• Egyéb

    Cape York – 4

    A 17-dik napnál hagytuk abba, mikor is Cape Tribulation falucska egyik kempingjében töltöttük az éjszakát. Az esővel most is nagy szerencsénk volt, csak éjszaka esett párszor, reggelre viszont semmi nyoma nem volt. Összecuccoltunk és a Great Barrier Reef Tourist Drive-n haladtunk déli irányba. Nem volt ismeretlen a táj hisz erre már jártunk 2018 szeptemberében, akkor egy hetet Cairns-ben töltöttünk. A negyedik, befejező rész képei itt.

  • Egyéb

    Cape York – 3

    A 15-dik nap reggelén viszonylag korán keltünk, 6:20-kor és 7:20-ra már menetkészek is voltunk megreggelizve, összepakolva, sátor összecsukva. Szomorúak voltunk, mert tudtuk, hogy egyhamar nem látjuk viszont a Cape York-i félsziget északi részét. Mielőtt elindultunk volna délnek, kiugrottunk megnézni a félsziget nyugati részén lévő második világháborús radartornyot, ahol Papi hős életmentőként megmentett (nem röhög!) egy békát. A harmadik rész képei innen is elérhetőek.

  • Egyéb

    Cape York – 2

    Normanton magasságában már majdnem állandó jelleggel volt térerő és innen egész pontosan meg tudtuk tippelni, hogy kb mikor és hova tudnánk megérkezni. Korábban ez nagyon képlékeny volt, sose tudtuk, hogy aznap épp hol ér minket az éjszaka.

    Úgy tippeltük, hogy 1-2 napon belül el tudnánk jutni a Cobbold-hasadékhoz, ahol egy három órás túrát szerettünk volna tenni. Ez a három órás időintervallum három részből áll: egy gyalogtúra geológiai magyarázatokkal, egy csónak túra lent a szűk hasadékban és az üvegfenekű hídon való sétafikálás a hasadék felett. Szóval ez egy bő félnapos hasadék-program, majd innen a hasadéktól fél nap átautózni a világ legnagyobb láva-alagútjához, ahol szintén egy 2,5 órás túrát szerettünk volna megcsinálni. Mondanom se kell, hogy ez a két túra kiemelt helyen szerepelt a Cape York-i túralistán.

    Amint körvonalazódtak a lehetséges érkezési napok elkezdtem az interneten időpontokra vadászni, sajnos eredménytelenül. Nem volt szabad hely. De nem ám 2-3-4 napra előre, egy hétre előre se. Aztán telefonon is bepróbálkoztam hátha valaki lemondta és van várólista. Semmi. Nagyon el voltam keseredve. Be kellett látnom, hogy ez most nem fog összejönni. Egy utolsó gyenge szalmaszálba kapaszkodva abban maradtunk, hogy majd a csúcshódításból hazafelé jövet visszakanyarodunk és egy 950 km hurok-kanyarral behúzzuk. Képek innen vagy a bejegyzés végéről is elérhetőek.

  • Egyéb

    Cape York – 1

    A Döme Tous július elsejére tervezett reggel hét órás indulása tíz perc csúszásban volt. Dráma. Papinak fájt a torka. Ezekben a kovid-vészes időszakokban egy torokfájás “végzetes” lehet, akár fejlövés is járhat érte, de minimum egy 7 napos megbélyegzett karantén. Nem tanácsos pozitív tesztet produkálni az utazás első napjaiban, mert könnyen 7+7 nap karanténban találja magát az ember az isten háta mögött, aztán malmozhatunk a tetősátorban.

    Papi gyorsan megnyalt egy patkánytesztet (RAT), otthoniaknak gyorsteszt. Míg az eredményre vártunk főztem egy adag forró teát termoszba Papinak, hogy javulgasson a torka. Ez a termosz az elkövetkező 4-6 napban életmentő volt, de nem a torokfájás miatt hanem az irgalmatlan hideg miatt. Szerencsére a teszt negatív lett és 7:10-kor Döme motorja beleordított a reggeli “fagyos” levegőbe. Hurrá! Úton vagyunk! Képek innen, illetve a bejegyzés végéről is elérhetőek.

     

  • Egyéb

    Leg… leg… leg…

    Neeem, ez nem a Rózsa Gyuri műsora, de akár az is lehetne, hiszen teljes Ausztrália legszélsőségesebb listája. Végre valahára 2022. július 14-én kipipáltuk az utolsót is a listáról, behúztuk Ausztrália legészakibb pontját. Ezzel elárultuk, hogy sikeres volt a Cape York-i túránk: 25 nap, 9500 km, 1320 liter üzemanyag. Négy nappal rövidebb lett, mint terveztük, de nem rajtunk múlt. Benne volt a pakliban, hogy esetleg idő előtt vissza kell fordulnunk.

     

  • Egyéb

    Az egyik szemünk sír a másik…

    … meg nem, nem nevet, csak mosolyog.

    Az egyik kedves blog-olvasónk írta a tavalyi Cape York halasztás kapcsán, hogy ne csüggedjünk, mert “három a magyar igazság és egy a ráadás”. Nos, úgy alakult, hogy talán a ráadás jövőre, 2023-ban össze is fog jönni, mert a harmadik nekifutás idén is elmarad. Mielőtt továbbolvasás nélkül mindenki kikapcsolná a számítógépét és káromkodva kihajítaná az ablakon, elárulom, hogy csak félig-meddig marad el.

  • Egyéb

    Last minute Húsvét

    Négy napos hosszúhétvégének néztünk elébe. Sokáig vaciláltunk, hogy mozduljunk-e valamerre, vagy csak otthon pöszmögjünk. Ahova szerettünk volna menni az nagyon időjárás függő volt. Eső kizárva. Folyamatosan néztük az előrejelzést, ami kezdetben esőt írt, de aztán hétfőn átíródtak a hétvégi zivatarfelhők napos napokra. Vakarózni nem volt idő, gyors befoglaltunk egy éjszakát a Ngarkat Természetvédelmi Terület vadkempingjébe, a többi éjszaka ingyenes volt a vadonban. Irány a Border Track, azaz a határút. Képek mentek a Flickr-e is.

     

  • Egyéb

    Építkezünk

    Igen. Belevágtunk.

    Ez volt az a dolog amivel kapcsolatban vaciláltunk, hogy publikussá tegyük-e, vagy sem.

    Minden a koviddal kezdődött. Pontosabban picit korábbról indult. Onnan, hogy a bankok már majdnem negatív kamatot adnak arra a kis tőkére, amit eddig meg tudtunk spórolni. Valamibe be kellett fektetni, hogy ne vesszen tovább az értéke, vagyis minket is bedarált a rendszer, pedig küzdöttünk ellene derekasan.

  • Egyéb

    Az elmúlt két hónap eseményei

    Nem mondanám, hogy unatkoztunk.

    Hazalátogattunk három hétre Magyarországra. Két és fél éve voltunk utoljára otthon. Már érett ez a családlátogatás. Papi azt mondta indulás előtt, hogy ő minden nap mignont fog enni kefirrel, én meg téliszalámit túró rudival. Ritka pocsék időt sikerült kifognunk otthon. Úgy éreztük, mintha Darwinban lennénk. 32 fokok voltak és 70%-os páratartalom. Ültünk a lakásban és folyt rólunk a víz. Azt hittük meghalunk. Az itteni száraz 40 fokokat könnyebben viseltük, mint az otthoni nyarat. Ennek ellenére jól éreztük magunkat. A fentebb említett nyalánkságokat azért sikerült megfejelni egy kis kocsonyával, fröcskölős kolbásszal, szegedi halászlével, hekkel és még sorolhatnám azt a rengeteg házi kaját, amit elpusztítottunk.

    Június végén értünk vissza és rá négy napra Papi jobb szemét megműtötték. Semmi komoly. Tervezett műtét volt és a négy hetes felépülési idő épp hogy befért a júliusunkba. Szürkehályogja volt/van. A jobb szemére már 70%-ban vak volt. A balon még csak 20-30%-os, azt jövőre fogják műteni. Aztán nem csak Papi lett kripli. Nekem a magyarországi út előtt három nappal állt be a derekam. De úgy, hogy nem tudtam leülni/felállni egyedül. A zoknit, cipőt Papi adta fel. Hova forduljon az ember az utolsó napokban…?! Elektrosokkoltam, kencéztem, meleg”búzáztam”. Csodálatos volt a 13+6 órás repülőút. Otthon meg kihez forduljon az ember? Végig szenvedtem a három hetet. Folyamatos fájdalmam volt. Visszaértünk. A háziorvosunk épp másnap indult Magyarországra a négy hetes szabijára. Keresnem kellett egy másik háziorvost, az egyből CT-re küldött. Szerencsére semmi komoly, most specialistához járok. Még van két hete, hogy rendbe tegyen.

    Egymást támogatjuk Papival és megalakítottuk a “kriplik” társaságát. A szemcsepegtetések és nyújtási gyakorlatok között persze ezerrel készülünk a Nyugati Körútra. Két hete még rezgett a léc… Majdnem halasztanunk kellett, de felszívtuk magunkat és azon vagyunk, hogy ne kelljen. Papi már majdnem teljesen felkészítette Juniort az útra. Én meg már megterveztem az egészet. Megfontoltuk az ötleteket (vlog, drón), amiket felvetettetek arra a problémára, hogy hogyan adjunk hírt magunkról abban a két hónapban, mert, hogy blog írására nem lesz se idő, se energia. Arra jutottunk, hogy mi alkalmatlanok vagyunk a technikai vívmányok kihasználására. A menetrend cseppet feszített. Videókat eddig se készítettünk soha. Nem éreztük szükségét. Egy szó, mint száz a blogra fogunk pár sort és képeket feldobni egy-egy érdekesebb helyről, vagy nagyobb részről, amit bejártunk. Hasonló bejegyzések lesznek majd, mintha Viber-en vagy WhatsApp-on írnánk üzeneteket. Ha majd visszajöttünk és megírjuk a szokásos beszámolót a fotóalbumokkal, akkor ezeket a rövid bejelentkező üzeneteket el fogjuk távolítani a blogról.

    Íme a tervezett útvonal. Az óramutató járásával ellentétesen fogunk haladni. A piros kukacok idő – és nem időjárás – függvényében lesznek teljesítve. Az északi kék karikához csak csónakkal vagy repülővel lehet eljutni. Mi valószínűleg a csónakos opciót fogjuk választani. A nyugati kék karika egy kis sziget, ahova nagy valószínűséggel Juniorral kompolunk át. A belső kék kör még kérdéses, ha marad idő meglesz, ha nem halasztjuk.

    A tervek szerint három nagy tájegységet járnánk be: Kimberley, Pilbara és a Shark-Bay (Cápa-öböl) környékét. Meglátjuk meddig jutunk el ebben a két hónapban, mert csak a Kimberley szélének az elérése 5 nap vezetésbe kerül. A haza út is 4 nap vezetés, úgyhogy 9 nap csak a kocsiban üléssel fog eltelni reggeltől késő délutánig. De erre szokták mondani, hogy “valamit valamiért”!

  • Egyéb

    Küldetés teljesítve!

    IGEEEEEEEN, sikerült megmászni az Ulurut!

    Boldogabb voltam, mint mikor Perth környékén rátaláltunk a sztromatolitokra. Itt az elején szólok, hogy erről a kiruccanásról kerültek fel képek a Flickr-re is. Csak mert most tudtuk meg, hogy az egyik kedves olvasónk mindig a képekkel kezdi először, s utána olvassa csak a szöveget, ezért most rendhagyó módon a bejegyzés elején említjük meg a képeket. De ne szaladjunk annyira előre.

    Idén a Húsvét és az ANZAC megint jó párost alkottak. Három szabit kellett beáldozni, hogy 10 napot kapjunk cserébe. Naná, hogy mi megjátszottuk. Eredetileg az volt a terv, hogy majd a 11 hetes július-augusztus-szeptemberi utunk során “beugrunk” az Uluruhoz és megmásszuk őkelmét. Ezzel az ötlettel csak az volt a baj, hogy ha valami oknál fogva le van zárva az ösvény (ismét), akkor már szinte esélyünk sem lesz megmászni, mert 2019. október 26-án az Ausztrál Kormány visszaadja az Ulurut az őslakosoknak és ők végleg megtiltják a szikla megmászását. Minden mást ugyanúgy engedélyeznek, kivéve a csúcshódítást. Ezért azt gondoltuk, hogy Húsvétkor adunk egy utolsó előtti esélyt és ha mégsem sikerülne, akkor maradna még egy leges-legutolsó esély július-augusztusban. De hogy Papit idézzem: bármelyik hétvégén felrepülhetünk ide és autót bérelve beautózunk. Erre én: felőlem minden hétvégén felrepülhetünk, rajtam aztán nem múlik, én benne vagyok. Aztán mikor megmutattam neki a mostani autós út+sátras szállás versus repülés+autó bérlés+drága szállás $$$$ dollárjait, akkor már nem volt ennyire lelkes.

    Annó 2008 április 13-án jártunk ott utoljára és akkor három napon át, naponta többször is próbálkoztunk, de folyton le volt zárva az ösvény. Most az egész 10 napos nyaralást erre az egy küldetésre szántuk. Nem mozdultunk rá az Olgákra és a Kings Canyonra, hisz azokat 2008-ban kivégeztük. Csak a megmászásra koncentráltunk. Első körben három éjszakát foglaltam be a kempingben és úgy voltunk vele, ha muszáj, akkor majd hosszabítgatunk addig, amíg fel nem jutunk.

    Szombat korán reggel elindultunk. A cél Coober Pedy volt, ami nagyjából félúton van (850 km). Délután 4 körül meg is érkeztünk. Bejelentkeztünk a kempingbe, sétáltunk egyet a városban és vacsorára isteni pizzát ettünk. Az étlapon kiszúrtunk két helyi különlegességet, de nem mertük bevállalni. Kengurú vagy emu húsos pizzát lehetett volna enni. Viszonylag korán nyugovóra tértünk, mert másnap csak egy kicsivel kevesebb (755 km) volt hátra az Uluru-ig. Este nyolc óra húsz perckor egy hatalmas széllökés csapott le ránk a kempingben. Aludtunk már szeles/esős időben a tetősátorban, de ez most nagyon durva volt. Az volt az érzésünk, hogy a szél mindjárt felkapja Juniort tetősátrastul, katapapistul és én már a sárga ösvényt vízionáltam az “Óz a nagy varázslóból”. Csak Totó kutya hiányzott. Legfőképp azon aggódtunk, hogy nehogy tönkre menjen a sátor az illesztékeknél a nagy rángatásban, csőhöz súrlódásban, mert akkor a két hónapos nyugati-körutunkon bajban leszünk. Úgy tombolt a szél, hogy a zárt sátorban lobogott a hajam. Azt hittük 1-2 óra és vége. Hát nem. Kemény éjszakánk volt. Egész éjjel ez a cirkusz ment. Papinak néha sikerült bealudnia. Én hajnali 3-ig “imádkoztam” vagyis küldtem el a szelet és minden családtagját melegebb éghajlatra. Majd 3-kor beájultam, nyálcsorgatás és 5:30-kor egy újabb széllökés ébresztett minket. Eldurrant az agyunk és ha már fent voltunk úgy döntöttünk csukunk a sötétben és elindulunk, így legalább szép nyugisan érünk az Uluru-hoz.

    Az ikonikus űrhajó Coober Pedy-ben. Már 2008-ban is rácsodálkoztunk. A 22 évente sötétség (Pitch Black) című film forgatásából maradt itt.

    Az út eseménytelen volt. Egy fénykép erejéig megálltunk Dél-Ausztrália és az Északi-Terület határán. Rengeteg elütött kengurút láttunk az út szélén és az úton. Szinte 100 méterenként 1-1 tetem. A frissekből 8-10 fős varjú csapatok és néha egy-egy sas lakmározott. Ami feltűnt az a sok autóroncs, amit ott hagytak az út két oldalán. Két dolog jöhet szóba: vagy elrettentés céljából vagy anyagi megfontolásból maradtak ott. Valószínűleg az utóbbi igaz, de azt nem értjük, hogy a helyi önkormányzat miért nem kötelezi a tulajdonosokat a “szemét” eltakarítására. Port Augusta-tól a határig, ami kb. 1000 km 22 roncsot számoltunk össze.

    Délután 15:55-kor gurultunk be az egyetlen kempingbe, ami az Uluru mellett van. A Húsvét és a két hetes iskolaszünet miatt rengetegen voltak. Külön embert küldtek ki a kemping behajtójához, aki irányította a tömeget, mert igencsak hosszú sor torlódott fel a bejelentkezéskor. Az autók, lakókocsik, utánfutók már kint araszoltak a főúton, kisebb dugót kialakítva. Harmincöt percnyi sorbanállás után következtünk mi. Ekkor már délután fél 5 volt, s ahogy a kemping recepcióján megtudtam NYITVA VOLT AZ ULURU CSÚCS-ÖSVÉNY. IGEEEEN! EZ AZ AMIÉRT JÖTTÜNK! Gizi azt mondta, hogy reggel óta nyitva van, úgyhogy, ha akarjuk akkor megmászhatjuk. Köszi Gizi, 16:30 van. Legalább 15 perc az Uluru innen autóval, az ösvényt pedig 17:00-kor zárják a naplemente miatt. Nem szeretnénk elkapkodni. Gyors megnéztük az időjárás előrejelzést másnapra. Mivel ugyanolyan időt jósoltak, mint mára, ezért abból indultunk ki, ha ma nyitva volt, akkor holnap is nyitva lesz. Beálltunk a helyünkre, kinyitottuk a sátrat és felállítottuk a légyhálós konyha sátrat is, mert rengeteg légy volt.

    Elnézést az angol szavakért, a munkatársaknak feliratoztam a képeket és nem akartam újra csinálni. A fehér karikával jelölt részen megy fel az ösvény és a sárga nyílnál van az Uluru csúcsa.

    Másnap nem órára keltünk. Papi mászott le először a létrán és felkiabált, hogy a nyúl belecsinált a papucsába és az enyémbe is. Hát persze, hiszen Húsvét hétfő van! A húsvéti nyuszi mindenhol megtalál.  Még szerencse, hogy a kempingben szanaszét bóklászó gyerekek nem szedték össze a könnyen jött finomságokat. Nyugisan megettük a húsvéti sonkát főtt tojással és tormával. Lefojtottuk egy kis mákos bejglivel, majd kivégeztük a csokinyuszikat. Mindet befaltuk. Most már itt az ideje, hogy nekimenjünk a sziklának.

    Mint megtudtuk a rendszer úgy működik, hogy a parkőrök két óránként megnézik a meteorológiai állomások adatait az Uluru környékén és az adatok alapján eldöntik, hogy megnyitják-e az ösvényt vagy sem. Erről értesítik a közeli turista/információs központokat, kempingek/motelek/hotelek recepcióit. A két órás ellenőrzés miatt a nap folyamán bármikor bezárhatják és megnyithatják az ösvényt. A megmászásra alkalmas időt rengeteg feltétel szűkíti. Itt a lista, amit ellenőriznek a parkőrök és ha a felsoroltak közül egy is teljesül, akkor nem nyitják meg az ösvényt: ha elmúlt délután 5 óra, ha 36 fokot vagy annál többet jósolnak napközben, ha a szél sebessége a szikla tetején eléri a 25 csomót, ha az elkövetkező 3 órában 20% az esély esőre, ha több mint 20%-a a sziklának nedves, ha az elkövetkező 3 órában 5% az esély viharra, ha felhő fedi a szikla tetejét, ha épp mentést végeznek és ha az őslakosoknak valamilyen kulturális ceremónia van folyamatban. Amúgy ha az itt felsorolt feltételek egyike sem következik be, akkor a nyári hónapokban 6:30-17:00-ig, a téli hónapokban pedig 7:00:17:00-ig van nyitva. Magyarul baromi nagy szerencse és türelem kell a sikeres csúcshódításhoz. Hát türelemből én nem álltam jól. Az, hogy valaki a napfelkeltét a csúcsról nézze meg esélytelen. Az egyik munkatársunknak megadatott ez, igaz 1994-ben. Gondolom akkor még nem voltak ilyen szigorú szabályok. Ő hajnali 5:30-kor mászott fel és mesélte, hogy hihetetlen látvány volt, ahogy a felkelő Nap egy végtelen hosszú fekete kúpot “rajzolt” az Uluru mögé.

    A fehér nyíl mutatja a szikla-ösvényt, ami le van zárva. Papi jobbra a kép szélén közelebbről is megszemléli a zárt kaput. Nem érdemes átmászni, egy kamera figyeli a kaput és borsos pénzbüntetés jár a szabálysértőnek.

    Előző este online megvettem a parkbelépőt, ami 25 dollár/fő három napra. Csak ez az opció van. Nem lehet csak egy napra venni. Nekünk mondjuk ez pont megfelelt. Délelőtt 10 órára össze is kapartuk magunkat. Behaladtam a kemping irodájába és szomorúan távoztam onnan. A hirdető táblán az állt: megmászás bezárva az erős szél miatt. Papi optimista volt. Azt mondta menjünk oda, sétáljuk körbe a sziklát és mire végzünk nyitva lesz a kapu. A sziklakört a kapunál kezdtük. Biztos, ami biztos, hááátha a kempingben nem frissítették a kiírást. Sajnos nem így volt. Zárva volt és rengeteg ember ücsörgött ott, várta, hogy megnyissák az ösvényt. Mi nekiindultunk a körnek, ami a kitérőkkel kb 12 km hosszú. Minden extra látnivalót útba ejtettünk. Őslakos sziklarajzokat, vízgyűjtő helyeket, amik most csont szárazak voltak. Ismét rengeteg képet lőttünk a szikláról. Délután kettő körül, mikor az utolsó kanyarból kifordultunk “hangyákat” láttam a sziklán. Atyaég! EMBEREK A SZIKLÁN!!! Megnyitották az ösvényt! Gyerünk siessünk nehogy lemaradjunk. Az utolsó 500 métert szinte futva tettük meg. A kapunál megtudtuk, hogy délben nyitották azt meg. Beléptünk rajta és elindultunk felfelé a “kellemes” 28-30 fokban. Hosszú embersor kígyózott előttünk.

    Az Uluru körül

    Egy érdekes erózió. Mi csak Darth Vader fejnek hívtuk.

    Legyekből soha sincs hiány… Van egy elméletem: ha az emberiség kihal, akkor vagy a legyek, vagy a hangyák, vagy a csótányok fogják uralni a Földet.

    Még mindig a körséta

    Őslakos szikla”rajzok”. Feljebb északon láttunk ezeknél kifinomultabb vonalvezetést.

    Az első 100 méteren nincs lánc. Mint később megtudtuk az egyik parkőrtől ez azért van így, mert ha valaki nehezen küzdi fel magát a láncokig, akkor gondolkodjon el azon, hogy érdemes-e tovább mennie, mert ennél csak nehezebb lesz. A szikla szinte tükörsima, mint a jég. Bakancs nem szükséges, de túracipő ajánlatos. Hihetetlen, de voltak olyanok, akik mezítláb vagy vietnámi “tanga” papucsban mászták meg. Hogy van az, hogy a parkőrök kétóránként ellenőrzik az időjárást, nehogy a vizes felület vagy az erős szél miatt leessen valaki, de nem ellenőrzik azt, hogy van-e megfelelő lábbeli az embereken. A sima, kopott sportcipő úgy csúszott a sziklán, mint a korcsolya a jégen. A mi bordás cipőnk egy centit se csúszott meg.

    A sportcipősök kétféleképp jöttek le: vagy guggolva csúsztak, vagy leültek és a hátsójukon csúsztak lefelé, mint a csúszdán. Az út első egyharmada – a láncos rész – a legmeredekebb. Egyes részein a 45 fokos meredekséget is eléri. Egyáltalán nem egyszerű felfelé haladni. Többször megálltunk, hogy behozzuk az 5 méterenként elhasznált oxigén hiányunkat, na meg persze, hogy a látványban is gyönyörködjünk. Meglepődve láttuk, hogy minden korosztály képviseltette magát. Az 5-6 éves gyerekektől a 70+ felettiekig mindenki ott araszolt felfele. A láncon cseppet elgondolkodtunk, hogy mi lehetett a terv, mert az oszlopok magassága kb 60 cm lehetett. Ez igencsak kényelmetlen volt. Felfelé még csak-csak segített, de lefelé, megdőlve előre eléggé veszélyes volt. Szerencsénk volt, mert a túra végén elcsíptünk egy vezetett túrát, ahol a parkőr elmondta, hogy miért olyan alacsonyan van a lánc. Reméljük ez csak egy vicc, bár az itt eltöltött 11 év után hajlunk arra, hogy elhiggyük. Az történt ugyanis – legalábbis az anekdóta szerint -, hogy anno megrendelték “Jim”-től a lánc sort. Azt mondták neki, hogy idefigyelj Jim, mi csípőmagasságú láncot kérünk ide. Nem azt mondták neki, hogy egy méter magasan húzzál ide ki egy kapaszkodó, láncos oszlopsort, hanem azt, hogy csípőmagasság. De kinek a csípője?! Hát Jim, aki alacsony növésű volt magát vette alapul, plusz hozzájött még, hogy le kellett fúrni az oszlopokat a sziklába. Így lett a láncsor picit térd feletti magasságú. (Kicsit félve írom ide, de ez az egész történet annyira tipikusan Ozzi… )   🙁

    Több dolgot nem értünk a történetben. Az egyik, hogy amikor Jim lefúrta az első két-há-négy oszlopot, hogy a csudába nem tűnt fel senkinek, hogy túl alacsony az egész? A másik: jó pár oszlopot le kellett fúrnia, biztos eltartott egy darabig. Nem ellenőrizte közben senki? Vagy amikor átvették, miért nem mondták azt neki, hogy na öreg, szedd ki és csináld újra. A harmadik dolog, hogy az oszlopok között a lánc nagyon lazára van hagyva, gyakorlatilag leér a sziklára középtájon. Papi szerint egyszerűen lehetne orvosolni a problámát, amivel a magasság-ügy is szinte megoldódna. Ki kellene venni annyi láncszemet amennyi ahhoz szükséges, hogy feszes legyen a lánc és kész, sokkal biztonságosabb lenne a mászás. Nagyon vicces és egyben veszélyes az egész. A láncos részen van még egy érdekes dolog. Állandóra ki van helyezve két defibrillátor. Minden évben szívinkfartust kap ezen a meredek részen néhány ember, szóval nem véletlen az elővigyázatosság.

    Emberek, nem hangyák.

    Megnyitották az ösvényt!

    Embersor kígyózik felfelé…

    Délután kettőkor mi is nekivágtunk. Vannak, akik gatyaféken jönnek lefelé.

    Papi araszol felfelé, háttérben az Olgák. Itt szépen látni, hogy mennyire laza a lánc.

    Az egyik defibrillátor. Made in USA.

    Némelyik szakasz közelít a 45 fokos emelkedőhöz

    A láncos rész leküzdése után szinte már csak a nagy szikla tetején kígyózik az ösvény. A felezővonalhoz hasonló fehér szaggatott festést kell követni. Ne gondoljuk, hogy ez a szakasz egyszerű. A lentről látott barázdák – amik úgy néznek ki mint a párhuzamos csúszdák – itt fent néhol 10-20 méter magas hupnik, amiket lánc nélkül kell leküzdeni. A tetején lévő ösvény jobbra-balra, le-fel kígyózik. Néhol keskeny gerincen kell átkelni, néha pedig egészen kint megy az ösvény a szikla szélén. Egy rossz mozdulat és 200-300 métert zuhan az ember. Nincs megállás a szikla aljáig. Esélytelen túlélni. Úgyhogy csak óvatosan! A szikla legmagasabb pontja 348 méterre van a talajszinttől. Gyönyörű a kilátás fentről, még a 45 kilóméterre fekvő Olgákig is el lehet látni. Picit elidőztünk a csúcson. Minden percét kiélveztük. Észrevettük, hogy 4G erősségű térerő van fent a szikla tetején, majd szétrobbantak a telefonok. Erre nem számítottunk a semmi közepén, de kihasználtuk az alkalmat. Még videótelefonáltunk is Magyarországgal az Uluru tetejéről.

    A láncos rész utáni “sétaösvény” a szikla tetején.

    Már majdnem a csúcson.

    Felértünk! Megmásztuk az Ulurut!

    Nem rohantunk vissza. Fél órát bámészkodtunk, pihengettünk, telefonálgattunk és persze fényképezgettünk.

     

    Üdvözlet az Uluru csúcsáról a lemenő nap fényében.

    Egy kis magassági összehasonlítás: Ki hol helyezkedik el az Uluru-hoz képest. (kép forrása: internet)

    Aztán elindultunk lefele. Útközben egymást előzgettük egy 65-70+ japán bácsikával és nénikével. Mi sem haladtunk lassan, de a néni, mint a villám úgy hasított lefelé. Pedig itt aztán nem okos dolog rohanni. Csak egyszer kell hibázni. Előttünk haladtak a sorban és a láncos rész előtt 300-400 méterrel a japán néni picit összeszólalkozott a japán bácsival, majd a néni ismét gázt adott és szinte lerohant a szikláról. Bácsika előttünk halad. Aztán a láncos résznél lelassult, így mi beelőztünk. Jócskán le is hagytuk. Sokkal könnyebb volt lefele jönni, mint azt gondoltuk. Mivel tapadt a cipőnk nem volt gond.

    Olyan 50 méterre lehettünk a bácsika alatt ekkor. Mögöttünk két apuka és három, tizenkét év alatti gyerek a hátsójukon csúszva araszolt lefelé. Előttünk a láncos rész kezdetén két teltkarcsú nő üldögélt és felfelé tekintgetett. Mi olyan 80-100 méterre lehettünk a nőktől, mikor az egyik elkezdett sipítozva üvölteni. Úristen! Fogják meg! Kapják el! Ott bukfencezik lefele valaki! KAPJÁÁÁK EL!!! Jézusom! Ott! Ott! Először azt hittük, hogy csak viccelnek, mert amikor mentünk felfelé a lefelé jövők egyfolytában süketeltek. Ez még csak a kezdet… Lesz ennél durvább is… Még legalább két óra mire felértek… stb. Beletelt 1-2 másodpercbe mire felfogtuk, hogy nem viccel.

    A japán bácsika, akit megelőztünk a láncos rész tetejéről elkezdett bukfencezve zuhanni. A nők azért visítottak, mert a mögöttünk lévő gyerekek az övéik voltak és attól féltek, hogy a japán bácsi egy dominó effektussal ledarál mindenkit és minket is, de legfőképp a gyerekeket. A bácsi úgy 20-30 métert zuhanhatott. Amikor felnéztem én már csak azt láttam, hogy az egyik oszlopba beleakadva fekszik. Ez volt a szerencséje. Ha nem a lánc irányába bukfencezik le, hanem attól jobbra vagy balra picit, akkor senki nem állítja meg és közel 250 méter zuhanás után szörnyethal. A sapkája, fényképezőgépe és telefonja elrepült. A telefon meg se lett, az valahol a szikla aljában van. Mi egy picit tanácstalanul néztünk egymásra és vissza az öregre, hogy menjünk-e segíteni. A nő látta, hogy tétovázunk és mondta, hogy ők már hívták is a parkőröket, illetve a gyerekekkel lévő apukáknak van elsősegély képesítésük és akik már el is kezdtek  visszamászni a bácsihoz, aki ott feküdt vízszintesen beakadva az egyik oszlopba. Időközben fentről is leért oda valaki, így már három megtermett férfi segített a bácsinak.

    Beletelt 5-10 percbe, mire a bácsit felültették. Szerencsére hosszú ujjú ing, hosszú nadrág és kesztyű volt rajta, így nem nyúzta le a bőrt magáról. De valószínűleg nagyon megüthette magát, mert nagyon-nagyon lassan tudták csak letámogatni. A saját lábán jött le, mondjuk a három faszi támogatta rendesen. Mi délután 5 körül értünk le és úgy voltunk megvárjuk, míg leér a bácsi. Meglepő volt, hogy a kiküldött parkőr szinte nem is foglalkozott az öreggel. Egy vokitoki volt a kezében, abba beszólt néha. Mikor a bácsi 6 óra előtt pár perccel leért oda se ment megkérdezni, hogy mi van vele. Mentőt se hívtak. Semmi. A bácsi pár percet ült a kapunál. A fiúk adtak neki vizet, hogy igya meg. Majd a bácsi felállt és a csoportjukból néhány nyugdíjas japán visszatámogatta a buszukhoz. Nagyon hamar megvan a baj, úgyhogy ne hősködjünk. Viszont mindent megér. Aki teheti ne hagyja ki. Még van szűk hat hónap, hogy megmásszátok! Hajrá! Feledhetetlen élmény!

    A csúcsról lefelé jövet. Fehér nyíl: Olgák. Sárga nyíl: Papi ereszkedik le a láncos részen. Piros nyíl: japán bácsika Papi mögött. A jobb oldali alacsonyabb perem szélétől kezdett el a bácsika lefele “bukfencezni”.

    A fehér nyíl tetején a japán bácsi, akit három férfi támogat lefele.

    Várjuk a naplementét egy “jól sikerült” szelfivel… Rendőrségi figyelmeztetés: aki a képen látható P. Pétert (alvilági nevén, Papit) látja azonnal hívja a 112-őt!

    Lement a Nap.

    Feljebb írtam, hogy nem feszültünk rá a napfelkeltékre és a naplementékre, de mivel a japán bácsika bevárásával már majdnem este hat óra volt, úgy döntöttünk, hogy ha már itt vagyunk megnézzük az Ulurut naplementében. Gyönyörű mélyvörös színe volt, megérte várni.

    Húsvét hétfő és a küldetés teljesítve. Mivel még egy napra volt itt szállásunk másnap urasan keltünk fel. Bementünk az üdülőközpontba reggelizni, befoglaltunk este 6-ra egy étterembe vacsorára (mert előző nap mikor ünnepelni akartunk teltház volt) és elautóztunk az Olgákhoz. Most csak a rövidebb hasadékhoz sétáltunk be. A hosszabbat már teljesítettük 2008-ban. Az Olgák legmagasabb sziklája 200 méterrel magasabb (546 m) az Ulurunál. Egyenlőre még nem lehet megmászni, de mi nyitottak vagyunk… A Dűne-kilátónál láttunk egy érdekes dolgot. Mivel itt nem nagyon van térerő (kivéve az Uluru tetején és az üdülő központban), ezért segélyhívásokra az alábbi képen látható szerkezetet telepítették ide. Nem ez volt az első ilyen, amibe belefutottunk. Nagyon ötletes. Egy parabola elé egy mobiltelefontartót tettek. Ha beletesszük a mobilunkat az erre kijelült tartóba a parabola valahonnan “varázsol” bele térerőt. Nem kamu, működik. Kipróbáltuk.  🙂

    Olgák a Dűne-kilátótól.

    Még az Ulurut is lehet látni a Dűne-kilátótól.

    Olgák. Tisztességes nevén: Kata Tjuta

    Az Olgák egyik méretes sziklafala. A sárga nyíl hegyén állok rózsaszín ingben és hangyafing méretben.

        

    Dél-Ausztrália szimbóluma a Sturt Desert Pea (sivatagi borsó)

    Szerdán már indultunk is haza. Útközben láttunk egy bóklászó dingót az út mellett, ami ritka dolog errefelé. A jól bevált tervet követve félúton Coober Pedy-ben éjszakáztunk megint. A Big4 kemping saját pizzázója isteni pizzákat gyárt. Vetekszik az elsővel, amit idefelé jövet próbáltunk ki.

    Korán nyugovóra tértünk, de egy négy fős kínai férfitársaságtól nem tudtunk elaludni. Este hat óta üvöltözve “beszélgettek”, erős a gyanú, hogy politikáról, sajnos nem értettük őket, mert ők más tájszólást beszéltek, mint mi.  :-).  Jólvan, végülis még csak este hat van, tízig bármit lehet csinálni, akár flexezhetnének is. Háromnegyed 11-kor eldurrant az agyunk. Érdekes, hogy megint csak nekünk. Biztos velünk van baj.

    Papi fogta magát és odasétált a tábortűz körül ülő és valami rettentő büdös levest szürcsölgető fickókhoz és beállt közéjük. Egy darabig csak állt felettük, mert nem akarta megzavarni a leghangosabb fickó mondandóját, gondolta, hátha így is észre veszik magukat. Nem vették észre. Mármint magukat. De Papi szerint őt sem, egészen addig, amíg meg nem szólalt.. Ekkor Papi illedelmesen megkérte őket, hogy folytassák halkabban azt, amit csinálnak, de a legjobb lenne, ha ők is eltennék magukat holnapra. Erre a főkolompos visszakérdezett: itt vagytok mellettünk? Nem, hárommal (!) arrébb mondta Papi és elköszönt tőlük. Onnantól kezdve kuss volt. Itt tartunk, hogy szólni kell?! Hogy nem csak ők vannak egy kempingben? Szánalmas. Ettől eltekintve szuper jó kis kirándulás volt. A tíz napra tervezett túra a sikeres csúcshódítást követően hat napra redukálódott. Ez alatt a hat nap alatt összesen 3333 km-t vezettünk le. Alkalmunk volt az augusztusi, hosszú út előtt tesztelni Junior új “bugyrát” is. Jó döntés volt, hogy beruháztunk erre a beépített fiókrendszerre. Így majd kevesebbet kell ki-be cigánykodni azalatt a két hónap alatt.

    Nem volt egyszerű beszerelni. A lego és az ikea keresztezéséből született ez a fiókrendszer. Délutánonként munka után elszöszmötöltünk vele egy hetet, de megérte.

    Már majdnem kész.

    A végeredmény. Nem csak szép és igényes, de nagyon hasznos is!