Már biztos mindenki várta az újabb bejegyzéseket, igaz? A gond az, hogy nincs ihlet, illetve az elmúlt hetekben az ég világon nem történt semmi velünk. Ráadásul a tél is kezd beköszönteni itt, ami hideggel és korai sötétedéssel jár és ez igencsak rontja a bejegyzések számát és az én kedvemet is. Utálom a sötétet és a hideget.

Mivel nemsokára megint hazalátogatunk Magyarországra, ezért csínján kellett bánnunk a szabikkal. Nem lehetett „pazarolni” holmi kirándulásokra, mert a hazaútra épphogy elég az itteni 20 napos éves szabikeret. Ráadásul kicsit önzőkké is váltunk… Megfogadtuk, ha meglesz az ausztrál útlevelünk, akkor most már beiktatunk megállót/megállókat az utazás során. Bejegyzést valószínűleg csak a megállókról fogok írni, a magyarországi időszakról nem. Feltéve ha lesz értelme bejegyzést írni Finnországról és Észtországról… 🙂 Meglátjuk.

Barossában borkóstoláson is kb két hete voltunk, de csak most sikerült kicsikarnom magamból pár sort erről a kirándulásról. Visszanéztem a korábbi bejegyzéseinket és pontosan egy évvel ezelőtt voltunk a McLaren völgyben hasonló okból ZsuzsiFeri- és MóniCsabiékkal. McLaren Adelaidetől délre, Barossa pedig északra van. A McLarenes bejegyzésemben megemlítettem, hogy Barossában 135 borászat van. Ezt most szeretném helyesbíteni: közel 300.

Zsuzsiék és Móniék már voltak kóstolni itt többször, nekünk ez volt az első. Igaz túristáskodva keresztül-kasul bejártuk Barossát korábban, de borkóstolásra nem tévedtünk be akkor sehova. Most felkerestünk olyan helyeket, ahol a többiek már jártak és beiktattunk új pincészeteket is. Ide is a jól bevált 6-os kóstoló csapattal látogattunk el: Kata-Papi, Móni-Csabi, Zsuzsi-Feri.

Odafele megálltunk a „suttógó falnál” és újfent kipróbáltuk, hogy nem vesztette-e el a varázsát. És nem! Továbbra is működik. Csak gyors memória frissítés (korábbi bejegyzésünkben szerepel): 140 méter hosszú gátfal, ami tökéletesen továbbítja a suttogást az egyik oldalról a másikra. Suttogtunk egy párat egymásnak, s ezután már csak borászatba be – borászatból ki volt a menet.

A pincészetek/borászatok vasárnap általában 11-17-ig vannak nyitva (a hét többi napján korábban nyitnak), ezért esélytelenek voltunk mind a 300 hely felkeresésére. Sebaj, fizikailag sem bírtuk volna. 🙂 Tizenegy órakor indultunk és kb 45 perc / 1 óra az út Barossába. Így 5 borászatot sikerült végigkóstolnunk. Viszonylag szép őszi időnk volt, néha a napocska is megmutatta magát.

A Chateau Barossában kezdtünk, ami kívűlről úgy néz ki, mint egy kis vadászkastély. Ide azért ugrottunk be, hogy likőrt vegyünk. Néhány borászat a bor mellett készít likőröket és likőrborokat. Így szerettünk bele McLaren völgyben a „Tónikba”, azaz Tawny-ba, ami nem más, mint egy likőrbor.  A likőrbor alkoholtartalmát égetett szesszel keverik össze és nem összekeverendő a borpárlattal, ami a bor lepárlásával készül. A likőrboroknak több fajtája van: portói, sherry, vermut stb… Míg a boroknak 8-14% az alkoholtartalmuk, a likőrbornak akár 20% is lehet.

Szóval itt a Chateau Barossában Butterscotch (vajkaramell)  likőrt szerettünk volna venni. Sajnos novemberben tulajdonoscsere volt és az új tulaj nem gyárt likőröket. Pultos Gizi elmutatott a sarokba, ahol pár üveg likőr itt maradt az előző tulajtól és mondta, hogy már csak ezek vannak, de a vajkaramellt ne keressük, mert azt nagyon hamar elkapkodták. Vajon miért? Zsuzsi és én kávélikőrt, Móni mogyorólikőrt vett. Ott nem volt lehetőség likőrkóstolásra, Gizi mondta, hogy nem bontanak ki üveget. Itthoni tesztelés után a kávélikőr finom, a mogyoróra Móni azt mondta felejthető, de azért el fog fogyni. 🙂

Ha már ott voltunk, azért végigkóstoltuk a borkínálatot. Nem volt nagy szám és a hely is kicsit lepusztultnak tűnt belülről, ráadásul a pultos Gizik sem voltak a helyzetük magaslatán.

Átvándoroltunk a szomszédos Kellermeister borászatba, ahol még egyikőnk sem volt. Ezt a helyet a kolléganőnk ajánlotta, hogy nagyon finom a csokilikőrjük. Nem kellett kétszer mondani nekem, a csoki szó hallatán ezt a helyet nem hagyhattuk ki. A borászat nagyon szép és igényes volt. A pultos Gizi tényleg a vendégekért volt. Kitett magáért. Rengeteg érdekes dolgot mesélt az egyes borokról, amiket kóstoltunk. A megkóstolt borok nagyon finomak voltak, bár Papi és én nem igazán tudunk különbséget tenni a borízek között. A színmegkülönböztetés még csak-csak megy, de az hogy 10 vörösbor közül válasszunk, háát az nem megy. Úgy vagyunk vele, mint a sörrel. Nekünk a sör, az sör. Nem Heineken, nem búza, nem borsodi, nem mittudomén, hanem sör. Nekünk minden sör sör ízű és ha veszünk is 1-2 üveggel a meleg nyári napokon, akkor nem úgy megyünk be a boltba hogy ezt vagy azt vesszük, mert ez a kedvencünk, hanem bemegyünk 2 üveg sörért. Ezzel most valakinél biztosan kivertük a biztosítékot. 🙂

És így vagyok a vörösborral is. Nekünk a  vörösbor az vörös (innen ismerem fel) és én 99%-ban vadásznak iszom, legyen az bármilyen drága palackos bor. Ha választanom kellene akkor az édes Rozé és az édes Muskotályos ízlik és hiába mondják a „bortudósok” hogy szinte szobahőmérsékleten kell inni, mert akkor jönnek elő az ízek, meg mifene… én hűtőhidegen szeretem.

Kóstoltunk olyan bort, aminek az volt az érdekessége, hogy egyáltalán nem locsolják. Csak annyi vizet kapott a tőke, amennyi eső és harmat formájában jutott neki.  Gizi mondta, hogy az íze ezért olyan, amilyen, mert nem szívták tele a szemek magukat vízzel. Azt azért érdemes tudni, hogy itt Dél-Ausztráliában minden szőlészet be van csövezve a szárazság miatt. Fekete cső tekereg minden egyes tőke tövéhez és csepegtetve öntözik őket. Aztán töltött olyan nedűt is, amiről meg azt mondta, hogy ez a bor csak és kizárólag egészséges szőlőszemekből van. Nincs benne madár vagy bogárrágta vagy bármiféle betegség jeleit mutató fürt.

Majd egy furcsa kígyószerűen tekergő üvegbe kiöntött egy 80 dolláros  bort és kicsit lötyögtette. Elmagyarázta, hogy ez a különleges üvegedény arra szolgál, hogy megszellőztesse a bort és maga ez a speciális üveg 700 dollár. Még jó, hogy lehet kapni… A bor, amit benne forgatott arról volt híres és azért 80 dollár (vagy több) palackonként, mert már csak 300 szőlőtőke van a borászatban belőle. A szőlővesszőket az 1800-as évek végén hozta Ausztráliába egy német bevándorló a zsebében Dél-Afrikából. Érdekes, minden egyes borról tudnak beszélni legalább 5 percet. A borok után végül megkóstoltuk a „híres” csokilikőrt, amiért végülis jöttünk, de nem nyerte el a tetszésünket, így továbbálltunk.

A következő a híres Jacob’s Creek borászat volt. Ez egy óriási nagy borászat, információs központtal, kóstolóval, étteremmel. Nekünk, vagy inkább nekem ez a borászat elvesztette  „pincészeti” hangulatát. Túl modern, semmi pince jellege nincs és a kóstolás is amolyan nagyüzemi.

Viszont egy nagyon vicces dologgal találkoztunk itt. Jót szórakoztunk. Igaz, kicsit már spiccesek is voltunk. Nem részegek! Miután végigkóstoltuk (nem ittuk, kóstoltuk) az itallapot, elérkezettnek láttuk az időt Mónival, hogy meglátogassuk a legkisebb helyiséget. Sok folyadékot ittunk, na. Dolgunk végeztével kifelé jövet a WC-ből észrevettem a falon egy szerkezetet. Egy szondagépet. Nagyon eredeti volt. Persze hasznos is. Na meg spiccesen nagyon-naaagggyon vicces is. Nem tudtuk megállni, hogy ki ne próbáljuk.

Az eredmény előtt egy kis információ. Otthon Magyarországon zéró tolerancia van, itt Ausztráliában a megengedett szint 0,05%, kivéve az ideiglenes jogosítvánnyal rendelkezőknek. (nekik nulla) A poén kedvéért, mikor írtam a bejegyzést – tudván az eredményeinket – megkugliztam az interneten, hogy más országokban mennyi a megengedett szint. Kicsit ledöbbentem.

Ugye itt 0,05%, és most már egy ilyen borkóstoló után tudjuk, hogy hogyan érzi magát az ember ha eléri a 0,05%-ot (ezzel elárultam valamit…) :)) Szóval vannak olyan országok, ahol jóval magasabb az érték! Bahamák: 0,06%; Kanada-Malájzia-Norvégia-ÚjZéland-Anglia-Amerika-Szingapúr-Mexikó: 0,08%; a Kajmán szigeteken 0,1% illetve egyes helyein a szigetnek a teljesen részeg sofőrködés is megengedett… A mi eredményeinket látván és érezvén a hatását a fenti számok elkeserítőek.

Vissza a masinához. Egy kis fiókja tele volt kék szívószálakkal. Egyet ki kellett venni és egy érzékelő nyílásba be kellett dugni, majd megnyomtuk a piros gombot. Ekkor felvillant a piros „Várj” lámpa, kis idő múlva a zöld „Kész” lámpa. Ez azt jelentette, hogy tiszta erőből, hosszan bele kellett fújni a szívószálba. Azt, hogy meddig fújj egy skála mutatta és amíg az ki nem aludt fújnod kellett. Végül pár másodperc múlva kiírta az alkoholszintet, és ezzel egyidőben kigyulladt a három figyelmeztető lámpa közül az ehhez tartozó „dorgálás”.

Ha a határérték alatt volt jóval, akkor az „alacsony” felirat világított zölden. Ha majdnem a megengedett értéket mérte, akkor a „figyelmeztetés” gomb sárgán és ha túllépted, akkor a „vigyázz” gomb rikított vörösen.  A Móni eredménye 0,55% (piros), az enyém 0,47% (sárga). Könnyesre röhögtük magunkat a teszt alatt és visszaérve a többiekhez a fiúk megkérdezték, hogy mi tartott ilyen sokáig… talán „rókát” fogtunk a WC-ben?! Elmeséltük. Természetesen mindenki ki akarta próbálni, így visszamentünk és mindenki fújt. Móninak, Ferinek és nekem lett legmagasabb az eredmény, Csabi és Zsuzsi sofőrök voltak, így nekik nulla, Papi meg a középmezőnyben végzett.

Ezután a Grant Burge borászat következett, ami újfent nagyon szép volt kívülről és belülről is, ahogyan a mögötte lévő park is. Talán a borok is jók voltak… 🙂 Végezetül  zárás előtt 45 perccel még bementünk a Langmeil borászatba, ahol szintén végigmentünk a vörösbor listán. Itt is nagyon lelkes volt Gizi és a vége felé szemrebbenés nélkül kinyitotta a 80 és 100 dolláros borokat is (ne felejtsük, hogy a bórkóstolás mindenhol ingyenes volt).

Hazafelé igencsak jó hangulat volt a kocsiban. Képek innen is és a menüből is elérhetőek. Sajnos nem sorrendben lettek feltöltve, mert három különböző géppel és egy telefonnal készültek a képek.

Kata