-
Koromfekete sziklák a rejtett öbölben
Munkatársunk betöltötte a 40-et és őt is elérte a drón őrület. Szülinapjára egy drónt kapott, amivel szórakoztatja magát. Tőle hallottunk erről az eldugott helyről, ő is ide jár le drónozni. Mutatott is pár videót, amit ő készített a magasból delfinekről és körbe-körbe, körözve úszó lazac csoportról. Ez utóbbi lenyűgöző volt. Olyan mintha David Attenborough-t néztünk volna.
Az öblöt nem egyszerű megközelíteni. Az utolsó 100-200 méteren már ösvény sincs. Meredek sziklán kell leereszkedni és azt is figyelni kell, hogy apály legyen. De megéri. A hely neve Carrickalinga és bő egy órás autóút délre Adelaide-től. A szomszéd faluban Normanville-ben jártunk már többször is, de Carrickalinga valahogy mindig kimaradt. Most pótoltuk. Egy hibát követtünk csak el, nem dobtunk be fürdőcuccot. Szóval, ha ti arra jártok és jó az idő ne hagyjátok otthon a fürdőrucit.
Carrickalinga-ba érkezve hajtsunk le a tengerpartra és a parttal párhuzamosan vezessünk az aszfalt úton északi irányba egészen az utolsó parkolóig. A tengerpart itt homokos, de az északi szegletében sziklák „nőttek ki” szuper kis természetes medencéket kialakítva, amiknek az alja homokos. A kölkök megőrülnek ezekért a medencékért. Még mi is. A medencék néhol sziklalabirintussá alakulnak át. Itt már derékig-nyakig ér a víz. Kiváló hely sznorkellezni vagy csak áztatni magunkat, néha kimászni a sziklákra napfürdőzni, majd újra csobbani. A víz kristálytiszta. Kiváló hely a strandolásra. Kezdhetjük a túrát lubickolással vagy zárhatjuk vele a kirándulást is.
A parkolóból egy keskeny gyalogösvény indul fent a sziklák magasságában gyönyörű rálátással a tengerre. Amikor egy nagy bokor mellett már elhaladtunk, akkor egy „V”alakú elágazáshoz érünk. Válasszuk a bal oldali ágat lefelé. A jobb oldali ág magasan fent a sziklaperemen folytatódik és onnan lemászni az öbölbe nagyon veszélyes, szinte lehetetlen küldetés. Bár Papi erre mindig azt szokta mondani, hogy egyszer meg lehet próbálni… többször meg már nem lesz rá alkalom, mert…
Ha a bal oldali ágon „lecsorgunk” a sziklafal aljáig akkor a sziklákon és tengeri növényeken tovább ugrálva haladjunk kb 100 métert és elérjük az öblöt. Csak óvatosan az ugrálással, mert néhol olyan mély a felhalmozott növény, hogy akár térdig is besüppedhetünk és alatta már ott a tengervíz, meg a sziklák. Könnyen lábtörés lehet a vaktában ugrándozásnak. Ha elértük a homokos öblöt tömegre nem kell számítani. Nem sokan másznak el idáig. Amúgy ez az öböl 20-30 perces sétára van a parkolótól, attól függően hogy mennyit bámészkodik az ember. Az öbölben lehet fürdeni, sznorkellezni.
Van egy eldugott barlang is, ahova sajnos a horgászok szemetet halmoztak fel. Az északi részén az öbölnek pedig ott vannak azok az érdekes, koromfekete sziklák. Nekem úgy tűnt, hogy ezek a sziklák nagyon hasonlítanak a feljebb lévő Hallett Cove-i padlizsánlila sziklákhoz. Papit itt is megtalálták az UFO-k, de sajnos most is itt hagyták. 🙂
Piknikkel és fürdőzéssel ismét felkerekíthetjük a túrát egy egész napos kiruccanásra. A következő bejegyzésben szó lesz egy ritkaság számba menő, 5 millió éves osztriga telepről.
-
A Port Willungai csónakbarlangok
Egy szép napos délelőttön elzarándokoltunk a Port Willungai csónakbarlangokhoz, melyekre véletlenül találtam rá pár hónappal ezelőtt. Épp a közeli sziklás/omladékos tengerpartól készítettünk három dimenziós modellt helikopteres felmérésből és amikor a környéket pásztáztam az interneten, felugrott egy kép a „barlang sorról”. Egyből kiszúrtam és értetlenkedve hümmögtem, hogy erről eddig miért nem hallottunk. Párszor már megfordultunk azon a tengerparton, csak mindig máshol mentünk le a partra és ezért kiesett a látókörünkből. Most viszont célzottan indultunk neki.
Port Willunga egykor fontos kikötő volt, főleg gabonát vittek innen a hajók mindenfelé. A parkolóból egyből a régi, 1868-ban épült móló megmaradt fa oszlopai szúrják ki a szemünket. Kevesen tudják de ez a második móló. Az elsőt 1853-ban építették és 3-400 méterrel északabbra a régi Port Road végéből nőtt ki. Ha kitartóan vizslatjuk a területet egy kis szerencsével rábukkanhatunk valamiféle maradványokra is. A parkolóból lesétáltunk a mólóhoz, hogy közelebbről is szemügyre vehessük. Gyönyörű napsütéses időt sikerült megcsípnünk. A víz türkizkék, a homok szikrázóan fehér volt és a háttérben pedig aranyló sárgán világított a magas homokkő szikla, amiben a barlangok fekete lyukként tátongtak. Ezeket a barlangokat a halászok vájták ki annak idején. Itt tartották a csónakokat, hálókat és horgász/halász cuccokat. Bejáratukat fa/fém ajtó zárta és beton rámpa vezetett le a homokos partra. Az ajtók már rég eltűntek, elkorhadtak vagy csak eltüzelték. A barlangok most üresen bámulják a tengert. Meleg nyári napokon népszerűek a strandolók körében, kellemes hűvös az idő bent és árnyékot is ad. Mindegyikbe bementünk/bemásztunk. Voltak olyanok, amikben oldalra polcok voltak bevésve/beásva. De volt olyan is, amiben egy külön kis oldalszoba volt kialakítva. Egészen szürreális képeket is lehet készíteni, ha különböző napszakban/időjárásban keressük fel a helyet.
Port Willunga csónakbarlangok
Balra egy korai kép a barlangokról (forrás: internet), jobbra: ahogy manapság kinéznek
A nyugodt tenger láttán nehéz elképzelni, hogy a környéken rengeteg hajóroncs fekszik a tengerfenekén. A „Star of Greece” 1868-ben épült Belfastban. Teherszállító hajóként élte életét, majd itt viharba került és zátonyra futott. Ha szerencsénk van apálykor láthatjuk innen a roncsot. Elsétáltunk a barlangoktól északra lévő fosszíliákkal teli magas mészkősziklákhoz is, ahol Papit megkörnyékezték az UFO-k. Már a fénycsík is elindult felé, hogy felszippantsák, de valamiért meggondolták magukat.
Ha jó az idő akár egy egynapos programot is tervezhetünk ide, strandolással egybekötve. A parkoló oldalában fent a szikla tetején ingyenes BBQ sütő van kialakítva, szép rálátással a tengerpartra. Adelaidetől csak 40 perc autókázás. A következő bejegyzésben egy másik Adelaide-hez közeli rejtett gyöngyszemet vesézünk ki. Mostanában igyekszünk olyan helyeket felkeresni, kinyomozni melyek nem annyira felkapottak.
-
A Punyelroo barlang
Hihetetlenül naprakész vagyok. Na jó, mégsem… 🙂
Nem tegnap jártunk ott. Munkatársunk invitált meg minket, hogy tartsunk velük. Egy kisebb csoporttal mennének a barlangba. Cseppet lemerevedtünk, mert mindössze egy héttel járhattunk a tajvani focicsapat majdnem tragédiája után. Normális vagy? Barlangba? Most? Ettől függetlenül hajlottunk a dologra. Nap napot, szó szót követett és úgy döntöttünk csatlakozunk. Szombat reggel 10-kor volt a találkozó. A barlang Adelaide-től kb 2 órányi autóútra van a Murray folyó partján Swan Reach-nél. De aztán a természet közbeszólt, mint valami intő jel.
Péntek éjszaka hihetetlen nagy vihar volt a városban. Hajnali kettőkor egy nagy pukkanásra riadtunk és ezzel egy időben elment az áram. Papi kiment a „birtokra” körülnézni, hogy mi volt ez a zaj. Visszajött és kirugdosott az ágyból, hogy menjek ki én is a ház elé és nézzem meg, hogy mi történt. A szembe szomszédunk fáját kicsavarta a szél. Ahogy keresztben rádőlt az útra magával rántotta a villanyoszlopot is és egy kicsit megcuffolta a mi fánkat is. Ha egy-két méterrel magasabb a szomszéd fája, akkor a mi fánkat is kidönti és rátolja az albérlet elejére.
Az utcát lezárták és kiállítottak egy csókát, akinek az volt a dolga, hogy a sérült villanyoszlop közelébe ne engedjen senkit, mert lógott a felsővezeték. A pali mondta, hogy rengeteg helyre riasztották a tűzoltókat, majd valamikor délután egy körül érnek ide. Most mi lesz? Hogy megyünk így reggel barlangászni? Ezek lennének azok a jelek? Valaki azt sugallja, hogy gondoljuk meg… Visszafeküdtünk és úgy döntöttünk, hogy nem megyünk. A kidőlt fa teljes egészében lezárta az utat, meg a vezetékek is lógtak szerteszét.
Nem kell ecsetelnem, hogy mennyire el van kényelmesedve az ember. Áram nélkül nagyon le voltunk korlátozva. Hideg volt. Nagyon hideg. Fűteni nem tudtunk. Három réteg ruhában bóklásztunk a lakásban másnap reggel, pedig verőfényes napra ébredtünk. Rajtam még sapka és kesztyű is volt. Mit kajáljunk? Akarva akaratlanul elhangzottak olyan mondatok, amik a normális mindennapok részei. Dobd be a mikróba és melegítsd fel… ja, hogy nincs áram. Akkor a gáztűzhelyen lábosban. De nem működik a piezó, ahhoz is áram kell. Hol a gyufa? Megyek lezuhanyozom egy jó forró vízben, hogy felmelegedjek. Ja, a gázmelegítő lángjához is áram kell. Szerencsére a hűtők nem olvadtak le, de nem is nyitottuk ki őket egyszer sem. Az mondjuk a világ vége lett volna, mert a fagyasztó egyik fiókja csak csabai és debreceni kolbászokkal volt tele, amiket már nem lehet itt kapni, mert bezárt az egyetlen hentes, aki isteni magyar kolbászokat és 95%-os téliszalámit csinált. Végül a Simpson sivatagból megmaradt szárított kajához forraltunk vizet…
Délután kettő körül értek ki a tűzoltók, villanyosok, oszlop állítók és este 8-kor még mindig dolgoztak rajta. Mivel más dolgunk nem nagyon volt, figyeltük a munkásokat, hogyan hoznak vissza minket a civilizációba. Éjjel tizenegy körül lett is áram. Közel 21 órán át nem volt delejünk.
Másnap reggel még mindig olyan szép idő volt, hogy 5 perc tanakodás után úgy döntöttünk, hogy elmegyünk a barlanghoz. Mivel csak mi magunk voltunk, felelőtlenség lett volna bemenni. Főleg úgy, hogy nincs komolyabb leírás vagy térkép a barlangról. Vittünk ugyan magunkkal zseblámpát, de csak pár 10 métert mentünk befelé és visszafordultunk. Legközelebb majd csatlakozunk egy csoporthoz és végigmegyünk rajta. Többedmagával bátrabb az ember.
A barlangot 1937-ben fedezték fel. Hossza 3 km és ez a leghosszabb barlang a Murray-folyó árterületén. A barlang a Murray-folyó magas, homokkő partoldalában alakult ki. Bejárata egész lent van a folyóval szinte egy magasságban. Két fő ága van és 2-3 órát el lehet bóklászni benne. Beljebb a barlangban van egy nagy fatörzs, amit egy korábbi árvíz „szállított” oda. A bal oldali ágban van egy terem, ahol egy tökéletes, kör alakú mélyedés található a mennyezetben, amibe ha bedugjuk a fejünket süvítő hangot hallhatunk és kisebb remegést is érezhetünk. Ez azért van mert, azon a ponton épp egy út megy át a barlang felett. Kicsit beljebb egy fúrt kút csöve megy keresztül a barlangon. A járat végén pedig egy fejfa van, amibe egy név van belevésve. Innen még lehet egy keveset négykézláb és kúszva megtenni, aztán zsákutcába torkollik a bal ág. A jobb oldali ág is zsákutcás, rengeteg kúszással. Van egy kis tó is benne, ami állítólag a talajvíz. Aki szeret barlangászni annak itt az alkalom egy 2-3 órás mókára. A parkolót nem egyszerű megtalálni. Swan Reach-nél a golf pályával átellenben egy kis bekötő útról a második kapun (magad nyitod-csukod farmkapu) kell farmerJózsi földjére bemenni és egészen a szikla széléig gurulni. Az ösvény a meredek sziklafalon ereszkedik le a folyó szintjéig.
Na ez az, amiért úgy döntöttünk, hogy eljövünk ide. A sétaösvény miatt, ami levisz a barlangig. Több „jutyubos” videót is láttunk róla és nagyon tetszett. Egyből rávágtuk, hogy mi erről miért nem tudtunk és miért nem voltunk még ott?! Egy nagyon szép ösvény ereszkedik le a barlangig. Néhol olyan meredek, hogy telepített kötélbe kell kapaszkodni, ha nem akarunk farféken lecsúszni az aljára. Gyönyörű kilátás van a folyóra. A homokkő sziklák a narancs és a sárga minden árnyalatát produkálták. A fő attrakció (legalábbis nekem) pedig az őskövületek. Már csak ezért is érdemes volt rászánnunk magunkat az útra, még ha nem is tudtunk bemenni a barlangba.
Azt tudtuk, hogy a Murray-folyónál megkövesedett tengeri sünöket lehet szedni, de még sose jutottunk el oda gyűjteni. Most viszont itt hemzsegtek a sziklafalban. Több ezer. Millió. Tömeges kihalás lehetett, mert tengeri sün rétegek különülnek el. Mesés! Korukat 200 millió évesre teszik, mikor itt egy belső tenger hullámzott. Érdekes, hogy a tengeri sünökön és különféle kagylókon kívül más fosszília nem nagyon látható. Elég egyhangú lehetett a tengeri élet abban az időben. Mondanom se kell, hogy pár darabot begyűjtöttünk annak ellenére, hogy nem volt nálunk gyűjtésre alkalmas szerszám. Ahogy haladtunk lefelé, minden egyes lépésnél felkiáltottunk/tam, inkább tam: fúúú ezt nézd, milyen szép kis gömböc, azta ennek milyen szépen megmaradtak a varratai, óóóóó itt is lóg ki egy gyönyörű példány, és ezt is nézd meg! Ki tudod bányászni nekem? Amúgy távolról úgy tűnik, hogy ez a homokkő fal puha, málékony, omladékos. De nem. Hihetetlen, de beton kemény. A sok süni láttán elhatároztuk, hogy amint alkalmunk lesz visszajövünk gyűjtőútra. Az egyik munkatársunk adott pár tippet, hogy hol lehetnek szép példányok. Ő ugyanis a gyerekkora nagy részét itt a folyónál töltötte és rengeteg tengeri sünt szedtek össze annak idején.
Zárásképp mikor másztunk felfelé a parkolóba véletlenül felzavartunk 3 kengurút, akik ijedten ugrándoztak el a folyó vízében. Ritka pillanatok egyike, mikor vízben látunk kengurút. Szóval ha arra jártok és van egy órátok, ne hagyjátok ki ezt az ösvényt. Megéri. Úgyis kevés az a hely a Murray-folyón, ahol gyalogosan megközelíthető a magas homokkőfal alulról.
-
A tengeri csikó, a tengeri csillag és a rája
Három érdekességet is találtak húgomék decemberben, mikor itt jártak. Mi a 11 év alatt nem találtunk ennyire különleges dolgokat, mint ők abban a három hétben. A tengeri csikó váz régi álmom. Többször voltunk lent azokban az öblökben gyűjtőúton, ahol elvileg partra vetődhetnek. Sose találtunk még. Húgom, azaz Gabi ausztráliai harmadnapján már tengeri csikót talált! Lent voltunk Kenguru-szigeten. Első este a kemping mögötti partra lementünk sétálni. Gréti és Gabi lebeszélhetetlenül gyűjtögették a „snassz-kagylókat”, hiába mondtuk, hogy lesznek majd igazi szép kagylók is. Egyszer csak hugom felemel valamit és azt kérdezi: ez meg mi? Majd ki ugrottam a bőrömből! Szerintem 10 kilóméterre arrébb is hallották az üdvrivalgásomat. EZ EGY TENGERI CSIKÓ!!! Nem gondoltam volna, hogy ilyen masszív vázuk van. Húgomat annyira nem fogta meg a dolog, kérés nélkül nekem adta.
Rá pár napra elugrottunk a Yorke-félszigetre. Itt se most voltunk először. Legalább tíz alkalommal kirándultunk már ide és mi aztán mindig nyitott szemmel járunk, de ilyet még nem sikerült kiszúrnunk. Gábor volt az az éles-szemű szerencsés, aki lencsevégre kapta a rája-lenyomatot. A vak is rájára tippelne. A gyönyörű, prospektusokba beillő Flaherty’s Beach-en sétáltunk. Ez az az öböl, ami nagyon sekély, a víz tűrkizkék és apálykor több száz métert lehet sétálni a kristálytiszta, térdig érő vízben. Valószínűleg egy rája fészkelhette be magát a homokba dagálykor és az ár elvonultával kiúszott a dagállyal otthagyva a „lenyomatát”. Egy tökéletes rája körvonalat. Hihetetlen volt.
Aztán szintén a Yorke-on, hazaindulás előtt még nagy kagylógyűjtésben voltunk. Egy olyan öblöt találtunk, ahol millió shell formájú kagyló hevert a homokban. Mondtam is húgoméknak, hogy kezdhetik a snassz, fehér kagylókat kiselejtezni. Óriási területet takartak be a kisebb-nagyobb, színesebbnél-színesebb kagylók. Fél délelőtt csak kurkásztunk a vízben. Mi a Grétivel leszakadtunk Gabitól és Gábortól, mert elindultunk beljebb, a fél térdig érő vízben, hogy megnézzük, mit gyűjtögetnek ott az emberek lepkehálóval.
Ugyanis a kabinból láttuk, hogy mindennap emberek hada sétál be kb egy kilómétert a sekély vízben műanyag ládákkal és egy hosszú, partvisnyélre szerelt hálóval. Csak sejtésünk volt, hogy mire vadászhatnak. Na, mi Grétivel vagy 500 métert caplattunk be, míg elértük az első párost. Nem volt egyszerű, mert a víz nagy része tengeri növényekkel volt vastagon átszőve. Csak néhol volt tiszta csapás. Egy-két sekélyebb helyen teljesen ki volt tisztulva, ezeket a helyeket viszont ellepték a sonkakagylók. Hihetetlen látvány volt. Olyan, mint „A bolygó neve halál” című filmben, mikor megtalálják a tojásokat. Félelmetes volt. A sárga homokból több száz, háromnegyedig beásott sonkakagylóból álló telepre bukkantunk. Nagyon sajnáltam, hogy nem volt nálunk fényképezőgép. Még szerencse, hogy volt a lábunkon „tanga papucs” (vietnámi papucs). Mezítláb képtelenség és felelőtlenség lett volna besétálni. Az utolért ürgék is egyből azt kérdezték, hogy ugye nem mezítláb vagyunk? Nem. De ekkor már mindegy volt, mert az én lábam befele jövet lecsúszott a papucsról és sarkkal beleléptem egy éles sonka-kagylóba „szájába”. Jó mély, öt centis vágás lett a talpamon. Na bravó. Még februárban is látszott a nyoma olyan lassan gyógyult. Fátylat rá. Kiderült, hogy az ürgék kék uszonyos rákot gyűjtenek. Több százat szedtek össze a susnyákosból naponta. Grétit nem érdekelte annyira a rák látványa. Be volt csokizva rendesen tőlük.
Amíg mi kint botorkáltunk, addig Gábor a parton megint talált egy érdekességet. Egy gyönyörű, mini zöld csillagot. Hogy meg tudja mutatni nekünk egy nagyobb, üres csigaházzal ügyesen felvette, gyűjtővödrébe tengervizet merített, beletette és várta, hogy mi visszaérjünk. Kiértünk a partra és mondta, hogy ott van a kis Patrik csillag. Na, de az addigra teljesen „becsavarodott” a csiga vázába, egész a tetejéig mászott. Hát vagy fél órát küzdöttünk, mire a fiúk nagyon óvatosan, milliméterről milliméterre tördelték le a csigavázat. Nem hittük, hogy benne van. Gábor is kezdett elbizonytalanodni. Lehet, hogy véletlenül kimászott/kicsúszott, nehéz volt felvenni a csigaházzal, mondta.
Én nagyon szerettem volna, ha benne van és sajnáltam, hogy nem voltam ott, amikor találta. De végül megtaláltuk benne. Jól elbújt. Nagyon szép kis csillag volt. Egyből szerettem volna megtartani, de még élt. Mi csak „hullarablók” vagyunk, nem gyilkosok. Pár percig nézegettük, aztán húgom besétált vele a vízbe és eleresztette. Hazajöttünk a több zsáknyi kagyló-és csigaházzal. Nagy lavórba tettük és ráengedtünk édes vizet, had ázzanak. Másnap nekiálltunk elmosni őket Grétivel ketten. Egyszer csak Gréti felkiállt: jajj, egy pók szaladgál a vízben. Pók?! A vízben?! Az nem lehet. Hát egy kis rák bújt meg az egyik csigaházban. Még élt szegény. Az édesvízben?! Furcsa. Gyorsan áttelepítettük egy kis vödörbe, de nem volt sós vizünk. Szórtunk bele pici asztali sót, hogy túlélje (na szerintem ezzel öltük meg) és másnap szándékoztunk levinni a tengerre (ami tőlünk 25 km-re van), hogy elengedjük. Na, visszamentünk tovább mosogatni és ahogy lötyköljük a csigákat a lavór alján találtunk egy teljesen ugyanolyan kis zöld csillagot (de ez már nem élt), amit szabadon engedtünk. Szegény. Úgy tűnik ezekbe a csigákba bújnak be. Nem vettük észre. ;-(
Szerencsétlen kicsi rák másnap már nem mozgott. Sajnos nem élte túl az éjszakát. Nem volt szándékos. Véletlen.
Nagyon várom várom a Nyugat-Ausztrál utat, mert tudom, hogy ott „sand dollar vagy másnéven mermaid money” (homok dollár/hableány pénz) névre keresztelt lapos tengeri süni vázakat lehet találni. A 40-50 cm-es óriás csigákat már meg se merem említeni. Ha egyszer egy olyat sikerülne találni a parton… Tudom, hogy van, mert láttam róla képet.
-
2017 utolsó három hete képekben
Hallgatásunknak oka volt. Végre valahára, 11 év után vendégeink voltak Magyarországról. Húgom és a barátja, illetve unokahúgom utaztak ki hozzánk december közepén és egészen január első hetéig maradtak. Nagy volt az öröm, hisz erre a látogatásra 2013 óta készülünk. A szűkös időkeret ellenére igyekeztünk a lehető legtöbbet megmutatni nekik a környékből.
Érkezésük után egy napot kaptak az átállásra és már indultunk is a Kenguru-szigetre. Pelikánetetés, madár-show, szánkózás a Little Sahara-ban, fókales, nemzeti park, vadon élő kenguruk és szebbnél-szebb öblök felkeresése volt a terv. Tartalmas két és fél napot töltöttünk el a szigeten. Majd egy újabb teljes napot kaptak a regenerálódásra és ismét becuccoltunk Dömébe, hogy három nap alatt bejárjuk a Yorke-félszigetet. Mini csúszda park Grétinek, kristály tiszta türkizkék vízéről híres Flaherty’s Beach, vadon élő emuk, hajóroncs és nemzeti park volt a megnézendők listáján. Kabinunk a tengerre nézett. Itt ünnepeltük Gréti 10-dik születésnapját is. Apálykor rengeteg kagylót szedtünk, az egyik reggel még egy delfin is kiúszott a kabinunk elé.
A maradék adelaidei napokon elugrottunk a Deep Creek természetvédelmi területre, felmentünk a Mt Lofty kilátóba, sárkányt eregettünk Silver Sand Beach-en, kengurukat etettünk, koalát simogattunk, végigsétáltunk a Marino-Hallett Cove tengerparti ösvényen a cukorsüveg-hegyig, beugrottunk a belvárosba és kiugrottunk a St Kilda-i csúszdaparkba. Igyekeztünk minél többet a tengerben fürdeni, rengeteg homokvárat és egy „hóembert” is építettünk. Karácsonykor együtt ünnepeltünk a barátainkkal (Mónival és Csabival). Papi és Gréti feldíszítették a karifát, amire Papi 21 évet várt. Amióta együtt vagyunk nekünk nem volt karácsonyfánk. 😉 Megnéztük a szilveszteri tengerparti tűzijátékot is. Esténként éjszakába nyúló társaspartikat nyomtunk.
Szuper időnk volt mindenfele, ha hűvös kellett hűvös volt, ha meleg akkor meg az volt. 🙂 Nem is írnék többet, hisz ezerszer írtunk már ezekről a helyekről. Nincs új a Nap alatt… inkább pörgessétek végig a képeket.
Kenguru-sziget, Remarkable Rocks
Kenguru-sziget, fókalesen
Gréti szülinapját a Yorke-félszigeten ünnepeltük. Boldog Szülinapot „Mango Lady”!
Díszítik a karácsonyfát. A tetején egy igazi tengeri csillag van!
Yorke-félsziget, Innes Nemzeti Park
GGG! (Gréti – Gabi – Gábor)
Óriási szerencsénk volt. Esti séta alkalmával lent a pataknál egy karnyújtásnyira…
Papi és Gréti díszítik a fát. Papi nagyon boldog, 21 évet kellett várnia a karácsonyfára… 😀
Deep Creek Természetvédelmi terület
Készül a mini csiga és a palacsinta
Na melyiket egyem? Társasozás mindenhol, mindenkor!
Az egyik homokvárunk
Vannak akik szilveszter napján születtek… igaz Gábor? Gábor személyében nagy TEJFÖLTESTVÉRRE találtam. De azt hiszem, hogy Gábor még az én tejfölimádatomat is felül tudta múlni. Én is majdnem mindenbe tejfölt teszek, de a töltött paprika azért az már SZENTSÉGTÖRÉS!!! Boldog Születésnapot!
Újév első napján végigsétáltunk a Marino-Hallett Cove ösvényen
IGEEEN! Megcsináltuk!
-
Az éjszakai műszakos tűzjelző
Október első hétvégéje hosszúhétvége volt, a hétfő ugyanis a munka ünnepe. Éljen! Ehhez mi hozzácsaptuk a keddet is és négy napra elhaladtunk Katiékkal az Aligátor-hasadékhoz. Mivel a hajnalok még igencsak hűvösek voltak, így két kabint béreltünk a hasadékhoz legközelebb eső kempingben. Voltunk már ebben a Nemzeti Parkban, bejegyzés is íródott az Aligátor-hasadékról, így nem szeretném ismételni önmagunkat. Na meg unalmas is lenne, úgyhogy csak egy-két újabb túrát említenék meg a környékről és csatolnék pár szép képet. Illetve a tűzjezővel folytatott harcot osztanám meg veletek.
Jó is volt, hogy egy kicsit kimozdultunk, mert megint eléggé bevackoltunk magunkat télen a barlangunkba. Az idő végig nekünk kedvezett, napközben 20-25 fokok, szikrázó napsütés. Ismét megcsináltuk a kihagyhatatlan Aligátor-hasadék túrát. Nem túl hosszú, de tartalmas séta a magas sziklafalak között, sok százmillió éve megkövesedett tengerparton és a patak medrében. Sajnos nagyon kevés víz csörgedezett a hasadékban. Sokkal vadregényesebb szerintem áthaladni a hasadékon, amikor van tétje a köveken ugrálásnak. Na majd legközelebb.
Vonatoztunk egyet a híres Pichi Richi gőzössel. Quorn városából indul, szűk bevágásokban, völgyhidakon, hegyek köz kanyarogva éri el a Woolshed Flat-et, ahol lehet egyet piknikezni, míg a gőzmozdony „megfordul” és indul vissza. Fel lehet kéredzkedni a gőzösre is megszemlélni a technikát míg áll. A vonatkocsik szépen fel vannak újítva. Eredetileg minden kocsiban volt egy zuhanyfülke és egy budi is szépen kivitelezett, rozsdamentes, felhajtható mosdókagylóval és zuhanyfejjel. Az út alatt minden kocsiban utazik velünk egy önkéntes is, aki mesél a vonatról, a régmúlt időkről, a környékről. Quorn városa arról is híres, hogy nagyon sok filmet forgattak itt. A rendezők szeretik a város széles utcáit, a vadnyugatot idéző házaival. Hangulata van. Az épületek is azt sugallják, hogy itt megállt az idő. Az egyik kávézó, ahova kapucsínóra ugrottunk be, régen egy nagy „mindenes” bolt (General Store) volt. Olyan, mint otthon a 80-as években a Skála vagy a Centrum, csak kicsiben. A kávézó megtartotta a régi bolti polcokat, a főpénztári kuckót, a fejünk felett futó „kötélpályákat”. Ezek arra voltak hivatottak, hogy a pénztárakból a blokkot és a váltópénzt a főpénztárhoz szállítsák. Az egyik kávézóasztal egy nagy fujtatóból lett kialakítva. Annyira jól nézett ki, hogy legszívesebben hazahoztam volna, hogy a mi nappalinkban díszelegjen.
Útközben a vonatról látható volt egy hegy. Na jó, több is, de ez a hegy nem akármilyen hegy. Az önkéntes azt mondta, hogy ez a hegy az ördög arca profilból. Tényleg úgy nézett ki, mint egy emberi fej oldalról. Hogy miért ördög? Valószínűleg a kampós orra az oka, amint az a képen is látszik. Bennem persze egyből az merült fel, hogy: és meg lehet mászni? Igen. Devil’s Peak (Az ördög csúcsa) a neve. Katiék nem csatlakoztak a csúcshódításhoz, így ketten „futottunk” neki.
Szerencsére nem volt tömeg, pedig hétvége-hosszúhétvége-iskolaszünet kombó volt. Egy négyes csapat ért le a parkolóba a hegyről, mikor odaértünk. Mondták, hogy senki sincs fent. Nekiindultunk. Nem egy nagy táv, mert két óra alatt meg lehet járni bámészkodással együtt, de folyamatosan felfelé halad. A végén már a kezünket is használni kellett. De amikor kiállsz az Ördög orrára… a látvány feledteti a tüdőt majdnem kiköpő kaptatót. Háromszázhatvan fokos panoráma tárult elénk a Flinders Ranges déli részéről és egészen el lehetett látni a Spencer-öbölig. Lábat nem mertünk lelógatni az Ördög orráról, mert elég nagy volt a mélység és nem tudtuk mennyire stabil a perem, így csak hasalva kandikáltunk le. Ha erre jártok semmiképp ne hagyjátok ki ezt a hegycsúcsot. Elvileg 700 millió éves fosszíliákat is lehet látni útközben felfelé a hegyre, legalábbis ezt írta az információs tábla a parkolóban. Gyakorlatilag semmit se láttunk. Pedig mi aztán minden sziklát átvizsgáltunk, köveket arrébbrugdostunk, de semmi. Ha valaki járt arra és találkozott fosszíliával ossza meg az infót, mert én cseppet elkeseredtem, hogy nem láttam egyet se.
Papi hasal az Ördög orrán
Közösen elautóztunk a Hancock kilátóhoz, ahol egy „Jeti” mindig beleugrott a képbe. Délutánonként társasoztunk, majd nagyokat zabáltunk. Katiék hoztak egy nagy adag babgulyást (ennek még lesz visszhangja a tűzjelzős bekezdésben), amin az első este osztozott meg a banda. Másnap mi főztük a vacsit, indiai csirkét kotyvasztottunk rizi-bizivel. Desszertnek még otthon sütöttem egy citromos-csokis-marcipános kuglófot, ami már az első nap elfogyott. Még szerencse, hogy Kati hozta az előre lebeszélt gofri sütőjét. Sötétedés után pedig posszumokat etettünk a kemping udvarán.
Egészen mostanáig úgy gondoltam, hogy ha kihal az emberiség, akkor majd a hangyák és a csótányok veszik át az irányítást a Föld felett, mert annyian vannak és olyan ellenállóak. De nem. A posszumok fogják uralni a Földet. :)) Minden este a kempingben össznépi posszumetetés van. KempingesJózsi répát, kenyeret, megmindenmásmaradékot aprít, kannában hozza és mutatja mely fák üregeiben laknak a posszumok. És tényleg. Meglobogtatod az odu előtt az almát és hoppá, egyszercsak egy kis fej jelenik meg. Komótosan kimászik őkelme, mindjárt utána jön a másik is és elkezdődik a kaja kunyerálás. Aztán egyre többen és többen jönnek. Nappal meg nem mondtuk volna, hogy itt ennyi posszum lakik. Mondjuk a földön lévő „drazsé” mennyiségéből már gyanakodhattunk volna, de az első estéig ez nem esett le. Annyira jópofák voltak. Volt, amelyik csak a farkával kapaszkodva fejjel lefelé lógott és úgy koldult. Aztán elkezdtek rádmászni, hogy „kéremszépen, kérek még!” Hihetetlen kis éhenkórászok voltak. Aztán éjszaka meg a kabinok tetején randalíroztak. Mókás egy társaság! Otthon a bagoly és a mókus lakik faoduban, itt a szivárvány papagájok és a posszumok. Vicces.
Első este a társasozás-babgulyásozás-posszum etetés után elvonultunk a kabinunkba aludni. Zuhany, majd öt perc TV bámulás után be is ájultunk. Éjjel 11-kor arra ébredtünk hogy a tűzjelző egy nagyot sípolt majd elhallgatott. Felültünk, gyors körbenéztünk, hogy hol csaptak fel a lángok, beleszimatoltunk a levegőbe, de semmi füstszagot nem éreztünk. Biztos csak jelzett nekünk, hogy itt csücsülök a plafonon, nem csak egy dísz vagyok, működöm, ne aggódjatok. Mi is úgy gondoltuk, hogy csak „mögriadt”. De nem. Egypercenként sípolt egy hangosat. Telefonom stopperjával mértem. Csak picit lettünk idegesek. Miért most, miért ez a kabin, miért éjszaka, miért pont mi? Hirtelen ezek a kérdések villantak át az agyamon.
Papi, a műszaki ember: valószínűleg melege van. Ami persze hülyeség, de ja legszebb álmából felriadva ez jutott elsőre eszébe. Felpattant, kinyitotta a bejárati ajtót és még két abalakot (megjegyezném hogy zergeb…szó hideg volt). Nem segített. Újabb ötlet: túl sok széndioxidot lélegeztünk ki és lehet, hogy ez a műszer ezt is érzékeli. , és a kispárnájával legyezte a tűzjelzőt. Semmi. Bip-egyperc-bip-egyperc-bííííp-egyperc-bíííííííppppp és így tovább. Következő okos ötlet: biztos a babgulyás a ludas. Mostantól tilos pukizni! 😀 Öt perc eltelt. Síri csend. Hét perc. Még mindig semmi. Magunkban jót kuncogtunk, velünk mertél ujjat húzni kis tűzjelző?! Elkezdünk visszakucorodni. Bíp. Bíp. Bíp. A jó édes….. Mit csináljunk. Fél éjfél. Zörgessük fel Katiékat és cuccoljunk át az ő hatszemélyes kabinjukba nyálival-ölcsivel ? Nem jó ötlet. Bíp. Bíp. Bíp. Javasoltam Papinak, hogy menjen a kemping irodájához, mert tudtuk, hogy KempingesJózsi az iroda mögött lakik, keltse fel és kérjen segítséget. Elvégre fizettünk a szállásért, és így nem lehet reggelig aludni, hogy percenkét sípol valami. Mi ez, egy vallatás? Kezdtem ideges lenni.
Papi eltűnt az éjszakában. Jó sokáig elmaradt. Már kezdtem aggódni. Viszont mikor elment még sípolt vagy öt percen keresztül aztán elhallgatott. Ez de ciki lesz. Papi kirugdossa a közel hetven éves KempingesJózsit az ágyból a semmiért. Biztos el fog durrani az agya. Tíz perc, még mindig síri csend és Papi még mindig sehol. Egyszercsak megjelenik az ajtóban Józsival. Próbáljuk a csendet megmagyarázni, mert a szemét kis tűzjelző épp kussolt. Józsi: de ugye nem cigiztetek itt bent? Azt hiszem az arcunkra volt írva a válasz. Éjfélkor? Mi és a cigi? Józsi, ugye nem gondolod azt, hogy éjfélkor felkeltenénk téged azzal, hogy bent cigizünk és sípol a tűzjelző és na… légyszi tussold már el valahogy… És akkor csodák csodájára megint elkezdett sípolni.
Ebben a pillanatban épp örültünk annak, hogy sípol. Ekkor Józsi fellépett a kabinban lévő székre. Az ütő megállt bennem. Józsibácsi hetven éves. A szék egy érdekes tervező agyszüleménye. Megpróbálom leírni: egy S alakúra hajlított szék, ami ha remegsz rajta egyre jobban berugózik. Na ezen egyensúlyozott egy, a Papinál magasabb hetven éves ürge éjfélkor a halál f…n mindentől távol. Kapaszkodni nem tudott, mert mindkét kezére szüksége volt ahhoz, hogy valahogy kinyissa a tűzjelzőt. Beletelt vagy öt percbe mire késsel feszegetve kinyitotta. Istenem csak nehogy leessen. Szóltam Papinak, hogy inkább csinálja ő, de az öreg nem engedte. Szerencsére nem esett le. Kicserélte az elemet. Vártunk. Semmi. Öreg elköszönt. Éjjel fél egy. Megpróbáltunk visszaaludni. Bíp. Mi van???!!! Bíp. Bíp. Szerencsére csak hármat sípolt aztán „elaludt”. Elalvás előtt még Papi elmesélte, hogy azért jött ilyen sokára, mert minden ablakon bezörgött, mit zörgött, dörömbölt az irodán. Bent fényesség volt és üvöltött a TV, Józsi meg biztosan bealudt a doboz előtt, ezért nem hallotta meg. Ráadásul míg várt az öregre a posszumok letámadták és mint egy zombi filmben másztak felé, másztak rá és követelték a jussukat: hol a kaja!?
Mi a tanulság? Mindig legyen a zsebünkben egy 9 voltos elem. 🙂
Kata
-
Éljen a lóverseny!
Én személy szerint nem rajongok eme sportért, sajnálom a lovakat. Viszont annál jobban örülök a március 13-ának, mert Dél-Ausztráliában ez a nap munkaszüneti nap. Ez ugyanis a „lovi” napja. Nekem meg inkább csak egy újabb hosszú hétvége. El is terveztük Katiékkal, hogy elugrunk Riverland-be kempingezni 3 napra. Bő két héttel előtte elkezdtem hívogatni a folyóparti kempingeket, hogy befoglaljak. Mindenhonnan elhajtottak, hogy sajnos már minden helyük le van kötve. Már-már ott tartottunk, hogy akkor vadkempingezünk a Nemzeti Parkban, mikor is Kati talált egy kempinget, ahol furcsa mód volt hely, ráadásul egyből két hely és a hab a tortán, hogy egymás melletti helyek. Ezt a mákot! Annyi, hogy nem a folyó partján, hanem a Bonney tó partján. Nem mindegy? Víz, víz.
Az utóbbi években kezdték a kempingtulajdonosok bevezetni azt az íratlan szabályt, hogy ilyenkor munkaszüneti napokon nem lehet egy-egy éjszakára befoglalni csak a három napot lefedő hosszú hétvégére. Mondván, hogy elvesszük azoktól a lehetőséget, akik hosszabb időre maradnának. Nem igazán értek ezzel egyet, mert mi van azokkal (és itt azért nagyon sokan vannak), akik hónapokat utaznak és mindenhol csak egy-egy éjszakát maradnak. Pont úgy, ahogy mi tettük annó, mikor Darwinba mentünk, vagy mikor Tasmániában voltunk. Na mindegy, hagyjuk is ezt a szálat. A lényeg, hogy kempingesGizi közölte, hogy minimum 3 (!) éjszakára lehet befoglalni…??!! De Gizi, a hosszú hétvége 3 napból és két éjszakából áll. Nem baj, 3 éjszaka a minimum, punktum! Kénytelenek voltunk lenyelni a békát, mert itt legalább volt hely. Két variáció volt, vagy bukunk egy éjszakányi sátorhelyet, ami nem egy nagy összeg, vagy igyekszünk hamarabb lelépni a melóhelyről pénteken és akkor már péntek este is lent tudunk aludni, eleget téve a „minimum 3 éjszakás” foglalásnak. Nem is akarok nagyon habozni ezen a minimum 3 éjszakán, mert ez azért már a kitolás kategóriát feszegette…
Végül úgy alakult, hogy pénteken ebéd után már le is pattantunk a munkahelyről, hazaugrottunk, becuccoltunk Dömébe és irány Riverland. Katiék pár órával korábban tudtak indulni, mi este fél 7-re értünk le. Furcsa mód a recepció már zárva volt, de Katiék leadták a drótot kempingesGizinek, hogy mi este 6 után érkezünk. Így Gizi útközben fel is hívott, menet közben ki is fizettük a foglalást, Gizi megadta a kódot, amivel a szekrény nyílik, amiben az a nevünkkel ellátott boríték van ami tartalmazza a sorompó kódját és kérte hogy másnap reggel vigyük majd a recepcióra a kitöltött bejelentkezési lapot. Hááá,t cseppett körülményes bejutni ebbe a „szigorúan őrzött objektumba”… mint valami titkos katonai létesítmény. Négyjegyű titkos kód a szekrényhez, amiben van egy hatjegyű kód a sorompóhoz. Hah. Mi a tökömért nem tudta megadni a telefonban a sorompó kódját? Hisz a telefonos bankkártya azonosítás után már tuti tudta, hogy mi vagyunk azok és nem valami csaló sátorhely foglaló banda. Ez a kurva sok PIN-kód és jelszó fog egyszer a sírba vinni.
Katiék már kicuccolva, a féltető alatt hüssőlve vártak. Ők már meglépték a sátorozás utáni következő lépcsőfokot. Tavaly ugyanis vettek egy „off-road”-os karavánt, amit december-januárban fel is avattak egy hosszabb Queensland-i körtúrával. Emlékszem, mikor legelőször mentünk együtt sátrazni és a fiúk rögtön az első nap kiégették a konyhasátor szúnyoghálós részét és mint két szorgos szövőnő egy rögtönzött mosogatórongy gyors odavarrásával orvosolták a problémát. Mi a Katival épp a mosdóból jöttünk vissza és a varró férfiak látványa fogadott. Feküdtünk a röhögéstől. Boti -aki idén februárban kezdte az egyetemet- meg akkora volt, mint most mikRobi. Atyaég, hogy rohan az idő! Szóval egyszer majd mi is megérjük azt talán, hogy sátor helyett karavánt nyitunk. De most még nagyon megfelel a tetősátor. Imádom Döme tetején a kis kuckót. Papi bemanőverezett Katiék karavánjához és egybenyitottuk a féltetőket, hogy egy nagy közös teret alakítsunk ki.
A kemping és a jó idő feledtette velünk a túlkomplikált belépőt. A hely a Bonney-tó partján terül el, ami kedvelt pontyozó tó. A fiúk most nem lógattak, Papi be se tette a botját, Laci ugyan hozott botokat (még Papinak is), de mit csináltunk volna a hallal ha fognak. Meg amúgy is ez a vírusos pontyfertőzéses mizéria kicsit betett a rántott pontyszeleteinknek. A tó partja homokos, van strandröplabda pálya, nagy vizi ugrálópárnák, medence, parti ugrálópárna, egyszóval tuti jó hely. Nem utoljára jártunk itt.
Terv nélkül érkeztünk. Azaz egy halovány terv volt, hogy esetleg kenuzunk a folyón és a holtágakban, de annyira jól esett a tunyulás, hogy semmit se csináltunk. Papi felettébb örült ennek. Semmi rohanás nem volt. Fürödtünk a medencében, a fiúk strandröplabdáztak (csajok túl lusták voltak), társasoztunk (végre!), jó nagyokat zabáltunk, naplementét néztünk, este a Hold krátereit kémleltük Boti távcsövével és egy-két helyre elkocsikáztunk a Nemzeti Parkban. Többször jártunk már a Riverland-ban, de még mindig maradtak felfedezetlen helyek. Szerencse, hogy nincs túl messze. Három órányi autókázásra Adeleide-től. Biztos vagyok benne, hogy nem most voltunk itt utoljára.
-
Állati vasárnap
Pontosan 10 évvel ezelőtt jártunk a Cleland-i „vadasparkban”. Mikor 2007 év elején megérkeztünk Adelaide-be Katiékkal és Szilviékkel együtt felkerekedtünk és elmentünk megnézni Ausztrália eme furcsa állatait. Akkor először etettünk kengurukat és fogtunk a kezünkben koalát. Nekünk mindez akkor nagy szó volt, hisz sokat vártunk és tettünk a letelepedési vízumért. Az eltelt 10 év szinte minden napját élveztük és az elkövetkező évek/évtizedek napjaival sem lesznek gondok, ahogy magunkat ismerem. Egy véletlennek köszönhetően látogattunk el ismét ebbe a parkba. Március elején egy új magyar család érkezett ide. Első körben csak rövid időre szétnézni, felmérni a terepet, érvényesíteni a vízumot, tájékozódni munka területén, ismerkedni a várossal. Aztán majd ha minden a terv szerint alakul, akkor ők is felcuccolnak és kivándorolnak. Kati felvetette, hogy mi lenne, ha ellátogatnánk velük Cleland-be kengurukat tápoltatni. Mégiscsak Ausztráliában vagyunk! Vagy nem? Csak nem megy úgy haza az ember hogy nem látott kengurut és koalát közelebbről…?
Érdemes nyitásra odamenni, mert akkor még éhesek a kenguruk, wallabyk. Később már csak az árnyékban szunyókálnak és nem akaródzik nekik odaugrálni hozzánk, mert tele a bendőjük. A pénztárnál lehet venni nekik egy kis zacskónyi eledelt és már mehet is a „kenguruvadászat”. A kis éhenkórászok úgy lerohantak minket, hogy mikRobi és Papi alig bírta őket kordában tartani. Meg se várták, míg kiveszik az elemózsiát a papírzacskóból, beledugták a fejüket és onnan akartak lakmározni. Volt olyan, aki fogta Papi kezét, hogy nehogy elvegye a magokat. Persze ilyenkor lehet őket „nyaggatni”. Papi ki is használta a lehetőséget, húzogatta a fülüket, bökdöste az orrukat. Nagyon barátságosak voltak, mikRobi a félénk kis jószágok becserkészésére specializálódott. Most viszont nem találkoztunk a fehér (albínó) kenguruval. Vagy jól elbújt, vagy már nincs ott.
mikRobi egy cickányszerűséget édesget magához
A koalasimogatás ebben a parkban két részre oszlik. Az egyik ingyenes. Itt csak oda lehet menni a koalához, aki egy alacsony fán komótosan lakmározik. Meg lehet simogatni a hátát és lehet vele „szelfizni”. A másik egy fizetős produkció, ahol már kézbe is adják ezeket a szőrös gombócokat. Egy profi fotós képet csinál, amit szintén jó pénzért meg lehet venni, de saját géppel is lehet fényképeket készíteni (legalábbis 10 éve lehetett). Viszont van egy másik park itt Adelaide-ben (Gorge Wildlife Park), ahol nem kell külön azért fizetni, hogy megfoghassuk a koalát. Szóval akinek ilyen fogdosási tervei vannak, az jobban jár ha a Gorge Park-ba megy. Kisebb területen helyezkedik el, viszont jóval olcsóbb a belépő és itt is ugyanúgy lehet etetni a kengurukat.
A parkban lehetőség van piknikelni is „hozott anyagból”, vagy a büfében vásárolni valamit, mert fél napot minimum el lehet itt bóklászni.
-
Egy másik gabonasiló új „ruhája”…
Mindig is irigyeltem azokat, akik blogot vezetnek és napra készen (vagy legkésőbb másnap) írják meg az események történését. Én sajnos fényévekre vagyok ezektől. A következő rövidke négy bejegyzés az elmúlt egy hónap történéseit eleveníti fel pár mondat és néhány kép erejéig. Aztán majd jön a Húsvét! 🙂
Február végén barátainktól kaptunk egy üzenetet sms-ben, hogy „ezt” láttuk-e már? Épp Melbourne-be tartottak munka ügyben és útközben Coonalpyn falucskában festett gabonasilókat láttak. Biztos emlékeztek, mikor Tasmániából jöttünk hazafele, tettünk egy 150 km-es kitérőt, hogy lássuk a Brim-i silókat, amire a művész négy tiszteletbeli farmert festett, fellendítve ezzel a piciny falu turisztikai forgalmát. (erről a linkről visszanézhető a Brim-i siló, a bejegyzés legvégén van)
Coonalpyn 2006-ban 231 lakost számlált, azóta valószínűleg ennél jóval kevesebben lakják. Kezd elnéptelenedni, kihalni. Guido van Helten, aki a Brim-i silókat és sok más utcai falfelületet is megfestett már, most öt iskolás gyereket pingált a betonfelületre abban bízva a helyiek által, hogy itt is fellendül a turisták forgalma. Coonalpyn Adelaide-től 160 km-re van. Az elmúlt két hónap sorozatos túlórái, lakás-munkahely, lakás-munkahely közti ingázás cseppet eltelített minket. Kapva kaptunk az alkalmon és egyik nap a hét közepén leléptünk délután 3-kor a munkahelyről és elvittük Dömét sétálni Coonalpyn-ba. Este 7-re már otthon is voltunk és egy újabb élménnyel gazdagodtunk. Ottjártunkkor még csak két gyerek volt felfestve és sajnos nem sikerült munka közben elcsípnünk a srácot, de ennek ellenére jól esett ez az őrült kis kiruccanás. Mára már elkészült mind az öt gyerek. Ezen a linken meg lehet nézni a művészt munka közben is:
-
Óriások földjén…
Jó pár hónapja történt az eset, de nem volt érkezésem azonnal megírni a szenzációs hírt, illetve a National Geographic hivatalos megerősítésére is várnom kellett. :))
Adelaide egyik külvárosi tengerpartján sétáltunk, mikor erre a furcsa „fosszíliára” bukkantunk, amiből arra a következtetésre jutottunk, hogy a Gulliver utazásaiból ismert óriások szigetére csöppentünk. Egy tökéletes állapotban fennmaradt megkövesedett óriás kezét találtuk meg. Hi-hi-hiiii. 😀
Hihetetlen! Mindig járjunk nyitott szemmel, mert a természet csodákra képes!
Amúgy tavaly november óta szinte semmi sem történt a házunk táján. Ahogy Papi korábban már megírta, decemberben egy hónapra Magyarországra látogattunk. Mikor visszaértünk szomorúan tapasztaltuk, hogy a munkatársak megvártak a rengeteg munkával (őszintén szólva ismerve a hozzáállásukat nem is volt meglepő). Alku pozícióban voltunk, mert a cégnek nagyon kellett a határidős befejezés és mivel mindenki tojt bele, ezért csont nélkül átment a csúszó kérelmünk. Az elmúlt 6 hétben heti hét napot dolgoztunk, napi 10-12 órával és ezzel sikerült is HÁROM HÉT EXTRA szabit összeszednünk. Juhéj! Kalandra fel! A lista végtelen hosszú… Szóval ezért is tűntünk el megint a radarról.
Kata