• Egyéb

    „Homo sapiens” a Mungo Nemzeti Parkban

    Az ősi Mungo-tó kiszáradt medre

    A márciusi hosszú hétvégén „elugrottunk” abba a Mungo Nemzeti Parkba, ami idő hiányában anno a Simpson-sivatagból hazafelé jövet maradt el. Nem terveztünk sok mindent bele ebbe a három napba. Bázisunkat Mildura városába tettük, ami 4,5 órányi kocsikázásra van Adelaide-től. Útközben „urasan” megreggeliztünk egy kávézóban és ennek köszönhetően véletlenül egy újabb (ez már a harmadik) festett silóba botlottunk. Ha nem állunk meg abban a városban reggelizni, akkor nem is tudtunk volna erről.

    Kora délután szép nyugisan begurultunk Mildurába. Egyből a turista infó központba mentünk, mert be szerettünk volna foglalni a „Kínai Nagy Fal” vezetett túrára. Egyből lelövöm a poént: nem sikerült, pedig legalább fél órán át ment az egyeztetés, húza-vona, rimánkodás, extra telefonálgatások és mentő ötletek. Nem infósGizi hibájából. Szerintem az elgondolás rossz, amit a mai napig nem tudtam helyre tenni a sorvadó agyamban.

    Ezt most kivételesen színesre pingálták.

    Három államot érintettünk ezen a hosszú hétvégén. Dél-Ausztráliából indultunk, Viktória államban kempingeztünk és a Világörökség részét képező nemzeti park pedig Új-Dél-Walesben található. Indulás előtt 2 héttel felhívtam az információs irodát, hogy akkor befoglaljam a túrát a „Kínai Nagy Falhoz”. Gizi azt mondta, hogy hétvégén nincs őslakosok által vezetett túra, de vannak kisebb utazási irodák, akik szerveznek oda utat szombaton és vasárnap is, persze drágábban. Viszont hétfőn már lesz olyan aboriginal, akivel bemehetünk a területre. Mi viszont hétfőn szándékoztunk hazajönni. Végül abban maradtunk Papival, hogy akkor hétfőn reggel ismét kiautózunk a parkba és utána indulunk haza, ami azt vonja maga után, hogy késő este érkeznénk, aminek Papi annyira nem örült, hisz másnap meló.

    Szombat délután ott álltunk az információs irodában és a biztonság kedvéért mégiscsak be akartuk biztosítani a hétfő reggeli túránkat. Nagyon szerettük volna megnézni. Biztosra akartunk menni. Gizi elsőre azt mondta, hogy tud ez menni vasárnap is. Cseppet kikerekedett a szemem, mert nem ezt mondták a telefonban korábban. Öt-tíz percet csapkodta a billentyűzetet, elém tett két prospektust, amin két különböző társaság viszi ki az embereket. Már ott tartottunk, hogy a kettő közül az olcsóbbra be is fizettünk volna, mikor feljajdult Gizi. O-óóóóó. Sajnos ezen a hétvégén nem csinálnak túrát. De ne aggódjunk, mert hétfőn reggel 9-kor az önkéntes, őslakos által vezetett túra lesz. Öt perc gondolkodást kértünk. A túra 9-kor indul, fél órával kell előtte kint lenni a parkban, ami innen 1,5 óra. Ennek fényében reggel hatkor kell kelni, gyors sátorcsukás, összepakolás. Menni fog.

    Azt mondja Gizi nem kell befoglalni, megy ez ott a helyszínen is. Erre mi: foglald csak be, kifizetjük itt, nem akarunk ott a helyszínen a halál f….n szarakodni. Elkezdi felvinni a foglalást, már veszem elő a bankkártyát mikor Gizi felszisszen. Mi van? Mit láttál? Hát az van, hogy valami miatt a főoldalukon nem jelent meg a túraidőpontok között az, ami itt most felugrott neki, hogy a hétfő reggeli 9-es túra nem lesz megtartva. Miről beszélsz cica??!! Hát az van, hogy ezeket a túrákat önkéntes őslakosok vezetik (amúgy 50 dollár a túra ára) és csak hétfőtől-péntekig. Ezen már túl vagyunk Gizi, emlékszel, ezért foglalsz be nekünk hétfő reggel 9-re. Igen, tudom, de a hétfő munkaszüneti nap. SA-ban és VIC-ben igen, de a park NSW-ben van! Ott nem tudunk semmiféle munkaszüneti napról. Hiába téptem volna meg Gizit, nem lettünk volna beljebb. Szívesen elbeszélgettem volna azzal az őslakos csoporttal és megkérdeztem volna tőlük, hogy ki az aki hétköznap el tud menni egy olyan nemzeti parkba, ami a semmi közepén van. Olyannyira, hogy közel s távol semmi más látnivaló nincs. Ergo, aki idáig eljön, az azért jön, mert EZT SZERETNÉ MEGNÉZNI! Nem értem. Hát mikor máskor, ha nem a hosszú hétvégén mozdulnak meg az emberek. Pont, hogy ilyenkor kellene tartani a vezetett túrákat. Rég ki kellett volna rúgni a marketingesüket. Nem mi voltunk az egyetlenek, akik szerették volna megnézni a Kínai Nagy Falat. Szívesen idepötyögném a magán véleményemet, de Papi úgyis kicenzúrázná. 🙂

    Mivel ez most nem jött össze, összeszedtünk pár friss prospektust a közelgő Nyugat-Ausztrál túránkhoz és elhajtottunk a kempingbe bejelentkezni. Utána lementünk a Murray-folyó partjára a 11-es zsiliphez és vártunk. Papi azt mondta, hogy biztos jönni fog valami. Vártunk. Még mindig vártunk. A szerencse Papi mellé szegődött, mert jött egy nagy, régi, gyönyörű lapátkerekes hajó és átzsilipelt. Nagy volt a boldogság. Az „i”-re a pontot a vacsora tette fel. A belvárosban a vasútállomáshoz közel találtunk egy olasz kajáldát, ahol isteni pizzát sütöttek kemencében.

    Óramutató járásával megegyezően: várunk és várunk, hoppá-jön valami, feltöltik a zsilipkamrát, lehet is tovább haladni
    Árvízszintek…

    Másnap nem keltünk hajnalban. Az egész napot a Mungo Nemzeti Parkra szántuk. A park a várostól 180 km-re van, ebből az utolsó 120 km rossz minőségű földúton. A park bejáratánál van egy személyzet nélküli látogatói központ kiállító teremmel, információs/magyarázó táblákkal. Ezt mindenki önállóan végigolvashatja. Majd aki szeretne az végig autózhat a 70 km hosszú körtúrán – de szigorúan csak terepjáróval – amin különböző álláspontok vannak és amihez egy A4-es információs brossúrát is adnak.

    A parkbelépő 8 dollár per autó, amit egy borítékba kell benyálazni és egy becsületkasszába bedobni. A röhögőgörcs akkor kapott el, mikor megláttunk egy fekete dossziét ezzel a felirattal: bankkártyás befizetés formanyomtatványa. Ha esetleg valakinél nem lenne 8 dollár készpénz, az fizethet bankkártyával is. Nekiül és kitölti: név, lakcím, összeg, kártya típusa, kártya száma, kártya lejárata, aláírás, dátum. Borítékba benyal, bedob és a park dolgozói majd levonják a 8 dollárt. A lehetőség adott, nem érheti szó a ház elejét, de azért ez így elég érdekes a mai világban…

      

    A Mungó-tó a 17 kiszáradt tavak egyike  a Willandra-tavakat magába foglaló Világörökségi területből. Hírnevét azzal alapozta meg, hogy 1969-ben itt találták meg a Mungo Lady-t (Mungo Hölgyet), aki a világ legidősebb, szertartásosan elhamvasztott személy. Legalábbis ezt állítják róla az okosok. Öt évvel később 1974-ben aztán megtalálták a Mungo Man-t (Mungo Férfit) is, aki a legidősebb emberi maradvány Ausztráliában és a legidősebb modern emberi csontváz, amit Afrikán kívül találtak. Ez a felfedezés 20 000 évről 42 000 évre duplázta az eddigi ismereteinket az ausztrál őslakos történelemről. Ha mindez nem lenne elég, akkor 2003-ban itt találták meg a világ legnagyobb kiterjedésű,  a jégkorszakban élt emberek lábnyomait.

    A Mungo-tó 150 000 évvel ezelőtt keletkezett és a Lachlan-folyó kezdte feltölteni 60 000 éve. Fénykorában 20 km hosszú, 10 km széles és 15 méter mély tó volt tele hallal és az elkövetkező 20 000 évben mindig tele volt vízzel. Aztán 16 000 évvel ezelőtt elkezdett kiszáradni és mára csak a bozótos tómeder és a keleti partján elterülő 30 km hosszú, néhol 40 méter magas félhold alakú (lunette) nagy homokdűne maradt fenn. Az 1860-as években ide érkező, többnyire kínai birkapásztorok nevezték el ezt az érdekes képződményt „Kínai Nagy Falnak”.

    A területen száraz és nedves időszakok váltakoztak az idő folyamán. A száraz időszakban a szél a tó partjáról a keleti oldalon összefújta a homokot/üledéket, kialakítva egy nagy, egybefüggő dűnét. Három különböző réteget lehet megfigyelni a dűnén. A legidősebb, pirosas-rózsaszínes a Gol Gol réteg, ami 100-120 000 éves. Erre rakódott rá a szürkés színű 25-50 000 éves Mungo réteg. Ezen pedig a 15-25 000 éves legfrissebb, sápadt barna Zanci réteg figyelhető meg. Ha jó időben sikerül meglátogatnunk a „Kínai Nagy Falat” gyönyörű színeket láthatunk. Ha pedig azon szerencsések közé tartozunk (mi most nem), akiknek sikerül bejutnia egy vezetett túrára, azok besétálhatnak a falhoz is. A túra bevisz a falhoz, a fal mögé és a fal tetejére. Megmutatnak egy ősi tűzrakó helyet is. Akinek nem sikerül bejutnia egy ilyen vezetett túrára, az csak tisztes távolból szemlélheti, ami nem az igazi, mert így a méretek nem annyira drasztikusak. Egy-egy dombocska vakondtúrásnak tűnik a távolból, míg ott állva egy méterre tőle ezek a kupacok akár 10 méter magasak is lehetnek. Nagyon sajnáljuk, hogy most nem sikerült ezt az erózió által furcsa formákkal tarkított nagy homokfalat megcsodálnunk.

    Mungo-tó felülről a 40 méter magas félhold alakú homokdűnével. (kép forrása: internet)
    Képzeljünk a bozótos helyére 15 méter mély vízfelületet
    A „Kínai Nagy Fal” messziről. Azok ott nem vakondtúrások.

    A Mungo Lady-t és Mungo Man-t a fent említett nagy homokdűne déli csücskénél találták meg. A Mungo Lady-t először részben elhamvasztották, majd csontjait porrá törték, újra elhamvasztották és egy sekély sírba temették. Korát 26 000 évesre becsülik. Mungo Man a tó partján élt nagyjából 42 000 évvel ezelőtt. Két alsó szemfogát fiatal korában elvesztette, valószínűleg egy rituálé alkalmával ütötték ki. Magassága 1,7 méter körüli volt. Őrlőfogai erősen karcosak és kopottak voltak. Idősebb korában ízületi gyulladás kínozta. A jobb könyökén annyira elhatalmasodott a betegség, hogy alig bírta már kinyújtani. Kb. ötven éves korában halt meg, ami szép kornak számított abban az időben. Családja meggyászolta és eltemette a homokdűne aljában. Hátán fekve, kezét keresztbe fektetve a lágyékán találták meg. Az egész testet vörös kőporral szórták be. S hogy hol vannak ők most? Mungo Lady hosszas egyeztetések után visszakerült szülőhelyére, de sajnos a gyors erózió miatt nem tudták még kialakítani a végleges sírhelyét. Jelenleg a Mungo Nemzeti Parkban egy széfben van elzárva, amit két kulcs nyit. Az egyik kulcs a kutatóknál van, a másik az Őslakos Öregek Tanácsánál. Mungo Man még mindig az Ausztrál Nemzeti Egyetemen van. Az őslakosok zúgolódnak, hogy most már vissza kellene temetni oda, ahova az őseik eltemették.

    A 42 000 éves Mungo Man. (kép forrása: internet)

    A 2003-ban felfedezett lábnyomok az utolsó jégkorszakból származnak. Koruk kb. 20 000 éves és ezek a legidősebb emberi lábnyomok, amiket Ausztráliában találtak és a legnagyobb kiterjedésű jégkorszaki lábnyomok a világon. Közel 500 nyomot számoltak össze 25 különböző nyomsávban. Akad köztük emlős és emu lábnyom is, de többségük embertől származik.

    Az tisztán látszik, hogy néhány felnőtt és gyerek ment át az agyagos, kiszáradt tómedren. Talán egy család. A gyerekek össze-vissza rohangáltak, ahogy a gyerekek szoktak. Előre szaladtak, aztán meg vissza. Rá egy-két napra egy másik csoport haladt arra. Ezek valószínűleg vadászok lehettek. Nagyokat léptek, szinte futottak. Lehet, hogy egy préda után. A lándzsájuk néha leért az anyagos földre és csíkot húzott. A lábnyomokat aztán homok fedte be. Mikor a kutatók megtalálták feltérképezték az egészet, digitálisan beszkennelték. Minden egyes lábnyomról gumiformát készítettek és kiöntötték a lábnyomokat. Ha valaki szeretné lépésről-lépésre végig követni a lábnyomok konzerválását, akkor itt egy link: http://www.visitmungo.com.au/footprint-replicas

    Közép Ausztráliából nyomolvasó őslakosok érkeztek, hátha sikerül kiolvasniuk valamit a nyomokból. A kutatók egy rendkívül érdekes nyomsávot is el tudtak különíteni. Egy egyenes lábnyomsor csak jobb lábnyomokkal, amik mélyebben nyomódtak bele az agyagba. A jobb lábhoz viszont nem találtak bal lábat. A nyomolvasók teljes bizonyossággal állították, hogy ez egy egylábú ember, aki nagyon gyorsan ugrált a vadászok után. A nyomokból kiolvasható volt, hogy a fél lábú ember nagyon magabiztosan ugrált, ebből arra következtettek, hogy nem egy sérült ember lábnyoma, hanem olyasvalakié, aki már régóta fél lábú volt. Harcban, vagy vadászat közben vesztette el a lábát? Így született? Vagy az ősi-őslakosok tudtak amputálni? Valószínűleg soha nem fogjuk megtudni a választ ezekre a kérdésekre. A fennmaradt lábnyomok nagyon törékenyek, ezért 2006-ban betemették őket homokkal, hogy megóvják. Sajnos nem látogatható. Helyét titokban tartják. Viszont a látogató központ mögött kialakítottak egy nagy teret, építettek egy magaslatot a tér egyik oldalára. A tér a kiszáradt tómedret szimbolizálja ahova elhelyezték a lábnyomok másolatát, úgy ahogy azok fennmaradtak.

    A 20 000 éves jégkorszaki lábnyomok. (kép forrása: internet)
    (kép forrása: internet)
    Másolatok a lábnyomokról

    Szóval elmentünk a Világörökség részét képező Mungo Nemzeti Parkba és úgy jártunk, mint a Magyar népmesékben a király, akinek a bíró okos lánya vitt is ajándékot meg nem is. „Kínai Nagy Fal”? Mungo Man? Mungo Lady? Jégkorszaki lábnyomok? Láttuk is meg nem is. Híresek? Igen, de nem látogathatóak.

    Viszont megcsináltuk a parkban futó 70 kilóméteres terepjárós körtúrát. A kör egyirányú, ha elindulsz rajta nem lehet visszafordulni. Esős időben le van zárva. Ha valaki csak emiatt jönne ide, ne tegye. Nem nagy szám. Picit olyan, mint a Simpson-sivatag. Egy nyomtávú, néhol homokos ösvény. Bozótos erdőn, kiszáradt tómedreken halad keresztül. Egy információs füzetke jár a túrához, ami megmagyarázza az egyes álláspontokon látottakat. Az elején a Red Top kilátóig még akár érdekes is lehet, de utána semmi különös. Visszafordulni meg ugye nem lehet.

    A túra az 1869-ben épült nagy birkanyíró állomással kezdődik. Nagyon jó állapotban maradt fent ez a fa épület. Alatta rengeteg kenguru hűsölt. A „Kínai Nagy Fal” kilátó egészen közel enged a falhoz, de nem eléggé. Picit bámészkodtunk ott és kacérkodtunk a gondolattal (inkább csak én), hogy átléphetnénk a korláton és cseppet közelebb osonhatnánk, de aztán Papi visszarántott a valóságba. Amúgy ez a hely az őslakosok egyik szent helye a sok közül. Mikor visszaértünk a parkolóba Juniort közrefogta az ellenség. Kenguruk kerítették be. Még Papitól sem rettentek meg. Sőt mint a zombik elkezdtek feléje menni és kaját követeltek. Alig tudtuk lerázni őket, nagyon erőszakosak voltak.

    A következő megálló a Red Top kilátó volt, ami a félhold alakú homokdűne déli részén van. Itt fel kell kaptatni autóval a dűne tetejére, ahonnan szépen látszik az erózió munkája. Innen az út befordul a dűne mögé és erdőkön, mezőkön halad tovább. Van egy kis kitérő egy kúthoz, ahol egy oszladozó kenguru teteme feküdt az ásott kút szájánál. Voltak olyan okosak a mesteremberek, hogy úgy rácsozták le a kutat, hogy a rácsok között a szomjas állat még befért, de kijönni valami miatt már nem tudott. Éhen halt a kút mellett. Csak azt nem értem, hogy ha ez egy látványosságként van feltüntetve a brossúrán, akkor a park dolgozói miért nem takarítják el?! Lehet túl csipkelődő vagyok, de a „Kínai Nagy Fal” körüli mizéria elborította az agyamat és még azóta sem tettem túl rajta magam. Ez a hétköznapi „nyitva tartás” nagyon kiverte a biztosítékot nálam.

    Az 1869-ben kínaiak által épített birkanyíró állomás. Fénykorában évi 50 000 birkát nyírtak itt meg. Az összes faanyagot kézzel fűrészelték méretre. Építésénél „pit saw” technikás fűrészelést alkalmaztak, amit magyarul talán gödör technikának fordítanék. Azaz ástak egy nagy gödröt, átfektették rajta a gerendát, egy ürge lent volt a gödörben, egy pedig fent és egy hosszú fűrészt rángattak fel s alá.

    Juniort bekerítették
    Hát nem most láttak először fehér embert…
    A 70 km-es körtúra alatt egy elhagyatott régi istállóba botlottunk
    A kút …
    … és áldozata

    Mindezek ellenére jól éreztük magunkat a hosszú hétvégén. Ismét egy érdekes szegletét ismertük meg Ausztrália történetének. Hazafelé egy másik útvonalat választottunk. Jól döntöttünk, mert így véletlenül belefutottunk Big Lizzie-be, amit mi csak az ausztrál birodalmi lépegetőnek neveztünk el. Az út mellett szúrtuk ki Red Cliff-nél.

    Big Lizzie egy óriástraktor, egy igazi szörnyeteg, melyet 1915-ben épített Frank Bottrill. Amikor elkészült ez volt Ausztrália legnagyobb és talán a világ legnagyobb traktorja. A traktor maga 10,2 m hosszú, 3,4 m széles és 5,5 m magas. Két pótkocsi tartozott hozzá, amik külön-külön 10 m hosszúak, 3,4 m szélesek és 2 m magasak voltak. Maximális sebessége 3 km/óra volt. Nem csak a mérete miatt érdekes, hanem a különlegesen kialakított kerekei miatt is. Ezért is adtuk neki a lépegető becenevet.

    Brottill ugyanis fa talpakat erősített a kerekekre, amik nagyon hatékonynak bizonyultak a homokos talajon. Az ötlet azért született meg a fejében, mert Broken Hill környékén a homokos talaj kifogott a tevéken. Annyira jól működött a szerkezet, hogy az első világháborúban a közel-keleten vívott csatában az ágyúkra Brottill kerekeket szereltek. Vicces látvány ez a lépegető kerék. Broken Hill-ből Big Lizzie átkerült Red Cliff-be, hogy segítsen a földek megtisztításában. Az első világháború után rengeteg katona jött haza. Naponta 50 ember érkezett, ezeknek az embereknek pedig munka kellett.

    Kezdetben a visszatérő katonák kézi erővel tisztították meg a földeket, hogy házak és farmok épülhessenek rajtuk, ahol majd lakni és dolgozni tudnak. Lassan haladt a munka. Ennek a tervnek a keretében Big Lizzie megtisztított 6000 hektárt a Murray-folyó környékén, hogy öntöző rendszert tudjanak kiépíteni. Máshol pedig 700 veteránnak segített egy kisváros megalapításában. Naponta 20 hektárnyi bozótost tüntetett el a föld színéről. 1929-ig dolgozott, majd magára hagyták. Végül egy csapat felújította és Red Cliff városában kiállították egy parkba. Hihetetlenül nagy monstrum. A tetején kialakítottak egy kis lakó kabint meg egy kovácsműhelyt is. Beletelt egy kis időbe mire Papit el tudtam szakítani a traktortól. 🙂

    Útközben hazafelé egy szárazdokk a javításra váró hajóval…
    Big Lizzie!
    A lépegető kerék
    Egy régi kép Big Lizzie-ről, amikor még aktív volt. (kép forrása: internet) Itt épp 75 tonna – 899 zsák – búzát szállít.

    A következő bejegyzésben remélem arról fogok írni, hogy igen, MEGMÁSZTUK! Egy utolsó előtti esélyt adunk hamarosan az Ulurunak.