Pedig már csak 11 hét van hátra. Nem lenne szerencsés ha ismét évet kellene csúsztatnunk. Tavaly júliusra lett betervezve Cape York, Ausztrália legészakibb pontja, de a covid miatt nem jött össze. A trópusi időjárás miatt csak a száraz évszak jöhet szóba, így át kellett ütemezni idénre.

Aztán március 18-án robbant a hír: az őslakosok lezárták Cape York csúcsát, nem lehet feljutni Ausztrália északi csücskébe. Még mi a franc fog előjönni? A csúcs köré terveztük az egész túrát.

A lezárás fő oka, hogy a turisták sokat szemetelnek – tisztelet a kivételnek – és a közvécék mennyisége sem elegendő. Azért az őslakosok sem teljesen ártatlanok ezügyben. Aki járt már őslakosok lakta településen és látta hogyan néznek ki az állam által nekik épített házak és a kertek, az joggal hördül fel. Borzalmas állapotok uralkodnak egy-egy ilyen helyen. Ráadásul ezekben a falvakban szesztilalom van. Mit csinálnak az őslakosok? Kimennek a városokba, kartonszámra megveszik a sört és más alkoholt. Mivel nem vihetik be a faluba, ezért a falu határában mindet megisszák, a kartondobozokat, üvegeket meg szerteszét dobálják. Úgyhogy nem csak a turisták ludasak.

Ez egy régi probléma, így nem nagyon értjük, hogy miért nincs rá már megoldás. Az ottani nemzeti parkokba úgyis van belépő, szedjenek be pár dollárral többet és építsenek ki több kukát és illemhelyet, oldják meg a szemétszállítást. Cape York és a trópusi Queensland felkapott turisztikai célpont. Készüljenek fel a turistákra. A helyi közösség és a turizmusból élők a környéken szintén nem nagyon örültek a hírnek. Mondjuk ez várható volt. A tavalyi szezont a covid miatt bukták, az ideit meg emiatt a lezárás miatt bukták volna, így persze, hogy idegesek voltak..

Na mindegy, kis csapatunk elkezdett agyalni egy „B” terven, hová is tudnánk áttervezni azt a három hetet, amit odafent töltöttünk volna.

Aztán április 1-jén, Bolondok Napján jött a jó hír. Az elmúlt hetek huza-vonája után végre eldőlt, hogy mégis megnyitja az őslakos közösség Cape York környékét. Úgyhogy fel a fejjel!  Annyi van, hogy fejenként plusz 10 dollárt kell kipréselni a Jardine kompnál majd. Reméljük ezeket a 10 dollárokat pedig a probléma megoldására fogják fordítani.

Szóval már csak 78-at kell aludni, de ne menjetek messzire, hamarosan felkerül a legutóbbi 9 napos sátras túránk bejegyzése. Úszás fókákkal/delfinekkel, homokdűnézés, tengerpartok és sok-sok művészi graffiti.

A közelgő karácsonyi – és iskolaszüneti rohamot megelőzendően december elején az egyik hétvégét előlről és hátulról is megtoldottuk 2-2 nappal és elugrottunk a Limestone Coast-ra, azaz a Mészkőpartra. Már vagy legalább ötször jártunk erre, de az itteni három terepjárós park valahogy mindig kimaradt. Nem is értjük, hogy történhetett ez meg. Mindenesetre részben pótoltuk ezt a hiányosságot. A részben azt jelenti, hogy nem végeztünk velük. Egy utunk még biztos lesz ide.

Pár hete a Turisztikai Hivataltól Papi is és én is nyertünk egy-egy 50 dolláros szállás utalványt, amit erre az útra pörköltünk el. Nem egy nagy összeg, de mi nem vagyunk telhetetlenek. A Mészkőpart arról híres, hogy rengeteg beszakadt barlang, víznyelő, dolina és vulkáni kráter van itt. Többek között a Mt Gambier-i kék kráter tó is, ami novembertől-márciusig gyönyörű kék színben pompázik.

Két bázis-szállásunk volt. Az egyik Robe, a másik Beachport falucskában. Robe egy kis halászfalu rengeteg 1861 és 1865 között épült kőépülettel, jobbnál jobb kávézóval/étteremmel és a tengerparton futó igényes kerékpár/sétaúttal. Érdemes megnézni az Obeliszket is. Na nem az Asterix és Obelix rajzfilmre gondolok itt, hanem a tengerparton a szikla szélére épített „piramisra”. Az Obeliszk 1855-ben épült, kb 12 méter magas. Arra szolgált, hogy nappal segítse a hajósokat a navigálásban. Piros-fehér csíkosra van festve és tiszta időben 20 km-ről látni lehet. Sajnos csak idő kérdése, hogy mikor nyelik el a tenger hullámai. Már nem is lehet közel menni hozzá, mert veszélyesen alámosta a tenger a homokkősziklát, amin áll. Ha már ott vagyuk és van négykerékmeghajtású kocsink autózzunk végig a 12 km hosszú „Long Beach”-en, garantáltan nem lesz tömeg.

Aki kacérkodik a Simpson sivatag átszelésével az a Little Dip Természetvédelmi Parkban gyakorolhatja a technikákat. Ha mi ezt annó tudtuk volna… Tuti itt csapattuk volna a Simpson előtt. Hihetetlenül szép, homokdűnés parkról van szó.

A turista infóközpontban kezdtünk. Térkép, árapály táblázat és az út minőségéről gyűjtöttünk be információkat. Se információsGizi, se a park weboldala nem említi a dűnezászlót. Szerintünk pedig ide igencsak el kelne, mert van egy-két nagyon meredek dűne és a forgalom nem egyirányú, az út viszont nagyon szűk, egy autó épp, hogy elfér. Szóval szerintünk elég veszélyes zászló nélkül.

Az árapály táblázat vizsont profi. Mestermunka. Ezzel szemben a térkép… hááát említésre se méltó. Az 5,5 éves unokahúgom, Luca jobbat rajzolna. Ahogy pár sorral korábban említettem a legnagyobb hátránya az, hogy kétirányú forgalom van. Szerencsére mi „holtszezonban” voltunk és senki nem jött épp szembe, de vezessünk óvatosan. A gumikat puha homokra kell leereszteni, ami itt 18 psi-t jelentett. A psi az angolszász mértékegysége a nyomásnak:

PSI = Pounds per Square Inch, azaz font per négyzet hüvelyk. Mivel 1 bar =  14.5038 psi, ebből látszik, hogy igencsak lapos kerekekkel kell nekiindulni az ilyen dűnéknek, ha nem akarunk elakadni.

A dagályt meg vegyük komolyan, mert tengerpartos szakaszok is vannak. Szerencsére rengeteg visszafordulási lehetőség is van, ha esetleg nem tudnánk valami miatt továbbmenni. Illetve van egy külső út, amiről halszálkaszerűen ágaznak le az utak a tengerhez és van egy belső, vadregényes dűneút is, ami párhuzamosan fut a tengerrel.

Sajnos egyedül voltunk, így kétszer is meg kellett gondolni, hogy bemegyünk-e, vagy átmegyünk-e 1-2 nehezebbnek tűnő dűnén. Mivel nem sok ember használta az utakat előttünk akkoriban, alig láttunk keréknyomot az erős szél miatt. A nyomvonal rendesen be volt homokkal fújva. Voltak olyan helyek, amik úgy néztek ki, mint otthon a hófogó sáncok mögötti területek. Sokszor volt az, hogy ki kellett szállnunk, fel kellett gyalogolni a dűne tetejére, hogy megnézzük mi vár ránk a túloldalon. Át tudunk-e menni? Ha átjutottunk esetleg vissza tudunk-e majd fordulni ha gebasz van? Volt olyan meredek dűneút, amit annyira befújt a homok, hogy félő volt, hogy Junior annyira ferde helyzetbe kerül, hogy oldalra lebucskázik a dűnéről. Na értelemszerűen ide nem mentünk fel. Lehet, ha két autóval vagyunk bevállaljuk, de egyedül felelőtlenség lett volna.

A park nagyon vadregényes. Tökéletes gyakorlópálya és nagyon szép. Ráadásul láthatjuk a Boandik őslakos törzs 10 000 éves „szemétdombjait” is, amik nem másból, mint a rengeteg begyűjtött és elfogyasztott kagylók héjából áll. Védettség alatt állnak.

A Beachport melletti Természetvédelmi Terület felejtős. Vannak ugyan homokdűnék, de össz-vissz két kis rövid terepes út van benne. Gyenge. Bár aki kezdő, akkor annak a sorrend: Beachport-i park, Little Dip park Robe mellett és Canunda Nemzeti Park legyen a sorrend. Ez a bölcsi-ovi-alsó tagozat sorrendnek felel meg. Robe-nak és Beachport-nak is rengeteg belső tava van. Az egyik ilyen Beachport-i tó hétszer sósabb, mint a tenger. Képtelenség benne lemerülni. Pár éve teszteltem, most nem volt olyan meleg, hogy csobbanjak.

Itt Beachport-ban van Dél-Ausztrália leghosszabb mólója. 1878-ban építették. Eredetileg 1220 méter hosszú volt. Ma már csak 772 méteres. Illetve itt található az 1879-ben épült vámház a maga kb 3×4 méteres méretével. Később bankként üzemelt és ez volt Ausztrália legkisebb bankja.

Ha erre járunk szintén kötelező gyakorlat a Woakwine Cutting, amit már mi is láttunk vagy háromszor. Ez egy nem mindennapi emberi tevékenység eredménye. 1957-ben Józsi és Pisti nekiálltak egy nagy csatorna kiásásának, amivel kettévágtak egy dombot, hogy lecsapolják a mocsarat a földjükről. Három évükbe tellett, mire elkészültek. Egy kilóméter hosszú, 28-34 m mély csatornát vájtak ki. Nagyon durva. Annó még besátáltunk előlről a csatorna feléig. Mostanra már nagyon benőtte a bozótos így csak az épített kilátóról csodáltuk meg.

A másik kihagyhatatlan a Mount Schank vulkáni kúp megmászása. Már nem is számoljuk hányszor másztuk meg. Most viszont a kráter körbesétálását és a kráter aljába való leereszkedést passzoltuk, így is nagy teljesítmény volt Papi részéről hogy bevállalta fájós térddel. Reméljük a január 14-i műtét sikeres lesz és visszaáll minden a régi kerékvágásba, mert egyelőre csak limitált túrákat tudunk így csinálni.

Woakwine Cutting: bal oldali kép a miénk. Teljesen benőtte a gaz a vágatot. A jobb oldalin látszik, ahogy épp csapolnak. (forrás: internet)

Mount Gambier-be már szinte csukott szemmel járjuk végig a látnivalókat. Most csak azért ugrottunk be, hogy a kimaradt Karoline víznyelőt megcsodáljuk. Ez egy magánfarmon van és előre be kell jelentkezni. Csinálnak búvár túrákat, sznorkellezést és száraz túrákat is. Mi a száraz, vezetett túrára szerettünk volna benevezni, de többszöri oda-vissza telefonálgatások ellenére se sikerült egyeztetni. Hol farmosJózsi volt elfoglalt, hol mi voltunk túl messze a várostól, hogy odaérjünk. Felkerült a hiánypótlásos listánkra. De ha már ott voltunk lefutottuk a szokásos köröket, úgymint: kék krátertó, Ewens és Piccaninnie búváros tavak, a Pokol víznyelője, a kis kék tó aminek színe harmonizál a kék krátertóéval és a beparkosított Umpherston víznyelő.

Sajnos a Canunda-i Nemzeti Park ismét kimaradt idő hiányában, de ne keseregjünk, mert mikor hazaértünk pont elcsíptünk egy terepjárós műsort a tévében. Bőszen jegyzeteltem és hamarosan bejárjuk mi is azt az útvonalat csak találnunk kell egy másik bohócot, hogy kedves Tamás barátunk szavait idézzem.

Szóval ez a csapat a Riverland-ből (a Murray-folyónk régiójából) indult, majd végigautóztak a Ngarkat Természetvédelmi Parkban. Ennek a parknak vannak egyirányú szakaszai is és hatalmas homokdűnéi. Némelyik olyan nehéz, hogy „bypass”, azaz elkerülő utat is kapott. A terepjárós szakasz érdekessége, hogy párhuzamosan halad Dél-Ausztrália és Viktória állam határával.

A csapat innen átment a Canunda-i Nemzeti Parkba és délről haladt észak felé, majd a Little Dip Természetvédelmi Parkkal zárták a túrát. Úgyhogy lehet készülni, lesz legalább egy egyhetes, homokdűnés parkból ki, homokdűnés parkba be kirándulás. Arra várunk, hogy Papi térde rendbe jőjjön és a dűnezászlót ismét leporolhassuk.

Minden Kedves Olvasónknak

Békés Karácsonyi Ünnepet,

Boldog Új Esztendőt Kívánunk!

Akkor sem, ha rákérdeznek? Elhallgatjuk az igazat és hazudunk? Ez nem bűn? Mi van? Úgy látszik ez így van rendjén. Legalábbis itt Ausztráliában. Ezt nyilatkozta élőben az itteni rendőrfőnök, mikor kiderült az igazság.

Múlt héten vasárnap kezdődött az egész. Ekkor hirtelen 17 korona-vírusos fertőzöttet regisztráltak. Szinte mindegyiket egy családra vezették vissza. Pont most, mikor szinte már mindegyik állam megnyitotta a határait. A hír hallatán WA, QLD, NT és TAS egyből lezárta határait a dél-ausztrál lakosok előtt.

Az egészségügyi szervek azonnal megkezdték a kontaktok felkutatását. Kiderítették, hogy a zéró személy egy karanténhotelben dolgozott takarítóként és állítólag nem közvetlen kapcsolattal fertőződött meg, hanem egy tárgyon keresztül. Helyben vagyunk. Melbourne-ben is anno azzal robbant be a vírus második hulláma, hogy egy ilyen hotelkaranténban unatkoztak az emberek és összefeküdtek a biztonságiakkal, akik meg hazavitték a vírust és a lavina megindult.

A hét elején újabb fertőzötteket találtak itt, Adelaide-ben. Szerencsére nem túl sokat, de így már 22-re duzzadt a számuk. Nem hangzik soknak, de közel négyezer embert helyeztek karanténba. Viszont találtak egy fertőzöttet, akit nem tudtak ehhez a „buborékhoz” kötni. Ekkor még nem tudta senki az igazat. Ürgevics azt mondta az egészségügyiseknek, hogy ő csak egy vásárló volt abban a pizzázóban. A szakemberek megijedtek, hogy teljesen máshol valaki ilyen gyorsan megfertőződhet, ezért szerdán, három nappal a vírus „kirobbanása” után délután egykor Dél-Ausztrália miniszterelnöke bejelentette, hogy aznap éjféltől 6 napig kijárási tilalom lép életbe. Épp az ebédünket toltuk be a cégnél, amikor valaki berobogott a konyhába és bekapcsolta a tévét. Szürreális volt az egész. Huszonkét fertőzött és ilyen hirtelen kijárási tilalom?

Csak az egészségügyi dolgozók, élelmiszergyártók, rendfenntartók járhattak be dolgozni. Edzőtermek, plázák, kávézók, éttermek, ételkiszállító cégek, iskolák, ovik, egyetemek és minden egyéb szolgáltató szerv bezárt. Az oviba csak azok a gyerekek mehettek, akiknek a szülei eljárhattak dolgozni. Ha kiléptünk az utcára maszkot kellett felvenni. Egy nap egyszer egy ember a családból kimehetett ételt venni. A benzinkutak és gyógyszertárak nyitva voltak. Az általános orvosi ellátás limitált üzemmódban működött. Mondanom se kell, hogy a boltokban szerda délután 15 perccel a bejelentés után felütötte fejét a káosz. Mi az ami megint elsőre elfogyott? Igen, szerintem már az újszülöttek első szava is az, hogy budipapír, nem az, hogy anya vagy apa.

Szerda délután mi is hazacuccoltunk mindent, ami a munkához kellett. Papi csütörtök reggel összedugdosta a gépeket. Nekiálltunk „home office”-ban dolgozni. Én nagyon örültem a „home office”-nak. Elterveztem, hogy kenyereket, óriáskifliket és minden más színes-szagos pékterméket fogok sütögetni. Alig dolgoztunk otthon másfél napja, mikor már rebesgették, hogy rövidebb lesz ez a 6 napos kijárási tilalom. Mi van? Mi azt hittük, hogy majd biztos lesznek hosszabbítgatások. Ezzel szemben rövidebb? Pénteken ebédidőben bekapcsoltuk a tévét és élő közvetítésben ismét beszélt nekünk a miniszterelnökünk és a rendőrfőnök is.

Kiderült, hogy a pizzázós fertőzött nem vásárló volt, hanem kiszállíttó ott, abban a pizzázóban és mellesleg a zéró kontaktos csoporthoz köthető, mert azok közül valamelyik családhoz tartozott. Mivel ideiglenes vízummal volt itt, feketén dolgozott, gondolom mondta neki a főnöke, hogy kuss és ne kotyogja el magát. Ezért mikor kikérdezték őt az egészségügyisek, azt hazudta, hogy vásárló.

Egy ember miatt az 1,7 millió lakosú Dél-Ausztrál állam teljesen leállt. Eddig Melbourne-re mutogattak ujjal, most meg Adelaide a fekete bárány. Szóval kiborult ez a pizzás bili és pénteken bejelentették, hogy szombaton éjféltől meg is szüntetik a kijárási tilalmat. Hétfőtől minden megy a normális kerékvágásban.

Papi durrogva újra széthuzogatta a gépeket. Kemény három napig volt kijárási tilalmunk. Komoly kárt okozott ez a lázárás a gazdaságnak. A kávézók, éttermek, kajáldák több ezer dollár értékben dobálták ki az ételt, mert nem tudták az elején, hogy meddig lesznek kénytelenek zárva tartani. Azok az emberek, akik nem tudtak „home office”-ban dolgozni, vagy az éves szabijukat pörkölték, vagy fizetetlenen voltak otthon. És még sorolhatnám.

De nem jár büntetés annak, aki hazudik. Érdekes.

U.I. Van egy csomó száraz élesztőm. Valaki esetleg?

Emlékszem még otthon, Magyarországon, mindig lenyűgözött ez a virág, ha megláttam egy-egy virágüzletben. Sose vettem, mert nem vagyok híve a vágott virágnak. Különlegessége és származási helye miatt nem is volt olcsó. Szumma szummárum két éve sikerült „kisírnom” egy cserepes verziót magamnak itt Ausztráliában. A legjobb mondjuk az lenne, ha a saját kertemben tudnám kiültetni, de ez egyenlőre nem lehetséges. A cserép is megteszi. Nevelgettem. Semmi. Két év után kezdtem berágni rá és leüvöltöttem a fejét. Megmondtam neki, ha nem kapja össze magát és nem fog virágozni, akkor a zöld kukában végzi. Úgy látszik ért magyarul, mert két gyönyörű virággal lepett meg az idén.

S ahogyan a mi korosztályunk nagyon jól tudja, hogy „a kankalin sötétben virágzik”, nos, ez a virág is éjszaka bontja ki az első szirmait (legalábbis az enyém), igy szinte esélytelen volt elkapni a pillanatot. Érdekes, hogy a „homeless, azaz hajléktalan” kaktuszunk is ugyanígy tesz. Persze csak azért hívjuk így, mert az út széléről mentettük meg, miután valaki kidobta szegényt. De erről írtunk már anno. 🙂

Végre itt a tavasz, gyönyörű időt jósoltak a hétvégére. Vétek lett volna a lakásban senyvedni, ezért kimozdultunk a közeli Deep Creek parkba, ami kb másfél órányi vezetésre van délre. Rengetegszer jártunk már ott, de mindig csak nyáron. Olyankor sajnos minden ki van száradva, a domboldalak sárgák, kopárak. Nem annyira szép, de a tenger és a rengeteg kengurú kárpótolni szokott.

Szóval reggeli után gyorsan kifizettük online a parkbelépőt és Döme Juniorral hármasban nekiindultunk. Szikrázó napsütésben hagytuk el Adelaide városát. A park bejáratától 5 kilóméterre viszont olyan vastag ködbe ütköztünk, hogy alig tudtunk haladni. Na, semmit nem fogunk látni a parkból. Úgy döntöttünk, ha már idáig eljöttünk és a belépőt is kifizettük csak nem futamodunk meg. Mi veszteni valónk lehet? Ködben még úgysem láttuk a meredek dombokkal szabdalt partszakaszt. Lehet, hogy valami különleges látványban lesz részünk. Az is lehet, hogy a partnál a tengeri szél már elfújta a ködöt, legalábbis ebben bíztunk.

Ahogy haladtunk befele a földúton, tisztulni kezdett az idő. Mire a terepjárós szakaszkoz értünk már nyoma se volt a 10 perccel korábbi szottyos, párás időnek. Szerencsére mind a két terepjárós rész nyitva volt. A téli esők cseppet megtépázták a földutakat, de ettől még vadregémyesebb lett a le- és feljutás a meredek domboldalon. Minden harsogó, egészséges zöld volt. A tenger haragos kékben és nem türkízben pompázott. Úgy látszik, hogy a kangáknak teljesen mindegy milyen idő van, imádják ezt a helyet, mert most is sokat láttunk belőlük.

Két kéknyelvű gyíkba is belefutottunk. Mindkettő az úton akart átmenni csiga tempóban. Még nekik állt feljebb, mikor kiszálltam, hogy gyorsabb tempóra ösztönözzem őket. Sziszegtek és öltögették a nagy, kék nyelvüket. Pedig én csak az életüket akartam megmenteni, nehogy valaki áthajtson rajtuk. Piknikeltünk egy jót ebben a gyönyörű időben majd hazakocsikáztunk.