A nyugat dél-keletje 2.rész

A Cape Le Grand Nemzeti Parkban sokat időztünk, így túl későn értünk be Esperance városába és már nem tudtunk bemenni az információs irodába, másnapra halasztottuk. Épp sátorbontásban voltunk, mikor szirénázó mentő száguldott el a kemping előtt. Nemsokára követte őt egy fénysebességgel közlekedő rendőrautó is. Olyan nagy zajt csaptak, hogy akaratlanul is felmerült bennünk, hogy mi a fene történhetett. Másnap reggel már benne is volt a hírekben. Jó nagy visszhangja volt, még a magyarországi Index online hírportál is megírta. Épp aznap délután ott Esperance egyik öblében a kempingünktől nem messze egy cápa megölt egy 17 éves szörföző lányt, aki az apjával szörfözött. Az apa próbálta megmenti a lányát, de nem sikerült neki. Picit megérinti az embert, amikor ilyen közel történik valamilyen tragédia. Még szerencse, hogy mi nem vagyunk olyanok, akik szeretnek messzire beúszkálni a tengerben. Pont ezért nem.

Másnap az információs irodában kezdtünk. Mégpedig azért, mert évekkel ezelőtt hallottam a Hillier-tóról, ami Nyugat-Ausztráliában, Esperance-tól nem messze egy szigeten van. Még a blogban is megemlítettem anno. Nagyon szerettük volna megnézni és mindenképp a levegőből. Húsvét utáni kedd reggel értünk oda és az információsGizi mondta, hogy a szezon előző nap, Húsvét hétfőjén ért véget. Még ő is vitt csoportot pénteken és állította, hogy a tó rózsaszín volt. Főszezonban hajók és kisrepülők viszik a turistákat a szigetre. Megadta repülősJózsi számát, fel is hívtam, de azt mondta, hogy 5 fő kell ahhoz, hogy felszálljon. Sajnos csak mi ketten jelentkeztünk. Gondolom, ha kiperkáltuk volna az 5 fős társaság díját, akkor biztos elvitt volna minket, de az ár 5-el osztva, 5 főre még vállalható volt. Két főre már luxus.

Tudom 1000+1 másik rózsaszín tó van, de ez más. Ez a 600m x 250m-es tavacska a 6,5 km hosszú Middle-szigeten található és arról híres hogy állandóan nagyon rózsaszín. Amúgy a színét ez is a Dunaliella salina algától kapja. Képzeljünk el egy vibrálóan rózsaszín vízfelületet, amit méregzöld cserjés/erdő vesz körül és egy vékonyka földsáv választ el a türkiz tengertől. A magasból biztos nagyon szép látványt nyújt. Újabb ok… csak úgy gyűlnek az okok, hogy mihamarabb ismét erre vegyük az irányt! Kesergésre nem volt idő. Ha nincs repülés, akkor jöhet a többi program. Esperance-től nyugatra, egyből a város határából a városi rózsaszín tótól (ami egyébként nem is rózsaszín) indul egy 38-40 km-es körtúra. Ez a Great Ocean Road – A Nagy Óceáni Út – kistestvére a Great Ocean Drive. Legalább 11 lehajtó pontja van, ahol szebbnél szebb tengerpartokat lehet látni. Minden egyes ilyen megálló/kilátó pontnál azt gondolja az ember, hogy ennél már nem lehet szebb, és de. Mi kilenc helyen álltunk meg. Mindegyik mesés volt. Semmiképp ne hagyjátok ki, ha erre jártok. Közülük az egyik a Twilight Beach Nyugat-Ausztrália legnépszerűbb tengerpartja (írja a brossúra) a kristálytiszta vizével, hófehér homokjával és az ikonikus „lyukas” sziklával. Itt egy jót piknikeztünk a parton. Nekünk amúgy legjobban a Blue Haven part tetszett a sok közül, de nehéz választani, mert mindegyik öböl más és más miatt gyönyörű. Zárásképp elmentünk a hableány/sellő-bőr boltba egy vezetett „túrára”.

Véletlenül bukkantam rá erre a termékre úgy 1-2 évvel ezelőtt. Egy újságban láttam és nagyon megtetszett. Nem vagyok híve az olyan öldöklésnek, amikor az állatot csak a bundájáért, bőréért, szarváért ölik meg. Képtelen lennék bundát viselni. Sose vonzott. De ez a hableány-bőr megfogott. Egy testvérpár egyik tagja, aki halász is hobbi szinten nyulak és kígyók bőrének kikészítésével foglalkozott. Egyik alkalommal, kertisütögetés közben a haverok viccelődtek, hogy miért nem próbálkozik meg a halbőrrel. 1989-ben kipattant az isteni szikra a fejéből és elkezdett kísérletezgetni a dologgal. Négy évébe tellett, mire kifejlesztette a technikát. Azt vallotta, hogy: az, ami valakinek szemét, másnak érték. És milyen igaza van.

Rengeteg halat halásznak ki a tengerekből, tavakból, folyókból és csak a húsát eszik meg. A bőre megy a szemétbe. Miért is ne lehetne hasznosítani?! Nem ingyen viszi el a levágott bőröket. Fizet értük egy jelképes összeget, hogy a filézők szép nagy darabokban hasítsák le a halakról. Mi sem tudtuk, de a halak bőre 35%-kal erősebb, mint a báránybőr. Egzotikus bőrnek számít, olyan mint a krokodilbőr. Csinálnak belőle pénztárcákat, táskákat, cipőket, ruhákat és mindenféle olyan terméket, amit bőrből szoktak. A mintázata miatt különleges. Az egész gyártási folyamat kézzel történik. Különféle halbőröket, cápabőrt és rájabőrt dolgoznak fel. Tudtátok, hogy régen a cápa bőre volt a smirglipapír (csiszolópapír)? Ha visszafelé húzzuk végig rajta a kezünket olyan érdes/recés, mint a csiszolópapír. Hat hétbe telik egy halbőr kikészítése. Fagyasztott állapotban érkezik a műhelybe, ahol először kézzel lekaparják a maradék húst, majd sós vízbe áztatják néhány napra. Utána egy speckó géppel leszedik a pikkelyeket. Még a pikkelyeket is hasznosítják, nem dobják ki. Különféle színekre festik és eladják iskoláknak kézműveskedni. A gyerekek imádják. Aztán valamivel bepácolják a halbőrt, ami tartósítja. Természetes anyagokkal (fakéreg) színezik, cserzik, majd kiszárítják. Végül egy vízálló réteget vasalnak rá és már kész is a luxustermék. Hogy mik vannak?!

Érdekességképpen ide kívánkozik, hogy 1997-ben egy kétrészes, mini televíziós sorozatban is feltűntek halbőrből készült ruhadarabok.  A „filmsorozat” alapjául a mi Verne Gyulánk novellája, a „Húszezer mérföld a tenger alatt” szolgált, s ugyanezen címmel adta le a TV is. Ebben Michael Cain, mint Nemo kapitány és Patrick Dempsey viselt egy-egy halbőrből készült kabátot, mellényt.

Reggel korán összecuccoltunk és a városszéli benzinkútnál megreggeliztünk. A mai reggeli mókásra sikeredett. Először leadtuk a rendelésünket. Egy nagy bögre kapucsínót, nekem hot-dogot, papinak tojásrántottát szalonnával. Gizi valamit kvarattyolt a tojással kapcsolatban, de úgy voltunk vele jól van, hozd. Majd legyártott nekünk két bögre kapucsínót. Mondom neki, Gizi, egyet kértünk. Azt mondja, jaj ne haragudjak úgy emlékezett, hogy kettőt kértünk. Megértem én, végül is ketten vagyunk, de nekünk bőven elég szokott lenni egy, megosztjuk. Mondom neki: jól van, akkor kifizetem, nem gond, megiszunk kettőt. Gizi: nem, nem, ezt ingyen adom. Oké, nem vitatkoztunk, csak haladjunk.

Elég sokat kellett várni a kajára. Néztem kifelé a fejemből, a TV-n a híreket bámultam. Papi egyszer csak odapisszeg nekem. Pszt. Figyeld. Figyeld. Figyeld ott szemben a csempét. Sajnos a csótány gyorsabb volt, mint az én „előkapomatelefonomatéslefényképezemeztaszörnyet” reakcióm, mondjuk sokat rontott a helyzetemen, hogy cseppet lemerevedtem. Egy 4-5 cm-es csótány futott végig a falon be a pult mögé, ahol a reggeli kávé és müzli volt kitéve a kamionosoknak. Kisvártatva a reggelink is megérkezett és azzal próbáltuk nyugtatni magunkat, hogy talán a konyhában nincsenek ilyen fenevadak. Amúgy de. Vannak. 🙂

Papi nekilátott volna a tojásrántottájának, de előtte még odaszólt nekem, hogy ez tuti nem két tojás, pincérGizi épp elmenőben volt ekkor az asztalunktól. Megvontam a vállam, ma ennyi jár neked. Már majdnem végeztünk a reggelivel, mikor pincérGizi visszajött egy kistányér rántottával. Húha ciki, ez biztos „érteni” magyart… Annyit mondott, hogy elfogyott a tojás a konyhán, azért kapott az Úr kevesebbett, de most hozta a pótlást neki, majd egy kanállal szépen átsöpörte Papi tányérjára a tojást. Hát nem a Hilton az biztos, ilyen a vidéki Ausztrália. De mi imádjuk! A tojásért is biztos a mosogatólegényt ugrasztották a tyúkólba… Papinak jól indult a napja, egy púpos tányérnyi extra rántottával. Bódottá! Meg sem álltunk Kalgoorlie-ig, ahol 3 éjszakát töltöttünk, mielőtt elindultunk volna haza.

Kalgoorlie városát 1893-ban alapították, mikor aranyat találtak a környéken (nem meglepő, itt mindenhol arany van). Az itt lévő külszíni aranybánya (erről kicsit később írok majd bővebben) volt Ausztrália legnagyobb bányája egészen 2016-ig, mikoris megnyitották a Newmont Boddington bányát, ami szintén Nyugat-Ausztráliában van. Legnagyobb probléma a víz hiánya volt. Víz nélkül nincs aranybányászat és nincs élet sem. Nem alakulhatott volna ki itt város. Mikor a környéken tombolt az aranyláz a víz többe került, mint a whisky és az emberek többre tartották, mint az aranyat. Valahonnan vizet kellett ide hozni. Három évvel az aranyláz után 1896-ban egy nagyon okos ír mérnöknek kipattant a fejéből az isetni szikra: a több, mint 500 km-re lévő Perth városa mellől vízvezetéken majd idehozza a vizet. (?)

Az akkori technikát figyelembe véve mindenki őrültségnek tekintette. Nemcsak a nagy távolságot, hanem a közel 400 méteres szintemelkedést is le kellett küzdeni. A megépítési/megtérülési költségről nem is szólva. A kormány kritizálta a vállalkozást, az újságok mocskolódtak. Nagy nyomás nehezedett C.Y. O’Connor-ra (az ír mérnökre), aki a vezeték befejezése előtt egy évvel 1902-ben öngyilkos lett. De a vízvezeték 1903-ra elkészült. A két város közti távolságot 60 000 darab, egyenként 8,5 méteres csővel fedték le. A vascső átmérője 76 cm volt és naponta 23 000 köbméter vizet szállított Perth-től Kalgoorlie-ig. Nyolc szivattyú állomás és két kisebb víztározó segített a 400 méteres szintkülönbség leküzdésében. A terv bevált. A mai napig így jut vízhez a város. 2009-ben az Amerikai Építőmérnöki Társaság Nemzetközi Történelmi Építőmérnöki mérföldkőnek nevezte ezt a vízvezetéket. Amikor megépült, ez a vezeték volt a világ leghosszabb frissvíz vezetéke. Egy-két brossúrában láttunk képeket a régi vezetékről és talán még látható is belőle valami. A következő túránk alkalmával, mikor nyugatabbra utazunk majd felkeressük ezeket és beszámolunk róla.

A városban rengeteg látnivaló és múzeum van. Maradtak ki olyan dolgok, amiket szívesen megnéztünk volna. Először a szomszédos kisvárosban Coolgardie-ben néztük meg a Goldfields (Aranymezők) kiállítását, majd Warden Finnerty’s 1895-ben épült rezidenciáját. Másnap Papinak „gyereknap” volt, mindhárom program neki kedvezett. Kezdtünk a Bánya múzeumban. Itt ki van állítva két olyan óriási munkagép (amúgy a világ legnagyobb munkagépei), amit a külszíni bányákban használnak errefelé. Papi legnagyobb örömére fel lehetett mászni az egyikre és be lehetett ülni a vezetőfülkébe.

Lehet aranyat mosni és főszezonban igazi aranytömböt is öntenek. Aranytartalékunkat 3 kis „forgáccsal” bővítettük. Papinak kettőt, nekem egyet sikerült kemény munkával kimosni. A városszéli múzeumból gyorsan átrohantunk a Super Pit néven emlegetett nagy külszíni bánya vezetett túrájára. A rikító narancssárga mellények és védőszemüvegek átvétele után buszra szálltunk a vezetőnkkel és elindultunk, hogy megnézzük azt az óriási sebhelyet, amit emberi kéz alkotott. Szigorú „dress code” (öltözködési szabály) van. Zárt cípő, semmi szandál vagy magassarkú. Hosszú nadrág és hosszú ujjú felső, semmi miniszoknya. A túrára előre kell foglalni időpontot.

A bánya jelenleg 3,5 km hosszú, 1,5 km széles és 570 méter mély. A friss adatok szerint, amit idegenvezetőJózsi lökött nekünk a bánya az év 365 napjában, napi 24 órában üzemel. A bányászok 12 órás műszakokban dolgoznak. Hét nap munka, hét nap pihenő. A „bányászok” 40%-a nő. Józsi azt mondta, hogy itt Kalgoorlie-ban nincs FIFO. A FIFO = fly-in-fly-out, annyit jelent, hogy a munkások bárhonnan iderepülhetnek, dolgoznak, majd hazarepülnek. Kalgoorlie városa úgy gondolta, hogy ez nem tenne jót a városnak, mert akkor az emberek nem itt költenék el a pénzüket, illetve nem tennének semmit a közösségért. Így aztán csak az lehet bányász Kalgoorlie-ban, aki itt is lakik. Punktum.

A bánya évente 22 tonna tiszta aranyat termel, ez naponta több,  mint 60 kg (!). A Super Pit mellett van egy földalatti bánya is, az 1800 kg aranyat szed ki évente (napi 5 kg). Ez csak két itteni aranybánya kitermelése. Ausztráliában rengeteg aranybánya van. El tudjátok képzelni mennyi aranyat bányásznak ki évente??!! Csak a Nyugat-Ausztrál bányák összesen 195 tonna tiszta aranyat hoznak a felszínre évente. Nekem, egyszerű kis szürke egérnek ez nagyon soknak tűnik. A tervek szerint a bánya 2029-ig fog üzemelni, amikor is a végső mérete 3,9 km hosszú, 1,6 km széles és 700 méter mély lesz. A külszíni fejtés előtt 92 évig föld alatti bányászat folyt itt. A képeken látszanak is a robbantások által felszínre került bányavágatok. A bányatársaság gondosan összegyűjti a régi vágatokban használt támfákat, vasakat. Értékesíti és a befolyt összeget jótékonysági szervezetek kapják. A bányában látott óriás „dömperek” – amire Papi is felmászott – darabja 4,4 millió dollár. A Super Pit-ben ezekből 40 darab van összesen. Egy új abroncs 40 000 dollár ezekre a dömperekre. Súlyuk 166 tonna, 3790 literes az üzemanyag tartályuk, 225 tonna  követ tudnak vinni átlagosan és a végsebességük 55 km/óra. A hatékonyság növelése érdekében nagy, folyadékkristályos kijelzők mutatják kétoldalt és hátul, hogy éppen mekkora a billenőrészben lévő kőzet súlya. A rakodó felelőssége, hogy mindig a maximális terhelhetőséghez közeli menyiséggel engedje útjukra a dömpereket, azaz 200-250 tonna között.  A kacskaringós utat a bánya aljából a felszínre 45 perc alatt teszik meg. Szóval egy munkás a 12 órás műszakja alatt 10-12-szer tud fordulni. A bánya havonta 5-6 millió liter dízelt pörköl el. A statisztika szerint  hét, ilyen óriási dömper által szállított kőzet csupán annyi aranyat tartalmaz, mint amekkora egy golflabda. 1500 tonna kőzetből mindössze fél kiló arany!  Nem is olyan egyszerű az aranybányászok élete. Itt meg lehet nézni, hogy mire képes egy ilyen szörny még üresen is.

A bánya után jött a kupleráj. Befizettem Papit a kupiba. :)) Na, ez azért nem teljesen igaz. Szerintetek kik gazdagodtak meg anno az aranyláz idején? Hát biztos nem a szerencsevadászok. Volt 1-2 szerencsefia, de valljuk be a többség csak nyomorgott és reménykedett. Az igazi nyertesek a kocsmárosok, a boltosok és a kurvák voltak. Questa Casa Ausztrália egyik legrégebbi, MÉG mindig működő kuplerája. Fizetett túra keretében vezetik körbe a turistákat minden nap délután 3-kor. Este héttől már rendesen üzemel a kóceráj.

Kicsit kikerekedett a szemünk, mikor az információs irodában befizettünk a túrára és Gizi felhívta a figyelmünket, hogy 3 óra előtt 10 perccel érkezzünk, mert a „mádám” nagyon mérges, ha késik valaki. Húha, még a végén korbácsolás is lesz… A „rózsaszín ház”-ként is emlegetik, mert az ajtók az utcafronton, ahol a prostituáltak csalogatták be a kuncsaftokat rózsaszínűre vannak festve. A Hay Street volt anno a bányaváros piros lámpás utcája. Itt csak kuplerájok voltak. A Rózsaszín Házon kívűl még itt van a Piros Ház, amire 1980-ban kértek „működési” engedélyt. :o)

A legfurcsább az, hogy az ilyesfajta jövedelemszerzés továbbra is illegális cselekmény, de a rendőrség szemet huny. Ezt anno meg is magyarázták, mikor az emberek tiltakoztak a kuplerájok ellen. Azt mondták, hogy ez a közbiztonság miatt van. A bányászok, akik több hónapig kint dolgoztak a környékbeli aranymezőkön (melegben, porban, szárazságban), mikor bejöttek a városba két dolgot akartak csak, de azt nagyon. Kocsmát és nőt. És ha ezek az emberek megkapják a nőket a kupiban, akkor a gyerekek, lányok, asszonyok nyugodtan kimehetnek az utcára, sétálhatnak anélkül, hogy baj történne. Ez volt a hivatalos „parasztvakítás”. Na de mi van akkor, ha a bányász úgy gondolja, hogy minek fizessek a kuplerájban a lányoknak, ha az utcákon ingyen is elkaphatok valakit…?! Kicsit sántít ez a „megmagyarázzukmiérthunyunkszemetmese”. De az is lehet, hogy az effajta bűncselekményeket keményen büntették a rend őrei.

A Questa Casa kupleráj az egyetlen olyan hely, ahol még megvannak az eredeti „STARTING STALLS” ajtók. Ezek azok az utcára nyíló ajtók, amiken keresztül a lányok árulták magukat. Az ajtók keskeny kis szobába nyílnak. Az 50-es éveit taposó mádám elmondta, hogy az anyja vette meg a házat, mert megtetszett neki ez a régi, történelmi épület. Azóta sem alakították át nagyon. Aztán az édesanyja eltávozott és most ő viszi az üzletet. Ne arra gondoljunk, hogy a mádám megmondja a lányoknak, hogy kivel kell elmenniük és utána elszedi a bevételük nagy részét. Ez itt már a 21-dik századi kupi. Itt a lányok választanak és ha valakinek nincs kedve egyik-másik férfi vendéghez, akkor nem kell elmennie vele. A mádámot a tarifájuk se érdekli. Ő csak a szobákat adja ki a lányoknak. Tehát a lányok amolyan „albérletet”, akarom mondani szobadíjat fizetnek. Az, hogy naponta hány vendéggel és mennyiért vannak nem érdekli a főnököt. A túra 1-1,5 órás. A mádám elmesélte, hogy milyen volt az élet a régi aranybánya városok területén, mesélt a kupleráj történetéről, a hivatali szervek hozzáállásáról és körbevezetett a szobákban, ahol a lányok dolgoznak. Így utólag nem nagy durranás a túra, szerintem ezekre bőven elég egy fél órás ismertető, de lehet Papi másként vélekedik… 🙂 Az épület maga érdekes volt. Egy fém bádogviskó, ami nyáron kazán volt, télen pedig sarkvidék. Senki nem állította, hogy ez a szakma könnyű. Főleg nem 100-150 évvel ezelőtt.

A külszíni bányában naponta van robbantás, amit a kilátó pontról jól meg lehet nézni. Érdeklődjünk a szálláshelyünkön vagy az információs irodában, vagy csak autózzunk fel a bányához, ahol egy kijelzőn írják ki, hogy aznap hánykor lesz és melyik részét robbantják le a bányának. Nekünk sikerült még épp elcsípni a délután 5 órási robbantást. Jó kis nézősereg gyűlt összes. Lent a bánya alja kezdett elnéptelenedni. Minden dömper odébbállt, aztán minden figyelmeztetés nélkül (gondolok itt dudaszóra vagy valami: egy, ké, há, robbantás! felkiálltásra) bumm! Lerobbantottak egy „darabocskát”, amit a markolók már raktak is a dömperekre és vitték a zúzóba. A bányatársaság javasolja, hogy a robbantási idő előtt fél órával már legyünk ott, mert senki nem garantálja a 17:00-ás robbantást. Mint ahogy a másnapi valami miatt el is maradt, pedig hamarabb érkeztünk és még többen várták, mint tegnap, Aztán eljött az 5 óra és semmi. Láttuk ahogy lent mindenki szép lassan elhagyta a területet. A két villogó ellenőrző autó bejárta a helyszínt, hogy tényleg mindenki elment-e. Vártunk és vártunk. Semmi. A bámészkodó tömeg kezdett elszállingózni. Mi még vártunk, hogy biztos besült az egyik gyutacs. De nem. Aztán kezdett sötétedni és akkor már úgy voltunk vele, hogy ha robbantanának se látnánk semmit, így mi is elkullogtunk.

Ami kimaradt Kalgorlie-ból: Aranymezők Múzeuma, Bányaiskola Múzeum, a Metropole kocsma, amiben egy eredeti bányaakna van üvegtetővel és a Városháza épülete, ahol megtekinthető a híres Philip Goatcher „függöny”. A „függönyt” kedd, szerda, csütörtök és minden harmadik vasárnap lehet megtekinteni, ekkor eresztik le a nagyközönségnek. Első hallásra azt hittem, hogy ez az ürge valamiféle szövőmester lehetett és híresen szép függönyöket szőtt. De nem. Ez az angol fiatalember fiatal korában aranyásó volt és gondolom szabadidejében (két csákányozás között) rajzolgatott. Biztos nagyon szépen, mert valakinek megtetszettek a vázlatai és munkát ajánlott neki. Így lett Philip Goacher színházi díszlet-és „függönyfestő”. Nem a függöny anyagát festette meg, hanem gigantikus (színpadi méretű) vásznakra festett függönyt, főleg Angliában és Amerikában . 1890-ben egy ausztrál színházigazgató – aki eredetileg amerikai színész volt – állást ajánlott neki a kenguruk földjén, mint a világ legjobban fizetett díszletfestője. Beceneve az volt, hogy a „Szatén és Bársony” Goatcher, mert festményein a textil olyannak tűnt, mintha igazi lenne és nem egy kétdimenziós festmény. A hozzáértők úgy gondolják, hogy a városházán látható „függöny”, aminek az a címe, hogy „The Bay of Naples” (Nápoly öble) az egyetlen fennmaradt ép, színházi festett függöny a világon. A függönyön a háttérben a Vezúv vulkánja látható. A festő 1908-ban festette, mérete: 6,25 x 8,45 méter. 1997-ben restaurálták, hat hónapig tartott és 250 000 dollárba került.

Utolsó nap ellátogattunk a Lake Ballard-hoz, ami egy nagy sóstó és azért érdekes, mert 51 szobor van 10 km-es területen „szétszórva”. A sóstó 186 km-re északra van Kalgoorlie városától. Az első 130 km aszfaltút, a maradék földutas szakasz. Oda-vissza kb 4 órás autókázás, plusz amit elkószálgat az ember a tó területén, szóval ez egy szűk egynapos kiruccanás Kalgoorlie-ból. Útközben megálltunk és megnéztük a „bozót kaszinót”, azaz a Bush Two-Up-ot, ami kint a prérin egy kör alakú épületszerűség és régen itt űzték (meg sok más helyen is) a Two-Up szerencsejátékot.

Ez egy hagyományos Ausztrál szerencsejáték, a „fej vagy írás” kicsit továbbfejlesztett változata. Már az 1789-es években is játszották a fegyencek, de népszerűségét az első világháborúban érte el a katonák körében. Illegális szerencsejátéknak számít, csak bizonyos napokon engedélyezett, ilyen az ANZAC nap. A játékhoz egy lapos fabot és két fémpénz kell. Többnyire a „penny”-t használták, mert ennek a súlya, mérete és felülete volt a legalkalmasabb erre. A játék lényege röviden annyi, hogy a dobó ráhelyezi az egyik pénzt fejjel felfele, a másikat írással felfele a falapkára és feldobja, hogy pörögjenek a pénzek. A fogadónak meg kell tippelnie, hogy két fej, vagy két írás, vagy 1 fej – 1 írás fog-e földet érni. Egy újabb pénznyelő, ahol le lehetett húzni annó a bányászokat.

Menzie városában a rendszámtáblákkal teleszegecselt Roadhouse-nál kell balra elfordulni a sóstóhoz. Innen egy darabig még van aszfaltút, de pár kilóméter után átvált földútra. Kb félúton lehettünk a tóhoz, mikor egy szürke felhőpamacs kezdett közeledni. Ugye tudsz várni egy fél órácskát kisfelhő? Odaértünk a tó partján lévő parkolóhoz és legjobb esetben is kellett volna minimum 15 perc, hogy leszaladjunk 1-2 szoborhoz. Az összes szobor bejárásához kb 2-3 óra kellene. Papi leállította Dömét és abban pillanatban elkezdett szakadni az eső. Hogy az a… Ültünk a kocsiban és vártunk. Akkora felhőszakadás jött, hogy a sóstó felszínén vékony vízréteg képződött. A víz és a sóréteg alatt pedig mi van? Dagonya. Talán fél órát malmozhattunk a kocsiban, mikor csendesedni kezdett az eső. Rövid tanakodás után arra jutottunk, hogy mi bajunk lehet? Cipőt, zoknit lerúgtuk és elindultunk a szobrokhoz. A jég nem olyan síkos, mint a kemény tófenéken felázott sárban való gyaloglás. Csak egyszer kell seggre ülni és úgy néz ki az ember, mint a disznó. Szerencsére esés nélkül sikerült elsétálni 3 szoborhoz. Ezeket a szobrokat Antony Gormley brit művész készítette a 2003-as 50-dik Perth-i Nemzetközi Művész Fesztiválra. Sokkal szebb látvány lett volna, ha sikerül száraz időben megnézni őket. Hófehér sós talajon 51 fekete fém szobor. Állítólag hajnalban, vagy naplementében a leglátványosabb, mert ilyenkor lilás-rózsaszín a fehér sós talaj. Biztos ismétlem önmagam, de ide is vissza kell látogatnunk majd egyszer.

Ezzel végére is értünk a túrának. Még egy hasznos információ: a 3 napos Kalgoorlie-i látogatásunk mindhárom estéjén a „Miners Rest” nevű motel kocsmájában vacsoráztunk, ahol mennyei kajákat készítenek. Hat különböző ételt próbáltunk ki és egytől egyig isteni finomak voltak. Csak ajánlani tudjuk. Reméljük a séfek még sokáig ott maradnak! Nekünk nagyon tetszett Ausztrália ezen része is. Egy percet sem unatkoztunk, s akár már holnap újra nekivágnánk, hogy még többet lássunk belőle, de sajnos a szabi végetért. Két napos folyamatos vezetés várt ránk. Első nap 906 kilómétert vezetett le Papi, az utolsó nap pedig 1251-et. Hajnali 4-kor indultunk, az óraátállítás miatt a határátlépéskor már 1,5 óra minuszban voltunk és este 7 órakor gurult be Döme a garázsba. Alig várom, hogy megint kiguruljon! A képek innen is elérhetőek.