július, 2021

  1. Mészkőpart ismét

    július 28, 2021 by kata_papi

    A meghiúsult Cape York-i túrát követően elugrottunk egy hétre a Mészkőpartra ismét. Igaz, hogy december elején, alig fél évvel ezelőtt jártuk be a környéket, de mindig akadnak új dolgok, rengeteg a látnivaló. Maradt is belőle későbbre.

    Kivettünk egy egész nyaralót Robe-ban egy hétre. Tudtuk, hogy pár nap múlva megérkezik az eső, ezért olyat választottunk, aminek a nagy étkezőasztala a tengerre néz, hogy esős időben, mikor társasozunk vagy reggelik alkalmával tudjuk bámulni a végtelen óceánt.

    Reggeli kilátással
    A takarítóbrigád minden reggel gondoskodott a zavartalan kilátásról

    Az érkezésünket követő két napban gyönyörű napos időnk volt, még a szél sem fújt. Kihasználva a jó időt egy-egy terepjárós túrát iktattunk be ezekre a napokra.

    Kezdtünk a Little Dip Természeti Park területén lévő 21 km-es homokdűnés/tengerpartossal. Ezen decemberben mi már végigmentünk, de egyetlen egy tengerpartos szakaszra se mentünk ki, lévén magunk voltunk és a dagály is megnehezítette volna a homokban való vezetést. Kilenc tengerpartos szakasz van ebben a 21 km-ben. Mindjárt az első tengerparton Tehén elásta magát, annyira mély és nedves volt a homok. Azon a parton nem is tudtuk átverekedni magunkat. Még szerencse, hogy rengeteg elkerülő út van az ilyen esetekre.

    Első nap a piros 21 km-es, második nap a kék 26 km-es túrát vezettük le
    Hoppá, Tehén elásta magát előttünk
    A feneke csúszott lefelé a víz felé
    Jó mély a homok, nem csoda hogy elakadtunk
    A homok nedves volt, azonnal eltömte az abroncs bordázatát, ami csak nehezítette a kijutást

    Felváltva hol Tehén, hol Döme Jr ment elől. Egyszer, mikor épp mi mentünk elől kiszúrtam egy tengerisünit a parton. Kiáltottam Papinak, hogy féééék. Kiszálltunk és beléptünk a tengerisün mennyországba. 🙂

    Soha annyi gömböc tengeri sünt, amennyi ott volt még nem láttunk előtte sehol. Ráadásul mind gyönyörű narancsárga és bordó/lilás színben tündökölt.

    Emlékszem évekkel ezelőtt találtunk egy darab narancssárga sünit (a többi mind zöld és barnás színű volt), amit olyan becsben tartottunk, hogy külön helye volt a vitrinben. Itt meg több száz hevert a parton, ráadásul mind szépen letisztítva. A hullámzás és a homok lekoptatta a tüskéket. Az is érdekes volt, hogy mind épségben pihent a homokban, pedig a tenger eléggé viharosnak tűnt és keményen ostromolta a partot a víz. Ezek a vékony mészvázak nagyon hamar el tudnak törni. Mondanom se kell, mind az öten elkezdtünk kaparászni a homokban, mint a tyúkok a szemétdombon. Rengeteg sünit szedtünk össze.

    Ami megdöbbentő volt, az a rengeteg műanyagszemét amit partra vetett a víz. Kisebb-nagyobb darabkák borították az egész partot, amiket csak olyankor vesz észre az ember, ha egészen közelről vizslatja a homokot. Mi éppen ezt tettük. Ilyet eddig csak a hírekben láttunk, most sajnos élőben is tapasztaltuk. Nagyon szomorú látvány volt.

    A parkból kifelé jövet egy wombat tisztelt meg minket a jelenlétével, ami meglehetősen ritka esemény, lévén, hogy a wombatok éjszaka aktívak. Egyáltalán nem félt, ott legelészett az út szélén. Nagyon aranyos volt, főleg mikor hátat fordított nekünk és komótosan visszasétált a bozótosba.

    Tengerisünik a parton
    A kisebb doboz, amit gyűjtöttünk

    Másnap a tegnapi útvonal déli szakaszát jártuk be, ami 26 km hosszú. Ez a Beachport-i Nemzeti parkból indul, ahol szintén letudtunk már két szakaszt decemberben, de nem mentünk rá az észak felé haladó részére.

    Hihetetlenül izgalmas 4WD-os út, talán még jobb is volt, mint a Little Dip-es előző napi. Sokkal nagyobb homokdűnék, hosszabb tengerparti szakaszok. Volt egy kicsit szűk, bozótos, fényezést karcoló szakasz is, de nem túl vészes, kibírható. Dűnezászló ajánlott. Nem írják sehol, de sokkal jobban lehet látni a közeledőt, ha van rajta zászló. Összességében remek terepes útvonalak kínálják magukat a megmérettetésre.

    Sajnos a Canundai Nemzeti Parkban futó 65 km hosszú, két nap alatt teljesíthető 4WD-os utat ismét passzolnunk kellett, mert pénteken megérkezett az eső. Így is voltak olyan homokos szakaszok, ahol az éjszakai eső miatt úgy ragadt a homok, hogy az abroncs bordázatába beleragadva “tükörsima” gumiknak tűntek a kerekek.

    Instabil homokdűne, belépés csak saját felelősségre!
    Sajnos ezt a tengerpartos részt ki kellett hagynunk, mert a part végén benyúló sziklát már a dagály nyaldosta. A kép bal szélén látható a szikla a tengerpart végében.
    Na melyiket válasszuk?
    Jobbra-balra az úttól az eredeti terepszint magasság, amibe az autók belevájták az utat. Érdekesen kemény réteg, ami alatt homok van.
    A csapat!

    Pénteken egész nap szakadt az eső. Nem is keltünk korán, negyed délben reggeliztünk. Ejtőztünk egy kicsit, majd eldöntöttük, hogy elmegyünk kávézni Mahalia kávézójába, ahol ők maguk pörkölik a kávét és egyben megnézzük a kávépörkölő üzemet is. Már előre ráizgultam a frissen pörkölt kávé illatára. Imádom.

    Odaértünk és Gizi közölte, hogy a vihar miatt nem pörkölnek kávét, mert ha áramkimaradás van akkor könnyen tűz üthet ki az üzemben. Gondolom hülyén nézhettünk rá. Az igazat megvallva így is volt, mert nem értettük, hogy mi gyulladhat ki egy kávépörkölő üzemben. Mint megtudtuk a felszabaduló olaj/olajgőz, ami a pörkölés során keletkezik. Nem maradt más, ittunk egy-egy kapucsínót, egyesek forró fehércsokit, illetve ettünk egy-egy szelet sütiféleséget. Aztán bevásároltunk, vacsit főztünk és társasoztunk.

    Szombat-vasárnapra hasonlóan esős időt jósoltak. Millicent városán sokszor átautóztunk már, de soha nem álltunk meg az információs központ mellett kialakított múzeumban. Nagy hiba volt, mert fantasztikus időutazáson vehettünk részt. Több mint két és fél órát töltöttünk el ott. Mindent összesöpörtek, ami lefedi Dél-Ausztrália dél-keleti régióját.

    Van vasúti szekció, kovácsműhely (ami alkalmanként bemutatót is tart), kosztüm tárlat korabeli ruhákkal, külön hajóroncs, hajózási és térképészeti rész, régi iskolai dolgok, történelmi tárgyak. Itt van az állam legnagyobb lovaskocsi, illetve mezőgazdasági gép kiállítása is.

    Továbbá egy őslakos múlttal foglalkozó terem is helyet kapott, ahol két új dolgot tudtunk meg. Az egyik, hogy nem csak sziklarajzokat hagytak hátra, hanem barlangvéseteket is. Itt Millicent környékén legalább negyven barlang van 20 000 éves karcolatokkal. A másik érdekesség pedig azok a barlangok, ahol az őslakosok azokat a köveket bányászták ki, amikből a pattintott kőszerszámaikat készítették. A világon 9 ilyen jégkorszaki kőbánya ismert, ebből 5 Ausztráliában van. Hát ez új információ volt mindnyájunknak.

    Aztán videón meg lehet nézni, hogyan csapolták le a mocsaras/lápos vidéket, hogy művelni tudják. Az egész múzeum telis-tele van érdekes dolgokkal, de hát ez a feladata egy ilyen helynek. Szétrobbant az agyunk mire végeztünk, na meg szét is fagytunk olyan hideg volt.

    Adelaide-ben ilyen taxik rohangáltak az utakon az 1920-as évekig
    Egy érdekesség, ha nem tudtátok volna, hogy ilyen létezik és esetleg hiányozna az otthoni zsolnai készletetekből… teáscsésze bajszosoknak. De csak jobbkezes bajszosok tudtak teázni.

    A múzeumlátogatást egy gyors ebéd követte, majd 1-2 utcai falfirka megtekintése után már robogtunk is a déli félteke legnagyobb szélturbina farmjára, hogy sötétedés előtt lássuk a nagy szélkerekeket. Millicent határában épül, nincs még kész, folyamatosan bővül. Jelenleg 129 darab szélkerék van felállítva. 100 méter magasak, a lapátok egyenként 33 méter hosszúak. A felállítástól számított első fél évben már behozzák az árukat úgy, hogy abban már a leszerelés is benne van.

    A szállásra visszafelé vezető úton kiszúrtam valami érdekeset. Rengeteg rókatetem volt felaggatva egy kerítésre, összesen 15 db-ot számoltam össze. Picit arébb volt 4-5 darab régi, amik már szinte csak egy lógó gerincdarabból álltak. Visszaérve éjjel egyig társasoztunk.

    Vasárnapra még hol esőt, hol felhőt mondtak így nagyobb fába nem vágtuk a fejszénket. Elmentünk megnézni egy belső lagúnát (Bool Lagoon), ahol rengeteg madarat lehet megfigyelni. Azt hittük a sok eső miatt majd jó kis mocsaras lesz a lagúna. Tévedtünk. A pontonhíd is a száraz meder fenekén csücsült. Egy-két sétaútvonalat letudtunk, nem sok madarat láttunk. Zárás előtt fél órával értünk Glencoe faluba az 1863-ban épült birkanyíró állomásra. “Józsi” az első telepes, aki erre a környékre érkezett 7000 birkával, elhatározta hogy a kolónia legszebb birkanyíró kukszliját építi meg. A belseje “katedrális” stílusban épült, azaz a belső gerendaszerkezet hasonlít a templomok belsejére. Biztos értékelték a nyírásra érkező bárányok. Évente több mint 50 000 birkát nyirtak meg itt a birkanyíró szezonban, ez napi kb 2000 birkát jelentett.

    Valaki kikukucskált balra a bokorból
    Az 1863-ban épült birkanyíró állomás

    Jöjjön az est fénypontja, a világító gombák, amiért 120km-t autóztunk. Régről tudjuk, hogy itt a telepített fenyőerdőkben él egy világító szellemgomba. Egy baj van, csak májustól június végéig világít. Ki az aki télen délre kirándul? Hideg van és sokat esik az eső. Csak a gombákért nem érdemes 4-500 km-t autózni. Ezért nem láttuk még soha, mert mindig a nyári melegben kirándultunk erre. Kivéve most, ugye?

    Igaz, hogy július 4-e van, a gombákat meg június végéig hirdetik, na de biztos, hogy nem kapcsolják le június 30-án éjfélkor egy kapcsolóval őket… Próbáltam telefonon elérni a Dél-Ausztrál Erdészetet, mivel az ő területükön vannak a gombatelepek, de vasárnap lévén senki nem vette fel a telefont. Aztán hívtam a Mount Gambier-i információs központot, ahol Gizi mondta, hogy már nincsenek túrák, június végével véget ért a szezon. Cseppet értetlenkedtem neki, hogy biztos akad még egy-kettő ami világít. Azt mondta mind elrohadt már.

    Picit elszomorodtunk, de Tamás mondta, hogy ők pár évvel ezelőtt jártak ott és nincs semmiféle kerítés vagy kapu/sorompó. Menjünk oda és hátha szerencsénk lesz. Igyekeztünk még világosban odaérni, hogy megtaláljuk az utat az erdőben. Megjelöltük a helyet fenyőtobozokkal és gallyal az úton, hogy a sötétben tudjuk meddig kell az erdőbe behajtanunk, majd elmentünk a városba vacsorázni. Vacsora után már kellő sötét volt, hogy lássuk a gombákat. Annyira érzékenyek, hogy ha telihold van, akkor alig világítanak, illetve, ha zseblámpával világítunk, akkor is elhalványulnak. Ezért vak sötétben botorkáltunk az erdőben.

    Ne számítsatok atomvillanásra, mert csak pislákoltak azok a gombák, amik még életben voltak. Szerencsére Tamás talált két nagyobb telepet, amik a vaksötétben kicsit fluoreszkáltak. A többi gomba már a végét járta, szétmállott “takony” volt. Sajnos világítós képet nem tudtunk lőni, csak a retinánkba “égett” bele a látvány. De azért ahogy Tamásék elbeszéléséből tudjuk, picit látszik a zöldes derengés. Tamás átdobott pár képet az ő, néhány évvel ezelőtt készült felvételeiből, amik természetesen nem telefonnal készültek.

    Első kép: a halott “takony” gombák a szezon végén. Kettő-három-négyes kép: az ép telep, amit találtunk. Ötödik kép: a helyszín megvilágítva, így néznek ki valójában. Hatodik kép: egy “kompozit”, ahol miután beexponálódott a gomba, a háttérnek egy villanásnyi fény lett adva, hogy lehessen látni, hogy hol is vagyunk! Hetedik kép: egy nagyon hosszú expozíció csak a gomba fényével. Nyolcadik kép: méretaránnyal, Fehérmaci nézi a derengést. Kilencedik kép: egy prospektusi fotó az internetről, na a pórnép ezt így sose látja.

    Hétfő, utolsó nap. Szokás szerint reggel 10-ig kellett elhagyni a szállást. Ez sikerült is, 9:55-kor szálltunk be az autókba. Tettünk egy utolsó sétát Robe tengerpartján és megkerestük azt a blowhole-t (vízköpőt), amit az emberek 40-50-100 évvel ezelőtt arra használtak hogy oda dobták le az üres sörös üvegeket. Az üvegek apró darabokra törtek és a tengerviz meg a homok évtizedek alatt simára koptatták a szilánkokat, aztán a szomszédos kis öbölbe a hullámzás 20-30 cm vastagon szétterítette. Még 20 évvel ezelőtt is bokáig lehetett sétálni a csillogó üvegkavicsokon. Ma már úgy kell vadászni a példányokat. Lementünk és elkezdtünk ismét kapirgálni. Rengeteg barna volt, hisz a sörösüvegek legtöbbször barnák. Szilvi a fehéreket szedegette, én mindenfélét, de a ritkaságnak számitó zöldre gyúrtam.

    Papi előtt a félig leszakadt/beszakadt blowhole, ahova az üvegeket dobálták
    Itt lehet találni a lekoptatott üvegszilánkokat

    Rengeteg ilyen érdekes kék “ballont” találtunk a parton. Később Tamás megfejtette: ezek a portugál gályának (angolul bluebottle) nevezett medúza faj lebegő része! A fogófonalai akár a harminc méteres hosszúságot is elérhetik és érintésük veszélyes, mert a benne lévő csípést okozó csalánsejtjei mérget tartalmaznak. Amiket találtam azokon már csak a légbuborék volt meg, a csápok nem. De a tengerparti gyűjtögetés szabálya mindenhol érvényes: ismeretlen élőlényt nem tapogatunk, mert nem tudhatjuk melyik mérgező.

    Az élőlény hossza 9–35 centiméter, a fogófonál rendszerint 15 m, ritka esetben elérheti az 50 métert. A nagy, süvegszerű gázhólyag átlátszó vagy halvány lilás-rózsaszínes, esetleg kékes színű, túlnyomórészt nitrogénnel van tele és vitorlaként szolgál. Vitorláját képes leereszteni, így viharos időben az élőlény a víz alá merülhet, ahol védett a széltől és az időjárástól.

    Rengeteg ilyen ballont találtunk
    Kép forrása: internet (a mérgező portugál gálya)

    Kingston falucskában megálltunk egy utolsó közös kávézásra egy régi, használaton kívűli templomban kialakított kávézóban. Mi mindig csak a nagy Homárnál álltunk meg, sose mentünk be a faluba, pedig nagyon szép régi épületek vannak magyarázó táblákkal.

    Illetve itt van kiállítva és látogatható is az a világítótorony, ami fénykorában (hi-hi ) 20 km-re a parttól a nyílt vízen teljesített szolgálatot. Egy 11 gyerekes család élt rajta, csónakkal kapták az ellátmányt. Mára már csak mint múzeum üzemel a parton, miután szétszedték és újraépítették szolgálata lejártával. A tartószerkezet máig áll, kint a tengeren és a madarak használják pihenőhelynek. Kingston-ban is el lehet ütni pár órát bámészkodással. Legközelebb több időt szánunk erre a halászfalura.

    Az 1868-ban épült 41 méter magas világítótorony
    Robe-i naplemente

    Hiába jártunk már vagy fél tucatszor ezen a környéken a Mészkőpart még mindig tartogat meglepetéseket. A decemberi és a mostani túrával kellő mennyiségű fényképanyag gyűlt össze, úgyhogy feltöltöttünk egy albumra valót a Flickr-e: https://www.flickr.com/photos/katapapi/albums/72157719600411194


  2. Erre már nincsenek szavak…

    július 10, 2021 by kata_papi

    Ilyen nincs és mégis van. 🙁

    Július 27-én vasárnap reggel 8-kor elindult a csapat. Felhőtlen volt a boldogság. Mindenki nagyon várta már ezt a túrát. Kora délután értünk Port Augusta-ba, ahol a Flinders Ranges nyugati vonulatát követve haladtunk északi irányba, hogy elérjük aznapi táborhelyünket valahol Marree fölött, ami kb 700 km-re van Adelaidetől. Kicsit késve értünk be a Leigh Creek-i bányászfaluba, ahol Szilvi telefonján egy üzenet várt minket. Ötünk közül csak az ő telefonján volt Telstra lefedettség, senki másnak nem volt térereje. Reggel mikor elindultunk még semmi jele nem volt annak, hogy “viharfelhők gyülekeznek”.

    Ausztrália szigetország lévén elég jól kordában tudta tartani a kovid terjedését. Voltak kisebb “fellángolások”, de az érintett államok mindig időben reagáltak, lekövettek és lezártak városrészeket, városokat, területeket. Az indulás előtti napokban érte el az országot az indiai variáns (azaz a Delta variáns), de úgy tűnt ez nem érinti a mi útvonalunkat. Minden határ nyitva volt. Ki is töltöttük a QLD-be belépő határátkelési kovidos nyomtatványt és zöld utat kaptunk. Aztán felgyorsultak az események. Több tucat megbetegedést jelentettek Tazmánia és Dél-Ausztrália kivételével mindenhonnan. A gyors terjedés miatt Dél-Ausztrália teljes határzárt jelentett be, hogy kovid mentességét megőrizze. Mindez valamikor vasárnap délután kettőkor történt, és a szabály azonnal érvénybe lépett.

    Mikor mi délután négy körül Leigh Creek-be értünk az egyetlen Telstrás telefonra letöltődött az üzenet, amit az egyik kedves barátunk küldött: nézzünk rá a hírekre, mert nem egészen olyan a világ, mint amikor reggel elindultunk. Itt a blogon is szeretnénk megköszönni Móninak a háttértámogatást!

    Próbáltunk érdeklődni a helyi rendőrőrsön a részletekről, de vasárnap lévén még ügyelet sem volt. A Leigh Creek-i rendőrség csak hétfő-kedd-szerda délelőtt 8:30-tól 10:30-ig dolgozik. He? Aztán sikerült leinteni egy arra tévedt járőrt, de még ő sem tudott semmi konkrétumot az ügyben. Az “egy pöckös” gyér internetből annyit sikerült kiderítenünk, hogy elhagyhatjuk Dél-Ausztráliát és simán beléphetünk Queensland-be, de visszajövetelkor SA-ba már csak kéthetes házikaranténnal jöhetünk vissza és kovid tesztet kell csináltatnunk. A fertőzöttek számának növekedéséből és az egyre bővülő lezárásokból viszont arra jutottunk, hogy bármikor szigorodhatnak a szabályok. Az otthoni karanténból percek alatt hotel karantén lehet, ami nem olcsó mulatság. Illetve egyikünk se engedhette meg magának hogy a 4 hetes utat még egy 2 hetes karanténnal bővítse. Némi tanakodás, pontosabban 3-4 óra letargikus agyalás után úgy döntöttünk, hogy elindulunk hazafele. Másnap délután már otthon is voltunk. Papi és Szilvi könnyebben vették tudomásul, hogy ismét egy évvel kitolódik az északi csúcs meghódítása. Tamás és én napokig magunk alatt voltunk. Nem akartuk elhinni, hogy ismét kudarcba fulladt Cape York. Rengeteg energiát fektettünk az út megtervezésébe. Nagyon vártuk és ismét pofára estünk.

    Sajnos ez az utazásunk, most második nekifutásra sem sikerült. Nem rajtunk múlott, mi mindent megtettünk az ügy érdekében. Reméljük ez a Cape York-i utazás nem olyan lesz, mint a “három a magyar igazság és egy a ráadás”. Reméljük jövőre harmadik nekifutásra már meglesz.

    Az utolsó közös reggeli alatt arról tanakodtunk, hogy mi lenne, ha nem mennénk haza, nem állna be mindenki a mókuskerékbe, hanem elmennénk egy hétre valahová itt államon belül. Első körben Dél-Ausztrália északi határán akartunk végigautózni érintve a “Surveyor General” sarkot, ami Nyugat-Ausztrália/Északi Terület/Dél-Ausztrália hármas államhatára. Még egyikünk se járt annál a saroknál. Aztán 45 fokban a Viktória sivatagon keresztül visszazötyögnénk Adelaide-be. A terv szuper, az útvonal érdekes, de az időjárás… na az totál szívás. Gyors időjárás ellenőrzés az elkövetkező 7 napra. Brrrr. Nagyon hideget mondanak. Két-három-négy fokok hajnalban. Délután mikor lemegy a nap, szintén nagyon lehül a levegő. Nem tudnánk nagy, közös reggeliket és vacsikat csinálni, ahol elbeszélgetnénk a további napok terveiről vagy csak csacsognánk, teázgatnánk, kávézgatnánk. Annak nincs értelme, hogy mindenki a sátorba húzódna vissza és ott kuporogna sapkában, kesztyűben.

    Végül abban maradtunk, ha nem mehetünk északra, ahol meleg van, akkor délnek fordulunk. Délen még javában tombol a “tél”. Hideg van és esőt mondanak, ezért úgy döntöttönk kiveszünk egy házat Robe-ban és ismét bejárjuk a környékét.

    Eddig sikerült eljutnunk: Leigh Creek, 560 km-re Adelaide-től
    Azok akik olvasták a Simpson sivatagi expedíciót biztos emlékeznek, hogy készült csapatpóló az eseményre. Terepjárók mennek a homokdűnéken és a póló hátulján legyek voltak. Na, a Cape York-i expedícióra is készítettek Tamásék csapatpólót. Itt is vannak rejtett jelek a pólón.
    Esőben indultunk el, de tudtuk, hogy 300-400 km-re Adelaide-től már szikrázó napsütés fogja végigkísérni az utunkat, ahogy ezt a kép is mutatja. Felhősáv, de a távolban feldereng a tiszta kék ég.
    A csapat egy része. Háttérben a Flinders ranges nyugati vonulata a St Mary csúccsal, amit pár éve megmásztunk.
    Ez a sas nem volt szégyenlős, az út széli póznán csücsült, karnyújtásnyira a kocsiablaktól. Pár perc után megunta és átrepült az út másik oldalán lévő kiszáradt bokorra.
    Több mint fél milliárd éves fosszíliák a Flinders Ranges-ben. 1946-ban találta egy geológus, aki ásványok után kutatott. Akkor még nem tudta, de a többsejtű organizmusok „legkorábbi” gyűjtőhelyét fedezte fel. Ezek a többsejtű, komplex ősmaradványok az Ediakara faunába tartoznak. A Parachilna-i hotel mellett van kiállítva pár darab, illetve Adelaide-ben a múzeumban.
    Ezen a táblán be lehet azonosítani, hogy melyik állat melyik csoportba tartozik.