoltak a hétvégére. Vétek lett volna a lakásban senyvedni, ezért kimozdultunk a közeli Deep Creek parkba, ami kb másfél órányi vezetésre van délre. Rengetegszer jártunk már ott, de mindig csak nyáron. Olyankor sajnos minden ki van száradva, a domboldalak sárgák, kopárak. Nem annyira szép, de a tenger és a rengeteg kengurú kárpótolni szokott.

    Szóval reggeli után gyorsan kifizettük online a parkbelépőt és Döme Juniorral hármasban nekiindultunk. Szikrázó napsütésben hagytuk el Adelaide városát. A park bejáratától 5 kilóméterre viszont olyan vastag ködbe ütköztünk, hogy alig tudtunk haladni. Na, semmit nem fogunk látni a parkból. Úgy döntöttünk, ha már idáig eljöttünk és a belépőt is kifizettük csak nem futamodunk meg. Mi veszteni valónk lehet? Ködben még úgysem láttuk a meredek dombokkal szabdalt partszakaszt. Lehet, hogy valami különleges látványban lesz részünk. Az is lehet, hogy a partnál a tengeri szél már elfújta a ködöt, legalábbis ebben bíztunk.

    Ahogy haladtunk befele a földúton, tisztulni kezdett az idő. Mire a terepjárós szakaszkoz értünk már nyoma se volt a 10 perccel korábbi szottyos, párás időnek. Szerencsére mind a két terepjárós rész nyitva volt. A téli esők cseppet megtépázták a földutakat, de ettől még vadregémyesebb lett a le- és feljutás a meredek domboldalon. Minden harsogó, egészséges zöld volt. A tenger haragos kékben és nem türkízben pompázott. Úgy látszik, hogy a kangáknak teljesen mindegy milyen idő van, imádják ezt a helyet, mert most is sokat láttunk belőlük.

    Zsebibaba kikandikál…

    Hárem… egy nagy hím kenguru őrizte árgus szemekkel a napozó háremhölgyeit

    Két kéknyelvű gyíkba is belefutottunk. Mindkettő az úton akart átmenni csiga tempóban. Még nekik állt feljebb, mikor kiszálltam, hogy gyorsabb tempóra ösztönözzem őket. Sziszegtek és öltögették a nagy, kék nyelvüket. Pedig én csak az életüket akartam megmenteni, nehogy valaki áthajtson rajtuk. Piknikeltünk egy jót ebben a gyönyörű időben majd hazakocsikáztunk.

    Őfelsége-1

    Őfelsége-2


  4. Krokodilok

    november 5, 2020 by kata_papi

    Egy kis érdekesség. Visszaértünk a közel három hetes északi túránkból és megkezdtük a szürke, dolgos hétköznapjainkat. Ilyenkor az első 1-2 óra azzal telik, hogy átrágjuk magunkat az időközben beérkezett 100-150 emailen. Na mi csücsült az elektronikus postaládánkban? Egy kép az egyik munkatársunktól a Cahill’s átjáróról, ahol természetesen mi is jártunk. A képet/képeket a cégünk csinálta augusztus 5-én. Mi augusztus 16-án jártunk ennél az átjárónál. Ott álltunk a folyó partján. Amúgy tudtuk, hogy az egyik gépünk szinte az összes várost le fogja repülni, ahol mi meg fogunk fordulni fent északon, ezért folyton kémleltük is az eget, hátha sikerül elcsíni és akkor integetünk és rajta lettünk volna a légifotókon. Sajnos folyton elkerültük egymást.

    Csúcsforgalom a Cahill’s Crossing-nál (Cahill átjáró) augusztus 5-én. Nyugodtan mondhatjuk, hogy Cahill’s “Croc”sing. Az a sok kis “piszok” mind egy-egy legalább 3-4 méteres krokodil.

    Ez a hely fent van egészen északon Jabiru közelében, az átjáró pedig az őslakosok szent helyére, az Arnhem Land-re vezet át, amit csak engedély birtokában lehet meglátogatni. A covid miatt most ez sem lehetséges, nehogy “kiírtsuk” őket. Amikor mi 11 nappal később ott jártunk kutyafuttában 10 krokodilt számoltunk össze 5 perc alatt. A légifotó alapján sokkal több volt ott korábban. Hihetetlen.

    Ez egy közelebbi kép. A sárga nyíl mutatja hova sétált le Papi mikor ott jártunk.

    Itt egy érdekes cikk az ABC News-tól:

    https://www.abc.net.au/news/2018-05-27/gary-lindner-cahills-crossing-crocodile-manager-kakadu/9786650

    Illetve egy ijesztő fészbuk videó:

    https://www.facebook.com/339639229872/posts/10158726177474873/?vh=e&d=n

    Gondoltam megosztom veletek. Rengeteg érdekes dolgot szoktunk látni a levegőből a munkánk során. Talán egyszer majd összerakunk egy albumot. Papi folyamatosan gyűjti a különlegességet. A cégben mindenki tudja, hogy rá van kattanva és mindig átküldik neki, ha valaki véletlenül kiszúr valami vicceset, érdekeset, látványosat, ijesztőt.

  5. 4. rész: Búcsú a trópusoktól

    november 3, 2020 by kata_papi

    A Litchfield-i Nemzeti Parkot elhagyva egy belső panorámaúton haladtunk lefelé. Sajnos a Douglas hőforrás zárva volt a túl alacsony a vízszintje és valamilyen őslakos mizéria miatt. Egy nyújtózkodós+jégkrém megállót iktattunk be Pine Creek falucskában, hogy megnézzük a felhagyott külszíni aranybányát. Érdekes, hogy ez a bánya nem azért van tele vízzel, mert a talajvíz feltöltötte, hanem azért, mert szándékosan árasztották el, mikor bezárták a bányát. Ezt úgy csinálták, hogy elterelték a közeli patak vízét, majd 14 hónap múlva végre kijelenthették: a bánya megtelt. 6800 megaliter (1 megaliter az 1 millió liter) vizet tartalmaz és 135 m mély. Az nem derült ki számunkra, hogy miért kellett feltölteni.
    Katherine közelében újra megnéztük az Edith vízesést. Kilenc éve nem lehetett benne fürdeni a krokodilok miatt. Most lehetett, de csak este 7-ig, mert 7 után krokodiletetés van ugyanitt. Nem igazán értettük, hogy akkor most lehet, de este már nem, mert krokodilok vannak benne?! A tető túrát passzoltuk a meleg és térdprobléma miatt. Katherine-be beérve áztattuk magunkat a 25-30 fokos Katherine-i hőforrásban. A vadregényes kisebb medencéket szűk patakok kötik össze itt is és az elején be lehet mászni a bugyogó forráshoz. Nem egyszerű, mert jó erős a sodrása. Sajnos a hőforrás környéke eléggé leharcolt, sok a szemét. Papi lepacsizott egy őslakossal a vízben. Az ürge “brother”-nek, azaz testvérnek hívta Papit és meg akarta tanítani neki az őslakos nyelvet. Papi mondta neki, hogy köszi, de az a kettő amit tudok az bőven elég nekem.

    Edith vízesés, Katherine-től 40 km-re északra. A sárga nyílnál van a vízesés, ami most vékonyka volt. Akinek nem elég ez az óriási tó a pacsálásra az egy rövid gyaloglást beiktatva felkeresheti a vízesés feletti platón a csobbanó tavacskákat.

    A Katherine-i hőforrás legfelső “medencéje”. Ez egyből a forrás mellett van. Lejjebb csorogva több ilyen áztató “medence” van.

    Ilyen szűk kis járatokon lehet a medencék között közlekedni.

    Másnap nem keltünk korán. Komótosan összecuccoltunk és Katherine-ből átautóztunk Mataranka-ba, ami csak 130 km és bő fél napot strandoltunk a Keserű és Szivárvány hőforrásokban. A Keserű hőforrásnak 300 liter per sec a vízhozama és egy lassú folyású patakon lehet 100-150 métert lecsorogni. A nudlik nagyon jó szolgálatott tettek, mert ezek a természetes források 3-4 méter mélyek. Ráfeküdtünk és csak sodródtunk az árral. Minden egyes lecsorgás egy bátorság próba volt, mert a patak felett nem túl magasan a Golden Orb Weaver pókok szőttek hálót és ott csücsültek a közepén. Óriási nagyok ezek a pókok. Csak a hasa akkora, mint a hüvelykujjam utolsó ujjperce és hosszú lábai vannak. Brrr. Volt olyan szűkület ahol “kutyafuttában” 9 pókot számoltam össze.
    Amúgy nagyon gyönyörű, kristálytiszta volt a víz. Le lehetett látni az aljára. Rengeteg óriási, színes szitakötő döngicsélt mindenfelé. Vagy két órát áztattuk magunkat és rosszul gondolja az, aki azt hiszi, hogy a víz alatt nem lehet leégni. Mi is azt hittük, ha végig víz alatt vagyunk, akkor nem ér a Nap. Nem is kentük be magunkat. Nagy hiba volt. Grillcsirkék lettünk. Most kenjük magunkra az Aloe Vera zselét. A Szivárvány hőforrás vízhozama 130 liter per sec és a forrástól nem messze van egy kiépített nagy medence. Csak a partfal van körbe felbetonozva, az alja természetes homokos. Mindkét hőforrás vize 33 fokos!

    A gyönyörű türkiz színű, kristálytiszta vízű Mataranka-i Keserű hőforrás.

    Semmi erőlködés, visz a sodrás.

    Papi lassan csorog le a a patakon.

    Le lehet látni az aljára. Sok kis hal él benne, úgyhogy a búvárszemüveg ne maradjon otthon. Papi a faágon egyensúlyoz…

    Nagy pókokból nem volt hiány.

    Na, ilyenek voltak. Ez a Golden Orb Weaver Pók és ekkorára nő meg a nőstény. (forrás: internet – Google kereső)

    Ez a kiépített Szivárvány hőforrás Mataranka-ban. Sajnos most nem volt olyan szép a forrás környéke. Az áradás túl sok elhalt pálmalevelet hagyott maga után és egy bozóttűz is csúnyán megkapta a pálmák törzsét.

    Mataranka után két napra megálltunk Alice Springs-ben, ahol megnéztüka Royal Flying Doctor Service (Királyi Repülő Orvosi Szolgálat) múzeumot, ami nagyon érdekes volt. A belépőt picit soknak tartottuk, de reméljük a szervezetnek megy a pénz. Nagy szükség van erre a szolgáltatásra itt a világ végén. Nem mindegy hogy két nap alatt, vagy 3 óra alatt jut el valaki kórházba az outback-ből.

    A narancssárga területen 1910-ig semmiféle orvosi ellátás nem volt. A legkisebb balesetek is végzetesek lehettek.

    Rövid történeti áttekintés: 1926-ban kezdte el a kampányolást John Flynn, hogy ki kellene építeni valamit. Először teveháton járta az outback-et és nyújtott orvosi ellátást a rászorulóknak, majd autón. Később megalapította a repülő orvosi szolgálatot. A világ legnagyobb orvosi szolgáltatása, 21 bázisról indulnak a repülőgépek, évente 300 000 embernek segítenek, 77 repülőgépük van, ebből 3 már sugárhajtású. Itt egy angol nyelvű link a gépekről.. Nemcsak balesetekhez riasztják őket. Transzplantációra vagy komolyabb műtétekre is szállítanak embereket. A helikopteres mentés ekkora távolságokon nem működik. A szolgáltatást az ausztrál “TB” állja.
    A távolságot jól szemlélteti a fenti térkép. A zöld Európa, a halvány drapp Ausztrália területe. Ha mondjuk Alice Springs-ben történik velem valami, ahol most épp vagyunk, ez a térkép alapján Csehországnak felel meg és a Perth-i kórházban tudnának csak segíteni rajtam, ami Portugália és Spanyolország határa. Mennyi idő alatt jutnék el oda ha nem lenne ez a repülős orvosi szolgáltatás?

    Papi a pilóta az egyik orvosi gépen…

    A múzeumban van egy 20 perces filmvetítés arról, hogy hogyan jött létre a szervezet. Van egy virtuális 3D-s szemüveges bemutató is ahogy éppen egy beteget szállitanak, illetve egy másik, mikor a pilóta mellett ülhetünk a gépen. Van egy kis múzeumrész régi tárgyakkal, eredeti levelekkel, meg rengeteg korabeli fényképpel. Jó tudni, ha baj van érkezik a segítség akárhol is vagyunk. Feltéve ha tudunk segítséget kérni.
    A West MacDonnell Nemzeti parkot anno szőröstül-bőröstül lenyeltük, minden jelölt helyet felkerestünk. Tizenegy van belőle, amiből most csak négyet szerettünk volna ismét meglátogatni. Egy teljesen le volt zárva és feleslegesen autóztunk 90 km-t, ha ezt tudjuk, akkor valószinűleg belefért volna az Open Air School (a világ legnagyobb osztályterme) múzeum, amiről fél óra híján maradtunk le. A Standley hasadékkal kezdtünk, ahova fél 12 körül értünk. Olyan keskeny a hasadék, hogy csak pár percig süt be a déli nap. Naná, hogy meg kellett várni ezt a “pillanatot”. Papi és Józsi jót szórakoztak, követték az első napsugarakat. Kilenc éve szűkebbnek és nagyobbnak tűnt a hasadék. Biztos megnőttünk azóta, vagy a nyugat-ausztráliai Echidna hasadék után már semmi nem rúghat labdába.
    Az Ellery Creek volt a következő, ahol passzoltuk a fürdést, mert posványos volt. Aztán jött volna a Glenn Helen hasadék, de zárva volt. Visszafelé a városban még megálltunk Flynn (aki megalapította a repülő orvosi szolgálatot) sírjánál. Másnap lassan elkezdtünk hazacsorogni. Alice Springs határában láttunk egy érdekes dolgot. A COVID miatt a térségben repülő nagyobb légitársaságok itt parkoltatják a kényszerpihenőre küldött gépeiket, mivel a száraz, meleg klíma árt a legkevésbé a repülőgépeknek. Szomorú látvány volt az a rengeteg utasszállító repülőgép egy helyen, mint egy repülőgép temető.

    Standley hasadék, Papi a kék karikában.

    Alice Springs, repülőgép “parkoló”.

    Várják a Covid végét…

    Igyekeztünk még Alice Springs-ben kitölteni a visszafelére érvényes határátkelős papírokat, de két-háromszori próbálkozásra sem működött a weboldal. Picit felcseszte az agyunkat, vártunk este 10-ig, újrapróbáltuk és sikerült. A visszafelé nyomtatvány ellentétje volt az idefelének. Sokkal több és idiótább kérdéseket tartalmazott. Na mindegy, végigpötyögtük, jobb a békesség. Ráadásul nem is kérték a határon, semmi ellenőrzés nem volt a délre haladóknál, csak az északra menőket állították meg, ami igencsak furcsának tűnt.
    Beértünk Coober Pedy-be és még volt bő két óra a múzeum nyitvatartásából, így belefért az utolsó napba egy múzeum is! Egy különleges múzeum, főleg nekem, de Papi is nagyon élvezte. Az Umoona opál bányát és múzeumot néztük meg és maximálisan kitöltöttük azt a két órát. Még annó idefele jövet Katherine-ben begyűjtött brossúrában kiszúrtam, hogy Coober Pedy-ben van kiállítva az a két tengeri őslény, amit itt és a “szomszédos” Andamooka településen találtak meg opál bányászok. A múzeum egy régi, felhagyott földalatti opálbányában van kialakítva. Fő profiljuk az ékszerárusítás. Ehhez csapták hozzá a múzeumot és egy őslakos kiállítást, ami most készül. Ezenkívül van egy vezetett túra egy régi, földalatti, kézzel vájt és egy modern gépekkel kialakított lakásba is, illetve a régi bánya egy részét is be lehet járni. Szerencsénk volt, mert mi voltunk az egyedüliek abban az időpontban, így privát vezetett túrát kaptunk a pénzünkért. Gizi több mindent mutatott meg, mint szokott. A túra egy 20 perces mozival indul: hogyan alakult ki az opál és hogyan találták meg itt Coober Pedy-ben. Díjnyertes kisfilm, tényleg beleadtak apait-anyait.
      
    A bal oldali kép egy kézzel vájt régi bányaalagút, a jobb oldali modern alagútfúró berendezéssel készült.
    És akkor jöjjön a sztori:
    Az opál kialakulását én csodának nevezném. Nehéz megmagyarázni, hogy hogyan is jött létre. Nagyvonalakban a lényeg az, hogy a tengeri üledék és homok az évmilliók folyamán lerakódott, majd a nyomás hatására kemény homokkő lett belőle. A tenger visszahúzódott/elpárolgott. Az esővel a felszínen lévő finom kis szilikát kristályok bemosódtak a homokkőbe és addig-addig szivárogtak le, amíg akadályba nem ütköztek. Ez az akadály többnyire egy repedés, vagy szerencsésebb esetben egy fosszília volt. Itt megakadt és felhalmozódott. Belőlük lett az opál.
    Hogy mitől lesz az egyik opál szép szivárványos, a másik meg értéktelen tejopál…?! Passz. Rejtély. Véletlen egybeesések sorozata. A történet szerint 1888-ban Józsi Adelaide-ben várakozott. Egyik nap táviratot kapott Pistitől. Az nem derült ki a kisfilmből, hogy Pisti kicsodája-micsodája Józsinak. Barát? Munkatárs? Családtag? A történet szempontjából lényegtelen. Szóval Pisti táviratozott: Józsi gyere, találtam valamit. Józsi a legnagyobb nyári melegben, december 4-én felkerekedett és nekiindult. Vonattal ment fel valameddig (szerintem Port Augusta-ig), onnan két tevével folytatta az utat. December 27-én már a végét járta. Fáradt volt, alig volt mit innia, a tevék is szenvedtek. Végül valahogy mégiscsak megtalálta Pistit. Pisti megmutatta az opált, amit talált. Nagy volt az öröm.
    Józsi elvitte az opált Londonba és két éven keresztül házalt vele drágakő-kereskedőknél és ékszerészeknél. Senkinek nem kellett. Átment New York-ba, de  ott is kellett egy kis idő, mire rákaptak az emberek. Aztán felkapta az amerikai sajtó, minden újság erről cikkezett. Józsi 1915-ben visszatért egy kisebb amerikai expedícióval, hogy most aranyat találjon. Jött vele a 14 éves fia is. Már 16 hete küzdöttek az elemekkel, de semmit nem találtak. Elfogyott a vizük. A kisJózsit hátrahagyták a táborban, hogy táplálja a tüzet, ami majd segít visszatalálni a vízkereső csapatnak. Késő este tért vissza a csapat, a tűz épp csak parázslott, vizet nem találtak és a gyerek is eltűnt. Kis idő múlva megjelent kisJózsi, apja majdnem lenyomott egy sallert neki, mert hagyta kialudni a tüzet, de megenyhült mikor a gyerek megmutatta mit talált. Egy zacskónyi opált szedett össze és még vízre is akadt a közelben. 1919-ben beindult az opál-láz Coober Pedy-ben. A kezdeti években csak egy maréknyi bányász jött ide szerencsét próbálni a kegyetlen időjárás és a távolság miatt. Nyáron 50 fok van, télen hajnalban közelít a nullához, rendszeres a vízhiány. Adelaideből két hónap alatt ért fel ide az utánpótlás. Később 86 km-re Coober Pedy-től végre találtak egy forrást a föld alatt, ahonnan tevékkel szállították ide a folyékony aranyat.

    Egy bányász egy heti vízadagja ez a vödör. Biztos nem fürdésre használta. Szinte nem is fürödtek.

    A vízhiány olyan nagy probléma volt, hogy a kormány 1924-ben épített egy 2 millió literes víztartályt, ami ezután már 110 liter vizet biztosított egy embernek egy hétre! Hát ebben sem lehetett pacsálni még. Napjainkban 27 km-re van egy fúrt kút, ami biztosítja a város vízellátását. A vizet 5 különböző fázisban tudják csak megtisztítani, plusz még sótalanítani is kell. Az 1960-70-80-as években rengeteg európai bevándorló jött ide szerencsét próbálni. Negyvenöt különböző nemzet van jelen Coober Pedy-ben, plusz az őslakosok. Ezekben az években több mint ezer bányász dolgozott itt. Ma már csak kb 50.
    A bányákat egy vagy max 2-3 ember birtokolja, nincsenek bányatársaságok. Minimum 3 hónapra lehet kibérelni egy 15x15m vagy 15x100m-es területet, amit 12 hónapra hosszabíthatsz ha találsz ott valamit. A bányászás úgy zajlik, hogy lyukakat fúrsz le kb 30-35 méter mélyre és keresel egy törésvonalat, mert az opál csak ott van, majd követed a törésvonalat míg szerencséd nem lesz. A világ opál termelésének 90%-a innen származik. A város alatt ma már tilos a bányászat, mert ki akarják zárni azt, hogy a vasárnapi ebéd közben, éppen a rántotthúsnál egy bányagép átszakítsa valaki ebédlőjének a falát vagy a padlóját.
    Hetven százaléka a lakosságnak föld alatt lakik. Itt a város alatt 16 méter mélyen van egy ér, aztán 28 méter mélyen. A bányák többsége 30-35 méter mélyen találja meg a törésvonalat. A felszínen egy egyszobás házat már 15 ezer dollárért meg lehet venni. Egy föld alatti 2-3 szobás lakás 50-150 ezer, 4-5 szobás pedig olyan 300 ezer dollár. Állandó 21-25 fokos hőmérséklet van a lakásokban. A vizes helyiségek, úgy mint konyhai mosogató, zuhanyzó, mosókonyha elől a bejáratnál van, a szobák hátul. Ennek az az oka, hogy ha csőtörés van és beázik a barlanglakás, ez a homokkő nagyon nehezen szárad ki. Szóval, ha megtörtént a baj, kinyitják a bejáratot és beengedik az 50 fokot. Persze ha éppen tél van, akkkor az gáz…

    Ez az akna kb 16 méter mély, két bányásznak két hétig tartott leásni ide és ha szerencséjük volt megtalálták a törésvonalat/eret, amit követhettek, hátha lesz benne opál. Ha nem, továbbálltak és újabb kétheti munkával egy másik ilyen aknát ástak.

    A törésvonal közelebbről pici vízszintes opál erekkel.

    Volt egy ürge, aki talált egy gyönyörű szép nagy kagylót, akkorát mint a tenyerem amit opál töltött ki. Elvitte becsüshöz. A szaki forgatta, majd azt mondta 230 000 dollár elsőre, de mivel gyönyörű zöldes színe van az opálnak inkább olyan 400 000 dollár. Tovább forgatta, és azt mondta: ha nem csak az opál értékét nézzük hanem hozzáadjuk azt, hogy ez egy több millió éves kagyló, akkor a duplája, azaz 800 000 dollár. Majd azzal zárta, hogy különösen jó állapotban van, nagyon ritka kagyló cakk-pakk legalább 1,2 millió dollár. Ez alsó hangon is kb 240 millió forint. Egy darab opalizált kagyló.
    Végül pár szó az őslényekről. Tengeri ragadozók voltak, nemcsak szimpla kagylók. 120 millió évvel ezelőtt Ausztrália egyharmadát jeges tenger borította és még egybe volt “olvadva” a Déli sarkkal és jóval lejjebb volt délen. A tengerekben hemzsegett az élet. A kagylók, tengeri liliomok és szivacsok ma is ugyan úgy néznek ki, mint 120 millió éve. A primitív élőlények között Belemniteszek (tintahal őse) és Ammoniteszek (nautilusz őse) úszkáltak és persze a félelmetes ragadozók: Plesiosaurus és Ichthyosaurus.
    Mindkét ragadozónak 4 uszonya volt és fel kellett jönniük a felszínre levegőért. Rengeteg őslényt lehet Coober Pedy és az Eyre tó körül találni. Az Eyre sóstó amúgy ennek az ősi tengernek az Eromanga-nak a maradványa. 1987-ben egy majdnem teljes Plesiosaurus csontvázat találtak 60 méteres mélységben Coober Pedy-nél. Eriknek nevezték el. Erik azért különleges, mert úgy fosszilizálódott, hogy az utolsó vacsorája is megmaradt a gyomrában, amiben még köveket is találtak, amiket azért nyelt le, hogy elősegítse az emésztést. Sajnos a Dél-Ausztrál Múzeum nem engedhette meg magának, hogy megvásárolja Eriket. Egy Sydney-i magáncég vette meg 200 000 dollárért. A cég csődbe ment és Eriket ismét áruba bocsátották. Úgy tűnt hogy Erik külföldre kelül majd vagy egy magángyűjteményben lesz elzárva a világ elől. Nemzeti összefogással gyűjtést szerveztek az emberek és most a Sydney-i Ausztrál Múzeumban van kiállítva. Mi következik ebből? Igen, az. Jól gondoljátok. Ha vége a Covid mizériának be kell terveztünk egy Sydney-i kirándulást. Amúgy is van már pár dolog, amit Sydney környékén szeretnénk megnézni. Érik a dolog…

    Coober Pedy-ben találta meg egy rendőr 1928-ban Ausztrália legnagyobb ammonitáját. Nem messze az úttól hevert évekig, mert azt hitte hogy egy gumiabroncs. Tényleg akkora mint egy kocsikerék. Hogy miért nem én botlottam meg benne?

    Ichthyosaurus: kétszáz kúpos foga volt, hasonló mint a ma élő krokodiloknak és ha kitörött egy újranőtt, mint a cápának.

    Az egész komplexum rendkívül érdekes volt, kár, hogy az őslakos rész nem készült még el. Utolsó megállónk útban hazafelé a Hart sóstó, ahol fél órácskára megmozgattuk a lábainkat. Én leszaladtam a sóstóhoz, Bicebóca a kocsinál megvárt. Szép volt az éppen kiszáradóban lévő sóstó. Szeretjük a sóstavakat. Szürreális, olyan mintha jeges/havas/deres/zúzmarás lenne.

    Hogyan készül a bumeráng lépésről-lépésre

    Hart sóstó

    A víz drága kincs az outback-ben. Ivóvíz autómata, 5 liter víz egy dollár.

    Sajnos az utolsó napon, mikor már csak 439 km-re voltunk a háztól egy szembejövő felcsapott egy kavicsot. Jó nagyot szólt. Kb 1 cm-es gyönyörű napocskám lett. Szerencsére nem a látómezőben. Ez mindig benne van a pakliban. Kivédhetetlen.
    A túra 2-3 nappal korábban ért véget, de így is tartalmas volt a 17 napos kirándulásunk. Összesen 7412 km-t autóztunk. A legjobb az volt, hogy a COVID miatt egyáltalán nem voltak külföldi turisták. Nem iskolaszünetben voltunk, így sokkal kevesebb család indult neki. Ráadásul mivel csak Dél-Ausztrália és Tasmánia utazhatott be az Északi Területre korlátozások nélkül, ezért minimális volt az emberáradat. Elvétve láttunk egy-egy autót WA-ból, NSW-ből és VIC-ből és picivel többen jöttek QLD-ből. Vagy csak egyszerűen ottragadtak és nem volt kedvük hazamenni. 🙂

  6. 3. rész: Litchfield Nemzeti Park

    november 2, 2020 by kata_papi

    Útban a Litchfield Nemzeti parkba megálltunk fél órácskára áztatni magunkat Berry Springs-ben, ami egy melegvízű forrás. Nagyon szép, burjánzó növényvilággal keretezett és óriási területen fekszik. Egy kisebb vízeséssel indít, majd jön a nagy “medence” és az alsó “medence”. Ezek a “medencék” inkább tavak, tavacskák. Nincsenek kibetonozva, csak lépcsőket és létrákat építettek ki, hogy könnyebb legyen bemenni. A tavakat szűk, vadregényes kis patakok kötik össze, amin oda-vissza lehet úszkálni. Időnként elszaporodnak benne valami mikro organizmusok, amik hasmenést, trópusi fülbetegséget és más fertőzéseket okoznak. Állitólag folyamatosan tesztelik a vízminőséget. Ezenkívül a vízesés felett gátakkal próbálják kizárni, hogy krokodilok ússzanak le a tavakba.

    Berry Springs, mini vízeséssel az elején.

    Berry Springs, az összekötő patakocskák egyike.

    Berry Springs, a legalsó tó.

    Berry Springs, el van a gyerek, ha játszik.

    A Litchfield Park ingyenes. Most még nincs belépő, de szerintem hamarosan valaki vérszemet kap majd, mert nagyon népszerű. A park szomszédságában kivettünk egy kabint 3 éjszakára. Nehezen toleráltuk a szaunát, mert nagyon párás, nagyon meleg idő volt. KempingesJózsi lelkes madárbarát hírében állt, mert minden este bekevert két nagy adag nektárt és össznépi madáretetést tartott főleg a papagájoknak.

    Két teljes napot szántunk erre a parkra, ami nem volt elég még úgy sem, hogy egyszer már kiveséztük. Felkerestük a régi helyeket, ahol jártuk már korábban és új helyekre is eljutottunk. Nem is értjük, hogy maradhattak ki ezek annó. Ráadásul még így is maradt fehér folt. Szokásos nóta: ide még egyszer vissza kell majd jönnünk. A park úgy néz ki, hogy egy aszfalt út kanyarog kb 80 km hosszan és arról jobbra-balra ágaznak le a látnivalók. A főbb látványosságok sima autóval is bejárhatóak, a durvább szakaszok ki vannak táblázva, hogy csak terepjárósak.

    Térkép szerint haladtunk és az azon felsorolt látnivalókat kerestük fel. Első megálló a termeszvárak. A térképen  jelölt mágneses termeszvárak túl messze vannak a kiépített ösvénytől. Szinte élvezhetetlen volt. Emlékszem 9 éve is puffogtam ezen, hogy miért nem lehet egy sétaösvényt közelebb kiépíteni. Viszont most eljutottunk olyan helyre is, ahova annó nem és “testközelből” csodálhattuk meg ezeket az építészeti remekműveket. Junior a termeszvárak között szlalomozott kétszer is. Később kifejtem merre lehet őket megtalálni.

    A parkban kétféle termeszvár van. A katedrális stílusú és a mágneses termeszvárak. A katedrálisok az 5-6-7 méteres magasságot is elérik. Hihetetlen, hogy ezek a kis, fél cm nagyságú termeszek 50 év alatt felhúznak egy 5 méteres várat. A mágneses termeszváraknak pedig az az érdekessége, hogy észak-déli tájolásúak (nincs kivétel, egy se lóg ki a sorból) és nagyon vékonyak. Viszont ezek is több méter magasak. Úgy néznek ki, mint a sírkövek. Ijesztőek, de csodálatosak. Miért észak-déli? A termeszek “fehérbőrűek”, azaz olyan vékony a bőrük hogy  szinte átlátszóak, ezért óvakodniuk kell a melegtől és a kiszáradástól. Az észak-déli tájolással elérik azt, hogy a vár egyik oldala mindig árnyékban van. Így át tudnak húzódni a hűvös oldalra. S azért ilyen keskenyek, hogy a legnagyobb, déli melegben minél kisebb felületet érjen a szikrázó napsütés.

    A dolgozó termeszek vakok. Akkor hogyan tudják észak-déli irányban megépíteni a várat, ha nem látják a napot? Tudósok gondoltak egy nagyot és egy erős mágnessel megváltoztatták a mágneses teret egy vár körül és tesztelték a termeszeket. Megállapították, hogy a termeszekben egy “beépített” iránytű van, mert ahogy változtatták a mágneses irányt a kis termeszek úgy kezdték korrigálni a várat is. Hihetetlen.

    A park elején a kiépített ösvény a mágneses termeszvárakhoz. Szállítunk ennél jobbat is.

    Katedrális termeszvár a mágneses termeszvárakkal átellenben a park elején.

    Második megálló a Buley Rochole, azaz a sziklamedencés pancsoló volt. Fürdőrucit felkaptuk, kiválasztottunk egy kevésbé nyüzsis medencét és csobbantunk. Nagyon kellemes volt a víze. Nem jártuk be a vízmosás összes medencéjét, mert Papi térde nem bírta, pedig a medencéket kisebb vízesések kötik össze, amiken szépen le lehet csúszkálni.. Csak óvatosan, a sziklák ütnek, sok ragtapaszos fürdőzőt láttunk.

    Buley Rockhole

    Papi az egyik mini vízesés alatt, Buley Rockhole.

    Harmadik megálló: Florence vízesés. Itt újfent hibáztam. Nem számoltam meg a lépcsőket. A tábla azt írta 135 lépcső visz le a vízesés aljába, az ismertető brossúra 160-at említ. Nekem mondjuk mindegy, de Papinak sokat számít az a +/- 25 lépcsőfok, de hősiesen lesántikált meg vissza. Dupla vízesés van és bárki beúszhat a vízesés alá. Jó szolgálatott tettek a nudlik, amiket még otthonról vittünk. Fél órácskát áztattuk magunkat itt is.

    Florence vízesés, még fentről a lépcsősor tetejéről.

    Akinek jó a szeme, az talán kiszúr engem a bal oldali vízesés alatt. Pont a vízesés közepénél vagyok. Komolyan kellett taposni a vizet, mert a sodrás egy pillanat alatt arrébb tolt.

    Papi ott integet a Florence vízesés alatt.

    A negyedik megálló az elveszett város lett volna, de le volt zárva útjavítás miatt. Cseppet kiakadtam, de túltettem magam rajta mert 9 évvel ezelőtt jártunk ott. Amúgy itt olyan errodálódott homokkő sziklákat lehetett volna látni, ami egy ősi civilizációra emlékeztet. Az elveszett város helyett így aztán  a 40 méter magas Tolmer vízesésnél volt a következő bámészkodásunk. Itt nem szabad fürdeni, le sem lehet menni a vízesés aljába, mert valami ritka denevérfaj él itt. Csak fentről, egy kilátóból lehet megcsodálni. De nem is akart senki fürdeni ott, mert még a kilátóból is látni lehetett azt a nagy krokodilt, aki a vízesés alatt úszkált.

    Tolmer vízesés

    Na erről beszéltem. Látjátok?

    Az ötödik megálló új volt, mert itt nem jártunk korábban. Ez egy szigorúan terepjárós kihajtó. Rengeteg vizes átkeléssel. Hat hete még 60 cm-es volt a vízmagasság, de most már csak 40 cm-es. Izgalmas volt nagyon. Először megálltunk egy 1928-ban épült tanyánál, ahol ónt bányásztak. Aztán elgyalogoltunk a Tjaynera vízeséshez, ahol csak én csobbantam. Majd kiugrottunk a Reynolds folyóhoz. Nagyon szivatós az út. Nyomnád 70-80 km/órával, mert korrugált fos, de 2-300 méterenként olyan nagy földkupacokat toltak össze keresztbe, hogy kénytelen vagy lelassítani. Ebből adódóan a korrugáció szétráz.
    Sajnos már késő délután volt, 17:30. Kezdett sötétedni ezért nem keltünk át a folyón, de nagyon vadregényesnek tűnt. Kb 200 méter hosszan kellett volna a vízzel teli folyómederben vezetni, ahova a páfrányok, pálmák belógtak. Nem keresztül a folyón, hanem a folyómederben vezet az út. Nem tudtuk milyen az alja, besétálni meg nem mertünk, mert kint volt a krokodilos tábla. Majd visszajövünk ide is! Viszont jól tettük, hogy végigszenvedtük ezt a rossz földutat a Reynolds-folyóig. Miért is? Mert rengeteg mágneses és katedrális termeszvár volt itt csak úgy szanaszét a mezőn. Be lehettt sétálni, be lehetett kocsival hajtani. Minden szögből meg tudtuk nézni. Akár át is ölelhettük volna őket. Csodálatosak voltak!

    Döme Jr Baltazár erre született!

    Itt aztán nem sétálsz be, hogy megnézd milyen az aljzat és mennyire mély a patak…

    Na mit nem szabad csinálni? Nem tanácsos valaki után egyből behajtani a patakba. Várjuk meg míg átér az előttünk levő, mert ha ő beragad, akkor nagy eséllyel Te is megijedsz és beragadsz. Nehezebb a “mentés”.

    Nem a hét törpe lakott itt véletlenül? Ez a Blyth tanya.

    Tjaynera vízesés és én, senki más!

    Reynolds folyó, ahol nem csak simán keresztbe kell átmenni a folyón, hanem mindjárt behajtás után kilencven fokos jobbra fordulás és végig a patak mederben megy az út.

    Reynolds folyó. A távolban középen, ahol a piros nyíl van, ott a kihajtó a patakból.

    És akkor jöjjenek a termeszvárak testközelből! Ezek itt mind-mind mágneses termeszvárak.

    Mágneses termeszvárak

    Mágneses termeszvárak

    Ilyen keskenyek az észak-déli tájolású mágneses termeszvárak.

    Hú de magas! Katedrális termeszvár

    Második napunk a Litchfield Nemzeti parkban. Megtaláltuk azt a mágneses termesz-telepet (hatodik kihajtó), ami a 2007-es térképemen még meg van említve, a 2010-esen már nincs. Végül is annyira nem titkos, csak távol esik a többi felkapott helytől. Viszont itt be lehet hajtani kocsival. Olyan, mintha egy temetőben autóztunk volna. Az összes termeszvár ugyanarra “nézett”.  Mintha dominókat vagy kártyalapokat állított volna fel valaki. Szóval a park elején az első megálló a kiépített platformmal csak mézesmadzag. Sokkal szebbek vannak beljebb, csak meg kell találni őket.
    Hetedik megálló: felhagyott Bamboo Creek-i Ónbánya. 1906-ban találtak itt ónt és 1951-ben néptelenedett el, mikor egy árvíz elöntötte a bányát. A bányászok korai halálát a belélegzett csillám okozta. Van egy rövid kiépített ösvény is információs táblákkal.
    Nyolcadik megálló: Cascade vízesés. Sajnos kevés víz volt benne így a lépcsős vízesés nem volt annyira látványos. A bevezető gyalogút viszont nagyon látványos. Papi térde egyre rosszabb, BiceBóca. Én voltam a mankója. Rám támaszkodott a nehéz, sziklás szakaszokon. Az egyik krokodilmentes nagyobb medencében csobbantunk egyet, hogy lehűtsük magunkat.  Ma 40 fok volt. Sok a bögöly is.

    Útban a Cascade vízeséshez

    Annyira meleg volt, hogy az egyik nagyobbacska Cascade medencében csobbantunk egyet. Papi épp krokodilnak álcázta magát. De az is lehet, hogy csak szimplán napszúrást kapott…

    Litchfield-i utolsó, kilencedik megállónk: a Wangi vízesés. Ez a park legnépszerűbb vízesése. Azért kedvelik az emberek, mert ezt a legkönnyebb megközelíteni. Semmit nem kell gyalogolni, olyan, mintha a strandra mennénk le. Jó fél órát pancsoltunk itt is.

    Wangi vízesés

    A Litchfield Nemzeti park az egyik nagy kedvencünk. Ha Darwin-ban laknánk, akkor tuti sűrűn látogatnánk el ide. Darwin-tól csak 150 km-re fekszik.
    Mindezek után elkezdtünk hazacsorogni. A negyedik részben hőforrásokban fogjuk áztatni magunkat és megnézünk egy érdekes múzeumot Coober Peddy-ben, ahol ugyan már jártunk egy párszor, rengeteg mindent megnéztünk, de ez a múzeum valahogy kimaradt, vagy akkor még nem is létezett. Képek itt.