Egy kis érdekesség. Visszaértünk a közel három hetes északi túránkból és megkezdtük a szürke, dolgos hétköznapjainkat. Ilyenkor az első 1-2 óra azzal telik, hogy átrágjuk magunkat az időközben beérkezett 100-150 emailen. Na mi csücsült az elektronikus postaládánkban? Egy kép az egyik munkatársunktól a Cahill’s átjáróról, ahol természetesen mi is jártunk. A képet/képeket a cégünk csinálta augusztus 5-én. Mi augusztus 16-án jártunk ennél az átjárónál. Ott álltunk a folyó partján. Amúgy tudtuk, hogy az egyik gépünk szinte az összes várost le fogja repülni, ahol mi meg fogunk fordulni fent északon, ezért folyton kémleltük is az eget, hátha sikerül elcsíni és akkor integetünk és rajta lettünk volna a légifotókon. Sajnos folyton elkerültük egymást.

Itt egy érdekes cikk az ABC News-tól:

https://www.abc.net.au/news/2018-05-27/gary-lindner-cahills-crossing-crocodile-manager-kakadu/9786650

Illetve egy ijesztő fészbuk videó:

https://www.facebook.com/339639229872/posts/10158726177474873/?vh=e&d=n

Útban a Litchfield Nemzeti parkba megálltunk fél órácskára áztatni magunkat Berry Springs-ben, ami egy melegvízű forrás. Nagyon szép, burjánzó növényvilággal keretezett és óriási területen fekszik. Egy kisebb vízeséssel indít, majd jön a nagy “medence” és az alsó “medence”. Ezek a „medencék” inkább tavak, tavacskák. Nincsenek kibetonozva, csak lépcsőket és létrákat építettek ki, hogy könnyebb legyen bemenni. A tavakat szűk, vadregényes kis patakok kötik össze, amin oda-vissza lehet úszkálni. Időnként elszaporodnak benne valami mikro organizmusok, amik hasmenést, trópusi fülbetegséget és más fertőzéseket okoznak. Állitólag folyamatosan tesztelik a vízminőséget. Ezenkívül a vízesés felett gátakkal próbálják kizárni, hogy krokodilok ússzanak le a tavakba.

A Litchfield Park ingyenes. Most még nincs belépő, de szerintem hamarosan valaki vérszemet kap majd, mert nagyon népszerű. A park szomszédságában kivettünk egy kabint 3 éjszakára. Nehezen toleráltuk a szaunát, mert nagyon párás, nagyon meleg idő volt. KempingesJózsi lelkes madárbarát hírében állt, mert minden este bekevert két nagy adag nektárt és össznépi madáretetést tartott főleg a papagájoknak.

Két teljes napot szántunk erre a parkra, ami nem volt elég még úgy sem, hogy egyszer már kiveséztük. Felkerestük a régi helyeket, ahol jártuk már korábban és új helyekre is eljutottunk. Nem is értjük, hogy maradhattak ki ezek annó. Ráadásul még így is maradt fehér folt. Szokásos nóta: ide még egyszer vissza kell majd jönnünk. A park úgy néz ki, hogy egy aszfalt út kanyarog kb 80 km hosszan és arról jobbra-balra ágaznak le a látnivalók. A főbb látványosságok sima autóval is bejárhatóak, a durvább szakaszok ki vannak táblázva, hogy csak terepjárósak.

Térkép szerint haladtunk és az azon felsorolt látnivalókat kerestük fel. Első megálló a termeszvárak. A térképen  jelölt mágneses termeszvárak túl messze vannak a kiépített ösvénytől. Szinte élvezhetetlen volt. Emlékszem 9 éve is puffogtam ezen, hogy miért nem lehet egy sétaösvényt közelebb kiépíteni. Viszont most eljutottunk olyan helyre is, ahova annó nem és “testközelből” csodálhattuk meg ezeket az építészeti remekműveket. Junior a termeszvárak között szlalomozott kétszer is. Később kifejtem merre lehet őket megtalálni.

A parkban kétféle termeszvár van. A katedrális stílusú és a mágneses termeszvárak. A katedrálisok az 5-6-7 méteres magasságot is elérik. Hihetetlen, hogy ezek a kis, fél cm nagyságú termeszek 50 év alatt felhúznak egy 5 méteres várat. A mágneses termeszváraknak pedig az az érdekessége, hogy észak-déli tájolásúak (nincs kivétel, egy se lóg ki a sorból) és nagyon vékonyak. Viszont ezek is több méter magasak. Úgy néznek ki, mint a sírkövek. Ijesztőek, de csodálatosak. Miért észak-déli? A termeszek “fehérbőrűek”, azaz olyan vékony a bőrük hogy  szinte átlátszóak, ezért óvakodniuk kell a melegtől és a kiszáradástól. Az észak-déli tájolással elérik azt, hogy a vár egyik oldala mindig árnyékban van. Így át tudnak húzódni a hűvös oldalra. S azért ilyen keskenyek, hogy a legnagyobb, déli melegben minél kisebb felületet érjen a szikrázó napsütés.

A dolgozó termeszek vakok. Akkor hogyan tudják észak-déli irányban megépíteni a várat, ha nem látják a napot? Tudósok gondoltak egy nagyot és egy erős mágnessel megváltoztatták a mágneses teret egy vár körül és tesztelték a termeszeket. Megállapították, hogy a termeszekben egy “beépített” iránytű van, mert ahogy változtatták a mágneses irányt a kis termeszek úgy kezdték korrigálni a várat is. Hihetetlen.

Második megálló a Buley Rochole, azaz a sziklamedencés pancsoló volt. Fürdőrucit felkaptuk, kiválasztottunk egy kevésbé nyüzsis medencét és csobbantunk. Nagyon kellemes volt a víze. Nem jártuk be a vízmosás összes medencéjét, mert Papi térde nem bírta, pedig a medencéket kisebb vízesések kötik össze, amiken szépen le lehet csúszkálni.. Csak óvatosan, a sziklák ütnek, sok ragtapaszos fürdőzőt láttunk.

Harmadik megálló: Florence vízesés. Itt újfent hibáztam. Nem számoltam meg a lépcsőket. A tábla azt írta 135 lépcső visz le a vízesés aljába, az ismertető brossúra 160-at említ. Nekem mondjuk mindegy, de Papinak sokat számít az a +/- 25 lépcsőfok, de hősiesen lesántikált meg vissza. Dupla vízesés van és bárki beúszhat a vízesés alá. Jó szolgálatott tettek a nudlik, amiket még otthonról vittünk. Fél órácskát áztattuk magunkat itt is.

A negyedik megálló az elveszett város lett volna, de le volt zárva útjavítás miatt. Cseppet kiakadtam, de túltettem magam rajta mert 9 évvel ezelőtt jártunk ott. Amúgy itt olyan errodálódott homokkő sziklákat lehetett volna látni, ami egy ősi civilizációra emlékeztet. Az elveszett város helyett így aztán  a 40 méter magas Tolmer vízesésnél volt a következő bámészkodásunk. Itt nem szabad fürdeni, le sem lehet menni a vízesés aljába, mert valami ritka denevérfaj él itt. Csak fentről, egy kilátóból lehet megcsodálni. De nem is akart senki fürdeni ott, mert még a kilátóból is látni lehetett azt a nagy krokodilt, aki a vízesés alatt úszkált.

Második napunk a Litchfield Nemzeti parkban. Megtaláltuk azt a mágneses termesz-telepet (hatodik kihajtó), ami a 2007-es térképemen még meg van említve, a 2010-esen már nincs. Végül is annyira nem titkos, csak távol esik a többi felkapott helytől. Viszont itt be lehet hajtani kocsival. Olyan, mintha egy temetőben autóztunk volna. Az összes termeszvár ugyanarra “nézett”.  Mintha dominókat vagy kártyalapokat állított volna fel valaki. Szóval a park elején az első megálló a kiépített platformmal csak mézesmadzag. Sokkal szebbek vannak beljebb, csak meg kell találni őket.

Továbbra is szokatlanul meleg van. Az elmúlt 4 napban a túlélésért küzdöttünk és minden kempingben kihasználtuk a medencék adta hűsölési lehetőséget. Kilenc éve jártunk már itt, akkor 3 dolog maradt ki: Ubirr sziklarajzok, Jim Jim vízesés és az Iker (Twin) vízesés. Sajnos az Iker vízesés most is le volt zárva, meg 1-2 másik dolog is, amin kellőképp felhúztam magam, de nem fejtem most ki, mert a kedves barátosném biztos ideírna, hogy látom középső ujjal gépelsz…és jé, tényleg…  🙂 A lényeg: ha a turisták miatt nyitjuk meg a határt július 17-én, akkor a látnivalókat is nyissuk meg kéremszépen!

A Gunlom vízeséssel nyitottunk, de sajnos a  tetejére felvezető lépcső le volt zárva, pedig nagyon szívesen felcaplattunk volna. Szeretjük több perspektívából megcsodálni a helyeket. Állítólag felújítják az ösvényt, illetve találtak néhány új sziklarajzot is, ezért határozatlan időre lezárták. A vízesés száraz időszak révén alig csordogált. Ez a baj a száraz évszakkal, szinte minden vízesés száraz. Az esős évszakban meg minden víz alatt van, megközelíthetetlen. Csak helikopterrel lehet eljutni ezekre a helyekre. Ha itt laknánk Darwin-ban, akkor tuti meg lehetne csípni azt az időszakot, mikor az ár már elvonult, járhatóak az utak és még van víz a vízesésben.

A vízesés alatt lévő tóban elvileg lehet fürdeni. Mi passzoltuk, mert a Kakadu-ban rengeteg krokodil van. Mindenhol kint a tábla, hogy ne fürödj, mert ekkora meg akkora krokodilt láttak a vízben, de ha mégis veszed a bátorságot, akkor csak saját felelőséggre! Illetve kiírják, hogy hol helyeztek ki krokodil csapdákat, hogy monitorozzák a vizet és megakadályozzák, hogy krokodil ússzon fel a tóba. Itt a Gunlom-i vízesésnél is kint volt a tábla, hogy 2,5 méteres krokodil van a vízben. Odaértünk és családok pancsoltak a tóban. Igaz a parthoz közel, gondolom azért, ha menekülni kell. De volt 1-2 vakmerő turista is. Ők egyedül vagy párosával elúsztak a vízesés alá. Jó nagy távolság, mély víz, egy krokodil és közel s távol semmi civilizáció. Elég felelőtlen döntés ilyen helyen bemerészkedni.

A Maguk vízeséshez a lehajtó elején ki van írva, hogy ide csak terepjáróval ajánlott bejönni. Nagy, piros betűs tábla. Azonban két csaj egy régi Toyota Corollával, amin még tetősátor is volt csak bejött és el is akadtak. Egy mély „bull dust” gödörben feneklettek meg, ahonnan se előre, se hátra nem tudtak mozdulni.. Ezek olyan mélyedések amikben nagyon finom, hintőpor finomságú mély por van. Szerencsére nem kellett rángatni kötéllel az autót, mert hárman elsőre kitoltuk a gödörből.

Besétáltunk a vízeséshez, ami egy 4 km-es oda-vissza séta, nem túl megerőltető, annak, akinek nem fáj a térde. Sajnos Papi pont az indulás előtti napon vágta haza a térdét. Szenvedett is vele rendesen. Komolyabb gyaloglásokat nem is tudtunk bevállalni és emiatt kellett 2-3 nappal korábban befejezni az utazást is. Nagyon szép ösvény vezet be a Maguk vízeséshez és itt is van egy nagy tó, amiben lehet fürdeni. Útban vissza a kempinghez 100km/órás sebességnél két vadló úgy gondolta hogy előttünk kell áthaladnia. Az volt a szerencsénk, hogy épp lelassítottunk, mert kiszúrtuk egy, az út mellett a bozótosban legelésző vadon élő bivalyt.

Beértünk a kempingbe és Papi észrevette, hogy a bal hátsó indexünk nem működik. A szar terepes úton a rázkódástól eltörött az index kábel. Sajnos a „csoki”, amibe a kábel rögzítve volt nem az a régi, hagyományos, csavaros fajta, hanem ezek már egybe vannak öntve a kábellel együtt, így csak a komplett csere jöhetett volna szóba. Papi befeküdt a kocsi alá és megpróbálta orvosolni a problémát. Küzdött rendesen, de nem sikerült neki. A kempinges se tudott segíteni, mondta, hogy talán a 40-50 km-re lévő Jabiru faluban találunk szerelőt. Papi visszamászott a kocsi alá és tovább próbálkozott. Egyszer csak megállt egy vadidegen csávó, hogy segítsen. Kiderült, hogy Darwin-ban lakik, csak itt lent dolgozik valamin. Próbált segíteni. Már ketten feküdtek Döme alatt. Még a haverját is felhívta segítségért. Én csak MacGyver faszinak hívtam. Előkapott egy akkus flexet, egy 3 cm átmérőjű erősáramú kábelt a kocsijából, kettévágta, kihúzott egy rézszálat belőle hogy áthidalják a törést. Sajnos a réz szál túl vastag volt. Nem sikerült. Megköszöntük a segítségét és útjára engedtük.. Másnap viszont Papi talált a szerszámos kacatjai között egy vékonyabb drótot. Ismét aláfeküdt és sikerült áthidalnia a törést, így ha ideiglenes megoldással is, de működött az index.

A második Kakadu-i napunkat egy két órás, napfelkeltés hajóúttal kezdtük a mocsárvilágban. Ehhez 5:30-kor kellett kelni, 6:20-kor már a transzfer buszon csücsültünk. Na mi az, ami a mocsárban sok a krokodilon kívül? Hát a szúnyog. Mi az amit mi a kocsiban hagytunk? Hát persze hogy a szúnyogriasztó. Egy idős házaspár viszont kisegített minket, ezúton is köszönjük. Amúgy vigyázzunk a szúnyogokkal errefelé, mert Ross River lázat terjeszthetnek. Nem halálos, de ki tudja ütni az embert egy időre.

A vöröses napfelkelte elmaradt, mert nagyon párás volt az idő és egy páracsík miatt már magasan járt a Nap mire kibukott, de így is gyönyörű volt. Láttunk viszont rengeteg fajta madarat, vízibivalyokat, vaddisznót, óriási tavirózsákat és rengeteg krokodilt.

A csónaktúra után megnéztünk két helyet, amik tele voltak őslakos sziklarajzokkal. Papi hősiesen gyalogolt több kilómétert a közel 40-42 fokos melegben fájó térddel.

Utolsó napunkon megnéztük Ubirr-t, ami a világon egyedülálló őslakos sziklarajzokat rejt: itt láthatóak a röntgen és kontakt (azaz kapcsolat) rajzok. A röntgen rajz azt jelenti hogy a halak csontjait és a belsőségeket is megrajzolták. Nagyon részletesen kidolgozott rajzok, amelyek a világörökség részét képezik. De akad más különlegesség is, mint például a Tasmán tigris. A Tasmán tigris (erszényes farkas) sajnos már kihalt. Az egyetlen fogságban élő példány 1936 pusztult el. Ez a rajz a tigrisről 2-3000 éves lehet és mint tudjuk annó a Tasmán tigris egész Ausztráliában megtalálható volt. Nevüket egyrészt a farkasokhoz hasonló testalkatuk és életmódjuk, másrészt pedig a tigrisekre emlékeztető csíkozásuk miatt kapták. Érdekesség, hogy az állkapcsait akár 120 fokos szögben is ki tudta nyitni. Vesztüket az európai emberek bevándorlása okozta, akik az elpusztult birkákért az erszényes farkasokat tették felelőssé. Ez oda vezetett, hogy hivatásos vadászokat fogadtak fel kilövésükre és az ausztrál kormány vérdíjat fizetett minden egyes kilőtt példányért.

Aki szemfüles és kitartóan, lassan végigböngészi a sziklarajzokat, az további érdekességeket láthat. Kiszúrhat két kontakt rajzot, ami nem más, mint két kis ember figurája, amit úgy neveznek, hogy a két főnök. Ezek kb. 300 évesek lehetnek. Azért hívják „kapcsolat” rajznak, mert ezek azok a rajzok, amik azután „születtek”, hogy a fehér ember kapcsolatba került az őslakosokkal, azaz ekkor láttak valószínűleg először fehér embert. Ez a két ember egy holland kereskedőhajóról jött, akik erre hajóztak északon. Kereskedni jöttek és vízibivalyra vadászni. Valószínűleg a főnök az, akinek mindkét keze a zsebében van, csizma van rajta és pipa lóg a szájában. A sziklarajzoktól nem messze van egy kilátó rész. Érdemes felcaplatni, mert nagyon szép 360 fokos panoráma nyílik a tájra. A korlátok nagyon eredetiek, helyi faágakból csinálták. Nagyon jól néz ki.

 

Ez itt egy röntgen rajz.

 

  

Sajnos a pipás ürge eléggé megkopott, a rajzok is messze voltak, ezért nem sikerült használható képet lőni róla.

Elugrottunk a Cahill’s Crossing-hoz, ami itt van a sziklarajzok szomszédságában. Sajnos most le volt zárva. Ennek az átjárónak a másik oldalán van az Arnhem Land, az őslakosok “rezervátuma”. Külön engedély kell a beutazásra, de most a covid miatt senki nem mehet be, nehogy kiirtsuk őket. A folyó partján egy tábla figyelmeztet arra, hogy itt már történt halálos krokodil támadás. Kb 5 percet voltunk ott és legalább 10 db 3,5-4 méteres krokodilt számoltunk össze.

Újfent megjártuk északot. A 21 naposra tervezett túra egészségügyi okok miatt 17 nap lett, de így is nagyon jól éreztük magunkat. Ismét sikerült a legtöbbet kihoznunk ebből a szűk három hétből. Az első két éjszaka motelekben szálltunk meg, mert a reggeli hőmérséklet tél lévén 2-5 fok környékén ingadozott. A harmadik-negyedik naptól viszont majd megdöglöttünk a trópusokon. Valami „anomáliát” foghattunk ki, mert még a helyiek is csak csóválták a fejüket. Induláskor még 32-33 fokok voltak arrafelé. Mire mi odaértünk masszívan 39-42 fok között mozgott minden nap, amihez még pára is társult. Az éjszakák a sátorban maga volt a pokol. Nem hűlt le a levegő, nem igazán tudtuk magunkat kipihenni. Az esti zuhanyzás felesleges volt, mert 5 percnyi fekvés után úgy néztünk ki, mintha most léptünk volna ki a zuhany alól. A napi gyalogos etapokat lenyomtuk, nem nyafoghattunk, hiszen pont az Adelaide-i hideg elől „menekültünk” fel a melegbe.

Reggel 6:00-ra terveztük az indulást, 6:11-kor sikerült is a lovak közé csapni. Pici csúszás, tudom, de lesz majd jobb a részidőnk! Adelaide-től 93 km-re megálltunk reggelizni a szokásos malacbőrös helyünkön, hogy támogassuk a helyi kisvállalkozásokat. Papi körbejárta Juniort, mint mindig. Észrevette, hogy egy csavar áll ki a bal első gumiból, de szerencsére elég vastag ott a borda, nem eresztett a gumi.

Port Augusta-ba az úttal párhuzamosan fut egy vastag cső, ami a vizet viszi a városnak. Pár hete láttuk a tv-ben, hogy 30 méter hosszan egy helyi őslakos művész megfestette. Útba esett, kiszúrtuk (mondjuk nem nehéz nem észrevenni), megálltunk és megnéztük. Délután fél ötre értünk be Coober Pedy-be. Első nap: 835 km.

Másnap már 7-kor úton voltunk. Az aznapi terv: elérni Alice Springs-be, ami 685km. Volt egy határátkelésünk, ami normál esetben nem is határ. De most a vírus miatt kivonult a hatóság. Indulás előtt 72 órával ki kellett tölteni egy online formanyomtatványt, amit aláírva és a jogosítvány bemutatásával át kellett adni a határnál strázsáló rendőrőknek. Délben értünk SA/NT határához. A határátkelés sima ügy volt. Terelőbólyák, integető rendőr, mindenki félreállítva. A rendőr le volt nyűgözve, hogy ki van nyomtatva a formanyomtatvány és alá is van írva. Mondta, hogy sokan ki sem töltik. Erre Papi visszaszól: de hát fent van a website-on, hogy kötelező. Erre a rendőr: hát igen. Aztán kérte a jogsikat, amit egyből átnyújtottunk mert előre kikészítettük. A rendőr majdnem elájult: klasszak vagytok srácok, mondta. Alig tartott egy percig. A rendőrők kedvesek voltak és üdvözöltek minket NT-ben. Miután elköszönt, meglobogtatta a papírokat a társának és azt mondta, nézd minden rendben volt.

Az első megálló a “melltartó” kocsma volt. Vettünk két jégkrémet és „koccintottunk” vele a sikeres határátkelésre.

Rengeteg sas volt az úton. Nekünk úgy tűnt, hogy nem magányos vadászok, mert falkákban gubbasztottak az út szélén. Szerintünk várták a friss kenguru/tehén tetemeket. Lusták vadászni, beérik az elcsapott állatokkal. Ezen a képen négyet sikerült elcsípnem, de valójában hatan voltak. Félelmetesek. Az egyik alkalommal majdnem el is csaptunk egyet. A mi sávunkban ebédelt. Papi már messziről ráfeküdt a dudára miközben 110-el száguldottunk. Semmi mozgás. A duda üvölt, én üvöltök, már majdnem odaértünk, mikor a sas megriadt és melyik irányba emelkedik fel az idiótája? Igen, jól gondoljátok. Nem el előlünk, hanem elénk. Papi beletaposott a fékbe. Reflexszerűen én is. Szerencsére nem volt csatt.

Délután beértünk Alice Springs-be ahogy terveztük. Este együtt vacsiztunk Mariettával és Csabival, akik 3 hete indultak neki Darwinnak és most már visszafelé csorogtak Adelaide-be. Elláttak minket 1-2 hasznos tanáccsal. Így nem kellett felesleges köröket futnunk olyan látnivalókért, ami ilyen-olyan okokra hivatkozva épp le volt zárva. Mert sajnos voltak ilyenek is.

Alice Springs-ben is egy motelben aludtunk a hideg miatt. Itt már egyre több őslakossal fut össze az ember. Feltűnt, hogy majdnem minden bolt kirakata redőnyös és rengeteg szögesdrót van az épületek tetején. De nem az a sima kifeszített drót, amiből kiállnak a szúrós szegek, hanem a körkörösen feltekert éles, vágópengés. Aztán éjjel megvilágosodtunk, mert Papit valami zaj felriasztotta álmából.

Egy őslakos megtalálta azt a kis rést, ahol a durva szögesdrót véget ért és a sima szögesdrót nem volt akadály neki. A kukák tetejéről felcsimpaszkodott az épület oldalára szerelt légkondik tetejére, onnan a semmit nem érő szögesdróton átmászva pedig feljutott a szemközti épület tetejére és ott szöszmötölt. Később megjelent egy biztonsági őr, elővett egy kb fél méteres rudat, amin tucatjával lógtak a kulcsok. Húha, ennek a fele sem tréfa, úgy látszik képben vannak azzal, hogy mi folyik itt éjszakánként. Reggelig még többször visszatért és ellenőrizte a terepet. Úgy tűnik egész éjjel járja a környéket a kulcsaival és mindenhova bekukkant. Sajnos nem derült ki miért is mászott fel az őslakos, pedig másnap világosban körbejártuk a tömböt, de semmi említésre méltót nem találtunk. Azt hittük legalább egy alkoholt áruló bolt van ott, de nem. Rejtély.

Az elmúlt 4-5 évben minden ősszel elhatározunk két dolgot, mindig ugyanazt: télen főzünk kocsonyát és elutazunk az ausztrál Alpokba. Erre idén volt a legnagyobb esélyünk. Aztán mégse, mivel Viktória államban a korona belekezdett a második hullámba. Annyira, hogy sokkal durvább, mint az első volt. Viktória és Új-Dél-Wales lezárta határait. Mától Queensland állam is. Dél-Ausztáliából három helyre lehet utazni. Az Északi-Terület nyitotta meg először a határait az első hullám után, hogy fellendítse a turizmust a száraz időszakban. Be lehet még utazni Tasmániába és Nyugat-Ausztráliába. De Nyugat-Ausztráliában élből két hét karanténnal kell kezdeni még mindig.

Mi marad, ha már nagyon mehetnékje van  az embernek? Marad Tasmánia, de ott most „tombol” a tél. Hideg van. Vagy marad az Északi-Terület, ahol ezer ágra süt a nap és hajnalban se megy 20 fok alá a hőmérő higanyszála. Igen, de ott már voltunk többször. Az Adelaide-i telet viszont egyre nehezebben viselem. Főleg úgy, hogy a házaknak nulla szigetelése van. Szerdán is 11 fok volt a lakásban reggel mikor felkeltünk.

Szó-szót követett, a munkahelyből is kezdett elegünk lenni, ezért még július elején kiírtunk 3 hét szabit augusztus végére. Mindegy, csak már menjünk valahova alapon úgy döntöttünk irány észak. Kilenc éve voltunk fent Darwin-ban és a Kakadu Nemzeti Parkban. Akkor az esős évszak végén, majdnem a száraz évszak elején jártunk ott és sajnos az esős évszak kitolódott. A Kakadu Nemzeti Park fele még víz alatt volt. Már akkor eldöntöttük, hogy ide egyszer még visszajövünk. Hát eljött ez a pillanat. Felmegyünk a meleg északra és áztatjuk magunkat a hőforrásokban.

Jó ötletnek tűnt, de a korona kezd terjedni. Melbourne-ben már kijárási tilalom van. Az Északi-Területek kormánya megtiltja a gócpontokból való beutazást. Jelenleg egész Viktória állam, Sydney és Brisbane városa gócpont. Dél-Asztrália még nem, de csak idő kérdése, mert hiába van határzár emberek szökdösnek át Viktóriából. Csomagtartóban elbújva vagy a zöld határon a sűrű fenyőerdőben gyalogosan próbálkoznak. Szürreális az egész.

Az Északi- Terület határa még nyitva van, de meddig? Elvileg mehetnénk. A határátkelés előtt max 72 órával ki kell tölteni egy online nyomtatványt, amit ki kell nyomtatni és be kell mutatni a határon a rendőröknek. A csavar most jön, ami picit rizikóssá teszi a dolgot. Ha a belépéstől számított két héten belül gócponttá nyilvánítják a várost ahonnan elindulsz, akkor egyből jelentkezned kell tesztre és ha peched van akkor őrzött karanténba kell vonulnod 14 napra, ami $2500 dollár per fő.

Keddig még nagyon lelkesek voltunk. Aztán a kezdeti lelkesedésünk átcsapott „gondolkodjunk reálisan”-ba. Mi van, ha karanténban kötünk ki. Megér ez nekünk $5000 dollárt? Csütörtökön délelőtt ismét pozitivba csaptunk át miután megvitattunk a dolgot az egyik munkatársunkkal. Úgy jöttünk haza, hogy indulunk. Azzal a kitéttel, hogy folyamatosan csekkoljuk (már amikor van internet) az Adelaide-i esetek számát és ha drasztikus emelkedést látunk, gyorsan visszafordulunk és ha jól megnyomjuk két nap alatt elérjük a határt mielőtt még gócpontnak kiáltanák ki Adelaide-t. A döntést arra alapoztuk, hogy kedden csak két, szerdán nulla eset volt. Aztán csütörtök este a hírekben bemondták, hogy ezen a napon egy eset volt. De ez az eset egy fősiskolán történt. Hetven közvetlen kontaktot az illetővel őrzött hotelbe dugtak. A maradék 1100 (!) diákot, tanárt pedig megkértek, hogy vonuljanak két hetes önkéntes karanténba. Na, innentől már nincs visszaút. Tuti nálunk is meg fognak ugrani a számok. Pénteken két aktiv esetünk volt. Ma meg nulla. Ezek alapján a döntés megszületett indulunk északra! Hurrá!

Kezdem a rosszal. Nem lesz bejegyzés a Nyugat-Ausztrál körútról. Képtelen vagyok összerakni.

Kilenc hét rengeteg idő, hihetetlen sok mindent láttunk, csináltunk abban a két hónapban. Többször nekiültem, hogy megírjam, hisz útinaplót most is vezettem, de beláttam, hogy képtelenség. Ráadásul a 4-5-7 naponkénti távirati stílusú „viberes” bejegyzések nagyon jól lefedik az utat. Még én is meglepődtem, hogy mennyi mindent írtam az egyes helyekről, illetve – az egyik lelkes viber csapat tag szerint – 597 képet is csatoltam. Az rengeteg. Ennyit valószínűleg a Flickr-re se töltöttünk volna fel. Közel 600 képet végigpörgetni?! Dög unalom annak, aki nem utazta végig az utat. Arról nem is beszélve, hogy folyton azt ismételgetném, hogy mennyire szép, gyönyörű, hihetetlen, leírhatatlan látvány volt, meg hogy ez meg az hány millió évvel ezelőtt alakult ki…

Az „outback”-es túrák 99%-ban a természetről szólnak. Arról, hogy olyan helyekre jusson el az ember, ahova csak kevesen. Nincs tömeg, cserébe viszont a természet lenyűgöző és Nyugat-Ausztrália ezen része ezt 110%-ban hozza is. Nem fog senki csalódni, ha úgy dönt, hogy erre bóklászik pár hetet. Öt csillagos luxusra senki se számítson, hacsak nincs 6-7 számjegyű $ banki egyenlege.

A jó hír viszont az, hogy tájegységenként feltöltünk pár képet a fotóalbumunkba, hogy normálisabb felbontásban tudjátok végigkövetni a szebbnél-szebb helyeket. Sajnos a blogra lebutítva kerülnek fel a képek és szinte élvezhetetlenek. Illetve a kirándulással kapcsolatos 1-2 hasznos infót azért közzéteszünk, hátha valaki elvetődik arrafelé. Mi sem ugrottunk fejest az ismeretlenbe, komoly kutatómunka és vaskos jegyzet előzte meg az utat. Nem szerettük volna a „kemény” munkával megszerzett több hetes szabadságunkat lityi-lötyi bóklászással elkótyavetyélni. Ütemterv szerint haladtunk, amit néha napján egyesek lázadással próbáltak meggyengíteni.

Csapjunk is bele a lecsóba. Jöjjenek a szurdokok, kanyonok, hasadékok, sziklák, homokdűnék, vízmosások, vízesések, hőforrások, boab fák (amik néha börtönként funkcionáltak), őslakos sziklarajzok, ősi korallzátonyok, tengerpartok, krokodilok, sztromatolitok, delfinek, tengeri csillagok, tengeri sünik és a mérhetetlen/elképzelhetetlen por.

Nem volt előre befoglalt szállásunk sehova, ami sehol nem volt gond. Kivéve Broome-ban. Az valamiért egy nagyon felkapott hely. Ezért egy éjszakát kénytelenek voltunk eltölteni a közeli városban és másnap reggel 9-kor kellett telefonálni, hogy van e üresedés. Lett, de olyan helyeket is kiadtak a kempingben, ami nem sátorhely, hanem egy pici tisztás a sátorhelyek végében, ráadásul még azt is kettéosztották. Egy ilyen helyen osztoztunk egy német családdal, akik több területet akartak, a kempinges meg a lábával húzott egy csíkot a homokban, hogy eddig s ne tovább! Ezt leszámítva minden simán ment szállás ügyben. Mondjuk emiatt nem is paráztunk, mert ott nyitjuk a tetősátrat, ahol csak akarjuk.

Nemzeti Parkok. Rengeteg van belőlük. Érdemes előre eltervezni, hogy melyeket szeretnénk felkeresni, aztán osztani/szorozni és megvenni az éves belépőt. Ez nekünk nagyon bejött még anno Tasmániában, itt meg aztán ez többszörösen megtérült. Tizenhét Nemzeti Park volt a listánkon. A parkokba általában 13-15 dollár per kocsi per nap a belépő. Az éves bérlet pedig 92 dollár. Végül a 17 parkból 13-ba jutottunk el és volt ahol 3-4 napot töltöttünk. Ezeket összeszorozva 257 dollárt költöttünk volna parkbelépőkre az éves 92 dollár helyett. Az barátok közt is több mint 2,5-szerese annak, amit fizettünk.

Az első 5 nap azzal telt, hogy elérjük a fő úticélunkat, Kimberley-t. Kimberley 4,5-szer nagyobb, mint Magyarország. Ehhez a Kimberley régióhoz tartozik az Argyle-tó, ami Nyugat-Ausztrália legnagyobb, Ausztrália második legnagyobb ember alkotta víztározója és még az űrből is látszik. Illetve innen nem messze van az a gyémántbánya, ami a világ gyémántkészletének 1/3-át adja. Innen kerülnek ki a híres rózsaszín gyémántok is.

Itt található a világörökség részét képező Purnululu (egyik kedves barátunk szerint a Purnululu névnek olyan a hangzása, mintha egy őslakos sztriptíztáncos lenne) Nemzeti Park, ismertebb nevén a Bungle Bungle, illetve a picit távolabbra eső Wolfe Creek meteorit kráter, ami a világ második legnagyobb meteorit krátere. Na meg a 660 km hosszú Gibb River út.

Ez az út kelet-nyugat irányú és a marhák szállítására szolgált. Ma már szinte teljesen megszűntek a marhafarmok. Minden egyes farm kezd ráállni a turistákra és mint azt egy esti környezetvédős vetítésből megtudtuk szinte mindegyik elkezdte felszámolni a marhaállományukat. Az egyik ilyen farmon kempingeztünk, ahol este egy környezetvédős kiscsaj nyomott le egy diavetítős beszámolót arról, hogy mennyire károsak az állatok a természetre. Mennyi füvet rágnak le a marhák, a vadon élő kecskék, nyulak. A régióban még mindig sok ezer marha van, ezért azért kampányolnak, hogy Kimberley-ben egyáltalán ne legyenek állatfarmok.

A kisebb testű káros állatokat, amik veszélyeztetik az őshonos állatfajokat egy speciális taktikával kezdték el tizedelni. Semmi vérengzés, semmi hajtóvadászat, semmi csapda, semmi méreg. Génmanipuláció. Megbirizgálják az X és Y kromoszómákat és ez azt eredményezi, hogy csak hím állatok születnek. Ezzel 1-2 generáció után már nem lesznek nőstények, nem tudnak szaporodni és lassan kipusztulnak. Ez a tervük. Nemrég kezdtek bele. Hát meglátjuk mi lesz belőle. Sok jó nem szokott abból kisülni ha az ember beleavatkozik a természetbe.

Utunk legrosszabb, legkellemetlenebb szakasza a Gibb River úton való átkelés volt. Papi még néha felsír éjszakánként. Borzalmasan rossz minőségű az út. Karavánt vontató autók ne is próbálozzanak. Csoda, hogy Junior nem esett szét atomjaira a rázkódástól. Nagyon mély a korrugáció. Volt, hogy még 5 km/órával se tudtunk haladni. A rázkódástól olyan nagy volt a zaj a kocsin belül, hogy egész nap nem tudtunk beszélgetni. Erre pár nappal később egy család is panaszkodott Broome-ban. Kempingszomszéd volt. Két gyerekkel utaztak. Mondta a gyerekeknek indulás előtt, hogy most mondja el mindenki a kínját, mert legközelebb csak este tudja meghallgatni őket, mert akkora a zaj a kocsiban.

Erről a 660 km hosszú útról tüskeszerűen jobbra-balra ágaznak ki a marhafarmok. Tehát, ha csak végigautóznánk ezt a 660 km szakaszt, akkor igencsak keveset látnánk Kimberley-ből. A szépség beljebb van a bozótosban. És ekkor jött az arcon csapás. Azok a marhafarmok, amik már „átalakultak” természetvédelmi területté, azaz felszámolták a marhafarmot és csili-vili szállást/vendéglőt építettek ki külön belépőt szednek azért, hogy megnézd a farm területére eső természeti látványosságokat. Ide a nemzeti parkos belépő nem érvényes.

A cérna akkor szakadt el nálam, mikor megláttam az áraikat. Pofátlanság. Míg a nemzeti parkos belépő 13-15 dollár per autó, ahogy feljebb említettem, addig itt egyes farmokra a belépő 12 dollár per koponya, vagy 25 dollár per autó, plusz persze a kemping díja. A legdurvább 45 dollár per koponya plusz 50 dollár per autó ha valaki a Mitchell és King George vízeséseket szeretné meglátogatni. Oda ki kell fizetni az előbbi összeget plusz a nemzeti park belépőt is. De a pálmát az a terepjárós út viszi, ami 150 dollár per autó. Ezeknek a volt marhafarmoknak, amik most már a turistákat lovagolják meg vastagon fog a ceruzájuk. Egy éjszaka egy főnek telepített szafari sátorban (nem 5 csillagos hotelben) 395 dollár, a dupla ágyas két főre 590 dollár. Mondjuk ebben benne van a reggeli és a vacsora, de akkor is majdnem 600 dollár egy éjszakáért?!

Az ártól eltekintve mindegyik farm nagyon igényes. Saját kis térképet adnak a helyi látványosságokról. A legtöbb látnivaló csak terepjáróval közelíthető meg, sokszor kell vízzel teli folyómedrekben áthaladni. Többnyire 3-5-8 km-t még gyalogolni is kell minden egyes „csodához”. Némelyik farm a fanatikus terepjárósoknak extrém nehézségű utakat is megnyit. Brutál nehezeket. Egyes farmokon akár 3-4 napot is el lehet tölteni, mire az ember minden látnivalót felkeres. Meseszépek! A Gibb River-es szakaszon nekünk egy nagyon szép hely maradt ki a szárazság miatt. Nem volt sok értelme felautózni a Mitchell és King George vízesésekhez  – ami oda-vissza alsó hangon is kb 800-900 km-es kitérő lett volna – mert csont száraz volt a vízesés. Ennek nem nagyon örültem, de Papi megígérte, hogy egyszer elvisz oda. Azt még nem tudom, hogy jutunk majd el oda, mert kerek perec kijelentette, hogy ő ugyan még egyszer nem vezeti keresztül Juniort a Gibb River úton. Erre a helyre viszont a Gibb River út felénél van az elágazás.

Érdemes úgy tervezni a Gibb River utat, hogy minden kihajtóra maradjon idő. Kimberley egyenlőre még egy érintetlen, különleges mesevilág. Semmikép se hagyjuk ki a Purnululu Nemzeti Parkot, azaz a Bungle Bungle-kat. Ha valakit érdekel a geológia, akkor a zebrakőbánya legyen a listára felvésve. Ez a kő egy geológiai enigma. A mai napig nem tudják a tudósók megmagyarázni, hogy hogyan is keletkezett. Úgy gondolják, hogy kb 600 millió éves üledékes kőzet. A zebrakő úgy néz ki, hogy a világos üledék réteget egy vöröses réteg követi. Ez a két réteg váltogatja egymást. A vöröses réteg a vasoxidtól kapta a színét és azért különleges, mert nem sima vízszintes réteg hanem olyan alakzatokat produkál, mint a folyékony láva. Néha csak cseppek vannak belőle, néha elindul egy folyás és egyszer csak véget ér. Gyönyörű ritmikus foltok. Na ez az, amit nem tudnak megmagyarázni a geológusok. Eddig sehol máshol a világon nem találtak hasonlót. A bánya tulajdonosa most azért kampányol a kormánynál, hogy polírozzák fel az egész feltárt területet, építsenek kilátót a turistáknak, akik megcsodálhatják ezt a természeti értéket. Nem szeretnék kibányászni. Szeretnék megóvni, mint a dinosszaurusz lábnyomokat.

Sok helyen lehet fürdeni Kimberley-ben, de ha választanunk kellene, akkor az a Bell Gorge lenne. Szűk hasadék, magas sziklafalak, vízesés és viszonylag nagy tó, ami krokodilmentes. Aki szeretné látni egy 350 millió éves, 2km vastag, megkövesedett korallzátony tetejét, az taposson bele a fékbe és álljon meg a Widjana Gorge-nál. Olyan, mint a keleti parton a Nagy-Korallzátony, azzal a különbséggel, hogy ez a szárazföldön van. Jelenleg a felszínen kb 50-100 méter látható a tetejéből és 700-1000 méter széles.

Aki eddig nem látott volna vadon élő krokodilt, az itt bepótolhatja. A szurdok tele van édesvízi krokodilokkal. Hemzsegnek. Innen 60 km-nyi autókázásra van Tunnel Creek, ami egy 750 méter hosszú barlang, mindkét vége nyitott, inkább nevezném alagútnak és része az előbbi korallzátony komplexumnak. Illetve a közepén be is szakadt a barlang, egy természetes ablakot nyitva az ég felé. A száraz időszakban is kb térdig érő víz van benne. Ennek megfelelő cipőben menjünk végig rajta. Ja és ne ijedjünk meg, mert kb 1-1.5 méteres édesvízi krokodilok vannak benne. A zseblámpa fényénél vörösen világít a szemük. Elvileg nem ugranak az embernek, de azért legyünk óvatosak sose lehet tudni. Ezzel el is köszönünk a Kimberley-től. Irány az északnyugati partvidék.

Az egyik legnagyobb szenzáció szerintünk a vízszintes vízesés, amit a sekély tengeren a szűk szorosokban az árapály alakit ki. Sajnos csak a levegőből és „méregdrága” motorcsónakból lehet megcsodálni ezt a különleges természeti jelenséget. Mi úgy tapasztaltuk, hogy nincs nagy árkülünbség a félnapos és az egy napos túrák között. Érdemes az egy naposra befizetni.

Hidroplán visz ki, mikor jön a dagály. Ekkor van lehetőség fentről megcsodálni. Ezután letesznek pontonokra, majd étkeztetés és cápales után beszállítanak a motorcsónakokba és kivisznek a szoroshoz. Ha olyan a körülmény akkor többször is áthajózunk a szoroson, amikor zúdúl át a víz. Azért a víz az úr! Félelmetes ereje van. A nap végén 4WD-os busszal visznek vissza Broome-ba 1-2 megállót beiktatva.

Ha a pénztárca engedi ki lehet hajózni a Montgomery zátonyhoz. Mikor jön az apály ez a korall-zátony úgy emelkedik ki a habokból, mintha egy sziget születne. Patakok csörgedeznek le a zátony oldalán. Kisebb vízesések mindenhol. Szürreális látvány lehet. Nekünk nem fért bele az időbe, pedig rajta volt a listánkon. Amúgy mindig ki kell hagyni valamit, hogy legyen ürügy visszajönni. Ha szerencsés időben érkezünk Broome-ba, akkor abban az élményben lehet részünk, hogy láthatjuk a Holdba vezető lépcsősort. Telihold, felhőmentes égbolt és szuper apály kell hozzá. Ekkor a Hold fénye egy lépcsősort vetít a lapos, mocsaras tengerpartra. Megcsíptük. Igaz kellett egy kicsit sakkozni a napokkal, de sikerült elkapni az augusztusi, utolsó teliholdas napot. Megérte! Ahogy haladunk délre szebbnél-szebb tengerpartok, nemzeti parkok, őslakos szikla karcok, 130 éves dinó lábnyomok, banán ültetvények, a Red Dog szobra (tessék megnézni a róla készült filmet), hajóroncsok és Papi nagy kedvencei a végtelen hosszú (2,5 km!) vasércet szállító vonatok követik egymást.

Port Hedland magasságában elfordultunk a tengertől és a szárazföld belseje felé vettük az irányt, hogy felkeressük Nyugat-Ausztrália egyik ékszerdobozát, a Karijini Nemzeti Parkot. Ez a hely a szurdokok csimborasszója. Hasadékok, kanyonok, vízesések, szűk járatok és 100 méter magas sziklafalak. Ne hagyjatok ki egy kanyont, kilátót se. Másszatok fel mindenhova, sétáljatok végig minden hasadékban. Ne ijedjetek meg a kihívásoktól. Egy-két szurdokban nem ússzátok meg, hogy vizesek ne legyetek.

Ha csak egy napotok van erre a parkra, akkor ne is gyertek el ide. Ha mégis, akkor a két legvadregényesebb túrát semmiképp ne hagyjátok ki: Waeno Gorge – Handrail pool hasadékot és a Hancock Gorge/Kermit Pool, amihez egy Spider Walk szakasz is tartozik. Ezen a szakaszon a szűk hasadékban a sziklafalon, mint a pók kell végigmászni. Bal kéz-láb az egyik falon, jobb kéz-láb a szemközti falon, befeszítjük magunkat és mászunk, míg alattunk a patak csörgedezik. Amúgy itt a legnagyobb az esély arra hogy vizesek legyünk. Készüljünk fel erre az eshetőségre. Válasszunk megfelelő ruházatot. Havonta ki tudnánk látogatni ide ha a közelben laknánk, annyira gyönyörű volt. Minden túraútvonalat bejártunk, egyet leszámítva, ami távolabb volt a többi hasadéktól. Az már nem fért bele az időbe.

Visszakanyarodtunk a tengerparthoz. A következő nagyobb terület, amit „felfedeztünk” az a Cápa-öböl volt. Keresztül-kasul bejártuk, amit lehetett azt mindent megnéztünk. Fő attrakció persze a már ezerszer lerágott csont, a sztromatolitok voltak. Ez volt a fő cél, de persze ezt leszámítva is gyönyörű helyek vannak itt. Többek között a 6000 éves kagyló bánya, a csak apró, fehér kagylókból álló tengerpart, a delfinetetés, a Francois Peron Nemzeti Park, az Edel Land Nemzeti Park, ahol Ausztrália legnyugatibb pontja található, valamint a 170 méter magas sziklafalak, amiknek a talpát az Indiai Óceán nyaldossa.

Innen lehet átkompolni a Dirk Hartog szigetre, amit most passzolni kellett, mivel ez nem olyan egyedül bevállalós út. Kell hozzá egy másik „bohóc”, ahogy kedves barátunk Tamás szokta mondani. Felelőtlenség egyedül nekivágni. Sejteni lehet, hogy ide is visszatérünk majd egyszer megint. A Nyugat-Ausztrál túránkat a Kalbarri Nemzeti Parkkal zártuk, aminek vannak tengerparti túraútvonalai és szurdokos is. Nem mondok újat azzal, hogy mindegyiket érdemes felkeresni. A szurdokban található a „természetes” ablak képződmény, illetve ott jártunkkor kezdték el építeni a hasadék fölé magasodó Skywalk-ot, ami 100 méter magasan nyúlik a mélység fölé és 2020. júliusában (mikor ezt a bejegyzést pötyögöm) meg is nyitották a publikum előtt.

A hazafelé vezető utat az aranymezők bejárásával és sikeres bálnalessel zártuk. Szűk kilenc hét. Hihetetlenül jó érzés volt csak menni és azt csinálni, amit szeretünk. A felhőtlen szabadság. Csak mi hárman. Papi, Döme Jr és én. Hatvan nap! Tizenhatezer-kettőszázhatvan kilóméter! Kettőezer-háromszázhetvenhárom liter üzemanyag! Azért maradt még mit satírozgatni a listánkon. Reméljük lesz még részünk ilyen hosszú vagy ennél hosszabb túrákban.

A feltöltött képeket tájegységekre bontottuk: útban Kimberley-hez, Kimberley, Purnululu NP és Wolfe Meteorit Kráter, Broome és Nyugat-Ausztrália, Karijini NP, Cápa-öböl, hazafele Nyugat-Ausztráliából. A képek erről a linkről vagy a jobb felső menüsor „Új Képeink” gombról érhetőek el.

… és mi köszönjük, de nem kérjük a 2020-as évet.

A csapássorozat itt Ausztráliában még tavaly kezdődött a bozóttüzekkel. Szerencsére minket elkerült. Adelaidet csak két kisebb lángolás közelítette meg, de a csodálatos Kenguru-szigetünk fele leégett. A szebbik fele. Az ország dél-keleti része viszont nem volt ilyen szerencsés, ott több hónapig pusztítottak a lángok folyamatosan. Nem írtunk róla, mert a csapból is ez folyt. A magyar média is rengeteget cikkezett róla. Az otthoniak szinte jobban képben voltak, mint mi. A tüzes hónapokban ráadásul még a rekord melegek is feszegették az emberek tűrőképességét. Voltak helyek ahol 47-50 fokokat mértek árnyékban és nem a tűz miatt.

Mindenki az esőért imádkozott. Abban bíztak, ha jön az eső, az majd eloltja a tüzeket. Az igazat megvallva sokszor a viharok idézik elő a bozóttüzeket, mert amikor egy villám belecsap a fába az azonnal lángra kap a száraz avarral egyetemben és máris témánál vagyunk. Az áhított eső végül csak megérkezett. Csakhogy túl sok esett le egyszerre. Még fel sem lélegeztünk a tűz okozta sokkból, máris az áradásokkal és a golf labda nagyságú jégesőkkel kellett megküzdenie az embereknek. Mi van itt? Papi a sáskajárást kezdte emlegetni a bibliából, mint soron következő csapást. Szerencsére az itt nem lett.

Lett viszont helyette korona. Nem csak itt, az egész Földön. Nem szeretnék írni róla, a média már így is túlfújta a lufit, felesleges rugózni rajta. Egy-két szó erejéig foglalkoznék a témával, hogy hogyan hatott ez a mi életünkre és hogy hogyan zongorázta le a cégünk a szituációt.

A mi 2020-as évünket a betervezett túrák szempontjából teljesen hazavágta. Csak remélni tudjuk, hogy hamarosan minden visszaáll a régi kerékvágásba és újra járni fognak a repülőgépek, megnyílnak a határok. Áprilisban utaztunk volna haza Magyarországra 3 hétre. Szüleim egy hónap különbséggel most töltötték be a 70-et. Szerettünk volna egy kis ünneplést csapni eme kerek évfordulón. Az utolsó hétig vártunk, hátha jobbra fordulnak a dolgok. Nem így történt. Jelenleg azt sem tudjuk mikor tudunk legközelebb hazautazni. Alig járnak a repülők, Európába egyáltalán nem. Ceruzásan a szeptember vége – október elejében gondolkodunk, de nem tűnik reálisnak. Még bizakodunk.

Aztán júliusban egy négy hetes „expedícióra” mentünk volna fel északra, Cape York-ra. A régi távíróvezeték (Old Telegraph Track -OTT) nyomvonalát követve szerettük volna elérni Ausztrália legészakibb pontját. Az őslakos törzsek miatt az Északi-Terület és Cape York szinte az elsők között zárta le az útjait/határát. Kevés az esély, hogy az idei száraz időszakban feljutunk északra. Marad a 2021-es év. De ezzel minden más is tolódik.

Munkafronton viszont szerencsésnek mondhatjuk magunkat. Rengetegen vesztették el az állásukat idelent is, ahogy a világ többi táján is. Cégünk a vírus kirobbanásának legelején elkezdte az óvintézkedéseket. A kormány még be sem jelentette a hivatalos megszorításokat a mi cégünk gyorsan „home office-ba” rakta az emberek 60-70 %-át. Így került haza Papi is 8 hétre. Otthonról dolgozott. Minket maradékokat pedig szétültettek jó messzire egymástól. Külön irodát kaptam. A legboldogabb 8 hetem volt bent a cégnél. Na nem azért, mert Papi nem volt ott, ő hiányzott, hanem azért mert külön szobám lett. Papival meg üzenetet váltva mindig „együtt” ebédeltünk. 🙂

Az otthon dolgozóknak a csoportvezetők tároló egységekre felírták a munkát, amiket aztán egy kisasztalra helyeztek a főbejárat mellé. Így mindenféle emberi kontaktus elkerülve az otthoniak be-be ugrottak és hozták-vitték a tárolóegységeken a munkákat. A számítógépes csapat pillanatok alatt kiépítette a kommunikációs csatornákat. A titkárság megtalálta azokat a „titkos” forrásokat, ahonnan kézfertőtlenítőket, törlőkendőket és WC papírt szerzett be. Mindenki kapott saját fertőtlenítő csomagot. Sőt, olyan jó fej volt a cég, hogy a WC papír mizéria alatt jött egy kör-email, amiben azt írták, hogy aki meg van szorulva budipapír ügyben, az a titkárságon két tekercs per koponya mennyiséget felvehet. Mint tudjuk a budipapír krízis Ausztráliában ütötte fel először a fejét. Mintha ez a korona fosós vírus lenne és nem tüsszögős.

Március 25-én végül újra helyre állt a rend, mindenki visszajött az irodába. Nekem sajnos  ki kellett költöznöm a pénzügyi igazgató szobájából. Szerencsére egyetlen egy megbetegedés sem volt a cégnél. A másfél méteres távolságot továbbra is tartjuk. A konyhában minden naposak a tánclépések, amikkel még kerülgetjük egymást. Remélem hamarosan meglátjuk az alagút végén a fényt. Őszintén szólva, ha nem néztünk volna híreket, akkor fel sem tűnik, hogy vírus őrület van. Ráadásul annyira felpörgött a biznisz, hogy amíg sokan otthon a karanténban kenyeret sütöttek és több ezer darabos puzzle-kat raktak ki, addig mi belefulladtunk a munkába. Hajnali 5:30-kor már bent robotoltunk, volt, hogy este 6-7-ig. Többször hétvégén is be kellett menni.

Kicsit sarkosan fogalmazva a cégünk abból (is) profitál, ami másnak szerencsétlenséget hoz, kárt okoz. Ilyen a profilunk. Ha bozottűz volt valahol, vagy áradás pusztított minket ugrasztanak, hogy a kormány, vagy a helyi önkormányzat minél előbb fel tudja mérni a károkat. Erre a levegőből van a legjobb, leggyorsabb lehetőség. Ráadásul a nagyon csekély légiforgalom is a hasznunkra vált a mostani vírusveszélyes időszakban, mert késedelem nélkül tudtuk lerepülni a kívánt területeket.

Most volt az első hétvége mikor nem kellett bemennem. A főnököm nem győzte a „köszönömöket”. Mondtam neki: emlékszel, nekünk nem gond a plusz óra, ha a cég nem várja el, hogy uborkaszezonban bent malmozzunk. Most megnyomjuk, aztán mikor lapos a görbe nem jövünk. Másnap már lobogtatta is a réges-régen leadott szabikérelmünket és boldogan mondta, hogy 2021-ig mindent aláírtam nektek. Erre én: de ugye tudod, hogy a vírus miatt lehet, hogy megint tolnunk kell. Erre ő: nem gond, tölts ki egy újat és azt is aláírom. Pompás!

Hogy ne csak negatív dolgokról írjak, egyszer-kétszer azért sikerült elmennünk közeli helyekre kirándulni. Pár képet csatoltam. Volt, amit még a vírus előtt sikerült megejtenünk és volt, amikor kilógtunk, mert a karantén már itt lihegett a nyakunkban. Volt olyan, amit már a karantén részleges feloldása után léptünk meg. Sajnos a határok továbbra is zárva vannak. De ha minden jól alakul, akkor idén építünk igazi hóembert. Legalábbis ez a terv.

Az egyik kedvenc kis falunk lent délen, Adelaide-től kb 1,5 órányira. Port Elliott. Tengerisüni vadászatra ugrottunk le, de a szerencse elpártolt tőlünk.

Végre sikerült beszerezni egy biciklitartót Juniorra. El is ugrottunk az északi borvidékre, Clare-völgybe hogy megnézzük a sokak által emlegetett Risling kerékpár utat. Az út maga 30 km hosszú és érinti a legtöbb borászatot. Sajnos nem hurok túra, így kalkuláljuk be, hogy amennyit tekerünk egy irányba, ugyanannyit kell visszakerekezni a kocsiig. Tényleg nagyon szép. Mi 20 km-t tekertünk rajta. Elsőre bőven elég. Rendesen el vagyunk tunyulva. Útközben találtunk egy elhagyatott őszibarack fát isteni finom, lédús barackokkal. Szedtünk is vagy két kilót.

Yorke-félsziget. Kedvenc tengerpartunk. Ide akkor ugrottunk le, mikor kezdett elhatalmasodni a korona és Sydney-ben a strandolók nem tartották be a 1,5 méteres távolságot. A kormány kiakadt és másnap bejelentették, hogy lezárják a strandok egy részét. Na mi ezen a napon indultunk neki. Vénasszonyok nyara volt. Talán az utolsó meleg napok egyike, 30 fokkal és olyan kevesen voltak, hogy a 1,5 km-et is vígan tudtuk tartani. Előkerült a sárkány is a szekrényből, s Papi a nap végére kitalálta, hogy neki nagyobb sárkány kell…

A Húsvéti Nyuszi már a karanténba jött. Rengeteg gyereket vettek ki a szülei az iskolából, pedig Dél-Ausztráliában nem is zártak be az iskolák. Aranyos ötletet valósított meg pár gyerek. Húsvéti tojásokat rajzoltak, lelaminálták és környezetbarát madzagokkal lent a patak melletti bicikli- és sétaút mentén egy 5 km-es körben elrejtették. Még egy Húsvéti Nyuszi is elbújt. Kezdődhetett a tojásvadászat! Mi 40 darabot találtunk meg. Második sor, bal első nagyon eredeti… valaki beleharapott a csokitojásba.

Mannum-vízesés, ami nincs. Két-három napos kiadós esőzés után úgy gondoltuk elegendő eső esett le, biztos zubog a vízesés. Évek óta toltuk ezt a kirándulást a szárazság miatt. Most már értem miért. Ahhoz, hogy itt vízesés legyen nagy valószínűséggel a bibliai özönvíz kell.

Hurrá! Feloldották a karantént. Az igazat megvallva Adelaideben nem nagyon volt kijárási tilalom. Viszont Victor Harbor városa le volt zárva egy rövid időre a a turisták elől. Még az eső előtt sikerült átugrani a Gránit-szigetre.

Látjátok az őslakos arcot profilból ? Papit odahajtottam méretaránynak.

Papi kisírt magának egy adag sültkrumplit. A kezében szorongatja, a „tengeri hiénák” pedig sokáig követték és le-le csaptak a finomságra, de Papi hősiesen védte a krumplit! Olyan volt, mint Hitchcock filmje a Madarak.

Gyönyörű színekkel búcsúzott az ősz. A jobb oldalit csak azért szúrtam be, hogy lássátok, azok a fák, amik most sárgák, egész nyáron rózsaszínben pompáznak (Crepe Mirtle). A lenti képen pedig az előkertünkben lévő bokrok pirosodnak ki őszre/télre.

Békés, Szeretetteljes Karácsonyi Ünnepeket és Sikerekben Gazdag Boldog Új Esztendőt Kívánunk Adelaide-ből!

Hazaértünk. Összesen 16260 km-t mentünk a 60 nap alatt. Junior 2373,5 liter üzemanyagot fogyasztott el. A túra utolsó 60-dik napja ciklámennel a térképen. A kör bezárult. De nem kell elkenődni, nemsokára csinálunk egy újabb kört!

Már Port Augusta-ban vagyunk. Innen már csak 3 órányi vezetésre van Adelaide.

Nyugat-Ausztráliában augusztus/szeptember környékén virágoznak a vadvirágok. Picit felkapták ezt a dolgot. Külön prospektusokat adnak ki erre az alkalomra, útvonalakkal illetve magyarázattal mikor melyik virág hány napig virágzik. Ja és külön erre a célra legyártott közúti táblákkal terelik az embereket, hogy mi merre. Mi nem feszültünk rá nagyon erre a fű-fa-vadvirág vonalra, de ha “szembe jött” egy akkor azért kattintottunk. Íme egy szűk kis válogatás a tavaszi virágba borulásról. Voltak azért színes virág mezők.

A következő utunkra, ami jövő júliusban lesz már most veszünk fel előjegyzéseket. A férőhelyek száma korlátozott, aki nem szeretne lemaradni időben jelezze utazási szándékát. Köszönjük, hogy ismét a Junior Tours-al utaztak!