Bruny-szigetéről átkompolva egyből délre fordultunk és a Huon folyó völgyében végigautózva megcéloztuk a legdélebbi pontot. Útközben Doverben megálltunk, hogy beugorjunk a magyar borászatba, mert Tasmánián ilyen is van, de sajnos zárva volt. Nem keseredtünk el nagyon, mert pár nap múlva ugyanerre kell visszajönnünk és akkor majd újra próbálkozunk (de sajnos akkor sem volt nyitva).

Cockle Creek a sziget legdélebbi pontja, ameddig autóval el lehet menni. Onnan még oda-vissza 4-5 órányi gyalogút lenne a South East Cape csücsök (ha vezetne oda bármiféle ösvény), ami aztán tényleg a világ vége. Az információs táblára ez van kiírva: „A világ vége közelebb van, mint gondolnád…” Én egyből az „Istenek a fejükre estek” c. film azon jelenetét vizionáltam, amikor az egyik busman elmegy a „világ végére”, hogy ott ledobja a Coca-Colás üveget, ami rengeteg bajt okozott a törzsének. Biztos ilyen lehet a South East Cape is. De sajnos nem vezet oda még gyalogösvény sem. A közeli öbölhöz el lehet jutni, ami része a 6-8 nap alatt teljesíthető South Coast Track-nek. Ez a túra nagyon nehéz, mindent magaddal kell cipelni és többnyire az időjárás sem kedvező, hisz a fagyos szél megállíthatatlanul fúj a Déli-Sark irányából. Ezt mi is tanusíthatjuk, mert már a Cockle Creekben érezhető volt, ha kiléptünk a fedezékből.

Ez a hely a múltban híres bálnavadász terület volt. Végig a part mentén figyelőállások voltak. Ha bálnát láttak, 6 fős legénységgel csónakok indultak a vadászatra. Volt olyan alkalom, hogy egyszerre 21 ladik volt kint az öbölben, mert annyi bálna tévedt erre. El lehet képzelni milyen színű volt a tenger vize. Angliában nagy igény volt bálnaolajra, ezzel világítottak. 1839-ben 1000 bálnát mészároltak le, egy évvel később már csak 800-at és az azt követő évben csak 300-at. A nagyfokú öldöklés a bálnapopulációt fenyegette. Becslések szerint az európai felfedezők előtt olyan 100 000 lehetett a bálnák száma ezen a környéken. Napjainkban már csak 2-3000-re tehető a számuk.

A tengerpartok/öblök nagyon szépek erre. Sekélyek, homokosak viszont helyzetükből adódóan mindig hidegek. Nem tudom elképzelni, hogy van olyan nyári nap, mikor egy kiadósat lehetne itt pancsolni. Viszont pancsolás helyett nagy eséllyel látható az “Aurora Australis” azaz a Déli-Sarki fény. Ez a hely az egyike azoknak, ahonnan látni lehet. Nem volt szerencsénk, pedig minden nap mióta Tasmánia-szigetére léptünk nyomon követtem az erre a célra létrehozott weboldalt, ami a napkitörések által generált mágneses mezőt alapul véve előre jelzi, hogy mikor van esély sarki fényre. Hab a tortán lett volna, ha még ezt is láttunk volna. Nem baj, így legalább ki tudok majd „sírni” egy másik Tasmán vagy akár egy izlandi utat is… :)))

Ezeken a linkeken lehet tájékozódni, ha valaki arra jár és el szeretne csípni egyet:

http://www.aurora-service.net/aurora-forecast/

http://www.softservenews.com/southern_lights.html

Innen egy köpésre van a Hastings barlang és a hőforrások. Szerettük volna megnézni a barlangot és csobbanni egyet a termál vízben, de valami oknál fogva nekünk nagyon úgy tűnt, hogy a menedzsment nem akar pénzt keresni. Ha a téli hónapokban ácsorogtunk volna a bejáratnál reggel 9:30-kor, akkor talán még megértettem volna, hogy nincs nyitva. Minek is nyisson ki egy-két kóbor léleknek. Többe kerülne a hús, mint a leves. De mi nyáron voltunk ott, a főszezonban! Mikor, ha nem akkor kellene pörögnie a gazdaságnak. A látogató központ 10-kor nyit, a termál medencék 10:30-kor, a barlang meg 11:00-kor. Hát ez egy jó nagy lekváros bukta. Kinek van ideje a világ végén, az erdő közepén délelőtt 11 óráig várni?! És nem mi voltunk az egyedüli érdeklődők a parkolóban… Továbbálltunk és inkább elmentünk megnézni a Tahune Airwalk-ot, ami nem más, mint a fák korona szintjén kiépített sétaösvény. Voltunk már ilyenen Viktóriában az Otway Nemzeti Parkban. Már ott is nagyon tetszett. Emlékszem kétszer mentünk végig rajta.

A séta során gyönyörű rálátás van a Huon folyó barna vizére. A „levegőben” való séta után levezetésképp érdemes megcsinálni az egy órás körsétát is, ami két függőhidat is érint. Az egyik 100 méter hosszú és a Huon folyón, a másik 62 méteres és a Picton folyón ível át. A Huon fenyő Ausztrália legöregebb élő fafajtája és a világ egyik legöregebb élő organizmusa. Növekedése hasonló a cseppkövekéhez, évente 0,3-2 mm-t nőnek. Egyes példányok a 3000 éves matuzsálem kort is megérik. Dél-nyugat Tasmániában találtak olyan maradványokat, amik 3462 évesek voltak. Ilyen szép kort egyedül az Észak-Amerikai fenyők produkálnak még a világon. Egy 30 méter magas 1 méter átmérőjű fenyő kb 1000 éves. Mivel magas az olajtartalma, ezért nagyon lassan bomlik le és a kártevőket is távol tartja. Van egy mondás: „ a Huon fenyő növekedésénél már csak egyetlen egy lassúbb dolog van, a bomlása”. Ezért kiválóan alkalmas hajóépítésre. A Sarah-szigeti fegyenceket használták arra, hogy kivágják a Huon fenyőket és kiképezték őket hajóépítésre. Abban az időben ez volt Ausztrália legnagyobb hajóépítő „gyára”. De erről majd később lesz szó, mert a szigetet a Gordon folyón tett hajókirándulás alkalmával érintettük és az még odébb van.

Ekkor már csütörtök délután volt. Elég közel jártunk Hobarthoz. Mégiscsak összejön a szombati piac? Gyorsan kerestünk csütörtök és péntek éjszakára egy kempinget Hobarthoz közel. Nem volt egyszerű. Három kempinget is hívtam, mind tele volt. Szerencsére a negyedik kempingben volt hely. Bejelentkezéskor egy kínai csapat volt előttünk és most hallottuk először azt, hogy: 200 dollár a büntetés ha a kabinban vagy a konyhában halat sütsz… Mikor ránk került a sor, Papi meg is kérdezte, hogy ez most komoly? KempingesGizi meg azt mondta, hogy halál komoly. Az ázsiaiak olyan büdöset főznek, hogy képtelenek kiszellőztetni másnapra a szagot. Mi még ekkor nem voltunk tisztában az ázsiaiak kempingezési szokásaival, de pár nappal később már volt személyes tapasztalatunk a témával kapcsolatban, de haladjunk szép sorjában.

Pénteken szép nyugodt lötyögés Hobart városában. A parkolás nem egyszerű, de kempingesGizi mutatott egy-két helyet, ahol viszonylag olcsón egész nap pihenhetett Döme. Mivel a város nem túl nagy, így kinéztünk egy viszonylag közeli parkolót és gyalog fedeztük fel a környéket. Első utunk a kikötőbe vezetett. A piac is ennek a szomszédságában van. Szerettük volna úgy látni a piac utcáját és a régi kikötői épületeket, hogy nincs nyüzsi. Mikor odaértünk épp egy nagy hadihajó csorgott be és készült arra, hogy kikössön, Papi nagy örömére. Háááát nem szeretném ecsetelni, hogy mennyit vártunk arra, hogy minden kötél megfeszüljön…(az én idegeim már 5 perc után pattanásig feszültek) Aztán a Kelly’s lépcsőin felsétáltunk a Battery Point-ig, ahonnan a Narryna házhoz mentünk. A lépcső 1839-ben lett építve azért, hogy összekösse a szikla tetején lévő Battery Point nevű kerületet a Salamanca kikötői résszel. Szép, homokkőből épült lépcső, a kikötői raktárépületek között/mögött.

Narryna az ausztrál gyarmati épületek egyik gyöngyszeme. A házat Andrew Haig kapitány építette 1837-40 között. Minden helyiség korhű bútorokkal, ereklyékkel van berendezve. Aki kiváncsi arra, hogyan éltek régen az emberek, milyen tárgyakat használtak, az mindenképp látogasson el ide. Sok-sok érdekesség van a házban: vicces régi egérfogók, ötletes gyerekfürdető kád, gyerekjátékok, konyhai eszközök/gépek  és jó állapotban fennmaradt bútorok. Minden egyes négyzetméteren találni valami különlegességet.

Utunk során, ahol csak lehetett mindig összeszedtünk minden prospektust, brossúrát. Így akadtunk arra a hírdetésre, hogy 7D-s mozi van Hobartban. Ezt tuti fel kell keresni. Nem tudtuk mit takar a hét dimenzió. Elárulom, hogy a mozi után se tudjuk. Öt dimenzióig értjük a dolgot: látás, hallás, szaglás, tapintás, mozgás. De hogy mi lehet a maradék kettő?! Ha valaki tudja, világosítson fel. Két 8 perces fimet néztünk meg. Az egyik egy űrös, a másik egy hullámvasutas volt. A székek mozogtak. Külső effektek jöttek dögivel: fújt a szél, vízzel lespricceltek, amikor nagy pók jött (az űrben és a hullámvasúton…??!! nem igazán értettük) akkor a lábunkat valami szalag csapkodta, mintha ott mászna fel az óriáspók. Aztán szagokat is fújtak be. Szóval egy próbát megért. A nap végén még felautóztunk Mt Wellington csúcsára (1270m), ahonnan szép időben gyönyörű kilátás nyílik a városra és az egész folyóra.

Másnap reggel a piacon kezdtünk. Nem gondoltunk, hogy ilyen nagy. Rengeteg árus és még több bámészkodó. Többnyire kézműves termékek, amiket én nagyon szeretek. Jó sok pénzt el tudtam volna szórni itt. De van a családban egy kincstárnok… Viszont sikerült kipróbálnom a „gyümölcsbőrt”. Hasonló, mint a mi birsalmasajtunk, azzal a különbséggel, hogy itt majdnem mindenféle gyümölcsből csinálják: eper, áfonya, sárgabarack, mangó, dinnye, alma, kiwi, szilva, őszibarack. Van, hogy kombinálják a gyömülcsöket és ezáltal úgy néznek ki, mint egy nagy pizza. Én egy sárgabarack-eper kombinációt próbáltam ki. Vettünk még helyi almabort (cider), házi kekszet egy idős nénitől és egy „vas pipit” emlékbe, na meg hogy legyen társa a „vas hangyánknak”, ami Ausztriából érkezett.

A piac után meg szerettük volna nézni az 1836-ban épült Runnymede házat, ami szintén régi bútorokkal van berendezve és szép kertje van, de szombaton nincs nyitva, csak szólok. Ezután a kis kitérő után szó szerint rohantunk vissza a belvárosba, hogy elcsípjük a vezetett túrát a The Tench-ben, ami börtön volt. A hely csak vezetett túra keretében látogatható és szombaton csak két időpontban. Húha. Nagyon jó volt. Nem hiába mondogatom, hogy nem érdemes kihagyni a vezetett túrákat. Olyan információk hagzanak el, amit máshol nem igen lehet megtalálni, vagy csak átsiklanánk felette ha magunk járnánk be. A mi túravezetőGizink felettébb lelkes volt és a másfél órát úgy teleszórta érdekes dolgokkal, hogy közben alig vett levegőt. Alig bírtam jegyzetelni.

Kezdetben csak pár barakkból állt és 640 rab befogadására volt képes. Aztán egyre több fegyenc érkezett Tasmániába és a börtönt folyamatosan bővíteni kellett. Végleges állapotában két hektáron terült el Hobart kellős közepén és 1200 rab befogadására volt alkalmas. A komplexumot magas fal vette körül. A rabokat innen hordták különböző munkákra, kőfejtésre, útak- és épületek építésére. A rossz magaviseletű rabokat egymás mellé beállították egy nagy „mókuskerékbe” és gabonát őröltettek velük. Az örlő henger 5 darab nagy hordóból állt, a hordók egyenként 2,5 méter átmérőjűek voltak. Egyszerre 25 rab tudta taposni. Volt olyan, akit több hétig is dolgoztattak itt ha „megérdemelte”.  Később, ahogy Hobart kezdett kiépülni ez a börtön komplexum a város szégyenfoltja lett, ezért elkezdték lebontani. Szerencsére valaki időben leállította a rombolást, ezzel megőrizve 1-2 történelmi épületet az utókornak. Sok minden megsemmisült, de a tárgyaló terem, néhány cella, kápolna, bitófa és a bíróságot a cellákkal összekötő föld alatti folyosó megmaradt és látogatható.

Jöjjön egy-két érdekes adalékanyag a „The Tench”-ről idegenvezetőGizi szájából. A raboknak minden vasárnap templomba kellett menni, függetlenül attól, hogy hívők voltak vagy sem. Ilyenkor összeláncolva több száz métert kellett gyalogolniuk a város utcáin a templomig. Útközben a láncok csörögtek, a rabok hangoskodtak, káromkodtak, inzultálták a nőket az utcán, köpdöstek. Egy idő után a városi polgároknak elegük lett és ennek hangot is adtak. Fizetünk azért, hogy templomba járhassunk és ennek ellenére ilyen csűrhével kell megosztanunk az istentiszteletet?! A nagy nyomás hatására 1830-ben elkezdték építeni egy ír születésű építész tervei alapján a kapolnát a fegyenceknek. Az építész egy kereszt alaprajzú kápolnát tervezett. A kereszt három szárnyában, szárnyanként 500-500 rab fért be. Így összesen 1500 rab tudott részt venni a misén. A kérés az volt, hogy a kápolna alatt is legyenek cellák. Az építész ezt úgy oldotta meg, hogy a pulpitustól indulva mindhárom szárny ülő részeit fokozatosan megemelte. A terem úgy nézett ki, mintha egy nagy rámpa lett volna lefektetve. A terem végén lévő padsorok már 5 méter magasan voltak a pulpitushoz képest, így 36 büntető cellát tudott kialakítani a „rámpa” alatt. Ide a különösen rossz magaviseletű rabokat zárták. A cellákban teljesen sötét volt. Semmi ágy vagy fapadló, csak a csupasz kövek. A berendezés két darab vödör volt. Az egyikben az ivóvíz volt, a másik a WC-zésre szolgált. Korom sötétben elég nehéz eldönteni, hogy melyik melyik? Ráadásul ahogy a rámpa eleje felé haladtunk annál alacsonyabbak voltak a cellák. A hosszuk megvolt vagy két méter, de a rámpa eleje alatti legelső cellák csak 70 cm magasak voltak és a fegyencek úgy nevezték maguk között, hogy „Dust Hole” – Por Lyuk. Ezekben, hogy gugolsz a WC vödröd fölé??!! 1847-ben be is falazták ezeket a kis cellákat az emberi méltóság megsértése címén.

A kápolna bejáratánál a toronyban lévő óra Londonban készült 1828-ban és 20 évvel öregebb, mint a Big Ben. Hat ilyen órát kapott Tasmánia, ebből négy még mindig működik. Az itt lévő óra mechanikus, kézzel húzzák fel 6 naponta (a többi már elektromos). A sors fintora, hogy olyan jól sikerült az épület, hogy a városi polgárok irigykedni kezdtek a rabokra, hogy milyen szép „templomuk” van és követelték, hogy ők is oda járhassanak. Ki érti ezt? Korábban meg azt akarták, hogy a fegyencek ne járjanak az ő templomaikba…??!! Hogy is van ez? „A pénz beszél, a kutya ugat.” Kénytelenek voltak kialakítani egy bejáratot az óratorony épületében a polgároknak és az északi szárnyat teljesen átalakítani nekik. Ebben a szárnyban szép cédrusfa padok voltak, amiket 1-2 fontért ki lehetett bérelni egy évre, míg a keleti és nyugati szárnyban a rabok kemény fapadokra zsúfolódtak.

Később aztán két szárnyat bírósággá alakítottak, a harmadik szárnyat pedig meghagyták kápolnának, amit egészen 1961-ig a rabok haszálhattak. A két bírósági terem alá föld alatti folyosót építettek a cellákhoz és a tárgyalásra ezen keresztül jöttek a rabok. A túra részeként mi is végigsétálhattunk a bíróságról a cellákig. Hátborzongató volt. Főleg mikor Gizi elmesélte, hogy a folyosó végén a felvezető lépcső előtti sziklalapok miért vannak kikopva. Az aznapi tárgyalásra váró rabokat már reggel 8-kor felsorakoztatták a föld alatti folyosóban. A tárgyalások egész nap délután négyig folytak és azoknak a raboknak akiknek délutáni időpontjuk volt végig ott kellett egy helyben állniuk. Télen  a hidegben teljesen elgémberedtek az fegyencek lábai. Mikor odaértek a lécsőhöz, az őrök megengedték nekik, hogy bemelegítsék a lábukat, nehogy összeessenek mikor fel kellett menniük a tárgyalóterembe. Szóval ettől kopott ki a kő. Szerencsére a kápolnában és a bírósági termekben is fennmaradtak a berendezések, eredeti falfestések és rab graffitik. Minden nagyon látványos a maga módján, hiszen mégiscsak egy kegyetlen börtönben járunk. A terem alatti cellákba is be lehet menni.

A bal oldali képen a föld alatti folyosó lejárata a tárgyaló teremből. A jobb oldali képen az egyik föld alatti cella.

A celláktól átsétáltunk a bitófához. Ahol Gizi megkérdezte: tudjuk e, hogy miért van 13 tekerés az akasztókötélen? Öööö, izé… nem szoktunk akasztásra járni, honnan tudnánk. A 13-as csavart a 12 esküdt és a bíró szimbolizálja. Itt 32 akasztásos kivégzés volt 1852 és 1945 között. Minden akasztás reggel 8-kor zajlott, kivéve az utolsót. Ezt 1946-ban ugyanis reggel 6-kor hajtották végre. Az ok nagyon egyszerű. A II-dik világháború esztelen és véres öldöklésétől megcsömörlött embereknek elegük volt már a halálból, s fel akarták mentetni a rabot, akármit is követett el. Mivel az ügy túl nagy publicitást kapott az ítéletvégrehajtók szerették volna elkerülni a tüntető tömeget, ezért a szokásosnál korábbi akasztás mellett döntöttek.

Az akasztási szabályok eltértek az amerikában szokásostól. Amerikában úgy volt, ha 10 percig lógott a kötélen az elítélt és utána még mindig életben volt, akkor szabadon távozhatott. Itt nem. Ha látták, hogy még mindig él a kötélen himbálódzó rab, akkor behívtak két másik rabot, akiknek bele kellett csipaszkodniuk az akasztott ember egy-egy lábába és lógniuk kellett rajta, hogy biztos legyen a halál. Ezek a behívott rabok akár lehettek a cellatársai, barátai is. Nem volt sétagalopp.

Kívülről is körbejártuk az épületet, ahol a téglákban látni lehetett a rabok ujjlenyomatait. Bizarr volt. Volt még egy érdekesség az épületen kívül: a faragott homokkő téglák. Az egyik furcsaság a kövek mintázata volt. Erre is volt Gizinek magyarázata. „Kő-fejadag”-ja volt a raboknak. Azaz meg lett mondva, hogy napi hány követ kell kifaragniuk. Ezt egy-két rab úgy oldotta meg, hogy összelopdosta a többiektől kifaragott köveket. Ezért a rabok amolyan aláírás félét véstek a köveikbe, azaz mindegyik rabnak volt egy jellegzetes stílusú és irányú vésési mintája. A másik furcsaság az építési technikában volt. Erre egyenlőre nincs magyarázat, még keresik. Biztos mindenki tudja hogyan kell téglafalat rakni. Gyerekkorunkban mindenkinek volt otthon fából építőkockája és ha nem elcsúsztatva építettük a falat, akkor elég hamar összedőlt, ugye? Na, itt is elcsúsztatták a köveket, de vittek bele egy kis „díszítő elemet”. Kő, 3-4 kisebb és keskenyebb kőből létra minta, megint kő, aztán létra minta, kő, létra, kő létra és így tovább. Három feltevést említett Gizi, de egyik sem bizonyított. Első: valamiféle díszítés. Második: a létra a szabadulás lehetőségét szimbolizálta a raboknak. Harmadik: az építés vezető/tervező szabad kezet adott a raboknak, ezzel próbálta emberként kezelni őket és megadni nekik azt a lehetőséget, hogy ha rabok is, attól még az elméjük szabad lehet… Amúgy Ross városában a faragott hidat is ennek tudják be. Ott ugyanis a rabok maguk faraghatták azokat a szobrokat a hídra. Szabadon engedhették a fantáziájukat, és ha jól emlékszem ugyan az az építész vezette az ottani építkezést is. Hát röviden ennyit a nagy hobarti büntető központról.

A nap zárásaként megnéztük a Hobart-tól 10 km-re délre lévő „Shot Tower”-t, ami a feladvány volt. Érkezett helyes megfejtés és utána Papi kifejtette bővebben a megoldást. Mi különben az elhelyezkedése és a neve alapján arra tippeltünk, hogy ez egy lőtorony, ami védelmi szerepet játszhatott a Hobarthoz felvezető folyótorkolatnál. Mondjuk azt nehéz lenne megmagyarázni, hogy mi vagy kik ellen kellett védekezni, hiszen itt nem voltak háborúk, felkelések, támadások… Ez a torony az egyetlen megmaradt kör keresztmetszetű ilyen torony a világon. Biztos forrásból tudom (magam számoltam meg), hogy pontosan 318 lépcsőn lehet feljutni a torony tetejébe. Nagyon szépen karban tartott homokkő épület.

Itt volt az ideje, hogy most már a sziget nyugati része felé vegyük az irányt. Az éjszakát a Mt. Field Nemzeti Park kempingjében töltöttük, ami az erdő közepén egy patak mellett van. Reggel ez fogadott a kemping konyhájának mosogatójában:

Miután Papi megmentette a szétázott, de még élő skorpiót, megreggeliztünk és elindultunk egyet túrázni. A Mt. Field Nemzeti Park Tasmánia legkedveltebb – és első Nemzeti Parkja. Három fő attrakciója van: a vízesések, a tavak és télen a síparadicsom, illetve a közelében lévő Styx Tall Tree Reserve, ami egyike azon helyeknek a földön, ahol a legmagasabbra nőnek a fák (92 m). Mi a kétórás körtúrát céloztuk meg, amivel 3 vízeséshez lehet eljutni: Russell Falls, Horseshoe Falls, Lady Barron Falls. Ezen a körön érdemes végigsétálni. Sajnos a Dobson tóhoz már nem volt időnk elzarándokolni, mert a nagy Gordon víztározót terveztük még be a mai napra. El is indultunk, de az elágazásnál egy Józsi állított meg, hogy sajnos a bozóttűz miatt a víztározó, ami innen még 45 km-re lenne, nem látogatható. Ugyanis a tűz már egy 70 km kerületű körben ég hetek óta. Viszont a Gordon tó (felduzzasztott víztározó tó) melletti Pedder tóig el lehet menni. Pár percig tanakodtunk, aztán úgy döntöttünk, hogy megnézzük. Biztonsági okokból Józsi felírta a rendszámunkat és elkérte a mobilszámunkat arra az esetre ha fordulna a szél és a tűz elindulna abba az irányba. Ez a víztározó kb 45 km földúton. Nem éri meg a zötykölődést, nem nagy durranás. Ezzel meg is csúsztunk és nem értünk el Queenstown-ba. A bejegyzés is elnyúlt.

Előzetes a negyedik részből: az innen kimaradt Gordon folyó és Tasmánia legmagasabb vízesése, aztán ősi gleccser maradvány felkeresése, majd a világörökség részét képező Cradle Mountain-i hegymászás és kanyonozás.

A harmadik rész képei innen is elérhetőek.

Kata

Mielőtt elkanyarodtunk volna a partoktól a rossz idő miatt, egy kis kitérővel megnéztük Swansea alatt a „tüskés” hidat (Spiky Bridge). Megér egy öt perces megállást, mert ilyet nem minden nap lát az ember. A hidat 1843-ban fegyencek építették. Csak találgatások vannak, hogy miért tüskés. Senki sem tudja a valódi okát. Az egyik variáció szerint a tüskék azt a célt szolgálták, hogy megakadályozzák a hídon átkelő tehenek leesését. A másik elmélet, az hogy a fegyencek csendesen lázadoztak a sorsuk ellen és függőlegesen tettek le egy-két követ. Hivatalosan egyik elmélet sem bizonyított. Így mindenkinek a fantáziájára van bízva, hogy miért is tüskés a híd. Innen a szárazföldről még ellátni a Freycinet-félszigetre. Egyik szemünk mindig a félsziget irányába kémlelt, hátha megcsillan a nap sugara és akkor adtunk volna még egy esélyt a Borospohár Öbölnek. De az egész hegyvonulat vastag felhőbe burkolódzott. Célba vettük Ross városkát. Amint hátat fordítottunk a tengernek és beautóztunk 40-50 km-t a szigeten szikrázó napsütés kísért végig. Ezek szerint valaki nagyon nem szeretné, hogy teljes pompájában lássuk a keleti partot…

Ross egy nagyon szép, nyugodt kisváros, telis-tele régi, György-korabeli épületekkel, amik szépen fel vannak újítva. Fél napot simán el lehet bóklászni. Mi a híres híd miatt álltunk meg, de aztán jó pár órát sikerült eltöltenünk itt. Ezt a hidat is fegyencek építették 1836-ban. Ausztrália harmadik legöregebb és talán az egyik legszebb hídja. A híd homokkőből épült és az oldalát 186 gyönyörű kőfaragás díszíti. Különböző állatok, növények és Kelta istenek, amiket a fegyencek faragtak. Tényleg mesébe illő volt. A B31-es úton haladtunk tovább dél felé Richmond városába. Keresztül mentünk Oatlands-on, amiről semmit nem tudtunk, de szerencsére megláttunk egy információs táblát, amin a Callington-i szélmalomról írnak. Így egy órácskára elkanyarodtunk a malomhoz. Itt van ugyanis Ausztrália egyetlen György-korabeli működő szélmalma, ami 1837-ben épült. Ma is ugyanúgy őrli a lisztet, mint 180 évvel ezelőtt. Weboldalukon van egy bolt lista, ahol vásárolhatunk a lisztből, vagy rendelhetünk online is. Maga a város hasonlít kicsit Ross városára, sok a régi épület. Hangulatos.

Végül megérkeztünk Richmond városába, amit úgy hírdetnek, hogy Ausztrália legjobban fennmaradt György-korabeli városa. A sok más történelmi épület mellett itt van ugyanis a kontinens legöregebb hídja, ami a mai napig használatban van. Nincs új a nap alatt, hiszen ezt is a fegyencek építették 1823-ban 17 hónap alatt. 1825-ben adták át, 10 évvel megelőzve minden ehhez hasonló építményt Ausztráliában. A híd hepe-hupás külleme a hozzáértő szakemberek és szerszámok hiányából adódik, illetve abból, hogy az áradások miatt a pillérek az építés során kicsit megsüllyedtek. De ettől olyan szép és különleges. Na és akkor itt véget is ért a sok György-korabeli látnivaló. Amúgy nem vagyok benne biztos, hogy a magyarban használjuk-e ezt a „György-korabeli” stílust. Lehet hogy rosszul fordítottam le… (Georgian), olyan furcsán hangzik. Ha esetleg valaki tudd jobb fordítást erre, szóljon és kijavítom.

Miután kipipáltuk Richmond-ot is, gyors átpörgettük fejben a további útitervet, mert innen Hobart csak egy köpés (25 km) és ekkor még csak csütörtök volt. Hobart-ba úgy szerettünk volna megérkezni, hogy szombat legyen, mert szombatonként van a híres Salamanca piac, amit szerettünk volna megnézni. Mivel nem igazán akartunk szombatig Hobartban lötyögni, ezért nekivágtunk a Tasmán-félsziget felfedezésének, hiszen igencsak hosszú listánk volt, hogy mit is szeretnénk megnézni. Épp hogy csak elértük a félsziget elejét, az eső újra rázendített. Annyira zuhogott, hogy Papi többször azt fontolgatta, hogy félreáll, mert nulla volt a látótávolság. És csak esett, és esett, és esett három napon keresztül. Vágni lehetett a vízfüggönyt. Már ott tartottunk, hogy fejben kezdtünk összeszegelni egy Noé-bárkát… Úgy voltunk vele, hogy itt, ha fizetnének se nyitunk sátrat. Valamiféle kabin kellene. De szinte minden megfizethető kabin foglalt volt. Végül a Port Arthur-i kempingnek voltak olyan szobái, amiket 8 fős csoportok vehetnek ki. Szerencsére két embernek is kiadták. Így befoglaltunk 3 éjszakát itt és abban bizakodtunk (amit akkor még nem tudtunk), hogy a három nap alatt csak lesz kirándulásra alkalmas idő. A szobában 4 darab emeletes ágy volt és semmi más. Tisztára Zánka úttörő tábor hangulatunk volt. Nem sok hiányzott, hogy rázendítsünk a „Mint a mókus”-ra. Zuhany és budi a kemping közös helyiségében volt. Amúgy korrekt volt a szállás, olcsó és tiszta. Ennél több nem igazán kell. Kajálásra a kemping profin felszerelt konyháját használtuk, ahol még pöpec fatüzelésű kemence is volt.

Másnap a mosodában kezdtünk, mivel továbbra is pocsék volt az idő. Rajtunk kívűl egy idős pár és két idős barátnő mosogatta a szennyesét. Na a két Gizinek nagyon beszélhetnéke volt és mindenkit megkérdezett, hogy a tegnapi nagy felhőszakadás kit, hol ért. És téged hol? És téged hol? Mi épp elértünk a kempingbe, de rezgett a léc – mondtuk. Az idős házaspár azt mondta, hogy ők már itt voltak szerencsére. Na és akkor a két Gizik egyike belekezdett: akkora nagy zuhi volt, hogy semmit nem láttunk. Teljesen megállt a forgalom. Esteledett. Így mi is félrehúzódtunk, hogy megvárjuk, míg eláll. De nem állt el, és az út mellett a kocsiban kellett aludnunk. Tény, tényleg nagy eső volt. Jobbra-balra patakok folytak át az úton. Volt úgy, hogy az út fele víz alatt volt. Amikor megérkeztünk a kempingbe és átvettük a Mókus-örs szobakulcsát, nem tudtunk kiszállni az autóból és elrohanni az ajtóig, ami 4-5 méterre volt. Csak ültünk és vártuk, hogy csendesedjen.

Mosás után elmentünk, hogy megkérdezzük/befoglaljuk a motorcsónakos túrát. Van egy cég, aki arra specializálódott, hogy extrém csónakos túrát csinál három helyen Tasmániában. A Tasmán-félszigeten, a Bruny-szigeten és Hobartban. Rengeteg turizmus díjat gyűjtöttek be, 2006-tól 2014-ig minden évben elhoztak 1-1 díjat. Ez a Pennicott Wilderness Journeys:  https://www.pennicottjourneys.com.au/  A három túra közül mi a Tasmán és a Brunny közt vaciláltunk. Nem tudtunk dönteni. Mindekettő érintett olyan dolgokat, amikre nagyon kíváncsiak voltunk. Mindkét túrán látni lehet a 160 millió éves 200-300 méter magas júra kori dolorit sziklafalakat, amik a világ legmagasabb tengerparti sziklafalai közt vannak jegyezve. Továbbá mindkét túra érint egy fóka kolóniát és számos barlangot. Eddig ugyanaz. De csak ebben a három látnivalóban azonos. A Tasmán túrán látható még: Cape Pillar (Szikla Oszlopok), Candlestick (Gyertyatartó), Totem Pole (Totem oszlop), Cathedral Rock (Katedrális Szikla), a Tasmán-szigetnél lévő Sydney-Hobart vitrorlás verseny fordulópontja, Isle of Dead (Holtak-szigete), Tasman Arch (Tasmán Boltív), Devil’s Kitchen (Ördög Konyhája), Blowhole (Vízköpő). A Bruny túrán: Breathing Rock (Lélegző Szikla) és a The Monument. Sajnos az ára miatt mindkettő nem fért bele a költségvetésbe. Végül a Tasman mellett döntöttünk, mert ott valamivel több az érdekes geológiai/természeti képződmény. Főleg a Totem Oszlop miatt esett a döntés erre az útvonalra. Ez egy 65 méter magas, 4 méter átmérőjű „fogpiszkáló” szikla, amit először 1968-ban másztak meg sziklamászók. Azóta majdnem minden sziklamászó bakancslistáján szerepel ez a hely. Nem kell megijedni, mi nem megmászni, csak látni szerettük volna.

Pénteken bementünk a motorcsónakos kukszliba, hogy befoglaljuk az utat. Mivel az idő elég rossz volt, így vasárnapra tettük a foglalást… hááátha addigra kitisztul. Itt szeretném felhívni a figyelmét azoknak, akik szintén szeretnék kipróbálni ezt a túrát, hogy ami a prospektusban fel van sorolva látnivaló, annak csak a fele fog megvalósulni a három órás motorcsónakázás alatt. Az esetek 99,9%-ban mindig csak a felét csinálják meg. Attól függően, hogy merről fúj a szél vagy a lista első fele, vagy a másik fele képezi a túrát. Egyben sose megy le a teljes. IGEN??!! És ez hova van leírva? Mert a prospektusban csak annyi van, hogy az aznapi szél dönti el, hogy melyik irányba indulnak. Illetve ők választják ki a legvédettebb és legkényelmesebb helyeket. Arról egy szó sem esik, hogy lista első és második fele. Úgy gondoltam, hogy ez azt jelenti ha szelesebb az idő, akkor nem mennek olyan közel a sziklákhoz, meg ilyesmi. De nem így van. Ez lefordítva a mi esetünkre úgy nézett ki, hogy a Tasman-szigeten túlra nem is mentünk. Így az összes fent extraként felsorolt látnivalók, amik e túra mellett voksoltak, mind elmaradtak. De ez a befizetéskor nem derült ki. Csak vasárnap az indulás előtt fél órával.

Az elkövetkező három nap úgy zajlott, hogy autóval próbáltuk bejárni a félszigetet, mivel hol esett, hol nem. Amikor elállt, akkor kiugrottunk fél-egy órára és gyorsan megnéztük, amit érdemes megnézni. Volt olyan hely, ahova háromszor is elautóztunk, hogy hátha sikerül egy kis napos időszakot elcsípni. A fent felsorolt képződmények mindegyike a szárazföldről is megnézhető. Igaz egyik másikért 4-5 órát kell gyalogolni (de megéri!) A Tasmán Nemzeti Park nagyon szép!

A lejárólapozott tengerparthoz (Tessellated Pavement) összesen háromszor zarándokoltunk el, hogy szép napsütésben csodálhassuk meg. Egyszer sem jött össze. A képeket visszanézve, olyan, mintha világvége hangulat lenne. Ennek ellenére nagyon érdekes képződmény. Kb 60-160 millió évvel ezelőtt az agyagos homokkövet érdekes négyzethálós törésvonalak szabdalták fel. Ezen törésvonalak mentén beindult az erózió, ami kialakította a „csempe” alakzatokat. A dagály által hozott sós vízben lévő sókristályok a ludasak. Két forma figyelhető meg. A cipó/vekni vagy a serpenyő/tepsi forma. A vízhez közeli részeken a vekni forma a jellemző. Ezek a területek többet vannak víz alatt , így a sókristályok nem rombolnak annyira. Míg a szárazföldhöz közeli részeken a párolgás miatt a sókristályok jobban koptatják/töredezik a kőzetfeszínt. Igazán különleges természeti képződmény. A profi fotósok előszeretettel fényképezik különböző időszakokban (hajnalban, naplementekor, viharos időben…).

A Tasmán-félsziget partja nagyon szabdalt, amit a tengeri hullámok eróziója alakít napról-napra. A tudósok úgy gondolják, hogy a félsziget ezen szakaszát, ahol a Vízköpő (Blowhole), Tasmán Boltív (Tasman Arch) és az Ördög Konyhája (Devil’s Kitchen) van hasonló erőhatás éri, mint Skócia partjait, ahol közel 32 tonna nyomás jut egy négyzetméternyi sziklafelületre az odacsapódó hullámok által. Az előbb említett három eróziós képződmény mind tengeri barlangként kezdte a pályafutását. Majd a barlang mennyezete az idők során beszakadt és attól függően, hogy milyen mértékű volt a beszakadás, kialakultak ezek az érdekes látnivalók. A Tasmán Boltívet kialakító barlang hátulja szakadt be, így egy hidat/boltívet hagyott maga után. A Vízköpő a Tasmán boltívnél sokkal alacsonyabb tengeri barlang része. Ebben az esetben a barlang leges-leghátsó része omlott be. Egy hosszú, lapos, keskeny összeköttetést hagyva a tengerrel. Ahol, ha megfelelően viharos a tenger és jó szögben érkeznek a hullámok, akkor hihetetlen robajjal préselődik be a víz a „csövön” és prüszkölve/dübörögve tör fel a lukon. Az Ördög Konyhája meg az az állapot, amikor egy nagyon magas sziklafalon barlangot váj a víz. Majd a barlang mennyezete a barlang teljes hosszán beszakad, egy keskeny hasadékot létrehozva. Szűk, meredek sziklahasadék, aminek az alját is alig látni, olyan, mint a pokol feneketlen katlanja. Tuti, hogy ott kotyvaszt valahol lent az ördög felesége. Végül  ellátogattunk a nevezetes tengeri barlanghoz (Remarkable Cave) is, ami nem is igazán barlang, mert már ennek is beszakadt a hátsó része. A lépcsősor levisz a beszakadt részhez, ahonnan keresztül látni a „barlangon” egészen a tengerig. Az információs tábla szerint innen nézve a tenger felöli bejárata a barlangnak pont olyan formájú, mint Tasmánia-szigete. Jé, tényleg. Mókás emberek nagy kavicsokat tettek fel a sziklafal peremére. Szívesen lemásztam volna a pallóról, hogy elsétáljak a barlang szájáig, de Papi nem engedte. Jelenleg a hátsó rész, ahol a platform van száraz részen áll, de szerintem ha igazán nagy vihar van, akkor biztos megállíthatatlanul ömlik befele a víz ide. Jó lenne elcsípni egyszer egy ilyen állapotot is.

Nekivágtunk, hogy felfedezzük a Világörökség részét képező Port Arthur sötét oldalát. Port Arthur Ausztrália legjelentősebb fegyenctelepe volt. Ide szállították a különösen veszélyes és visszaeső rabokat. A Tasmán-félsziget jó választásnak bizonyult. Víz veszi körbe. Egyetlen összeköttetése a szárazfölddel a 30 méter széles Eaglehawk Neck nevű keskeny földnyelv. Ahol kerítés, csapdák és félig kiéheztetett kutyák őrizték a területet. A félsziget körüli vizekről pedig azt híresztelték, hogy hemzseg a cápáktól. Így Port Arthurt úgy tartották számon, hogy a hely, ahonnan lehetetlen megszökni (hasonló hírnevű, mint a későbbi Alcatraz szigete Amerikában). A telep 1830-ban kezdte működését, mint fakitermelő telep, ahol a fegyencekkel végeztették a fakivágásokat. 1840 körül már közel 2000 elítélt, katona és civil személyzett élt Port Arthurban. Később nemcsak fakivágásokra használták az ingyen munkaerőt. Téglákat, faragott homokköveket, hajókat, bútorokat és ruhákat állítottak elő a rabok. 1877-ben zárt be véglegesen és az épületeket a bozóttüzek rombolták le. Minden egyes információs brossúra, weboldal említést tesz egy tragikus eseményről, ami 1996. április 28-án vasárnap történt. Nem is olyan régen. Egy „elborult” elméjű fegyveres bement és lelőtt 35 embert, 20-at pedig megsebesített mielőtt elkapták. Ez a mészárlás vezetett ahhoz, hogy Ausztráliában megszigorították a magánszemélyek fegyverhez jutási jogát. A fiatal tettes jelenleg 35-szörös életfogytiglani plusz 1035 év „WITHOUT PAROLE”, azaz feltételes szabadlábra helyezés nélküli büntetését tölti a hobarti börtönben.

A látnivalók nagy része szabadtéri, ezért a kalap, naptej, esernyő, széldzseki és kényelmes cípő elengedhetetlen. A belépő tartalmaz egy 40 perces vezetett túrát és egy 20 perces hajóútat is az öbölben, így lehetőség nyílik vízről is megcsodálni a még fennmaradt épületeket. Mivel elég nagy területen helyezkedik el, ezért ha nem sikerül egy nap alatt bejárni, akkor kifele menet meg lehet hosszabbítani a belépőt még egy napra, ami ingyenes. Vannak olyan belépők is amik kicsit drágábbak, de ezek tartalmazzák a halottak szigetére (The Isle of the Dead) és a gyerekek börtönébe (Point Puer Boy’s Prison) a vezetett túrát. A gyerek elítélteket különválasztották a felnőtt férfiaktól, hogy megóvják őket a további „romlástól”. A legtöbb gyerek 14-17 év közötti volt, a legfiatalabb elítélt pedig 9 éves. Továbbá van éjszakai szellem túra is. Mi bő fél napot bóklásztunk a területen és igyekeztünk a térképen feltüntetett összes épületet felkeresni. A hely félelmetes, kegyetlen és nyomasztó. Az élet nem sétagalopp volt itt.

Az egyik „legszebb” és legismertebb épület (minden brossúrán tuti szerepel), a homokkőből épült nagy fegyház épülete. Kezdetben a rabok fakunyhókban laktak. Egy idő után annyi fegyencet szállítottak ide, hogy a fakunyhók nem bizonyultak elegendőnek. Ezért a malom és magtár épületét fegyházzá alakították. Az alsó két emeleten 136 egyszemélyes cellát/lukat alakítottak ki a különösen veszélyes rabok számára. A felsőbb emeleteken a jobb magaviseletű rabokat tartották. Érdekes még az „elkülönített” rabok épülete, ahol napi 23 órában teljes izolációban tartották bezárva a foglyokat. Semmi külső zaj/inger nem érhette őket. A napi egy órás séta alkalmával is csukját kellett viselniük a fejükön. A templom maradványa is impozáns. Fénykorában 1100 rab befogadására volt képes. A raboknak minden vasárnap templomba kellett járni. Nem volt kibúvó. Ha hívő volt, ha nem, mennie kellett.

Aki arra jár ne hagyja ki az őrtorony feletti dombon elhelyezett jelző oszlop (Semaphore Signal Post) felkeresését. Felettébb érdekes szerkezet. Hogyan folyt a kommunikáció a börtöntelep és Hobart között? Hol volt akkor még a telegráf? Az első telegráf állomás 1854-ben kezdett üzemelni Viktória államban. Aztán fokozatosan húzták ki a kábelt a nagyobb városokba. Tasmániába 1857-ben ért el. A telegráf kiépítése előtt jelzőoszlop rendszert építettek ki Tasmániában. Egy fokkal jobb, mint az indiánok füstjelei… Kezdetben három karú, később hat karú oszlopokat használtak. Jól látható helyre, dombra, fák tetjére építették. Minden egyes jelzőoszlopot külön-külön 6-10 személyből álló csapat kezelte. A három karú jelzőoszlopok 666 különböző szó, betű, kód elküldésére, míg a 6 karú oszlop 999 999 lehetséges beállításra volt alkalmas. Port Arthur és Hobart között 1836-tól 1877-ig működtek ezek a jelzőoszlopok. Egy 20 szavas üzenet Hobartból 15 perc alatt ért el Port Arthurba. A rendszernek két ellensége volt: a rossz idő és az éjszaka. Bár az utóbbit igyekeztek a karokra aggatott lámpákkal kiküszöbölni. A természeti csodákon kívűl mindig is előszerettel kerestük fel az olyan helyeket, amiket leleményes emberek alkottak.

Port Arthurtól észak-nyugatra a félsziget másik csücskében felkerestük a másik fegyenctelepet, ami egy szénbánya mellé épült. Itt talán még szélsőségesebb bánásmódban részesültek a rabok. Ráadásul a szénbányászat még nehezebb munka volt, mint a fakivágás vagy a téglagyártás.

Vasárnap reggel. Papi már nagyon várta ezt a napot. Motorcsónakos túra. Rövid ismertető a túraszervező cég irodájában, majd kiosztották a speciális piros szél-víz-eső kabátokat. Ajánlatos előre befoglalni, mert ha az időjárás engedi mindig tele vannak. Most is ritka pocsék időnk volt, de azért nem annyira, hogy lefújják a túrát. Esett az eső, de ennek ellenére két hajónyi ember akart kimenni a háborgó tengerre (egy csónak 40 fős), ez barátok közt is 80 ember egy túrán. Egy nap két túra indul, délelőtt és délután. Ez már napi 160 ember. Heti hét napban üzemel. Szóval napi 160 itt, 160 a Bruny-szigeten és 72 Hobartnál, mert itt kisebbek a hajók, ami durván 400 ember naponta, ha minden összejön. Felszorozva a nem csekély jegyárral -elárulom, 125 dollár volt -… phúúúú. Szép összeg, lehet matekozni! 🙂 Gondolom a téli szezon nem ennyire pörgös.

Két csoportot alkottunk és lesétáltunk csónakokhoz. Olyan szerencsénk volt, hogy az első hajó megtelte után csak ketten álltak előttünk. Beszállásnál elmondták, hogy aki nagyon nem bírja a hullámzást, az üljön a csónak hátuljába, mert az a legjobb. Középen olyan amilyen. De legelől a legdurvább. Rosszabb, mint a legvadabb hullámvasút. Ők mondták, nem én. Ráadásul a becsapódó víz is az elöl ülőket kapja telibe. Ez már nem osztott, nem szorzott nekünk, hiszen harmadik napja esett. Ritka volt az a pillanat mikor szárazak voltunk. Szokás szerint leküldtünk egy rókázás elleni bogyót, ártani nem árt. Beszállás. Az előttünk lévő két ember becsokizott és szerencsére nem akartak a legelső sorba ülni. A sorokba négy ember ült, kivéve az első sort, ami csak két személyes. Király! Micsoda szerencse. Mi a legelső sorba szerettünk volna ülni. A hullámvasúton is addig tessékeljük magunk elé az embereket, amíg az első helyre nem tudunk ülni. Amúgy szerintünk a legutolsó sor is nagyon jó, ezért mindig legalább két kört megyünk. A túra, annak ellenére, hogy nem ment el a Totem Oszlopig nagyon szép volt. Megéri az árát. Még pár delfin is tiszteletét tette útközben. A Nap igazán kisüthetett volna egy kicsit, de nem tette. Így az összes képünk komor, felhős lett. Annak ellenére, hogy az idő viharos volt, nem volt durva a hajóút. Féltem a rókától, mert ciki lett volna ha kidobom, de semmi ilyen kényszer nem jött. Pár perc erejéig kimentünk a védett helyről a nyílt részre. Ott igencsak dobálta a ladikot a hullám. Olyan magas hullámhegyek voltak, hogy amikor mi is és a másik csónak is hullámvölgyben volt nem láttuk egymást. Na ha itt kellett volna 3 órát hánykolódni, biztos kidobtam volna a taccsot. A személyzet jó fej volt. Indulás előtt még gyömbértablettát is osztogattak, olyan címszóval, hogy ez megnyugtatja a gyomrot.

Utolsó napunk a Tasmán Nemzeti Parkban. Kisütött a Nap. Miért is ne az utolsó napon. Nézzük a jó oldalát. Mára volt betervezve a 4 órás Cape Hauy gyalogtúra, ami elvisz a Totem Oszlophoz és a Gyertyatartóhoz. Legalább nem kell megint esőben gyalogolni. Gyönyörű napsütés. A túraösvény nagyon jól karban van tartva. Élvezet volt rajta túrázni. Az más kérdés, hogy majd meg haltunk. Fel-le, fel-le, fel-le. Még mindig nem voltunk ott. Még két fel és le és végül elértük a kiépített kilátót, ami centire pontosan a szikla szélére van építve. Furcsa érzés volt kiállni a szélére és lenézni a mélybe (közel 100 méter mélység). Brrrr. Félelmetes volt. És igen láttuk a Totem Oszlopot és a Gyertyatartót is. Igaz a vízről nézve még félelmetesebb lett volna, de innen is ijesztően szép volt. Ráadásul ezekre a sziklamászók felmásznak… Egy hátulütője van ennek a túrának, ugyanazon az úton kell visszamenni. Így amikor a meredek hegyről leszögdécseltünk, tudtuk, hogy visszafele itt fogjuk kiköpni a tüdőnket.

A túra része a Three Capes Track nevű túrának, ami az egyik leghíresebb túra Tasmániában. Hossza 46 km, 3-4 nap alatt teljesíthető. Érinti Cape Raoul-t, Cape Pillart és Cape Hauy-t. Első körben mi Cape Raoul-hoz szerettünk volna eljutni, mert ezt ajánlotta a munkatársunk. Aztán elolvasva a leírást, ez volt a leghosszabb (5 órás) és a legdurvább. Így maradtunk a 4 órás kistestvérénél. De elhatároztuk ha majd visszajövünk akkor a másik kettőhöz is elzarándokolunk. Nem egybe szeretnénk megcsinálni a 46 km-t, hanem egyenként felkeresni a földfokokat (Cape-ket). Újabb ok, hogy visszajöjjünk.

Itt volt az ideje, hogy tovább álljunk. Közel négy napot időztünk ezen a félszigeten. Csapjunk a lovak közé. A hét elején jártunk, ismét elég közel Hobarthoz, de elég távol a szombattól. Így sajnos ebből a bejegyzésből is kimarad Hobart, majd a következőben lesz róla szó. Cseppet elnyúlt ez a bejegyzés, ezért ebben a második részben már csak a Bruny-szigetről írnék pár mondatot. A többiről majd a harmadik részben.

Semmi kitérő. Mivel úgy nézett ki, hogy az idő kezd megjavulni, ezért gyorsan Bruny-sziget irányába kanyarodtunk, hátha mellénk szegődik a jószerencse és lehetőségünk lesz legalább ezt jó időben bejárni. A szigetre Kettering falucskából indulnak a kompok. Viszonylag sűrűn járnak és a kompút csak 20 perces. Nem kell előre befoglalni, csak odagurulni és komposJózsinak kiperkálni az összeget készpénzben. Nincs lehetőség kártyás fizetésre! Illetve kérik, hogy ha lehet a pontos összeg legyen meg készpénzben. No problémó. Összesepertük a sok suskát és átadtuk neki.

A szigetnek kb csak az egyharmad része aszfaltozott út, a többi földúton közelíthető meg. Némely szakasz elég rossz állapotban van. Az első szájtátós megálló a Truganini kilátó, ami a The Neck (A Nyak) nevű helyen van. Háááát. Nincsenek szavak arra, hogy itt jó időben mit láthat az ember. Ennyi eső és beborult, sötét ég után nem jutottunk szóhoz. Az állunk leesett, annyira szép látvány tárult elénk. A Nyak egy keskeny földnyelv, úgy is néz ki mint egy nyak. Egy földút és egy magas homokdűne megy végig rajta. Nyugatra van az Isthmus öböl, ami védett, sekély türkizkék öböl. Keletre pedig az Adventure öböl, ami egy vad, hullámokkal tarkított vibrálóan kék öböl. A kilátóhoz jó pár lépcső legyűrése után értünk fel. De megérte. 360-os panoráma. De milyen szép panoráma! Ehhez foghatót még nem láttunk, pedig elég sokat utaztunk már Ausztrália szerte.

Miután kigyönyörködtük magunkat lesétáltunk a hívogatóan kék Adventure öbölbe, egy kis láblógatásra. Amúgy ezen a helyen sötétedés után pingvineket lehet látni. A tengerparti lejárókat is ennek megfelelően építették ki. Kis bunkerszerűséget építettek zöld hálóból, amin kis ablak van kivágva, ahonnan lehet kukucskálni. Ha valaki mégis lesétálna a partra a pingvinek közelébe, az mindig csukja be maga után a lejáró kapuját, ne világítson a pingvinek szemébe zseblámpával és ne vakuzzon a fényképezővel. Sajnos mi csak egy napot szántunk erre a szigetre, így nem volt arra időnk, hogy este pingvineket nézzünk. A reggeli első kompok egyikével jöttünk és az esti utolsó komppal terveztük a visszautat. Ezután elmentünk a világítótoronyhoz, ami szintén nagyon szép. Innen pedig 1-2 öblöt látogattunk meg.

Az első a Jetty Beach volt. Na, itt ragadott magával a tenger. Annyira szép kis öböl volt, nulla turistával, hogy nem tudtunk ellenállni a kísértésnek és Papi itt fakadt ki, hogy miért is nem úszunk, fürdünk egyet?! Sekély, kristálytiszta, türkiz kék víz és még a Nap is sütött. A távolban egy vitorlás horgonyzott. Már-már giccses volt a látvány. Azt nem mondanám, hogy a víz kellemesen langyos volt, inkább a hideg szót használnám. Pedig az ember azt hinné, hogy ha ilyen sekély, akkor kellőképpen fel tud melegedni. Ennek ellenére jól esett a csobbanás. Ráadásul az öböl vadkempingje itt van 20 méterre a parttól. Legközelebb ha visszajövünk tuti ide tesszük a bázisunkat. A „paradicsomot” elhagyva érdekes látvány terült elénk a Cloudy öbölben. Az öböl vize rozsdavörös volt. Mintha bálnavadászok jártak volna itt az előző nap. Valószínűleg valamiféle alga „rajzás” lehetett éppen. Vészesen esteledett. Kutyafuttában megnéztünk még két öblöt, aztán célba vettük a kompot.

Ismét szerda környékén jártunk és ismét nagyon közel Hobarthoz, ezért úgy döntöttünk, hogy elindulunk délre és igyekszünk úgy alakítani a programot, hogy szombatra megint Hobarthoz közel legyünk. Sokat nem variálhattunk. Ha ezt a szombatot nem tudjuk elcsípni, akkor nagy valószínűséggel kimarad a piac, mert lassan nyugati irányba kell haladnunk, hogy tartani tudjuk a tervet.

A harmadik rész előzetese: legdélebbi pont felkeresése, séta a fák tetején, Hartz Mountains Nemzeti Park vízesései, hajóút a Gordon-folyón, Tasmánia legmagasabb vízesése. Aztán a harmadik nekifutásra csak összejött a hobarti piac. Illetve ellátogattunk egy érdekes helyre, amit találós kérdésnek fogunk feltenni. Eláruljuk, hogy mi is rossz irányból közelítettük meg a dolgot, mert sose hallottunk még ilyenről. Kiváncsiak vagyunk, hogy ki mire tippel majd.

Ehhez a bejegyzéshez képek itt, vagy az „Új Képek” gombról érhetőek el. Igyekeztem időrendben feltölteni, de 1-2 látnivaló össze-vissza fordul elő az albumban, mert a Tasmán-félszigeten négy napot töltöttünk el és volt olyan hely, amit kétszer-háromszor kerestünk fel.

Kata

Hát akkor vágjunk is bele. Az új-zélandi bejegyzésből kiindulva nem lesz egyszerű négy hetet viszonylag tömören megírni, hisz rengeteg a látnivaló és az információ . Szokásunkhoz híven ez sem egy láblógatós nyaralás volt. Alig tudtam lenyomni Papi lázadásait. Végül egyszer „engedtem” :))) és beiktattunk egy 20-30 perces fürdést és lassú, napon száradást az egyik gyönyörű tengerparton. Elvégre nyaraláson vagyunk, nem?

Úgy indultunk neki ennek a négy hétnek, hogy ez csak terepszemle. Körbenézünk, jegyzetelünk és valamikor a közeljövőben újra „átugrunk” egy-egy hétre/10 napra és akkor csak arra az 1-2 nemzeti parkra koncentrálunk, ami kimaradt vagy nagyon tetszett. Így utólag elmondhatom, hogy az elgondolás jónak tűnt, mert rengeteg gyalogtúra és park maradt ki, amiket csak kutyafuttában láttunk. Ehhez nagyban hozzájárult az esős idő is. Nem hiába „riogatják” a turistákat azzal, hogy Tasmánián a négy évszak akár egy nap alatt is lepöröghet. Erre ékes bizonyíték a Cradle-hegyi csúcshódításunk, amit szikrázó napsütésben sikerült véghez vinni. Másnap viszont hó esett ott. Erről ugyan lemaradtunk, mert robogtunk tovább, de kempingszomszédaink lelkesen ecsetelték, hogy mi volt a hírekben és hogy ők épp oda tartanak.

A mai világban mindenki utána tud olvasni dolgoknak az interneten, de továbbra is vannak olyan olvasóink, akik ezeket a sorokat kinyomtatva, borítékban postán kapják és azt se tudják mi az hogy „google”. Szóval ezért továbbra is úgy írjuk a bejegyzéseket, hogy a nem „kocka fejű” emberek is képben legyenek 1-2 általános információval.

Tasmánia Ausztrália legnagyobb szigete. A sziget egészen az utolsó jégkorszakig Ausztrália része volt, majd a jégkorszak elvonultával a Tasmániát Ausztrálival összekötő földnyelv víz alá került. A jégkorszaki időkre utunk során majd látni fogunk egy szép példát. A sziget Magyarország területének kb 3/4-e és csak félmillióan lakják, ami azt jelenti, hogy 7 ember lakik négyzetkilóméterenként. Nem is olyan rossz arány. Teljes területének kb 40%-a természetvédelmi terület/park és további 20%-a a világörökség része. Tizenkilenc nemzeti parkja és 218 vízesése van. Igyekeztünk minél többet felkeresni. Jó móka lehetne egy olyan túra, hogy keressük fel Tasmánia összes vízesését… én benne lennék. Egy érdekesség, ha nem tudtátok volna: a világ máktermesztésének jelentős része ezen a szigeten folyik. Tasmánia nagy mákosguba és bejgli evő nemzet lenne? Nem. Az orvosi célokra felhasznált morfiumtermékek 51%-át állítják itt elő. Láttunk 1-2 mák mezőt, de már csak betakarítás utániakat, így lemaradtunk a szép színes mákvirágokról.

Viszont sok más érdekes állatot láttunk. Rengeteg wallabyt, echidna hangyászsünt, wombatot és végre valahára a hőn áhított kacsacsőrű emlőst (Platypus) vadonban, nem állatkertben. Sajnos tasmán ördögöt nem sikerült elcsípnünk, de ahhoz nagy szerencse kell, hogy valaki vadon láthassa. Régen Ausztráliában majdnem mindenhol elterjedt volt, ma már kizárólag Tasmánia szigetén él. Az 1990-es évek vége óta egy fertőzés útján terjedő arctumor betegség mintegy 70%-kal csökkentette a populációt, és veszélybe került a faj fennmaradása. Amúgy a tasmán ördög az egyetlen fennmaradt erszényes ragadozó faj, miután a híres tasmán tigris (erszényesfarkas) kihalt. Az utolsó ismert vadon élő példányt 1930-ban lőtték ki és az utolsó fogságban tartott példány 1936-ban múlt ki a hobarti állatkertben. A sors furcsa fintora, hogy 1936-ban nyilvánították védetté a fajt. Ekkor hirtelen megnőtt az érdeklődés irántuk: azóta több expedíciót is szerveztek felkutatásukra Tasmánia eldugott vidékein, amelyek azonban nem jártak sikerrel. Időnként felröppent a hír, hogy egyesek látni véltek egy-egy példányt, illetve vélhetően tőlük származó lábnyomokat, szőrszálakat találtak. Létezésük egyértelmű bizonyítékát azonban máig sem sikerült fellelni. 1986-ban hivatalosan is kihaltnak nyilvánították.  🙁

Tasmániát először Abel Janszoon Tasman holland felfedező pillantotta meg 1642-ben és Van Diemen földnek nevezte el Holland Kelet-india főkormányzója után. Körbehajózta, majd partraszállás után kitűzte a holland zászlót és hivatalosan is birtokba vette, de ezzel nagyjából ki is fújt a hollandok lelkesedése. Több, mint száz évvel később, 1772-ben franciák is jártak a szigeten, majd egy évvel később megérkezett az első angol, Tobias Furneaux (ez nem francia név véletlenül?), s innentől kezdve az angolok már nem is akarták elhagyni Tasmániát, s úgy mint Ausztrália ez is Anglia fegyenc-szigete lett. Túl sok a bűnöző? Szabaduljuk meg tőlük. Vigyük el őket jó messzire. Nagy-Britannia először Amerikába vitte a rabokat (közel 52 000 fegyencet). Aztán 1775-ben Amerikában kitört a függetlenségi háború és Amerika azt mondta, hogy ide több rabot ne hozzatok. Így 1788-tól elkezdték Ausztráliába deportálni a bűnözőket egészen 1868-ig. Ez idő alatt anglia összesen 164 000 fegyencet küldött Ausztráliába. Söpörjük a szemetet a szőnyeg alá esete… Pedig a fegyencek nagy része nem hidegvérű gyilkos volt. Sokan csak azért kerültek börtönbe, mert ételt, ruhát, játékot loptak. Aztán sajnos a börtönélet csak rontott rajtuk.

Mivel Tasmánia még elszigeteltebb, mint Ausztrália, ezért ide a különösen veszélyes, visszaeső rabokat deportálták. 1853-ig bezárólag összesen 75 000 rab érkezett a szigetre. Rengeteg fegyenctelep működött a sziget különböző részein, amiből egy párat mi is meglátogattunk. De a szigeten akarva-akaratlanul a fegyencek kétkezi munkájába botlottunk. Rengeteg épület a fegyencek által gyártott téglákból, homokkő faragványokból épült. Itt vezették be az újfajta büntetési módot is. Úgy gondolták, hogy a korbácsolás és az élelem megvonás nem annyira hatásos. Ezért a rabokat pszihikailag próbálták megtörni. Magánzárkákban, mindenféle zaj kizárásával, teljes csendben tartották őket a nap 23 órájában. Amikor egy órára elhagyhatták a zárkát, akkor se beszélhettek senkivel és csukja volt a fejükön. Miután 1853-ban beszüntették a további rabok deportálását, a szigetet „Van Diemen földjéről” Tasmániára keresztelték.

És akkor most induljunk el a szigetre. Miután jó pár hónappal az indulás előtt befoglaltuk a kompot utána néztünk a karantén előírásoknak. Mit lehet és mit nem lehet bevinni a szigetre. Mindenféle gyümölcs és zöldség, valamint méz és méhészeti termékek bevitele tilos! Saját fogyasztásra húst, szalámit, kolbászt, sajtot, szárított magvakat és konzerv gyümölcsöt/zöldséget viszont be lehet vinni. A kompra visztont nem lehet felvinni kemping gázpalackot. Még a kis aeroszolos gázpalackokat sem. Aztán tudtuk, hogy a 19 nemzeti parkból mi a lehető legtöbbet szeretnénk felkeresni. Egy parkba a belépő 24 dollár/autó, kivéve a Cradle Mountain-i parkba. Oda 16,50 dollár/fő. Egy kisebb vagyon kerekedhet ki belőle, ha legalább 4-5 parkot szeretnénk megnézni. Viszont van lehetőség egy 8 hetes nyaraló belépőt venni, ami 60 dollár/autó az összes parkba, vagy éveset 70 dollár/autó, vagy két éveset 123 dollár/autó venni. Ez a 24 dollár/park-hoz képest sokkal-de sokkal olcsóbb. Nem értjük a koncepciót, de nem is kell. A lényeg, mi a 8 hetest vettük meg előre. Krisztől tudtuk meg utólag, hogy ha elmész két parkba és kifizetted külön-külön a 24 dolláros belépőt és elmész a harmadikba is, akkor ha megtartottad a belépőket átválthatod 8 hetesre és csak a 60 dollár  különbözetét kell kifizetned. Nagyon rugalmasak. Komp befoglalva, parkbelépő kipipálva. Lázasan vártuk a január 23-át. A munkatársak is izgatottak voltak. Mindenki tanácsokkal és listákkal látott el. Mire vigyázzunk, mit nézzünk meg feltétlenül, hol a legfinomabb a tengeri herkentyű stb…

Tíz nappal 23-a előtt az egyik munkatársunk küldött egy cikket, hogy ezt láttuk-e…?! Elég viharos időjárás volt akkoriban nálunk. Melbourneben, ahonnan a komp indul 100km/órás szél tombolt. A kikötőre merőlegesen kihorgonyzott komp köteleit a szél elszakította és 90 fokkal megfordította a nagy „hajót”, nekinyomva a komp orrát a kikötőnek és a felvezető rámpának. A rámpa összetört és a hajótest is sérült. Amíg ki nem javítják, addig minden foglalást befagyasztottak és meghatározott ideig szüneteltették a járatot. Kezdhettünk izgulni. Még szerencse, hogy a kompjegyen kívűl semmi más foglalásunk nem volt Tasmánián. Nem foglaltunk előre semmi szállást, hisz Dömével és a tetősátorral terveztük körbejárni a szigetet. Ha jól emlékszem indulás előtt 3-4 nappal már olyan hírek jöttek, hogy minden ki van javítva és zavartalanul megy az utasszállítás. Hurrá!

 „A szél romboló munkája…”

Szombat reggel hajnali négykor keltünk és 5:13-kor Papi, én és Döme már robogtunk is Melbourne felé. „Ló utat Döme!” 🙂

Kompunk aznap este 19:30-kor indult. Előtte 2,5 órával kell ott lenni, mert eltart egy darabig mire mindenki felszáll. Ne a Komárno-Esztergom közti kis kompra gondoljatok. Ez egy 10 emeletes, 194 méter hosszú nagy vasdarab. Ötszáz autó és 1400 utas befogadására is képes. Fedélzetén különböző árkategóriájú kabinok közül lehet választani, vagy meg lehet elégedni a viszonylag kényelmes, lábtámaszos dönthető székekkel is, amikért nem kell felárat fizetni. Két kis mozi, egy önkiszolgáló étterm, két bár és egy büfészerűség található a hajón. Ezek a kompok (mert kettő van belőle) eredetileg Olaszország és Görögország között hajóztak. Majd ide kerültek, hogy a Melbourne-Devonport közti 429 km-es szakaszon 9-11 óra alatt utasokat vigyenek át Tasmánia szigetére.

Szóval reggel 5 után indultunk, hogy az előttünk álló 725 km-es utat leautózzuk és legkésőbb délután 5-re Melbournebe érjünk. Útközben nem szöszöltünk, csak kajálni és pisilni álltunk meg. Délután 15:30-ra le is értünk. Sétáltunk a parton, elnyaltunk egy fagyit és már meg is kezdték a beszállítást. Itt nem kellett előre külön becsekkolni, mint a Kenguru-szigeti kompra. A kocsiban ülve kellett maradni, majd a kis kukszliban csücsülő Gizi a foglalásunk és egy hivatalos irat bekérése után kiadta a helyünket és lassan araszoltunk a hosszú sorban a hajó gyomra felé. Nagyon profin ment az irányítás. Miután Gizitől megkaptuk a papírokat, átnézték a kocsit, kérdezgettek, hogy mi van nálunk. Még a motorháztetőt is ki kellett nyitni. Utána attól függően, hogy ki milyen autóval van, annak megfelelő emeletre irányították. Papi nagyon ügyesen levezette Dömét a hajó második szintjére, szálláshelyünk pedig a nyolcadik emeleten volt. Arra figyeljetek, hogy ha leparkoltatok az autóval, akkor utána minden cucc, amire szükségetek van másnap reggelig legyen nálatok, mert tilos visszamenni az autókhoz. Nem is lehet, mert zárva vannak a raktér ajtajai. Indulás előtt fél órával a biztonság kedvéért benyeltünk egy rókázás elleni gyógyszert, aztán a tetőteraszon megvártuk, míg elhagyjuk a kikötőt. Szép volt a város a hajóról. Aztán elhaladtunk a túrista infósJózsihoz, jól kifaggattuk és mivel a kompon 20%-os kedvezmény van a Gordon folyói hajóutakra, be is foglaltunk két helyet. Majd a menzára mentünk, vacsiztunk és beültünk a moziba. Valami kémes filmet néztünk meg, de én szokás szerint elaludtam rajta. Papi hősiesen végignéztre. Majd nyugovóra tértünk a székeinkbe. Vagyis csak Papi. Mivel nem volt tele a hajó, ezért én a székek előtt a szőnyegen feküdtem le. Szegény Papi nem sokat tudott aludni, mert annyira azért nem olyan kényelmesek ezek a székek. Reggel 5:30-kor ébresztett a hangosbemondósGizi, hogy hamarosan kikötünk és majd a parkolási szinteknek megfelelően fogják szólitani az embereket, hogy mehetnek az autójukhoz.

Ahogy a nagykönyvben meg van írva 6:00-kor ki is kötöttünk és 6:30-kor már Döme kerekei is szárazföldön voltak. Az óramutató járásával megeggyezően indultunk el. Így az első napokban az északi rész felét és a keleti oldalt jártuk be. Launceston városa felé mentünk a Tamar völgyébe, aztán a Tüzek öble (Bay of Fires) volt a cél. Utunk során két dolgot kezdtünk el „gyűjteni” sok más kacat (homok, kavicsok, kagylók) mellett:  a vicces postaládákat és Tasmánia „nagy” dolgait. Lehet, hogy erről már írtam korábban. Véletlenül kattantunk rá erre. Országszerte vannak olyan helyek, ahol felípítettek valami nagyot, a helyre jellemzőt. Például itt nálunk SA-ban van egy nagy narancs, a naracstermő vidéken. Vagy egy nagy fa hintaló, ott ahol fából faragnak játékokat. Szóval ilyenekre gondoljatok. A Wikipédia külön oldalt szentel neki, ahol államok szerint felsorolja ezeket a helyeket: https://en.wikipedia.org/wiki/Australia’s_big_things

Útközben Launceston felé meg szerettük volna nézni a Liffey vízesést. A térképet követve jobbra-balra kacskaringózva próbáltuk megtalálni az odavezető utat, ami sikerült is, de a vízeséshez vezető közvetlen bekötő út le volt zárva, merthogy bozóttűz van. Egy cirkalmas mondat hagyta el a számat. Miért nem lehet ezt a táblát kitenni a főúti kereszteződéshez? Miért autóztatják az embert durva földúton 40-50 km-et, aztán a cél előtt 2-3 kilóméterrel kiírják, hogy bocsi, de tilos a behajtás. És ez nem az egyetlen ilyen eset volt. Az utolsó napok egyikén is főútról lefordulva majd 20 km-et beautózva a susnyákosba a vízesés előtt 6 km-re kitették, hogy tűz van és egy tapodtat se tovább. No comment. Pedig mikor volt térerő, mindig ránéztük a tűzoltóság weboldalára, hogy merre van tűz és hol vannak lezárások. Na mindegy.

Launceston városa nem nagy durranás, a sok egyirányú utca kezdett megőrjíteni, így nagyon hamar továbbálltunk és inkább a Catarac hasadéknál töltöttük el az időt. Itt van ugyanis a híres libegő, ahol a leghosszabb a két oszlop közötti drótkötélpályaszakasz a világon, a maga 308 méterével. De a felvonónál a hasadék sokkal érdekesebb és szebb. Mi most csak egy rövid, 45 perces körsétát tettünk, de lehetőség van hosszabb kirándulásokra is. Ami nagyon tetszett, hogy a hasadék bejárata előtti tisztáson egy nagy, igényes úszómedence is van, ráadásul teljesen ingyenes! Aki teheti ne hagyja ki. Gyerekeseknek kötelező megálló ez jó időben. Ráadásul a medence ketté van osztva, sekély a gyerekeknek és fokozatosan mélyülő a nagyoknak.

Utána végigautóztunk a Tamar folyó mentén Beauty Point-ig, ahol úgy terveztük, hogy megnézzük a csikóhal farmot, de sokaltuk a belépőt, így tovább álltunk. Elmentünk egészen Greens Beach-ig, viszont a völgy másik oldalára a világítótoronyhoz már nem mentünk el. Visszafele menet még elugrottunk a Notley hasadékhoz, ahol sétáltunk egyet a páfrányok között. Szép kis körtúra, de a vége cseppet meredek. Az előbb említett „nem látogatható” vízesés miatt késésben voltunk és már nem értünk el St Helen-ig, így útközben kellett valahol kempinget keresni. Meglepetésünkre minden hely, amit felhívtam tömve volt. Aztán az egyik kempingesGizi ajánlotta, hogy kérdezzem meg a Branxholmit. Felhívtam és pont volt még egy helyük. Telefonon befoglaltam és a lovak közé csaptunk.

Mikor odaértünk láttunk, hogy egy nagyon pici falucska főútja mellett van egy park, ahova felrajzoltak 10-12 sátrazó helyet. Az út másik oldalán volt egy kisbolt+benzinkút egyben és ott kellett fizetni és kulcsot kérni a sorompóhoz. Gizi azt mondta, hogy álljunk be arra az egy áramos helyre, ami még üres (mert nekünk áramos hely kellett). Legurultunk és állnánk be, de a konnektorunk foglalt. A hely üres, de valaki „lopja” az áramot. Mint a nyomozók végigmentünk a kábel mentén és láttük, hogy az egyik lepuki, állandóra leállított lakókocsi innen viszi az áramot. Visszasétáltam és próbáltam Gizinek vázolni a helyzetet. Nem igazán értette. Lapozgatta a kockás füzetét és egyfolytában azt hajtogatta, hogy márpedig van egy szabad hely. Én meg azt, hogy igen van, az autó be tud állni, de nincs áram. Nekünk kell áram, és mi ennek megfelelően fizettük ki a díjat. Gyere le Gizi és nézd meg. Nem akart lejönni, mert, hogy ő nem téved és egy darab hely még szabad. De nem érted, hogy nincs ott áram? Szó szót követett, majd azt mondta, akkor álljunk a medence mellé és ott a falnál van konnektor, vagy álljunk mindjárt a BBQ mellé és onnan vigyük el az áramot hosszabítóval. Ott hagytam, mert kezdett lüktetni az agyam.

Visszamegyek, vázolom Papinak a szitut. Megnéztük a medence melletti falat, de ott állt egy szintén állandó nagy lakóbusz, nem volt hova dugni. Elballagtunk a BBQ-hoz… hát a sütők felett lógva jött volna el a kábelünk, át a földúton, így mindenki a zsinóron keresztül hajtott volna át. A gyalogosokról nem is beszélve. Mi van ha valaki orrabukik benne?! És mi van ha valaki sütögeti a vacsiját és belóg a 220…?! Na az egyik kempingező bácsika látta, hogy ide-oda tolatgatunk a kempingben egyik-helyről a másikra és felajánlotta, hogy ha van elég hosszú kábelünk, akkor ő arrébb áll a kocsijával és az ő dugójáról csíphetünk áramot. Még szerencse, hogy Papi mindig két 25 méteres hosszabítót tesz be. Viszont innentől fogva nem tudtuk levakarni a bácsikát. Egyfolytában mesélt. Anyával, gyerekével és annak családjával, meg az egyik haverjával voltak itt. Kiderült, hogy innen nem messze a hegyi patakokban féldrágaköveket lehet találni. Zafírt, topázt, füstkvarcot és még sok minden mást. Azért voltak ott, mert épp gyűjtőúton voltak. Többször jártak már itt és állítólag elég jól megy az üzlet. Ők kimossák, aztán valahol ázsiában már van egy bejáratott csiszolójuk, oda elpostázzák a nyers követ, csiszolt visszajön és ők meg eladják, vagy ékszerésszel belerakatják gyűrűkbe. Büszkén mutogatta a nagy becsétgyűrűjét, aztán odahívta anyát, hogy mutassa meg az övéit. Anya mind a 10 ujján gyűrű volt, a haja meg szivárvány színű. Ja, és nyudíjasok voltak. Aztán kihozta az elmúlt napok termését, amit mi jól megnézegettünk. Jó lett volna elmenni azokhoz a patakokhoz kicsit pancsolni/gyűjtögetni, de az nagyon borított volna mindent.

Másnap gyors pakolás után egyből a Ralphs vízesésnél kezdtünk, ami egy 20 perces séta a parkolótól. Különlegessége, hogy  Ausztrália azon legmagasabb vízesése, ahonnan törés nélkül esik le a víz. Száz méter zavartalan szabadesés. Nem volt épp nagy vízhozam, de nagyon látványos. Ahova kiálltam, oda ti ne álljatok ki! A visszafelé úton találkoztunk egy idős párral, és ők mondták, hogy a St Columba vízeséshez is menjünk el mert az is nagyon szép. Ez ugyan nem volt a listán, de a kék tó után útba ejtettük. Szintén egy kellemes, jól kiépített 20-30 perce sétaút visz el a vízeséshez. A drágakőmosóJózsi említette, hogy útban St Helen felé mindenképp menjünk be a „Szent Tehén” kávézóba, mert hogy az milyen jó. A kávézónak vannak tehenei és azok tejét használják, vagy a tehenészetnek van egy kávézója… vicaverza, és hogy meg lehet nézni a fejést megígy-megúgy tuti jó. Háááát?!. Mi speciel csalódtunk benne. Ez az egy hely volt Tasmánián ahol rengeteg légy volt. Amúgy sehol máshol egyetlen egy légy se. Zéró. Ilyen kellemes sátorozásunk még sose volt. Nem kellett folyton „szalutálni” a legyeknek. Kivéve itt a kávézóban. Rendeltünk 1-1 levest ebédre és utána még egy pizzát. Leültünk és Papi feltette a költői kérdést: ugye úgy fogják kihozni, hogy először a levest és majd miután megettük jön majd a pizza? Mondom, persze, hiszen rendeltünk mindketten levest is, csak van annyi gógyijuk. Nagyon sokat kellett várni a kajára és egyszerre mindent odadobtak az asztalra (amin alig fért el a kaja), hogy nesze edd meg. Úgyhogy kezdtünk a pizzával, ki ne hűljön  (bocsi pizzaszerűséggel), majd ráküldtük a levest. Felejtős a hely. Csak szólok.

Végre elértük a keleti partot és sétálhattunk a híres Tüzek Öblében. Én ezidáig úgy hittem, hogy az öböl neve onnan van, hogy a part mentén lévő sziklákon erős narancssárga algák tapadtak meg és mivel hasonló a színe, mint a tűznek, ezért az öblöt is így hívják. De nem. 1773-ban egy hajóskapitány őslakos tüzeket látott a parton és innen a név. Így már nem is olyan jó ez a név. Sokkal jobb az én szikla+alga+tűz asszociációm. Körülbelül 20-30 km hosszú partszakaszt fed le ez a természetvédelmi terület a Bilabong Bay-től egészen fel az Eddystone Point-ig. Úgyhogy akinek több ideje van, az álljon meg több helyen és sétáljon le a partra többször. Nagyon jó időnk volt. Szikrázó napsütés, fehér homok, azúrkék tenger és narancssárga sziklák. Már lelki szemeim előtt láttam a borospohár öblöt is. Ha ez ilyen csodálatos, akkor az már csak hab lesz a tortán. Aha. „Bilibe lóg a kezem” esete volt. Ahogy elhagytuk a Tüzek öblét és közeledtünk a Freycinet Nemzeti Parkhoz az idő kezdett elromlani és mint tudjuk a borospohár öbölhöz (Wineglass Bay) elengedhetetlen a napsütés. Anélkül csak egy öböl. De a Nap csodálatos színeket varázsol oda, már akinek sikerül elcsípnie. Ráadásul ez a tengerpart rajta van a „világ tíz legszebb tengerpartjai” listán.

Elkezdett esni az eső. Ennek ellenére beöltöztünk, hogy elgyalogoljunk az öbölhöz. Ezen a félszigeten két gyalogtúrát szerettünk volna megcsinálni, de csak az egyik rövidített változatát sikerült kivitelezni, mert rendületlenül szakadt az eső. A Wineglass Bay Circuit egy 4-5 órás körtúra, aminek az első szakasza a Wineglass Bay Lookout, ahonnan szépen rálátni az öbölre és már innen is jól látszik, hogy miért ez a neve az öbölnek. Mert olyan az alakja, mint egy porospohár. Ez a kilátó amúgy a legnépszerűbb, mert ez a legkönnyebben megközelíthető. Igényesen kiépített gyalogút visz fel odáig. Egy óra oda-vissza. Ebből kifolyólag zsúfolt is. Szinte mindenki ezt választja. A körtúra a kilátótól levezet magába az öbölbe majd visszafordulva a másik oldalon a Hazards Beach és Great Oyster Bayt érintve visszavezet a parkolóba. Szóval mi csak a kilátóig jutottunk és vissza a parkolóba már szakadó esőben gyalogoltunk. Butaság lett volna 5 órát esőben gyalogolni. A magas páratartalomról nem is beszélve.

A másik kiszemelt ösvény a 3 órás Mt Amos csúcsa lett volna. Kihívás lett volna, mert nagyon meredek, de a kilátó feletti hegyre visz fel, ahonnan elvileg még jobban rálátni az öbölre és sokkal jobban látszik a „pohár forma”. Bárcsak több és jobb időnk lett volna ebben a nemzeti parkban. De ide tuti még egyszer legalább visszajövünk! Szakadó esőben még kigyalogoltunk a Cape Tourville világítótoronyhoz, ahonnan halványan látható a távolban a Wineglass Bay. Majd átautóztunk a Coles Bay-be ebédelni. Nyugodt szívvel ajánljuk a Tombolo pizzériát. Isteni finom volt a pizzájuk. Aztán beugrottunk egy információs irodába, hogy érdeklődjünk az egy napos Mária-szigeti túráról. Két túra közül lehet választani, de minden nap csak egy hajó megy ki maximum 22 emberrel. Így aki legelsőnek foglalja be az utat, az döntheti el, hogy aznap az egyes vagy a kettes számú túrát csinálják. Ez már kezdte szűkíteni az esélyeinket, mert mi csak a kettes számú túrát szerettük volna megcsinálni. Ugyanis a Mária-szigeten van a Borospohár Öböl ikertestvére, a Riedle Bay, ami teljesen úgy néz ki, csak egy cseppet nagyobb. InformációsGizi felhívta nekünk a túraszervezőket, hogy mi a dörgés, lesz-e holnap túra, illetve foglalt-e már be valaki. Szerdai napot írtunk ekkor. HajósJózsi azt mondta, hogy egészen szombatig olyan rossz idő lesz, hogy tuti nem hajóznak ki, mert nagyon veszélyes. Na bumm. Mária-sziget kimarad, mert nem fogunk szombatig itt csücsülni. Később visszaautózni a nyugati részről meg nem éri meg, időpocsékolás. Ez is rákerült „azidemégvisszakelljönnilistánkra”. Az esőre és az időjárás előrejelzésre való tekintettel nem volt értelme folytatni az utunkat a keleti parton, így a családi kupaktanács úgy döntött, hogy picit beautózunk a sziget belseje felé hátha ott jobb az idő.

Innen folytatjuk. A következő rész előzetese: fegyencek által épített híres hidak (tüskés híd, faragásokkal díszített híd, Ausztrália legöregebb hídja); Tasmán Nemzeti Park („lejárólapozott” tengerpart, ördög konyhája, blowhole, Tasmán boltív, Port Arthur fegyenc telep, motorcsónak túra); Hobart; Bruny-szigete. Jelen bejegyzés képei innen vagy a blog „Új-Képek” gombjáról érhetők el.

Kata