Kenguru-sziget harmadszor

A meghiúsult Cape York-i túrát követően picit magunk alá zuhantunk és már nagyon viszketett a talpunk alatt a talaj. Decemberben szerettünk volna 10 napra visszamenni az Eyre-félszigetre, de későn kezdtünk el vakarózni szállás ügyben. November 3-án döntöttük el, hogy mennénk. Tetősátorral természetesen. Elkezdtünk szállást keresni, de minden hely be volt foglalva, de értsétek úgy, hogy minden. Egy szeget se lehetett volna leejteni. Még az áram nélküli helyek is ki voltak adva. Próbáltunk távolabb kempinget keresni, de 300 km sugarú körben semmi, hiszen főszezon volt. Mire gondoltunk? Na mindegy, úgy voltunk vele, ha ennyire tele van minden jobb is ha, nem megyünk, csak tömeg lenne mindenhol. Így aztán valami másban kezdtünk gondolkozni.

Nagyfőnökünk 2-3 éve épített egy házat a Kenguru-szigeten befektetés gyanánt, azzal a céllal, hogy majd kiadja nyaralónak. Ő maga tervezte, úgy alakította ki, hogy két család nyugisan, elszeparálva tud meglenni egy óriási, közös nappali-konyha résszel. Mikor elkészült elhintette bent a cégben, hogy ha valaki szeretne lemenni szívesen kiadja a házat. Természetesen a piaci ár töredékéért. Amúgy többnyire ők és a népes családja, meg a barátaik szoktak lent lenni. Még karácsony előtt megkérdeztük, hogy esetleg január közepétől nem szabad-e a nyaraló. Mivel tudtuk, hogy az ünnepekre lecuccolnak az unokákkal,  nem voltunk benne biztosak, hogy ott lesznek-e még, de szerencsénkre szabad volt a ház. Időközben kiderült, hogy a barátaink is a Kenguru-szigetre mennek ebben az időpontban, de ők már hónapokkal előre befoglalták a hotelszobát. Mondtuk, hogy egy egész házunk lesz, teljesen új építésű és az egyik, korábban ott járt munkatársunk leírása alapján, miszerint „az állatok le fog esni, milyen az a kecó, nem fogtok csalódni” úgy döntöttek, hogy visszamondták a hotelt és együtt nyaraltunk egy hetet a szigeten.

Ez most tényleg nyaralás volt, hiszen mi korábban már keresztül-kasul bejártuk és kiveséztük az egész szigetet. Aztán 2017-ben hugomékkal és leugrottunk pár napra. Szóval most picit pihentünk. Volt tengerben fürdés, amit korábban nem tudtunk megejteni, mert nem nyáron voltunk itt. Most szuper időnk volt. Volt pici túrázgatás is. Ellátogattunk egy borászatba és minden este társasoztunk. Illetve még mindig akadtak felfedezetlen részek, így futottunk bele egy buddhista templomba is. Velünk jött még Pintyőke is. Pintyőke egy drón. A barátainké.

A ház, te atyaég! Hat ****** csillagos. Luxus ház. Tényleg leesett az állunk. A városka domboldalában áll egy nagy tisztáson és rálátni a tengerre meg a kompkikötőre. Most még nincsenek szomszédok, így olyan érzése volt az embernek, mintha egy erdei tisztáson lakna. Jobbra-balra erdős-bozótos, vízmosásos rész, az egyik ráadásul természetvédelmi terület. Minden este és reggel kenguru-wallaby csapat ugrált el a ház előtt élelem után kutakodva. Kiültünk a teraszra és csak bámultuk őket. Reggelente pedig egy nagy delfincsapat úszkált le-fel a part mentén a szikláktól 10-20 méterre, több órán keresztül. Vadásztak. Pintyőke nagyon hasznos szolgálatot tett, szuper képeket lőtt a delfincsapatról. Így legalább ténylegesen meg tudtuk számolni, hogy hány egyedből állt a csapat.

Vicces volt, mert az első bemutatkozásom a delfincsapatnak pizsamás volt. A főnökünk ugyan említette, hogy reggelente delfinek úszkálnak a sziklákhoz közel,de úgy voltunk vele, hogy majd az egyik reggel végigsétálunk a partmenti ösvényen és megnézzük őket.

Aztán a harmadik/negyedik nap környékén elfogyott a kenyerünk és tojásra is szükségünk volt (amit ugyan Móni lelkiismeretesen ki is készített, de otthon maradt Adelaide-ben). Szóval reggel Móni leugrott a boltba. Én a motoszkálásra ébredtem, de mire kitápászkodtam, Móni már megpattant, a fiúk húzták még a lóbőrt. Visszaért Móni és mondta, hogy gyere gyorsan, leugrunk a partra, tele van delfinekkel. „Mikor mentem a boltba megláttam őket és visszafelé még mindig ott voltak, tuti most is még ott vannak” mondta Móni. De pizsiben vagyok, kontráztam. Nem baj, nincs lent senki, meg ez itt amúgyis Ausztrália, senkinek nem fog feltűnni. 🙂

Nem is volt lent egy lélek sem, csak a delfincsapat. Óóóóóó, de gyönyörűek voltak. Szép nyugodtan fel-le úszkáltak. Néha, mikor halraj jött szétváltak és a bekerítő technikával vadásztak. Én pizsiben, papucsban a sziklákon ugrálva követtem őket Mónival egyetemben. Egyre több ember szállingózott ki. Mindenki a delfinekre volt kiváncsi. Kezdett ciki lenni a pizsis cucc, persze csak nekem, úgyhogy hazamentünk.

A fiúk már fent voltak, nem tudták merre jártunk. Izgatottan meséltük, hogy hány delfint láttunk és milyen közel. Ezen felbuzdulva Pintyőkével felszerelkezve a következő napok mindegyikén lementünk delfineket nézni. Volt egy alkalom, amikor az egyik komp épp kiment, a másik meg jött be. Ezek ketten nagy hullámokat generáltak. Mikor partközelbe értek a hullámok a sekély vízben még nagyobbak lettek, mint amikor jön a cunami. A delfinek, akik eddig párhuzamosan úsztak a parttal hirtelen ráfordultak a hullámokra és mint a szörfösök meglovagolták és ugráltak kifelé a vízből. Imádták. Mekkora szerencsénk volt! A kenguruk, wallabyk és delfinek nézése napi rutin volt. Nem csalódtunk bennük. Menetrend szerint mindig ugyanabban az időben jöttek. Órát lehetett volna igazítani hozzájuk.

Egy-két szokásos és kihagyhatatlan kört ismét letudtunk, amikről annó írtunk már, így most csak megemlíteném. Frenchman’s rock, annyi különbséggel, hogy most bementünk az információs irodába és megnéztük az eredeti karcolatot is, mert az öbölben egy replika van kiállítva. Felmásztunk a Prospect Hill-i kilátóhoz, ahonnan 360 fokos panoráma van a szigetre. 2015-ben 512 lépcső vitt fel a tetejére. Időközben pénzhez juthatott a sziget, mert teljesen felújították a lépcsőket és most már csak 405 lépcsőfokot kell leküzdeni, ráadásul a felében van egy defibrillátor is, ha estleg szükség lenne rá. A Remarkable Rocks (elefánt formájú gránit sziklák) és az Admirals Arch (természetes kőhíd a rengeteg fókával) semmit sem változott.

Szomorú látvány volt viszont a 2020-as bozóttűz maradványa. A természet ugyan kezd felülkerekedni a két évvel ezelőtti katasztrófán, de bele fog telni jó pár évtizedbe, mire az erdők visszanőnek. Nagyjából a sziget 50-60%-a égett le. Még most is láttunk megolvadt alumínium útjelzőtáblákat. Csak érdekességképpen az alumínium olvadáspontja 660 fok. Sajnos sok-sok millió élőlény is elpusztult.

A Cliffords mézfarmon a mézesfagyi még mindig isteni. Most először mentünk be egy borászatba borkóstolóra. A szigeten sok helyen lehet kóstolni, választásunk a Dudley borászatra esett. Nem csalódtunk. Nagyon igényes kis hely, ahol finokat lehet enni is. Mi most nem ettünk, mert egy kiadós reggeli után voltunk, de átkukucskáltunk mások tányérjába.

A borászat egy meredek domboldalon van, gyönyörű rálátással a tengerre és innen átlátni az ausztrál anyaföldre is. A pult régi hordók dongájából van kialakítva, néhol még a hordólyukat is meghagyták. A kóstolandó borokat is a használt hordók dongájából kialakított kis „tálcákon” teszik eléd. Annyira eredeti, hogy még a vörösbor által okozott elszíneződés is látszik ezeken a tálcákon.

A másik újdonság, ami annó kimaradt az eukaliptuszolajgyár volt. Vagyis voltunk itt anno, de akkor arra hivatkoztak, hogy nincs szezonja és nem látogatható. Most meg hétvége lévén Gizi azt mondta, hogy nem üzemel a kemence, majd csak szerdán indítják be és most nem csinálnak vezetett túrákat. De ha szeretnénk, akkor önvezető túra keretében bemehetünk fele annyi pénzért. Persze, hogy be akartunk menni.

A brossúra azt írta, hogy a Narrow-leaf Mallee eukaliptuszfa leveleit hasznosítják és ez a fa sehol máshol nem található meg a világban. Az eukaliptusz fának több mint 1000 fajtája van, de ebből csak 10 egyed levelei alkalmasak olaj kinyerésére. Minőségét tekintve a kenguru-szigeti az első háromban benne van. Az eukaliptusz olaj volt ausztrália első export terméke, manapság 90%-át Kína és Brazília exportálja. Többnyire tavasz végétől nyár végéig párolják/desztillálják az olajat, mert a friss levelek olajtartlama magasabb. Egy tonna levélből télen 5 liter, nyáron 20 liter olaj lesz.

De-Tong Ling Temple, a Kenguru-szigeti buddhista központ. Nem is tudtunk erről, igaz tábla sincs kirakva az út szélén, hogy itt be jobbra… Nem is volt egyszerű megtalálni, de ettől függetlenül látogatható. Egy kis nyugalom szigete a szigeten belül. Folyamatosan bővül. Évente kétszer tartanak 4 napos meditációs tábort. Van itt ima szoba, kis és nagy ima malmok, sztupa. Eddig azt hittük, hogy a sztupa csak egy vallási építmény/szimbólum. A sztupa ennél sokkal több. Minden egyes szint, kiugrás, lépcső, váza forma, harmonika, esernyő, hold, nap és az utolsó ékszer a csúcson mind-mind jelentőséggel bírnak. Most már biztos más szemmel nézünk egy sztupára, ha az utunkba akad.

A Kenguru-szigetben sose lehet csalódni. Mindig gyönyörű függetlenül attól, melyik évszakban látogatunk el ide. Mesés tengerpartok, lenyűgöző fűfa erdők, változatos állatvilág, rengeteg látnivalók, finom ételek és borok. Mi minden egyes alkalommal úgy hagyjuk el a szigetet, hogy azt mondjuk: akár minden évben el tudnánk itt tölteni két hetet.

A bejegyzés végére beszúrtam két vicces és két szomorú képet.

Képek a Flickr albumban.

Oldalak: 1 2