• Egyéb

    Cape York – 2

    Normanton magasságában már majdnem állandó jelleggel volt térerő és innen egész pontosan meg tudtuk tippelni, hogy kb mikor és hova tudnánk megérkezni. Korábban ez nagyon képlékeny volt, sose tudtuk, hogy aznap épp hol ér minket az éjszaka.

    Úgy tippeltük, hogy 1-2 napon belül el tudnánk jutni a Cobbold-hasadékhoz, ahol egy három órás túrát szerettünk volna tenni. Ez a három órás időintervallum három részből áll: egy gyalogtúra geológiai magyarázatokkal, egy csónak túra lent a szűk hasadékban és az üvegfenekű hídon való sétafikálás a hasadék felett. Szóval ez egy bő félnapos hasadék-program, majd innen a hasadéktól fél nap átautózni a világ legnagyobb láva-alagútjához, ahol szintén egy 2,5 órás túrát szerettünk volna megcsinálni. Mondanom se kell, hogy ez a két túra kiemelt helyen szerepelt a Cape York-i túralistán.

    Amint körvonalazódtak a lehetséges érkezési napok elkezdtem az interneten időpontokra vadászni, sajnos eredménytelenül. Nem volt szabad hely. De nem ám 2-3-4 napra előre, egy hétre előre se. Aztán telefonon is bepróbálkoztam hátha valaki lemondta és van várólista. Semmi. Nagyon el voltam keseredve. Be kellett látnom, hogy ez most nem fog összejönni. Egy utolsó gyenge szalmaszálba kapaszkodva abban maradtunk, hogy majd a csúcshódításból hazafelé jövet visszakanyarodunk és egy 950 km hurok-kanyarral behúzzuk. Képek innen vagy a bejegyzés végéről is elérhetőek.

  • Egyéb

    Cape York – 1

    A Döme Tous július elsejére tervezett reggel hét órás indulása tíz perc csúszásban volt. Dráma. Papinak fájt a torka. Ezekben a kovid-vészes időszakokban egy torokfájás “végzetes” lehet, akár fejlövés is járhat érte, de minimum egy 7 napos megbélyegzett karantén. Nem tanácsos pozitív tesztet produkálni az utazás első napjaiban, mert könnyen 7+7 nap karanténban találja magát az ember az isten háta mögött, aztán malmozhatunk a tetősátorban.

    Papi gyorsan megnyalt egy patkánytesztet (RAT), otthoniaknak gyorsteszt. Míg az eredményre vártunk főztem egy adag forró teát termoszba Papinak, hogy javulgasson a torka. Ez a termosz az elkövetkező 4-6 napban életmentő volt, de nem a torokfájás miatt hanem az irgalmatlan hideg miatt. Szerencsére a teszt negatív lett és 7:10-kor Döme motorja beleordított a reggeli “fagyos” levegőbe. Hurrá! Úton vagyunk! Képek innen, illetve a bejegyzés végéről is elérhetőek.

     

  • Egyéb

    Leg… leg… leg…

    Neeem, ez nem a Rózsa Gyuri műsora, de akár az is lehetne, hiszen teljes Ausztrália legszélsőségesebb listája. Végre valahára 2022. július 14-én kipipáltuk az utolsót is a listáról, behúztuk Ausztrália legészakibb pontját. Ezzel elárultuk, hogy sikeres volt a Cape York-i túránk: 25 nap, 9500 km, 1320 liter üzemanyag. Négy nappal rövidebb lett, mint terveztük, de nem rajtunk múlt. Benne volt a pakliban, hogy esetleg idő előtt vissza kell fordulnunk.

     

  • Egyéb

    Az egyik szemünk sír a másik…

    … meg nem, nem nevet, csak mosolyog.

    Az egyik kedves blog-olvasónk írta a tavalyi Cape York halasztás kapcsán, hogy ne csüggedjünk, mert “három a magyar igazság és egy a ráadás”. Nos, úgy alakult, hogy talán a ráadás jövőre, 2023-ban össze is fog jönni, mert a harmadik nekifutás idén is elmarad. Mielőtt továbbolvasás nélkül mindenki kikapcsolná a számítógépét és káromkodva kihajítaná az ablakon, elárulom, hogy csak félig-meddig marad el.

  • Egyéb

    Last minute Húsvét

    Négy napos hosszúhétvégének néztünk elébe. Sokáig vaciláltunk, hogy mozduljunk-e valamerre, vagy csak otthon pöszmögjünk. Ahova szerettünk volna menni az nagyon időjárás függő volt. Eső kizárva. Folyamatosan néztük az előrejelzést, ami kezdetben esőt írt, de aztán hétfőn átíródtak a hétvégi zivatarfelhők napos napokra. Vakarózni nem volt idő, gyors befoglaltunk egy éjszakát a Ngarkat Természetvédelmi Terület vadkempingjébe, a többi éjszaka ingyenes volt a vadonban. Irány a Border Track, azaz a határút. Képek mentek a Flickr-e is.

     

  • Egyéb

    Az elmúlt két hónap eseményei

    Nem mondanám, hogy unatkoztunk.

    Hazalátogattunk három hétre Magyarországra. Két és fél éve voltunk utoljára otthon. Már érett ez a családlátogatás. Papi azt mondta indulás előtt, hogy ő minden nap mignont fog enni kefirrel, én meg téliszalámit túró rudival. Ritka pocsék időt sikerült kifognunk otthon. Úgy éreztük, mintha Darwinban lennénk. 32 fokok voltak és 70%-os páratartalom. Ültünk a lakásban és folyt rólunk a víz. Azt hittük meghalunk. Az itteni száraz 40 fokokat könnyebben viseltük, mint az otthoni nyarat. Ennek ellenére jól éreztük magunkat. A fentebb említett nyalánkságokat azért sikerült megfejelni egy kis kocsonyával, fröcskölős kolbásszal, szegedi halászlével, hekkel és még sorolhatnám azt a rengeteg házi kaját, amit elpusztítottunk.

    Június végén értünk vissza és rá négy napra Papi jobb szemét megműtötték. Semmi komoly. Tervezett műtét volt és a négy hetes felépülési idő épp hogy befért a júliusunkba. Szürkehályogja volt/van. A jobb szemére már 70%-ban vak volt. A balon még csak 20-30%-os, azt jövőre fogják műteni. Aztán nem csak Papi lett kripli. Nekem a magyarországi út előtt három nappal állt be a derekam. De úgy, hogy nem tudtam leülni/felállni egyedül. A zoknit, cipőt Papi adta fel. Hova forduljon az ember az utolsó napokban…?! Elektrosokkoltam, kencéztem, meleg”búzáztam”. Csodálatos volt a 13+6 órás repülőút. Otthon meg kihez forduljon az ember? Végig szenvedtem a három hetet. Folyamatos fájdalmam volt. Visszaértünk. A háziorvosunk épp másnap indult Magyarországra a négy hetes szabijára. Keresnem kellett egy másik háziorvost, az egyből CT-re küldött. Szerencsére semmi komoly, most specialistához járok. Még van két hete, hogy rendbe tegyen.

    Egymást támogatjuk Papival és megalakítottuk a “kriplik” társaságát. A szemcsepegtetések és nyújtási gyakorlatok között persze ezerrel készülünk a Nyugati Körútra. Két hete még rezgett a léc… Majdnem halasztanunk kellett, de felszívtuk magunkat és azon vagyunk, hogy ne kelljen. Papi már majdnem teljesen felkészítette Juniort az útra. Én meg már megterveztem az egészet. Megfontoltuk az ötleteket (vlog, drón), amiket felvetettetek arra a problémára, hogy hogyan adjunk hírt magunkról abban a két hónapban, mert, hogy blog írására nem lesz se idő, se energia. Arra jutottunk, hogy mi alkalmatlanok vagyunk a technikai vívmányok kihasználására. A menetrend cseppet feszített. Videókat eddig se készítettünk soha. Nem éreztük szükségét. Egy szó, mint száz a blogra fogunk pár sort és képeket feldobni egy-egy érdekesebb helyről, vagy nagyobb részről, amit bejártunk. Hasonló bejegyzések lesznek majd, mintha Viber-en vagy WhatsApp-on írnánk üzeneteket. Ha majd visszajöttünk és megírjuk a szokásos beszámolót a fotóalbumokkal, akkor ezeket a rövid bejelentkező üzeneteket el fogjuk távolítani a blogról.

    Íme a tervezett útvonal. Az óramutató járásával ellentétesen fogunk haladni. A piros kukacok idő – és nem időjárás – függvényében lesznek teljesítve. Az északi kék karikához csak csónakkal vagy repülővel lehet eljutni. Mi valószínűleg a csónakos opciót fogjuk választani. A nyugati kék karika egy kis sziget, ahova nagy valószínűséggel Juniorral kompolunk át. A belső kék kör még kérdéses, ha marad idő meglesz, ha nem halasztjuk.

    A tervek szerint három nagy tájegységet járnánk be: Kimberley, Pilbara és a Shark-Bay (Cápa-öböl) környékét. Meglátjuk meddig jutunk el ebben a két hónapban, mert csak a Kimberley szélének az elérése 5 nap vezetésbe kerül. A haza út is 4 nap vezetés, úgyhogy 9 nap csak a kocsiban üléssel fog eltelni reggeltől késő délutánig. De erre szokták mondani, hogy “valamit valamiért”!

  • Egyéb

    Küldetés teljesítve!

    IGEEEEEEEN, sikerült megmászni az Ulurut!

    Boldogabb voltam, mint mikor Perth környékén rátaláltunk a sztromatolitokra. Itt az elején szólok, hogy erről a kiruccanásról kerültek fel képek a Flickr-re is. Csak mert most tudtuk meg, hogy az egyik kedves olvasónk mindig a képekkel kezdi először, s utána olvassa csak a szöveget, ezért most rendhagyó módon a bejegyzés elején említjük meg a képeket. De ne szaladjunk annyira előre.

    Idén a Húsvét és az ANZAC megint jó párost alkottak. Három szabit kellett beáldozni, hogy 10 napot kapjunk cserébe. Naná, hogy mi megjátszottuk. Eredetileg az volt a terv, hogy majd a 11 hetes július-augusztus-szeptemberi utunk során “beugrunk” az Uluruhoz és megmásszuk őkelmét. Ezzel az ötlettel csak az volt a baj, hogy ha valami oknál fogva le van zárva az ösvény (ismét), akkor már szinte esélyünk sem lesz megmászni, mert 2019. október 26-án az Ausztrál Kormány visszaadja az Ulurut az őslakosoknak és ők végleg megtiltják a szikla megmászását. Minden mást ugyanúgy engedélyeznek, kivéve a csúcshódítást. Ezért azt gondoltuk, hogy Húsvétkor adunk egy utolsó előtti esélyt és ha mégsem sikerülne, akkor maradna még egy leges-legutolsó esély július-augusztusban. De hogy Papit idézzem: bármelyik hétvégén felrepülhetünk ide és autót bérelve beautózunk. Erre én: felőlem minden hétvégén felrepülhetünk, rajtam aztán nem múlik, én benne vagyok. Aztán mikor megmutattam neki a mostani autós út+sátras szállás versus repülés+autó bérlés+drága szállás $$$$ dollárjait, akkor már nem volt ennyire lelkes.

    Annó 2008 április 13-án jártunk ott utoljára és akkor három napon át, naponta többször is próbálkoztunk, de folyton le volt zárva az ösvény. Most az egész 10 napos nyaralást erre az egy küldetésre szántuk. Nem mozdultunk rá az Olgákra és a Kings Canyonra, hisz azokat 2008-ban kivégeztük. Csak a megmászásra koncentráltunk. Első körben három éjszakát foglaltam be a kempingben és úgy voltunk vele, ha muszáj, akkor majd hosszabítgatunk addig, amíg fel nem jutunk.

    Szombat korán reggel elindultunk. A cél Coober Pedy volt, ami nagyjából félúton van (850 km). Délután 4 körül meg is érkeztünk. Bejelentkeztünk a kempingbe, sétáltunk egyet a városban és vacsorára isteni pizzát ettünk. Az étlapon kiszúrtunk két helyi különlegességet, de nem mertük bevállalni. Kengurú vagy emu húsos pizzát lehetett volna enni. Viszonylag korán nyugovóra tértünk, mert másnap csak egy kicsivel kevesebb (755 km) volt hátra az Uluru-ig. Este nyolc óra húsz perckor egy hatalmas széllökés csapott le ránk a kempingben. Aludtunk már szeles/esős időben a tetősátorban, de ez most nagyon durva volt. Az volt az érzésünk, hogy a szél mindjárt felkapja Juniort tetősátrastul, katapapistul és én már a sárga ösvényt vízionáltam az “Óz a nagy varázslóból”. Csak Totó kutya hiányzott. Legfőképp azon aggódtunk, hogy nehogy tönkre menjen a sátor az illesztékeknél a nagy rángatásban, csőhöz súrlódásban, mert akkor a két hónapos nyugati-körutunkon bajban leszünk. Úgy tombolt a szél, hogy a zárt sátorban lobogott a hajam. Azt hittük 1-2 óra és vége. Hát nem. Kemény éjszakánk volt. Egész éjjel ez a cirkusz ment. Papinak néha sikerült bealudnia. Én hajnali 3-ig “imádkoztam” vagyis küldtem el a szelet és minden családtagját melegebb éghajlatra. Majd 3-kor beájultam, nyálcsorgatás és 5:30-kor egy újabb széllökés ébresztett minket. Eldurrant az agyunk és ha már fent voltunk úgy döntöttünk csukunk a sötétben és elindulunk, így legalább szép nyugisan érünk az Uluru-hoz.

    Az ikonikus űrhajó Coober Pedy-ben. Már 2008-ban is rácsodálkoztunk. A 22 évente sötétség (Pitch Black) című film forgatásából maradt itt.

    Az út eseménytelen volt. Egy fénykép erejéig megálltunk Dél-Ausztrália és az Északi-Terület határán. Rengeteg elütött kengurút láttunk az út szélén és az úton. Szinte 100 méterenként 1-1 tetem. A frissekből 8-10 fős varjú csapatok és néha egy-egy sas lakmározott. Ami feltűnt az a sok autóroncs, amit ott hagytak az út két oldalán. Két dolog jöhet szóba: vagy elrettentés céljából vagy anyagi megfontolásból maradtak ott. Valószínűleg az utóbbi igaz, de azt nem értjük, hogy a helyi önkormányzat miért nem kötelezi a tulajdonosokat a “szemét” eltakarítására. Port Augusta-tól a határig, ami kb. 1000 km 22 roncsot számoltunk össze.

    Délután 15:55-kor gurultunk be az egyetlen kempingbe, ami az Uluru mellett van. A Húsvét és a két hetes iskolaszünet miatt rengetegen voltak. Külön embert küldtek ki a kemping behajtójához, aki irányította a tömeget, mert igencsak hosszú sor torlódott fel a bejelentkezéskor. Az autók, lakókocsik, utánfutók már kint araszoltak a főúton, kisebb dugót kialakítva. Harmincöt percnyi sorbanállás után következtünk mi. Ekkor már délután fél 5 volt, s ahogy a kemping recepcióján megtudtam NYITVA VOLT AZ ULURU CSÚCS-ÖSVÉNY. IGEEEEN! EZ AZ AMIÉRT JÖTTÜNK! Gizi azt mondta, hogy reggel óta nyitva van, úgyhogy, ha akarjuk akkor megmászhatjuk. Köszi Gizi, 16:30 van. Legalább 15 perc az Uluru innen autóval, az ösvényt pedig 17:00-kor zárják a naplemente miatt. Nem szeretnénk elkapkodni. Gyors megnéztük az időjárás előrejelzést másnapra. Mivel ugyanolyan időt jósoltak, mint mára, ezért abból indultunk ki, ha ma nyitva volt, akkor holnap is nyitva lesz. Beálltunk a helyünkre, kinyitottuk a sátrat és felállítottuk a légyhálós konyha sátrat is, mert rengeteg légy volt.

    Elnézést az angol szavakért, a munkatársaknak feliratoztam a képeket és nem akartam újra csinálni. A fehér karikával jelölt részen megy fel az ösvény és a sárga nyílnál van az Uluru csúcsa.

    Másnap nem órára keltünk. Papi mászott le először a létrán és felkiabált, hogy a nyúl belecsinált a papucsába és az enyémbe is. Hát persze, hiszen Húsvét hétfő van! A húsvéti nyuszi mindenhol megtalál.  Még szerencse, hogy a kempingben szanaszét bóklászó gyerekek nem szedték össze a könnyen jött finomságokat. Nyugisan megettük a húsvéti sonkát főtt tojással és tormával. Lefojtottuk egy kis mákos bejglivel, majd kivégeztük a csokinyuszikat. Mindet befaltuk. Most már itt az ideje, hogy nekimenjünk a sziklának.

    Mint megtudtuk a rendszer úgy működik, hogy a parkőrök két óránként megnézik a meteorológiai állomások adatait az Uluru környékén és az adatok alapján eldöntik, hogy megnyitják-e az ösvényt vagy sem. Erről értesítik a közeli turista/információs központokat, kempingek/motelek/hotelek recepcióit. A két órás ellenőrzés miatt a nap folyamán bármikor bezárhatják és megnyithatják az ösvényt. A megmászásra alkalmas időt rengeteg feltétel szűkíti. Itt a lista, amit ellenőriznek a parkőrök és ha a felsoroltak közül egy is teljesül, akkor nem nyitják meg az ösvényt: ha elmúlt délután 5 óra, ha 36 fokot vagy annál többet jósolnak napközben, ha a szél sebessége a szikla tetején eléri a 25 csomót, ha az elkövetkező 3 órában 20% az esély esőre, ha több mint 20%-a a sziklának nedves, ha az elkövetkező 3 órában 5% az esély viharra, ha felhő fedi a szikla tetejét, ha épp mentést végeznek és ha az őslakosoknak valamilyen kulturális ceremónia van folyamatban. Amúgy ha az itt felsorolt feltételek egyike sem következik be, akkor a nyári hónapokban 6:30-17:00-ig, a téli hónapokban pedig 7:00:17:00-ig van nyitva. Magyarul baromi nagy szerencse és türelem kell a sikeres csúcshódításhoz. Hát türelemből én nem álltam jól. Az, hogy valaki a napfelkeltét a csúcsról nézze meg esélytelen. Az egyik munkatársunknak megadatott ez, igaz 1994-ben. Gondolom akkor még nem voltak ilyen szigorú szabályok. Ő hajnali 5:30-kor mászott fel és mesélte, hogy hihetetlen látvány volt, ahogy a felkelő Nap egy végtelen hosszú fekete kúpot “rajzolt” az Uluru mögé.

    A fehér nyíl mutatja a szikla-ösvényt, ami le van zárva. Papi jobbra a kép szélén közelebbről is megszemléli a zárt kaput. Nem érdemes átmászni, egy kamera figyeli a kaput és borsos pénzbüntetés jár a szabálysértőnek.

    Előző este online megvettem a parkbelépőt, ami 25 dollár/fő három napra. Csak ez az opció van. Nem lehet csak egy napra venni. Nekünk mondjuk ez pont megfelelt. Délelőtt 10 órára össze is kapartuk magunkat. Behaladtam a kemping irodájába és szomorúan távoztam onnan. A hirdető táblán az állt: megmászás bezárva az erős szél miatt. Papi optimista volt. Azt mondta menjünk oda, sétáljuk körbe a sziklát és mire végzünk nyitva lesz a kapu. A sziklakört a kapunál kezdtük. Biztos, ami biztos, hááátha a kempingben nem frissítették a kiírást. Sajnos nem így volt. Zárva volt és rengeteg ember ücsörgött ott, várta, hogy megnyissák az ösvényt. Mi nekiindultunk a körnek, ami a kitérőkkel kb 12 km hosszú. Minden extra látnivalót útba ejtettünk. Őslakos sziklarajzokat, vízgyűjtő helyeket, amik most csont szárazak voltak. Ismét rengeteg képet lőttünk a szikláról. Délután kettő körül, mikor az utolsó kanyarból kifordultunk “hangyákat” láttam a sziklán. Atyaég! EMBEREK A SZIKLÁN!!! Megnyitották az ösvényt! Gyerünk siessünk nehogy lemaradjunk. Az utolsó 500 métert szinte futva tettük meg. A kapunál megtudtuk, hogy délben nyitották azt meg. Beléptünk rajta és elindultunk felfelé a “kellemes” 28-30 fokban. Hosszú embersor kígyózott előttünk.

    Az Uluru körül

    Egy érdekes erózió. Mi csak Darth Vader fejnek hívtuk.

    Legyekből soha sincs hiány… Van egy elméletem: ha az emberiség kihal, akkor vagy a legyek, vagy a hangyák, vagy a csótányok fogják uralni a Földet.

    Még mindig a körséta

    Őslakos szikla”rajzok”. Feljebb északon láttunk ezeknél kifinomultabb vonalvezetést.

    Az első 100 méteren nincs lánc. Mint később megtudtuk az egyik parkőrtől ez azért van így, mert ha valaki nehezen küzdi fel magát a láncokig, akkor gondolkodjon el azon, hogy érdemes-e tovább mennie, mert ennél csak nehezebb lesz. A szikla szinte tükörsima, mint a jég. Bakancs nem szükséges, de túracipő ajánlatos. Hihetetlen, de voltak olyanok, akik mezítláb vagy vietnámi “tanga” papucsban mászták meg. Hogy van az, hogy a parkőrök kétóránként ellenőrzik az időjárást, nehogy a vizes felület vagy az erős szél miatt leessen valaki, de nem ellenőrzik azt, hogy van-e megfelelő lábbeli az embereken. A sima, kopott sportcipő úgy csúszott a sziklán, mint a korcsolya a jégen. A mi bordás cipőnk egy centit se csúszott meg.

    A sportcipősök kétféleképp jöttek le: vagy guggolva csúsztak, vagy leültek és a hátsójukon csúsztak lefelé, mint a csúszdán. Az út első egyharmada – a láncos rész – a legmeredekebb. Egyes részein a 45 fokos meredekséget is eléri. Egyáltalán nem egyszerű felfelé haladni. Többször megálltunk, hogy behozzuk az 5 méterenként elhasznált oxigén hiányunkat, na meg persze, hogy a látványban is gyönyörködjünk. Meglepődve láttuk, hogy minden korosztály képviseltette magát. Az 5-6 éves gyerekektől a 70+ felettiekig mindenki ott araszolt felfele. A láncon cseppet elgondolkodtunk, hogy mi lehetett a terv, mert az oszlopok magassága kb 60 cm lehetett. Ez igencsak kényelmetlen volt. Felfelé még csak-csak segített, de lefelé, megdőlve előre eléggé veszélyes volt. Szerencsénk volt, mert a túra végén elcsíptünk egy vezetett túrát, ahol a parkőr elmondta, hogy miért olyan alacsonyan van a lánc. Reméljük ez csak egy vicc, bár az itt eltöltött 11 év után hajlunk arra, hogy elhiggyük. Az történt ugyanis – legalábbis az anekdóta szerint -, hogy anno megrendelték “Jim”-től a lánc sort. Azt mondták neki, hogy idefigyelj Jim, mi csípőmagasságú láncot kérünk ide. Nem azt mondták neki, hogy egy méter magasan húzzál ide ki egy kapaszkodó, láncos oszlopsort, hanem azt, hogy csípőmagasság. De kinek a csípője?! Hát Jim, aki alacsony növésű volt magát vette alapul, plusz hozzájött még, hogy le kellett fúrni az oszlopokat a sziklába. Így lett a láncsor picit térd feletti magasságú. (Kicsit félve írom ide, de ez az egész történet annyira tipikusan Ozzi… )   🙁

    Több dolgot nem értünk a történetben. Az egyik, hogy amikor Jim lefúrta az első két-há-négy oszlopot, hogy a csudába nem tűnt fel senkinek, hogy túl alacsony az egész? A másik: jó pár oszlopot le kellett fúrnia, biztos eltartott egy darabig. Nem ellenőrizte közben senki? Vagy amikor átvették, miért nem mondták azt neki, hogy na öreg, szedd ki és csináld újra. A harmadik dolog, hogy az oszlopok között a lánc nagyon lazára van hagyva, gyakorlatilag leér a sziklára középtájon. Papi szerint egyszerűen lehetne orvosolni a problámát, amivel a magasság-ügy is szinte megoldódna. Ki kellene venni annyi láncszemet amennyi ahhoz szükséges, hogy feszes legyen a lánc és kész, sokkal biztonságosabb lenne a mászás. Nagyon vicces és egyben veszélyes az egész. A láncos részen van még egy érdekes dolog. Állandóra ki van helyezve két defibrillátor. Minden évben szívinkfartust kap ezen a meredek részen néhány ember, szóval nem véletlen az elővigyázatosság.

    Emberek, nem hangyák.

    Megnyitották az ösvényt!

    Embersor kígyózik felfelé…

    Délután kettőkor mi is nekivágtunk. Vannak, akik gatyaféken jönnek lefelé.

    Papi araszol felfelé, háttérben az Olgák. Itt szépen látni, hogy mennyire laza a lánc.

    Az egyik defibrillátor. Made in USA.

    Némelyik szakasz közelít a 45 fokos emelkedőhöz

    A láncos rész leküzdése után szinte már csak a nagy szikla tetején kígyózik az ösvény. A felezővonalhoz hasonló fehér szaggatott festést kell követni. Ne gondoljuk, hogy ez a szakasz egyszerű. A lentről látott barázdák – amik úgy néznek ki mint a párhuzamos csúszdák – itt fent néhol 10-20 méter magas hupnik, amiket lánc nélkül kell leküzdeni. A tetején lévő ösvény jobbra-balra, le-fel kígyózik. Néhol keskeny gerincen kell átkelni, néha pedig egészen kint megy az ösvény a szikla szélén. Egy rossz mozdulat és 200-300 métert zuhan az ember. Nincs megállás a szikla aljáig. Esélytelen túlélni. Úgyhogy csak óvatosan! A szikla legmagasabb pontja 348 méterre van a talajszinttől. Gyönyörű a kilátás fentről, még a 45 kilóméterre fekvő Olgákig is el lehet látni. Picit elidőztünk a csúcson. Minden percét kiélveztük. Észrevettük, hogy 4G erősségű térerő van fent a szikla tetején, majd szétrobbantak a telefonok. Erre nem számítottunk a semmi közepén, de kihasználtuk az alkalmat. Még videótelefonáltunk is Magyarországgal az Uluru tetejéről.

    A láncos rész utáni “sétaösvény” a szikla tetején.

    Már majdnem a csúcson.

    Felértünk! Megmásztuk az Ulurut!

    Nem rohantunk vissza. Fél órát bámészkodtunk, pihengettünk, telefonálgattunk és persze fényképezgettünk.

     

    Üdvözlet az Uluru csúcsáról a lemenő nap fényében.

    Egy kis magassági összehasonlítás: Ki hol helyezkedik el az Uluru-hoz képest. (kép forrása: internet)

    Aztán elindultunk lefele. Útközben egymást előzgettük egy 65-70+ japán bácsikával és nénikével. Mi sem haladtunk lassan, de a néni, mint a villám úgy hasított lefelé. Pedig itt aztán nem okos dolog rohanni. Csak egyszer kell hibázni. Előttünk haladtak a sorban és a láncos rész előtt 300-400 méterrel a japán néni picit összeszólalkozott a japán bácsival, majd a néni ismét gázt adott és szinte lerohant a szikláról. Bácsika előttünk halad. Aztán a láncos résznél lelassult, így mi beelőztünk. Jócskán le is hagytuk. Sokkal könnyebb volt lefele jönni, mint azt gondoltuk. Mivel tapadt a cipőnk nem volt gond.

    Olyan 50 méterre lehettünk a bácsika alatt ekkor. Mögöttünk két apuka és három, tizenkét év alatti gyerek a hátsójukon csúszva araszolt lefelé. Előttünk a láncos rész kezdetén két teltkarcsú nő üldögélt és felfelé tekintgetett. Mi olyan 80-100 méterre lehettünk a nőktől, mikor az egyik elkezdett sipítozva üvölteni. Úristen! Fogják meg! Kapják el! Ott bukfencezik lefele valaki! KAPJÁÁÁK EL!!! Jézusom! Ott! Ott! Először azt hittük, hogy csak viccelnek, mert amikor mentünk felfelé a lefelé jövők egyfolytában süketeltek. Ez még csak a kezdet… Lesz ennél durvább is… Még legalább két óra mire felértek… stb. Beletelt 1-2 másodpercbe mire felfogtuk, hogy nem viccel.

    A japán bácsika, akit megelőztünk a láncos rész tetejéről elkezdett bukfencezve zuhanni. A nők azért visítottak, mert a mögöttünk lévő gyerekek az övéik voltak és attól féltek, hogy a japán bácsi egy dominó effektussal ledarál mindenkit és minket is, de legfőképp a gyerekeket. A bácsi úgy 20-30 métert zuhanhatott. Amikor felnéztem én már csak azt láttam, hogy az egyik oszlopba beleakadva fekszik. Ez volt a szerencséje. Ha nem a lánc irányába bukfencezik le, hanem attól jobbra vagy balra picit, akkor senki nem állítja meg és közel 250 méter zuhanás után szörnyethal. A sapkája, fényképezőgépe és telefonja elrepült. A telefon meg se lett, az valahol a szikla aljában van. Mi egy picit tanácstalanul néztünk egymásra és vissza az öregre, hogy menjünk-e segíteni. A nő látta, hogy tétovázunk és mondta, hogy ők már hívták is a parkőröket, illetve a gyerekekkel lévő apukáknak van elsősegély képesítésük és akik már el is kezdtek  visszamászni a bácsihoz, aki ott feküdt vízszintesen beakadva az egyik oszlopba. Időközben fentről is leért oda valaki, így már három megtermett férfi segített a bácsinak.

    Beletelt 5-10 percbe, mire a bácsit felültették. Szerencsére hosszú ujjú ing, hosszú nadrág és kesztyű volt rajta, így nem nyúzta le a bőrt magáról. De valószínűleg nagyon megüthette magát, mert nagyon-nagyon lassan tudták csak letámogatni. A saját lábán jött le, mondjuk a három faszi támogatta rendesen. Mi délután 5 körül értünk le és úgy voltunk megvárjuk, míg leér a bácsi. Meglepő volt, hogy a kiküldött parkőr szinte nem is foglalkozott az öreggel. Egy vokitoki volt a kezében, abba beszólt néha. Mikor a bácsi 6 óra előtt pár perccel leért oda se ment megkérdezni, hogy mi van vele. Mentőt se hívtak. Semmi. A bácsi pár percet ült a kapunál. A fiúk adtak neki vizet, hogy igya meg. Majd a bácsi felállt és a csoportjukból néhány nyugdíjas japán visszatámogatta a buszukhoz. Nagyon hamar megvan a baj, úgyhogy ne hősködjünk. Viszont mindent megér. Aki teheti ne hagyja ki. Még van szűk hat hónap, hogy megmásszátok! Hajrá! Feledhetetlen élmény!

    A csúcsról lefelé jövet. Fehér nyíl: Olgák. Sárga nyíl: Papi ereszkedik le a láncos részen. Piros nyíl: japán bácsika Papi mögött. A jobb oldali alacsonyabb perem szélétől kezdett el a bácsika lefele “bukfencezni”.

    A fehér nyíl tetején a japán bácsi, akit három férfi támogat lefele.

    Várjuk a naplementét egy “jól sikerült” szelfivel… Rendőrségi figyelmeztetés: aki a képen látható P. Pétert (alvilági nevén, Papit) látja azonnal hívja a 112-őt!

    Lement a Nap.

    Feljebb írtam, hogy nem feszültünk rá a napfelkeltékre és a naplementékre, de mivel a japán bácsika bevárásával már majdnem este hat óra volt, úgy döntöttünk, hogy ha már itt vagyunk megnézzük az Ulurut naplementében. Gyönyörű mélyvörös színe volt, megérte várni.

    Húsvét hétfő és a küldetés teljesítve. Mivel még egy napra volt itt szállásunk másnap urasan keltünk fel. Bementünk az üdülőközpontba reggelizni, befoglaltunk este 6-ra egy étterembe vacsorára (mert előző nap mikor ünnepelni akartunk teltház volt) és elautóztunk az Olgákhoz. Most csak a rövidebb hasadékhoz sétáltunk be. A hosszabbat már teljesítettük 2008-ban. Az Olgák legmagasabb sziklája 200 méterrel magasabb (546 m) az Ulurunál. Egyenlőre még nem lehet megmászni, de mi nyitottak vagyunk… A Dűne-kilátónál láttunk egy érdekes dolgot. Mivel itt nem nagyon van térerő (kivéve az Uluru tetején és az üdülő központban), ezért segélyhívásokra az alábbi képen látható szerkezetet telepítették ide. Nem ez volt az első ilyen, amibe belefutottunk. Nagyon ötletes. Egy parabola elé egy mobiltelefontartót tettek. Ha beletesszük a mobilunkat az erre kijelült tartóba a parabola valahonnan “varázsol” bele térerőt. Nem kamu, működik. Kipróbáltuk.  🙂

    Olgák a Dűne-kilátótól.

    Még az Ulurut is lehet látni a Dűne-kilátótól.

    Olgák. Tisztességes nevén: Kata Tjuta

    Az Olgák egyik méretes sziklafala. A sárga nyíl hegyén állok rózsaszín ingben és hangyafing méretben.

        

    Dél-Ausztrália szimbóluma a Sturt Desert Pea (sivatagi borsó)

    Szerdán már indultunk is haza. Útközben láttunk egy bóklászó dingót az út mellett, ami ritka dolog errefelé. A jól bevált tervet követve félúton Coober Pedy-ben éjszakáztunk megint. A Big4 kemping saját pizzázója isteni pizzákat gyárt. Vetekszik az elsővel, amit idefelé jövet próbáltunk ki.

    Korán nyugovóra tértünk, de egy négy fős kínai férfitársaságtól nem tudtunk elaludni. Este hat óta üvöltözve “beszélgettek”, erős a gyanú, hogy politikáról, sajnos nem értettük őket, mert ők más tájszólást beszéltek, mint mi.  :-).  Jólvan, végülis még csak este hat van, tízig bármit lehet csinálni, akár flexezhetnének is. Háromnegyed 11-kor eldurrant az agyunk. Érdekes, hogy megint csak nekünk. Biztos velünk van baj.

    Papi fogta magát és odasétált a tábortűz körül ülő és valami rettentő büdös levest szürcsölgető fickókhoz és beállt közéjük. Egy darabig csak állt felettük, mert nem akarta megzavarni a leghangosabb fickó mondandóját, gondolta, hátha így is észre veszik magukat. Nem vették észre. Mármint magukat. De Papi szerint őt sem, egészen addig, amíg meg nem szólalt.. Ekkor Papi illedelmesen megkérte őket, hogy folytassák halkabban azt, amit csinálnak, de a legjobb lenne, ha ők is eltennék magukat holnapra. Erre a főkolompos visszakérdezett: itt vagytok mellettünk? Nem, hárommal (!) arrébb mondta Papi és elköszönt tőlük. Onnantól kezdve kuss volt. Itt tartunk, hogy szólni kell?! Hogy nem csak ők vannak egy kempingben? Szánalmas. Ettől eltekintve szuper jó kis kirándulás volt. A tíz napra tervezett túra a sikeres csúcshódítást követően hat napra redukálódott. Ez alatt a hat nap alatt összesen 3333 km-t vezettünk le. Alkalmunk volt az augusztusi, hosszú út előtt tesztelni Junior új “bugyrát” is. Jó döntés volt, hogy beruháztunk erre a beépített fiókrendszerre. Így majd kevesebbet kell ki-be cigánykodni azalatt a két hónap alatt.

    Nem volt egyszerű beszerelni. A lego és az ikea keresztezéséből született ez a fiókrendszer. Délutánonként munka után elszöszmötöltünk vele egy hetet, de megérte.

    Már majdnem kész.

    A végeredmény. Nem csak szép és igényes, de nagyon hasznos is!

  • Egyéb

    A sivatagi hadművelet

    Simpson_fejlecMegcsináltuk! Pipa a Simpson sivatagnak!

    Nagyon jól sikerült a túra. Minden percét élveztük! Annak ellenére is, hogy a legyek pirkadattól sötétedésig körül dongtak minket (a képek magukért beszélnek). Jó kis csapatot alkottunk Tamásékkal. Állunk elébe a következő közös kalandnak/kalandoknak. A két hét alatt összesen 4202 km-et autóztunk le, ebből a sivatagi szakasz 638 km volt, amit négy és fél nap alatt tettünk meg. A kék utat jártuk be, ebből a sárga a sivatagi rész, amit nyugatról-keletre csináltunk meg. A három piros pötty pedig három nevezetes hely, amiket felkerestünk: Poeppel Corner, ahol három állam találkozik (NT, QLD, SA), Haddon Corner, ami Dél-Ausztrália jobb felső csücske és a Cameron Corner, ahol mi már jártunk korábban. Itt is három állam találkozik: QLD, NSW, SA. Na, a földrajzi és térképolvasási ismeretek után ugorjunk is tovább a mostani túrára.

    SimpsonDesert_Route_KataekA résztvevők: Tamás-Szilvi-Gábor, Kata-Papi. Valamint a két terepjáró: Tehén, ami Tamásék 4WD-ja. és Junior, Döme utódja. Még nem szóltunk róla, hirtelen történt minden. :o)

    Az expedíció előtt kétszer összeröffentünk, hogy megbeszéljük az útvonalat. Ki-mit szeretne megnézni a környéken, illetve útközben és ki-mit hoz. Felesleges két lábos, két vágódeszka, két ezmegaz, hisz végig együtt haladunk. Így is rengeteg cuccot kellett magunkkal vinni. A sivatagban aztán tényleg nincs semmi, csak amit magaddal viszel. Illetve ajánlatos plusz néhány napos bent ragadást is belekalkulálni kaja és víz szempontból. A kajával nem akartunk sokat bíbelődni. Nincs idő főzőcskézésre, mosogatásra pedig felesleges vizet pazarolni. Ezeket figyelembe véve kétféle étellel készültünk. Az egyik a hagyományos konzerv, ami nagyon hasonlít az otthoni Globus termékekhez, amiket vízben kell felmelegíteni (töltött káposzta, paradicsomos káposzta, zöldbabfőzelék fasírttal, borsó főzelék, pörkölt, stb). Szerb testvéreink készítették őket és meg kell mondjam, ahhoz képest, hogy konzerv kaja, ehető. Sőt egyik-másik  kifejezetten finom. Mondjuk a tartósítószer a húsokon kiérződik, de nem kell az év 365 napján ezt enni. A másik egy speciális szárított kaja volt (liofilizált). Tamás talált rá és tesztelte is, mikor a Murray-folyón evezett le. Amerikából rendeltük és semmi más nem kell hozzá csak forró víz. Kellemes csalódás volt. A beef stroganoff isteni finom. Az lett a kedvencem. De a többi is ehető: lasagna, grill csirke krumplipürével,  teriyaki csirke rizzsel és még sok más. Ezen a linken el lehet olvasni Tamás beszámolóját ezen étel elkészítéséről. A mosogatásokat pedig azzal váltottuk ki, hogy ezekhez a konzerv és zacskós kajákhoz műanyag eldobható evőeszközöket vittünk. Tudom-tudom… környezetszennyezés… tisztában voltunk vele, de ritkán fordul elő ez a szituáció. Mondjuk ez volt az első az itteni 11 évünk alatt. Ígérjük, nem csinálunk ebből rendszert.

    A környéken semmi térerő nincs. Lehetőség van a nyugati behajtásnál Mt. Dare-ben vagy a keleti behajtásnál Birdsville falucskában műholdas telefon bérlésére, amit az elején felveszel, végén meg leadod. Így is úgy is be kell menni ezekre a helyekre a tankolás és valami normális ennivaló miatt. Mivel Tamás nemrég tért vissza a nagy Murray-folyó expedíciójáról, ahova vitt magával műholdas telefont és EPIRB-et (Emergency Position Indicating Radio Beacon – jelentése kb: vészhelyzeti, pozíció jelző rádiós jeladó), így nem kellett bérelnünk. Az EPIRB egy nagyon hasznos kis szerkezet. Akkor kell működésbe hozni, mikor életveszélyes a szituáció. Ekkor be kell kapcsolni, a szerkezet jelet küld és már jön is a felmentő sereg: katonaság, helikopter, minden bevethető mentőegység.

    Az indulást szombat reggelre terveztük. Előző nap délután viszont leszakadt az ég. Egész éjjel esett. Még másnap reggel is. Alig tudtunk összepakolni. Rengeteg dolgot kellett feltenni a kocsik tetejére: sátrat, pótkereket, üzemanyag kannákat, maxtrax-eket. Mivel egyikőnknek sincs kocsibeállója, így mikor enyhült, vagy pár percre elállt az eső gyorsan kiszaladtunk és feldobtunk valamit a tetőre. Majd vissza. Vártunk. Kirohantunk, meghúztunk 1-2 csavart  és vissza. Bő fél napot vesztettünk ezzel és csak délután egy óra körül tudtunk elindulni. Nem is jutottunk aznap túl messzire. Sebaj. Nem rohantunk.

    Szerettük volna útba ejteni a híres Maree Man-t, amiről már írtam korábban pár sort. Tudjátok, ez az a Nazca vonalakra hasonlító emberalak, aki egy bumerángot tart a kezében. 1998 június 26-án fedezte fel egy pilóta, aki arra repült. Az alak 4,2 km hosszú (vagy magas) 20-30 cm mélyen van a földbe vájva és a vonalak 35 méter szélesek. A mai napig nem tudják, hogy ki, miért és hogyan csinálta. Elvileg csak a levegőből lehet látni, de mi bíztunk benne, hogy valahol csak meg lehet közelíteni autóval és valamelyik testrésze csak látható lesz. Sajnos nem. Magánterületen fekszik és nem lehet a közelébe menni. Nagy kár.

    Mt. Dare-ig ugyanazon az úton haladtunk, mint amikor 2011-ben megcsináltuk az észak-déli Adelaide-Darwin-Adelaide túrát. Ismét a kihagyhatatlan Coward Springs-i kempingben aludtunk. A meleg vízű artézi forrás-fürdőt kihagytuk, mert millió szúnyog volt. Ismét ellátogattunk az artézi forrásokhoz, amit Tamásék még nem láttak. Ezekből több száz van a környéken. Olyanok, mint egy nagy vakondtúrás, aminek a tetején bugyog ki a több száz méter (néhol 1-2 km) mélyről feltörő meleg forrásvíz.

    Coward Springs után egy jégkrém erejéig megálltunk William Creek-ben, utána meg sem álltunk a híres Oodnadatta-i Pink Roadhouse-ig, ami kocsma, étterem, bolt, posta, kemping, autószerelő műhely és benzinkút egyben. Itt éjszakáztunk a kempingben és kiszámoltuk, hogy hol kéne tankolnunk a sivatagi szakasz előtt. Az utolsó üzemanyag felvevő hely vagy itt van Oodnadatta-ban vagy Mt Dare-ben. Tehénnek 40 literrel nagyobb a tartálya, így neki teljesen mindegy volt hogy ott Oodnadatta-ban vagy Mt Dare-ben iszik. Junior-nak viszont nem. Mindketten vittünk magunkkal két 20 literes üzemanyag kannát is a biztonság kedvéért. A legrövidebb sivatagi átvágás a French Line-on kb 500 km. Az emberek többsége ezen megy keresztül és kipipálja, hogy megvolt a Simpson. Mi viszont a lehető legtöbbet szerettünk volna látni a vidékből. Annyira tetszett, hogy nem kizárt az sem, hogy egyszer még visszamegyünk és megcsináljuk a délről induló Hay River szakaszt, ami becsatlakozik a Madigan’s Route-ba. Erről azt írják, hogy a legnehezebb átkelés, semmiképp ne induljunk neki egyedül. Legalább 8-10 nap kell arra hogy átérjünk. Erre az időre kell üzemanyag, kaja és víz. Fontolóra vesszük majd…

    CowardS1CowardS2PinkRoadHIndulás előtt megvettük a Desert Park Pass-t, ami nélkül nem lehet elvileg behajtani a sivatagba. Kiváncsi lennék arra, hogy ki ellenőrzi a meglétét, mert mi nem találkoztunk egyetlen egy parkőrrel sem. Ez a belépő 2018-ban 160 dollár per autó és egy évig érvényes. Ehhez a belépőhöz egy igényes kis információs füzetet adnak és 3 darab térképet. Kicsit borsosnak tűnhet az összeg ahhoz képest, hogy bent a sivatagban semmit sem kapsz érte.

    Kanyarodjunk vissza a tankoláshoz. Ha Oodnadatta-ban tankolunk, akkor 175 km csapódik a sivataghoz, amit le kell fedni üzemanyaggal. Ha Mt. Dare-ben, akkor meg 70 km-el bővül a sivatag. Viszont Mt. Dare nem esik útba, 70 km-re van északra a Dalhousie forrásoktól, ami a Simpson kapuja. Így azt a 70 km-et oda-vissza meg kell tenni. Sok választásunk nem volt, maradt Mt. Dare. Az üzemanyag ára azt sugallta, hogy igencsak messze vagyunk mindentől. Míg Adelaide-ben 1,3 dollár volt akkor 1 liter diesel, addig itt 2,3 dollár. Nincs mese. Ez az utolsó hely, ahol tankolni lehet. Csurig töltöttük a tartályokat és a 2×20 literes kannákat.

    A terv az volt, hogy az éjszakát a Dalhousie forrásoknál töltjük. Az út eleje nagyon köves volt, de végül sötétedés előtt elértük a forrást. Egyikőnknek se volt kedve fürdeni. A levegő hőmérséklete közel annyi volt, mint a víz hőmérséklete. Nem igazán tudtunk volna felfrissülni. Úgy döntöttünk, hogy majd talán reggel, amikor még hűvös van. A Dalhousie forrás által kialakított kis tavacskában lehet úszkálni. Télen biztos nagyon kellemes lehet. A víz mindig 34-38 fokos, a tó mélysége néhol a 14 métert is eléri. A forrás szájánál a víz 43 fokos és 160 liter jön ki másodpercenként. A tóban 3 halfaj (az egyik lecsipkedi az elhalt bőrt a testről), 6 vízi csiga faj, néhány kisebb rákocska és béka él. Ezek a fajok csak itt találhatóak meg, sehol máshol. Sátrat bontottunk és kiderült, hogy Tamásék hűtője bemondta az unalmast. Pont a sivatag előtt… Kiderült, hogy a kábel törött el a dugó mögött. Tartalék kábel nincs. Kinek van két kábele a hűtőhöz? A fiúk nekiálltak szerelni. Ha minden kötél szakad, bezsúfolódunk egy hűtőbe. A kajáink nagy része konzerv vagy szárított, csak az innivalókat, tejet, vajat, sajtot és felvágottakat kell hűteni. Végül sikerült a fiúknak úgy megoldani, hogy levágták a dugót és direktbe kötötték be a drótot. Működött a dolog. Halelúja! Az első nap 70 km-et haladtunk, mert csak délután hagytuk el Mt. Dare-t.

    A Simpson sivatag Ausztrália negyedik legnagyobb sivataga és itt találhatók a világ leghosszabb, párhuzamos homok dűnéi. Több mint 1100 párhuzamos dűne fut itt észak-nyugatról dél-keletre és kb 8-10 000 évesek. Hosszuk meghaladja a 200 km-t, magasságuk 5-30 méter. A legmagasabb a Big Red (40 m), ami Birdsville falu határában van és mi a túránk végén küzdöttünk meg vele. A dűnék közötti lapos részek 200-600 méter hosszúak. Mi amúgy nyugatról-keletre haladtunk. Az okosok szerint elvileg ez a “könnyebb”, mert a dűnék keleti oldala meredekebb. Úgy voltunk vele, hogy elsőre ne vagánykodjunk, éljük túl, aztán majd mint gyakorlott “sivatagi rókák” megcsináljuk visszafelé is vagy más utakon szeljük át. A sivatag december 1-től március 15-ig (a nyári időszakra) le van zárva. Komoly büntetés jár annak, aki ilyenkor vág neki. Nyáron akár 50 fok fölé is mehet a hőmérő higanyszála. Azért van a lezárás, mert régebben sok turista felkészületlenül vágott neki. Ott ragadtak, meghaltak vagy komoly mentőegységek kellettek a kimentésükre.

    3D terepmodell a párhuzamos dűnékről. A kék vonal az útvonalunk. Ez nem a teljes sivatagi szakasz modellje. Az túl nagy lenne és elveszne a sok dűne.
    3D terepmodell a párhuzamos dűnékről. A kék vonal az útvonalunk. Ez nem a teljes sivatagi szakasz modellje. Az túl nagy lenne és elveszne a sok dűne, így legalább picit látható a párhuzamos dűne rendszer.

    A homok színe a sárgától a narancssárgán át a sötét vörösig minden színt produkált, néhol még fehéres homok is volt.  Állítólag egy nagy folyórendszert fedeztek fel 35 méterrel a dűnék alatt. A tudósok úgy gondolják, hogy ez a nagyobb folyókból és kisebb patakocskákból álló vízrendszer 50 millió évvel ezelőtt a felszínen csordogált, amikor még sokkal nedvesebb klíma volt itt. Érdekes elmélet… Kempingezni a földúttól 50 méteres sávban lehet. Tábortűzhöz fát gyűjteni tilos, mi is két zsáknyi fát vittünk magunkkal itthonról. Az első fehér ember 1936-ban ment keresztül a Simpson sivatagon, az első terepjáró pedig egy Nissan Patrol volt 1962-ben.

    BigRed7Mindkét autóban volt CB rádió, ezzel kommunikáltunk útközben. Tamásék mentek elől és mindig jöttek ilyen hasznos információk: a bal oldali ágon gyertek fel, nagyon dobál csak második nekifutásra “low range”-ben tudtunk felmenni, a tetején nagy gázzal, “korrugétid fos” és ehhez hasonlók. A sivatagot keresztül autózók hivatalosan a 10-es UHF csatornát használják, így mi a 12-esre álltunk rá. Néha valaki beleszólt, ilyenkor átálltunk a 13-asra. Hasznos dolog ez a CB rádió. Míg mi a 12-esen beszélgettünk, addig Gábor egy másik kézi CB egységen folyamatosan figyelte a 10-es csatornát a szembe jövő forgalom miatt. Az emberek többnyire közlik, hogy merre járnak és hogy épp nekivágtak ennek vagy annak a dűnének. A sivatagot átszelő út ugyanis egynyomtávú, így egy-egy homokdűne meghódítása elég veszélyes tud lenni ha a szembe jövő is nyomja ezerrel. Épp ezért 2014 óta kötelező a dűne zászló állandó használata. Az előírás szerint a zászló 30×30 cm méretű és fluoreszkáló kell hogy legyen és minimum 3,5 méter magasan kell hogy legyen a talajtól. Általában a lökhárítóra szokták feltenni. Tényleg hasznos és már messziről látszik, hogy valaki közeledik. Az út mentén öt kilóméterenként jelzőoszlopok vannak leütve, amin 3 betű és számok vannak. A betűk az út nevét jelölik (FRN – French Line, RIG – Rig Road, WAA – WAA Line), a számok meg a távolságot kilóméterben Dalhousie forrástól. Így ha valaki lerobban és segítséget kell kérnie, meg tudja mondani a mentőegységeknek, hogy kb merre van, illetve a CB rádión is így tudjuk megadni, hogy éppen merre járunk.

    Dűnezászló állítás
    Dűnezászló állítás

    Útvonal egyeztetés
    Útvonalegyeztetés

    Dalhousie forrásokat elhagyva tettünk egy 26 km-es kitérőt, hogy megnézzük a Spring Creek Delta vidékét, ami teljesen úgy néz ki, mint egy folyó delta vidéke. Rengeteg víz (a sivatagban?!), mocsaras terület. Hihetetlen, hogy ennyi víz tud lenni egy sivatagban, ahol az éves csapadék csak 15 cm.

    A jobb alkaromon 29 db, a balon 14 db szúnyogcsípést számoltam össze reggel és még Papi meg én jártunk a legjobban, rajtunk volt a legkevesebb csípés. A Deltavidék után a következő megálló a Purni Bore volt. A French Line utat 1964-ben egy francia olajipari cég építette ki, olajat és gázt kerestek és 1963-ban ők fúrták a Purni kutat. A kút 1880 méter mély, a feltörő víz pedig 85 fokos. A fúrás után le is heggesztették a kútfejet, de az az idők folyamán korrodálódott és 18 liter víz szivárgott ki másodpercenként, ami egy mesterséges tavat hozott létre. Viszont ez a napi közel 2,5 millió liter víz sok vizet szipkázott el a Dalhousie forrásoktól, ezért 1987-ben a Dél-Ausztrál kormány kénytelen volt lezárni a kutat egy sipkával, de egy pici/kontrollált szivárgást hagyott, hogy a tóban és az a körül kialakult élővilág megmaradjon. Rengeteg madár, vadszamár és teve jár ide inni. Mi csak egy döglött teve tetemet és sok pintyet láttunk ottjártunkkor.

    A forrásnál épp egy 5 autóból álló társaság ebédelt. Szóba elegyedtem az egyik bácsikával (nem mai gyerekek voltak). Kiderült, hogy ők onnan jönnek, ahova mi tartunk. Jól ki is kérdeztem, hogy milyen az út minősége. Józsi nem volt kispályás. Hatvannyolc éves! Most is oda-vissza csinálja meg a Simpson-t és ez lesz neki a nyolcadik (!) átkelése. Annyit mondott még, hogy idén a kelleténél több légy van. Pfuuuu. Tényleg? Nem mondod. Mi észre sem vettük…  A Purni Bore után nem sokkal lefordultunk a Rig Road-ra, ahol megpróbáltunk felkeresni 1-2 felhagyott olajkutat. Titkon bíztunk benne, hogy hátha otthagyták a “bólogató” szamarakat, de mindent leszereltek. Volt olyan hely, amit csak a GPS koordináta alapján tudtunk belőni, hogy valahol itt lehetett a kút. Egynél viszont megtaláltuk a rozsdás táblát, amin azt írták, hogy: Macumba No.1.-es kút 1977.11.16. Ez is valami. A nap lenyugvóban volt, ezért gyors kempinghely keresésbe fogtunk. Minden nap igyekeztük délután öt körül táborhelyet keresni, hiszen itt most tél van és korán sötétedik. Sötétben nem egyszerű megfelelő helyet találni, ami közel vízszintes, nincs hangyaboly, nem túl köves. A konyhasátorhoz két cölöpöt mindig le kellett ütni.  Azért egyszer-kétszer előfordult, hogy korom sötétben, fejlámpával kellett sátrat bontanunk. Mondjuk ilyenkor legalább a legyek nem ették az életünket. Itt most jó kis helyet találtunk. Egy hosszan futó dűne lábánál. A lenyugvó nap épp a dűne mögött tűnt el. Minden vörösen izzott. Második sivatagi napunkon 183 km-et haladtunk.

    Táborhely két dűne között
    Táborhely két dűne között

    Napfelkelte a sivatagban
    Napfelkelte a sivatagban

    naplemente
    Naplemente a sivatagban

    Simpson_teveallatok2Reggel általában 7-kor keltünk. A legyeket így sem sikerült lekörözni. Amint picit pirkadt, ők már zümmögtek és le se feküdtek egészen sötétedésig. Még az esti tábortűz körül is lebzselt 1-2 arrogáns egyed. A reggeli gyors légyhálóskalap alatti tisztálkodást követően bezsúfolódtunk a konyhasátorba. Igen, jól olvastátok. A légyháló alatt mosakodtunk, mostunk fogat. Nekem egyszer sikerült is a fogmosó vizet átköpni a hálón. Elfelejtettem, hogy a fejemen van. Háló nélkül egy percet sem lehetett kibírni. Elevenen faltak volna fel a legyek.  🙂

    A konyhasátor elvileg két ember kényelmes lötyögésére alkalmas. Erre most öten voltunk. De ismerjük a mondást: sok jó ember kis helyen is elfér. Picit kellemetlenül éreztük magunkat, mert Tamás és Szilvi szorultak be a bejárattal szembeni részhez, ahol az asztal volt, így mindig ők kenték meg a kenyereinket, főzték meg a kávét, forralták a vizet a vacsihoz. Öt csillagos luxus kiszolgálást kaptunk. Tamás isteni kávét főzött minden reggel egy speciális kávéfőzővel. Nem kotyogóval. Minden reggel és minden este itt a konyhasátorban kerestünk menedéket. Itt nyugodtan tudtunk ülni. Nyugodtan tudtunk enni. Szép nyugodtan megreggeliztünk, megcsináltuk a szendvicseket ebédre, amit szigorúan mindenki a kocsiban ülve evett meg. Este pedig 2-3 órát ücsörögtünk és sztorizgattunk. A konyhasátor nélkül valószínűleg negatív élményekkel jöttünk volna haza. Szóval épp reggeliztünk az első sivatagi napunkon, mikor egy dingó vonyítására lettünk figyelmesek. A hang a dűne felöl jött. Egy magányos dingó sétált a sátrak mögötti dűne tetején. Sajnos senki nem hozta be a konyhasátorba a kameráját, telefonját. Igyekeztünk halkan kiosonni, hogy képet lőjjünk, de megneszelte és éltűnt a bokrok mögött. Mi is összecuccoltunk és tovább indultunk.

    legyek05A sátormadzagon topzódó legyeket fényképezem épp

    A sátormadzagon tobzódó legyeket fényképezem épp

    legyek02
    Na ezeket a szemtelen, melegedő példányokat fényképeztem.

    A jobb oldali fekete dingó gyanus. Nem hallottunk még fekete dingóról...

    A jobb oldali fekete dingó gyanus. Nem hallottunk még fekete dingóról…

    Junior teljes harci díszben
    Junior teljes harci díszben. A konyhasátorban épp Szilvi készülődik a reggelihez.

    Ha valakinek az él a fejében, hogy a sivatag csak homok hátán homok, akkor ki kell ábrándítsam a Simpsonnal kapcsolatban. Ez nem olyan, mint a Szahara, ahol ameddig a szem ellát csak homokdűnék vannak. Mi is meglepődtünk, hogy ez itt mennyire nem sivatag. Rengeteg növényzet volt mindenfelé. Igaz fák nem. Azok csak a vége felé kezdtek felbukkani. Bokrok, fűcsomók, gyertyaláng alakú kiszáradt bokrok, hippi füvek, virágok váltakozva követték egymást. Sok élő állattal (a legyeket leszámítva) nem találkoztunk. Viszont rengeteg különféle lábnyomot láttunk a homokban: dingó, teve, gyík, bogarak és egy érdekes kanyargós lenyomatot, amit úgy gondoltunk, hogy valami csúszómászó csinál. Pedig egyetlen egy kígyóval se találkoztunk. Szerencsére elkerültük egymást. Később a kanyargós lenyomatról kiderült, hogy egy bogár csinálja, ami a homok alatt “molyol”. Rengetegszer megálltunk fényképezni. Lenyűgözött a táj változatossága, a végtelenség. Volt úgy, hogy csak álltunk a dűne tetején és nem hittük el, hogy csak mi vagyunk ott, ahol a madár se, vagy csak alig jár. Hihetetlen érzés.

    001_Blue002_Green004_Orange003_Grey

    Szilvi az egész út alatt gyűjtögette a “színeket”, majd mozaikokat gyártott belőle

    "Lábnyomok" a sivatagban
    “Lábnyomok” a sivatagban

    labnyomok2
    A “molyoló” bogár

    Gyertyalángok...
    Gyertyalángok…

    Hippi füvek...
    Hippi füvek…

    Élet a sivatagban...
    Élet a sivatagban…

    Az út többnyire homokos volt. Néhol puha, mély homok. Néhol “korrugétid”, azaz keresztbordás, ami szétzúzza a vesekövet is, na meg az autó is széthullik rajta. Dűnére fel-le, pár száz méter egyenes szakasz, dűnére megint fel-le és így tovább. Mint a hullámvasúton. Néha délnek fordultunk, ilyenkor vagy két dűne között, vagy a dűne oldalában haladtunk. A dűnék teteje mindig homokos volt. Többnyire lendületből kellett nekivágni a dűnéknek. A szabály az, hogy a gumikat le kell ereszteni. Erre külön táblázat van, meg a tapasztalat, hogy mikor, milyen terepen mennyire kell csökkenteni a guminyomást. Így tettünk mi is az első nap. Lapos gumik. De ennek ellenére is nehezen küzdöttük át magunkat 1-2 meredekebb dűnén. Volt olyan dűne, aminek 3-4-szer futottunk neki, mert a teteje előtt egy méterrel Junior megállt és nem maradt benne annyi szufla, hogy átbukjon rajta.

    SimpsonSivatag4A második sivatagi napunkon Szilviék vicces kedvükben voltak és megtréfáltak minket. A Rig Road-on haladtunk keleti irányba és figyeltünk nehogy eltévesszük a kereszteződést, ahol északra kell majd fordulnunk. Tamásék haladtak elől és a rádióban mondták, hogy a következő elágnál biztos lesz egy Üvegtigris. Tudjátok, büfé, kávé, hideg üccsi. Mi meg visszarádióztunk: itt a semmi közepén, ne álmodozzunk. Semmi nincs több száz kilóméteren keresztül. Szilvi még visszaszólt, hogy a Kata milyen kishitű. Ezzel le is zártuk a témát. Mi kicsit lemaradoztunk a por miatt. Pár perc múlva halljuk a rádióban: elértük a kereszteződést, itt várunk rátok. Ok. Lassan odacsorogtunk.

    Már messziről látszott a fa útjelzőtábla, ahol 90 fokban el kellett fordulni. Valamik csücsültek a táblán. Jé! Kólás doboz, üdítős doboz, műanyag flakon. Hangosan (nem magamban) mondom Papinak: nézd már milyen jó fejek az emberek, valaki összegyűjtötte az eldobált dobozokat és legalább egy helyre tette. Amúgy a sivatagban magaddal kell vinni végig a szemetet. Nincsenek lerakó helyek csak az elején és a végén.

    Odaértünk, kiszálltunk a kocsiból, közeledünk a táblához. Megfogtuk a dobozokat. Jé, ezek tele vannak! Basszus ez hideg! Ez meg hogy lehet?! Szerintem Szilviék ekkor már röhögtek a kocsiban. Picit odébb álltak le Tehénnel. Ekkor vettük észre a kis műanyag dobozt az üdítők mellett, amiben 2 dollárosok voltak, oldalán cetlivel: darabja 2 dollár, nincs visszajáró. Ekkor esett le. Az Üvegtigris! Itt a büfé. Hihetetlen jó poén volt. A ciki az egészben, hogy nem esett le se elsőre (üres dobozok), se másodikra (jé ezek tele vannak), se harmadikra (figyeld már, ez hideg), csak amikor megláttuk a pénzes dobozt. Teljes leépülés.

    Az elágazástól 12 km-re van a “Lone Gum” fa. Ez az eukaliptuszok családjába tartozó coolabah fa és azért érdekes, mert a környéken sehol nincs ilyen fa. Szép nagyra nőtt. Amúgy ezek a fák árterületeken vagy a víz szélén szeretnek nőni. Ez a példány nagyon eltévedt. Több száz kilóméteres sugarú körben semmi víz nincs. Senki nem tudja hogy került ide és hogy hány éves lehet, na meg az is kisebb csoda, hogy még mindig életben van.

    A Simpson sivatag elején Dalhousie Springs-nél elhelyezett szemétgyűjtő hely
    A Simpson sivatag elején Dalhousie Springs-nél elhelyezett szemétgyűjtő hely

    A Simpson sivatag "Üvegtigrise"
    A Simpson sivatag “Üvegtigrise”

    A magányos "coolabah" fa
    A magányos “coolabah” fa

    A fát elhagyva a térkép szerint egy nagy sasfészeknek is kellett volna itt lennie valahol, de bármennyire is tekergettük a fejünket, nem találtuk meg. Biztos elköltözött… Amúgy a térképre rengeteg hasznos információt pakoltak fel. Még azt is rátették, hogy most épp 5-7 méter magas dűnéken haladunk át vagy hogy 10-15 méter magasak jönnek.

    A változatosság kedvéért a mai napon a mi hűtőnk állt le. Lemerült a második akkumulátor, ami pont azért lett beszereltetve, hogy a hűtőt üzemben tartsa éjszaka is. Csak cseppet durrant el Papi agya. Direkt olyan céghez vitte el, akiknek neve van. Pont azért, hogy ne legyen galiba a sivatagban. Még mondta is nekik, hogy a Simpsonba megyünk, nem gond, ha egy nappal tovább van nálatok az autó, de legyen jó. Erre tessék… mintha most szereltek volna be először dupla akkumulátoros rendszert. Az aksi teljesen lemerült és a motor valami miatt nem töltötte fel. Gábor minden este és reggel lelkesen kimérte az akku töltöttségét, de az érték egyre alacsonyabb volt. Ezt sajnos már nem tudták megszerelni a fiúk. Nem tudták mi lehet a gond. Csak azt sejtették, hogy valami miatt nincs töltés.

    Nincs mese, a romlandó kajákat át kellett cuccolnunk Tamásék bütykölt, de legalább működő hűtőjébe. A hátralévő nyolc napot egy hűtővel oldottuk meg. Végül is sikerült, nem volt nagy gond, csak bosszantó, hogy egy kisebb vagyont hagy ott az ember a szakiknál és szart kap vissza. Mondjuk mi is hibásak vagyunk, mert nem teszteltük indulás előtt. De csak azért, mert a túra előtt három héttel került hozzánk Junior és ez idő alatt kellett Döme szintjére hozni és felkészíteni a sivatagra. A szerelőtől csütörtök délután jött vissza, szombaton meg már indultunk is. Na, ne is bosszankodjunk tovább a hűtőn. Nem érdemes. Este meggyújtottuk az első tábortüzet és farkasszemet néztünk az első sivatagi skorpióval, aki a tűz mellett bukkant fel. Ajánlatos zárt cipőt viselni. A legyek miatt pedig hosszú nadrágot és hosszú ujjú inget, különben az őrületbe csikiznek a legyek. A harmadik sivatagi napunkon 137 km tettünk meg.

    tabortuz1tabortuz2allatok1

    Tankolás a sivatag közepén
    Tankolás a sivatag közepén

    Csapatmunka...
    Csapatmunka…

    Negyedik napunk a sivatagban. A fürdést kétféleképpen lehet megoldani egy ilyen sivatagi átkelésnél. Az egyik, hogy nem fürdesz. 🙂 A másik, hogy próbálod imitálni a fürdést.  Nagyméretű nedvestörlőkkel és/vagy fára akasztható kempingzuhannyal, ami egy 10 literes ballon a végén zuhanyrózsával. Mi egy ilyet vittünk maunkkal amit sajnos fa hiányában nem tudtunk sehova felakasztani. Okos. Így maradt az 5 literes kis vizesballon. A kempingzuhanyhoz mindig van velünk egy kis rácsos deszka, amire rálépünk, hogy ne legyen sáros a lábunk. Egymást lelocsoljuk a kannából, szappanozás, újabb locsolás. Teljesen jól működik. Kb 4 liter víz elég egy fürdésre. Bevált. Működik.

    A mai napra a térkép szerint elég sok látnivaló jutott. A Rig Road-ról áttértünk Knolls Track-re, hogy megnézzük az Approdina Attora Knolls-t. Ez nem más, mint egy ikerdomb. Törékeny gipsz kibúvás, ami a környék legmagasabb pontja is egyben. Fel lehet sétálni a tetejére, ahonnan szép kilátás nyílik a tájra. Már az odavezető úton fel-fel tűntek a gipsz sziklák. Az eddig homokos út kisebb-nagyobb fehér gipsz kiugrásokkal voltak tarkítva. Lassan haladtunk, mert kerülgetni kellett őket. Kis idő múlva ez az út egy T elágazással becsatlakozik a népszerű French Line-ba. Az út minőségén látszott, hogy mindenki ezt használja. Több mélyebb gödröt is láttunk, ahol azok kapartak el, akik nem engedték le kellőképp a kerekeket, vagy azok, akik utánfutót húztak maguk után. Ezen a napon megtörtént az első és egyetlen beragadásunk.

    Egy dűne kifogott rajtunk. Már harmadszor futottunk neki és mindig egy méterrel a teteje előtt beragadtunk. Közben egy román srác ért utol minket. Tamás mondta, hogy ha csak azon az egy méteren múlik, akkor Tehén felrántja Juniort. Mi mondtuk neki, hogy megpróbálnánk még egyszer. Ismét egy méteren múlott, de ekkor már úgy voltunk vele, hogy rendben, húzzon fel Tehén. Legalább lesz egy olyan kép is, ahol használjuk a köteleket. Milyen sivatagi átkelés az, ahol nem ássa el magát az autó és nem használjuk az ásókat, maxtrax-eket. Mindent az olvasóért. Rögtönöztünk egy felhúzást. Egy méterről beszélünk, de a homok olyan puha és mély volt, hogy Tehén negyedszeri rántással rángatta csak fel Juniort a dűnén. A román srác nyugodtan várt lent addig.

    Mikor felért picit beszélgettünk vele. Ő egyedül vezetett át a sivatagon. Nagyon bátor. Vagy inkább vakmerő…?! Kérdezte, hogy mennyi a kerekeinkben a nyomás. Mondta, hogy annál (azaz a szokásos sivatagi előírásnál) jóval lejjebb szokták itt engedni az emberek. Mikor elment engedtünk még a kerekekből és a fiúk később mondták, hogy sokkal jobban veszik az autók a dűnéket, mint korábban. Ennyi múlik a keréknyomáson. Viszont arra is figyelni kell, hogy egy bizonyos ponton nem szabad laposabbra engedni, mert egy kanyarodásnál leugorhat a gumi a felniről.

    A táj ismét sokat változott. Egyre több fa váltotta fel a bokrokat és rengeteg sós tavon keltünk át. Szerencsére mindegyik csontszáraz volt. Viszont megmaradtak azok a keréknyomok, amiket esős időben hagytak ott az akkori “átkelők”. Egy-kettő olyan mély volt, hogy kész csoda, ha abból az illető önerőből szabadult ki. Elgondolkodtunk azon, hogy mi a jobb. Száraz melegben, legyek hadával küzdeni, de mindig száraz lábbal visszaszállni a kocsiba? Vagy esős időben tengelyig elsüllyedni a sóstóban, és mindig sáros lábbal visszaszállni a kocsiba? Háááát akkor már inkább az előbbi. A legyes verzió.

    Junior elkapart egy méterrel a dűne teteje alatt
    Junior elkapart egy méterrel a dűne teteje alatt

    Junior_elkapart2

    Tehén nekiveselkedik
    Tehén nekiveselkedik

    ÉÉÉééééés! Felrántja Juniort.
    Éééééés! Tehén felrántotta Juniort. Juhéj!

    Átkelés az egyik sós tavon
    Átkelés az egyik sós tavon

    sosto2

    Az átkelés nyomai "esős" időszakban
    Az átkelés nyomai “esős” időszakban

    Délután fél négyre el is értük a Poeppel Corner-t. Itt három államhatár találkozik, három időzónával. Így ezen a helyen fél órás különbségekkel háromszor lehet újévet köszönteni. A Poeppel Sarok nevét Augustus Poeppel-ről kapta, aki egy német bevándorló volt és ő mérte fel az 1880-as években Dél-Ausztrália, Queensland és az Északi-Terület határait. A sarok eredetileg 2-300 méterrel arrébb a sóstó közepén volt. Ez abból adódott, hogy a távolságméréshez használt láncban  voltegy kis hiba, ami itt fent a sarokban már ekkora csúszást eredményezett. De abban az időben felmérni/kimérni ilyen hosszú nyíl egyenes távolságot hihetetlen teljesítménynek számított. Negyedik napunkon 119 km-et tettünk meg és szomorúan konstatáltuk, hogy ha minden jól megy, akkor holnap kiérünk a sivatagból.

    PoeppelCorner2

    Poeppel Corner
    Poeppel Corner: Papi, Kata, a határkő, Szilvi, Gábor, Tamás

    Utolsó napunk a sivatagban, de várt még ránk a híres Big Red (Nagy Vörös) homokdűne a maga 40 méterével. A hátralévő szakaszra a térképen be voltak jelölve az útba eső érdekesebb képződmények, növény együttesek melyeket hellyel-közzel megtaláltunk. Sós talajt kedvelő bozótos (salt bush flat), valamiféle a dűnék között felbukkanó “köztes” dűnék, spinifex dűnék amiken azok a vicces fűcsomók nőnek amiket én csak hippifűnek hívtam. Egyik helyen még látható a Vermin Proof Fence egy kis darabja, ami a dingó kerítéshez hasonló. Többnyire a rágcsálók távoltartása miatt épült több száz kilóméteren keresztül. Ebédre pont elértünk az Eyre Creek-hez, ami egy kiszáradt folyómeder. Legalábbis most ki volt száradva. Eső esetén ebben az U alakú teknőben rendesen hömpölyög a víz. Charles Sturt 1844-45-ben pont idáig jutott el az expedíciójával, amivel a feltételezett belső tengert kereste. Hihetetlen volt, amikor a meder alján beautóztunk a folyómederben. Bámultuk a magas partfalat, a kimosott fák gyökerét, amik arról tanuskodtak, hogy itt néha nemcsak egy csörgedező kis patakocska szokott csordogálni. Ebédünket a folyómederben a nagy fák árnyékában költöttük el. A folyót elhagyva megjelentek az első eukaliptusz fák.

    Eyre Creek, a folyómeder. A meder alján a háttérben Junior.
    Eyre Creek, a folyómeder. A meder alján a háttérben Junior.

    SimpsonSivatag1SimpsonSivatag2SimpsonSivatag3SimpsonSivatag5SimpsonSivatag6SimpsonSivatag7SimpsonSivatag8SimpsonSivatag9A homokdűnék így a vége felé kicsit nagyra nőttek, már csak egy párat kellett leküzdeni és délután háromnegyed háromkor ott álltunk a Big Red lábánál. Első ránézésre nem tűnt olyan nagynak. Tehén nem sokat szarakodott, nekiindult. A felénél járhatott és a mérete egy bolháéval vetekedett. Ugye? A méretarány! Én mindig mondom, kell viszonyítási alap. Szóval csalóka volt ez a dombocska. Főleg azért, mert mikor azt hitted hogy felértél, akkor még egy mély, puha homokos “S” kanyart le kell küzdeni a dűne háromnegyedétől, hogy felérj a csúcsra. Ráadásul a meredek részen nagy kikaparások voltak, ami dobálta a kocsit és ha nem sikerült jó kerékállásban elkapni a gödröket, akkor azok jócskán lelassítottak, mert a kerék a levegőben kipörgött és elveszítette az autó a lendületét. Viszont Tehénnek sikerült elsőre. Fent volt.

    Jött Junior. Én kiszálltam és felsétáltam a dűne háromnegyedéig, hogy külső videó is legyen a nagy eseményről, ne csak a belső fedélzeti kamera. A fél tüdőmet kiköptem mire felértem. Pfú. A kor és a plusz kilók. Azt hittem menten újraélesztést kérek. Junior és Papi nekirugaszkodtak. A dobálós részen jelentős lendületveszteséget szenvedett, az “S” kanyart viszont jól vette, de az utolsó néhány métert a csúcs előtt nem tudta leküzdeni. Megállt és onnan már nem volt ereje. Így Junior négyszer tolatott vissza az “S” kanayar aljáig hogy megpróbáljon lendületre szert tenni. Végül sikerült önerőből felmennie. Nem kellett se maxtrax-et, se lapátot, se vontatókötelet használni. Papi boldog volt. Egyből látni szerette volna a külső videót. El is indítottam neki, de valószínűleg az oxigénhiányos állapotom miatt fordítva nyomkodtam a felvevő gombot. Azaz mikor ki akartam kapcsolni a felvételt, akkor valójában elindítottam és mikor bekapcsoltam akkor kikapcsoltam. Így a videón nem volt más, csak amikor lihegve felfele caplatok, majd kiálltok, hogy indulhatsz – ekkor nyomtam meg a felvétel gombot, ami ugye most a kikapcsolás volt – és így tovább. Úgyhogy teljes mértékben csak a lényeg nem került rá a felvételre… Még szerencse hogy Szilviék a csúcsra érés után átsétáltak a dűne szélére, hogy ők meg a tetejéről vegyék fel Junior menetét.

    Láttam Papi arcán, hogy csalódott, mert nem sikerült a felvételem. Mivel nem rohantunk, Tamásék még ejtőztek a dűne tetején, ezért Papi fogta magát, lement, hogy újra megküzdjön a “Nagy Vörössel”. De előtte még beállított engem, hogy innen videózzam le az egészet. Most már az én agyam is funkcionált és Junior is feljött elsőre egy szusszal. Hurrá! Papi nagyon boldog volt! A trükk az utolsó 2-3 méteren az “S” kanyar tetején volt. Azon a szakaszon volt a legmeredekebb és a legmélyebb a homok. Itt egészen jobbra ki kellett húzódni és akkor már erőlködés nélkül fel lehet érni a dűne tetejére.

    Az utolsó sivatagi napunkon 129 km tettünk meg. A teljes sivatagi rész, ahogy a bejegyzés elején is említettem 638 km-esre sikeredett. Junior 134 liter üzemanyagot pörkölt el erre a szakaszra. Az átlagfogyasztása 21 literre jött ki ilyen terepen, de ebben benne van nagyon sok alapjáraton való szöszmötölés is. Mivel nagyon meleg volt, ha csak tehettük nem szálltunk ki a kocsiból, hanem bent ültünk a hűvösben. Ott ettünk, ittunk, pihengettünk. Csináltunk forgalom számlálást is a sivatagban. Négy és fél nap alatt 9 autó jött szembe és 9 autó haladt el mellettünk. Nem sok, figyelembe véve, hogy iskolaszünet volt pont arra a két hétre, mikor mi mentünk.

    Az ott a távolban a Big Red
    Az ott a távolban a Big Red

    Szemtől-szembe a Big Red-el. A jobb oldali nyom volt a nyerő.
    Szemtől-szembe a Big Red-el.

    A Big Red lábánál. A kép nem adja vissza a méretét.
    A Big Red lábánál. A kép nem adja vissza a méretét.

    Junior az "S" kanyar tetején. Onnan ahol most a képen van még öt métert ment fel, majd egy méterrel a csúcstól elkapart.
    Junior az “S” kanyar tetején. Onnan ahol most a képen van még öt métert ment fel, majd egy méterrel a csúcstól elkapart.

    Na itt ásta el magát mindig Junior. A cél előtt 1-2 méterrel.
    Na itt ásta el magát mindig Junior. A cél előtt 1-2 méterrel. Pedig már nem sok hiányzott, hogy átbukjon.

    Ennyire mély a homok a dűne csúcsa előtt 2-3 méterrel
    Ennyire mély a homok a dűne csúcsa előtt 2-3 méterrel

    A Big Red tetején!
    A Big Red tetején!

    BigRed6BigRed8A fiúk balról-jobbra: Gábor, Papi, Tamás

    A fiúk balról-jobbra: Gábor, Papi, Tamás

    A Big Red dűne nem csak a Simpson sivatag legmagasabb dűnéje miatt híres, hanem azért is, mert minden év júliusában itt a dűne lábánál tartják a 3 napos Big Red Bash zenei fesztivált. Hihetetlen, de erre az eseményre minden évben 7-10 000 ember érkezik ide. Birdsville falu innen 35 km-re van és mindösszesen 100-an lakják. Ez a világvégi kis falu ad otthont a fesztiválra érkező több ezer embernek Ausztrália közepén mindentől távol. Nem kis teljesítmény. Az 1970-es évekig csak a távíró készülék volt az egyetlen kapcsolata a külvilággal. Kéthetente egy repülőjárat hozta a friss zöldséget, gyümölcsöt és a leveleket a helyieknek. A falu első telefonvonalát 1976-ban kötötték be és az első mobiltornyot 2011-ben építették. Ha beütjük a Wikipédiába a falu nevét akkor még olyan érdekességek jönnek fel, hogy a falu általános iskolájába összesen 3 tanuló iratkozott be, a rendőrőrsön egy rendőr szolgál, a kórházban egyetlen egy nővér van. Ebből is látszik, hogy nem egy metropolisz.

    Az átkelés megünneplését az 1884-ben épült híres birdsville-i hotel/kocsmában ejtettük meg, amit méltán emlegetnek Ausztrália legikonikusabb outback kocsmájaként.  Nagyon jó állapotban van az épület. Kellemeset csalódtunk a vacsival kapcsolatban. Nem gondoltuk, hogy itt az Isten háta mögött 5 csillagos ételt tudunk enni. Igényesen tálalt, kulturált kiszolgálásban volt részünk és ezt nem csak azért éreztük így, mert 5 napig a sivatagban “sínylődtünk”. A kocsmának van egy terme, amit úgy hívnak a “Zöld Gyík terem. Mi is itt fogyasztottuk el a vacsoránkat. Ez a terem onnan kapta a nevét, hogy 1968 nyarán mérték a legmelegebb hőmérsékletet itt Birdsville-ben. Majd hirtelen jött egy áradás, ami elzárta a falut több hónapra a külvilágtól. A kocsma kifogyott a sörből, viszont rengeteg menta likőrjük (Creme de Menthe) és limonádéjuk volt. Ezt a kombinációt nevezték el “Zöld Gyíknak” és ezt vedelték az emberek. Még egy egyesületet/ligát is létrehoztak, üléseket tartottak. Hogy miről tárgyalhattak…? Passz. Szerintem arról, hogy ki mennyit és mit iszik. Meglepő, de még a mai napig is tartanak néha értekezleteket. Hiszen egy jó ivászatra mindig kell időt szakítani! 🙂

    Birdsville1Birdsville2

     

    A sikeres átkelésre!
    A sikeres átkelésre!

    A vacsoránk
    A vacsoránk

    Kérdezhetnétek, hogy miféle legmelegebb nap? Nyár? Ausztrália közepe? Száraz sivatag? Hogy kerül ide az áradás? Ez egy érdekes dolog.

    Épphogy hazaértünk a sivatagból, mikor két hétre rá az ABC tévécsatorna leadott egy riportot erről. Ha nem siettek sehova, gyors megosztom veletek. Csak mert pont akkoriban jártunk Birdsville-ben, mikor az történt, amiről a riport szólt. Van ugye nekünk Ausztrália közepén az Eyre-tavunk, a belső tenger, amit minden felfedező keresett. Ez egy nagy sós tó. Ausztrália legnagyobb, a világ pedig 13-dik legnagyobb tava. Csakhogy képben legyünk a méretével 13-25-ször nagyobb, mint a Balaton. Mérete szélsőségesen váltakozik, de átlagos kiterjedése kb 16-szorosa. Ritkán van benne víz, többnyire mindig száraz. Jórészt 20 cm vastag sóréteg fedi. A tó százévenként csupán kétszer telik meg teljesen vízzel. A legmagasabb vízszintje 1974-ben volt, 5,7 m. A tónak óriási vízgyűjtő területe van. A folyók ebbe a tóba futnak bele. Lenyűgöző sivatagi vízrendszer, melynek folyamatát igazán csak az űrből lehet jól látni.

    Az ABC csatorna összerakta az idei évi űrfelvételeket, hogy nyomon kövesse a víz útját a trópusi északról át a sivatagon keresztül egészen az Eyre-tóig, ami a víz végállomása. Innen már nem “megy” sehova a víz. Az Eyre-tó feltöltődése mindig nagy esemény itt. A hírekben mindig el lehet csípni 1-2 helikopteres felvételt, ahogy a víz kezdi feltölteni a tavat. Ilyenkor még vitorlás és kenus versenyeket is rendeznek rajta. Mi április 14-27 között jártunk ott. Márciusban fent északon Queensland-ben leesett egy nagy eső. Április elején az áradás elérte Birdsville-t.

    A vacsoránkat követő napon a kocsmárossal beszélgettünk. A sikeres átkelésünket ecseteltük és panaszkodtunk, hogy nagyon sok légy volt. Erre ő: kb két hete nagy áradás volt itt, ami rengeteg bogarat, szúnyogot, legyet hozott magával. Este alig tudtak az emberek kimenni a kocsmából, mert a bejárat feletti lámpa idevonzotta őket és sötét bogárfelhő lepte el a környéket. Pár órával később, miután szétnéztünk a faluban délnek indultunk és a falu határában még láttuk a két héttel ezelőtti áradás visszamaradt tavacskáit, amiről a kocsmáros beszélt. Akkor még nem tudtuk, de ez a víz esett le kb egy hónapja fent északon. Április végén hazaértünk és május második hetében láttuk a hírekben hogy május 15-én két hónappal az első esőcsepp után a víz elérte az Eyre-tavat. Két-három hónap míg az északon leesett eső elér a tóba. Hihetetlen átalakulás megy végbe a sivatagban a víz felbukkanása nyomán. Természet! Nincs olyan nap, hogy ne nyűgözne le valamivel!

    aradas1    aradas2

    Bal oldali kép: kiszáradt folyómeder, jobb oldali: vízzel teli meder

    Birdsville-t elhagyva a Haddon Corner-t vettük célba. Alig tudtunk kiszállni az autóból annyi légy volt. Ha azt mondom, hogy eddig a levegő 20%-a volt légy, akkor ez az arány itt a saroknál 70%. Légyfelhő! Le voltunk döbbenve. Borzalmas volt. Csak pár percet maradtunk, míg megcsináltuk a kötelező képeket és már húztunk is el onnan. A terv az volt, hogy Innaminka-ban alszunk, de nem értünk el odáig, így is tök sötétben vertünk sátrat valahol a prérin.

    A következő naptól igyekeztünk minden olyan helyet felkeresni utunk során, ami arról volt híres, hogy valamelyik expedíció odáig jutott, vagy ahol ezek a kalandvágyó emberek élelem és ivóvíz hiányában meghaltak. A Dig Tree-nél kezdtünk, ahol mi már 2014 áprilisában tiszteletünket tettük, mikor a Fraser-szigetre mentünk. Röviden a sztori, mert nem szeretném ismételni magam, illetve Tamás biztosan bővebben ki fogja fejteni az ő blogján a felfedezőket.

    1860-ban Burke, Wills és egy csapat elindult Melbourne-ből, hogy a világon először szeljék át a kontinenst délről északra. Elértek ide a Cooper Creek-hez, ahol ketté osztották a csapatot. Az egyik fél tovább indult északra, a másik itt maradt. Tizenhárom hétben állapodtak meg. Ha addig nem érkezik vissza a továbbindult csapat, akkor a maradók is visszatérnek Melbourne-be. A táborhelyen maradt csapat 18 hetet várt, de Burkék nem jöttek vissza. Ekkor elástak egy kis élelmet és üzenetet hagytak a fa törzsén, hogy hol van az ellátmány elásva, majd 1861 április 21-én reggel elindultak vissza. Burkék aznap este érkeztek meg a táborhelyre. Mindössze kilenc órával kerülték el egymást. Megtalálták az üzenetet, kiásták az ellátmányt, de nagyon el voltak fáradva, így nem volt esélyük, hogy beérjék a csapatot. Kicsit pihentek, majd úgy döntöttek, hogy nem a csapat után mennek, hanem délnyugati irányban folytatják tovább. Burke mindezt leírta egy levélben és visszaásta oda, ahova az ellátmányokat hagyták nekik. Viszont elfelejtette a dátumot átvésni a fán. Májusban az időközben hazaérkezett csapat vezetője visszatért ide, hogy újabb élelmet hozzon és megnézze, hogy Burkék visszaértek-e. Mivel a táborhely háborítatlan volt, a fán ugyanazt a vésést látta, ezért úgy gondolta, hogy Burke és Wills meghaltak és eszébe sem jutott, hogy kiássa azt, amit anno elásott, pedig akkor megtalálta volna a levelet. Később 6 alkalommal küldtek a környékre mentőakciót, de egyik sem járt sikerrel. Burke és Wills nem élte túl az expedíciót.

    Haddon Corner és a legyek
    Haddon Corner és a legyek

    legyek03legyek04Felkerestük azt a helyet, ahol Burke halt meg. Egy nagy Coolabah fa árnyékában. Ott is temették el, de később eljöttek érte, exhumálták és Melbourne-ben helyezték örök nyugalomra. Ezután elmentünk oda, ahol Wills halt meg. A korai felfedezők többnyire azért haltak meg, mert nem volt elegendő élelmük meg vizük. Kimerültek. Sokuknak skorbutjuk lett az egyoldalú táplálkozás és a friss zöldségek, gyümölcsök hiánya miatt. Csak szárított marhahúst és száraz kekszet ettek. Mivel nem ismerték úgy a tájat, mint az őslakosok, ezért a természet adta lehetőségeket (ehető bogyók, rejtett ivóvíz lelőhelyek, stb.)  sem tudták kihasználni. Burke amúgy sem ápolt jó kapcsolatot az őslakosokkal. Abban az időben Ausztrália még tűzzel-vassal irtotta őket, mint az amerikaiak az indiánokat. A dél-nyugatra indult csapatból csak egy ember élte túl az expedíciót, mégpedig Kings. Ő is csak azért, mert elment az őslakosokhoz és elfogadta a segítségüket, addig míg megérkezett a mentőexpedíció.

    Másnap elértük a harmadik államhatár sarkot a Cameron Corner-t, ahol mi már jártunk korábban. Szilviék hoztak egy “gyerek” pezsgőt, amit itt a saroknál lévő ausztrál zászló alatt pukkantottuk el, hogy megünnepeljük a sikeres sivatagi expedíciónkat. Tibooburra falucska kempingjében éjszakáztunk. Ha arra jártok ne hagyjátok ki a látogató központban kialakított igényes és ingyenes kis múzeumot. Nagyon érdekes, színvonalas a bemutató. Ráadásul itt van kiállítva az eredeti határjelző oszlop, amit a Cameron Corner-nél vertek le anno.

    Innen továbbállva megnéztük Milparinka-t, ami egy régi aranybányász falu volt. Charles Sturt, egy másik felfedező a csapatával a falutól nem messze a völgyben volt kénytelen 6 hónapot várakozni az extrém nyári hőség miatt. Sturt-nak ez volt a harmadik expedíciója. Az első kettővel a Macquarie és Murray folyót térképezte fel. Ezzel az utolsóval pedig a belső tengert kereste. De sosem találta meg, mert sosem létezett, csak ők gondolták úgy a csoportos madárvonulásokból következtetve. A Simpson sivatagig jutott, onnan vissza kellett fordulnia, mert nem találtak ivóvizet. Skorbutja lett, de szerencsére sikerült visszaszállítani őt Adelaide-be, ahol felépült. Ebben az utolsó expedícióban csak egy ember halt meg, Pooles. Felkerestük az ő sírját és a fába vésett évszámot is láttuk. Próbáltuk a kiszáradt patak mentén felkutatni Sturt táborhelyét, de tábla hiányában csak tippelni tudtunk. Aztán felmásztunk Sturt kőhalmához egy kisebb domb tetejére, ami csalóka volt. Azt hittük kis domb, de nem. Fent a domb tetején van egy nagy kőhalom, amit Sturt építtetett az expedíció tagjaival, hogy ne unatkozzanak, míg 6 hónapot vártak az esőre.

    Cameron Corner és a pezsgő bontás
    Cameron Corner és a pezsgő bontás

    CameronCorner1Az expedíció tagjai: Junior, Tehén, Tamás, Gábor, Szilvi, Kata, Papi

    Az expedíció tagjai: Junior, Tehén, Tamás, Gábor, Szilvi, Kata, Papi

    Pooles sírja
    Pooles sírja

    Sturt kőhalma
    Sturt kőhalma

    Gyaloglás lefele a kőhalomtól. A távolban középen jobbra az a két légypiszok Tehén és Junior.
    Gyaloglás lefele a kőhalomtól. A távolban középen jobbra az a két légypiszok Junior és Tehén.

    Farkincás felhő
    Farkincás felhő

    keriteskigyo_dombCipőfa

    Cipőfa

    Hazafelé az én listámon még három dolog szerepelt. White Cliffs, ami egy az egyben Coober Pedy. Ez is opálbánya, lyukak a földben. Aztán a  Mutawintji Nemzeti Park, ahol őslakos sziklarajzok vannak és a Mungo Lake Nemzeti Park, ami 17 kiszáradt tóból áll és a világörökség része. Itt találták meg 1974-ben a kb. 42 000 éves Mungo Man csontvázát és a kb. 20-26-000 éves Mungo Lady csontvázát, amin hamvasztás nyomai láthatóak. Így Afrikán kívűl ez a világ legrégebbi helye, ahol a “modern” ember feltűnt, illetve ez az első hely a világon ahol a korai hamvasztás nyomait felfedezték.

    Sajnos mindhárom nem fért bele. Sebaj, majd 1-1 hosszúhétvégével bejárjuk a kimaradt helyeket. Így csak White Cliffs-be jutottunk el.

    White Cliffs volt Ausztrália első hivatalos opálmezője, ahol 1889-ben kezdődött az intenzív bányászat. A hely azért más, mint Coober Pedy, mert itt a kréta korból származó tengeri fosszíliák (kagylók, csigák, belemniteszek, halcsontvázak) opalizálódtak. 1976-ban találtak egy teljes Plesiosaurus (tengeri hüllő) csontvázat, melyeknek egyes elemei (bordák) opálból vannak. A Sydney-i Múzeumban van kiállítva. Úgy tűnik nemsokára Sydney-be látogatunk…

    Egy másik ritka képződmény miatt is híres ez a hely. Sehol máshol a világon nem találtak még “ananász opált”. Nagyon ritka. Nevét a formájáról kapta. Egy tüskés kalcium karbonát kristályokból álló “gömb”, ami teljesen opalizálódott. Egy-egy ilyen “ananász opál” több 10 000 dollárt is érhet. Az a kisebb opál kagyló, amit tartunk a kezünkben pár száz dollár értékű. Nagyon szépek. Ausztrália az egyetlen olyan hely a világon, ahol opalizálódott állati és növényi maradványokat lehet találni. Találtam magyar vonatkozást is a White Cliffs-i opálra, de nem értem pontosan, hogy mit is takar a zárójeles rész: “All too frequently, at the turn of the 20th Century, White Cliffs opal was sold as Hungarian opal (an opal that had not been mined in quantity for almost a century!)” Ha esetleg valaki érti a vonatkozást, megmagyarázhatná. Picit mi is túrtuk a meddő kupacokat, titkon azt remélve, hogy kifordítunk egy opálos csigaházat, ahogy azt tette egy nyugdíjas néni korábban, de nem találtunk semmit.

    White Cliffs felülről (forrás: internet). Az a sok lyuk mind egy-egy opál bánya.
    White Cliffs felülről (forrás: internet). Az a sok lyuk mind egy-egy opál bánya.

    Pár száz dollár... $$$
    Pár száz dollár… $$$

    Opál "ananász"
    Opál “ananász”

    Még egy érdekesség a faluról. Aki idelátogat legyen nála elegendő ivóvíz és kenyér, mert úgy látszik, hogy az egyetlen helyi boltocska pofátlanul megpróbálja lehúzni a turistákat. Normál esetben a 10 literes “kocka” víz 3-4 dollár. Extrém esetben tényleg a semmi közepén mi már láttuk ezt a vizet 10 dollárért árulni, ami érthető, hiszen el kell odáig vinni. Tiszta sor, természetes, hogy ennyit elkérnek. Na de White Cliffs nincs a világtól annyira elzárva. A legközelebbi nagyváros 3 órányi vezetésre van. BoltosGizi ennek ellenére ezt a vizet 20 (!) dollárért árulta. Egy ilyen vizet, egy csomag szeletelt kenyeret és egy doboz margarint akart 35 dollárért eladni. Kifogytunk és nem a nagyváros irányába folytattuk utunkat, de ennek ellnére töröltettük a vásárlást, mikor megláttuk a blokkot és szépen visszapakoltuk a dolgokat a polcra. Cseppet vastagon fogott BoltosGizi ceruzája…

    Utolsó napunkat egy jó cselekedettel kezdtük. Menindee felé autóztunk, mikor éppen előttünk egy lakóautó defektet kapott. Sima autón se séta galopp a kerék csere, hát még egy nagy lakóautón. Főleg ha 70 körüli nyugdíjasok vezetik. Megálltunk segíteni. A három fiú 5 perc alatt lecserélte a sérült kereket úgy, hogy a bácsinak hozzá sem kellett érnie. Sajnos a pótkerék is siralmas állapotban volt. Mondtuk nekik, hogy ezzel nem jutnak messzire. Jobban teszik, ha visszafordulnak a nagyvárosba és megcsináltatják mindkettőt, mielőtt elindulnak vissza Queenslandbe, ami több 1000 km ide. Aranyosak voltak. Megadták a címüket, hogy ha arra járunk ugorjunk be hozzájuk.

    Kerékcsere után még beugrottunk egy útba eső nemzeti parkba. A Kinchega Nemzeti Park a Darling folyó mellett terül el. Hihetetlen jó kemping helyeket alakított ki a nemzeti park a magas folyópart tetején. Rálátni a lent kanyargó folyóra. Az egyes kemping helyek távol egymástól vannak. Mindegyikhez jár egy szépen kibetonozott tűzrakóhely is, mely kiváló bográcsozásra. Nem kizárt, hogy egyszer még eljövünk majd ide csak úgy kempingezni.

    A Darling folyón az 1870-es években virágzott a gőzhajó forgalom. Ezzel bonyolították le az áruszállítást. 1872-ben a P.S. Providence gőzhajó személyzete induláskor nem ellenőrizte le a vízszintet a gőzgépben. Jól felfűtötték, a bojler meg felrobbant. A kínai kuktát a robbanás felrepítette a magas partfal tetején lévő fák tetejére, aki később belehalt a sérüléseibe. A mai napig ott van a nagy vas gőzbojler a folyó partján. Megnéztük még a Kinchega birkanyíró állomás épületét is, mely 1875-ben épült és kitűnő állapotban maradt fent. Fénykorában 64 birkanyíró tudott egyszerre dolgozni. A megépítését követő első évben 73 ezer birkát nyírtak meg itt, ami 1421 bálányi gyapjút jelentett (egy bála 45 kg volt). Ezen a birkanyíró állomáson bálázó is volt, a bálákat pedig gőzhajókkal szállították el. Az állomás 92 éven át üzemelt. Ezalatt az idő alatt 6 millió birkát nyírtak itt meg, az utolsót 1967-ben. Úgy vélik ez a legnagyobb birkanyíró állomás a déli féltekén. A mai épület valamikor a duplája volt. Így is óriásinak tűnt a gyönyörű faépület, mikor bent sétáltunk.

    birkanyiro_allomasDélután ötkor úgy döntöttünk, hogy elindulunk haza. Kettévált a csapat. Szilviék Adelaide-től délre laknak, ezért nekik a legrövidebb út az volt, ha innen a Riverland felé Murray Bridge-n keresztül mennek haza. Mi meg Adelaide észak-keleti részén lakunk, így nekünk a Broken Hill-i útvonal volt a legmegfelelőbb. Részünkről hiba volt elindulni ilyen későn. Nem is értjük miért vágtunk neki, talán már szerettünk volna nagyon otthon aludni az ágyunkbam.

    Ez idő tájt itt korán sötétedik és ez együtt jár a kengurú invázióval. Tudjuk mi ezt jól. Ezért is igyekszünk úgy alakítani a dolgainkat, hogy ne kelljen sötétben vezetni. Hogy most miért kellett? Ne kérdezzétek. Ami megtörtént az megtörtént. Elütöttük életünk első, majd nem sokkal később második kengurúját is. Igen, mindjárt kettőt. Az első biztosan ottmaradt, a másik szerintünk csak megfejelte Junior fellépőjét az én oldalamon. Nagyon figyeltünk, mert hemzsegtek ezek az agyatlan jószágok. Ausztrália összes kengurúja ott ücsörgött az út szélén és arra vártak, hogy mi elhaladjunk előttük és akkor ők majd Junior elé vetik magukat kamikaze módjára. A 110-es megengedett sebesség helyett mi csak 60-nal mentünk és még így is megtörtént a baj. Sajnos az sem segített, hogy pontosan előttünk a hosszú, nyílegyenes úton ment le a Nap. Szóval nem sokat láttunk.

    Papi észrevette ugyan a balról beugráló kangát, fékezet is erősen, meg balra is rántotta a kormányt de ez sem volt elég. Az idióta kanga ekkor már a felező vonalnál járt. Megnyugodtunk, hogy átért időben, de ekkor megállt a felezővonalon és visszaugrott elénk. Kivédhetetlen volt. Junior középen, alul kapta el és ő volt az erősebb. Szerencsére semmi sem látszik a kocsin. A másik meg csak annyi volt, hogy csigatempóban haladtunk és a szemünk sarkából láttuk, hogy balról ugrásra készen áll valaki. De akkor mi már elhaladtunk mellette. Ez a kis hülye csakazért is kiugrott és az én oldalamon az ajtómnál lefejelte a fellépőt. Kis koppanás volt. Szerintünk ő csak picit beverte a fejét. Hajnali fél kettőre értünk haza ezzel a tempóval. Soha többet éjszakai vezetés… 🙁

    Nagyon jól sikerült ez a két hét. Elvileg a Simpson sivatagra hegyeztük ki az expedíciót, de tudtuk, hogy két hét azért sok lenne csak a sivatagban. Mivel most voltunk ott, ezért mindenki még hozzátette azt, amit a környéken szeretett volna megnézni. Így jutottunk el a felfedezők sarkalatos helyeire, ami Tamás vágya volt és így néztük meg az opalizálódott fosszíliákat, amikre meg én voltam kíváncsi. Mindenkit lenyűgözött Ausztrália ezen távoli, elhagyatott, de mégis szép szeglete. Alig várjuk a következő expedíciókat!

    A túráról visszaérve pár hét elteltével összejöttünk nosztalgiázni és képeket csere-berélni. Szilviék ekkor átadtak nekünk egy-egy pólót, amit kifejezetten erre az expedícióra készítettek a csapatnak. Úgy tervezték, hogy az indulásra készen lesznek és akkor majd mindenki felveheti őket a sivatagban, de nagyon elfoglaltak voltak, így csak utólag kaphattuk meg. De így még jobb lett, mert ha időben elkészülnek, akkor lemaradtak volna a póló vállán csücsülő legyek! Hiszen akkor még fogalmunk sem volt arról, hogy nekünk a Simpson neve egybe forr majd a legyekkel. Amúgy ha jól megnézitek a pólót, akkor észreveszitek, hogy ez nem ám csak két snassz terepjáró, hanem Tehén és Junior! Tamás valósághűen és részletgazdagon bedigitalizálta őket. Juniornak a fenekén van az egyik pótkereke és még a “pipája” is látszik. 🙂


    Simpson_polok

    A kéthetes sivatagi túra képei innen is elérhetőek. Most nem bajlódtam a képek feliratozásával, ne is keressétek.

    Kata

  • Egyéb

    50 = fél évszázad, irány Longreach!

    Papi a sárga karikában méretarány
    Papi a sárga karikában méretarány

    Ez a bejegyzés azért született, mert Papi 50 évvel ezelőtt megszületett. 🙂 Boldog Szülinapot Papi! Még legalább ugyanennyit!

    Útközben az első kempingben ünnepeltünk
    Útközben az első kempingben ünnepeltünk

    Aki ismer tudja, hogy mi nem vagyunk nagy ünneplők. Minden nap ugyanolyan. Nem vásárolgatunk egymásnak csetreszeket, hisz mindenünk megvan, amire szükségünk van. Inkább igyekszünk élményeket gyűjteni együtt. Így esett meg, hogy Papi kérésére két hétre elmentünk a Queensland-i Outback-be. Elvégre ő a szülinapos, most ő választott, én meg nem ellenkeztem. Mindegy, csak menjünk valahova. A túra Longreach városához igazodott, ahol a Qantas Ausztrál Légitársaság Múzeuma van egy 747-es Boeing repülőgéppel, na és persze több más géppel együtt. Papi ezt szerette volna látni. Én meg úgy gondoltam, ha már emiatt 2100 km-et autózunk, akkor csapjuk hozzá a dinoszauruszokat is, amik a környéken portyáztak úgy 95 millió éve.

    A biztonság kedvéért azért még három Nemzeti Parkot is felírtam a listára, de akkorák voltak a távolságok, hogy csak az egyikbe sikerült eljutnunk egy röpke fél órára, mert épp akkor szakadt le az ég.

    Nagyon nem szeretném kirészletezni a bejegyzést napokra, mert volt úgy, hogy két napot folyamatosan kocsiban ülve töltöttünk. Illetve voltak olyan múzeumok ahol 4-5 órát is elidőztünk. Egy fontos dolgot kiemelnék: ne menjünk ide nyáron! Nagyon meleg van. Tudtuk ezt, de nem volt választásunk. Ha novemberben született az emberfia, hát akkor novemberben utazunk. Mi lehet itt december-január környékén?! Még szerencse, hogy a kempingek 80 %-ában voltak medencék. Volt olyan nap, hogy este két órán át ücsörögtünk a mediben, hogy lehüljünk. Viszont ismét sikerült egy iskolaszünet-mentes időszakot elcsípnünk. Alig találkoztunk emberekkel. Voltak olyan vezetett túráink, ahol csak mi ketten voltunk. Nem kell ecsetelnem, hogy ez mennyire jó volt.

    Az útvonalunk feketével, a kis kék háromszög meg a dinoszaurusz-háromszög
    Az útvonalunk feketével, Longreach volt a cél, plusz a kis kék háromszög, ami a dinoszaurusz-háromszög

    A Queensland-i Outback-ben összesen 6055 km-et vezettünk le. Hajnali négykor keltünk, ötkor már úton is voltunk. Úgy kétszáz kilóméterre lehettünk Adelaide-től, amikor sűrű köd szállta meg a környéket. Vagy 50 méter volt csak a látótávolság. Szitkozódtunk is rendesen, de csak addig, amíg a ködből kibukkanva meg nem pillantottuk életünk első fehér szivárványát. Épp pár hónapja olvastam róla véletlenül egy cikket, ezért tudtam egyből, hogy mit is láttunk. A fehér szivárványt egyébként köd-szivárványnak is nevezik. Ritkán látható légköroptikai jelenség. Leginkább ködös időben figyelhető meg. A szivárványtól eltérően azért nem tűnik nagyon színesnek, mert a levegőben lévő, a fényt megtörő vízszemcsék sokkal kisebbek, mint eső esetén, a fény nem tud tökéletesen alkotóelemeire bomlani. Szerencsések vagyunk, jó időben voltunk jó helyen.

    Fehér szivárvány
    Fehér szivárvány

    Az út nagy részét a Barrier és Mitchell (Matilda) Highway-en tettük meg, amit én egyes számú főútként kategórizálnék. Kétszer egysávos út, 100-110 km/órás megengedett maximális sebességgel. Visszafelé igyekeztünk más belsőbb utakon visszavezetni, mert ez a Highway igencsak veszélyesnek bizonyult. Ha valaki járt már arra, tudja miről beszélek.

    A Highway egy mészárszék. Száz méterenként (!) egy elcsapott kenguru, kecske, bárány vagy tehén. A tetemek különböző oszlási fázisban, vértócsa és több száz méteren húzott vércsík mindenfelé. A tetemeken 15-30 (!) lakmározó fekete varjak vagy sólymok. Borzasztó látvány volt. Utaztunk mi már Ausztrália belsejében többször is, láttunk elütött állatokat, de nem ennyit. Ráadásul ezen a szakaszon jó pár száz (de szerintem jóval ezer fölött is lehet a számuk) vad kecskék legelnek az út és a kerítés között. Az autósok meg 110-el tépnek. Csodálkozom, hogy nem történnek nagyobb balesetek, csak állatáldozatok vannak. Nagyon balesetveszélyes!

    A helyi önkormányzat ezt még megfejelte azzal a “szuper” ötlettel, hogy a felújításra váró szakaszokat, amikről lenyúzták már az aszfaltot és felszórták murvával, na azt belocsolják, hogy ne poroljon. Kisebb tócsákat létrehozva ezzel, ami adja magát a bóklászó bárányoknak, kecskéknek. Jééé, víííííz. Itatóóóó. Gyerünk inni. A csürhe csapatostul felcsődül a tócsákhoz. Csoportok álldogálnak az út közepén. Te meg jösz 110-el. No comment. Mi a következő állatokkal kerültünk összetűzésbe az utakon: bárány, kecske, róka, ló, tehén, kenguru, emu család, varjak, sólyom, sas, varánusz gyík. Ezek mind átszaladtak, vagy komótosan átsétáltak előttünk. Papi és Döme nagyon jól kezelték a szituációt és szerencsére egyet sem csaptunk el.

    tehenek, emuk, bébi emuk, varjak-sasok, kecskék, bárányok
    Tehenek, emuk, bébi emuk, varjak-sasok, varánusz, kecskék, bárányok

    Útban Charleville felé az ember akaratlanul is elhalad egy katasztrófa helyszíne mellett. 2014 szeptember 5-én egy 53 tonna ammónium-nitrátot szállító teherautó kigyulladt, majd nem sokkal később fel isrobbant. Ez volt Ausztrália történetében az eddigi legnagyobb közúti robbanás. Egy kilóméteres sugarú körben minden elpusztult. A főút hídja és a vele párhuzamosan futó 1897-ben épült vasúti híd is megsemmisült. Még 30 km-es távolságban is érezték a robbanás erejét.

    Charleville-be beérve megnéztük a meteorológiai ágyúkat. Érdekesek voltak, mert mi még sose hallottunk ilyen szerkezetről. Az 1902-es év a leghosszabb szárazság éve volt Queensland államban. Egy osztrák tudós Albert Stiger fejlesztette ki 1880-ban ezeket a 4 méter magas acél ágyúkat. Abban az időben több mint 6000 helyen használták Európa szerte, főleg arra, hogy elhárítsák a jégesőt. Itt Ausztráliában egy helyi meteorológus-mókus kitalálta, hogy akkor ő majd ezzel az ágyúval esőre kényszeríti a felhőket. Le is gyártottak 13 ilyen ágyút és Charleville környékén felállították őket. A terv az volt hogy függőlegesen belelőnek a felhőbe és ettől majd esni kezd az eső. Hát nem működött a nagy terv. Több ágyú felrobbant az elsütéskor, így Queensland állam le is állt a gyártással, a meglévőket pedig bezúzta, csak egy pár maradt mutatóba.

    A megmaradt meteorológiai eső-ágyúk
    A megmaradt meteorológiai eső-ágyúk

    Az 58 fokos artézi forrás
    Az 58 fokos artézi forrás

    Black Stump, a fatuskó amire a műszert állították
    Black Stump, a fatuskó amire a műszert állították

    Boabfa
    Boabfa

    Blackall városát elérve először megnéztük a “Black Stump” néven elhíresült fatuskót. Ezt a tuskót használták az 1886-as queenslandi felmérések során a földmérők. Erre állították fel a műszert és innen végeztek hosszúsági és szélességi megfigyeléseket, hogy pontosítani tudják a már meglévő felméréseket. Innen átautóztunk Ausztrália egyetlen még működő gőzzel hajtott gyapjúmosó gyárába. Az üzemet 1908-ban építették és 1978-ban zárták be végleg, majd 2002-ben felújították, múzeummá alakították és megkapta a Nemzeti Örökség címet is.

    Ez az üzem nagy szerepet játszott a környéken élők életében. Munkát adott. Itt nyírták a birkákat, mosták tisztára gyapjút és bálázták. Mosáshoz a 900 méter mélyről feltörő 58 fokos artézi vizet használták. Ausztrália belső területein nagyon nehéz édesvízhez jutni, ha nem lenne ez az artézi víz, nagy bajban lennének az itt élők.  Azt tudtátok, hogy az itt lévő artézi víz telep/bázis a világ legnagyobb és legmélyebb artézi víztelepe? Én se tudtam. A blog íráskor bukkantam rá. TúravezetőJózsi azt mondta, ha magától jön fel a víz a kutadban, akkor ingyen van, ha szivattyúzod, akkor fizetni kell a vízért. Érdekes. Amúgy az üzem bemutatása nagyon jó volt. Hihetetlen gépezet-komplexumot találtak ki az okosok. Érdemes megállni és megnézni ezt a múzeumot.

    Elértünk Longreach-be, a Qantas múzeumba. Látnotok kellett volna Papi fejét mikor meglátta a Boeing 747-est…

    Ilyen volt a feje egész nap
    Na ilyen volt a feje egész nap

    A Qantas a világ második legrégebbi légitársasága. 1920 november 16-án regisztrálták be és eredetileg Winton városa (ami itt van Longreach-től nem messze) a szülőhelye, de 1921-ben átköltöztek Longreach-be. Még ma is áll az a hangár, ahol legyártották az első Qantas gépet, igaz az még vászonfedeles volt.

    Többféle múzeum belépő közül lehet választani. Gondolhatjátok Papi melyiket választotta… azt ami mindent lefed. A világon két olyan hely van, ahol kisétálhatsz egy Boeing szárnyára: itt Longreach-ben és Dél-Afrikában. Az utolsó kis mütyűr csavart is megmutató túra 2,5-3 óra hosszú. Na mi erre mentünk. Tartottam attól, hogy én halálra unom majd magam. Repülőgépek, adatok, tények, még több repülő, gombok, lámpák, bla-bla-bla. De nem. Atyaég! Nagyon jó kis túra volt. Kifogtuk Nick-et túravezetőnek. Hihetetlen volt az ürge. Repülés és repülőgép fanatikus. Nem a betanult szöveget nyomja. Saját magát képezte tovább és nem volt olyan kapcsoló a pilótafülkében vagy a gépeken, amit ne ismert volna. És higyjétek el a pilótafülke majdnem olyan, mint egy űrhajó belseje. Én még ennyi gombot, kapcsolót, kart nem láttam egy helyen. Jegyzetelni nem volt idő, na meg ki tudott volna 3 órán keresztül irogatni, így megpróbálok visszaadni 1-2 érdekességet, amire emlékszem. A túra végén kérdeztem Nick-et, hogy esetleg megvan-e, megkapható-e kinyomtatva az amit itt leadott, de mondta, hogy sajnos nem, mert rengeteg kutatói munka is van benne, ami szellemi termék. Így csak a halványuló emlékeimre támaszkodhatok.

    Az 1923-ban épült qantas hangár, ahol az első gépet gyartották. Akkor és most.
    Az 1923-ban épült qantas hangár, ahol az első gépet gyartották. Akkor és most.

    Kezdjük a Boeing 747-essel. Ha nem tűnt volna fel a képeken, akkor most szólok, hogy ennek a gépnek 5 motorja van. :o) Ha-ha-haaa. Az ötödik csak potyautas. Ezt a gépet úgy alakították ki, hogy képes legyen egy extra motor szállítására. Ha valamelyik gépnek valahol a világban elromlik a motorja, akkor ezt rövid időn belül orvosolni tudja. Viszi az utasokat és ugyanazzal a “mozdulattal” alkatrészt is szállít. A gép hasán, ha villog a piros lámpa arra figyelmeztet, hogy a motorok működnek, be vannak kapcsolva, legalábbis minimum az egyik. Nehogy beszippantson egy földi személyzetet, aki a gép körül tevékenykedik.

    Aztán kis evaporáló pipák vannak a gép hasán. Abban kiegyezhetünk, hogy a WC-k tartalmát nem a levegőben ürítik ki, mint ahogy azt sok összeesküvés-elmélet terjesztő gondolja. Ezt tartályba gyűjtik. De a kézmosó vizet felhevítik és a gép hasán lévő csöveken távozik gőz formájában. Nick elmagyarázta a gép külsején lévő összes érzékelőt. Mik azok, mit mérnek stb… Tényleg mindenhova bekukkanthattunk. Egy-két helyen még a belső burkolatokat is megbontották, hogy láthassuk milyen csövek, huzalok futnak szerteszét. Láttuk a fekete dobozt is, ami narancssárga színű és 1957-ben egy ausztrál fejlesztette ki. Voltak korábbi próbálkozások 1939-ben és 1942-ben is, de azok még csak a műszerek adatait tudták rögzíteni. David Warren 1956-ban viszont megalkotta azt, ami már a pilótafülkében elhangzottakat is tudta rögzíteni. Sajnos az Ausztrál Repülésügyi felügyelet figyelmét elkerülte David találmánya, az angolok és az amerikaiak lecsaptak rá, és elkezdték gyártani.

    A túra részeként beülhettünk a pilótafülkébe. Papi volt a pilóta, én a másodpilóta. A “kapcsolótábla” döbbenet. Bár Nick azt mondta, hogy manapság már mindent a számítógép irányít, így a pilóták mögötti fedélzeti mérnök szinte elvesztette a munkáját. Ráadásul a repülést a robotpilóta vezetei, a kapitány csak a fel-és leszállásban vesz részt, na meg persze, ha valami gikszer van, akkor közbelép. A pilótafülkén kívül még beleállhattunk a repülőgép motorjába és sétálhattunk a szárnyán is. Fel-le ugrálással Nick demonstrálta, hogy mennyire flexibilisek a szárnyak. Van olyan gép (a Dreamliner), aminek a szárnya vége fölfelé és lefelé is 7-7 métert képes mozogni, azaz összesen 14 métert. Már-már olyan, mint a szárnyát csapkodó madár.

    Bal felső kép ahol a koszos vizet elgőzösitik, jobb alsó kép a kis piros lámpa, ami jelzi, hogy a motorok működnek vagy sem
    Bal felső kép ahol a koszos vizet elgőzösítik, jobb alsó kép a kis piros lámpa, ami jelzi, hogy a motorok működnek vagy sem

    A zöld váz mögött láthatóak a Boeing mechanikus huzaljai, ma már nem így irányítják a gépeket. Jobb alsó narancssárga doboz a fekete doboz.
    A zöld váz mögött láthatóak a Boeing mechanikus huzaljai, ma már nem így irányítják a gépeket. Jobb alsó narancssárga dobozok a fekete dobozok.

    qantas4 qantas5

    qantas1

    A Boeing 747-es szárnyán
    A Boeing 747-es szárnyán

    Papi a pilóta, én a másodpilóta
    Papi a pilóta, én a másodpilóta

    Miután kivégeztük a 747-est, jött a 707-es Jet. Nick elmondta, hogy ezt a Jet konstrukciót nagyon szerették az emberek. Sok gazdagnak lett ez a magángépe. A gyártó a kezdetek kezdetén készített egy 707-es magángépet egy arab sejknek, abban az időben (nem emlkészem melyik évben, de mintha 30-40 évvel ezelőtt) 51 millió dollárért. Hálószoba, fürdőszoba, társalgó, minden volt benne, mint egy földi házban. A mosdókagylók 24 karátos aranyból voltak. Viszont elkövetett egy hibát, az ülőgarnitúra bőrfelületét disznóbőrből készítette. A sejk azt mondta, hogy így neki nem kell. A cég majdnem csődbe ment emiatt. Mondjuk azt nem értem, hogy miért nem kapták ki egy mozdulattal a szófát, fotelokat és dobták ki, majd miért nem tettek bele egy nem diszóbőröset…?! Végül fillérekért vette meg egy amerikai milliomos – mesélte Nick.

    A múzeumi példány Boeing 707-es a legelső jet, amit Ausztráliában regisztráltak . Ezzel a géppel még Michael Jackson is többször utazott, amikor Jackson Five-ként koncerteztek. Aztán annyira megszerette, hogy vett egyet magának. John Travoltának meg az utoljára legyártott példány van meg ebből a géptipusból. Tíz napig tartott hazarepültetni a gépet a múzeumba Angliából, mert már nem volt olyan jó állapotban. Útközben “összefutottak” Travolta-val és készítettek egy olyan képet a kifutón, hogy a Qantasi legelső és a “szalagról” lejövő legutolsó Jet két orra majdnem összeér. Furcsa érzés volt végigsétálni egy magángép belsejében. Valószínű (inkább tuti biztos), hogy soha többet nem lesz alkalmunk ilyen “rongyrázásban”. Lehetőségünk volt bekukkantani Gazdagékhoz. A csoport, amit Nick vezetett 2×2 főből állt. Király! A belépővel még a múzeumot is végig lehet nézni, így több mint 4 órát töltöttünk el ott. De szerintünk megérte az árát, főleg ha sikerül kifogni Nick-et! Csak ajánlani tudjuk.

    Ez volt a 707-es magángép
    Ez volt a 707-es magángép

    Ezzel véget is ért Papi része. Jöjjenek a dinoszauruszok! Bár szerintem az 5 dinó-múzeumból (cseppet se vagyok önző) volt 1-2, ami Papinak is nagyon teszett. Mivel mi tudtuk, hogy mind a 4 múzeumot meg szeretnénk nézni a “Dinó-háromszögben”, ezért rákérdeztem a kombinált jegyre. Volt nekik. Így 15 dollárt lehet spórolni per fő. A kombinált jegy 95 dollár, külön-külön meg 25+5+25+55=110. Sok kicsi sokra megy alapon. Sajnos az ötödik múzeum nem esik bele ebbe a kombinált jegybe, mert az messzebb van a “Dinó-háromszögtől”. Ide 30 dollár a belépő, amit sokallottam, de erről majd később. Azért nevezik dinoszaurusz-háromszögnek, mert a három város, ahol a múzeumok elhelyezkednek egy háromszöget adnak ki.

    Csak óvatosan! Bóklászó dinoszauruszok!
    Csak óvatosan! Bóklászó dinoszauruszok!

    Kezdjük a legjobbal (Lark Quarry), ami ráadásul az első volt a sorban. Ezért 110 km-et kell egy elég rossz minőségű földúton zötyögni. Oda-vissza 220 km és kb 3 óra el is megy rá, plusz egy óra a múzeumra, plusz ha még túrázni is szeretnénk a két kiépített ösvényen a múzeum körül. Szóval majdnem egy egynapos móka. A parkolót és a múzeumot egy kb 50 méter hosszú híd köti össze. A hidat úgy alakították ki, hogy a földtörténeti időben visszafelé utazzunk. A híd eleje a jelen és ahogy sétálunk a múzeum felé ismertető táblák jelzik, hogy hány millió évnél járunk, az épp melyik földtörténeti kor és ott milyen élőlények éltek. Amikor átérünk a híd túlsó végére 95 millió évvel ezelőtt vagyunk egy tó partján (a híd alatt volt a tó). Abban az időben itt buja erdő volt, tóval és rengeteg patakkal. Most pedig ha megnézitek a képeket kietlen, száraz, vörös sziklák.

    Lark Quarry, a dinoszaurusz lábnyomok
    Lark Quarry, a dinoszaurusz lábnyomok. Sűrű erdőt és a völgybe egy tavat képzeljünk el.

    A leletke egy darabját 1960-ban a helyi farmer találta meg. Véletlenül felfordított egy szikladarabot és a másik oldalán egy 3 ujjú lábnyomot vett észre. Először azt hitte csirke lábnyom. 1971-ben tudósok jöttek el hozzá a queenslandi múzeumból, mert hallották, hogy talált valami érdekeset. Kiderült, hogy ezek nem csirkék, hanem dinoszauruszok. 1976-ban önkéntesek kíséretében a múzeum megkezdte a feltárást. 18 hónapig tartott. Nehezítette a munkát, hogy mindentől távol esett, szélsőséges időjárás (nagyon meleg) volt és szinte nem vezetett út oda. Láttunk mi már ősállat lábnyomokat Ipolytarnócon, de ez más.

    Háromféle dinoszaurusz lábnyomot lehet itt látni. A teória alapján 95 millió évvel ezelőtt 150 kistestű (csirke és strucc méretű) növényevő dinoszaurusz iszogatott a tó partján. A fák mögül egy T.Rex-hez hasonló húsevő dinó figyelte őket, majd kirohant, hogy elkapjon egyet-kettőt ebédre. A pánik, a menekülés, a terror az, ami itt “belefagyott” a kőzetbe. Egyenlőre sehol a világon nem találtak ehhez hasonló lábnyomokat. Látszik, ahogy a nagy húsevő dinó beront a csorda közé, az utolsó lábnyomok távolsága rövidebb, mint az első 6-7 darab. Ekkor lassult le, kisebbeket lépett, jobbra-balra nézett, irányt váltott, kereste kit kapjon el. Ezek a lábnyomok picit megcsúsztak, elmosódottabbak. Próbálta magát stabilizálni a sárban.  Az elsőkből a tudósok még a sebességét is ki tudták kalkulálni. H-i-h-e-t-e-t-l-e-n látvány volt! Én még libabőrös is lettem. Négy év geológiai suli után most  először éreztem azt, hogy de kár, hogy nem ezen a vonalon haladtam tovább. Sebaj, a rajongás megmaradt, szerintem nyugger koromban is gyűjteni fogom a “kavicsokat”. A csirke méretű lábnyomok hegyesek, a strucc méretűé legömbölyítettek és a nagy 50 centiméteresek pedig a ragadozóé.

    Az internetről letöltött magyarázó kép
    Az internetről letöltött magyarázó kép

    A mi képünk a három különféle dinoszaurusz lábnyommal
    A mi képünk a három különféle dinoszaurusz lábnyommal

    LarkQuarry4A lelőhelyen több mint 3300 láblenyomatot számoltak össze. Mi ketten voltunk csak és addig maradtunk, ameddig akartunk. Gizi elmondta azt is, hogy ahhoz, hogy ilyen jó állapotban megmaradjanak rengeteg véletlen egybeesésnek kellett megtörténnie. És itt ez mind teljesült. Félelmetes. Először is a tó partján lévő sár állaga pont jó volt. Nem túl puha, mert akkor “elfolytak” volna a lábnyomok, és nem túl kemény. A nap nem sütötte a nyomokat túl sokáig, így nem száradtak ki és nem töredeztek/repedeztek szét. Nem volt nagy vízmozgás, ezért a nyomok nem mosódtak el. Két-három nap elteltével be is temetődtek.

    Ráadásul a nyomokat egy vékony (pár mm vastag) vas-oxidos réteg is fedi, ami megkönnyítette a feltárást. Ahogy pattintották szét a sziklákat, azok pont ennél a “vas” rétegnél nyíltak szét és ezáltal épen maradtak a nyomok. Kb fél méterrel ezen réteg felett és pár millió év elteltével egy újabb lábnyomos réteg rakódott le, de arra nem került ebből a vas-oxidos rétegből. Ezért azokat a lábnyomokat nem tudják ennyire egyszerűen és szépen kifejteni. A képen látható még két párhuzamos csík is megkövesedve. Mi van? Lovaskocsi a dinoszauruszi időkből??!! :-o) Ha-ha-haaa. Egyből rákérdeztem Gizinél, hogy mi ez. A tudósok úgy gondolják, hogy ezek kidőlt fák/rönkök/gallyak lehettek, amik szép lassan csúsztak lefele a tó partján a sárban/agyagban. Gizi az Észak-Amerikában lévő vándorló kövekhez hasonlította a jelenséget. De jó lenne, ha tudnánk az időben utazni! Ja és a Jurassic Park című film készítésekor eljöttek ide a készítők, hogy tanulmányozzák a lábnyomokat.

    Itt látható az a vékony vas-oxid réteg, ami miatt ilyen jól fennmaradtak a lenyomatok
    Itt látható az a vékony vas-oxid réteg, ami miatt ilyen jól fennmaradtak a lenyomatok

    A Hughenden-i múzeum nem nagy durranás. Mondjuk erre a belépő árából is következtethettünk volna. Öt dollár. Egy nagy raktárépület-szerűségbe felhalmoztak mindenféle fosszíliát. A legnagyobb bajom az volt, hogy mindenhonnan (Chille, Mexikó, Amerika, Oroszország, Kína…stb) összevásárolt leletek voltak összekeverve helyiekkel. Voltak szép és érdekes példányok is, de picit hangulat romboló volt, de ez az én véleményem.

    fossziliak5
    Hughenden-i múzeum, a közelben talált Muttaburrasaurus csontváza

    Hughenden-ben ésRichmond-ban még a kukák is ősállatok vagy dinoszauruszok.

    Harmadik volt a Richmond-i múzeum. Ez is kihagyhatatlan és itt a környéken talált fosszíliák vannak kiállítva. Rengeteg! 1150 különleges tengeri fosszília, merthogy ez a múzeum csak a tengeri ősállatokról szól. 100 millió évvel ezelőtt Ausztráliának volt egy sekély beltengere, amiben hemzsegtek az élőlények. Itt találták meg Ausztrália legszebb és legteljesebb tengeri fosszíliáit. A múzeumban látható “Penny” a plezioszaurusz, “Wanda” Ausztrália eddig megtalált legnagyobb fosszílis hala és “Krono” Kronosaurus queenslandicus a 10 méter hosszú hüllő, aminek az állkapcsa 1,6 méter és a világ egyik legteljessebb fosszíliája (felnőtt példányok álkapcsa a 2,7 métert is elérhette). Amúgy a leghíresebb Kronosaurust is itt találták meg Richmond mellett 1926-ban, majd átszállították amerikába a Harvard egyetemre. 25 évbe telt amíg kipreparálták a kőzetből. Mindezek mellett rengeteg teknős, ammonita, hal, szárnyas gyík (Pterosaurus) és más egyéb ősi tengeri állat maradványai láthatóak igen jó állapotban. A Plezioszaurusz csontjain például két abnormalitást is felfedeztek. Egyet az állkapcsán, egyet a nyaki csigolyán, amit arra fognak, hogy valamiféle ragadozó kaphatta el a nyakát, de túlélte a támadást.

    A 100 millió évvel ezelőtti beltenger mérete
    A 110 millió évvel ezelőtti beltenger mérete, a narancssárga háromszög a dinoszaurusz-háromszög

    A richmondi múzeum bejárata
    A richmondi múzeum bejárata

    Tengeri fosszíliák (ammonita, teknős, hal)
    Tengeri fosszíliák (ammonita, teknős, hal)

    fossziliak13

    Penny a Plezioszaurusz

    fossziliak10

    Wilson
    Wilson a Platypterygius

    Wanda
    Wanda a Cooyoo fish

    A várostól nem messze két helyen is lehet fossziliák után kutatni. Cápafogakat, kagylókat, csigákat lehet találni. A szerencsésebbeknek nagyobb “hal” is akad a horgára. 2014-ben egy négytagú család nyaralt ezen a környéken és ha már itt voltak, kimentek az egyes számú “kutató” helyre. A 7 éves kislány mondta, hogy itt túrjunk. A család elkezdett kapirgálni. Az apuka észrevett egy hokikorong alaku valamit egy szikladarab alatt. Óvatosan továbbtúrtak, újabb hokikorong, majd egy állkapocs-csont és fogak szanaszét. Ekkor szóltak a múzeumnak, akik 4 hónapig pucolták le a kőzetet róla. Egy Platypterygius-t találtak, a csontváz itt van kiállítva a múzeumban és a család nevezhette el, a Wilson nevet kapta.

    Richmond környéke nemcsak tengeri élőlényekben bővelkedik, hanem Moon Rock (Hold kő) is található errefele szépszámban. Ne örvendjünk annyira, nem a Holdról “lepotyogott” kövekről van szó. Semmi köze az igazi Hold-hoz. Szerintem a neve az alakja miatt kapta a Hold jelzőt, mert olyan tökéletes gömb, mint a telihold. Ezek a kövek 100 millió évvel ezelőtt az Eromanga tenger fenekén képződtek hasonlóképpen mint az igazgyöngy a kagyló belsejében. Valamiféle tárgy (kagyló, csont) köré kalcium karbonát koncentrálódott, majd nőttön-nőtt a lerakódás körülötte, mígnem tökéletes gömbök képződtek. Méretük a golf labda és a kocsi mérete között mozog. Szerettünk volna egy labda méretűt hazahozni, de nem volt időnk a “vadászatra”. Ami késik nem múlik, télen úgyis visszajövünk ide gyűjtőútra. Szeretnénk egy kicsit ősállatok, opál és Hold-kő után kapirgálni. A nagy meleg miatt nem tudtunk elegendő időt szánni rá.

    Moon Rocks
    Moon Rocks

    Az utolsó múzeum a Dinoszaurusz-háromszögben az Australian Age of Dinosaurs Winton mellett. Erről a benyomásunk olyan 50-50, jó is volt meg nem is. Többre számítottunk a 3 órás túra alatt és sokalltuk az 55 dolláros belépőt. A múzeumot megálmodó ürge, aki egy juh farmer és talált 1-2 csontot a földjén, úgy gondolta, hogy akkor ő most itt felépít egy Természettudományi Múzeumot, merthogy igazából nincs ilyen múzeuma Ausztráliának, mondta a túravezető. Ezért most ő a várostól 25 km-re talált egy szép helyet és ott elkezdte építgetni a komplexumot. Most még nem nagy durranás, ezért nem értjük a horribilis belépőt. A túra egy kanyon túrával kezdődik. Minibusszal elvisznek a kanyon bejáratához, ahonnan gyalogosan járjuk be a kanyont egy kiépített pallón. A túravezető elmondja azokat az infókat, amit már a többi múzeumban magunkba szívtunk. Az egyes pontokon pedig fém szobordinoszauruszok mutatják meg magukat. Az egyik ilyen szoboregyüttes a már korábban megtekintett Lark Quarry lábnyomos életkép megelevenítése. Az egyetlen pozitívum, hogy a kanyon nagyon szép.

    Dinoszaurusz kanyon
    Dinoszaurusz kanyon

    DinoKanyon1

    Lark Quarry-ből ismert életkép. Menekülnek a kis növényevő dinoszauruszok.
    Lark Quarry-ből ismert életkép. Menekülnek a kis növényevő dinoszauruszok.

    A vadász
    A vadász

    Rosszkor rossz helyen...
    Rosszkor rossz helyen…

    Második része a túrának, hogy bevisznek a laborba, ahol a dinó csontokat preparálják. Na ez mondjuk érdekes volt. Itt elmondták, hogy ha időben befoglal az ember, akkor két extra túrára is el lehet menni. Az egyik, hogy kivisznek a kutató területre és ott lehet dinó csontok után kaparászni a “nagyemberekkel”. A másik, ha elmúltál 12 éves, akkor a laborban preparálhatod az igazi dinó csontokat olyan speckó eszközökkel, amilyeneket a fogorvosok használnak. A végén még egy bizonyítványt is kapsz, hogy akkor Te egy “profi” preparáló lettél és önkéntesként vagy alkalmazottként dolgozhatsz a múzeumnak. Nagy szükség van preparálókra, mert rengeteg dinoszaurusz csont vár arra, hogy kifejtsék. Gizi elmondta, hogy minden évben CSAK három hetet ásnak terepen. Egy nagyobb csont (koponya vagy comb csont) preparálása ugyanis kb 3 évig tart. Ha többet ásnának ki belefulladnának a fosszíliákba. Volt a laborban egy Józsi, aki egy hatalmas növényevő dinó lábujját preparálta már 3 hónapja és azt mondta 1-2 héten belül meglesz vele. Rengeteg maradvány van a környéken.

    Preparálásra váró csontok a védő gipszburkolatban. Azonos színek egy dinoszauruszhoz tartozó csontok.
    Preparálásra váró csontok a védő gipszburkolatban. Az azonos színek egy dinoszauruszhoz tartozó csontok.

    A csóka már három hónapja kaparássza egy dinoszaurusz lábujját. Még 1-2 hét és meglesz...
    A “Csóka” már három hónapja kaparássza egy dinoszaurusz lábujját. Még 1-2 hét és meglesz…

    Igazi, nem másolat!
    Combcsont. Igazi, nem másolat!

    A harmadik része a túrának egy állandó hőmérsékleten tartott szoba, ahol pár érdekes dinó csontot tartanak. Nem replikákat, eredeti csontokat. “Banjo”-t, Ausztrália legteljesebb húsevő dinoszaurusz csontvázát és “Matilda”-t az óriási növényevő sauropodát. Az érdekessége ennek a két dinónak az, hogy egymás mellett találták meg a két csontvázat. A teória az, hogy a nagy növényevő csapdába esett az agyagos-mocsaras talajban, a “kis” húsevő meg úgy gondolta, hogy akkor egy jót lakmározik belőle. Odaszaladt, a nagy még az utolsókat rúgta és a farkával odacsapott, hogy takarodj. Ezzel agyon is csapta a húsevőt és mindkettőjük csontváza megmaradt. Az itt bemutatott csontok amolyan etalon csontok. Ha bárhol a világban találnak ehhez hasonló fosszíliákat, akkor azokat ezek alapján azonosítják be.

    Az ötödik dinó-múzeum távolabb esik a dinó-háromszögtől. Ezt azért látogattuk meg, mert itt van kiállítva Ausztrália legnagyobb dinoszaurusza, amit Eromanga falu közelében találtak meg. Eromanga Ausztrália legtávolabbi városa a tengertől. Ez a múzeum is vegyes érzéseket váltott ki belőlünk. Jó volt, de nem annyira, hogy 30 dollárt megérjen. Többre számítottunk. Itt van Ausztrália legnagyobb dinoszaurusza, Cooper. Csak a combcsontja 2,2 méter hosszú. A teljes állat 30 méter hosszú és 6-7 méter magas volt és a Titanoszauruszok csoportjába tartozik. Ide tartoztak a legnehezebb élőlények, amelyek valaha jártak a Földön és “Cooper” benne van a világ tíz legnagyobb dinoszaurusza között. Nála már csak az Argentínában megtalált Argentinosaurus nagyobb, neki a combcsontja 2,4 méter hosszú.

    A múzeumban jelenleg három nagy titanoszaurusz dinót preparálnak: Cooper-t, Zac-et és Tom-ot. Cooper-nek eddig 10%-át, Yac-nek 60%-át találták meg. Vicces, hogy a terepről behozott, gondosan gipszbe betekert fosszíliákat színekkel jelölik. Egy dinóhoz egy szín tartozik és mindig adnak egy nevet a dinóknak, így könnyebb hivatkozni rájuk. Meg szerintem így sokkal személyesebb, közvetlenebb mikor beszélnek róluk. A múzeum csak egy nagy raktárhelyiségből áll, ahol 1-2 csont van kiállítva, meg ahol a preparálás folyik. Van egy elzárt szoba, ahol az igazi “kincseket” őrzik. Cooper eredeti combcsontját és még sok más gyönyörű állapotban fennmaradt csontokat. Egy baj van, tilos fényképezni. Mi van? Harminc dollárért??!! Cseppet kiakadtam, hogy mire ez a nagy titkolódzás. Hiszen még az előző helyen is, ahol az etalon csontokat tartották lehetett fényképezni. Akkor itt miért nem? Mert nem és kész. Punktum. Na ezért nem adtunk csak másfél csillagot az ötből erre a helyre.

    Cooper a Titanoszaurusz. A jobb oldali képet a túravezető készítette. Fényképész zseni...!!!
    Cooper a Titanoszaurusz. A jobb oldali képet a túravezető készítette. Egy zseni… csak a lényeg maradt le majdnem…

    gaddhghg
    Diprotodon fogak, Pleisztocén korból (2,5 millió – 30 000 év)

    A Porcupine Hasadék volt az egyetlen nemzeti park, amit meg tudtunk látogatni. A többi egyszerűen nem fért bele az időbe. Ezt is csak kutyafuttában láttuk, mert mikor odaértünk épp akkor szakadt le az ég. Dörgött, villámlott és dézsából ömlött az eső. Gyors kinéztünk a kilátóról a hasadékra, de le már nem tudtunk mászni a hasadék aljára. Fél órát ácsorogtunk az esőházban, vártuk hátha kitisztul és le tudunk menni, de nem volt szerencsénk. Mindenesetre felülről is lenyűgöző látványban volt részünk. Ezt a kanyont úgy is hívják, hogy Ausztrália Grand Kanyonja. Hasonló az amerikai Grand Kanyonhoz, csak kicsiben. Itt is egy folyó vágta bele magát a a több millió évvel ezelőtt lerakódott üledékes kőzetbe. Nyolc réteget sikerült megkülönböztetniük a tudósoknak a 40-50 méter mély kanyonban. A kanyon legszélesebb pontján van egy piramis nevű képződmény, ehhez szerettünk volna legyalogolni. Úgy néz ki van még mit bepótolni ezen a környéken.

    PorcupineGorge1PorcupineGorge2PorcupineGorge3Ha már azon a környéken bóklásztunk, hogy hogy nem útba esett a Krokodil Dundee (Crocodile Dundee) ausztrál vígjátékban szereplő kocsma, a Walkabout Creek Hotel McKinlay falucskában. Itt forgatták a kocsmajelenetet. A kocsma előtt pedig ott áll az a teherautó ami szintén szerepelt a filmben.

    walkabout1walkabout2walkabout3Hát röviden ennyi. Ez most inkább múzeumos kiruccanás volt. Tudnám még fokozni a fosszíliákat, Papi meg a repülőgép adatokat, de nem szeretnénk untatni senkit. Mi nagyon élveztük. Rengeteg érdekes dolgot láttunk és rengeteg hasznos információt olvastunk/hallottunk. Akár már holnap visszamennénk a queenslandi outback-be, hisz a nemzeti parkok, természeti látványosságok egy az egyben kimaradtak.

    Egy fontos sajtóközlemény: Longreach-ben (Queensland állam közepén) a Melbourne Cup (lóverseny) napja munkaszüneti nap! Mi sem tudtuk. Azt tudtuk, hogy Viktória államban ez szünnap, de ki a fene gondolta volna, hogy egy távoli város Queensland-ben is megtartja, úgy hogy az egész queenslandi állam meg nem. Nem igazán tudjuk, hogy ez miért alakult ki, ha valaki tudja világosítson fel, mert minket eléggé meglepett. Épp aznap akartunk elindulni az állam közepe felé és szerettük volna feltölteni a hűtőt kajával meg vízzel a nagy útra, de minden zárva volt.

  • Egyéb

    Az éjszakai műszakos tűzjelző

    Október első hétvégéje hosszúhétvége volt, a hétfő ugyanis a munka ünnepe. Éljen! Ehhez mi hozzácsaptuk a keddet is és négy napra elhaladtunk Katiékkal az Aligátor-hasadékhoz. Mivel a hajnalok még igencsak hűvösek voltak, így két kabint béreltünk a hasadékhoz legközelebb eső kempingben. Voltunk már ebben a Nemzeti Parkban, bejegyzés is íródott az Aligátor-hasadékról, így nem szeretném ismételni önmagunkat. Na meg unalmas is lenne, úgyhogy csak egy-két újabb túrát említenék meg a környékről és csatolnék pár szép képet. Illetve a tűzjezővel folytatott harcot osztanám meg veletek.

    Útközben kötelező megálló a Lochiel-i sóstó. Most először láttunk "só-csillagot". :o)
    Útközben kötelező megálló a Lochiel-i sóstó. Most először láttunk “só-csillagot”. :o)

    Sosto02     Sosto03

    Jó is volt, hogy egy kicsit kimozdultunk, mert megint eléggé bevackoltunk magunkat télen a barlangunkba. Az idő végig nekünk kedvezett, napközben 20-25 fokok, szikrázó napsütés. Ismét megcsináltuk a kihagyhatatlan Aligátor-hasadék túrát. Nem túl hosszú, de tartalmas séta a magas sziklafalak között, sok százmillió éve megkövesedett tengerparton és a patak medrében. Sajnos nagyon kevés víz csörgedezett a hasadékban. Sokkal vadregényesebb szerintem áthaladni a hasadékon, amikor van tétje a köveken ugrálásnak. Na majd legközelebb.

    Vonatoztunk egyet a híres Pichi Richi gőzössel. Quorn városából indul, szűk bevágásokban, völgyhidakon, hegyek köz kanyarogva éri el a Woolshed Flat-et, ahol lehet egyet piknikezni, míg a gőzmozdony “megfordul” és indul vissza. Fel lehet kéredzkedni a gőzösre is megszemlélni a technikát míg áll. A vonatkocsik szépen fel vannak újítva. Eredetileg minden kocsiban volt egy zuhanyfülke és egy budi is szépen kivitelezett, rozsdamentes,  felhajtható mosdókagylóval és zuhanyfejjel. Az út alatt minden kocsiban utazik velünk egy önkéntes is, aki mesél a vonatról, a régmúlt időkről, a környékről. Quorn városa arról is híres, hogy nagyon sok filmet forgattak itt. A rendezők szeretik a város széles utcáit, a vadnyugatot idéző házaival. Hangulata van. Az épületek is azt sugallják, hogy itt megállt az idő. Az egyik kávézó, ahova kapucsínóra ugrottunk be, régen egy nagy “mindenes” bolt (General Store) volt. Olyan, mint otthon a 80-as években a Skála vagy a Centrum, csak kicsiben. A kávézó megtartotta a régi bolti polcokat, a főpénztári kuckót, a fejünk felett futó “kötélpályákat”. Ezek arra voltak hivatottak, hogy a pénztárakból a blokkot és a váltópénzt a főpénztárhoz szállítsák. Az egyik kávézóasztal egy nagy fujtatóból lett kialakítva. Annyira jól nézett ki, hogy legszívesebben hazahoztam volna, hogy a mi nappalinkban díszelegjen.

    Aligátor-hasadék, ebihalnézőben
    Aligátor-hasadék, ebihalnézőben

    AligatorGorge02     AligatorGorge03

    AligatorGorge04

    AligatorGorge05

    A Pichi Richi gőzösre váró csapat. Értelem szerűen Papi lőtte a képet. Balról-jobbra: Laci, Robi, Boti, Kata, Kati
    A Pichi Richi gőzösre váró csapat. Értelem szerűen Papi lőtte a képet. Balról-jobbra: Laci, Robi, Boti, Kata, Kati

    Pichi Richi
    Pichi Richi

    robogunk...
    robogunk…

    Megy a gőzös, megy a gőzös K-a-n-i-zs-áááá-r-aaaa...
    Megy a gőzös, megy a gőzös K-a-n-i-zs-áááá-r-aaaa…

    PichiRichi05     PichiRichi06

    Útközben a vonatról látható volt egy hegy. Na jó, több is, de ez a hegy nem akármilyen hegy. Az önkéntes azt mondta, hogy ez a hegy az ördög arca profilból. Tényleg úgy nézett ki, mint egy emberi fej oldalról. Hogy miért ördög? Valószínűleg a kampós orra az oka, amint az a képen is látszik. Bennem persze egyből az merült fel, hogy: és meg lehet mászni? Igen. Devil’s Peak (Az ördög csúcsa) a neve. Katiék nem csatlakoztak a csúcshódításhoz, így ketten “futottunk” neki.

    Szerencsére nem volt tömeg, pedig hétvége-hosszúhétvége-iskolaszünet kombó volt. Egy négyes csapat ért le a parkolóba a hegyről, mikor odaértünk. Mondták, hogy senki sincs fent. Nekiindultunk. Nem egy nagy táv, mert két óra alatt meg lehet járni bámészkodással együtt, de folyamatosan felfelé halad. A végén már a kezünket is használni kellett. De amikor kiállsz az Ördög orrára… a látvány feledteti a tüdőt majdnem kiköpő kaptatót. Háromszázhatvan fokos panoráma tárult elénk a Flinders Ranges déli részéről és egészen el lehetett látni a Spencer-öbölig. Lábat nem mertünk lelógatni az Ördög orráról, mert elég nagy volt a mélység és nem tudtuk mennyire stabil a perem, így csak hasalva kandikáltunk le. Ha erre jártok semmiképp ne hagyjátok ki ezt a hegycsúcsot. Elvileg 700 millió éves fosszíliákat is lehet látni útközben felfelé a hegyre, legalábbis ezt írta az információs tábla a parkolóban. Gyakorlatilag semmit se láttunk. Pedig mi aztán minden sziklát átvizsgáltunk, köveket arrébbrugdostunk, de semmi. Ha valaki járt arra és találkozott fosszíliával ossza meg az infót, mert én cseppet elkeseredtem, hogy nem láttam egyet se.

    Az Ördög Arca. Oda másztunk fel és az orrán sétálgattunk.
    Az Ördög Arca. Oda másztunk fel és a kampós orrán sétálgattunk. (Balról jobbra: álla, orra, szeme, homloka)

    DevilsPeak02     DevilsPeak03

    DevilsPeak04

    Papi hasal az Ördög orrán

    Papi hasal az Ördög orrán

    Panoráma az Ördög orráról
    Panoráma az Ördög orráról

    Közösen elautóztunk a Hancock kilátóhoz, ahol egy “Jeti” mindig beleugrott a képbe. Délutánonként társasoztunk, majd nagyokat zabáltunk. Katiék hoztak egy nagy adag babgulyást (ennek még lesz visszhangja a tűzjelzős bekezdésben), amin az első este osztozott meg a banda. Másnap mi főztük a vacsit, indiai csirkét kotyvasztottunk rizi-bizivel. Desszertnek még otthon sütöttem egy citromos-csokis-marcipános kuglófot, ami már az első nap elfogyott. Még szerencse, hogy Kati hozta az előre lebeszélt gofri sütőjét. Sötétedés után pedig posszumokat etettünk a kemping udvarán.

    Egészen mostanáig úgy gondoltam, hogy ha kihal az emberiség, akkor majd a hangyák és a csótányok veszik át az irányítást a Föld felett, mert annyian vannak és olyan ellenállóak. De nem. A posszumok fogják uralni a Földet. :)) Minden este a kempingben össznépi posszumetetés van. KempingesJózsi répát, kenyeret, megmindenmásmaradékot aprít, kannában hozza és mutatja mely fák üregeiben laknak a posszumok. És tényleg. Meglobogtatod az odu előtt az almát és hoppá, egyszercsak egy kis fej jelenik meg. Komótosan kimászik őkelme, mindjárt utána jön a másik is és elkezdődik a kaja kunyerálás. Aztán egyre többen és többen jönnek. Nappal meg nem mondtuk volna, hogy itt ennyi posszum lakik. Mondjuk a földön lévő “drazsé” mennyiségéből már gyanakodhattunk volna, de az első estéig ez nem esett le. Annyira jópofák voltak. Volt, amelyik csak a farkával kapaszkodva fejjel lefelé lógott és úgy koldult. Aztán elkezdtek rádmászni, hogy “kéremszépen, kérek még!” Hihetetlen kis éhenkórászok voltak. Aztán éjszaka meg a kabinok tetején randalíroztak. Mókás egy társaság! Otthon a bagoly és a mókus lakik faoduban, itt a szivárvány papagájok és a posszumok. Vicces.

    Hancock kilátó, fiúk
    Hancock kilátó, fiúk

    Hancock kilátó, lányok
    Hancock kilátó, lányok

    Hancock kilátó és az idegesítő jeti, aki minduntalan beleugrált a képekbe.
    Hancock kilátó és az idegesítő Jeti, aki minduntalan beleugrált a képekbe.

    Ne engem nézzetek! A gyík érdekesebb. Látjátok hol csücsül?
    Ne engem nézzetek! A gyík érdekesebb. Látjátok hol csücsül?

    Gyik02

    Posszum01

    Posszum05

    Nem is tudom ki volt jobban megijedve... a posszum vagy én?!
    Nem is tudom ki volt jobban megijedve… a posszum vagy én?!

       Posszum02    Posszum03

    Posszum06

    Posszum07

    Posszum10

    Posszum08

    Cseppet homályos, mert mindenki mozgásban volt, na meg sötét is volt, de azért remélem kivehetőek a "répamorzsák", amivel csalogattuk a posszumokat.
    Cseppet homályos, mert mindenki mozgásban volt, na meg sötét is volt, de azért remélem kivehetőek a “répamorzsák”a faágon, amivel csalogattuk a posszumokat.

    TarsasozasElső este a társasozás-babgulyásozás-posszum etetés után elvonultunk a kabinunkba aludni. Zuhany, majd öt perc TV bámulás után be is ájultunk. Éjjel 11-kor arra ébredtünk hogy a tűzjelző egy nagyot sípolt majd elhallgatott. Felültünk, gyors körbenéztünk, hogy hol csaptak fel a lángok, beleszimatoltunk a levegőbe, de semmi füstszagot nem éreztünk. Biztos csak jelzett nekünk, hogy itt csücsülök a plafonon, nem csak egy dísz vagyok, működöm, ne aggódjatok. Mi is úgy gondoltuk, hogy csak “mögriadt”. De nem. Egypercenként sípolt egy hangosat. Telefonom stopperjával mértem. Csak picit lettünk idegesek. Miért most, miért ez a kabin, miért éjszaka, miért pont mi? Hirtelen ezek a kérdések villantak át az agyamon.

    Papi, a műszaki ember: valószínűleg melege van. Ami persze hülyeség, de ja legszebb álmából felriadva ez jutott elsőre eszébe. Felpattant, kinyitotta a bejárati ajtót és még két abalakot (megjegyezném hogy zergeb…szó hideg volt). Nem segített. Újabb ötlet: túl sok széndioxidot lélegeztünk ki és lehet, hogy ez a műszer ezt is érzékeli. , és a kispárnájával legyezte a tűzjelzőt. Semmi. Bip-egyperc-bip-egyperc-bííííp-egyperc-bíííííííppppp és így tovább. Következő okos ötlet: biztos a babgulyás a ludas. Mostantól tilos pukizni! 😀 Öt perc eltelt. Síri csend. Hét perc. Még mindig semmi. Magunkban jót kuncogtunk, velünk mertél ujjat húzni kis tűzjelző?! Elkezdünk visszakucorodni. Bíp. Bíp. Bíp. A jó édes….. Mit csináljunk. Fél éjfél. Zörgessük fel Katiékat és cuccoljunk át az ő hatszemélyes kabinjukba nyálival-ölcsivel ? Nem jó ötlet. Bíp. Bíp. Bíp. Javasoltam Papinak, hogy menjen a kemping irodájához, mert tudtuk, hogy KempingesJózsi az iroda mögött lakik, keltse fel és kérjen segítséget. Elvégre fizettünk a szállásért, és így nem lehet reggelig aludni, hogy percenkét sípol valami. Mi ez, egy vallatás? Kezdtem ideges lenni.

    Papi eltűnt az éjszakában. Jó sokáig elmaradt. Már kezdtem aggódni. Viszont mikor elment még sípolt vagy öt percen keresztül aztán elhallgatott. Ez de ciki lesz. Papi kirugdossa a közel hetven éves KempingesJózsit az ágyból a semmiért. Biztos el fog durrani az agya. Tíz perc, még mindig síri csend és Papi még mindig sehol. Egyszercsak megjelenik az ajtóban Józsival. Próbáljuk a csendet megmagyarázni, mert a szemét kis tűzjelző épp kussolt. Józsi: de ugye nem cigiztetek itt bent? Azt hiszem az arcunkra volt írva a válasz. Éjfélkor? Mi és a cigi? Józsi, ugye nem gondolod azt, hogy éjfélkor felkeltenénk téged azzal, hogy bent cigizünk és sípol a tűzjelző és na… légyszi tussold már el valahogy… És akkor csodák csodájára megint elkezdett sípolni.

    Ebben a pillanatban épp örültünk annak, hogy sípol. Ekkor Józsi fellépett a kabinban lévő székre. Az ütő megállt bennem. Józsibácsi hetven éves. A szék egy érdekes tervező agyszüleménye. Megpróbálom leírni: egy S alakúra hajlított szék, ami ha remegsz rajta egyre jobban berugózik. Na ezen egyensúlyozott egy, a Papinál magasabb hetven éves ürge éjfélkor a halál f…n mindentől távol. Kapaszkodni nem tudott, mert mindkét kezére szüksége volt ahhoz, hogy valahogy kinyissa a tűzjelzőt. Beletelt vagy öt percbe mire késsel feszegetve kinyitotta. Istenem csak nehogy leessen. Szóltam Papinak, hogy inkább csinálja ő, de az öreg nem engedte. Szerencsére nem esett le. Kicserélte az elemet. Vártunk. Semmi. Öreg elköszönt. Éjjel fél egy. Megpróbáltunk visszaaludni. Bíp. Mi van???!!! Bíp. Bíp. Szerencsére csak hármat sípolt aztán “elaludt”. Elalvás előtt még Papi elmesélte, hogy azért jött ilyen sokára, mert minden ablakon bezörgött, mit zörgött, dörömbölt az irodán. Bent fényesség volt és üvöltött a TV, Józsi meg biztosan bealudt a doboz előtt, ezért nem hallotta meg. Ráadásul míg várt az öregre a posszumok letámadták és mint egy zombi filmben másztak felé, másztak rá és követelték a jussukat: hol a kaja!?

    Mi a tanulság? Mindig legyen a zsebünkben egy 9 voltos elem. 🙂

    Légytestvérek! Robi kapott egy új sapkát míg a gőzösre vártunk. Véletlenül pont olyat, mint az én kalapom. Tele legyekkel. Így "Légytestvérek" lettünk. :-))
    Légytestvérek! Robi kapott egy új sapkát míg a gőzösre vártunk. Véletlenül pont olyan legyek voltak rajta, mint az én kalapomon. Így “Légytestvérek” lettünk. :-)) Őt ez nem hozta annyira lázba, mint engem. Nem akart szelfizni velem, de azért Katinak sikerült elcsípni egy közös “légyottot”.

    Kata