Tasmánia – Negyedik rész

A Mount Field Nemzeti Parki kirándulás után a cél az volt, hogy elérjük Queenstown városát, de a sok szájtátás miatt ez nem jött össze. Kénytelenek voltunk félúton egy Tarraleah nevű falucska kempingjében éjszakázni. A falut az 1930-as években hozták létre azoknak a munkásoknak és családjaiknak, akik azért érkeztek ide, hogy kiépítsék a hegyeket-völgyeket átszelő cső- és csatorna rendszert, amibe a patakok vizeit elterelték. Az így keletkező energiát alakították át azután árammá. Abban az időben pár ezer lelket számláló falucska volt kórházzal, városházával, templommal, boltokkal, de az 1980-as válság teljesen elnéptelenítette. 2006-ban vásárolták fel a területet és alakították át azzá, ami ma: nyaraló faluvá. Itt láttunk először „bundás” teheneket, azaz magashegyi/hegyvidéki teheneket (highland cow). Nagyon viccesek voltak.

A kemping éttermében vacsoráztunk, de nem ajánlom senkinek, hacsak nincs azóta új szakács. Mindketten csirkét rendeltünk (bárány és marha volt még terítéken). Az enyémet szénné égették, Papié pedig nyers volt belül. Másnap reggel pakolászás közben a kempingszomszéd, Grant átjött és Döme meg a tetősátor felől érdeklődött, mert hogy ők is szeretnének egyet. Kérdezte mennyire macerás, kényelmes, meddig tart kinyitni/becsukni. Aztán a Nissan terepjárókról kezdett el mesélni, hogy mikre kell odafigyelni. Otthon volt a témában. A két fiú jól elbeszélgetett míg én pakoltam. Sokáig feltartottak, de szimpatikus 50-es korú pár volt (vicces mert már mi is majdnem azok vagyunk). Végül elköszöntünk és mindenki ment a maga tervei alapján.

Elértük Queenstown városát, ami régen virágzó bányaváros volt, ma kicsit szellemváros hangulata van. Itt letáboroztunk egy éjszakára és bejártuk a környéket. Felsétáltunk a városi kilátó dombra, ahol beszélgetésbe elegyedtünk a dombra éppen felfutó bányamentővel. Szokásos edzését tartotta. Mesélt a bányáról meg a munkájáról és melegen ajánlotta a szervezett bányatúrát, merthogy nem sok olyan hely van, ahol leviszik az embert 1 km mélyre. Sajnos az időnkbe nem fért bele egy 3 órás bányatúra. De elhatároztuk, ha visszajövünk egyszer ide, akkor bepótoljuk ezt a bányatúrát és az innen induló híres vasút-túrát is, amit szintén kénytelenek voltunk kihagyni.

A queenstowni bányából a kibányászott rezet valahogyan el kellett juttatni a piacra. Mivel a Hobart-Queenstown utat csak 1932-ben építették ki, ezért az 1890-es évek környékén elkezdték megépíteni a Queenstownt Strahannal összekötő vasutat.  Nem voltak könnyű helyzetben ezen a nehéz terepen. Meredek, magas hegyek, amit egy fém sínen közlekedő, sok tonnával megpakolt vonatnak nem egyszerű leküzdenie. A földmérők azt mondták, hogy lehetetlenség megépíteni. Végül fogaskerekeket kapott a vonat, hogy a meredek szakaszokon átküzdje magát. 1897-ben volt az első hivatalos útja, napjainkban már máshogy szállítják a rezet a bányából, a vasút viszont megmaradt a turistáknak. Fél napos vonatozásra lehet menni ezzel a gőzössel mesés tájakon. Hegyek-völgyek között, sűrű esőerdőben, patakok és tengerpart mellett zakatol a vonat.

A városban fennmaradt régi épületek (hotel, templomok, bank, posta, színház) mindegyike az 1898-99-es években épült. A hotel pazar fa lépcsője még most is úgy néz ki, mintha tegnap „szegelték” volna össze. A lépcsőhöz a fákat (Blackwood) Tasmánia nyugati partjáról vágták ki, elszállították Angliába, ahol megtervezték és legyártották a lépcsősort, majd visszahozták ide a hotelba. Nem értem, nem volt itt egy asztalos? 🙂 Az épületek után felkerestük a világ egyetlen kavicsos/murvás ausztrál futball (footy) pályáját, ami itt van a városban. Nem hinném, hogy élvezet rajta játszani, egyszer kell csak elesni és aki látott már ausztrál focit, tudja mennyit esnek/csúsznak a játékosok.  Mivel a nemzeti örökség részét képezi, ezért nem lehet elbontani.

A várostól 14 km-re van a híres Henty gleccsermező. A parkolótól pár perc sétára óriási, a gleccser által szállított köveket és moréna (kőzettörmelék) mezőt lehet felkeresni. Tasmánia középső és nyugati részét a pleisztocén korban hatalmas gleccserek takarták. Amikor a gleccserek olvadni kezdtek a „hátukon” cipelt köveket „eldobálták”. Ezeket lehet itt látni. Némelyik hatalmas, némelyiket meg érdekes helyzetben dobta le a jégmező. Nehéz elképzelni, hogy egy gleccser hozta el idáig őket.

                       

A változatosság kedvéért két vízeséshez is elzarándokoltunk. A Nelson vízesés nem volt betervezve, csak útba esett. Kellemes, rövid séta a parkolótól az erdőben, aminek a végén mohával sűrűn benőtt sziklafalról zúdul alá a víz. A sok üléstől elgémberedett végtagok megmozgatására épp elegendő séta és látványnak sem utolsó. A másik be volt tervezve, hiszen a Montezuma vízesés Tasmánia legmagasabb vízesése a maga 104 méterével. A vízesés egy 3 órás nagyon kellemes sétával érhető el. A gyalogösvény egy régi kisvasút nyomvonalán halad gyönyörű bevágásokban. Néhol még a régi vasúti talpfák is megmaradtak 1-2 szeggel. Papinak sikerült bővítenie a vasúti szeg gyűjteményét, aminek nagyon örül. Én a köveket gyűjtöm, ő meg a vasat. Jó időben annyira kellemes séta, hogy sokan a babakocsikat is végigtolják és vannak akik biciklivel teljesítik a távot.

A vízesés lenyűgöző és tényleg nagyon magas. Az út végén van egy függőhíd is, aminek a helyén régen egy fahíd volt, ahol a kisvonat a vízesés előtt elfordult a völgy másik oldalába. Kicsit elidőztünk itt és szuszogásra, motoszkálásra figyeltünk fel. Egy echidna süni túrta az avart. Valószínűleg öreg lehetett, mert alig volt már tüskéje, csak szőre. Legalábbis mi a korára fogtuk a tüskétlenségét. A visszaút a parkolóba ugyanazon az úton halad, amin jöttünk. A fák között a Nap sugarai utat törtek és egy kis részen megvilágították/felmelegítették az ösvény melletti partoldalt. Mikor odaértünk sercegő, levelen sikló hang ütötte meg a fülem és mivel én haladtam azon az oldalon az agyam egyből üzenetet küldött az „ugró” izmaimnak. Szökkentem vagy egy métert, és közben azt kiabáltam: vigyázz kígyó! Látni még nem láttam, de a hang alapján biztos voltam benne, hogy ez egy kígyó. Nem tévedtem, egy igencsak méretes fekete kígyó napozott ott. Nem akart támadni, szerintem ő jobban megijedt, mint én. Menekülőre fogta. Kiáltottam Papinak, hogy fényképezze le. Közelebbről. Még közelebbről. 🙂

Útban a Strahani kemping felé még megálltunk a nagy Henty homokdűnéknél, de mivel nem találtunk semmi információt a parkolóban, hogy mi merre és mennyi idő, ezért egy bő fél órás gyaloglás után visszafordultunk, mondván láttunk mi már magas dűnéket a Kenguru-szigeten. Amúgy se volt egyszerű gyalogolni a homokban. „Szánkózni” meg úgysem akartunk mert nem volt kartonlapunk és nagyon nem akartunk egy-egy lecsúszás után felmászni. Itthon derült ki, hogy kb 1,5 órás az út oda-vissza a parkolótól a tengerpartig, ahol a dűnék vannak. Mi a felétől fordulhattunk vissza, mert a távolban láttuk a tengert. Állítólag egyes dűnék 30 méter magassak. Így is jót sétáltunk.

Kora estére elértük Strahan városát. Pont időben, mert másnap reggel indult a 6 órás hajóutunk a Világörökség részét képező Gordon folyón. Nem volt kedvünk vacsit kotyvasztani, így sátorbontás előtt beugrottunk egy pizzázóba. Egy szeget nem lehetett a helyen leejteni, úgy tömve volt. Ebből azt következtettük, hogy biztos finom pizzát készítenek. Alig találtunk szabad asztalt, amit aztán később meg kellett osztanunk egy idős házaspárral. Aranyosak voltak, jót beszélgettünk.

Sydneyből jöttek két hétre. A bácsi elmesélte, hogy a mostoha anyukája magyar volt és elhadarta azt a négy dolgot, amit magyarul tudott: szevasz, büdös a lábad, nagy a hasad, mit csinálsz. Ebből azt szűrtük le, hogy valószínűleg a bácsi gyerekkorában utált fürdeni, folyton éhes volt és sokat rosszalkodott. :)) A pizza tényleg isteni finom volt. Visszagurultunk a kempingbe, épp nyitogatunk ki, amikor valaki ránkköszönt. Mekkora véletlen! Grant és Jo, akik két nappal ezelőtt Tarraleah faluban voltak a szomszédaink, most itt Strahan-ban is épp mellettünk kaptak helyet. Nagyon vicces. Grant megkérdezte, hogy két nappal ezelőtt a Tarraleah-i kemping éttermében vacsiztunk-e, mert ők bárányt ettek és mindketten kisebb ételmérgezést kaptak. Akkor mi még elég jól megúsztuk a csirkéinkkel. Áthívott minket a lakóautójukba egy sörre és dumálásra. Elég későre járt, másnap viszonylag időben kellett szedelődzködnünk, hogy elérjük a hajót, ezért illedelmesen visszautasítottuk. Ő azért leírta a címüket és a mobilszámát, hogy ha egyszer Queensland-ben, pontosabban Townsville-ben járunk, akkor feltétlenül keressük fel őket. Úgy lesz, mondtuk.

Az időjárással most se volt szerencsénk. Másnap reggel szemerkélő esőre ébredtünk. Gyorsan összecsuktuk a sátrat, hogy ne ázzon meg nagyon, mert az elkövetkező napokban nem fogjuk kinyitni. Az ég teljesen be volt simulva. Szép kis hajóútnak nézünk elébe. Pont ugyanolyan trágya idő volt, mint a motorcsónakos kirándulásunkon a Tasmán-félszigeten. Beugrottunk a pékségbe reggeliért, amit a kikötőben betoltunk. Összeszedtük a meleg ruháinkat, hátizsákot és felszálltunk a hajóra. Most már tudjuk miért kell napokkal előre foglalni helyet. Két nagy hajó indult és mindkettő tele volt. A hajón működik egy kis büfészerűség, ahol húsos pitéket, muffinokat, rágcsákat, hideg-meleg innivalókat lehet vásárolni. A svédasztalos ebéd viszont benne van a jegy árában. Kint a nyílt vízen még rosszabb volt az idő. A fedélzet tetején és elöl a hajó orrábban szinte csak mi ketten ácsorogtunk. A többiek bent dideregtek. Mondjuk nem is csodálom. Azokban a cuccokban amikben felszálltak a hajóra én a kertbe nem mernék kimenni egy szelessebb napon. Hogy ezek mire gondolhattak?! Nem is értjük.

Strahan városa egy kb 30 km hosszú és 5-15 km széles majdnem zárt öböl (Macquarie Harbour) felső csücskében helyezkedik el. Az öbölbe egy szűk (500 méter széles) kis átjárón áramlik be a tenger vize, amit Pokol Kapujának neveznek. A 6 órás hajóút abból áll, hogy a városból elhajóztunk a Pokol Kapujához, majd hosszanti irányban végig az öblön. Kikötöttünk Sarah-szigetén, továbbhajóztunk a Gordon-folyó torkollatához és kb 2-2,5 km hosszan felhajóztunk a folyón, aztán a 30 km hosszú öbblön visszahajóztunk a városba. Nem mondom, hogy nem érte meg, de ha ezt előre tudjuk, hogy a folyón ilyen keveset leszünk, nem biztos hogy befizetünk erre az útra. Olyan érzésünk volt, mintha azokon a luxus óceánjáró hajók egyikén lennénk. Unalmas volt. Félreértés ne essék, nem ítéljük el azokat, akik élvezik ezt a fajta nyaralást/pihenést, de mi még nem nőttünk fel az ehhez hasonló időtöltéshez. Reméljük van még hátra legalább 30 aktív évünk. Aztán majd 80 felett biztos élvezni fogjuk a Föld körüli óceánhajókázást. Picit eseménytelen volt. Lehet, hogy az esős idő is rányomta a bélyegét.

A Pokol Kapuja és az emberkéz alkotta halcsapdák érdekesek voltak. A Sarah-szigeti kiszállás kész rémálom volt. Pedig ott el tudtunk volna időzni 1-2 órát. Alig láttunk valamit a szigetből. Végig rohanni kellett a csoporttal. A hajó utasait 3 csoportra szedték. Három idegenvezető egymás sarkát letaposva vitte a csoportokat és próbálta egymást túlkiabálni. Egyik csoport a másikat érte. Nem volt idő rendesen megnézni a romokat. Rohanni kellett, mert a hajó indult tovább. Amúgy a túravezetők nagyon élvezetesen adták át a sziget történetét. A világörökség részét képező folyón meg szinte alig hajóztunk valamicskét. Pedig ez lett volna a lényeg. Ennyit arról, ha valamit nagyon beharangoznak és nincs reális infó róla. Ja, a hajóúton összefutottunk az esti pizzázós „asztalpartnerünkkel”, az idős sydney-i házaspárral és hangos – a bácsi által is ismert – „Szevasz” üvöltéssel köszöntöttük egymást.

Egy-két érdekesség a szigetről. Sarah-szigete volt Tasmánia egyik legelső fegyenc telepe. Ide szállították a különösen kegyetlen és a többször szökött rabokat. A sziget nem túl nagy. Nyolc hektár területű, 670 méter hosszú, 150 méter széles. 1822-1833 között éltek itt a rabok, addig, amíg Port Arthur meg nem nyitotta kapuit. Az első ideérkező rabokkal kivágatták a sziget fáit, hogy legyen hely az épületeknek. Később rájöttek, hogy ez nagy hiba volt, mert észak felől viharos szelek fújtak. Ezért kénytelenek voltak egy 9 méter magas széltörő kerítést építeni a sziget teljes északi hosszára. Az egyik legkegyetlenebb, legnyomorúságosabb telep volt. 1923-ban 9100 korbácsütéses fenyítés volt. Úgy emlegették a helyet, hogy ” place of unspeakable horrors and a living hell”. Ezt valahogy úgy fordítanám, hogy a kimondhatatlan borzalmak és poklok helye. Ennek ellenére is nehezen tudták kordában tartani a rabokat. Kezdetben fakivágásra használták az elítélteket. Később hajóépítésre tanították őket. Ezekben az időkben Sarah-szigete volt a legnagyobb hajóépítő „gyár” Ausztráliában. A telep 11 éves működése alatt több mint 100 hajót épített a Huon fenyő fáiból. Ezek között volt egy 226 tonnás háromárbócos , 12 kétárbócos, 3  egyárbócos és 24 kisebb vitorlás meg a sallang ladikok. Alacsony vízállásnál még ma is láthatók a facölöpök, amin a hajókat építették.

A sziget után behajóztunk a barnavizű Gordon-folyóra. Az a kis rövid szakasz, amit a folyóból láttunk gyönyörű volt. Mintha megállt volna az idő. A hajó is megállt és ki lehettt szállni egy rövidke körsétára a mohával, zúzmóval, taplógombával benőtt „elvarázsolt” erdőbe. Láttunk egy 695 éves fatörzs metszetet, amin meg lehetett számolni az évgyűrűket, valamint egy kb 1500 évesre becsült régi Huon fenyő maradványait. Ezek a fenyők a 2-3000 éves kort is megérik.

A hatórás hajóút után egyből a Cradle Mountain Nemzeti Parkot céloztuk meg. Az idő nem akart javulni, ezért kénytelenek voltunk szobát bérelni 3 éjszakára a kemping egyik faházában, mivel itt kerek három napot terveztünk eltölteni. Aki ide készül időben foglaljon szállást, mert nehéz szabad helyeket találni. Nekünk szerencsénk volt. Az összes kabin foglalt volt, de sikerült megcsípnünk egy szobát, amit úgy hírdetnek hogy családi szállás. Egy nagy fabodegában van 8 szoba, amik mindegyikében egy emeletes ágy és egy francia ágy van. Négyfős családoknak ideális. Konyhának, fürdőnek meg ott van a kemping közöse. Úgyis csak aludni jár az ember vissza egy-egy túra után. Kinek van még ereje tévézni?!

A Nemzeti Parkban a dolgok nagyon jól meg vannak szervezve. Mindenhol térképek (nagy örömömre használható térképek), ha tanácstalanul álldogál valaki, egyből odaugrik egy parki dolgozó és megkérdezi miben segíthet. Tanácsokat ad, túraútvonalat javasol, időjárást mond, ami egy-egy hosszabb túránál hasznos tud lenni. A parkbelépő 16,50 dollár, ami egyben egy buszjegy is a shuttle buszra. Negyedóránként jár a busz, négy helyen áll meg és egészen a Dove-tóig visz be. Minden egyes megálló saját autóval is megközelíthető, de nincsenek nagy parkolók kialakítva, így ha nem korán reggel megy az ember, akkor nem lesz szabad hely. Érdemes a látogató központnál kialakított óriás parkolóban leállni és onnan a buszt használni. Ráadásul a beveztő út is keskeny. Sok helyen egyirányú, óvatosan kell vezetni.

A Cradle Mountain Nemzeti Park Tasmánia egyik leglátogatottabb, legnépszerűbb parkja. Rengeteg túra közül lehet mazsolázni. Vannak fél-, három-, 8 órás túrák, illetve a 65 km hosszú híres Overland Track, amire 6 napot ír a könyv. Az ösvények jól ki vannak jelölve/táblázva. Néhol szépen kiépített, több kilóméteres fapallókon lehet sétálni. Mivel az időjárás nem akart javulni, ezért itt is többször mentünk be a Dove-tóhoz, hogy lássuk szép időben az „ikonikus” hegyet. Szerencsére sikerült esőmentes órákat is elcsípnünk a három nap alatt.

A Nemzeti Parkban a gyalogos túrázás mellett lehetőség van vadvízi kanyontúrázni is. Ez nem a szokásos gumicsónakos vad folyón való lecsorgás, hanem a patakban kőről-kőre ugrálás, derékig érő vízben botladozás, vízesésekről és sziklákról való leugrásos haladás. Extrémebb esetekben kötélen lemászás a vízesésen/ben. Amolyan igazi kaland. Meg is akadt a szemem ezen a túrán még a tervezés időszakában és furcsa mód Papi szűrőjén is átment. Így első nap behaladtunk a szervező cég kis kukszlijába, hogy befoglaljunk. Előre kell foglalni, mert nagyon népszerűek. Mi szombatra szerettünk volna, de már csak vasárnap délutánra volt hely. Van egy 3-4 órás, egy 6-8 órás és egy 7-8 órás túrájuk. Minden kategóriában napi két csoport indul, kivéve a leghosszabb, legdurvábbat, mert ott csak napi egy csapatot vállalnak be. A rövidre 8 év a korhatár, a két nehezebbre 15 éves. Nem igazán volt meleg napos időnk, így elsőre a két nehezet passzoltuk. Hiába adnak neoprém ruhát, azért itt-ott becsorog a hideg víz és kell egy kis idő mire a test felmelegíti azt, na és az arcot mindig éri víz. Ráadásul fogalmunk se volt, hogy mire számítsunk. Jobb egy bemelegítő túra, minthogy megutáljuk ezt az egészet elsőre. Aztán ha tetszik jöhet a másik két hosszú is. Ezen a címen lehet bővebben tájékozódni: http://www.cradlemountaincanyons.com.au/

Első nap bebuszoztunk a tóig. Sétáltunk a tó körül. Felsétáltunk a tó partján lévő nagy jégkori sziklatömbre. A Dove-tó egy gleccser alkotta tó és a partján maradt egy óriási sziklatömb, aminek a tetején láthatóak a gleccser nyomai. Szép időben kellemes a tetején ücsörögni és bámészkodni. Rövid láblógatás után nekiindultunk a Dove kanyon körtúrának, amire 2-3 órát írnak az útikönyvek. A túra kezdetét jelző táblát az istennek se találtuk meg, így teljesen véletlenül az óramutató járásával ellentétes irányba csináltuk meg a kört. Nem volt szándékos, de tudat alatt jó döntés volt, mert a kellemes fapallós séta után egy olyan szinte függőleges, meredek szakasz következett, amit ha felfele kell megmászni… háááát igencsak rányomta volna a bélyegét az egész túrára.

Mi épp lefele araszoltunk ezen a meredek részen, mikor „békaemberek” egy csoportja mászott felfelé. Nagyon el voltak csigázva. Nem is csodálkoztunk ezen, hiszen ki az az őrült, aki neoprém „búvárruhában”, mindenféle túracipő vagy bakancs nélkül küzdi fel magát a sziklán?! Szörnyülködve húzódtunk félre, hogy elengedjük magunk mellett, hisz Mátyás király óta tudjuk, hogy a terhes szekérnek van elsőbbsége. És mi úgy gondoltuk, hogy ezek a „békaemberek” a vízzel megszívott, kényelmetlen ruháikkal elsőbbséget élveznek. Hagytuk ellihegni magunk mellett és azon gondolkodtunk, hogy honnan jöttek és mi végett ez a szerelés. Aztán rájöttünk, hogy ez a vadvízi kanyontúrázós társaság. Cseppet megborzongtunk és titkon reméltük, hogy nem a 3-4 órás túra, mert akkor vasárnap mi is erre fogunk brekegni.

A körtúra nagyon szép volt. Fapallón kezdtük, majd egy meredek sziklás rész következett. Aztán elértük a patak feletti magas sziklafalat, aminek az aljába vágott utat magának a víz. Lent a patak partján kicsit letértünk az ösvényről, amire csak kis kavarás után találtunk vissza. Enyhe emelkedővel ismét fent voltunk a dombok tetején, majd kellemes séta vissza a kiinduló pontig. Zárás előtt gyorsan beugrottunk az információs központba és a másnapi időjárás felől érdeklődtünk. Nagyon szerettünk volna felmászni a Cradle hegy 1545 méter magas csúcsára, ami egy 8 órás gyalogtúra. Amúgy a legmagasabb csúcsa a Barn Bluff (1559 m) és ha jól emlékszem oda 10 órás utat írtak, így mi megelégedtünk a népszerűbb Cradle Summit csúccsal. Különben is a különbség csak 14 méter magasságban, időben viszont plusz 2 óra. Biztos kicsináltuk volna magunkat. Ráadásul az időjárás is szeszélyes. A brossúrán is figyelmeztetnek, hogy akár egy óra leforgása alatt az égető napsütés átválthat erős szélbe, esőbe vagy akár hóesésbe. Ezért mindig legyen nálad a négy évszaknak megfelelő öltözék. Ezzel szemben találkoztunk olyan kirándulókkal a csúcs közelében akiken egy forrónaci és pántos kispóló volt, meg egy fél literes víz a kezükben. A képeken látni fogjátok, hogy mi hogy fel voltuk öltözve egy-két szakaszon.

ParkőrGizi azt mondta, hogy szép kiránduló idő lesz szombaton, így másnapra be is terveztük a csúcshódítást. Az első shuttle busz reggel 8:15-kor megy, ami nekünk túl késő volt, ezért korán reggel indultunk Dömével, hogy még legyen hely a belső parkolókban. Több irányból is megközelíthető a csúcs. Mi a Ronny Creek-ből indultunk 7:30-kor. A völgyben kellemes fapallókon lehet sétálni. Wombat oduk vannak a partoldalban és ha szerencsések vagyunk, akkor nem csak a halom kocka alakú wombat „brikettet” látjuk, hanem magát az állatot is. Ezután az ösvény befordul egy sűrű erdőbe. Még mindig kiépített fapallókon lehet haladni. Egy kisebb vízesés után az ösvény kezd meredek lenni, de még nem vészes. A Kráter tóhoz 8:25-kor értünk. Itt lepihentünk a tó partján lévő kis fa csónakházban, hogy megreggelizzünk, aztán nekivágtunk a Marion csúcsnak. Nem volt túl vészes. A végén volt egy kis meredek láncos rész, 9:20-ra fel is értünk. Fentről nagyon szép kilátás nyílik a Kráter és Dove tavakra, meg a Cradle hegyre. Szusszantunk egyet, magunkhoz vettünk egy kis gyümölcsöt majd megcéloztuk a csúcsot.

Az út a Marion kilátótól egészen a Kitchen Hut nevű kunyhóig szinte szintben haladt. A Nap sütött, kellemes séta volt. A kunyhót 10:15-re értük el. Itt meglátogattuk az utolsó gravitációs budit, mert innentől a csúcsig semmi nincs, még bokor se. Úgyhogy kifacsartunk mindent és nekivágtunk a kaptatónak. Érdekesség, hogy a budi  „tartalmát” helikopterrel szállítják el, amikor a speciális gyűjtőedény megtelik. A teli konténert síneken lehet kigurítani a WC alól, azt elviszi a gépmadár, egy üreset pedig begurítanak  a teli helyére. Köszönhető mindez a szigorú világörökségi előírásoknak.

Szóval miután elvégeztük szükségünket nekiláttunk mászni. Innen kezdődött a meredek rész. Nagyon meredek volt. Aztán elértük azt a pontot, ahol már nem volt ösvény csak az óriási dolorit sziklák. Ezeken kellett négykézláb, foggal-körömmel kapaszkodva felmászni a csúcsig. A javasolt utat a sziklába fúrt, néhol a sziklák közé betolt vasrúd jelezte. Nem volt egyszerű. Néhol nagyon nehéz volt biztonságos fogást találni. Egy rossz lépés és máris becsúszol két nagy sziklatömb közé, ahonnan csak a hegyimentők bányásznak ki.

Két órán keresztúl araszoltunk felfelé, mire elértük a csúcsot. Szerencsések voltunk. Végig sütött a Nap és egyfolytában azon járt az eszünk, hogy esőben ezek a sziklák mennyire csúszhatnak. Szinte lehetetlen esőben megmászni. A csúcsról hihetetlen 360 fokos panoráma tárult elénk. Elég sokat elidőztünk fent. Bámészkodtunk, aztán ebédeltünk egy szélvédett helyen és élveztük a meleg napsugarakat. Mivel Dömét a Ronny Creek-i parkolóban hagytuk, ezért visszafelé is ugyanarra mentünk amerre jöttünk. A sziklás részen lefelé a gatyaféket is igénybe vettük. Levághattuk volna az utat a Dove-tóig és ott felszállhattunk volna a shuttle buszra, ami elvitt volna a Rony Creek-ig Döméhez, de olyan szép volt a táj meg az idő, hogy inkább szép lassan visszasétáltunk. Délután negyed 5-re meg is érkeztünk a parkolóba.

Egész éjszaka szakadt az eső. Reggel felébredtünk és még mindig szakadt. Az ég be volt simulva. Az információs központhoz alig tudtunk lesétálni a kepingből, ami 10 perces séta. Nagynehezen leküzdöttük magunkat és megkérdeztük a kanyonosoktól, hogy: ugye törlitek a mai kanyontúrát? Erre ők: a reggeli csoprt is elment, a délutánival se lesz gond. Mi van? Esik az eső! Áááá, ez még nem vészes, mondták. Lógó orral visszaballagtunk a kempingbe és kivonultunk a konyhába, hogy megreggelizzünk. Nyitunk be és a szokásos 10 fős kínai csapat -akik a nap 24 órájából 20-at a konyhába töltöttek- megduplázódott. Hemzsegtek a konyhában. Osztódással szaporodtak.

Megjegyzem az egész Nemzeti Park tele volt kínaiakkal. Kezdtük azt érezni, hogy Kínában vagyunk és nem Tasmániában. A konyhában mindent kisajátítottak. Úgy kellett harcolni a dolgokért. A nyolc rózsás gázon 6 rózsán az ő hatalmas kondérjaikban rotyogott valami. Anyukámnak nincs akkora kocsonyafőző fazeka, mint amikben ezek főztek. Amikor kivették a cupákos húst, csak a csont volt majdnem olyan vastag, mint a karom. A három nap alatt egy fél disznót biztos feldolgoztak… :))) Nem tudtunk olyan időben menni, hogy ezek ne kotyvasztottak volna valamit. Reggel 10-kor bevonultak és délután 5-kor még mindig zöldséget aprítottak. Olyan készletekkel érkeztek, hogy nekünk nincsenek ilyen dolgok otthon a spájzban. Rendes menüket főztek, hangoskodtak, rajtuk kívül senki nem létezett. Tizenegy óra körül végeztünk, kint még mindig szakadt az eső mikor az egyik 50 körüli kínai nő fennhangon bejelentette a többieknek, hogy akkor ő ma felmegy a Cradle hegy csúcsára. Sok szerencsét, gondoltuk magunkban. Tizenkettőnél előbb nem tud elindulni, mert kb addigra ér ki a tóhoz a busz, a gyalogút maga 8 óra hosszú, az eső szakad, a sziklák csúszósak és visszafele már sötétben fog botorkálni. Ezt a felelőtlenséget. Na mindegy, ő tudja. Valahol örültünk is, hogy holnap van az utolsó napunk, mert ezek a kínaiak nem tudnak viselkedni – tisztelet a kivételnek – és a mosdó, fürdő is kritikán aluli utánuk.

Picit pihentünk a szobánkban és lelkiekben készültünk a kanyontúrára. Nagyon nem akaródzott menni. Nyirkos hideg volt. Hol esett, hol nem. A túra délután fél kettőkor indult és kb negyed órával előtte kellett ott lenni. Elérkezett az idő. Menni kellett. Szakadó esőben legyalogoltunk a kanyonosok kukszlijához. Mikor mindenki megérkezett a csoportból megtörtént az eligazítás. Elmondták, hogy kb negyed óra az út busszal valameddig, onnan 20 perc séta a deck, amin át kell öltözni, majd egy óra a vízben, 20 perc séta vissza a deck-re, visszaöltözés, séta a buszhoz és visszabuszozás. Kiemelték, hogy a deck az csak egy sima fa platni, ahol semmi bodega, semmi tető, semmi fiú-lány elkülönítés (a túravezető, a királynő és a paraszt is ugyanott öltözik át), mert ez természetvédelmi terület, a Világörökség része és a lehető legkisebb beavatkozással kellett nekik kiépíteni a túrához szükséges dolgokat.

Hát ez érdekes lesz. Esőben levetkőzni, majd a vizes testre felráncigálni a neoprém ruhát, végül mindezt kifele jövet is, csak akkor már elvileg a száraz ruhát kellene magunkra húzni, de hogy ezt hogy fogjuk kivitelezni esőben, még rejtély. Kiosztották a felszerelést. Ajánlatos egy fürdőruha a neoprém ruha alá. Teljes ruházat nem ajánlott, mert ennek a ruhának az a lényege, hogy a befolyt vizet a test hője felmelegíti, a ruha meg benntartja a vizet és ezért nem fagyunk szét a vízben. Célszerű váltó alsót és törölközőt vinni. Kihangsúlyozták, hogy a kiadott felszerelés kilenc részből áll: vízálló hátizsák, kantáros neoprém gatya, neoprém felső, neoprém zokni, cipőszerűség, úszómellény, kesztyű, pelus (nem a rázós részek miatt, hanem a sziklákon való csúszkálás miatt, hogy védjék a ruhát) és egy kobak (nehogy szétloccsanjon az agyunk ha esetleg elkapna a sodrás). Az eligazítás alatt többször is megkérdeztek mindenkit, hogy meg van e a 9 db-os felszerelés. Mindenki figyelt a túravezetőkre, kivéve egy 3 tagú ázsiai csapatot. Még össze is néztünk Papival, hogy milyen illetlenek.

Felcuccoltunk a kisbuszra és olyan mákunk volt, hogy mikor az átöltözés helyszínére gyalogoltunk elállt az eső és ez tartotta is magát addig, amíg át nem öltöztünk. Hideg volt, de legalább nem áztunk el, ami annyira nem volt érdekes, hiszen pár perc múlva úgyis tetőtől talpig vizesek leszünk, de a száraz ruhát szárazon sikerült betenni a vízálló zsákokba. Érték ne nagyon legyen nálunk, mert átöltözés után ezeket a zsálokat egykupacban ott kell hagyni a platformon. A túravezetőnek volt egy vízálló kis hátizsákja, amiben gondolom az elsősegély cucc volt, abba át lehetett adni a komolyabb értékeket megőrzésre, mert az vele volt a hátán végig. Szerintetek hiányzott e valakinek valami a felszerelésből? Hát persze, hogy az egyik kis ázsiai csaj nem tett be magának sisakot. Kénytelen volt a túravezető odaadani a sajátját. Amúgy mindig két vezető van a csoportban. Az egyik folyamatosan fényképez. Elvileg saját fényképezőt és kis fejre szerelhető kamerát is lehet vinni saját felelőséggre. De fényképezőt nem érdemes, mert nincs arra idő, hogy mindig elővedd és fényképezz. Csak akadályozna a mozgásban és nem élveznéd a túrát. Rengeteg képet lőnek a szervezők, akár külön kérésre is. Nagyon jó fejek. Ezeket a képeket a túra végén meg lehet venni.

                         

Indulás előtt csináltak egy csoportképet. Én piros ruhában és sárga sisakban, Papi narancssárga ruhában és piros sisakban tűnik fel a képeken. Lemásztunk egy kis létrán a patakba és nem ugrottunk bele úgy, mint Új-Zélandon anno, mert itt csak térdig érő víz volt nagy kavicsokkal az alján. Nem volt egyszerű gyalogolni benne. Aztán mélyült a víz és egyre több hideg víz „áramlott” be a ruhába. De nem volt választásunk, be kellett engedni, hogy minél hamarabb felmelegítse a tesünk. A túra alatt a vezetők folyamatosan meséltek a környékről, a patakról, a Huon fenyőfákról. Néhol már nyakig merültünk és hagytuk had sodorjon a patak.

Elérkeztünk az első olyan részhez, ahol a víz már elég mély volt ahhoz, hogy a szikláról beleugorjunk, de nem volt még olyan mély, hogy „trottyvalagast” (elnézést, gyerekkorban mi így hívtuk a „bomba” ugrást, amit az otthoni mediben előszeretettel gyakoroltunk) vagy talpast ugorjunk. Itt „Superman” ugrással kellett mindenkinek leugrania, hogy nagyobb felületen feküdjünk fel a vízre és ne süllyedjünk olyan mélyre becsapódáskor. Papi nagyon szépen leutánozta szuperment. Én beszaribb voltam. Úgy gondoltam, hogy a lábam becsapódáskor jobban megvéd, mint az oldalam, így nem igazán vettem fel a repülő pózt.

Tovább úszva egyre magasabb sziklák vettek körül. Voltak részek, ahol már nem ért le a lábunk. Elértünk arra a helyre, ahol kötéllel kellett felmászni a parti sziklára, majd a 4 méter magas partfalról beugrani a patakba. Itt szigorúan bombát kellett ugrani, a víz mély volt, el kellett rugaszkodni jó messzire, nemcsak leugrani, mert alattunk egy kiálló sziklarész volt. Ez annyira bejött nekünk, hogy Papival repetáztunk és kétszer másztunk, kétszer ugrottunk.

Majd az egyik szűk résznél megálltunk és a vezetők megkérdezték, hogy ki tudná megmutatni azt, ami már több mint 150 éve ugyanúgy van itt. Mindenki a sziklákat vizslatta, hátha valami bekarcolt üzenetet, jelet talál, de semmi. Pedig ott volt az orrunk előtt, csak épp a szó szoros értelmében nem láttuk a fától az erdőt. A szűk sziklakanyon tetején jobbról ballról keresztbe kidőlt fák voltak, mintha hidak lennének. Ezeket a fákat még (elvileg a túravezetők meséje szerint) James „filozófus” Smith, a politikus, aranybányász, felfedező vágta ki 1862-ben. Kellett neki a pénz az egyik expedíciójához és úgy gondolta, hogy kivágja az értékes Huon fenyőfákat, leúsztatja ezen a patakon, majd eladja jó pénzért. Csakhogy a fák fennakadtak. Hétből jó ha egyet le tudott úsztatni. Abban az időben 12 fontot kapott darabjáért, ma köbmétere 40 000 dollárba kerül.

Miután feltalálták a „vízálló’ ruhát újra visszajött és kiszabadított néhány fát, de amit a fejünk felett láttunk, azok az általa kivágott és fennakadt példányok. Jó sok volt belőle. Ő volt az első „kanyonozó” itt és ő talált először ónt Tasmánian. Ezután következett a „megbízunk e a társunkban” csobbanás. Ez az amikor álló helyzetből hátradőlsz és abban bízol hogy a társad elkap. Hátra mersz dőlni? Na itt háttal kellett állni szikla tetején és a túravezető lelökött a szikláról, csak épp nem volt mögötted senki, hogy elkapjon. Háttal csobbantál a vízbe. Utolsóként egy kisebb barlangszerűségben kellett keresztülúszni, majd végül kígyóba összekapaszkodva csorogtunk le az utolsó métereken.

Túránk végén csoportképet csináltunk, kimásztunk a patakból és szerencsénkre ismét elállt az eső. Néha esett túra közben, de nem sok vizet zavart, hisz nyakig vízben voltunk. Visszagyalogoltunk a platformra és szerencsére ismét száraz időben sikerült átöltöznünk. Míg mi vetkőzéssel/öltözéssel bajlódtunk a túravezetők olyan isteni forrócsokit rittyentettek a patak vízéből egy kis kemping gázfőzőn, hogy mind a tíz ujjunkat megnyaltuk. Nagyon jól esett a hideg víz után. Még egy-két táblacsoki is előkerült. Ezek mind részei a túrának. Nagyon jól meg volt szervezve. A túravezetők, Anthony és Félix nagyon odatették magukat. A túra élvezetes, kalandos volt. Gyerekeseknek kifejezetten ajánljuk ezt a 3-4 órás utat. Nem fogják megbánni. Nehezen indultunk neki az időjárás miatt, de kellemeset csalódtunk és mindegy milyen az idő ez egy életre szóló kaland. Már alig várjuk, hogy a két hosszabbat is megcsinálhassuk, még akkor is ha békaemberként kell függőleges sziklán kiköpni a tüdönket. Meg fogja érni.

A túra végén megvettük a fényképeket (154 darab képet másoltak fel a tárolóra), mert nagyon jól éreztük magunkat és majd a nyugdíjas otthonban szeretnénk újrapörgetni ezeket az élményeket, mikor a nővérke bejön pelust cserélni. A nap végén elsétáltunk még az elvarázsolt erdőbe. Ez egy rövidke 20 perces séta a mohával, zúzmókkal, érdekes gombákkal benőtt sűrű erdőb. Végül búcsút intettünk a Nemzeti Parknak és robogtunk tovább.

A következő és egyben befejező részben végighaladunk Tasmánia észak-nyugati partszakaszán vissza egészen a kompkikötőig. Ellátogatunk egy megkövesedett lávatóhoz, leereszkedünk a föld alá, bejárjuk a „Tökfej” falucskát és végre valahára természetes élőhelyén találkozunk a kacsacsőrű emlőssel.

A mostani bejegyzés képei innen vagy az Új Képeink gombra kattintva érhetőek el. Csak megjegyzem, minden kép feliratozva van.

Kata