Grampians 2.rész

2010. február 20. szombat by kata_papi

Negyedik nap, december 27. Egész napra elmentünk Ballarat városába, ahol az “aranymosók faluja” (Sovereign Hill) van. A bejáratnál olyan hosszú sor kanyargott, mint a Disney Land-i vidámparkokban. Viszont nem kell kivárni a sort! 🙂

Leleményesebbek (azaz mi): Papit beállítottam a sorban, sose lehet tudni… én meg gyorsan a parkolón át elrohantam az Arany Múzeumba, ahol csak 10-en álltak előttem és ott vettem meg a belépőket, mert ott is lehet. Jeggyel a kézben a csoportoknak fenntartott kapun át egyenes út vezet a faluba. Sőt van kombinált jegy is, ami az aranyfaluba és a múzeumba is jó (2009-ben egy embernek a kombinált jegy közel 40 dollár volt).

Amit itt láttunk az a turistáknak kialakított, korhűen öltözött aranyásók által lakott település. Eredeti helyszínen, a világ leggazdagabb hordalékos aranymezője (ami elvileg már kiapadt, de sosem lehet tudni) felett létrehozott, túristáknak jól eladható “komplexum”.

Érdekes képet fest az aranyásók nehéz életéről, a szerencséről és a szerencsétlenségről. A falu összes épülete korhű és a benne “dolgozók” is korabeli ruhákban vannak. A bejárathoz közelebbi pékségben igazi kemencében sütött, isteni almáspitét és zsemléket (meg minden mást) lehet venni. Lehet postakocsin utazni, van két bányatúra, illetve naponta 5-6-szor elmagyarázzák, hogy hogyan kell az aranyrögöt megtisztítani a szennyeződésektől és megmutatják az aranyrúd öntését is.

Itt ismét hoztuk a szokásos agyhalott formánkat. Ezzel az országon belüli időzónákkal még hadilábon állunk. Az történt, hogy 12:45-kor beültünk a 13 órakor kezdődő aranyrúd öntésre. Majszoljuk az almáspitét és várunk. Már 13:05, még semmi… Kezdtünk fészkelődni. Majd nagy dirrel-durral kimentem az előtérben lévő ajándékboltba és ott kérdőre vontam (még szerencse hogy finoman) az egyik eladót: 13 óra elmúlt és még mindig nem kezdődött el a “műsor”, mi a probléma. Józsi: semmi, egyszerűen lekéste az előadást. Én: ne mondd már, 12:45 óta itt ülünk és most már 13:05 van! Mire Józsi szerényen megjegyzi: fél kettő múlott. Na ebben a pillanatban hasított át az agyamon: Viktória államban fél órával előrébb járnak, azaz mi pont az előadás végén értünk oda. Elkullogtam és vártunk kettő óráig, amikor is egy másik Józsi jött és nekikezdett az aranyrúd öntésének.

A terem úgy van berendezve, mint egy kovácsműhely. Olvasztókemence, szerszámok és a forró olvadék lehűtésére egy hordónyi víz. Van még egy kis páncélszekrény is, amit egy fali kamera figyel árgus szemekkel a nap 24 órájában. Itt “fekszik” benne piros bársonyon egy 3 kilós aranyrúd. Nem kamu, igazi. Ezt az aranyrudat olvasztják meg és öntik újra naponta többször a hét minden napján. Előtte elmagyarázza, hogyan kell higannyal megtisztítani a “nyers” aranyrögöt, milyen felszereléseket használtak, mennyire veszélyes volt. Majd ezalatt az idő alatt megolvad a rúd (kb. 5 perc kell neki). Hosszú fogóval megfogta a tégelyt, beleöntötte a formába, szemléltette egy farúddal, hogy még mindig milyen forró (farudat húzogatta az enyhén izzó aranyrúdon, ami meggyulladt), majd beletette a vízbe. Gőzfelhő és már kész is a nagyjából 20 millió forintot érő aranyrúd, melyet két szerencsés kézbe is foghatott.

Mivel a nap elején nagyon sok idő elment az aranymosással, így a falu többi részét rohanva néztük meg, hogy még maradjon valamicske idő az Arany Múzeumra is. Sajnos nem sokkal zárás előtt értünk fel a múzeumhoz, végigszaladtunk benne, de megbeszéltük, ha úgy alakul akkor visszajövünk.

Kifele jövet leültünk a múzeum épülete mellett. Egyszer csak magyar szót hallottunk. Egy magyar család jött el kirándulni Melbourne-ből. Anyuka kint maradt “friss” levegőt szívni, a többiek meg bementek. Szóba elegyedtünk és én magam mellé tettem a fényképezőgépet. Majd anyuka is bement a múzeumba a többiek után, mi meg elindultunk a lenti parkolóba a kocsihoz.

Félúton megálltunk vagy 5 percre egy fa árnyékában, hogy sms-t írjunk. Leértünk a kocsihoz. Becuccoltunk. Papi indított és áthasított az agyamon, hogy hol a fényképezőgép! Persze szegény Papi fejét kaptam majdnem le, hogy hova tette. Egyikőnk sem emlékezett. Sirattam azt a közel 200-300 képet, amit eddig csináltunk ezalatt a pár nap alatt, főleg az első napi körtúrásakat. Majd beugrott, hogy fent a múzeum mellett magam mellé tettem és nem rémlett, hogy induláskor felvettem volna. Gyerünk, nyomd a gázt, menj már gyorsabban, fordulj balra be, hajts közel egészen a múzeumig, siess már, ne totojázz! Csodák-csodájára kis kopott gépünk még mindig ott figyelt, ahol hagytuk. Senki nem vitte el, pedig ott aztán ám van turistaforgalom. 🙂

Ötödik nap, december 28. Ezen a napon megnéztük a maradék 4 őslakos barlangrajzokat. Sajnos ezen barlangok mindegyike földútról közelíthető meg, így Puttony hősiesen viselte az aznapi közel 150 km-es rázós utat. Szegény. Útközben megálltunk a Golton szurdoknál, hogy az oda-vissza 2 km-es túrát megcsináljuk. Az ösvény le van/volt zárva, mert a vihar megrongálta. Körülnéztünk, majd átléptük a szalagot és nekivágtunk. Jó nagy vihar lehetett, mert vastag fákon kellett átmászni. Aztán egyre sűrűbb és sűrűbb lett a kidőlt fák által elzárt út, ezért visszafordultunk.

Első barlangunk a Gulgurn Manja volt, ahol útban a barlanghoz Papi eljárta a Palotás táncot és közben hangosan űvöltözött. Az úgy volt, hogy a parkolótól 700 m-t kell gyalogolni. Szerencsémre nem Papi mellett mentem, hanem lemaradtam mögötte, mert épp fényképeztem. Azt vettem észre, hogy Papi ugrál és kiabál, majd hírtelen megláttam, hogy egy 70 cm-es kígyó balról a bozótból áthalad a jobboldali bozótosba, de pont akkor amikor Papi is ott van így a lába között (vagy mittudomén, mert Papi ugrott vagy 1 métert) haladt át. Persze, hogy megijedtünk. Olyan gyorsan történt minden, hogy meg sem tudtuk nézni milyen kígyó. De a kígyó is sietett, mert nem támadt csak minél hamarabb szeretett volna balról-jobbra átérni. Ha van nálunk pálesz meghúztuk volna az eset után.

Gulgurn Manja, kiejtve: Gulkurn Munya, lefordítva: fiatal emberek (azaz 8-12 éves gyerekek) kezei. A barlang falán kézfejek és vonalak vannak felfestve. A “művészek” a vörös földet vízzel vagy tojássárgájával keverték össze és az ujjukkal festettek. Kicsit arrébb gyerekek kezei láthatók a falon. Beletenyereltek a vizes-vörös földbe és “rányomdáztak” a falra. Érdekesség: csak jobb kezeket látni, még nem sikerült megfejteni miért. Közel 190 motívumot festettek fel.

Második barlangunk a Ngamadjidj, azaz a fehér ember barlangja. Ez az egyetlen olyan barlang, ahol fehér pálcika figurák vannak festve. Az őslakosok, mint sok más ázsiai kúltúra a fehér színt a halállal és a szellemi világgal társítják össze.

Harmadik a Manja barlang, ami elég hosszú séta után érhető el (2,6 km oda-vissza). Ez egy nagyobb barlang és többféle festmény látható. Vannak itt is kezek, de más technikával festve. Kezüket a barlang falához tették, szájukba festéket tettek és prüszkölve kifújták a kéz köré, amolyan “szórófejes pisztoly technika”. 🙂 Kicsit arrébb egy fehér felületen vörös pálcikaemberek csoportja van. Ezt megszáradt vörös festékdarabokkal rajzolták. Felfedezhetünk még emu és kenguru lábnyomokat és egy magányos emberfigurát is.

Utolsó barlangunk Billimina, azaz a halak barlangja. Ide nem jutottunk el, mert az út annyira nehéznek bizonyult Puttonynak, hogy Papi úgy döntött ide csak 4 kerék meghajtással lehet eljutni, ezért visszafordultunk. A barlang nevéből kiindulva biztos érdekes lehet. Halak vannak felfestve? Járt már ott valaki?

Pár szó erejéig visszatérve (mert kifelejtettem) az első részben említett “Bundzsi” barlanghoz: ez az egyetlen olyan barlangrajz Viktória államban ahol több színt használtak és ismert alakot festettek meg.

Hatodik nap, december 29. Egy másik munkatársunk említette, ha már azon a környéken vagyunk ne hagyjuk ki a sziklamászók paradicsomát a Mount Arapiles-t. Kollegáink irigykednek, hogy mindig megyünk valahova és szerintük mi már több helyen voltunk Ausztráliában, mint ők. Ha jön egy hosszú hétvége, folyton kérdezik: na most hova megyünk? Mount Arapiles-t úgy is hívják, hogy a Viktória állam Uluruja. Ez is egy nagy-nagy szikla. Ausztrália legjobb sziklamászó helye, több mint 3000 mászó útvonalon próbálhatják ki magukat a sziklamászók.

1955-ben a hegy tetején lévő tűztoronyhoz új telefonvonalat húztak ki. A kábel elakadt a sziklákon. Két helyi farmer kötelet tekert a derekára és lemászott, hogy kiszabadítsák a kábelt. Az “igazi” hegymászók csak 1963-ban fedezték fel ezt a helyet.

A terv az volt, hogy ezt a hegyet majd hazafele ejtjük útba, de olyan meleg volt, hogy aznap egyikőnknek sem volt kedve túrázni. Kocsiban ülve légkondival elviselhető volt. Másfél óra oda, másfél óra vissza, kis lötyögés ott és már el is ment a nap.

Hetedik és egyben utolsó nap, december 30. Az első alkalommal, mikor bementünk Ballaratba az aranymosás miatt nem maradt időnk szétnézni a városban. Papi kérésére újra bementünk. Előtte elmentünk még a Grampians-i listán szereplő utolsó helyre: Borooka Lookout. Szerintem sokkal szebb rálátás van innen a Grampians-re, mint a Pinnacle-től. “Elköszönve” a Grampians-től célba vettük Ballaratot.

Kis kitérő: Kryal Kastély. Igen, kastély, nem tévedés. Nekem is kitágult a szemem, mikor a kempingben a mellettünk lévő táborozó srác, akik szerintünk sörrel a kézben és cigivel a szájában született és valamiféle olyan szimbiózis alakult ki közte és a “sörcigi” között, hogy nem volt olyan napszak, hogy ne lettek volna együtt. Na, ő mondta, hogy van ez a “középkori” kastély, amit érdemes megnézni.

Tudtuk, hogy igazi nagy durranásra nem számíthatunk, mert Ausztrália történelme (amióta felfedezték) fiatal és az aboriginálok (őslakosok) nem építettek várakat. Végül is nem mentünk be, mert 23 (!) dollár volt a belépő és nagyon műterminek tűnt az egész. Általában esküvőket, rendezvényeket tartanak itt és ennek megfelelően próbálták berendezni, amolyan mutassuk meg az ausztráloknak milyen is egy középkori kastély.

Ballaratban újra elmentünk az Arany Múzeumba, de most nem rohantunk végig. Azután sétáltunk a belvárosi részen, megnéztük a karácsonyi dekorációt. Nagyon ötletes volt. Drótból rénszarvasokat hajlítgattak, és a testükön piros-fehér élő petúniák nőttek ki. Elmentünk az Euréka központba is, sétáltunk a parkban és ittunk egy kávét. Megnéztük a Wendouree tavat, ahol az 1956-os Olimpia evezős számait tartották. Mára a tó 90%-ban kiszáradt. Lehet, hogy télen feltöltődik csapadékkal, de nem úgy nézett ki. Gyors séta a botanikus kertben és irány a kemping. Másnap sátorbontás.

Kata (pár kép a második részről innen is elérhető)


Nincs hozzászólás »

No comments yet.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük