Mint minden évben, idén is nagyon vártuk a szokásos karácsony-szilveszter közötti leállást. Cégünknél ez mindig kérdéses. Sosem tudjuk biztosan, hogy megáll-e az élet, vagy sem. Minden a megrendelőktől függ, ezért nem tudunk befoglalni semmi komolyabb utat. Általában nekünk mindig képlékenyek az ünnepek. A családhiány és persze a nyári 40 fokok miatt valahogy nincs karácsonyi hangulatunk. Soha nem is lesz. De erről már biztos írtunk. Így ha tehetjük egy ad-hoc sátorozással szoktuk múlatni az időt, mert egy irinyó-pirinyó sátorhely úgyis akad valahol, ha nem, akkor marad a vadkemping.

Az idei ünnepekre is háromféle variáció kreálódott. Egy: nem megyünk sehova, mert dolgozni kell. Kettő: 4 szabadnappal 11 napos utat tudunk csinálni. Három: 7 szabadnappal 16 napos komoly túra alakítható ki. Célállomás a Wilsons Promontory Nemzeti Park, vagy ahogy az ozzik hívják: a „Prom” volt. Már tavaly is ide készültünk, de akkor a munka közbeszólt. Idén is rezgett a léc. A cég elnyert két nagy munkát, amit mindkét megrendelő január végi teljesítéssel kért. Ki is tört a pánik a cégben, hogy ezt akkor most hogyis fogjuk megcsinálni, de végül rengeteg dolog közbeszólt. A megrendelő nem tudta időben átadni a földi illesztőpontokat. Elromlott az egyik kameránk így késve repültük le a területet, a kisrepülő is szarakodott, stb… Ebből adódóan majd február-márciusban fogunk belefulladni a munkába. Nézzük a pozitív oldalát: lehet plusz órákat gyűjteni a következő kirándulásra.

A variációk közül a kettest tudtuk megjátszani, így végre valahára sikerül majd bővítenünk a „legek” listáját és el fogunk jutni Ausztrália legdélebbi pontjára. Elkezdtem tervezni az utat. Váltottam egy-két emailt Krisszel, aki már járt a parkban és sok jó tanáccsal látott el. Kiderült, hogy a Prom annyira felkapott hely, hogy ha a főszezonra (karácsony-január) nem foglalunk szállást még júniusban, akkor a parkban lévő 500 férőhelyes (ez egy kisebb falu!) kempingbe esélyünk sincs bejutni. Akik szeretnének a nemzeti park szívében karácsonyozni, azoknak online kell leadniuk a jelentkezésüket júniusig. Bekerülnek egy nagy „üstbe” és mint a lottósorsolás kihúzzák azt az 500 nyertest, akik sátrat verhetnek ott. Aki időközben meggondolja magát és sorsolás után mégis törölteti a foglalását, annak büntit kell fizetnie. Illetve van egy minimum, hogy mennyi éjszakát lehet befoglalni. Nem lehet csak egy napra sátrat verni, mert aki egy hétre menne, attól elveszi a helyet. Farkastörvények vannak Viktória államban. :)) Mi meg honnan tudhattuk májusban, hogy a karácsonyunk szabad lesz??!! Sehonnan. Esélyünk se volt befoglalni. Így kicsit bizonytalanul december elején elkezdtem hívogatni a parkhoz közel eső települések, halászfaluk kempingjeit és bátortalanul kérdeztem meg, hogy esetleg van-e még helyük karácsonyra. Hát persze, hogy mind tele volt. Aztán Foster városka kempingje mondta, hogy van hely. Gyorsan be is foglaltam 6 éjszakára. A teljes összeg felét kérték előlegben, ami azt jelentette, ha nem megyünk, bukjuk az előleget, hacsak nincs valami tuti jó alibink. Mondjuk az Armageddon, igaz Csabi?

Szóval kicsit félve, de befoglaltam a szállást. Aztán december 19-én befutott a két nagy munka és úgy nézett ki, hogy bukóba megy a 120 dollár előleg… Átgondoltuk: ha olyan sok a munka és tudunk csinálni egy csomó plusz órát, akkor szemet hunyunk a 120 dollár felett. De a dolgok jóra fordultak.

December 25-én korán reggel indultunk. Kihalt volt a város, hisz 25-26 munkaszüneti nap, mindenki otthon karácsonyozott. Alig láttunk embereket, autósokat. A városból kivezető gyorsforgalmi úton is csak 1-2 autó jött szembe, kifele szinte senki. Nem akartuk egyhuzambam lenyomni az Adelaide-Foster szakaszt, ami kb 10 órányi vezetésre van (900 km). Utálunk sátrat verni sötétben. Ráadásul az unalmas autópályás szakaszokat is utáljuk, ha tehetjük inkább mellékutakon gyönyörködünk a táj szépségében. Ezért úgy terveztük meg az utat, hogy fent északabbra kerültük ki Melbournet és Alexandra városában szálltunk meg egy motelben. Majd onnan egy véletlen balra fordulásnak köszönhetően keresztül hajtottunk a Yarra Ranges Nemzeti Parkon. Ez nagyon-nagyon jó eltévedés volt. Erről bővebben később. December 26-án délután érkeztünk Foster városka kempingjébe, ahol 6 napot töltöttünk. Ez volt a bázis. Innen indultunk a szélrózsa minden irányába. Tudtuk, hogy január a főszezonok főszezonja a Great Ocean Road-on, de szerettük volna újra látni az Apostolokat és ha már ott vagyunk, akkor a kék-tó kötelező megálló ilyenkor. Szóval a visszautat a parton végig a híres GOR-on terveztük, Mount Gambier érintésével. Igen ám, de ilyenkor a part menti városok kempingjeiben, moteljeiben, hoteljeiben egy tűt sem lehet leejteni, így kénytelenek voltunk megszállni az Apostoloktól 60 km-re beljebb a szárazföldön. Ismét egy motelos éjszaka, most Terang faluban, és január másodikán már robogtunk is haza Adelaidebe.

Az út Alexandráig eseménytelen volt. Kicsit csalódottak is voltunk, mert pár évvel ezelőtt, mikor szintén karácsony tájékán mentünk a Grampiensbe, akkor elég sok vicces télapós dolgokat láttunk. A helyiek díszítették fel a kocsibehajtókat. Jókat derűltünk rajtuk. Idén viszont egyet sem láttunk. A hazafele út viszont kárpótólt minket, rengeteg Télapóba botlottunk.

Este 6-ra meg is érkeztünk a motelba, pontosan 780 km-re van Adelaidetől. Munkaszüneti nap révén minden zárva volt, így jobbhíján a megmaradt szendvicseinket toltuk be vacsira. Szívesebben ettünk volna valami főtt ételt, de nem volt kedvünk kotyvasztani a motelszobában. A motel nagyon igényes volt, nagy medencével, de nem volt olyan meleg, hogy csobbanjunk. Láttuk, hogy szolgálnak fel reggelit és az ára sem volt vészes. Úgy döntöttük, hogy miért is ne rendeljünk holnapra. Tudni kell, hogy az ozzik többségénél (még a meglett, nagy, erős firfiaknál is) a reggeli vagy zabkása, vagy müzli tejjel, vagy két szelet pirítós vegemite-al (ejtsd: vedzsemájttal). Ráadásul a VAGY az VAGY, nem ÉS, azaz vagy ez vagy az! Nem is értjük, hogy bírják ki ebédig, vagy hogyan tudják így a talicskát tolni… valszeg nem ők tolják, de ezzel a mennyiséggel nem lehet messzire ellátni sem. Mi meg még mindig a jó magyar szokást követjük. Bazi nagy, kiadós reggeli. Úgyhogy rendeltünk egy NAGY reggelit Papinak, egy kicsit kisebbet nekem és a sok sós kaja lefojtására még 2-2 szelet pirítóst lekvárral, mézzel. Az ürge kétszer kérdezett vissza, hogy ezt kettőnknek? Merthogy a bacon+2 tükörtojás+kolbász NAGY reggelihez is jár két pirítós. Mi meg mondtuk, hogy a 2-2 plusz piritós nálunk amolyan desszert és igen kérjük. A reggelit urasan a szobába szervírozták. Nagyon finom volt. Nem nekünk kellett tökölni vele és utána elmosogatni, visszapakolni a konyhadobozokat Dömébe. Mind az utolsó morzsáig elpusztítottuk, kettőt szusszantunk és útra keltünk.

Dél-Ausztráliában kiszáradt, sárga tájakon autóztunk keresztül, de ahogy átléptünk Viktória államba a táj kezdett kizöldülni. A Yarra Ranges környékén már szinte őserdőkön haladtunk keresztül. Az útjelző táblák kihelyezésében volt 1-2 hiányosság, így történhetett meg az, hogy az egyik meredek, kanyargós hegyi úton a térkép szerinti főútvonalat táblázták ki, mint lekanyarodó út (a térkép nem így mutatta). Persze, hogy az akadálytalanul folytatódó kicsit balra kanyarodó úton gurultunk tovább, ami egyre szűkebb lett. Végül egy egysávos földúttá alakult át. Az eső is elkezdett esni. Az erdő olyan sűrű volt, hogy esti sötétség borult ránk. Fogalmunk se volt merre járunk. Bekapcsoltuk a GPS-t, de az se mutatott semmit. A táj viszont nagyon szép volt. Annyi megnyugtató volt a dologban, hogy a mára tervezett szakasz Alexandra-Foster nem egy nagy táv (230km-3 óra), bőven van időnk vargabetűket írni. És hát olyan még nem volt, hogy egy út ne vezetett volna valahova. Abban biztosak voltunk, hogy egyikünk sem látott olyan táblát az út elején, hogy „zsákutca”, ergo: visz valahova. Az eső rendületlenül szakadt, a talaj meleg volt, a pára szállt felfelé, amolyan ködöt képezve. Igazi horrorfilmes környezet volt kialakulóban.

Aztán egyszercsak valami gyorsan mozgó „tárgy” átfutott előttünk. Átért és el is tűnt a buja növényzetben. Fel se fogtuk, hogy mi volt az. Aztán kis idő múlva egy újabb ugyanolyan valami, de most már annyit be tudtunk azonosítani, hogy madárféleség. Innentől kezdve nagyon figyeltünk. Harmadszorra az út mellett láttunk egyet, Papinak sikerült lelassítania és még időben elkaptuk a szemünkkel. Igen, ez a Lyre bird, magyarul: lantfarkú madár. Ez az a madár, ami képes más madarak hangját utánozni. Például tud úgy, mint a Kokaburra, vagy képes az autók riasztóját, a fényképezőgép kattanását, vagy a láncfűrész hangját is utánozni. Hihetetlen, de mégis igaz. Itt egy link, amin meg lehet hallgatni:

https://www.youtube.com/watch?v=VjE0Kdfos4Y

Láttunk egy negyedik átfutó lantfarkú madarat is, de sajnos egyiket sem sikerült lencsevégre kapnunk. De ha sikerül is kattintanom, akkor se látszott volna sok belőle, mert gyorsan szaladt és eléggé rosszak voltak a külső körülmények: eső, köd, szürkület, retkes szélvédő, mozgó autó… Így csak az agyunkba beívódott kép maradt meg. Útközben senkivel sem találkoztunk, ez is azt bizonyítja, hogy nem felkapott út ez. Viszont szép! Ha legközelebb jövünk, ide, akkor szeretnénk újra rátévedni erre az útra. Ezek után biztos lesz majd egy Yarra Ranges Nemzeti Parkos kirándulásunk is.

Végül kiértünk és egy kisebb kerülővel újra a tervezett szakaszon haladtunk és hamarosan meg is érkeztünk a kempingbe. A kemping kicsi, de szép. A mosogatásra kialakított egy darab mosogatót viszont keveslem, mindig sorban állás volt.  A fürdő-WC blokk is lehetne nagyobb, mert kicsit kevésnek tartom a 4 zuhanyzót és a 4 WC-t ennyi csajra, de a sátorhelyek gyönyörű füvesek. Nincs annál rosszabb, mikor egy poros, kavicsos helyen kell sátrat verni. Másnap ki is derült, hogy a Prom-ban lévő 500 férőhelyes kemping ilyen. Szerencsésnek tartottuk magunkat, hogy nem a Prom-ban kempingeztünk. A Prom kemping hátrányai: nagyon nagy területen van, por, zsúfoltság. Előnyei: a Nemzeti Park szívében van és szerintünk családosoknak kiváló, kőhajításnyira van a Tidal folyó, de erről majd később írok.

A fosteri kemping személyzete nagyon barátságos, a mellékhelyiség tiszta, csak az emberek nem tudnak rá vigyázni. Takarítás után 5 perccel találkoztam dolgokkal a budiban (nem egyszer, nem kétszer), amit nehezen tudok levenni agyra. Nem először botlok ilyenekbe és tudom, hogy nem a külföldi turisták csinálják ezt, hanem az ozzik. Lehet, hogy ez egy itteni szokás, amit nekünk még meg kell szokni… 🙁

Felvertük a sátrat, kipakoltuk Döméből a kajás dobozokat, vacsiztunk, majd eltettük magunkat. Másnap elvezettünk a nemzeti parkba. Először is lemértük, hogy milyen messze van a park és a kemping. Pontosan egy órányi vezetés. Tehát napi 2  óra kell majd az oda-vissza útra. Erre azért volt szükség, hogy meg tudjuk tervezni a túrákat. De aztán ember tervez…. Isten végez…azaz az időjárás végez. Teljesen mindegy volt mit terveztünk, már az első nap nem az történt.

Pár szó a parkról. Melbournetől 157 km-re van, ezért a Melbourniek körében nagyon felkapott hely, olyan lehet nekik, mint nekünk Adelaideieknek a Yorke-félsziget. Amúgy az egyik legnépszerűbb park Ausztráliában és szinte az egyik legérintetlenebb. Az állatvilág egészen hihetetlen: kokaburrák, rosella papagájok, wombatok, wallabyk, echidnák (hangyász sün), kenguruk, emuk, kígyók. Él itt egy ritka papagáj faj is az Eastern Ground Parrot (Pezoporus wallicus wallicus). Ha valaki lát egyet, akkor kérik, hogy jelentse hol, mikor látta vagy esetleg hallotta a hangját. Mi sajnos nem láttunk egyet sem, pedig nagyon figyeltünk.

Egy darab aszfaltozott út megy be a parkba a Tidal River nevű helyig, ahol a kemping is van (30 km-re a park bejáratától). Erről az aszfalt útról vannak jobbra-balra kisebb kitérők, amik rövid, pár kilóméteres sétával elérhetőek. A többi látnivalóhoz komolyabb túra szükségeltetik. A túraútvonalak hossza együttesen több mint 80 km. Vannak egynapos túrák, de vannak olyan körtúrák is, amik 1-2 vagy 3-4-5 naposak. Autóval nem lehet ezekre a helyekre eljutni. Még terepjáróval sem! Két részre különülnek el a túraútvonalak: Déli-körtúra, Északi-körtúra. A Déli részen vannak pottyantós budik, de a budikhoz nincs WC papír. Mikor befoglaljuk ezeket a túrákat a látogatóközpontban Gizi külön felhívja a figyelmet arra, hogy legyen nálunk budipapír. Az Északi részen már pottyantós budik sincseket. Itt az a szabály, hogy a táborhelytől és a vízfolyásoktól legalább 100 méterre ajánlott a „dolgot” elvégezni egy legalább 15 cm mély gödörbe, majd a budipapírral együtt be kell temetni. Ez van. Éljen a természet!

Nagy hátizsák, kis sátor, polifóm, hálózsák, WC papír (!), több napi kaja, ivóvíz, 4 évszaknak megfelelő ruha és indulhat a menet. Fürdési lehetőség nincs nagyon. Az 1-2 éjszakás vadkempingekben nincs semmi, ha szerencsénk van akkor van egy nagy esővízgyűjtő tartály, amiből utántölthetünk a kulacsunkba, de szigorúan forralás után igyunk csak belőle! Vagy csinálhatjuk, azt, amit az a francia turista csinált, akivel összefutottunk a hosszú túránkon.

Ezzel kapcsolatban cseppet le kell, hogy szóljam a látógató központ által kiadott térképeket. Főleg a hosszú túrára vonatkozókat. Nincs feltüntetve rajta, hogy hol vannak az esetleges vízlelő helyek. A mi hosszú túránkra vitt víz is épp, hogy elég volt. Az utolsó 5 kilóméterre (ami végig emelkedő volt) már csak fél liter maradt. Azt kortyolgattuk beosztósan. Pedig vittünk rendesen és mi csak egy nagyobb túrát tettünk. Képzeljük el azokat, akik 2-3-4 napig túráznak. Hány kiló vizet kell cipelniük a hátukon? Elképzelhetetlenül sokat. Na ez a francia srác épp előttünk haladt és minden egyes helyen letért az ösvényről, ahol úgy gondolta lehet valami ivóvíz. Aztán a Halfway Hut-nál beértük és mivel a mi túránk ugyanazon az úton haladt visszafele is, ezért már tudtuk, hogy hol van a víztartály. Mondtuk neki, hogy a kis kőház mögött van, eléggé eldugott helyen. Semmi tábla nem jelzi és a térkép sem. Szóltunk neki, hogy forralja fel. Mondta, hogy nem kell. Utána mentünk és megkérdeztük, hogy miért. Aztán mutatta, hogy kb 30 dollárért vett a gyógyszertárban víztisztító tablettát, ebből attól függően, hogy mennyire látja (?!)  piszkosnak a vizet, beledob egyet-kettőt és elvileg iható a víz. Hááát, lehet hogy működik, de mennyit is kell beleszórni pontosan? Főleg úgy, hogy ebben a tartályban kristálytiszta volt a víz. A korábbi vize a kulacsban (mutatta) koszos zöld színű volt, így azt mondta hogy ebbe a tisztába csak nagyon keveset tesz. Sok szerencsét! Amúgy meg mi van akkor, ha arra számítasz, hogy útközben feltöltesz majd vizet és csak egy napi adagot viszel magaddal és a tartályok meg üresek mert nem esett annyi eső??!! Kicsit lehetne jobban felkészült a látogatóközpont ebben a témában.

Ugorjunk vissza a mi túráinkhoz, mert túlreagáltam ezt a vizes kérdést. Szombaton, miután lemértük, hogy egy óra a kemping és a látógató központ közti távolság megkérdeztük Gizit a hosszú túrákról. Célunk a legdélebbi pont volt. Tudtuk, hogy ez egy hosszabb „séta” lesz. Míg én a sorban álltam, Papi körbeszimatolt időjárás ügyben. Meg is találta a falon kifüggesztve. Mikor odajött épp sorra kerültem. Felvázoltam Gizinek, hogy merre mennénk és kértem részletes térképet. Adott valamit, amit ők térképnek neveznek. Mondta, hogy akkor kell egy egyéjszakás szállás. Mondtam neki, hogy nem kell, mert szeretnénk egy nap alatt lenyomni, korán indulnánk és lesz nálunk fejlámpa is, ha esetleg valami miatt nem érnénk vissza sötétedés előtt. Gizi szeme kikerekedett: 40 km-t egy nap alatt? Nem fog menni. Nem igazán értettem a reakcióját, mert nekem csak 32 km jött ki, akár honnan számoltam. Mondtam is neki, hogy csak 32 km és igen egy nap alatt. De ő kétszer is a fejemhez vágta, hogy az márpedig negyven. Aki járt már arra cáfoljon vagy erősítsen meg, mert kicsit elbizonytalanodtam. Na mindegy, ott hagytam Gizit a 40 kilóméterével együtt. Értelme nem sok volt az információs központi látogatásunknak, csak annyi, hogy tudtuk pontosan, hogy a parkban milyen időjárás várható az elkövetkező egy hétben. Illetve megtudtuk, hogy az Oberon hegy felénél lévő parkolóba, hogyan lehet feljutni. Főszezonban le van zárva az odavezető út napközben és ingyenes kis buszok viszik fel és hozzák le az elfáradt kirándulókat. De ha valaki reggel 8 óra előtt odamegy, akkor még felmehet saját kocsival. Nyolc óra után zárják le, mert olyan sok a látogató, hogy csak gondok lennének. Ez azért volt fontos mert a hosszú túránk is ebből a parkolóból fog indulni és szerettünk volna minél korábban elindulni, viszont az első busz reggel 8:30-kor indul.

Gyors pillantás a Papi által begyűjtött időjárásokra és máris minden program borult. Azt terveztük, hogy az első két napban lötyögős sétákat teszünk a parkban, majd hétfő-kedd tájékán nekiugrunk a 32 km-nek. Szombaton és vasárnap verőfényes napsütés. Hétfő-kedd eső, viharos szél. Szerda felhős, borus idő. Csütörtökön meg már indulunk is vissza Adelaidebe. Újratervezés! Akkor most gyorsan „felszaladunk” az Oberon hegyre (6,8 km oda-vissza), mert süt a Nap és szép kilátás van az öblökre. Utána kiszaladunk 1-2 tengerpartra, visszasietünk a kempingbe és felkészülünk a vasárnapi nagy túrára. A többi napokat majd meglátjuk.

A szerencse mellénk szegődött az első napunkon a parkban. Ahogy kijöttünk az információs központból (délután fél egykor) beállt a busz. Gyorsan felugrottunk és 10 perc múlva már az Oberon szerpentinjén kaptattunk felfelé. Ki hitte volna, végig emelkedett a csúcsig. :)) Felértünk és a szemünk-szánk tátva maradt, olyan gyönyörű volt a kilátás az öblökre. A nap sütött és ettől a tenger vize még kékebb volt. Nem tudtunk betelni a látvánnyal. Félre is vonultunk a tömegtől és csak üldögéltünk a sziklán, bámultunk kifelé a fejünkből. Szép kilátás volt az Oberon, Norman, Squeaky és Picnic öblökre. Ahogy leértünk a parkolóba megérkezett az amúgy fél óránként járó busz és mi voltunk az a két utolsó utas, akik még épp felfértek a buszra. Szerencsére egyik helyen se kellett fél órákat várakozni, egyből levitt minket a látogató központhoz. Vészesen kezdett későre járni. Gyorsan kiszaladtunk megnézni a Tidal folyót, ami a kemping mellett folyik bele a tengerbe. Leszaladtunk még a Squeaky öbölbe, hogy napsütésben láthassuk a gránit sziklákat. Visszafele a kempingbe Papi észrevett egy, az út szélén bóklászó wombat disznyót. Beletaposott a fékbe, megfordult és végre valahára megláttuk életünk első vadon élő wombatát. Jóllakott napközis vigyor ült az arcunkra.

Este összepakoltunk mindent a másnapi hosszú túrára: szendvicsek, gyümölcs, víz, még több víz, csoki, esőkabát, vastag pulcsi, fejlámpa, eü-s dobozka, naptej. Reggel 5:30 csörgött a vekker (azaz a mobil). Hatkor már úton voltunk és hét óra előtt pár perccel megérkeztünk a parkolóba. Pontban reggel 7-kor elindultunk a legdélebbi ponthoz, ami az én számításaim szerint 32 km oda-vissza. Sajnos a vissza út ugyanazon a nyomvonalon halad, nincs lehetőség huroktúrára. Jó unalmas, de ez van.

7,4 km     Telegraph Saddle parkolótól a Halfway Hut

4,8 km    Halfway Hut-tól a Roaring Meg-ig (gyalogösvényen)

(4,5 km   vagy Halfway Hut-tól a Roaring Meg-ig a távíróvezeték földútján)

3,7 km    Roaring Meg-től a Déli Pontig

————————————————————————————————-

15,9 km oda *2 = 31,8 km, kerekítve 32 km oda-vissza, ami Gizi szerint 40 km.

Az Új-Zélandi Taranki vulkán megmászásából kiindulva (amin Papi meg akart halni) az iramot most Papi diktálta. Az első 7,4 km szinte csak lefele halad egy földúton, ebből az következik, hogy visszafele ezen a 7 kilóméteren fogunk meghalni. Az út unalmas. Elértük a Halfway Hut nevű helyet, ahol egy szép kis kőház van. Itt megálltunk egy fél órácskára reggelizni. A továbbútra két lehetőség van: haladsz tovább a távíróvezeték földútján (4,5 km) vagy a gyalogösvényt választod (4,8 km). Az a 300 méter különbség semmi. Mi odafele a földúton mentünk, visszafele a gyalogösvényen. A gyalogösvény kicsit érdekesebb volt. A földút nagyon ingerszegény. Monoton baktatás. Ráadásul a Halfway Hut-tól az út alattomosan emelkedik (nem baj, majd visszafele könnyebb lesz). Kb fél úton lehettünk ezen a szakaszon (azaz jó 10 km-re a parkolótól), mikor két srác beért minket, de hogyan? Rövidgatya, póló és nem volt náluk semmi hátizsák. Futottak és közben egyfolytában beszélgettek. Nem igazán értettük. Ez nem olyan, mint otthon a Normafa, hogy keresztül-kasul mennek a gyalogösvények és majd valamelyiken visszafordulsz. Itt több 10 kilóméteren keresztül nincs visszafordulási lehetőség . Visszafele jönni meg nem láttuk őket, úgyhogy baromi nagy kört futhattak. Rejtély… Tuti biztos, hogy UFO-k…

A Roaring Meg-nél szusszantunk 5 percet, majd nekivágtunk az utolsó 3,7 km-es szakasznak. Ez már igazi turista ösvény volt, nem földút. Szűken fel-le kanyargott a sűrű erdőben. Papi meg is csúszott egyszer és seggre ült. Szerintetek mi volt épp azon a helyen ahol taknyolt? Egy kupac wombat vagy wallaby kaki. Beleült? Igen. :)) Az volt a szerencséje, hogy a hátizsák hamarabb ért le mint a hátsója és így a zsák kapta telibe. Jót röhögtünk. Végül az ösvény kiért a sziklás partra, ahol már messziről láttuk a legdélebbi pontot. Egy tábla és egy kis zászlócska jelezte. Elértük Ausztráli legdélebbi pontját! Egy szikla tövében, szélárnyékban megpihentünk egy fél órácskára. Megebédeltünk és valahogy nem akaródzott visszaindulni. Tudtuk, hogy ugyanazon az úton kell majd haladni. Láttuk magunk előtt minden egyes szakaszát. Nincs annál rosszabb, mikor oda-vissza ugyanaz az út. Nincs meg az a bíztató, ösztönző érzes, hogy a következő kanyar talán könnyebb lesz, talán nem lesz olyan meredek, talán mindjárt ott vagyunk az elágazásnál. Ráadásul én kicsit szorosabbra húztam a bakancsomat a kelleténél és nagyon fájt a bokám és a lábszáram. Vízhólyagok nem voltak, csak fájt. Így míg ebédeltünk a sziklákon én az éppen arra járó helikopternek, motorcsónaknak kiabáltam, hogy mentsenek ki és vigyenek vissza, de nem hallották meg. 🙁

Megcsináltuk a kötelező képeket, átintegettünk a Déli Sark pingvinjeinek és elindultunk vissza. Nem volt egyszerű. Az ülő munka igencsak rányomja a bélyegét a teljesítményünkre. Az utolsó 7 km-es emelkedőn (!) én már majdnem meghaltam. Papi nagyon jól bírta. Nekem a lábaim már csak térdben hajlottak. Így jár az, aki bénán köti meg a bakancsot. Ráadásul bakancsot nem igazán célszerű hosszú túra alkalmával lazítgatni/levenni, mert ha egyszer leveszed nem biztos hogy újra vissza tudod venni. A lábad beledagad, kitölti a cipőt. Jobb békén hagyni és csak a túra végén levenni. Lassan vánszorogva, 5 percenként meg-meg állva végül délután 16:51-kor visszaértünk Döméhez a parkolóba, ahol én kifeküdtem és alig vártam, hogy papucsba bújhassak.

A túra elején még beszélgettünk arról, hogy milyen jó lenne nagyhátizsákkal több nap alatt bejárni a parkot. Vadkempingezni. Eljutni a távoli öblökbe, ahova csak kevesen jutnak el. Látni az érintetlen természetet. A hajnali és esti órákban vadak figyelni. Nincs az az Isten! Puhányok vagyunk. Maximum annyi, hogy ha legközelebb visszajövünk, akkor több egynapos túrát csinálunk ezen öblökbe, de szigorúan 20 km alatt maradva.

Mondanom se kell, hogy jól aludtunk. Másnap elkövettem egy hibát. Reggelinél felvettem egy szoros bokazoknit. Nem éreztem semmit. Aztán 1-2 óra elteltével levettem és majdnem sokkot kaptam. A bokám a triplájára dagadt. Mikor felébredtem még nem láttam semmit rajta. Én voltam a hülye, nem kellett volna elszorítani.

Hétfőre elromlott az idő. Két napig hol esett hol nem, de többnyire esett és viharos szél fújt. Úgy döntöttünk kocsival járjuk be a környéket. Az egyik nap a nemzeti parktól nyugatra eső részt, a másik nap a keleti részt jártuk be. Végig autóztunk a kis-Great Ocean Road-on, ami Inverloch-Cape Paterson között van. Ellátogattunk a Venus Bay-hez, amit a mi Goolwa-i tengerpartunkhoz tudnék hasonlítani. Végtelen hosszú, széles homokos tengerpart, nagy hullámokkal. Kisétáltunk a Liptrap világítótoronyhoz. Olyan erős szél fújt, hogy meg kellett kapaszkodni a korlátban, különben odébb lökött. Wonthaggi városában elmentünk egy fizetős föld alatti szénbánya túrára. Szerintetek az ozzik 90%-a miben jött le a szénbányába, ami vizes, sáros, csúszós, meredek volt? Biztos akadt olyan, aki jól tippelt. Igen, vietnámi ujjbedugós papucsban. Nem is értem?! Nincs balesetvédelmi előírás? A túravezetők nem nézik meg? Nem szólnak nekik? Emlékszem mi voltunk olyan helyen, ahol ki volt írva, hogy papucsban, szandálban tilos menni, csak zárt cipőben. Csúszkáltak is rendesen és a túra végén úgy néztek ki, mint a disznó.

A bánya egyik érdekessége a budi volt. Nem tudom miért, de én valami miatt budimániás vagyok. Angliában is mindig a budik érdekeltek a várakban, kastélyokban… Szóval hol végezték dolgukat a bányászok? Tuti nem rohangáltak a felszínre. Volt nekik ez a fadoboz és az oszlopon lógó újságpapír. Ha megtelt, akkor egy farudat átdugtak a két vasfülön, felsétáltak a felszínre vele és kiürítették. Mondta valaki, hogy könnyű a bányászélet?’ Fontos szabály: mielőtt ráülsz a budira, rugdosd meg, hogy van e benne patkány!

Wonthaggi szénbányájában 100 millió éves fekete kőszén van. Működése alatt 17 millió tonna szenet bányásztak itt és teljes egészében kézzel folyt a kitermelés. Kézzel fejtették a szenet, kézzel ásták az alagutakat, igaz használtak robbanóanyagot. A város alatt hihetetlen járatrendszer van. Ha ezeket a járatokat egyvonalba tennénk, akkor 4828 km hosszú lenne. Hosszabb, mint a Melbourne-Darwin távolság. A bányában még mindig van szén, csak már nem éri meg a kitermelése, mert nincs értéke. Így átalakították túristalátványossággá.

Wontaggi városában ért utol minket az Armaggedon. Azt hittük itt a világ vége. Kezdetben nem volt semmi. Borus volt az idő, fújt a szél ezerrel, néha csepegett az eső. Beugrottunk egy boltba vízért. Mikor kijöttünk, nem hittünk a szemünknek, olyan érdekes felhőt láttunk. Olyan volt, mintha egy óriási cunami jönne. Egy nagy hullám, ami mindjárt elsöpör mindent. Ez azért is volt félelmetes, mert a tenger felől jött. Az erős szél miatt pedig nagyon gyorsan mozgott, még videóra is vettük, hátha ez lesz az utolsó dolog, amit látunk és szerettünk volna használható anyaggal szolgálni az élvhajhász médiának, hogy legyen mit bemutatni az esti hírekben. Pontosan úgy bukott le, mint a tenger hullámai. Azt hittük, hogy itt most egy nagyon-nagy vihar lesz, de nem történt semmi. Amilyen hirtelen jött olyan hirtelen fel is szívódott. Mindenesetre jókor voltunk jó helyen és örülünk, hogy egy ilyen érdekes természeti jelenség szemtanui lehettünk.

Másnap elmentünk a Tarra-Bulga Nemzeti Parkba, ahol egy kisebb körsétát tettünk az erdőben. Megint dinoszaurus érzésünk volt. Azt vártuk mikor szalad át előttünk egy őshüllő. Ha ide kirándulunk, akkor a hideg égövi esőerdővel ismerkedhetünk meg. Az aljnövényzet sűrű, a páfrányok óriásiak, minden fatörzs vastagon mohás. Az odavezető út a Tarra völgyben nagyon szép. Visszafele viszont szerettünk volna egy másik úton autózni. A térképen kinéztünk egyet, ami a hegygerincen megy végig és földút. Igen, ez biztos szép lesz és jól fekszik majd Dömének is. Persze, hogy eltévedtünk. Nem tudhattuk, hogy a környező hegyekben elkezdik kitermelni a fákat és ennek következtében a nagy rönkszállító teherautóknak keresztül-kasul földutakat csinálnak. Annyi elágazás volt, mint égen a csillag. Fogalmunk se volt, hogy melyik az arany középút. A térképünk szerint elvileg 41 km-t kellett volna egyenes haladni, majd utána balra fordulni egy még kisebb földútra és onnan majd 20 km múlva visszaérünk a civilizációba. De mi van akkor mikor elérsz egy T elágazáshoz azon a 41 km-es szakaszon amiről nem kéne letérni? Merre fordulsz? Balra? Jobbra? De neked az egyenes lenne jó. És ilyen elágazásból rengeteg volt. Egy idő után feladtuk. Majd kijutunk valahova és akkor onnan majd „újrakalkulálunk”. Viszont a táj gyönyörű volt. Az irtások miatt szép volt a kilátás a völgyekre. És mit láttunk? Na mit? Echidnat! Életünk első vadon élő hangyász sünét. Egyből mindjárt kettőt! Már megérte az eltévedés. Később kiderült, hogy a kiszemelt utat meg se közelítettük, már az elején nagyon eltévedtünk. A Yarra völggyel parhuzamosan a szomszédos völgyben és gerincen haladtunk visszafele. Eltévedésünk úgy nézett ki, mint Saint-Exupéry: A kisherceg című művében mikor a kígyó lenyeli az elefántot. A kígyó volt a Yarra völgyi út, a kiöblösödő elefánt meg a mi kóválygásunk. Szóval a derékszögű átvágás helyett egy kis kidudorodással és egy 1,5 órás kerülővel, de hangyász-sün élménnyel visszakanyarodtunk a Yarra folyóhoz, majd ugyanazon az úton haladtunk tovább, amerre jöttünk.

        

Lóvágtában megnéztünk egy szélerőmű farmot, majd leautóztunk a Prom-tól keletre lévő tengerpartokhoz: Port Albert, Port Welshpool, Port Franklin. De nem nagyon tudtunk kiszállni a kocsiból, mert nagyon fújt a „hideg déli sarki szél”.

Szerdára javult az idő: napos-felhős. Kitűnő alkalom, hogy 1-2-több rövidebb sétát tegyünk a Prom-ban még utoljára. Viszonylag korán felkerekedtünk és első utunk a Tidal folyóhoz vezetett. Az első napon késő délután értünk oda, épp apály volt. Ilyenkor egy keskeny kis erecske kanyargott. Most viszont félidőben érkeztünk. Sajnos nem a teljes dagályt láttuk, de így is egy széles folyó hömpölygött a tenger felé. Színe sötét barnás, néhol már-már fekete, amit a teafa színez meg. Széles, homokos medre van. Gyerekes családoknak maga a paradicsom. Sekély, meleg a vize. Lehetőség van kajakot bérelni és felevezni a folyón. Millió gyerek nyüzsgött benne. Csónakkal úszkáltak, felmászták a gránit kövekre, sárcsorgatós várat építettek a partján, pancsoltak, saraltak, hancúrozta. A szülők a parton, vagy félig a vízben kempingszékekben hüsöltek a hűtőtáska mellett és élvezték a nyugalmat. Voltak akik bicikliztek lent, vagy babakocsikat toltak. Az információs központban speciális, nagykerekű kocsikat lehetett bérelni, hogy a mozgáskorlátozott vagy idős embereket is le tudja a család vinni a folyóhoz.

A folyó, amúgy mindjárt a kemping mögött kanyarog. Ottjártunkkor találkoztunk olyan 5-6 főből álló 7-10 éves fiúbandával, akik már elég nagyok voltak ahhoz, hogy a szülők  felügyelete nélkül is kolbászolhassanak a folyóparton és a partoldali hegyi ősvényen. Hangosan kurjongatták a vicces énekeket, bújkáltak, sziklákra mászkáltak, olyan volt, mint amikor mi a nyáriszünetben bandáztunk és gunyeszt építettünk. Ha apálykor sétálunk át a folyón átívelő gyaloghídon, álljunk meg a köveknél és nézzünk le a mocsaras partra. Száznál több kis lukat fogunk látni. Minden egyes lukban egy kis rák lakik, amik apálykor szorgosan görgetik ki a sarat az odujukból.

Először kisétáltunk a Pillar Point-hoz (oda-vissza 3,6 km), ami egy hosszan elnyúló félsziget. Szép kilátás van a Norman öbölre, Squeaky öbölre és Mt Oberon gránit csúcsára, ahol szombaton jártunk. Majd felsétáltunk a Tidal folyó kilátópontjára (oda-vissza 3,8 km). Jól belátható a barnás színben kanyargó folyó. Kocsiba pattantunk és áthajtottunk a Squeaky partra, ami egy igen rövid sétával érhető el. A parkolótól oda-vissza 600 méter. Nevét onnan kapta, hogy a parton a homok lekerekített kvarcszemekből áll, amin ha sétálunk nyikorgó, csikorgó hangot ad. A szótárban a squeaky = csikorgó, nyikorgó, vinnyogó, nyüszítő. Egy másik érdekes dolog miatt is érdemes ide lejönni. Nagy, gömbölyded gránitsziklák vannak, amik gyönyörű narancssárga színben pompáznak. A sziklák között fehérhomokos labirintus. A kölkök imádják. Kétszer is lesétáltunk ide. Soha nem tudtunk úgy menni, hogy ne lettek volna ezren. Ráadásul egy kristálytiszta vizű kis patak is csordogál a kövek között a völgyben. A gyerekek egyfolytában gátakat építettek rá és kergetőztek, bújócskáztak a labirintusban. Imádják ezt a helyet. Nekünk is nagyon tetszett. Szilveszter napja lévén ezen a gyönyörű helyen alkottuk meg az újévi üdvözletünket.

Újból kocsiba pattantunk, hogy megnézzük a többi öblöt is. Picnic öböl, 800 méteres séta a parkolóból oda-vissza. Aztán újabb 800 méteres séta a Whisky öbölhöz. Ez a hely kicsit hasonlít a Squeaky gránitsziklás labirintusához. A part bal sarkában ugyanolyan sziklák vannak, igaz nem annyira narancs színűek, de azért egy másik érdekességgel büszkélgethet. Mi apálykor (késő délután) voltunk ott. A sziklákon vastagon voltak az élő kagylók. Ott csüngtek egymáson. Sötét padlizsán színük volt. Ha kitartóan keresgélünk akkor találhatunk 1-2 különleges csigafajt is megkapaszkodni. Láttunk egy érdekes dolgot is. Nem tudjuk mi az. Krisz, reméljük nem csuklottál, mert sokszor emlegettünk. Ha láttunk valami furcsa természeti dolgot, vagy ismeretlen állatot, akkor szinte egyszerre mondtuk ki: „Krisz majd megmondja!” :))

A sziklákon egy bonbonra, vagy meggyre hasonlító, sötét narancssárga zselés valamit láttunk. Nem egyet, hanem rengeteget. Fogalmunk sincs, hogy ez mi. Állat? Növény? Valaminek a végterméke? Mindenesetre érdekes volt. Krisz biztos tudja…

Ismét autóba szálltunk. Elautóztunk a Darby folyóig, ahonnan a parkolóból egy 2,2 km-es oda-vissza sétával a szintén barna folyó mellett le lehet sétálni a tengerpartig. Lementünk, de ez a part annyira nem nyerte meg a tetszésünket. Kezdett későre járni. Búcsút intettünk a nemzeti parknak és a kifele vezető úton reménykedtünk, hátha látunk még wombatot, de nem volt szerencsénk.

A kempingbe visszaérve vacsi után elkezdtünk összepakolni, hogy másnap reggel minél korábban el tudjunk indulni. Szilveszter révén, azt gondoltuk, hogy majd jó nagy hangzavar lesz éjszaka és nem tudjuk kipihenni magunkat. Nem így lett. Este kilenckor már síri csend volt, mindenki nyugovóra tért. Csak a Garami-Pap páros csörömpölt a sötétben lámpafénynél és csapkodta Döme ajtaját. Kilenc óra után már kezdtük kínosan érezni magunkat, így abban maradtunk, hogy lefekszünk és reggel folytatjuk. Éjfélkor síri csend volt. Se egy hangos szó, se egy petárda durránás nem hallatszott, de még egy szúnyog sem zümmögött. Végigaludtuk a szilvesztert. Reggel egy kis kávézóban koccintottunk kapucsínóval. Boldog 2015-ös évet Mindenkinek!

Csütörtök-péntek a hazaautózás jegyében telt. Újra bejártuk a Great Ocean Road-ot és villámlátogatást tettünk a Mount Gambier-i kék tónál. Ezekről nem írok (a képek magukért beszélnek), mert már korábban írtam és így is nagyon hosszúra sikeredett ez a bejegyzésem. Csak legyen aki végigolvassa… :))

Helyesbíteni szeretném magam. Korábban írtam, hogy a Fraser-sziget maga a paradicsom. Szeretném elvenni ezt a jelzőt a szigettől és inkább a Wilsons Promontory Nemzeti Parkot illetném vele. Ez tényleg szinte az érintetlen paradicsom. Főleg azon helyei, ahova csak gyalogosan lehet eljutni. Nagyon szép volt. Örülünk, hogy sikerült eljutnunk ide. Biztos vagyok benne, hogy nem utoljára jártunk itt! Még egy érdekesség: míg itt nálunk Dél-Ausztráliában a legtöbb parkba belépő van -igaz nem személyekre, hanem autónként egy csekély összeg – addig a Wilsons Promontory Nemzeti Park ingyenes! Kellemeset csalódtunk.

A képek innen is elérhetők, vagy a szokásos helyről.

Kata

Nem volt kérdés, hogy ezt a paradicsomi helyet egyszer meg fogjuk látogatni és az sem, hogy saját terepjáróval. Mivel Döme már egy jó ideje családtag,  így adta magát, hogy kipipálhassuk ezt a sort is a végtelen hosszú listánkról. De csak ceruzás pipát tettünk, mert legalább még egyszer  szeretnénk ide visszalátogatni.

A Fraser-sziget Ausztrália keleti partjánál, Brisbanetől körülbelül 300 km-re északra van. Ebből az következik, hogy innen Adelaidetől kocsival igencsak messze. Ez viszont nálunk nem gond. Jó ok arra, hogy  plusz látnivalókat fűzzünk fel az útvonalra és a visszautat is másik irányba tervezzük meg, hogy még több mindent tudjunk kihozni egy-egy kirándulásból. Így fordult elő az, hogy a két hetes „nyaralás” alatt egyszer sem tudtunk úszni  a tengerben vagy a fehérhomokos, kristálytiszta vizű McKenzie tóban.

A szigetet a világ legnagyobb homokszigeteként tartják számon és 1992 óta a világörökség része. Hossza 124 km, szélessége átlagban 10-15 km között van, a legszélesebb pontján 25 km. A sziget körülbelül 2 millió évvel ezelőtt alakult ki, mégpedig úgy, hogy az óceánba torkolló folyók behordták a homokot, a tengeri áramlatok északra sodorták azt, ahol a víz alatti sziklás kiemelkedésekben megakadtak, felhalmozódtak és így született meg a Fraser sziget. A sziget belsejében mintegy 100 édesvízi tó található. Az évente lehulló 1500 milliméternyi esőnek köszönhetően a szigetet majdnem teljesen beborítja a sűrű esőerdő, csak néhol bukkanak elő a homokdünék, melyek évente körülbelül egyméternyit kúsznak előrébb. Némelyik magassága a 240 métert is eléri. Megérdemelné a világ legnagyobb homokozója címet is.

Legismertebb lakói a dingók (vadkutyák). Ezen a szigeten legtisztább a vérvonaluk, mivel nincs más kóbor eb amivel keveredhetnének. Kis, zárt, vad dingó közösség. Nem szabad őket etetni, magunkhoz csalogatni, simogatni. Ezek vadon élő állatok és kiszámíthatatlanok. Egy kis potyakaja érdekében bármire képesek. Sorozatosan vannak dingó támadások.

Ottlétünkkor is le volt zárva egy-két túraösvény, mert dingók támadtak turistákra. Előírás, hogy a kaját és a szemetet is mindig elzárva kell tartani, mert a dingók ki tudják nyitni a hűtőládákat, tároló dobozokat. Tilos a tengerparton, vagy a tavak partján piknikezni. A parkolók  közelében vannak kerítéssel elkerített piknikező részek. Sőt vannak olyan kempingek is, amiket kerítés véd és a bejáratuknál vadrács van elektromos drótokkal megspékelve, hogy még egy nagyon ügyes, a csöveken egyensúlyozó okos dingó se juthasson be. A kaják tárolására külön kis zárható ketrecek vannak a kempingekben. Mondanom se kell, hogy minket nagyon megnyugtatott az, hogy tetősátrunk van és közel két méter magasan alszunk… 🙂

Annak ellenére, hogy ez egy gyönyörű, paradicsomi sziget, meg kell említenünk egy árnyoldalát is: Irukandji medúza! Mindig tájékozódjunk a helyről, ahova kirándulunk, mert jobb félni, mint megijedni. Csak óvatosan a tengeri fürdőzéssel! Ez a medúza nagyon-nagyon mérgező. Százszor erősebb a kobra mérgénél és ezerszer erősebb egy tarantula póknál. Az állat mérete kicsi, ezért is nehéz észrevenni a vízben. A medúza harang alakú teste körülbelül köröm nagyságú, négy csápja van, melyek hosszúsága a néhány centimétertől az egy méterig is terjedhet. Nincs ellenméreg a csípésére! Egy üveg ecet mindig legyen nálunk. Bár a méreg ellen nem sokat segít, de enyhíti a csípés körüli égető érzést.

A fenti bevezető után jöjjön az utazás, mert a szigeten csak három és egy negyed napot töltöttünk. A többi az oda és vissza út egy-két-több megállóval.

Adelaide-ből déli irányba indultunk el és lentről közelítettük meg Brisbanet. Első napra a kitűzött cél Parkes városka, ami 1023km-re van Adelaide-től. Le is nyomtuk egy nap alatt. Késő délután értünk a kempingbe. Hullák voltunk. Nyitogattuk a birodalmunkat és a kedves,  idős szomszéd lakókocsis pár igencsak unatkozhatott, mert egyfolytában szóval tartottak és este is át akartak hívni magukhoz, de kedvesen hárítottunk, mert igencsak fáradtak voltunk. Még másnap reggel is bepróbálkoztak. 🙂 Aranyosak voltak ők is és a jólnevelt kutyusuk is.

Parkes. Ide már nagyon régen el szerettünk volna jönni. Na de kinek van arra ideje és pénze, hogy egyetlen dolog miatt 1000 km-t oda és 1000 km-t visszautazzon? A Fraser-sziget kapóra jött. 🙂

Ugye mindenki látta a „Műholdvevő a birkák közt” című mozifilmet (angol címe: The Dish)? Mi otthon láttuk először, aztán feledésbe is merült egy kicsit. Kiköltöztünk ide 7 évvel ezelőtt és volt időnk arra, hogy megtapasztaljuk az ausztrál „lazaságot”. A ne sokat törődj vele, majd lesz valahogy és a Pató Pál uras hozzáállást. A film egy kicsit erről is szól és nekünk nagyon tetszett. Azóta már többször is megnéztük.

Igaz történet, amit megspékeltek 1-2 fikcióval, hogy nézhető legyen és itt forgatták Parkes városka szélén, ahol még ma is áll és működik az a nagy parabola antenna, amiről a film szól, s amitől olyan híres ez a kisváros:  a NASA az ausztrálokkal együttműködve zongorázta le az emberiség első holdra szállásának közvetítését, melyet az Apolló 11 hajtott végre 1969 júliusában.

A Föld forgása miatt, amikor Amerika épp takarásban volt, akkor más parabola antennák tartották a kapcsolatot a Holdkomppal. Így történt meg az, hogy épp az ausztrálokon volt a sor. Kevesen tudják, hogy az egyenes közvetítés igencsak nehezen jött össze. Ez a film a találékony ausztrál mérnökökről szól, akik dacolva a nehézségekkel 600 millió ember számára biztosították a technikát a nagy lépéshez.

A nagy „tányér” (64 méter átmérőjű) lenyűgöző volt és a látogató központot sem érdemes kihagyni. Rengeteg érdekes és hasznos információ van a világűrről, valamint 3D-s kisfilmek. Alig tudtuk a sok információt magunkba szívni. Tovább erősödött az a tudat, hogy a világűr óóóóriiiáááááási és mi végtelenül kicsi kis porszemek vagyunk benne. Azt is megtudtuk, hogy nem csak a világűrben vannak fekete lyukak, hanem az agyunkban is, mert még mindig nehezen fogjuk fel a csillagok, galaxisok, galaxis halmazok és az ŰR létét.  Fél napot töltöttünk el itt!

                  

Innen Brisbane irányába haladtunk tovább és igyekeztünk minél több Nemzeti Parkba beugrani. Igaz mindegyikben csak villámlátogatást tettünk. Kiragadtunk mindegyikben egy ismert, híres látnivalót és lóhalálában elvágtáztunk oda. Sajnos nem volt sok időnk túrázgatni bennük. Rengeteg Nemzeti Park, természetvédelmi terület van a keleti parton.

Naplementés villámlátogatás a Warrumbungle Nemzeti Parkban, majd Coonabarabran város határában meglátogattuk a Siding Spring Obszervatóriumot, ahol egy nagy rádióteleszkóp kémleli az űrt. A teleszkóp tükrének átmérője 3,9 méter. Rengeteg teleszkóp és parabola antenna van a környéken. Külön kis térképet lehet kérni, ami mutatja mindegyiket. Sőt, vannak kis magán obszervatóriumok is. Láttunk egy családi házat, aminek a kertjében 4 mini obszervatórium volt. Fel lehet őket hívni és befoglalni egyet, majd sötétedés után lehet kémlelni az eget. A mini teleszkópok között asztalok, székek. Tulaj Gizi teát, süteményeket szolgál fel – gondolom…

Mount Kaputar Nemzeti Parkban megcsodáltuk a Sawn sziklát, ami nem más, mint hatszögletű bazalt orgona sípok. A bazalt oszlopok 40 méter magasak és a geológusok szerint még 60 méter hosszan folytatódnak a föld alatt. Olyan volt, mintha egy óriás szorosan egymás mellé tett volna több száz ceruzát.

Adelaide-től Parkes-ig verőfényes napsütésben autóztunk. A kék eget egyetlen egy felhőpamacs sem piszkította be. Aztán ahogy közeledtünk a keleti part felé egyre sűrűbb, áthatolhatatlan felhőréteg takarta el a Napot. Volt olyan, hogy 3-4 napig nem is láttuk. Az eső is szitált, így ezeken a napokon nem volt kedvünk sátrat bontani. Kabint béreltünk. Amikor két éve fent északon voltunk (Darwin környékén), akkor tudtuk, hogy ott a békák előszeretettel ücsörögnek a WC kagylóban, belül a WC tető alatt, vagy a perem alatt. Fel sem merült bennem, hogy ez itt is előfordulhat. Főleg nem egy kabin budijában.

Leültem kisdolgom elvégzésére, kicsit elgondolkodtam, fejben összeraktam a másnapi menetrendet. Kb 5 percet ücsöröghettem ott, majd felálltam és lehúztam a budit. Ahogy fordultam el a buditól a mosdó felé a szemem sarkából láttam, hogy valami nagy, sötét darab forog a budiban. Biztos voltam benne hogy csak „kisdolgoztam”, ezért jobban megvizsgáltam, hogy mi az ami kijöhetett belőlem. Hát belőlem semmi. A perem alatt egy béka ücsörgött. Basszus, én meg a békán ücsörögtem vagy 5 percig. Egy pillanat alatt végigszaladt az agyamon, hogy mi lett vona, ha ez teremtmény alulról ráugrik a fenekemre. Brrr. Na ekkor kezdtem el csúnya szavakat üvöltözni és hívtam be Papit, hogy csináljon valamit, mert a huzat nem vitte le és elkezdett kimászni. Papi bejött és mivel fogalmunk sem volt hogy mérgező-e vagy sem, na meg ki akar megfogni egy békát, ami a budiból mászik ki, ezért a kislapáttal és a söprűvel megpróbálta kitessékelni a szabad ég alá. Onnantól kezdve én úgy jártam budira, hogy előtte lehúztam kétszer és megvártam, hogy mit mos ki a káva alól. 🙂

Bald Rock Nemzeti Parkban felmásztunk Ausztrália legnagyobb gránit sziklájára, ami 750 m hosszú, 500 m széles és 200 méter magas. Mindenképp érdemes meglátogatni, mert a tetejéről gyönyörű kilátás nyílik a környékre. Késő délután volt mire elértünk Mount Warning parkolójába. Felmértük a terepet, majd a 17 km-re lévő kempingben befoglaltunk egy kabint. Azért kabint, mert az előbb említett hegyet szerettük volna másnap hajnalban megmászni és nem szerettük volna az egész kempinget felébreszteni a sátorcsukogatásunkkal. Pár évvel ezelőtt mikor a Rally WB-n jártunk itt, akkor rácsodálkoztunk erre az érdekes formájú (fekvő emberi fej profilból) hegyre, de nem tudtuk miről híres. Amúgy a hegy egy vulkáni kúp. Pontosabban a kráterben kihűlt láva, amiről a külső talajréteg lekopott.

Mount Warning arról híres, hogy a felkelő Nap sugarai itt érintik először ausztrália földjét, a csúcsot süti meg először. Az út a tetejére oda-vissza 8,8 km, amit elvileg 5 óra alatt lehet teljesíteni. A képen is látható, hogy az utolsó 400 méter szinte függőleges. Kiépített láncokba kapaszkodva lehet feljutni a csúcsra.

Korom sötétben kell indulni jócskán 6:15 előtt, hogy megelőzzük a Napsugarakat. Indulás előtt mindig nézzük meg, hogy aznap hánykor van a Napfelkelte. Mi úgy kalkuláltunk hogy ha 5 óra oda-vissza, akkor 3 óra kell a felmenetelre és 2 óra a lejövetelre. Ha 6:15-kor kel a Nap, akkor hajnali háromkor kell elindulni. Ehhez viszont kettőkor kell kelni, mert fél óra mire összekaparjuk magunkat és fél óra a kemping-parkoló táv autóval. Évente több, mint 60 000 ember mássza meg. Gyors fejszámolás: ez legalább 164 ember naponta.  Na ezekkel a számokkal a fejünkben este fél 11-kor sikerült is ágyba jutnunk.

Éjfélkor hangoskodásra, pakolászásra, autó ajtók csapkodására ébredtünk. Papi agyában elkezdett motoszkálni a napi 164 ember… A fenébe, mindenki indul a hegyre?!… Mi van, ha nem lesz már parkoló helyünk a hegy lábánál lévő kis parkolóban, amit tegnap feltérképeztünk, mert akkor lekéssük amiért idejöttünk… Nem kellene nekünk is elindulni??!! Hajnali egyig vaciláltunk, majd úgy döntöttünk: rendben, cuccoljunk és haladjunk. Mondanom se kell, hogy nálunk se a szomszéd a hülye!

Hajnali kettőre felértünk a parkolóba. Sűrű esőerdő, a „vaknál is vakabb” sötétség. Viszont rajtunk kívűl csak egy, azaz egy darab autó állt a parkolóban. Francba, aludhattunk volna kettőig. Na, de ha már itt vagyunk, induljunk neki, legalább nem kell rohanni. Felcuccoltunk, elemlámpákat bekapcsoltuk és nekivágtunk. Korom sötét. Kb 200 métert mehettünk, mikor nagyon furcsa, ijesztő zajok jöttek balról az erdőből. Ja, azt elfelejtettem megemlíteni, hogy ez a hegy az őslakosok egyik szent helye és nem nagyon örülnek, hogy a fehér emberek felmászogatnak rá.

Két variáció volt a zajokra: vagy az éjjeli állatok csinálják a fesztivált, vagy az őslakosok egy csoportja akarja elijeszteni a túristákat. Mindenesetre q…vára berezeltem. Azt tudni kell, hogy én nagyon félek a sötétben. Ha nem láthatom a „támadót”, akkor egyre jobban belelovalom magam a szörnyekbe és a rossz emberekbe. Ezért ha egymagam vagyok este otthon, csak lámpával tudok aludni. Szóval be voltam sz…va és a zaj nem hagyott alább, sőt mintha erősödött volna. Szegény Papi fülébe is beültettem a bogarat, így visszakullogtunk a kocsihoz.

Soha nem tudjuk meg, hogy mi lehetett az, de mi arra fogjuk, hogy az őrangyalunk, aki valószínűleg mérges lehetett és azért morgott, mert Papi tökig leengedve hagyta Döme ablakát a vezetői oldalon. Beültünk a kocsiba és vártunk. Hogy mire? Hát arra hogy kivilágosodjon biztos nem, mert akkor lekésnénk a Napfelkeltét. Arra vártunk, hogy jöjjenek mások is. Elvégre átlagban naponta 164 ember mássza meg!! Hol vannak ezek az emberek? Jöjjön már valaki! A percek meg voltak számlálva. Ha legkésőbb hajnali 3-kor nem indulunk el, akkor nem fogunk felérni. Papi kérdezte, hogy mennyire szeretnék felmenni? Mondtam, hogy nagyon. Vártunk. Tik-tak, tik-tak. Hajnali 2:55. Nem jött senki. Meghoztam a nagy döntést: éjjel egykor felkeltünk, most vagyunk itt, egyszer élünk, lesz ami lesz… induljunk neki.

Épp hogy elindultunk elkezdett szitálni az eső. A páratartalom is magas lehetett, mert a fényképek olyanok lettek, mintha egy vulkánkitörés kellős közepén lennénk és vastagon hullana a vulkáni hamu az égből. Utunkat kétszer keresztezte 1-1 nagy cukornád varangy, akik pont az ösvény közepén ücsörögtek és nem akartak onnan elugrani. Úgy látszik, hogy a vaskos testű, hosszú lábú pókok szövetséget kötöttek a varangyokkal, mert az ő hálójuk is a keskeny ösvény fölé, fej magasságban lettek szőve. Így nemcsak az időjárással és a  meredek, sáros, sziklás, csúszós ösvénnyel meg a vaksötéttel kellett megküzdenünk, hanem az élővilág ezen teremtményeivel is. Ráadásul Papi haladt elől (mert hát ugye a pókok) én meg hátul és világosodni nem akart, továbbra is korom sötét volt és a szörnyek mindig a leghátsó embert eszik meg, nemde?  Olyan voltam, mint a pincsi kutya… 🙁

Sikerült fél órával a Napfelkelte előtt felérnünk. Utánunk még jött egy 4-es létszámú fiatal csapat, és két pár. Így aznap 10-en vártuk a Napsugarakat. Hiába. Felhős volt az ég. A Nap nem tudta átverekedni magát a vastag felhőrétegen. Kb fél órát időztünk még ott, hogy hátha előbújik, de nem volt szerencsénk. Ennyit az első Napsugarakról aznap.

Leereszkedtünk a hegyről és Papi úgy gondolta, hogy ma már letett valamit az asztalra és megérdemelne egy nagy reggelit. Kivételesen beültünk egy kávézóba, majd nekivágtunk, hogy felkeressük az Óriások útját. Nem, nem tévedtünk el. Tudjuk hogy az Óriások útja Észak-Írországban található, de van itt is egy! 🙂 Tweed Heads városhoz van közel. A tengerpartról és a világítótoronytól is megközelíthető. Mi mindkét helyről megnéztük. Az Óriások útja egy vulkáni tevékenység eredményeként jött létre.

Rengeteg fekete, hatszögletű vulkáni oszlopot láthatunk itt. Mikor a világítótorony felől közelítettük meg a Nap szikrázóan sütött, a tenger gyönyörű kék volt, fehér hullámok nyaldosták a sziklás partot, amin érdekes fák nőttek. Az egésznek olyan hangulata volt, mintha a Galapagos szigeteken járnánk. Nem jártunk még ott, de a TV-ben sokszor láttuk és az itteni látvány nagyon hasonlított arra. Azt vártuk mikor mászik elő egy komodói sárkány. A színek hihetetlen élesek voltak: fekete bazalt oszlopok, kék víz, fehér hullámok, zöld fák, sárga homok. Nem tudtunk betelni a látvánnyal. Amúgy kiváncsi lennék, hogy milyen fák/pálmák azok, amiket ott láttunk, mert én csak fütyi-fának hívom. Elnézést a kifejezésért, nem szerettem volna senkinél kiverni a biztosítékot, de a képek magukért beszélnek…

Amúgy teljesen véletlenül fedeztem fel ezt a helyet. Soha nem hallottam, hogy Ausztráliában is létezik egy Óriások útja. Az egyik információs irodában a kezembe akadt egy geológiai térkép (aminek nagyon megörültem), ahol képekkel, magyarázószöveggel a térképre fel vannak jelölve NSW állam híres geológiai helyei. Nagyon hasznos térkép. Azt sajnálom hogy a többi állam még nem adott ki ilyet.

Brisbane városát elérve villámlátogatást tettünk egy kedves ismerősünknél, akiket igyekszünk mindig meglátogatni, ha a városon haladunk keresztül. Sajnos csak egy éjszakát tudtunk eltölteni náluk, de így is örülünk annak, hogy sikerült újfent találkoznunk Marival és Sanyival. Jó volt újra látni őket!

Innen felvettük a nyúlcipőket és meg sem álltunk Hervey Bay-ig, ami a Fraser-sziget előkapuja. Mielőtt a szigetre mennénk meg kell venni az engedélyt és ki kell találni, hogy melyik kempingben, hány éjszakát szeretnénk eltölteni és azt is ki kell fizetni. Kicsit kicseszésnek gondolom ezt a kemping dolgot, mert mi van akkor ha 3 nap után tovább szeretnék állni és a sziget másik oldalán akarok sátrat verni. Vagy mi van akkor ha tovább szeretnék maradni??!! Na, mindegy.

Péntek reggel az első komppal átkompoltunk, amire furcsa mód tolatva kellett felhajtani. A jegyvásárlásnál pénztárosGizi kérdezte, hogy akkor ugye van mindenünk: ásó, vontatókötél és egyéb beragadásból kiszabadító eszköz? Persze, csak semmi pánik, van mindenünk. A bepakolt cuccok fele csak ilyen felszerelés volt. Ennek ellenére már az első nap 4-szer ásta el magát Döme. Épp hogy lehajtottunk a kompról, félreálltunk, hogy leeresszük a gumikat a homoki terepre és hagytuk elmenni a túristák tömegét, majd mi is neki vágtunk. Alig mehettünk 3-4 km-t, mikor Döme elkapart.

Több tényező is közre játszott. A homok nagyon puha, mélyre kitaposott volt. A turistákat szállító négykerék meghajtású buszok nyomtáva szélesebb volt, mint a terepjáróké, illetve ezen buszok felfüggesztése sokkal magasabban van mint az autóké, így egy széles, nagyon mély vájút tapostak ki. Döme hasa felült ezen a középső bakháton és mint egy hókotró tolta maga előtt a homokot, amit legyalult. Egy darabig küzdött vele, majd feladta. Hiába próbálta Papi előre-hátra kihintáztatni, nem segített. Ásó elő, kemény lapátolás. Szerencsére nem kellett sokáig ásni, mert beért minket egy nagy turista busz és mondta a sofőr, hogy hátrafele kihúz. Dömét megrántották, majd a következő nekirugaszkodásra már sikerült átvergődnünk .

Megyünk tovább. A cél a híres McKenzie tó volt, de egy 90 fokos balos kanyarban ismét elkapartunk rendesen. Ezen a helyen már sokan beragadhattak, mert a porcukor puhaságú homokba rengeteg friss nyom volt belekapara. Elkezdtünk ismét ásni. Ilyenkor ne 5 perces megállásokra gondoljatok, hanem fél órásra vagy hosszabbra. Attól függően, hogy mikor ér oda valaki. Jött is két terepjáró. Az első ürge tanácsokat adott, hogy mit-hogy, mennyire erősen kell nyomni a gázt, mire kell figyelni… stb. Megjegyezném hogy nem akkor vezettünk először homokos terepen. Nem ez volt a gond. Na, a másik ürge a Toyota Landcruiserével ha nehezen is, de ki tudta húzni Dömét a homokból, szóval végül is elértük a tavat, ami arról híres, hogy fehér homokos partja van, a víz gyönyörű kék és egyben kristály tiszta. Mindenki csak úgy nevezi, hogy katalógus part, mert a fényképek olyanok, mintha egy utazási katalógusból léptek volna ki. Pechünkre reggel óta be volt simulva az ég, így semmi nem jött át a színekből. Mivel igencsak elcsesztük az időt a beragadásokkal elindultunk a kempingbe, hogy sátrat bontsunk. Még kétszer akadtunk el, úgy, hogy nem volt szükség mások segítségére, igaz nem is jött senki. Elég volt az ásó és a 4 maxtrax, amit a kerekek alá tettünk, hogy Döme kihúzza saját magát. Sikerült is neki! 🙂 Kicsit el voltunk kenődve, hogy már az első nap négyszer elakadtunk és azon gondolkodtunk, hogyha az elkövetkező 2 nap is ilyen lesz, akkor semmit nem fogunk látni a szigetből.

Már majdnem elértük a kempinget, mikor előttünk kocsisor. Leálltunk. Láttuk, hogy messze elől egy terepjáró küzd. Beragadt és sehogy sem tud szabadulni. Ilyenkor mindenki áll, mert az utak csak egysávosak. Még az a szerencse hogy a legtöbb út egyirányúsítva van és nem jöhet senki szembe. Ez igen hasznos tud lenni, mikor egy éles kanyarban, hegynek fölfelé nyomod neki, hogy a homokba ne ragadj be. Már vagy 10 perce várunk. Semmi.

Papi előre szaladt, hogy hátha kell segítség. Majd visszaszaladt és mondta: nem fogod elhinni, de egy középkorú pár bejött egy városi divatterepjáróval, úgy, hogy nincs náluk se ásó, se vontatókötél, semmi. Közben már mögöttünk állt egy túristabusz (akik általában időre mentek mindenhova), azok mögött még két terepjáró. Papi kikapta az ásónkat és a kötelet, majd ismét előreszaladt, hogy kihúzzák őket. A terepjárón nem igazán volt kialakítva olyan hely ahova a vontatókötelet fel lehetett volna akasztani. Volt egy hely, de az sima, egyszerű aszfaltos vontatásra volt, nem pedig arra, hogy ilyen terepen erővel rángassák meg.

Mindenki kezdett ideges lenni, mert hiába húzták ki, mikor nekiindult, újra beragadt. Aztán a buszsofőr előre ment és mondta, hogy csak húzzúk félre őket, mert neki haladnia kell, aztán majd lesz valami. Így is lett. Mindenki elviharzott mellettük és fogalmunk se volt, hogy aztán mi lett velük. Biztos valaki visszahúzta őket a komphoz, mert azok után, hogy mi eszközökkel felszerelve négyszer akadtunk el, nem hinnénk, hogy ezek messzire jutottak volna.

Hasonló felkészületlen autóval az utolsó napunkon is találkoztunk. Talán ők még bátrabbak voltak. Két fiatal csaj, nem lehettek több, mint 18 évesek egy nagyon öreg Döme tesóval  (aminek ráadásul már nem volt négykerék meghajtása!) jöttek be úgy a szigetre, hogy nem voltak leengedve a kerekek sem. Aszfalt útra voltak felfújva. Nem volt semmi eszközük. De még olyan sem, amivel megnézték volna a keréknyomást. Persze hogy előttünk ragadtak be, épp kikötött a komp, mi a kompkikötőbe mentünk hogy elkompoljunk, ők meg a beérkezőről jöhettek le. A csajok mögött egy túrista busz, tele túristákkal. Valami idióta ötlettől vezérelve a csaj ráadásul mezitláb vezetett (mondjuk ez eléggé felkapott itt Ausztráliában, nem szeretném véleményezni). Papi megnézte a keréknyomást és elkezdte leereszteni nekik a megfelelő értékre. A buszsofőr meg mondta hogy neki erre nincs ideje, beszállt a csajok kocsijába és kínkeservesen, de átvezette a beragadós részen (neki ment, mert volt tapasztalata). Csak azt nem értem, hogy a pénztárosGizi miért csak kérdezi, hogy milyen autóval vagyunk és hogy van-e minden felszerelésünk, miért nem ellenőrzi le valaki? Ezzel csak az a gond, hogy ilyenek miatt áll a forgalom. Még szerencse hogy nem iskolai szünetben mentünk, mert akkor biztos tömeg van és lehet hogy 1-2 ilyen beragadásnál órákat is állhattunk volna a sorban.

Kempingünk olyan volt, mintha a Jurassic Park erdejében járnánk. Nagyon igényesen szintbe hozva voltak kiépítve a sátorhelyek. A régi kidőlt óriás fák törzsét meghagyták és többnyire azzal választották el az egyes helyeket. A moha mindent vastagon benőtt. Sűrű erdő borított mindent. Nem is éreztük, hogy mennyire fúj a szél. Pénzbedobós melegvizes zuhany, tiszta budik. Rovarokból nem volt hiány. A pókokat már nem is említem, mert azok nekünk már nem okoznak gondot. Még úgy sem, hogy mint mindig most is a létra tetejére volt felkötve a papucsunk éjszakára, hogy ne másszon bele semmi. Papi reggel szép nyugisan lemászott, leakasztotta a papucsokat és akkor kimászott egy kövér huntsman pók a papucsomból. Már fel se tűnik az ilyen. 🙂 Viszont rengeteg szúnyog volt. Millió! Meleg, párás idő volt, de nekünk zokni, hosszúgatya, hosszú ujjú ingben és hálós kalapban kellett lenni. Mi maradt otthon? Hát persze, hogy a légyhálós konyhasátor. A kajálásokat gyorsétkezde stílusban zavartuk le. A másik kellemetlen rovartársaság a kabócák csapata volt. Én csak úgy hívtam őket, hogy az erdő ijesztő „Pomogácsai”, mert olyan fülsüketítő hangosan ciripeltek, hogy az már fájt. Nem is csodálkoztunk azon, mikor eldobott füldugókat találtunk a kempingben. Ilyen hangos ricsajt még nem hallottunk, pedig volt már dolgunk kabócákkal.

Délután 4-kor elkezdett esni az eső. Csendes, áztató eső volt, ami reggel 6:30-ig egyfolytában esett. Már csak ez hiányzott. Nem volt elég a mai napra a négy beragadás Dömével? Most még majd sár is lesz??!! Aztán nem így lett. Nem is gondoltuk, hogy a homok ilyen gyorsan elvezeti a vizet. Az eső még jól is jött, mert tömörödött a homok és innentől kezdve majdnem olyan volt, mintha egy kicsit homokos földúton autóznánk.

Gyorsan előkerestük azt a táblázatot, amit a belépő vásárlásakor kaptunk és két hétre előre mutatja az apály-dagály pontos idejét. Fontos, hogy ehhez az időpontokhoz adjunk hozzá még 30-45 percet, mert a legalacsonyabb vízállás után 45 perccel és a legmagasabb jövetele előtt 45 perccel biztonságos még a közlekedés. Nekivágtunk a sziget keleti oldalán futó tengerparti útnak. Ez a partszakasz kisrepülő leszállóhelyként is üzemel. Ha látjuk, hogy jön egy gép alacsonyan, akkor elsőbbséget kell adni neki, mert le fog szállni. Ezeket a szakaszokat minden nap kitáblázzák. Olyan szerencsék volt, hogy pont láthattunk egy landolást, burzsujkámék kisrepülőn érkeztek a szigetre, ahol már várta őket a terepjáró sofőrrel… 🙂

             

Megnéztünk egy nagy homokdünét, majd megálltunk az Eli pataknál, ami a tengerbe ömlik. Nagyon népszerű a túristák körében. Kiépített ösvényen lehet feljebb sétálni a patak mentén, majd úszógumikra, szörfdeszkákra, gumimatracokra pattanva meg kell várni míg a folyó kisodor a tengerig. Vize kristálytiszta. Naponta 80 millió liter a vízhozama. Innen ellátogattunk a híres Maheno hajóroncshoz. A hajót 1905-ben építették és Ausztrália – Új-Zéland közötti luxus utazásokat bonyolította le. Majd az első világháborúban kórházhajóként üzemelt. Végül 1935-ben egy japán hajóbontó társaság megvette és el akarták vontatni Japánba. Vontatás közben jött egy ciklon, a hajó elszabadult és a Fraser szigeten feneklett meg. Állítólag a második világháborúban gyakorló célpontként használták a bombázók, de a katonaság tagadja… Hát persze! 🙂

Továbbautóztunk a végtelennek tűnő tengerparton, ahol többször bukkantak fel dingók. Egészen a Pinnacle-i színes sziklákig jutottunk, de onnan sajnos vissza kellett fordulnunk, mert közeledett a dagály. Szerettünk volna elérni a pezsgő medencékig (Champagne Pools), de azok még kb 30 km-re voltak tőlünk. Rizikós lett volna bevállalni.

Másnap a déli tavak panoráma útját (29 km)  jártuk be és megnéztünk 5 tavat: Jennings, Birrabeen, Barga, Benaroon, Boomanjin. Volt köztük olyan, aminek érdekes kávébarna színe volt. Gondolom a fák gyökereitől, belehullott levelektől. Majd a tengerparton felautóztunk a Wabby tóhoz, ami a sziget legmélyebb édesvizi tava. Mivel egész nap verőfényes Napsütés volt, úgy gondoltuk, hogy útban a kemping felé beugrunk ismét a McKenzie tóhoz. Jól döntöttünk! Minden olyan volt, mint a katalógusban! Napfény, kék ég, türkizkék-kristálytiszta víz, fehér homok. Megérte visszamenni! Gyorsan csináltunk mi is 1-2 katalógus képet. 🙂 Nyugtával dícsértük a napot. Másnap reggel összecuccoltunk és a magánkompunkon elhagytuk a szigetet. Igen. Saját kompunk van! Aznap a reggeli kompon a kapitány, a kocsiterelő Gizi, Papi és én meg Döme utazott csak, ja és a kocsiterelőGizi kövér macskája.

           

Szeretnénk majd még egyszer visszamenni a szigetre kicsivel hosszabb időre és mindenképp szeretnénk összespórolni egy kisrepülős útra is a szigett felett, mert biztos gyönyörű lehet a magasból is.

A sziget után az első autómosóban Döme kapott egy alapos alvázmosást és habos fürdőt. A sós homokot, vizet ajánlatos minnél hamarabb lemosni az autóról. Majd továbbhaladtunk észak felé, egészen Bundaberg-ig, ahol a híres ausztrál rum gyára van. Főnökünk mondta, hogy nagyon jó vezetett túra van a gyárban és utána finom – boltban nem árusított – likőröket és persze a híres bundabergi rum variációit lehet megkóstolni. Beugrottunk a városban lévő információs irodába, hogy megkérdezzük merre van a gyár és mikor vannak vezetett túrák. És milyen jó, hogy benéztünk, mert fél füllel elkaptam, amint az előttünk lévő pár az esti teknős dologra foglal be időpontot. Miután befoglaltuk a Rum-gyárat, megkérdeztem Gizit, hogy mi ez a teknősös dolog, mert nem volt erről semmi infóm. Mondta, hogy 14 km-re innen a Mon Repos Természetvédelmi Park tengerpartján a nagy tengeri teknősök kijönnek a partra, hogy lerakják a tojásaikat. Két variáció van: az egyik, hogy tojáslerakást tudunk megnézni; a másik, hogy a kikelő kis teknősök első útját a tengerhez tudjuk nyomon követni vezetett túrák keretében. Húha. Ez igencsak jól hangzik.

Mivel volt hely még aznap estére, így gyorsan oda is befoglaltunk. Délután bejártuk a Rum gyárat, ami nagyon érdekes volt, majd végigkóstoltuk a rumokat, Papi csak módjával. Kicsit ejtőztünk a kempingben, majd este 6-kor felcuccoltunk a teknős túrára. Elvileg este 7-re kell kiérni a látogató központba a foglalási számmal, ami ha jól emlékszem 8 vagy 10 számjegyből áll. Ez a számmennyiség még fontos lesz, mert kicsit felnyomta az agyunkat.

Odaértünk, persze ezer ember várakozott. Hűvös volt, kezdett sötétedni, fáradt-nyűgös gyerekek, szúnyogok. Hosszú sor. Hosszú várakozás. Majd 7 után kiállt a bejárat elé Gizi és mikrofon nélkül elkezdte a mondókáját. Sokat nem hallottunk belőle. Majd kiállt mellé egy másik Gizi és elkezdték hívni az ezer embert egyesével, mindenkinek be kellett mutatni a hosszú foglalási számát, amit Gizi megkeresett egy hosszú listán (!) és besorolta az embereket az egytől háromig kialakított csoportok egyikébe. Ezt azért le lehetett volna zongorázni zökkenőmentesebben is. Mondjuk többGizi vagy vonalkódos leolvasó. Cseppet mindenki ideges volt.

Bejutottunk és mi is megkaptuk a 3-as számú matricát, amit fel kellett ragasztani a pólóra. Kitereltek egy kültéri moziszerűségbe, ahol a tervek szerint majd levetítenek egy természetfilmet a teknősökről és a parkőrök majd szólítani fogják az egyes csoportokat, mikor elkezdődik a tojásrakás vagy kibújás a parton. Az egész cécó kb este 7-től éjfélig tart. A teknősöknek nincs karórájuk. Kaja,pia, melegruha és zseblámpa legyen nálunk. Alig telt el 20-30 perc, már hívták is az egyes csoportot, aztán rá pár percre a ketteset, majd minket is. Szerencsések voltunk, mert aznap nem kellett sokat várni.

Novembertől-márciusig van a teknősök tojásrakási-kikelési ideje, amit általában este bonyolítanak le. Ezért ez a tengerpart szakasz októbertől-áprilisig este 6-tól reggel 6-ig le van zárva. Azon az estén mindhárom csapatnak a kisteknősők kikelését sikerült nyomon követnie (tojásrakás épp nem volt). Szigorú szabályok vannak: saját zseblámpát csak a tengerparti lejutásig szabad használni, utána ki kell kapcsolni és a vak sötétben lebotorkálni arra a helyre, amit a vezető megmutat. Tilos fényképezni, még vaku nélkül is. Egyetlen egy alkalom van, amikor megengedik, hogy csinálhasson a jónép 1-2 képet, ilyenkor szabad a vakut is használni.

Nagyon megható, megdöbbentő és lenyűgöző volt az egész. Hihetetlen, hogy a frissen kikelt kisteknősök azonnal életre valóak, önállóan árkon-bokron-fűcsomón át küzdik le magukat a tengerhez, és amint elúsznak önellátóak. Hogy mikre nem képes a természet?!

Az anyateknős többnyire éjszaka úszik ki a partra, hogy lerakja tojásait. Általában arra partra úsznak vissza, ahol ő is kikelt. A dagály vízszintje feletti homokdombon ássa meg a 70cm-1m mély fészkét, úgy, hogy a domb mögött legyen még egy domb, vagy bokor, vagy erdő, ami sötétet ad, azaz kitakarja a zavaró mesterséges fényeket (már ha vannak ilyenek a közelben).

A kisteknősök 8 hét alatt kifejlődnek. A tojásban lévő tápanyag épp elegendő arra a 2-3 napra míg kiássák magukat a homok alól. Megkérdeztem, hogy hogyan bírják ki 2-3 napig a homok alatt levegő nélkül? Azt mondta a parkőrJózsi, hogy a homokszemek között épp annyi levegő van, ami elegendő nekik. Miután kiásták magukat elindulnak a fény felé. Úgy vannak kódolva, hogy ahol a fény, ott a tenger. Azaz a horizont alatti kis fénycsík, ami a tenger irányában van elegendő nekik. Ezért kell a fészek mögötti domb, hogy lássák ott sötét van és még véletlenül se kolbászoljanak arra. Illetve ezért nem szabad zseblámpát kapcsolni, mert akkor a lámpa irányába mennek, amit be is mutatott a parkőr.

Nagyon ügyesen bukdácsoltak le a homokdünén. Olyanok voltak, mint a kis DuracellNyuszik. Nem álltak meg pihenni. Nyomultak a víz felé. A homokdüne aljában a park dolgozói elkerítettek egy kis részt, ahova a leérkezett kisteknősöket összegyűjtötték. A mi esetünkben elég lusták voltak. Kb 5 percenként mászott elő egy teknőske a fészekből. ParkőrJózsi azt mondta, hogy ez általában úgy néz ki, mint amikor kinyitunk egy felrázott pezsgőt. Mint egy vulkánkitörés, úgy özönlenek ki a kicsik a fészekből. Kb egy, másfél órát vártunk arra, hogy mindenki kimásszon, de csak kb 30 bújt elő. Általában kb 100 tojás van egy fészekaljban. ParkőrJózsi mondta, hogy hagyjuk a többit későbbre, majd kibújnak.

A fészektől lementünk az alsó elkerített részhez. Itt a park dolgozói és a segítők megfogtak 1-1 teknőst és mi megérinthettük a páncéljukat (megfogni tilos), vagy alá tehettük a kezünket, hogy érezzük ahogy kavarnak az uszonyaikkal. Na és csak ekkor lehetett fényképeket készíteni. Miután mindenki kiélvezkedte magát – én 3-szor áltam sorba – akkor az ürge a lenti ketrecüktől jobbra és balra (kb 3 méterre egymástól húzott a homokban 1-1 vonalat. Nekünk a vonalon kívűlre kellett állni. Majd ő egy zseblámpával beállt a vízbe és világított, hogy mi is lássuk, hogy mi történik és hogy a kis teknősök is mihamarabb elérjék a vizet. Elvették a ketrec hálóit és megkezdődött az őrült verseny: ki ér hamarabb a vízbe. A kis hülyék kavartak a homokban és igyekeztek minél hamarább elérni a vizet, ahol aztán megkezdték az életük következő szakaszát. Nagy a szórás, 1000 kisteknősből jó ha egy megéri a felnőtt kort. 🙁

Még másnap is a teknős-élmény hatása alatt voltunk! Szuper volt! Bátran ajánljuk mindenkinek. Talán a kikelés még izgalmasabb, mint a lerakás. Bár az sem lehet piskóta, amikor látja az ember az 1 – 1,5 méteres 200 kg-os anyateknőst fészket ásni és „ping-pong labdát” potyogtatni.

Mielőtt elhagytuk Bundaberget elmentünk megnézni a Barrel látogatóközpontot. Bundaberg nem csak a rumról híres, hanem az alkoholmentes gyömbér söréről is, ami Papi egyik kedvence. Érdemes végigtalpalni a látógatóközpontott, mert érdekes dolgokat mutat be a gyömbér sör megalkotásáról és a végén ingyenes termékkostolás van. Meg lehet kóstolni az összes terméküket. Mi a gyömbér sörön kívűl nem ismertünk más terméket, pedig 12+1 féle ízesítésű üdítőitaluk van.

Kellemeset csalódtunk, mert 4 nagyon bejött. Olyannyira, hogy azóta is rá vagyunk kattanva, persze módjával, mert ezek is ugyan olyan cukros vackok, mint a kólák, de néha napján (ünnepnapokon, kempingezéskor) megengedhetjük magunknak. Az üdítő kollekciójuk: gyömbérsör + diétás verziója, Citrom-Lime+Keserű (felejtős), Szarszaparilla és gyökér sör (hát a nevében is benne van hogy milyen volt…), Krémes Szóda (ez is felejtős). A 6 féle enyhén bubis variációk: Lime, Rózsaszín Grépfruit, Passion gyümölcs, Guava, Barack, Vérnarancs. Ezekből a Rózsaszín Grépfruit, Passion gyümölcs, Guava és Vérnarancs ízesítésűek isteniek. Imádjuk. A plusz egy íz a Cola, amit nem árulnak ausztráliában csak gyártják. Ez valamiféle amerikai recept és a gyár csak a gyártás jogát vette meg az amcsiktól és egyből megy az egész Új-Zélandra és ott árulják.

Ekkor már a 11-dik napnál jártunk és már csak 4 nap volt hátra a nyaralásból. Meg kellett kezdenünk a visszautat, mert úgy terveztük, hogy hazafelé a Strzelecki sivatagon keresztül jövünk és megnézzük, hogy mi valósúlt meg abból, amit 2008-ban felmértünk. Korábbi bejegyzésben írtam arról, hogy egy évig terepi földmérőként dolgoztam és 20 napot töltöttünk el ebben a sivatagban, hogy felmérjük a  Lydhurst-Innaminka (460 km) közti földút egyes részeit, mert a Közlekedési Minisztérum szeretne 1-2 szakaszt leaszfaltozni, hogy lehetővé tegyék a biztonságos előzéseket.

Csordultig töltöttük Döme 95+30 literes tankjait, plusz megtöltöttünk két 20 literes kannát is, mielőtt elértük volna Innaminka falucskát. Útközben tettünk egy kis kitérőt Burke és Wills Dig Tree-jét. Ez a fa nagyon híres. 1860-ban Melbourne-ből elindult egy csapat Burke és Wills vezetésével, hogy déli-északi irányban, a világon elsőként átszeljék és felfedezzék a kontinenst.  A csapatot 19 ember alkotta és 23 lovat, 26 tevét, 6 szekeret vittek magukkal. Közel 20 tonna felszerelést cipeltek, ami magába foglalta a kaját is legalább 2 évre. Útközben táborhelyeket alakítottak ki.

Az Innaminka melletti Cooper Creek volt a 65-ös számú táborhely. Ez volt az a legtávolabbi pont ahova azelőtt európai ember a lábát betette. Itt Burke ketté osztotta a csapatot. Brahe maradt az alaptáborban, ők maguk elindultak északra. Burke úgy számolta, hogy 13 hét alatt visszaérnek. Brahe és csapata a 13 hét helyett 18 hetet várt rájuk, de Burkék csapata nem jött, ezért úgy döntött, hogy visszaindulnak délre. Mielőtt elhagyták a tábort Brahe elásott egy kis élelmet az egyik fa alá, majd a fába véste, hogy hova ásta el.

A sors fintora, hogy Brahe csapata 1861 április 21-én reggel hagyta el a tábort, Burkék meg aznap este érkeztek meg. Csupán csak kilenc óra különbséggel kerülték el egymást. Megtalálták az üzenetet, kiásták az ellátmányt, de nagyon el voltak fáradva, így nem volt esélyük, hogy beérjék a csapatot. Kicsit pihentek, majd úgy döntöttek, hogy nem a csapat után mennek, hanem délnyugati irányba. Burke mindezt leírta egy levélben és visszaásta oda ahova az ellátmányokat hagyták nekik. Viszont elfelejtette a dátumot átvésni a fán. Májusban Brahe visszatért ide, hogy újabb élelmet hozzon és megnézze, hogy Burkék visszaértek-e. Mivel a táborhely háborítatlan volt, a fán ugyanaz a vésés, ezért úgy gondolta, hogy Burke és Wills meghaltak és eszébe sem jutott hogy kiássa azt, amit anno elásott, pedig akkor megtalálta volna a levelet. Később 6 alkalommal küldtek a környékre mentő akciót, de egyik sem járt sikerrel. Burke-t és Wills-t nem találták meg élve.

Délután 5 körül érhettünk be Innaminka faluba. Gondoltuk, mielőtt sátrat bontunk megtankoljuk Dömét, mert egyrészt 700 km-es út várt ránk benzinkút nélkül, másrészt másnap nagyon korán szerettünk volna elindulni. Szerintetek egy ilyen helyen, ahol 500 km-es sugarú körben sehol nincs benzin, meddig van nyitva a kút? Én úgy gondoltam, hogy jó hosszú nyitvatartása van, mivel a halálf…án van. Nem biztos, hogy  kora délután bárki is ideér. A többség épp sötétedés előtt ér ide, ahogy mi is. Na a benzinkút reggel 9-től délután 4-ig van nyitva. Punktum! Tehát hacsak nem húzol magad után egy tankert, akkor esélytelen vagy elhagyni a helyet hajnali 5-kor. Malmozni kell 9-ig. Okos! Kicsit bepöccentünk. De így tuti, hogy náluk fogsz tankolni 2,10 dollár/liter áron, mert innen aztán nem tudsz továbbmenni sehova, na meg esélyes, hogy vacsorázni és reggelizni is ide fogsz beülni. Ezt nevezem én burkolt árukapcsolásnak! Ez a kilences indulás igencsak betett nekünk, mert Lyndhurst ide 460 km, plusz szerettük volna beiktatni a Cameron Corner-t, ami egy 240 km-es kitérő. Ez barátok közt is 700 km rossz minőségű földúton. Késő reggeli indulással, felettébb rohanósra sikeredett.

A Cameron Corner-nél 3 államhatár találkozik: NSW, QLD, SA. Nevét John Brewer Cameron földmérőről kapta, aki két év alatt mérte fel és cövekelte ki az államhatárt NSW és QLD között. De először és utoljára mentünk be oda. Az út nagyon rossz minőségű volt. Teljesen szétrázta Dömét. A jobb hátsó kis lámpa csavarjai kicsavaródtak a rázkódástól. Még szerencse hogy időben észrevettük és nem hagytuk el a lámpát, csak az egyik csavart.

A Strzelecki út sem volt jobb állapotban. Megbeszéltük, hogy ezen sem fogunk többet végigmenni. Viszont, amit felmértünk, az megvalósult. A 460 km hosszon leaszfaltoztak 6 darab 5-7 km-es szakaszt. Úgy gondolják, hogy a burkolt részeken könnyebb lesz a túristáknak a road traineket (hosszú teherautókat) megelőzni… Hááát, ha épp egy ilyen konvoj mögött haladsz és tudod, hogy még 50-60 km van az aszfaltos szakaszig tuti be fogsz előzni és nem érdekel, hogy mennyire veszélyes, főleg akkor mikor szélcsend van és vágni lehet a port. Viszont megtaláltuk azokat a karókat, amiket 6 évvel ezelőtt ütöttünk le! 🙂 Megálltunk annál a forrásnál, ahol annó az alaptáborunk volt. Minden ugyan olyan. Háborítatlanul gyönyörű.

Lyndhurst városát már sötétben értük el. Kértünk egy szobát, bedőltünk az ágyba. Hullák voltunk. Másnap délután már otthon hordtuk be a rengeteg cuccot a kocsiból. A 15 nap alatt összesen 5844 km tettünk meg és egy szép nagy kört írtunk le. Nagyon jól éreztük magunkat. Képek innen is elérhetőek, vagy a szokásos jobb oldali gombról.

Már meg van tervezve a következő kiruccanás. Nincs idő láblógatásra, az élet rövid! 🙂

Kata