Az éjszakai műszakos tűzjelző

Október első hétvégéje hosszúhétvége volt, a hétfő ugyanis a munka ünnepe. Éljen! Ehhez mi hozzácsaptuk a keddet is és négy napra elhaladtunk Katiékkal az Aligátor-hasadékhoz. Mivel a hajnalok még igencsak hűvösek voltak, így két kabint béreltünk a hasadékhoz legközelebb eső kempingben. Voltunk már ebben a Nemzeti Parkban, bejegyzés is íródott az Aligátor-hasadékról, így nem szeretném ismételni önmagunkat. Na meg unalmas is lenne, úgyhogy csak egy-két újabb túrát említenék meg a környékről és csatolnék pár szép képet. Illetve a tűzjezővel folytatott harcot osztanám meg veletek.

Jó is volt, hogy egy kicsit kimozdultunk, mert megint eléggé bevackoltunk magunkat télen a barlangunkba. Az idő végig nekünk kedvezett, napközben 20-25 fokok, szikrázó napsütés. Ismét megcsináltuk a kihagyhatatlan Aligátor-hasadék túrát. Nem túl hosszú, de tartalmas séta a magas sziklafalak között, sok százmillió éve megkövesedett tengerparton és a patak medrében. Sajnos nagyon kevés víz csörgedezett a hasadékban. Sokkal vadregényesebb szerintem áthaladni a hasadékon, amikor van tétje a köveken ugrálásnak. Na majd legközelebb.

Vonatoztunk egyet a híres Pichi Richi gőzössel. Quorn városából indul, szűk bevágásokban, völgyhidakon, hegyek köz kanyarogva éri el a Woolshed Flat-et, ahol lehet egyet piknikezni, míg a gőzmozdony „megfordul” és indul vissza. Fel lehet kéredzkedni a gőzösre is megszemlélni a technikát míg áll. A vonatkocsik szépen fel vannak újítva. Eredetileg minden kocsiban volt egy zuhanyfülke és egy budi is szépen kivitelezett, rozsdamentes,  felhajtható mosdókagylóval és zuhanyfejjel. Az út alatt minden kocsiban utazik velünk egy önkéntes is, aki mesél a vonatról, a régmúlt időkről, a környékről. Quorn városa arról is híres, hogy nagyon sok filmet forgattak itt. A rendezők szeretik a város széles utcáit, a vadnyugatot idéző házaival. Hangulata van. Az épületek is azt sugallják, hogy itt megállt az idő. Az egyik kávézó, ahova kapucsínóra ugrottunk be, régen egy nagy „mindenes” bolt (General Store) volt. Olyan, mint otthon a 80-as években a Skála vagy a Centrum, csak kicsiben. A kávézó megtartotta a régi bolti polcokat, a főpénztári kuckót, a fejünk felett futó „kötélpályákat”. Ezek arra voltak hivatottak, hogy a pénztárakból a blokkot és a váltópénzt a főpénztárhoz szállítsák. Az egyik kávézóasztal egy nagy fujtatóból lett kialakítva. Annyira jól nézett ki, hogy legszívesebben hazahoztam volna, hogy a mi nappalinkban díszelegjen.

Útközben a vonatról látható volt egy hegy. Na jó, több is, de ez a hegy nem akármilyen hegy. Az önkéntes azt mondta, hogy ez a hegy az ördög arca profilból. Tényleg úgy nézett ki, mint egy emberi fej oldalról. Hogy miért ördög? Valószínűleg a kampós orra az oka, amint az a képen is látszik. Bennem persze egyből az merült fel, hogy: és meg lehet mászni? Igen. Devil’s Peak (Az ördög csúcsa) a neve. Katiék nem csatlakoztak a csúcshódításhoz, így ketten „futottunk” neki.

Szerencsére nem volt tömeg, pedig hétvége-hosszúhétvége-iskolaszünet kombó volt. Egy négyes csapat ért le a parkolóba a hegyről, mikor odaértünk. Mondták, hogy senki sincs fent. Nekiindultunk. Nem egy nagy táv, mert két óra alatt meg lehet járni bámészkodással együtt, de folyamatosan felfelé halad. A végén már a kezünket is használni kellett. De amikor kiállsz az Ördög orrára… a látvány feledteti a tüdőt majdnem kiköpő kaptatót. Háromszázhatvan fokos panoráma tárult elénk a Flinders Ranges déli részéről és egészen el lehetett látni a Spencer-öbölig. Lábat nem mertünk lelógatni az Ördög orráról, mert elég nagy volt a mélység és nem tudtuk mennyire stabil a perem, így csak hasalva kandikáltunk le. Ha erre jártok semmiképp ne hagyjátok ki ezt a hegycsúcsot. Elvileg 700 millió éves fosszíliákat is lehet látni útközben felfelé a hegyre, legalábbis ezt írta az információs tábla a parkolóban. Gyakorlatilag semmit se láttunk. Pedig mi aztán minden sziklát átvizsgáltunk, köveket arrébbrugdostunk, de semmi. Ha valaki járt arra és találkozott fosszíliával ossza meg az infót, mert én cseppet elkeseredtem, hogy nem láttam egyet se.

Papi hasal az Ördög orrán

Közösen elautóztunk a Hancock kilátóhoz, ahol egy „Jeti” mindig beleugrott a képbe. Délutánonként társasoztunk, majd nagyokat zabáltunk. Katiék hoztak egy nagy adag babgulyást (ennek még lesz visszhangja a tűzjelzős bekezdésben), amin az első este osztozott meg a banda. Másnap mi főztük a vacsit, indiai csirkét kotyvasztottunk rizi-bizivel. Desszertnek még otthon sütöttem egy citromos-csokis-marcipános kuglófot, ami már az első nap elfogyott. Még szerencse, hogy Kati hozta az előre lebeszélt gofri sütőjét. Sötétedés után pedig posszumokat etettünk a kemping udvarán.

Egészen mostanáig úgy gondoltam, hogy ha kihal az emberiség, akkor majd a hangyák és a csótányok veszik át az irányítást a Föld felett, mert annyian vannak és olyan ellenállóak. De nem. A posszumok fogják uralni a Földet. :)) Minden este a kempingben össznépi posszumetetés van. KempingesJózsi répát, kenyeret, megmindenmásmaradékot aprít, kannában hozza és mutatja mely fák üregeiben laknak a posszumok. És tényleg. Meglobogtatod az odu előtt az almát és hoppá, egyszercsak egy kis fej jelenik meg. Komótosan kimászik őkelme, mindjárt utána jön a másik is és elkezdődik a kaja kunyerálás. Aztán egyre többen és többen jönnek. Nappal meg nem mondtuk volna, hogy itt ennyi posszum lakik. Mondjuk a földön lévő „drazsé” mennyiségéből már gyanakodhattunk volna, de az első estéig ez nem esett le. Annyira jópofák voltak. Volt, amelyik csak a farkával kapaszkodva fejjel lefelé lógott és úgy koldult. Aztán elkezdtek rádmászni, hogy „kéremszépen, kérek még!” Hihetetlen kis éhenkórászok voltak. Aztán éjszaka meg a kabinok tetején randalíroztak. Mókás egy társaság! Otthon a bagoly és a mókus lakik faoduban, itt a szivárvány papagájok és a posszumok. Vicces.

Első este a társasozás-babgulyásozás-posszum etetés után elvonultunk a kabinunkba aludni. Zuhany, majd öt perc TV bámulás után be is ájultunk. Éjjel 11-kor arra ébredtünk hogy a tűzjelző egy nagyot sípolt majd elhallgatott. Felültünk, gyors körbenéztünk, hogy hol csaptak fel a lángok, beleszimatoltunk a levegőbe, de semmi füstszagot nem éreztünk. Biztos csak jelzett nekünk, hogy itt csücsülök a plafonon, nem csak egy dísz vagyok, működöm, ne aggódjatok. Mi is úgy gondoltuk, hogy csak „mögriadt”. De nem. Egypercenként sípolt egy hangosat. Telefonom stopperjával mértem. Csak picit lettünk idegesek. Miért most, miért ez a kabin, miért éjszaka, miért pont mi? Hirtelen ezek a kérdések villantak át az agyamon.

Papi, a műszaki ember: valószínűleg melege van. Ami persze hülyeség, de ja legszebb álmából felriadva ez jutott elsőre eszébe. Felpattant, kinyitotta a bejárati ajtót és még két abalakot (megjegyezném hogy zergeb…szó hideg volt). Nem segített. Újabb ötlet: túl sok széndioxidot lélegeztünk ki és lehet, hogy ez a műszer ezt is érzékeli. , és a kispárnájával legyezte a tűzjelzőt. Semmi. Bip-egyperc-bip-egyperc-bííííp-egyperc-bíííííííppppp és így tovább. Következő okos ötlet: biztos a babgulyás a ludas. Mostantól tilos pukizni! 😀 Öt perc eltelt. Síri csend. Hét perc. Még mindig semmi. Magunkban jót kuncogtunk, velünk mertél ujjat húzni kis tűzjelző?! Elkezdünk visszakucorodni. Bíp. Bíp. Bíp. A jó édes….. Mit csináljunk. Fél éjfél. Zörgessük fel Katiékat és cuccoljunk át az ő hatszemélyes kabinjukba nyálival-ölcsivel ? Nem jó ötlet. Bíp. Bíp. Bíp. Javasoltam Papinak, hogy menjen a kemping irodájához, mert tudtuk, hogy KempingesJózsi az iroda mögött lakik, keltse fel és kérjen segítséget. Elvégre fizettünk a szállásért, és így nem lehet reggelig aludni, hogy percenkét sípol valami. Mi ez, egy vallatás? Kezdtem ideges lenni.

Papi eltűnt az éjszakában. Jó sokáig elmaradt. Már kezdtem aggódni. Viszont mikor elment még sípolt vagy öt percen keresztül aztán elhallgatott. Ez de ciki lesz. Papi kirugdossa a közel hetven éves KempingesJózsit az ágyból a semmiért. Biztos el fog durrani az agya. Tíz perc, még mindig síri csend és Papi még mindig sehol. Egyszercsak megjelenik az ajtóban Józsival. Próbáljuk a csendet megmagyarázni, mert a szemét kis tűzjelző épp kussolt. Józsi: de ugye nem cigiztetek itt bent? Azt hiszem az arcunkra volt írva a válasz. Éjfélkor? Mi és a cigi? Józsi, ugye nem gondolod azt, hogy éjfélkor felkeltenénk téged azzal, hogy bent cigizünk és sípol a tűzjelző és na… légyszi tussold már el valahogy… És akkor csodák csodájára megint elkezdett sípolni.

Ebben a pillanatban épp örültünk annak, hogy sípol. Ekkor Józsi fellépett a kabinban lévő székre. Az ütő megállt bennem. Józsibácsi hetven éves. A szék egy érdekes tervező agyszüleménye. Megpróbálom leírni: egy S alakúra hajlított szék, ami ha remegsz rajta egyre jobban berugózik. Na ezen egyensúlyozott egy, a Papinál magasabb hetven éves ürge éjfélkor a halál f…n mindentől távol. Kapaszkodni nem tudott, mert mindkét kezére szüksége volt ahhoz, hogy valahogy kinyissa a tűzjelzőt. Beletelt vagy öt percbe mire késsel feszegetve kinyitotta. Istenem csak nehogy leessen. Szóltam Papinak, hogy inkább csinálja ő, de az öreg nem engedte. Szerencsére nem esett le. Kicserélte az elemet. Vártunk. Semmi. Öreg elköszönt. Éjjel fél egy. Megpróbáltunk visszaaludni. Bíp. Mi van???!!! Bíp. Bíp. Szerencsére csak hármat sípolt aztán „elaludt”. Elalvás előtt még Papi elmesélte, hogy azért jött ilyen sokára, mert minden ablakon bezörgött, mit zörgött, dörömbölt az irodán. Bent fényesség volt és üvöltött a TV, Józsi meg biztosan bealudt a doboz előtt, ezért nem hallotta meg. Ráadásul míg várt az öregre a posszumok letámadták és mint egy zombi filmben másztak felé, másztak rá és követelték a jussukat: hol a kaja!?

Mi a tanulság? Mindig legyen a zsebünkben egy 9 voltos elem. 🙂

Kata