Eyre-félsziget 2.rész – Fókaúszás

Elkezdtünk trécselni és nem vettük észre hogy a kompresszor nem indult újra. Viszont ha a szelep rá van dugva, de nem megy a kompresszor, akkor szép lassan, visszafelé elengedi a levegőt a kerékből. Így a bal hátsó kereket majdnem teljesen leeresztettük, a kompresszor pedig végérvényesen megadta magát, amin a biztosíték cseréje sem segített. Előkerült hát a lábpumpa és elkezdtünk taposni. Tapostunk. Húsz perc múltán még mindig tapostunk egymást váltva. Ne bicikli kerékben gondolkodjunk. Negyvenöt perc alatt fel is fújtuk a gumikat és az aznapi testmozgás is megvolt.

A következő nap délelőttje azzal telt, hogy kompresszort kerestünk. Két autósboltot találtam a neten a környéken. Papi este megnézte az árulistát és talált is egy izmosat. Behaladtunk a boltba és mondták nincs. Nem frissítették a weboldalukat, így potyára mentünk. Át a másikba, nincs. Két 4WD-s boltba, nincs. Mitre10, nincs. Bunnings, nincs. Ez mondjuk így nem igaz. Kettőt találtunk, de halál gyengék voltak. Illetve a sznob ARB-nél lett volna, de arany árában. A gyengét felesleges megvenni, mert kvázi semmit nem ér és a polcon csücsülne otthon. A drágát meg csak azért megvenni 420 dodiért, mert nincs más… hááát, pénzkidobás lenne, ha van ugyanolyan 170 dodiért. Elvileg csak 5 nap múlva lenne rá szükségünk megint. Kérdeztük az autós boltban, hogy esetleg péntekig be tudják-e rendelni, mert akkor bevállalunk egy 80 km-es visszaautózást a másik nemzeti park előtt, de azt mondták 3 hét, mire ide ér. Port Lincoln-tól északra, amerre haladunk már csak kis falvak lesznek. Az esély tehát egy minőségi kompresszora nagyon kicsi. Ez van. Majd lesz valahogy.

A délelőtti boltozás után felautóztunk a Glen Forest Parkba, ami egy borászat és mini állatkert egyben. Érdekes párosítás… míg anya/apa iszogat, addig a gyerekek sem unatkoznak. Kengurukat/madarakat/csacsikat etettünk. Bébi koalákat simogattunk. Nagyon cukik voltak.

Elköszöntünk Port Lincoln városától és elindultunk északi irányba a part mentén Baird Bay felé, ahol a fókákkal való úszást foglaltuk be. Útközben munkatársunk javaslatára kihajtottunk két szép tengerpartra. Az első Sheringa Beach volt.

Késő délután lévén rohanásban voltunk, mert 6-ra oda kellett érnünk a kempingbe, hogy átvegyük a sátorhelyet. Csak kipattantam a kocsiból, hogy lefényképezzem a tengerpartot és a part mögött futó hosszú homokdűnéket. Ugrottam is volna vissza a kocsiba, hogy haladjunk, mikor Papi mondta, hogy ő szeretné végignézni, ahogy az a terepjáró kihúzza a horgászatból visszatérő csónakját. Még szerencse hogy nekünk ez a csónakos dolog nem csípődött be. Nem egyszerű mutatvány kicsörlőzni egy csónakot a süppedő, vizes homokból. Nem is sikerült barátunknak. Elkapart a vizes homokban és egyre mélyebbre süllyedt, a dagály meg jött.

Én szokás szerint kattogtattam a gépemmel, hiszen a „Döme Tours” viber grupiján a túratársakat minden történés érdekel. Ritka pillanatok egyike, hogy még videót is készítettem. Papi mondta, hogy ez, onnan, magától már nem fog kijönni. Mi egy sziklamagaslaton álltunk. A srác odaszaladt hozzánk, hogy van-e vontató hevederünk. Mondtuk van. Megkértek hogy húzzuk ki őket. Papi mondta, hogy nem megy be a sós vízbe, illetve nem engedjük le a gumikat, mert elromlott a kompresszorunk. Mondta a srác, hogy kemény a homok. Hogy a sós vizet megússzuk összekötöttük a két vontató hevederünket és Junior meg Papi elindultak bevetésre. Hevederek ilyentén való meghosszabbítása nem szerencsés megoldás, mert a kettő nyúlása sokkal nagyobb lesz együtt, mintha csak egyet használnánk a mentéshez. Ráadásul vizes hevederrel még kisebb a hatékonyság. Na mindegy, lesz ami lesz.

Én a szikláról filmeztem őket. Junior rántott egy nagyot és már kint is volt a csónakos. Napi jócselekedet: pipa. Papi morgott egy kicsit, felelőtlennek tartotta őket. Lementek úgy, hogy se ásó, se maxtrax (ez a kerék alá tehető bütykös lap) és se vontató heveder nem volt náluk. Ja és a csónak se egy kis ladik volt, annál picit nagyobb. Mire számítottak?!

Jó fél órát elcsesztünk ezzel a kihúzással és alig maradt időnk a másik tengerpartra. Csak 5 percre álltunk meg, de annyira szép volt, hogy megbeszéltük, másnap a kempingből visszaautózunk ide. Reggel 6 előtt Papi ébresztett, hogy szúnyogunk van. Zseblámpa bekapcs, megindult a hajtóvadászat. Végül 7 ( ! ) szúnyogot fogtunk ki. Volt, amelyik már pukkadásig zabálta magát. Ki is pukkadtak… Hogy hol jöttek be fogalmunk sincs, mert a sátor teljesen zárt. Valószínűleg már rajtunk voltak, mikor felmásztunk. Szegény Papinak csak a feje lógott ki a takaró alól, most úgy néz ki, mint egy bárányhimlős napközis. Amúgy ez az első olyan nap, mikor szúnyogok voltak. Eddig se légy, se szúnyog nem volt és bögölyből is csak 2-3 darab.

A hajtóvadászat bő fél órás volt, utána megpróbáltunk még picit visszaaludni. Érdekesen működnek a dolgok Ausztráliában. A pékségek (tisztelet a kivételnek) nem korán nyitnak. Itt is várnunk kellett egészen 9-ig. Egy pékség?! Azt hiszem otthon a faluban, ahol laktam már rég meglincselték volna a péket ha nem hajnalban nyit. Na mindegy, túl vagyunk rajta. Mondjuk azzal a kínálattal, ami volt neki ki se kellene nyitnia. Visszamentünk Locks Well tengerpartjára, amiről előző nap lecsúsztunk. Tényleg gyönyörű, érintetlen part, ahova 282 lépcső visz le. Még három nap múlva is izomlázunk volt a vádlinkban, de nem a lépcsők miatt, hanem mert sokat gyalogoltunk a laza, süppedékes homokban. Úgy hallottuk a helyiektől, hogy jó lazacozó hely, most is horgásztak páran a partról.

Aztán bejártuk Elliston falucska környékét. Van egy 12 km hosszú Clifftop Drive (tengerparti szikla út) ahol szobrok vannak kiállítva. Kőből, fából, drótból, szalmából, halászhálóból. A faluban is van 1-2 elszórva. Némelyik nagyon szép. Nem emlékszem, hogy írtam-e korábban már arról a fosszíliáról, amit itt zsákszámra lehet szedni. Akarva akaratlanul is belebotlik az ember. Öt másodperc leforgása alatt szedtem egy marékkal, de nem hoztam haza, mert már van egy doboznyi. Ismétlés a tudás anyja: ezek a fosszíliák 100 000 évesek és a zsizsikbogár gubójai (weevil cocoon) voltak. A bogár a fák leveleire teszi a tojásait, aztán a kikelő hernyók lemásznak a fáról, be a föld alá, ahol gyökerekkel táplálkoznak. Amikor lárvaérettek egy tojás alakú lukat ásnak és egy kis kosárkát építenek maguk köré, amit a talajból kioldott anyag vastagon bevon. Ezért maradtak meg ezek a gubók. A lárvából bogár lesz a gubóban, kimászik és kezdődik a ciklus előről. Az erózió pedig felszínre hozza ezeket a gubókat.

Gyors leszedtem az internetről valami hasonlót, hogy el tudjátok képzelni. A „ketrec” köré cementálódik a talajból kioldott cucc és így maradhattak fenn a megkövesedett gubók. Kép forrása: internet

Az előző napi pékségbeli csalódásunkat egy meglepetés halványította el. Elhagytuk Elliston falucskát és tovább autóztunk északi irányba. Tíz km-re a falutól Colton tanya határában egy kézzel írott táblácskán ez állt: 1 km-re balra fatüzelésű kemencében sütött kenyér kapható. Nem kérdés, megálltunk! Igényesen kialakított, becsületkasszás pékség várt minket az út szélén. Nagyon szuper! Kiderült, hogy időszakosan működik. Most épp március 31-től (pont ma nyitott) április 16-ig. Aznap sima, fehér kockakenyeret és teljes kiörlésű bécsi kenyeret, húsvéti édes zsömlét és „békönös” tépkedős kenyeret lehetett kapni. Be is vásároltunk egy bécsi kenyeret és alig vártuk, hogy ebédidő legyen.

A fókázás előtti napon lefutottuk a szokásos köröket Venus Bay környékén: Talia barlangok, beszakadások, billabongok. A billabongok világa mindig lenyűgöz minket. Minden „tócsa” egy külön kis édenkert, addig, amíg nem jön a dagály. Különféle kagylók, tengeri sünök, tengeri csillagok, kis rákok „esnek csapdába” apálykor ezekben a sziklamedencékben. A tengervíz és egy kavics közös eróziójának a munkája ezek a medencék, amit a dagály feltölt vízzel. Némelyik medence több mint másfél méter mély. Kristáytiszta a vízük, olyan, mintha egy akváriumba bámulnánk.

A nagy „kádat” (The Tub) alig tudtam egyben lefényképezni. Drón kellett volna ide. Papi méretaránynak át lett küldve a másik oldalra. Úgy jött létre, hogy a Papi háta mögött tomboló tenger a homokkőbe barlangokat vájt. Amikor a barlang már túl nagy volt,  a homokkő tetején a vékony mészkőréteg beomlott és létrejöttek ezek a nagy mélyedések. Ennek a mélyedésnek van egy kis alagutas összeköttetése a tengerhez és nagyon magas dagály, vagy viharos hullámok alkalmával befolyik a „kádba” a víz. Jó pár éve lemásztam, mert szerettem volna átmenni azon a nyíláson, de túl sok méhecskét találtam odalent. Most is meg akartam próbálni, de Papi mondta, hogy NEM! Viszont most megtaláltam a méhecskék forrását. Múltkor azt hittem, hogy a víztócsa miatt vannak annyian, ide járnak inni, de nem. Ők itt laknak. Két óriási lépesméz kolónia csüng le a sziklafalról. Sikerült egy viszonylag használható képet csinálnom Méziékről.

Innen elmentünk a fütyülő és vízköpő sziklákhoz. Tudtuk, hogy jó időben nem sok fütyülésre számíthatunk, ha csak nem magunk fakadunk dalra a jó idő miatt. A vízköpők meg szerintük 100 éve nem köpnek vizet, de ha már arra jártunk miért ne ugrottunk volna ki. Dagály és viharos idő kedvez a fütyülő szikláknak.

Úgy jönnek létre, hogy a levegő széndioxidja az esővel reakcióba lép és szénsavat hoz létre. Ez az enyhén savas csapadék függőleges járatokat váj a felszínbe. Ha ez a függőleges lyuk leér a tenger szintjére, ahol találkozik egy vízszintes járattal, amit a tengervíz mozgása hozott létre,  akkor az erős hullámzás bepréseli a tengervizet ezekbe  a kürtőkbe. Ez a víz tovább erodálja a függőleges lyukat és ha nagyerővel jön a hullám, akkor gejzírként tör fel a lyukakból a víz. A fütyülő szikláknál mégcsak nagyon vékony a repedés, ezért csak zúgó, sziszegő hangot adott. Múltkor sokkal rosszabb időjárásban volt részünk és a viharos tenger finom vízpermetet is átpréselt a repedésen, amit látni is lehetett, de így is sikerült 1-2 morajló szuszogást elcsípnünk.

Vacsira összedobtam egy tiszai halászlevet. Itt Adelaide-ben nem könnyű hozzájutni hazai finomságokhoz. Brisbane és Sydney előnyt élvez, ott vannak magyar boltok. De ne keseregjünk, mert megtaláltuk azokat a csatornákat, amiken keresztül ide is eljut egy-egy hazai íz, nagy köszönet ezért Móninak és Csabinak. Kempingezésnél meg kiváltképp jól jönnek a Globus konzervek. Viszont a téliszalámi és a túrórudi továbbra is csak álom marad.

Hiába foglaltam be egy héttel előtte a fókaúszásra, így is csak délutánra volt már hely. Napi két turnus megy ki, turnusonként maximum 14 fő. Kiscsoportos túra, nincs tömeg. Nem is férne el több ember azon a ladikon. Reggeli turnus 9:00-12:00, délutáni 13:00-16:00-ig, de mindig van csúszás, a fókáknak/delfineknek nincs karórája. Jönnek, amikor jönnek és játszanak, ha kedvük van. Sikertelen úszás esetén visszafizetik a pénzt. Amúgy két társaság csinál fókaúszást Eyre-félszigetén. Elbeszélésekből tudjuk, hogy a Baird Bay-i nyugdíjas házaspár által vezetett túrák jobbak. Ezt már mi is meg tudjuk erősíteni. Míg a másik csapat Port Lincoln városából hajózik ki és legalább másfél órányi hajóútra megy a parttól, addig a Baird Bay-iek egy sekély öbölben csak 15 percnyire. Nincs hánykolódás, nincs rókázás. A Port Lincolniaknál a hajón mindenki előtt kell belepréselni a hájas testünket a búvárruhába, a másik helyen egy igényes központ van építve öltözőfülkékkel.

Ahogy fentebb említettem a délutáni turnussal mentünk ki, így délelőtt kiugrottunk a Point Labatt természetvédelmi területre és rákészültünk a fókákra. Itt a szikla tetején kiépített lelátóból lehet távcsővel nézegetni a fókakolóniát. Az egyik kölyök megint parádézott csakúgy, mint 9 éve mikor itt jártunk. Éhes volt, az anyja meg nem akart tejet adni neki. A kölyök csak ment utána mint a pincsikutya és hangosan sírt. A többi fóka meg csak aludt. A bébi fókák 12 hónapig csak tejen élnek és amikor az anya elmegy vadászni akkor van úgy hogy  3-4 napig is egyedül maradnak a kölykök a parton.

Szuper időnk és szuper szerencsénk volt. Jöttek a fókák, játékos kedvükben voltak. Papi szerencsefia volt még delfinekkel is úszott, egy egész csordával. Azt mondta majdnem meg tudta érinteni az egyiket, olyan közel volt hozzájuk. Ráadásul ő az egyik fókát is megsimogatta, én besz@ri voltam. Nagyon viccesek voltak. Nemhiába hívják őket a tengerek kutyakölykeinek (puppies of the sea). Úgy játszottak mint a kutyusok.

A túravezető a lábára kötött egy kötelet, amin egy kis kék polifoam henger volt és azt dobálta nekik. A fókák imádták, elkapták és azt akarták hogy kergessük őket. Tisztára mint a kutyák. Az egyiknek sikerült valahogy leszedni a madzagról, a srác alig birta elkapni, hogy visszaszerezze tőle. Amúgy ezek a fókák vadon élők, nem etetik őket. Amikor végeztünk és a kapitány húzta be a fehér, labda alakú bólyát, ezek a kis hülyék azt hitték, hogy ez is a játék része és jöttek a „labda” után. Miután mindenki kiúszkálta magát a fókákkal, felcihelődtünk a csónakra, ahol forró kakaót és kekszet adtak. Függetlenül attól, hogy majdnem 30 fok volt, a vizet nagyon hidegnek éreztük. Jól esett a forró folyadék. Majd nekiindultunk delfinekre vadászni. Nem kellett sokáig keresgélni, egy nagy csapat delfin két kölyökkel ott volt a közelünkben. A delfinúszás nem garantált, mert a delfinek nagyon gyorsan elúsznak és nem játszadoznak, mint a fókák.

A kapitány elrikkantotta magát: mindenki a vízbe! A delfinek nem várnak! Most vagy soha! Papi az elsők között vetődött a vízbe. A cápa gondolata meg se fordult a fejében. A delfinek a mélyebb vizekben parádéznak, nem úgy mint a fókák. A fókáknál néha le tudtunk állni a fenékre, olyan sekély volt a víz. Túravezető srác itt felcsatolt valamit a bokájára (cápariasztót) és már majdnem mindenki bent volt a vízben. Kivéve a kapitányt, engem, két másik ürgét és egy kislányt. Én akartam 1-2 képet kintről csinálni a delfinekről mert a vízből esélytelen, annyira gyorsan úsznak.

Az egész csapat delfin ott parádézott az emberek körül. Mikor arrébb úsztak akkor a kapitány gázt adott és nagy köröket írt le a csoport körül, hogy a buborékokkal és a csónakkal visszacsalogassa a delfineket. A delfinek imádtak a csónakkal úszni. Elég sokszor sikerült ezzel a trükkel visszaédesgetni őket. A körözések miatt én a csónakon rekedtem, ha akartam volna beugorhattam volna, de kis eséllyel láttam volna delfint, így fentről igyekeztem képet készíteni és nézni, ahogy vidáman ugrándoznak a delfinek. Délután fél 5-kor értünk vissza az úszásból. Nagyon profi ez a csapat. Az idős házaspár 30 éve csinálja. Most már szeretnének nyugdíjba menni, úgyhogy eladó a biznisz.

Fókaúszás után még útba ejtettük Mörfi szénakazlait, amit már legalább háromszor láttunk, de szerettünk volna egy érdekes képet készíteni. Sajnos délután 3/4 6-kor még nem volt elég hosszú az árnyék. Talán majd legközelebb. A belépő Józsi farmjára 2 dodi per fő és becsületkasszás. A bejáratnál lehet mézet venni, most épp vegyes virágméz volt. Nagy mézevők vagyunk, így vettünk egy kilót, ami szintén becsületkasszás.

Húsvét Nagypéntek van, ezért esélyünk sem volt szabad kempinghelyet találni. Az útrakelők nagy többsége ilyenkor a tenger felé igyekszik a 4 napos hosszúhétvégére. Eyre-félszigeten minden kemping tele van, sima, áramnélküli helyek sincsenek már. Hajlandóak lettünk volna minden nap 100-150 km-t autózni, ha lett volna a parttól beljebb szállás, de 300 km-es sugarú körben semmi.

Az utolsó 3 napot a Coffin Bay Nemzeti Parkban szerettük volna eltölteni, de a fókaúszás miatt pont húsvétra értünk oda. Jártunk már itt is korábban, de a mini félsziget csücskére és belsejébe sose jutottunk ki a dagály miatt. Ahhoz, hogy oda kimenjen az ember egy hosszabb, homokos tengerpartos szakaszon kell átvezetni, ami víz alatt van dagály idején. Ezért ahhoz, hogy oda kijussunk kint kell aludni 1-2 éjszakát. Na ezek a kinti bozótkemping helyek voltak telítődve. De mit jelent az, hogy telítődve van? Hát hogy sokan vannak. Szeretjük a tömeget? Nem. Van kompresszorunk? Nincs. Nagy repedés van a szélvédőnkön? Igen. Szóval elkezdtük a mérleg egyik serpenyőjébe dobálni az ellenérveket, másikba a maradásét és sajnos a mérleg nyelve az „induljunk el haza” irányba mozdult ki. Nem ér annyit az egész, hogy a végét a tömeghisztivel elrontsuk. Eddig csak szinte mi voltunk mindenhol és ez így volt szuper. Legközelebb csak a kimaradt Coffin Bay Nemzeti Parkba fogunk visszajönni. Így is csak 2-3 nappal lett rövidebb az út. Kiosztunk egy bónusz-jegyet minden kedves utasunknak, amit egy egyhetes Coffin Bay Nemzeti Park-os útra lehet majd beváltani.

A kilenc napos sátrazás alatt 2350 km-t autóztunk. Képek a szokásos tárhelyen.

Oldalak: 1 2