Egyéb

Cape York – 1

Az első lábnyújtózgatós megálló (500 km-re Adelaide-től) a Flinders Ranges Nemzeti Park lábánál lévő Parachilna hely volt, ahol tavaly is megálltunk, mikor másodjára futottunk neki Cape York-nak. Biztos forrásból tudjuk (láttuk), hogy a kocsma azóta megnyílt és a tövében még mindig ott vannak az Ediakara fauna őslényei. Megsimogattuk őket és úgy döntöttünk, hogy itt megebédelünk. A kocsmában tömeg volt, sokat kellett volna várni a rendelésre, ezért hozott anyagból oldottuk meg. Abból soha nincs hiány, elemózsia pakolásban elég jó vagyok. Többnyire túl is pakolom a rendelkezésemre álló helyet, amiért Papi morogni szokott.

Állófogadást tartottunk, a kocsi motorházteteje és lökhárítója volt az asztal. Miután jóllaktunk, gondoltuk megnézzük a kiállított dolgokat a kocsma körül és a vasúti megállóban. Nyugtáztuk magunk között, hogy ha visszaérünk, majd elpakoljuk a termoszt és a vizet a lökhárítóról. Neee. Ötvenhez közel és ötven felett az ember ne tegyen ilyen meggondolatlan ígéreteket.

Szóval, aki az autó lökhárítóját használja asztalnak, a táplálkozás végeztével azonnal szedje össze a cuccot onnan, ne mondja azt, hogy hagyjuk száradni a napon, ugorjunk el megnézni a szobrokat, őslényeket és visszafelé majd eltesszük őket. Öt perc múlva már úgyse fog emlékezni rá. Mi sem emlékeztünk. Egy palack víz és a kimosott termosz a kupakjával ott száradt és várta, hogy eltegyék.

Elindultunk és pár száz méter múlva fordulok Papihoz: beszedted a cuccost? Nem én! És te? Én se. Fékezés, koppanás az aszfalton… pont akkor esett le a termosz. Még szerencse, hogy nem jött mögöttünk senki. Picit behorpadt, de használható. A vizespalack és a termosz belső kupakja még ott kapaszkodott elől. Minden jó, ha a vége jó, így az elkövetkező napokban is tudtam forró teát főzni a táposnak.

Amúgy jól bevált a forró tea az első hideg napokon. Még este is langyos volt a tea benne, ha nem ittuk meg mindet. Van jeges kávé is a hűtőben, de azért senki sem kapart még. Na majd pár nap múlva az lesz a hiánycikk nem a forró tea. Amúgy nem tanulunk ebből a lökhárítón felejtett dolgokból. Ha emlékeztek még, így hagytunk el két száradó, gyönyörű, szép zöld színű tengeri sünit a háromból a Nyugat-Ausztráliai túra alkalmával.

Flinders Ranges útközben

Haladtunk tovább északi irányba. Útközben kiugrottunk egy Ogre, bocsi nem hagyhattam ki a Shrek-ből, szóval egy Ochre bányába, ahonnan az őslakosok bányászták a fehér, sárga, vörös krétasziklát testfestéshez a különböző rituálékhoz és a sziklarajzokhoz. Illetve ezzel kereskedtek, csereberélték más termékekre. Szerencsénk volt, mert pont megsütötte a nap ezt a hatalmas kiterjedésű bányát, ami így gyönyörű színekben pompázott. 

Érdemes tudni, hogy idelent nagyon komolyan veszik az őslakos területek védelmét, kiváltképp azokat a helyeket, ahol vallási ceremóniákat tartottak, vagy tartanak ma is. Ide tartoznak az őslakos krétabányák is. Bármilyen sérülést okozó tevékenység szigorúan tilos ezeken a helyeken, komoly, 10-50 ezer dolláros büntetés, vagy 6 hónapos elzárás terhe mellett. Még mintát sem szabad gyűjteni a különböző színű krétaporokból.

Délután fél ötre beértünk Marree faluba. Első nap 671 km nyomtunk le. Szokatlanul sokan voltak a faluban, lakókocsi lakókocsi hátán. A túra összeállításakor belefutottam a Marree Hotel szállásajánlataiba. Ha náluk fogyasztunk valamit (ebéd, vacsora, akármi), akkor a hotel melletti placcon ingyen aludhatunk. Amúgy meg a kutya sem ellenőrzi, ha van szabad hely simán be lehet állni. Szerencsénk volt, időben érkeztünk, mert az utolsó szabad kis lyukat sikerült megcsípnünk. Papi becsocsózta Dömét az egyetlen szabad helyre ami nem volt egyszerű, aztán elindultunk egy rövidke sétára, hogy felfedezzük a falu látványosságait.

Ochre (fehér-sárga-vörös kréta) bánya, a teljes színskálát ki tudták innen bányászni
Első éjszaka a Marree Hotel melletti platzon, az utolsó szabad lyukat sikerült megcsípni, épphogy befértünk

Marree-ban épült meg az első mecset egész Ausztráliában. Sok afgán érkezett ide anno, tevéket tenyésztettek és azzal történt a szállítás, míg meg nem épült a Ghan vasút. Eredetileg három mecset volt faluszerte, melyek 1882 körül épültek, de egyes tudósok 1861-re datálják az építésük évét.

Itt minden a tevék és a Ghan vasútvonal körül forog. Van egy vasúti talpfákból épült teve-napóra is, amely meglehetősen pontosan mutatja az időt. Számos Ghan mozdony és vasúti kocsi, illetve a régi teherautó, ami a postát vitte a Birdsville Track-en, ezen a kietlen vidéken és most ki van itt állítva.

1884-től 1889-ig Marree volt a Ghan vasút végpontja, aztán tovább építették William Creek-ig, majd Oodnadatta-ig, ezzel Marree jelentősége kezdett megkopni. Aztán megépítették az új vasúti nyomvonalat, ami teljesen elkerülte Marree-t. Az utolsó vonat 1981 novemberében haladt át a falun, az emberek folyton leakasztották a vasúti kocsikat, ezzel igyekeztek megakadályozni, hogy a vonat elmenjen.

Marree, Afgán mecset (1860-as/1880-as évek)

A csapat otthon maradt fele, azaz Szilvi és Tamás lelkesen támogatta a túrát hasznos információkkal. Térerőt csak hébe-hóba találtunk, így nagy segítség volt, mikor időjárási infókat kaptunk tőlük. Innen tudtuk meg, hogy a Meteorológiai Szolgálat kettő fokot mondott hajnalra Marree-ban. Hát szerintünk megvolt az a két fok, de mínuszban.

Reggelre vékony jégréteg lepte el a sátorponyvát. Szétfagytunk. A pizsinadrágra mackónadrágot húztunk, felül négy réteg: póló + hosszú ujjú poló + pulcsi + pulcsi kombó volt, fejünkön télisapka és dupla takarót használtunk. Úgy néztünk ki, mint a Michelin-baba, alig tudtunk mozogni ebben a sok göncben. Nagyon rossz volt a hideg aluminium létrát fogdosni és a hideg-merev sátrat csukni. Szétfagyott a kezünk. A napos oldalon felmelegedett sátorponyván melegítettük fel a kezünket.

De nézzük a pozitív oldalát, nem voltak legyek. Pakolás után egyből vettünk egy forró kapucsínót, amit stílusosan egy tevét formázó kakaópor-mintával kaptunk, mivel Marree falucskát a tevék fővárosaként is szokták emlegetni. Hajdanán 3000 teve „dolgozott” itt. Ja, és hogy mi volt ez a nagy nyüzsi Marree-ban? Hát a híres 2022. július 2-i tevehajtó verseny volt másnap. Gondoltuk megnézzük, de húzós volt a beugró, plusz kovid papír kellett a belépéshez. Szürreális látvány volt az afgán népviseletbe öltözött és öltönyös emberek látványa az isten háta mögött kettővel.

Jéééé, JÉG!

 

Tevekapucsínó

Marree-ból indul ki Dél-Ausztrália két híres földútja: az Oodnadatta és a Birdsville. Van egy harmadik is, a Strzelecki, de az picit délebbre van innen. Az Oodnadatta és Strzelecki track-eket már kétszer megcsináltuk korábban, most azért jöttünk erre, hogy a Birdsville Track-et pipáljuk ki. Mehettünk volna aszfalt úton is fel északra, de sokkal jobb a végtelen semmiben autózni és elkerülni a forgalmas helyeket.

Aha. Forgalommentes Birdsville Track. Hát az pont nem most volt. Minden összejött. A július 2-i tevehajtás és a július 5-6-7-én (kedd-szerda-csütörtök) megrendezésre kerülő Big Red Bash Fesztivál. Ez a fesztivál a világ legkietlenebb helyén megrendezett nagy zenei fesztivál. A legközelebbi kórház 685 km-re, a legközelebbi gyógyszertár pedig 625 km-re van innen. Szóval vigyázz magadra és hozd magaddal a piruláidat.

Amikor 2018-ban keresztülvágtunk a Simpson sivatagon és az út végén meghódítottuk a 40 méter magas Big Red (Nagy Vörös) homokdűnét, nehéz volt ide képzelni azt a több ezres tömeget, akik itt csápolnak mindentől távol három napig minden évben. Akkor csak mi öten ültünk a dűne tetején és ez így volt jó. Most viszont belefutottunk. Döbbenetes volt. Álmunkban se gondoltuk volna, hogy ennyi ember mozdul rá erre.

Internetről levadászott kép az eseményről. A 40 méter magas Nagy Vörös Homokdűnéről fényképezett fesztivál.

Marree-t elhagyva nyugisan haladtuk a Birdsville Track-en Birdsville felé. Nagyon sok autó haladt északi irányba, mindegyik húzta maga után a karavánt. Kvázi egy masszív porfelhőbe burkolt konvoj terítette be a híres Birdsville Track-et. Elkezdtünk azon agyalni, hogy mi lenne, ha átvágnánk a Queensland-i Outback-en (kihagyva Birdsville-t, Mount Isa-t, Lawn Hill Nemzeti Parkot) és valahol a dinó háromszög környékén kiérve a teljes nyugati sarkot lecsapva mennénk Cape York-ra. Majd bepótoljuk máskor a kimaradt részt.

Ekkor a háttércsapat ismét megdobott infóval: „Ne rohanjatok észak felé, elég gázos időt mondanak arra. Ennél rosszabb már csak délkeleten lesz. Oda akár 300 mm esőt is várnak a következő 48 órában. Isten hozta önöket a száraz évszakban! Queensland közepe le van zárva egy csomó helyen.” Ez azt jelentette, hogy az outback-es átvágásnak lőttek, mert ott voltak az útlezárások. Nincs mese át kell verekednünk magunkat Birdsville-n. Beálltunk a „por-sorba” és igyekeztünk élvezni az utat. Nehéz volt elképzelni azt a nagy esőt, ami északon kezdett begyűrűzni. Itt egy megveszekedett pici felhő sem volt az égen.

Hogy ne csak a kocsiban üljünk egész nap megint, na meg hogy egy-két izgága utazót elengedjünk, akik a fenekünkben lihegtek és szívták a port, ezért egy-két helyen megálltunk, ahol volt látnivaló. Az első ilyen a Lake Harry romok voltak, ami régen egy datolyapálma farmnak adott otthont. Sajnos sikertelen lett a vállalkozás, nem jött be az ötlet. Azt hittük, hogy valami felhagyott pálmaerdő-ben fogunk sétálni, de egy megveszekedett pálma sem volt sehol.

Ennél sokkal érdekesebb volt a Clayton vadkemping a feltörő artézi hőforrással. A Birdsville Track mentén, ahol a marhákat hajtották az artézi medence területén 40 km-ként furtak egy kutat, hogy itatni tudják az állatokat. Itt Clayton-nál a melegvizes kútnak köszönhetően luxusban lehet ingyen vadkempingezni. Tusolót és egy áztató medencécskét is kiépítettek ide, ami egy igazi mini oázis a sivatag közepén.

A Mulka romok nem volt valami nagy szám, ráadásul az ismertető tábla is olvashatatlan már. A Mungerannie Hotel viszont szuper egy kis hely. Ezt nem érdemes kihagyni. Igazi, autentikus outback kocsma vicces táblákkal és a fúrt artézi kútnak köszönhetően egy nagy mocsaras terület van a közelben, ahol rengeteg madárfajta él.

Mungerannie Hotel-Kocsma-Benzinkút
Mungerannie, ahol tényleg a semmi közepén vagyunk, de vicces dolgokból mégsincs hiány: egy parkolóóra a bokrok között, mely szerint lejárt a parkolóidőd, vagy a hamarosan nyíló McDonald’s tábla a buszmegálóban, ahol elvileg a 37A jelű busz közlekedik. Nagyon vicces volt.

Pár perc tanakodás után úgy döntöttünk, hogy itt rátankolunk és nem várjuk meg, amíg Birdswille-be érünk. Amikor ilyen kies tájakon jár az ember szinte kötelező jelleggel vehető a „tankolj, amikor csak tudsz” szabály, mert sosem lehet tudni, hogy mikor lesz legközelebb lehetőséged rá. Úgy voltunk vele, ha Birdsville-ben olcsóbb, akkor na bumm, buktunk pár dollárt, ha meg drágább, akkor meg jól döntöttünk. Éééés milyen jól döntöttünk, hogy csurig töltöttük Dömét, de erről majd később.

Kezdett sötétedni, látszott, hogy aznap már nem érünk be Birdsville-be. Kerestünk egy szuper kis helyet a vadonban éjszakára. Nagyon hideg volt, ezért Papi gyújtott egy óriási tábortüzet. Nagyon jól bemelegítette a vacsoraasztal, sátor környékét és minket is. Reggel is meggyújtotta, így nem kellett fagyoskodnunk.

Táborhelyünk mindentől távol
„Szíííívd fel begyem a sok meleget…!”

A Birdsville-i Track amúgy nagyon szép. Változatos a táj. Hol a Simpson sivatag szélső homokdűnéi futnak párhuzamosan az úttal, hol ligetes fák szegélyezik az időszakos vízfolyásokat. Kilenc kilóméterrel Birdsville alatt áthaladtunk az SA/QLD államhatáron, majd begurultunk Birdsville-be, vagyis gurultunk volna, ha a bevezető úton nem állt volna több kilóméteres sor. Sor?! Sor az isten háta mögött?! Vasárnap ebédidő környékén jártunk, ez lenne a kedden kezdődő zenei fesztivál sora?! Igen. Az volt. Amikor mi beálltunk a sorba, akkor 2,6 km-re voltunk a falu központjától, azaz a sor 2,6 km hosszú volt a mi szempontunkból, mert mi csak át szerettünk volna haladni a falun és a központban északnak fordulni. Gondolom a fesztiválozóknak még hosszabb, mert a fesztivál 35 km-re a falutól a Simpson sivatagban a Nagy Vörös Homokdűnén volt. Bő fél óra után eldurrant az agyam, mert csak nagyon lassan haladtunk előre. Ez azt jelentette, hogy mostanra már legalább 3-4 km-es sor torlódhatott fel. Tájékoztatás nem volt, fogalmunk sem volt miért állunk.

A Birdsville-i dugó… (Döme a kisbusz mögött)

Ezért aztán kiszálltam és begyalogoltam 2 km-t a faluba, ahol elkaptam egy izgő-mozgó-fontoskodó sárgamellényest, hogy megkérdezzem miért is állnak itt az autók. Amúgy ahogy haladtam el az autók mellett mindenki szolidan zúgolódott, senki nem volt boldog, mert senki nem tudta miért áll sorba.

SárgaMellényesJózsi azt mondta, hogy itt mindenki üzemanyagért áll sorba és a legnagyobb probléma az, hogy az egyik tartály már ki is fogyott. Nem akartam mondani neki, hogy szerinted ezt a 3 km hosszú sorban álló emberek is tudják?! Nekem úgy tűnt, hogy fel sem merült bennük, hogy valaki csak áthajtani szeretne a városon és nem érdekli a fesztivál vagy a tankolás. 

A faluba egy normál, kétsávos út vezet be és ki. Ha kivágsz és szembejön valaki, elég nehéz félreállni. Mondtam neki, hogy mi északnak tartunk, csak átmennénk a városon, ilyenkor is végig kell várnunk a sort? Erre ő: van elég üzemanyagunk a következő 400 km-re? S itt térült meg az, hogy a Mungerannie Hotelnél tankoltunk, mert azzal a kis rátöltéssel épp, hogy elérhetjük majd a következő benzinkutat. Az Outback íratlan szabálya tehát ismét bevált, mindegy, hogy mennyi üzemanyag van a tankban, ha lehetőség adódik mindig töltsük tele, sose lehet tudni mikor lesz rá szükség.

Gyors fejszámolás, majd mondtam Józsinak, igen, nekünk nem kell üzemanyag csak, át szeretnénk hajtani a falun. Erre ő: hol állunk, itt valahol, mert akkor kijöhetünk a sorból. Mondtam neki, hogy  kb 2 km-re lejjebb. Azt mondta: jaaa, akkor nem, mert túl veszélyes, pár órája összecsattant itt két autó. Időközben a rendőrség is megjelent, mert egyre nagyobb lett a káosz. Vokitokis robogóst küldtek ki, hogy autózzon végig a dugón és jelentsen. Ahelyett, hogy valaki olyan „cirkuszi” hangosbemondóval végigment volna a kocsisor mellett és megnyugtatta volna az embereket, vagy időszakosan lezárta volna a kifelé menő utat (mivel kimenni szinte senki nem akart csak bemenni) és terelte volna ketté a sort üzemanyagra, kempinghelyre menő vagy átutazó emberekre. Olyan érzésünk volt, mintha most rendeztek volna először ekkora fesztivált itt, de az is lehet, hogy minden évben ez van. Mindenesetre mi ezt nem szeretenénk megtudni.

Amúgy Birdsville állandó lakosainak száma 115 és +/- 7000 a fesztivál idején, de a 2022-es fesztiválon rekormennyiségű résztvevő volt: 11 000 ember. Az a Napnál is világosabb volt, hogy mi nem fogunk arra várni, hogy itt mindenki „megtankoljon”, mert akkor reggelig itt állhatunk. Arréb sétáltam Józsitól, rácsörögtem Papira, hogy Pestiesen vágjon ki és szép lassan kezdjen el csorogni befelé a kocsisor mellett, de csipkedje magát, mert egy rendőrautó elkezdett mozgolódni. Szerencsére lincselés nélkül felért Józsihoz, mondtam Józsinak, hogy akkor mi lennénk azok, akik ott elől a 100 méterre lévő kereszteződésben északnak fordulva el is hagynánk a várost. Józsi mondta jól van, menjetek, de óvatosan. Egy órát álltunk a sorban feleslegesen az információ hiánya miatt. Huh. Ezt az őrületet…

Birdsville falu határában kifelé jövet megálltunk 5 percre, hogy megnézzük a falu artézi kútját. Ez adja az ivóvizet meg minden más vizet a háztartásoknak a faluban. A föld alatti artézi mező 2000 km hosszú, 1500 m széles, a világ egyik legnagyobb föld alatti vízkészlete, 1300 méter mélyről jön fel itt a 98 fokos víz, amit egy nagy medencében hűtenek le.

Birdsville után a Sturt kősivatag közepén valaki lerakott egy díszes kőasztalt két paddal. Oda nem illő látvány, muszály volt megállni egy forró teára és mézeskalácsozásra.

Sturt kősivatag. Itt aztán tényleg semmi sincs az apró köveken kívűl. Hoppá, egy rusztikus kőasztal két paddal…??!! Bizarr látvány.

Reggel az egyik kempingben (távol Birdsville-től) sátorcsukás közben természetesen magyarul csevegtünk. Hogy máshogy. Mikor is odajött hozzánk egy magányos motoros és ránk köszönt: Jó napot! Mondom neki, szia, te is magyar vagy? Erre átvált angolra és mesél. Elnézést, de meghallottalak benneteket a saját nyelveteken beszélni és nagyon ismerős volt.

Ő ugyanis a rendszerváltás után fél évet dolgozott Kaposváron a testvérével, az elhagyott orosz laktanyákat szerelték le és ragadt rá pár szó. Picit beszélgettünk, ki-merre halad, majd jó utat kívántunk egymásnak és mindenki ment tovább a maga útján. Szóval csak óvatosan azzal a magyar beszéddel, sosem tudhatod, ki áll melletted.

Egy kilátótábla (Eddie Miller Memorial Drive) láttán Papi azt mondta ugorjunk fel, figyeld meg, senki nem lesz fent, olyan hideg, csípős szél fúj. Nem rajongtam az ötletért, mert csúszásban voltunk és ez a 3 km-es kitérő nem volt a listán. Felértünk és egy 18 karavánból álló konvojba botlottunk, akik szépen, négy sorban, járó motorral vártak indulásra készen. Aha, tényleg senki sincs fent… Amúgy gyönyörű a kilátás a Diamantina folyó árterére, érdemes felmenni. Illetve remek információs táblák vannak kitéve a múltról, a tájról, az emberekről, a felfedezőkről, stb.

Diamantina-folyó ártere, csorog le a karaván-konvoj

Lejöttünk a kilátóból, majd pár km után egy lerobbant családdal találkoztunk az útszélén. Az úttörő ahol tud segít, így megálltunk. Papi és Józsi tanakodtak a motorház felett. Nem indult a kocsi, nem tudták sebességből se kivenni. Első körben megbikáztuk. Semmi. Aztán Papi mondta, hogy van valami gomb az autómata sebváltón, amit benyomva ki lehet venni sebességből, mert azt hitték a fiúk az a gond, hogy beragadt. De nem ez volt a gond,

Aztán egyesével elkezdték átnézni a biztosítékokat. AnyaGizi eközben elővette a műholdas telefonját és felhívta az otthoni autószerelőjüket, aki telefonon keresztül adta az utasításokat. Nyomd be a féket először, aztán gyújtás. Most csináld ezt, csináld úgy meg így. Semmi.

Mi mondtuk, hogy a városban ahonnan eljöttünk van szerelő műhely, biztos van autómentőjük. Szivesen visszavontatnánk őket az 50-60 km-re lévő városba, de autómata váltós autót nem nagyon tanácsos vontatgatni. Térerő nem volt, így nem tudtuk interneten megkeresni a város telefonszámát sem. Erre eszembe jutott, hogy nekem megvan a blokk a Roadhouse-ból, ami üzemelteti a szerelőműhelyt is.

Gizi már épp tárcsázta volna a szerelőműhelyt, mikor a fiúk felkiáltottak: áhá egy 10 amperes biztosíték kiégett, ami az indításért felel. Csere, slusszkulcs elfordít, brrrr-brrr! Pöc-röfre indult az autó. Nagy volt az öröm. Elköszöntünk, alig haladtunk 1-2 km-t, amikor irdatlan koppanást hallottunk, a szembejövő konvoj felcsapott egy kavicsot, amit Döme szépen Papi oldalán be is kapott. Masszív Szaturnusz alakú repedés. Ez már tuti szélvédőcsere, mert el is felejtettem említeni, de a régi repedés is továbbrepedt a hidegben. Papi annyit mondott: látod megállsz segíteni, de a Jóisten mégis megbüntet…

Papi megszakért…

Érdekes, hogy semmi vadállattal, akarom mondani vadon élő állattal nem talákoztunk egészen majdnem Mount Isa-ig. Se egy kenguru, se egy emu, se egy kígyó. Ahogy haladunk északra egyre zöldebb minden, több a fa és a síkságot dombok váltották fel.

A negyedik napon délután 5-kor, 1885 km után beértünk Mount Isa városába és az ötödik napot itt töltöttük. Megnéztük az újonnan nyílt Riversleigh őslénymúzeumot, ami az innen 300 km-re lévő világörökség részét képező lelőhelyről előkerült anyagot mutatja be. Nagyon újszerű, interaktív múzeum. Gyerekesek előnyben, sokmindent lehet tapizni, bemászni, nagyítózni. Cseppet soknak éreztem a múzeumi belépőt, olyan 10-15 dollár barátibb lett volna a 25 helyett. Holnap el is fogunk vezetni az UNESCO helyszínre, ahol Ausztrália leghíresebb emlős fosszíliái várják hogy kiássák őket. Még David Attenborough is azt mondta, hogy ez a hely egyike a világ öt legjelentősebb lelőhelyének.

Megtalálták itt a koala, a húsevő kenguru, az orrszarvú méretű wombat, az éles fogakkal rendelkező kacsacsőrű emlős, a fára mászó krokodil és a tüskés teknős ősét is. Vagy a 3-4 méter magas 300-500 kg súlyú ausztrál ősmadarat. Vagy a tasmán tigris ősét, amiről sokan úgy gondolják, csak lent délen a Tasmán-szigeten éltek. A leletek alapján teljes képet kaphatunk az ausztrál állatok evolúciós folyamatáról. 280 helyen folyt/folyik az ásatás, 35 négyzetkilóméter még feltáratlan, több mint 230 fajt találtak eddig.

Aztán megnéztük a föld alatti kórházat, amit a második világháború kirobbanása előtt alakítottak ki. Miután a japánok bombázni kezdték Darwin-t, Derby-t és Windham-et, a Mount Isa-i lakosok féltek hogy ők lesznek a következőek. Szabadnapos bányászok robbantották ki és építették meg az „E” betű formájú alagútrendszert két hét alatt. Az „E” betű egyik szárnyában a férfi, a másikban a női, a harmadikban pedig a szülészet és gyerek „osztály”-t alakították ki. Nagyon érdekes volt és rengeteg régi orvosi eszköz van kiállítva. Szuper kis múzeum.

A japánok annyira készültek a térség meghódítására, hogy már előre kinyomtatták azon országok pénzét „japán-verzióban”, amiket le akartak igázni.

Majd Papi kitalálta, hogy ő szeretné megnézni a földalatti bányában a vezetett túrát. Jelenleg is bányásznak itt ólmot, rezet és ezüstöt. A túra 3 órás, napi kétszer indul. Sajnos péntekig minden időpont be volt foglalva. Korábban kell felkelni. Legközelebb pótoljuk. Annyit szöszmötöltünk a múzeumokban és még be is kellett vásárolni az elkövetkező 3 napra, hogy nem értünk ki a Riversleigh-i lelőhelyre, attól visszább 60 km-re vadkempingeztünk az erdő közepén egy domb tetején, ahonnan gyönyörű volt a kilátás a tájra. Senki se közel, se távol. Csend, nyugalom és csillagos ég a Tejúttal. Nem tudtunk betelni az éjszakai égbolttal.

Táborhely, ismét a semmi közepén egy kis domb tetején.
Naplemente, Döme a kép jobb szélén szunyókál.
Gurulunk le a dombról, ahol éjszakáztunk, szemben egy ugyanolyan kis dombocska. Volt belőlük egy pár. Mindegyik épp, hogy csak az erdő fölé magasodott.

Ma már nem kellett a dupla ruha az alváshoz, sőt én már zokni nélkül aludtam. Melegszik az idő, az ég kék, egyetlen egy felhő sincs fent és még mindig nincsenek legyek. Két kisebb patakátkelés után meg is érkeztünk a „D” jelű feltáráshoz, ami publikus. A többi titkos. A fosszíliák 25 millió évesek (késő Oligocén korúak) és a magas kalcium karbonát tartalmú tavaknak köszönhetően nagyon jól konzerválódtak. Nehéz elképzelni, de ami most itt egy száraz, füves, szavannás terület, az 25 millió évvel ezelőtt sűrű esőerdővel borított hely volt. A szürke mészkőhegy pedig egy tó agyagos alja volt. Ebbe a tóba beeső állatok, illetve a tó elhalt élővilága teszi ki a lelőhely anyagát.

Kilátás a Riversleigh-i UNESCO „D” jelű lelőhelyen lévő mészkődombról.
A bal oldali nagy lábszárcsont egy „dromornithid” azaz a „Big Bird” – Nagy Madár csontja. A csont mellett az a sok kavics pedig „gastrolitsh”. A madár nyelte le, hogy elősegítse az emésztést, a kövek a gyomrában koptak simára. Szárnyképtelen, 3,5 méter magas, 300 kg madár volt. A jobb felső képen egy teknős farokcsontjai láthatók. A jobb alsó kép pedig egy 5 méteresre is megnövő krokodil (Baru wickeni) egyik végtagcsontjának keresztmetszete.
Vízátkelés

Mivel északra esőt jósoltak, úgy döntöttünk nem rohanunk. Utólag kiderült, hogy nagyon jól döntöttünk. A 25 nap alatt egyszer sem esett és az esőt mindig 2-3 nappal magunk előtt „toltuk”. Két éjszakát maradtunk az Adels Grove nevű isten háta mögötti harminc hektáron elterülő kempingben, ami egy óázis a „sivatagban”.

A területet először 1904-ben vették birtokba bányászok, aztán 1920-ban egy Albert de Lestang nevű ürge vette át és kísérleti botanikus kertet alakított itt ki. A hely neve, ‘Adel‘s Grove az ürge nevének kezdőbetűiből alakult ki, Albert de Lestang.

1939-re már több mint 1000 fát és bokrot ültetett. Voltak olyan magok, amik Afrikából érkeztek. A helyiek úgy emlegették, hogy ez az egyik legszebb botanikus kert. Rengeteg magot nevelt, amiket a világ minden tájára postázott gyűjtőknek, kertészeknek, botanikusoknak. A Brisbane-i Botanikus Kert a mai napig őrzi a mintegy 536 külőnbőző magből álló ‘Albert’ gyűjteményt.

1950-ben sajnos bozóttűz söpört végig a birtokán, de Albert szerencsére nem tartózkodott otthon. Állítólag szándékos gyújtogatás történt, de sose derült ki az igazság. Albert ekkor a hetvenes évei elején járt. Porig égett a háza, elégett az összes kutatása, jegyzetei, magjai és jelentős százaléka a botanikus kertnek. Teljesen összetört, ráadásul ekkor gyűrűzött be a nagy gazdasági világválság. Egy Queensland-i outback (Charters Towers) városka idősek otthonában halt meg összetört szívvel 1959-ben 75 évesen. A területén üzemeltetett kemping a Lawn Hill Creek partján terül el egy sűrű pálmaerdőben. Ott versz sátrat a pálmafák között, ahol akarsz.

Táborhelyünk a pálmaerdőben
Itt még arra is volt idő, hogy a táboriSéf egy jó kis békönös-borsós-tejszínes tortellínit rittyentett.

A kemping területén a patak partján két kisebb strand van kialakítva és aki szeretne csobbanhat a gyönyörű smaragdzöld patakban. Elvileg krokodilmentes, csak kisebb édesvízi krokodilok és egy furcsa vízikígyó van a patakban, de állítólag ártalmatlanok. Mi nem fürödtünk.

A nemzeti parkot viszont keresztül-kasul bejártuk a két napban, ezért is maradtunk itt két éjszakát. Egyszer mindenképp látni kell, varázslatos. Távol van mindentől, érdemes valamihez hozzácsapni, ha erre autózik az ember. Mondjuk mi még tuti egyszer visszajövünk, mert nem maradt időnk kajakozni a folyón. Csak a gyalogtúrákat csináltuk meg és a kilátóhelyeket kerestük fel, de biztos nagyon szép lehet a vízről is bejárni a meredek falú kanyont. Van egy kisebb vízesés is, ami tufagátas vízesés, picit hasonló, mint a Plitvicei-tavak vízesései.

A március-áprilisi árvíz sajnos elvitte a patak felett átívelő pici hidat. Én épp az információs tábla előtt morogtam félhangosan és a nemtetszésemet ecseteltem Papinak arról, hogy emiatt nem tudjuk megcsinálni azt a gyalogtúrát, ami az őslakos sziklakarcokhoz visz el. Ekkor megjelent mögöttem az egyik parkőr (akit én nem vettem észre), de ő valószínűleg látta, hogy pont azt mutogatom Papinak, hogy miért nem tudjuk megnézni a karcokat. Azt javasolta, hogy ha az a túra érdekel, akkor ők rózsaszín szalaggal kijelöltek egy átvágást a patakon, ahol a legsekélyebb és legkisebb a sodrás, na ott átgyalogolhatunk. Így is tettünk. Nem volt egyszerű, mert elég nagy volt a sodrás és félcomb mélységű volt a víz. Ráadásul képet se tudunk mutatni a karcokról, mert tilos volt fényképezni őslakos szent hely lévén.

Lawn Hill Nemzeti Park, séta a folyó partján

Lawn Hill Nemzeti Park, kilátó az Indarra vízesés mésztufa gátjára

 

Lawn Hill Nemzeti Park
Átkelés a patakon. Lawn Hill Nemzeti Park, ideiglenes útvonal az őslakos sziklakarcokhoz.

Az esti pálmaerdő a kempingben olyan volt, mint a csillagos ég. A hideg esték/hajnalok miatt sötétedés előtt 1-2 órával az emberek tábortüzeket raktak. Sokan voltunk a kempingben, de mivel nagy területen terül el, nem egymás szájában álltak a sátrak. Mesterséges világítás nulla volt, hisz sűrű, vad pálmaerdő az egész patakparti terület, csak halk emberi moraj hallatszott és a megannyi lobogó tűz pislákolt, amerre a szem ellátott.

Reggel adtam le a sorompó kulcsát, hogy visszakapjam a $70 dolláros letéti díjat (nagyon magas pénzt vesznek le itt, biztos sokan elhagyták a kulcsot), bemondtam a nevem a recepciós csajnak. Vagyis először lebetűztem, alapból mindent betűzök, mert úgyse értik (itt ausztráliában mindig mindenki betűzteti a másikat, hogy miért nem úgy mondjuk, ahogy le van írva, miért kell máshogy kiejteni…?! aztán meg csodálozunk, hogy senki nem érti meg…) szóval betűztem, aztán úgy ahogy magyarul mondanám ki is ejtettem neki. Erre a csaj (magyarul visszakérdez): Igen? Katalin? Magyar vagy? Erre én magyarul: Te is magyar vagy? Az volt persze, egy magyar csaj itt az isten háta mögött nyaralós munkavízummal (working holiday visa) dolgozik. Azt mondta, hogy április óta van itt, de még nem találkozott magyarokkal. Csodálkozol? – gondoltam magamban, ennél eldugottabb helyet a világon keresve se találtál volna.

Hetedik napon elfogyott a mézeskalács, amit az útra sütöttem. Mondjuk van még Néró és sajtos tallér, de most már jó lenne, ha lenne egy lakóautónk, amiben van egy kis sütő és tudnék kenyeret, meg más útravalót rittyenteni. Na meg aztán az ágyban alvás se lenne olyan rossz már. Kezdünk kiöregedni a sátrazásból, mindkettőnk dereka beállt. Az enyémen nem csodálkozom, de Papinak sose volt ilyen gondja, ő simán tudott a ‘kemény’ sátorszivacson aludni mostanáig. Még legalább 20-szor kell nyitni-csukni mire hazaérünk. Na, elég a nyafogásból, csak gondoltam megosztok ilyen háttérinfókat is, nehogy azt gondoljátok, hogy eljutni ilyen helyekre csupa móka és kacagás. 🙂

Ha már ennyire fent északon jártunk, úgy gondoltuk megnézzük az itteni felső városokat is, mert erre nem biztos, hogy még egyszer fogunk járni. Ahogy haladtunk egyre északabbra a termeszvárak egyre nagyobbak lettek és egyre több lett belőlük. Az állatok is megszaporodtak. Hol egy kenguru, hol egy dingó, hol tehenek, vagy vadlovak szaladtak/sétáltak át előttünk. Mi meg 80-90-100 km-el haladtunk. Figyelni kellett rendesen.

Láttunk fákat az út szélén, amik teljesen fehérek voltak, több száz kakadu vagy fehér papagáj lepte el őket. Az egyik kis cuki kenguru épphogy megúszta, előttünk ugrándozott át, 100-al mentünk, de az út közepén megállt és hosszan nézett minket, mi meg vészesen közeledtünk. Azonban nem volt ilyen szerencséje egy megtermett tehénnek és egy 5 tagú vadmalac családnak. Nem mi kaptuk el őket, 1-2 nappal előttünk történhetett a mészárlás. Egy terepjárós elcsapott egy tehenet, de úgy, hogy még a vadrács is ott maradt az autóról. Az 5 tagú vadmalac családot pedig valószínűleg egy kamion üthette el, mikor szépen sorban át akartak szaladni az úton: papa, mama és a 3 kölyök vadmalac. Nagyon szomorú látvány volt. Na az állatokból ennyi elég is. Ja, Papi épp a budiról jött vissza és kérdezte, hogy láttam-e a tenyérnyi nagy békákat a budi körül.

Terepjáró fogta marha. Több száz fehér kakadu/papagáj. Papa-mama-gyerekek, egy vaddisznó család utolsó átkelése. Dingó. Bámészkodó kenguru.

A túra tervezésekor a Camp119 a listán volt, úgyhogy tiszteletünket tettük és megnéztük Burke és Wills felfedezők utolsó kempingjét a Camp119-et. Mi is ez a Camp119?

Az 1860-as években rivalizálás tört ki Viktória állam és Dél-Ausztrália között, miszerint ki szeli át először a kontinest észak-déli irányban. Korábban John McDouall Stuart (Dél-Ausztrál „versenyző”) kétszer is nekivágott, de nem járt szerencsével, viszont élve sikerült visszajönnie és a harmadik nekifutásra meglett neki. Ezzel szemben Bourke és Wills-nek nem volt ilyen szerencséje.

Ők 1860. augusztus 20-án vágtak neki egy jól felszerelt csapattal Melbourne-ből: 19 ember, 23 ló, 26 teve, 6 szekér, 20 tonna felszerelés és 2 évre elegendő élelem. Nem volt sok „expedíciós” tapasztalatuk, Bourke rendőrtiszt, Wills földmérő volt. Körülbelül félúton a Dig Tree nevű táborhelyen a csapat egy része letáborozott és Bourke utasítására a készletek egy részével ott maradtak, míg a többiek tovább indultak északra. Erről a Dig Tree nevű helyről már írtam annó, mikor a Simpson sivatagot szeltük át, nem szeretném ismételni magam. Szóval a csapat egyik fele maradt és úgy egyeztek meg, hogy 13 hetet adnak Bourke-nek és az embereinek, hogy felérjenek és visszaérjenek ide Cooper Creek-be a Dig Tree-hez.

Camp119 volt az utolsó felállított táborhely, innen az „északi” tenger már csak 40 km-re van és erről a táborhelyről indult el Bourke és Wills, hogy az utolsó néhány kilómétert legyűrve 1961. február 11-én elérjék a kontinens északi partját, amit szerencsésen teljesítettek is.

A Camp119-ben maradt King és Gray 15 fa törzsébe csináltak véseteket, hogy bizonyítsák, elérték az északi partot. Ezen fák maradványai ma is láthatóak a Camp119 táborhely környékén, mindegyiket egy-egy kőtáblával jelöltek meg. Sajnos a vésetek már nem láthatóak.

Innen indult vissza a négy jómadár és a Simpson sivatagos bejegyzésből már tudjuk, hogy a Dig Tree-nél várakozó csapat 13 hét helyett 18 hetet várakozott és pár órával előttük indultak vissza Melbourne-be. Pontosan 9 órával kerülték el egymást. A négy felfedező, Bourke, Wills, King és Gray azonban már túl fáradt volt, így nem indultak utánuk. Ott maradtak és a kevés élelem, illetve a vízhiány miatt meghaltak. Egyedül King élte túl, mert egy őslakos törzs befogadta és velük élt pár hónapig, míg a keresésükre küldött csapat rá nem talált.

Camp 119. A legészakibb táborhelye a Bourke és Wills expedíciónak.

Sajnos a Viktória-i csapatnak nem sikerült teljesíteni a verseny feltételeit: elérni az északi partot és vissza is jönni. Ezzel szemben Stuart picivel több mint egy évvel (1861. október 25.) később indult, mint Bourke-ék és 1862. július 24-én felért északra, majd sikeresen vissza is tért Adelaide-be 1862. december 17-én anélkül, hogy egyetlen egy embert is vesztett volna. Szóval a Camp119 a sikertelen Bourke és Wills expedíció utolsó táborhelye volt.

Figyelemre méltó teljesítmény 3200 km oda és ugyanennyi vissza abban az időben, amikor még nem voltak utak, térképek, mobiltelefon, GPS és hűtő a hideg italnak. Egy 62 éves bácsi Harry Vidal úgy gondolta, hogy Bourke és Wills nyomdokaiba lép és egyedül átszeli a kontinenst, követve a két felfedező útvonalát. 2018. március 4-én neki is vágott egy szekérrel és két lóval. Sajnos 650 km-re Melbourne-től az egyik ló lesérült, nem akart gyógyulni így teherautóra rakta a szekeret és a két lovat, visszament Melbourne-be. Nem adta fel, pár héttel később egy kisebb szekérrel és egy lóval meg egy cross-motorral újra nekivágott és 8 hónap alatt elérte az északi partot Normanton városánál.

Normanton-ban mi is szétnéztük egy picit. Rengeteg a történelmi épület, ahogy az 1890-ben épült börtön is, amit egészen 1990-ig használtak. Az 1874-ben épült őslakos nyomolvasók szálláshelye, az 1884-es Burns Philp raktárház, az 1883-as önkormányzat épülete, a vasútállomás épülete és a mai napig használatban lévő 1880-ban lerakott vas csatornafedelek mind mind egy letűnt korszak emlékei.

A híres Gulflander vonat is itt közlekedik Normanton és Croydon között. 1886-ban épült meg az a 150 km-es szakasz, ami Normantont kötötte össze az aranymezőkkel. A vasút új technikával épült, így jobban ellenállt az árvíznek. Süllyesztett, vasból készült vasúti aljakra volt rácsavarozva a sínpár, ami tartósabbnak és ellenállóbnak bizonyult, mint a fa talpfa és a vasszeg. A turisták nagy örömére a száraz évszakban februártól-decemberig hetente egyszer szerdánként Normanton-ból Croydon-ba, csütörtökönként pedig vissza közlekedik a Gulflander vonat. Ez amolyan „El-Camino” a vonat szerelmeseinek, ugyanolyan, mint egyszer végigvonatozni a Ghan nyomvonalán.

A városka központjában az önkormányzat szomszádságában van kiállítva a „nagy krokodil” is. Krystina Pawlowski, lengyel bevándorló (nő) 1957-ben lőtte ki a világ eddigi legnagyobb sósvízi krokodilját: 8,63 méter hosszú volt.

Krystina és férje az 1950-es évek közepétől kezdték krokodilvadász karrierjüket és az elkövetkező 10 évben 10 000 krokodilt lőttek ki. 1965-ben Krystina a gyilkolásról átállt a krokodil-védelemre, állatvédő lett. Biztos rémálmok gyötörték. Innentől kezdve a világot járta és az embereket oktatta „krokodil-tan”-ból. Ő nyitotta meg Karumba-ban a kísérleti krokodiltenyésztő farmot. Karumba innen, Normanton-tól 70 km-re van, mi is elautóztunk oda, hogy ténylegesen elérjük az északi tengert, ahogy Bourke és Wills, illetve Stuart is elérte.

A világ legnagyobb sósvízi krokodilja: 8,63 m

Gyönyörűen sütött a nap, kék volt az ég, a víz kristálytiszta. Papi le is rúgta a cipőjét és térdig belegázolt a vízbe, majd méltatlankodva jegyezte meg, hogy miért nem fürdik senki, miért nincsenek a vízben emberek? Pár percig pacsált, majd kicsit arrébb (nem ott ahol lementünk) jöttünk fel a partról és belebotlottunk a táblába: „Maradj távol a víz szélétől, ne menj be a vízbe, krokodilok lehetnek benne!”. Hát ezért nem fürdött senki. 🙂

Az „északi” tenger
Egy érdekes árvízfigyelő rendszert szúrtunk ki itt fent északon. Napelemes kamera figyel egy mérőoszlopot.

Amúgy egyre melegebb van, már nyitott sátorablakkal alszunk és napközben kell a légkondi a kocsiban. A kilencedik napot hagytuk magunk mögött, 3159 km-nél járunk. Sajnos a mai napon továbbrepedt a szélvédő, most már 35 cm-es a repedés. Holnaptól keletnek fordulunk, kimegyünk majdnem a keleti partokig, hogy egy hirtelen kanyarral északnak vegyük megint az irányt és megkezdjük tényleges utunkat Cape York félszigetén. Innen folytatjuk. Az első bejegyzés képei itt.

Itt járunk a kilencedik nap végén: 3159 km

Oldalak: 1 2

2 hozzászólás

  • Fruka

    Ismét érdekes és színvonalas posztot kaptunk nagyon köszönöm!
    Én nem lennék képes ekkora távolságokat megtenni, sátorban aludva, minimál komfort és kaja mellett, de nemhiába aki AU-ban él az előbb utóbb egy vasember lesz:)
    (én csak Sydney-ben jártam, 10 éve, ráadásul az ottani télen augusztusban, és még így is alig bírtam a meleget, elképesztő hogyan bírjátok ezt a klímát AU-ban, le a kalappal komolyan)
    Sok sikert és várom a folytatást!

  • Papi

    Köszönjük Fruka, valóban megedződik az ember. Adelaide-ben és környékén szerencsére száraz meleg van nyáron, ami sokkal elviselhetőbb, mint a párás meleg. Azt mi sem szeretjük, de ha úton vagyunk, akkor sajnos el kell fogadnunk, ami van… 🙂

Szólj hozzá

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük