Posts Tagged ‘tengerpart’

  1. Az elmúlt két hónap eseményei

    július 14, 2019 by kata_papi

    Nem mondanám, hogy unatkoztunk.

    Hazalátogattunk három hétre Magyarországra. Két és fél éve voltunk utoljára otthon. Már érett ez a családlátogatás. Papi azt mondta indulás előtt, hogy ő minden nap mignont fog enni kefirrel, én meg téliszalámit túró rudival. Ritka pocsék időt sikerült kifognunk otthon. Úgy éreztük, mintha Darwinban lennénk. 32 fokok voltak és 70%-os páratartalom. Ültünk a lakásban és folyt rólunk a víz. Azt hittük meghalunk. Az itteni száraz 40 fokokat könnyebben viseltük, mint az otthoni nyarat. Ennek ellenére jól éreztük magunkat. A fentebb említett nyalánkságokat azért sikerült megfejelni egy kis kocsonyával, fröcskölős kolbásszal, szegedi halászlével, hekkel és még sorolhatnám azt a rengeteg házi kaját, amit elpusztítottunk.

    Június végén értünk vissza és rá négy napra Papi jobb szemét megműtötték. Semmi komoly. Tervezett műtét volt és a négy hetes felépülési idő épp hogy befért a júliusunkba. Szürkehályogja volt/van. A jobb szemére már 70%-ban vak volt. A balon még csak 20-30%-os, azt jövőre fogják műteni. Aztán nem csak Papi lett kripli. Nekem a magyarországi út előtt három nappal állt be a derekam. De úgy, hogy nem tudtam leülni/felállni egyedül. A zoknit, cipőt Papi adta fel. Hova forduljon az ember az utolsó napokban…?! Elektrosokkoltam, kencéztem, meleg”búzáztam”. Csodálatos volt a 13+6 órás repülőút. Otthon meg kihez forduljon az ember? Végig szenvedtem a három hetet. Folyamatos fájdalmam volt. Visszaértünk. A háziorvosunk épp másnap indult Magyarországra a négy hetes szabijára. Keresnem kellett egy másik háziorvost, az egyből CT-re küldött. Szerencsére semmi komoly, most specialistához járok. Még van két hete, hogy rendbe tegyen.

    Egymást támogatjuk Papival és megalakítottuk a “kriplik” társaságát. A szemcsepegtetések és nyújtási gyakorlatok között persze ezerrel készülünk a Nyugati Körútra. Két hete még rezgett a léc… Majdnem halasztanunk kellett, de felszívtuk magunkat és azon vagyunk, hogy ne kelljen. Papi már majdnem teljesen felkészítette Juniort az útra. Én meg már megterveztem az egészet. Megfontoltuk az ötleteket (vlog, drón), amiket felvetettetek arra a problémára, hogy hogyan adjunk hírt magunkról abban a két hónapban, mert, hogy blog írására nem lesz se idő, se energia. Arra jutottunk, hogy mi alkalmatlanok vagyunk a technikai vívmányok kihasználására. A menetrend cseppet feszített. Videókat eddig se készítettünk soha. Nem éreztük szükségét. Egy szó, mint száz a blogra fogunk pár sort és képeket feldobni egy-egy érdekesebb helyről, vagy nagyobb részről, amit bejártunk. Hasonló bejegyzések lesznek majd, mintha Viber-en vagy WhatsApp-on írnánk üzeneteket. Ha majd visszajöttünk és megírjuk a szokásos beszámolót a fotóalbumokkal, akkor ezeket a rövid bejelentkező üzeneteket el fogjuk távolítani a blogról.

    Íme a tervezett útvonal. Az óramutató járásával ellentétesen fogunk haladni. A piros kukacok idő – és nem időjárás – függvényében lesznek teljesítve. Az északi kék karikához csak csónakkal vagy repülővel lehet eljutni. Mi valószínűleg a csónakos opciót fogjuk választani. A nyugati kék karika egy kis sziget, ahova nagy valószínűséggel Juniorral kompolunk át. A belső kék kör még kérdéses, ha marad idő meglesz, ha nem halasztjuk.

    A tervek szerint három nagy tájegységet járnánk be: Kimberly, Pilbara és a Shark-Bay (Cápa-öböl) környékét. Meglátjuk meddig jutunk el ebben a két hónapban, mert csak a Kimberly szélének az elérése 5 nap vezetésbe kerül. A haza út is 4 nap vezetés, úgyhogy 9 nap csak a kocsiban üléssel fog eltelni reggeltől késő délutánig. De erre szokták mondani, hogy “valamit valamiért”!


  2. Tengerparti szoborkiállítás

    április 11, 2019 by kata_papi

    Egy februári hétvége volt, ismét gyönyörű idővel. De írhatnám azt is, hogy a jó idő december óta töretlen. Kati mesélt erről a szoborkiállításról, amit ők már az előző héten megnéztek. Úgy gondoltuk, hogy egy tengerparti séta keretében mi is ellátogatunk arra.

    Itt épp egy homokpad van kialakulóban.

    Pár évvel ezelőtt homokszobrokat nézegettünk, most meg különböző művészek közel száz alkotását vettük szemügyre. Többnyire rozsdás vasat, különböző fémeket, fát és követ használtak az alkotók. De volt olyan is, aki egy rakás használt gumicsizmában találta meg a kiteljesedést. A művek természetesen megvásárolhatók. Voltak nagyon ötletes szobrok, olyanok is, amiket mi is szívesen látnánk a kertünkben.

    Például ezt az ember méretű Posszeidón szobrot szívesen nézegetnénk otthon.

    Tengerpartokon összegyűjtött, a víz által lekoptatott fadarabkákból készült szobrok.

    A híres Gumicsizma együttes! Tá-dáááá!

    A mindent látó szem egy szelfivel…

    A következő bejegyzés a március közepi hosszú hétvégéről fog szólni, amiben egy érdekes régészeti lelőhelyet fogunk kitárgyalni.


  3. Koromfekete sziklák a rejtett öbölben

    március 27, 2019 by kata_papi

    Munkatársunk betöltötte a 40-et és őt is elérte a drón őrület. Szülinapjára egy drónt kapott, amivel szórakoztatja magát. Tőle hallottunk erről az eldugott helyről, ő is ide jár le drónozni. Mutatott is pár videót, amit ő készített a magasból delfinekről és körbe-körbe, körözve úszó lazac csoportról. Ez utóbbi lenyűgöző volt. Olyan mintha David Attenborough-t néztünk volna.

    Az öblöt nem egyszerű megközelíteni. Az utolsó 100-200 méteren már ösvény sincs. Meredek sziklán kell leereszkedni és azt is figyelni kell, hogy apály legyen. De megéri. A hely neve Carrickalinga és bő egy órás autóút délre Adelaide-től. A szomszéd faluban Normanville-ben jártunk már többször is, de Carrickalinga valahogy mindig kimaradt. Most pótoltuk. Egy hibát követtünk csak el, nem dobtunk be fürdőcuccot. Szóval, ha ti arra jártok és jó az idő ne hagyjátok otthon a fürdőrucit.

    Carrickalinga-ba érkezve hajtsunk le a tengerpartra és a parttal párhuzamosan vezessünk az aszfalt úton északi irányba egészen az utolsó parkolóig. A tengerpart itt homokos, de az északi szegletében sziklák “nőttek ki” szuper kis természetes medencéket kialakítva, amiknek az alja homokos. A kölkök megőrülnek ezekért a medencékért. Még mi is. A medencék néhol sziklalabirintussá alakulnak át. Itt már derékig-nyakig ér a víz. Kiváló hely sznorkellezni vagy csak áztatni magunkat, néha kimászni a sziklákra napfürdőzni, majd újra csobbani. A víz kristálytiszta. Kiváló hely a strandolásra. Kezdhetjük a túrát lubickolással vagy zárhatjuk vele a kirándulást is.

    Az egyik kis pancsoló medence

    A mélyebb, labirintusos rész

    A parkolóból egy keskeny gyalogösvény indul fent a sziklák magasságában gyönyörű rálátással a tengerre. Amikor egy nagy bokor mellett már elhaladtunk, akkor egy “V”alakú elágazáshoz érünk. Válasszuk a bal oldali ágat lefelé. A jobb oldali ág magasan fent a sziklaperemen folytatódik és onnan lemászni az öbölbe nagyon veszélyes, szinte lehetetlen küldetés. Bár Papi erre mindig azt szokta mondani, hogy egyszer meg lehet próbálni… többször meg már nem lesz rá alkalom, mert…

    Ha a bal oldali ágon “lecsorgunk” a sziklafal aljáig akkor a sziklákon és tengeri növényeken tovább ugrálva haladjunk kb 100 métert és elérjük az öblöt. Csak óvatosan az ugrálással, mert néhol olyan mély a felhalmozott növény, hogy akár térdig is besüppedhetünk és alatta már ott a tengervíz, meg a sziklák. Könnyen lábtörés lehet a vaktában ugrándozásnak. Ha elértük a homokos öblöt tömegre nem kell számítani. Nem sokan másznak el idáig. Amúgy ez az öböl 20-30 perces sétára van a parkolótól, attól függően hogy mennyit bámészkodik az ember. Az öbölben lehet fürdeni, sznorkellezni.

    A szikla tetején futó ösvény

    A kilátás…

    Van egy eldugott barlang is, ahova sajnos a horgászok szemetet halmoztak fel. Az északi részén az öbölnek pedig ott vannak azok az érdekes, koromfekete sziklák. Nekem úgy tűnt, hogy ezek a sziklák nagyon hasonlítanak a feljebb lévő Hallett Cove-i padlizsánlila sziklákhoz. Papit itt is megtalálták az UFO-k, de sajnos most is itt hagyták. 🙂

    Útközben

    Egy érdekes óriási hasadék, Papi ott van méretaránynak

    Meg is érkeztünk a rejtett öbölbe. Az a fekete lyuk rejti a barlangot. Papi itt is odaállt méretaránynak, csak sajnos terepszínű ruhában volt. De ott van.

    Így néz ki közelről a fekete szikla

    Gallygömböc

    Papit pont fejen találta az UFO sugár, de hiába a tökéletes pozíció, elmaradt az űrutazás.

    Piknikkel és fürdőzéssel ismét felkerekíthetjük a túrát egy egész napos kiruccanásra. A következő bejegyzésben szó lesz egy ritkaság számba menő, 5 millió éves osztriga telepről.


  4. A Port Willungai csónakbarlangok

    március 19, 2019 by kata_papi

    Egy szép napos délelőttön elzarándokoltunk a Port Willungai csónakbarlangokhoz, melyekre véletlenül találtam rá pár hónappal ezelőtt. Épp a közeli sziklás/omladékos tengerpartól készítettünk három dimenziós modellt helikopteres felmérésből és amikor a környéket pásztáztam az interneten, felugrott egy kép a “barlang sorról”. Egyből kiszúrtam és értetlenkedve hümmögtem, hogy erről eddig miért nem hallottunk. Párszor már megfordultunk azon a tengerparton, csak mindig máshol mentünk le a partra és ezért kiesett a látókörünkből. Most viszont célzottan indultunk neki.

    Port Willunga tisztes távolból

    Port Willunga egykor fontos kikötő volt, főleg gabonát vittek innen a hajók mindenfelé. A parkolóból egyből a régi, 1868-ban épült móló megmaradt fa oszlopai szúrják ki a szemünket. Kevesen tudják de ez a második móló. Az elsőt 1853-ban építették és 3-400 méterrel északabbra a régi Port Road végéből nőtt ki. Ha kitartóan vizslatjuk a területet egy kis szerencsével rábukkanhatunk valamiféle maradványokra is. A parkolóból lesétáltunk a mólóhoz, hogy közelebbről is szemügyre vehessük. Gyönyörű napsütéses időt sikerült megcsípnünk. A víz türkizkék, a homok szikrázóan fehér volt és a háttérben pedig aranyló sárgán világított a magas homokkő szikla, amiben a barlangok fekete lyukként tátongtak. Ezeket a barlangokat a halászok vájták ki annak idején. Itt tartották a csónakokat, hálókat és horgász/halász cuccokat. Bejáratukat fa/fém ajtó zárta és beton rámpa vezetett le a homokos partra. Az ajtók már rég eltűntek, elkorhadtak vagy csak eltüzelték. A barlangok most üresen bámulják a tengert. Meleg nyári napokon népszerűek a strandolók körében, kellemes hűvös az idő bent és árnyékot is ad. Mindegyikbe bementünk/bemásztunk. Voltak olyanok, amikben oldalra polcok voltak bevésve/beásva. De volt olyan is, amiben egy külön kis oldalszoba volt kialakítva. Egészen szürreális képeket is lehet készíteni, ha különböző napszakban/időjárásban keressük fel a helyet.

    Port Willunga az 1868-as móló maradványaival

    Port Willunga csónakbarlangok

      

    Balra egy korai kép a barlangokról (forrás: internet), jobbra: ahogy manapság kinéznek

         

    A nyugodt  tenger láttán nehéz elképzelni, hogy a környéken rengeteg hajóroncs fekszik a tengerfenekén. A “Star of Greece” 1868-ben épült Belfastban. Teherszállító hajóként élte életét, majd itt viharba került és zátonyra futott. Ha szerencsénk van apálykor láthatjuk innen a roncsot. Elsétáltunk a barlangoktól északra lévő fosszíliákkal teli magas mészkősziklákhoz is, ahol Papit megkörnyékezték az UFO-k. Már a fénycsík is elindult felé, hogy felszippantsák, de valamiért meggondolták magukat.

    Itt jártak, de itt hagytak…

    Ha jó az idő akár egy egynapos programot is tervezhetünk ide, strandolással egybekötve. A parkoló oldalában fent a szikla tetején ingyenes BBQ sütő van kialakítva, szép rálátással a tengerpartra. Adelaidetől csak 40 perc autókázás. A következő bejegyzésben egy másik Adelaide-hez közeli rejtett gyöngyszemet vesézünk ki. Mostanában igyekszünk olyan helyeket felkeresni, kinyomozni melyek nem annyira felkapottak.


  5. Pörf és a vérKvakkák

    február 24, 2019 by kata_papi

    Nagyon szerettem volna időben megírni ezt a bejegyzést, de most sem sikerült. A novemberi 11 napos túrával egy újabb pipa került a listánkra. Most már minden állam és terület fővárosában jártunk, jöhetnek az ismeretlen területek és a környező szigetvilág ésatöbbi ésatöbbi. A minap épp azon gondolkodtam, hogy 2007-ben, mikor kijöttünk elkövettem azt a hibát, hogy nem kezdtem el felrajzolni az útvonalakat egy nagy ausztrál térképre, hogy egyben látszódjon merre is voltunk már. Elhatároztam, hogy ezt hamarosan pótolni fogom és a jövőbeni bővítgetésben nem lesz hiány.

    Perth (a továbbiakban Pörf) és környékére még november végén látogattunk el. Ez volt a 2018-as év harmadik és egyben záró “mini break”-je. Nagyon jól sikerült a kiruccanás. Gyönyörű helyeket kerestünk fel és két nem várt meglepetésben is volt részem. Csináltunk egy északi, egy déli és egy keleti kört, illetve átkompoltunk egy szigetre is. A jól bevált Cairns-i példát követtük. Saját autóval kimentünk a reptérre, autónkat a hosszú távú parkolóban hagytuk. Elrepültünk Pörfbe és ott autót béreltünk. Szállást ismét az “airbnb-n” foglaltunk. Azzal a különbséggel, hogy most nem sikerült olyan pöpec kis lakot megcsípni mint Cairnsben. Az időeltolódás miatt korán érkeztünk. Pörf két és fél órával jár hátrább, mint Adelaide. Mivel a szállást csak délután kettő után lehetett elfoglalni, ezért egyből elautóztunk Fremantle városába. Fremantle olyan Pörfnek, mint Szentendre Budapestnek. Fél órára van Pörftől, de egy külön kisváros. Rengeteg múzeum, látnivaló és régi épület található benne. Nekünk nagyon tetszett, kétszer is visszamentünk, mert nem végeztünk a betervezett múzeumokkal, így is maradt ki egy-kettő és volt, ahol picit roham tempóban néztük végig a kiállítást. Ha majd egyszer unatkozunk… visszaugrunk pótolni a hiányosságainkat.

    Ennyit sikerült bejárni Perth, azaz Pörf környékén. A piros karika a Rottnest-sziget.

    A levegőből… Első képkocka: Adelaide 2×2 km-es belvárosa, második képkocka: sós tavak láncolata, alsó két képkocka: “hurka” felhők és egy rózsaszín tó

    Fremantle-ben a Hajózási múzeumban kezdtünk. Papi nagy örömére épp sikerült elcsípni az egy és negyed órás vezetett tengeralattjáró túrát. Ráadásul olyan szerencsénk volt, hogy senki mást nem érdekelt a tengeralattjáró abban az időpontban. Így “édes” hármasban Keith-el jártuk be a 90 méter hosszú dízel-elektromos tengeralattjárót. A túrákat olyan önkéntesek vezetik, akik ezen a tengeralattjárón szolgáltak. Keith is ezen volt mint szonárkezelő és 35 (!) éves korában innen ment nyugdíjba. Viszont cseppet sem irigyeltük tőle a korai nyugdíjat, mert mint megtudtuk a túra alatt nem igazán volt leányálom tengeralattjárón szolgálni. Ő is csak a szerencsének köszönhette, hogy túlélte. Egy alkalommal a Tasmán tengeren teljesítettek szolgálatot, mikor valami elektromos probléma miatt a tengeralattjáró elkezdett süllyedni. Ez az Oberon-osztályú tengeralattjáró 200 méter mélységig merülhetett hivatalosan. Azt mondta Keith, hogy papíron elvileg olyan 300 méterig bírja a nyomást. Na ők akkor közel 400 méter mélyre süllyedtek le. Azt mondta, hogy olyan hangokat hallatott a hajótest, hogy azt hitték itt a vég, de csodával határos módon túlélték a kalandot.

    A tengeralattjárón 63 ember szolgált 6 órás váltásban. Fekvőhely viszont nem volt 63, de a műszak beosztások miatt nem is volt szükség rá. Harminc napig tudott önfenntartó lenni a víz alatt. Hetente csak egyszer tudtak zuhanyozni. A hőmérséklet lent közel volt a 40 fokhoz. El lehet képzelni milyen bűz volt egy tengeralattjárón, főleg ha még hozzátesszük, hogy engedélyezett volt akkoriban a dohányzás. Ez mekkora kicseszés már. A legtöbben tüdőrákban haltak meg, amit többnyire a dízel motorok kipufogógáza okozott. Azáltal, hogy csak ketten voltunk gyorsabban haladtunk a létrákon fel-le, gyorsabban bujkáltunk át az átjárókon. A nagyobb létszámú csoportoknál esély sincs olyanokra, amiket most Papinak megengedett Keith. Befekhetett a legénység 3 emeletes ágyainak egyikébe, amit koporsónak hívtak, mert olyan kicsi a hely. Beülhetett a kormányos székébe is.

    Amúgy Papi a 186 centijével igencsak megszívta volna, ha tengeralattjárón szeretett volna szolgálni. Minden olyan szűk, kicsi és alacsony. Folyamatosan behajolva kellene közlekednie és az ágyban is alig (vagy nem) férne el. Jegyzetelnem kellett volna, mert lexikon mennyiségű információt mondott el az ürge a tengeralattjáró felépítéséről, felszereltségéről, a mindennapi életről a hajón, a küldetésekről, az esetleges kimentésről, a torpedókról. Csak úgy zsibbadt az agyam. Ami nagyon érdekes volt (amúgy minden nagyon érdekes volt) az az, hogy a hajón szolgáló minden egyes embernek (még a szakácsnak is!) bekötött szemmel, vak sötétben is ismernie kellett a hajón minden egyes gombot, csapot, kart. Mi mit csinál, mi fog történni, ha eltekerjük, benyomjuk, fel/lekapcsoljuk.. Gombokból, csapokból, kallantyúkból nem volt hiány. Azért, hogy a sötétben is felismerhető legyen egy-egy tekerentyű, az azonos rendeltetésűeknek azonos formája van. Attól függően, hogy mit vezérel egy bizonyos szelep – vizet, üzemanyagot, vagy hidraulika olajat – lehet kör, háromszögletű vagy négyzet alakú. Bizonyára nem vagyok hiteles ez ügyben, de így kell elképzelni a dolgot. A NASA irányító központjában nincs annyi biszbasz mint egy tengeralattjárón. Szuper kis túra! Senki ne hagyja ki ha arra jár. Papi nagyon boldog volt. Annyit kérdeztünk, hogy az egy és negyed órás túrából közel két órás túra lett. Szegény Keith. Egy korty víz nélkül beszélte végig a két órát. A múzeumból rá is szóltak rádión, hogy hol van már, mert a következő csoport itt várakozik. Picit szarul éreztük magunkat, hogy miattunk cseszték le őt, pedig annyira lelkes volt. Mikor visszaértünk arra sem volt ideje, hogy kiszaladjon a mosdóba vagy igyon egy pohár vizet. Már vitte is a következő csoportot. Papi gyors elszaladt a büfébe és vett neki egy palack vizet és utána vitte, hogy enyhítse a lelkiismeretfurdalását. Majd a jegypénztárhoz mentünk, elnézést kértünk és nyomatékosítottuk Gizinél, hogy nem Keith hibájából lett csúszás a menetrendben, hanem miattunk.

    A múzeumban egy igen tartalmas kiállítást sikerült összerakni. Maga az épület is egy nagy vitorlás hajóra hasonlít. Elmentünk egy fél órás virtuális Déli-Sarki túrára is. Egy speciális szemüvegen keresztül jártuk be az egyik kutatóbázist és környékét. 360 fokban lehetett forgolódni és olyan volt, mintha ott állnánk a Déli Sarkon. Csak a hideg és a hó hiányzott. Papit a végén meg is dicsérték. Ő volt az, aki a legtöbbet forgolódott a székében. Körös-körbe feltérképezte a környéket. A múzeum bejáratánál van egy vitrin, amiben egy több mint két méteres jégtörő hajó van legóból megépítve, úgy, hogy hosszanti irányban  ketté van vágva és a belső kabin részek is láthatóak. Minden részletre figyeltek. A laborban kémcsövek, a gépházban a motorok, a raktárban konténerek, szauna, mosoda, a kapitányi hídon a sok műszer és vész esetére a piros telefon és még sok minden más apró részlet. Én amúgy nagy lego rajongó vagyok. Gyerekkorunkban sok legónk volt. Imádtuk. A makett eredetijét, azaz az igazi hajót 2017-ben kezdték el építeni Romániában. 2020-ra fog elkészülni és ez lesz Ausztrália legnagyobb jégtörő-és kutatóhajója. A legó hajó 113 ezer darab legóból áll, amit 3 ember 270 óra alatt épített meg.

    Sajnos nem a legjobb minőségű a kép, mert vitrinben tárolják.

    Ott jártunkkor épp egy időszakos kiállításba is belefutottunk. Nagy bánatomra pár évvel ezelőtt lemaradtam az Ausztrália feltérképezése kiállításról, amit Canberra-ban rendeztek meg. Viszont most mellém szegődött a szerencse. Egy részét meg lehetett nézni itt. Láthattuk az eredeti, franciák által készített réz nyomólemezt, ami 1811-ben készült és amin az első teljes Ausztrál térképeket nyomtatták. Megdöbbentő, hogy az akkori technikákkal milyen pontosan fel tudták térképezni a partvonalat. Olyan mintha felülről látták volna, pedig a műholdak hol voltak akkor még?! Kiszúrtunk egy érdekes, lapos, tányér alakú táblát az egyik üveges vitrinben. Gyors lecsaptunk az ott tébláboló teremőrGizire és kikérdeztük. Kiderült, hogy a Vlamingh tányér csücsült ott egy speciális üvegvitrinben, amit argon gáz óv a korróziótól. Nem is hallottunk róla. Gizi lelkesen mesélni kezdett,  Ádám-Évánál kezdte a történetet. Dirk Hartog holland felfedező volt a második ember, aki expedíciójával elérte Ausztrália földjét 1616-ban. Előtte 1606-ban Willem Janszoon, szintén holland navigátor pillantotta meg Ausztrália partjait, de arról nem maradt fenn semmi kézzel fogható bizonyíték. Hartog viszont mikor megpillantotta a Nyugat-Ausztrália partjainál lévő szigeteket, kikötött, három napig felfedező túrákat tett, majd egy ón tányért laposra kalapált/kalapáltatott és belevésette, hogy 1616. október 25-én ide megérkezett az Eendracht hajó Amszterdamból (és még pár sort), majd egy faoszlopra szegelte és az oszlopot leütötte a szigeten.

    Ezt a szigetet napjainkban is Dirk Hartog szigetnek hívják és Nyugat-Ausztrália partjainál a Shark Bay-nél fekszik. A tányér eredetije az amszterdami múzeumban van kiállítva, a róla készült másolatot pedig a Hajóroncs múzeumban tekinthetjük meg. Minő szerencse, ez a múzeum is rajta volt a listánkon. De vissza a “tányérokhoz”. Az előző pár mondatban tisztába raktuk hogy 1606-ban Janszoon megpillantotta Ausztrália északi (a mai Cape York) részét, de nem hagyott hátra semmi bizonyítékot. Aztán 1616-ban jött Hartog és leütötte a tábláját Nyugat-Austrália partjainál. Majd 1697-ben az ugyancsak holland felfedező Willem de Vlamingh is errefelé hajózott és csodával határos módon 80 év elteltével megtalálta Hartog tányérját az oszlop előtt a homokban. Mekkora az esélye annak, hogy a közel 3000 kilométer hosszú nyugati partszakaszon ennyi év után megtaláljanak egy tányér nagyságú táblát? Vlamingh felismerte a tányér jelentőségét és magával vitte, a helyére pedig kiszögelte a saját tányérját. Ahogy feljebb írtam Amszterdamban egy múzeumban van kiállítva az eredeti.

    A tányér tetején lévő sorok a Hartog tányérról átmásolt vésetek, alá pedig rávéste a Vlamingh expedíció adatait: 1697. február 4-én itt járt a Geelvinck hajó Amszterdamból és még felsorolt 1-2 nevet, beosztást. Majd 104 évvel később 1801-ben a francia Emmanuel Hamelin kapitány megtalálta Vlamingh tányérját szintén a homokban az oszlopról leesve. A kapitány viszont megtagadta a helyreállítását hiába kérlelte az egyik tisztje, Louis de Freycinet. Az okosok azt mondják azért, mert ezzel akarta azt a tényt palástolni, hogy a hollandok jártak itt elsőként és valószínűleg a franciák akarták maguknak követelni a területet. Viszont tizenhét évvel később 1818-ban Freycinet már a saját hajóját kormányozva visszament megkeresni Vlamingh tányérját. Viszontagságos úton (a Falkland szigeteknél hajótörést szenvedtek) eljutatta a tányért Párizsba ahol a Francia Akadémiának átadta. Ez követően majdnem egy évszázadra a tányér eltűnt. Aztán az 1940-es években a második világháború sötét napjaiban megtalálták egy kis szobában a fiók mélyén. Létezését egészen 1944-ig titokban tartották, amíg Franciaországot fel nem szabadították. Ekkor egy ausztrál az Oxfordi egyetemről meglátta és egyből értesítette az ausztrál hatóságokat. Aztán 1947. május 28-án a francia nagykövet átadta Vlamingh “tányérját” az akkori ausztrál miniszterelnöknek, Ben Chifley-nek. A kormány úgy döntött, hogy az eredetit elzárja és egy másolatot állít ki Nyugat-Ausztráliában és Viktória államban. Nyugat-Ausztrália nem lelkesedett az ötletért. Három évig lobbizott. Elvileg övék a dicsőség. Náluk lépett ausztrál földre a holland felfedező. Végül 1950. június 5-én megkapták. A Vlamingh “tányér” felbecsülhetetlen értékű darabja a Nyugat-Ausztrál gyűjteménynek.

    A Hartog és Vlamingh tányér.

    A Hajózási múzeum után elindultunk a régi épületektől hemzsegő High Street-en, ami nekimegy az 1831-ben épült Kör Háznak (Round House). Ez a ház börtönnek épült anno, alatta pedig végig lehet sétálni a bálnavadászok vájta alagúton. Ahogy sétáltunk és gyönyörködtünk a régi épületekben először csak egy ház sarkán vettünk észre rikító sárga festéket. Valaki benézte a színt, gondoltuk. Pár méterrel arrébb már egyre több ilyen össze-vissza sárgítás volt. Biztos alapozó a hibák kijavítása előtt. A következő házon még több. Hm, biztos túl sokat rendelt a helyi festékbolt és ingyen adták. Ekkor még nem tudtuk. Aztán elértük a Kör Házat, felsétáltunk a lépcsőn, visszanéztünk az említett utcára és összeállt a kép. Haláli jól nézett ki. Csak onnan, csak abból a szögből. Sárga ellipszisek. Egy svájci művész készítette ezeket az optikai illúziókat. A világon több alkotása is fellelhető.

    A felső három képkockán a séta közben látott össze-vissza sárga foltok. Alsó kettő: összeállt a kép…

    A börtön után útbaejtettük a Hajóroncs Múzeumot, amely vetekszik a Hajózási múzeummal. Miket fel nem hoztak a tenger/óceán fenekéről. Micsoda kincsek lehetnek még most is a mélyben? Volt egy terem, ahol az 1629-ben elsüllyedt Batavia, a holland 3 árbócos vitorlás hátsó részének megmaradt és épségben a felszínre hozott része van kiállítva. A deszkákon látszik a közel 400 éves kor… A teremben állandó a hőmérséklet és a páratartalmat is figyelik. Pici részét sikerült a felszínre hozni, de még így is óriásinak tűnt ahogy ott álltunk. Megszámlálhatatlan, szebbnél-szebb pénzérmék is vannak kiállítva. Üvegtárgyak, pipák, malomkő. 8000 kis tégla a 300 000 darabból, amit a Batavia szállított volna Indiába és egy nagy kőkapu, ami szintén a hajó rakománya volt. Csodálatos.

    Szívesen megnéztük volna még a börtönt is. Legfőképp azt a túrát, ahol 2-3 órás csónakázással mutatják be a börtön alatt 20 méter mélyen a rabok által ásott szűk csatornákból álló labirintusrendszert. Sajnos a belépőjegy horrorisztikusan drága volt, ezért csak kívülről tekintettük meg az 1850-es években épült impozáns épületegyüttest.

    Érdekes graffiti Fremantle-ben. Úgy verték le a vakolatot, hogy ez rajzolódott ki. A hölgy szája attól sötétnarancs, mert ott a tégláig mentek vissza.

    Fremantle városka kivégzése után elautóztunk délre Busselton-ba, ami 2,5-3 óra távolságra van Pörf-től. Ez a város a mólója miatt került fel a listánkra. Útban lefelé találkoztunk az egyik meglepetésemmel. Biztos már minden olvasó unja a sztromatolitos nyavalygásaimat ugye? Már én is kezdek belefásulni. Nem is igazán foglalkoztam ezzel a dologgal mostanában hiszen már csak 6 hónapot kell aludni és ott leszünk a Shark Bay-ben, ahol “ők” élnek. Ezért nem is kutakodtam ezügyben. Na, ahogy autóztunk lefelé egyszer csak egy táblát szúrtam ki: Yalgorup Nemzeti Park, Lake Clifton – Thrombolites! Hoppá-hoppá! Akkor mi most itt lefordulunk jobbra.

    A tóhoz vezető lehajtót nem volt egyszerű megtalálni, vissza kellett menni a közeli benyakútkemping egységhez megkérdezni, hogy mi merre. Végül megtaláltuk! A Clifton-tó 225 000 évvel ezelőtt még egy lagúna volt. Aztán a szél által épített homokdűne fokozatosan elzárta az összeköttetést a tengerrel, egy belső tavat alakítva így ki. Napjainkban a talajvíz táplálja a tavat. A fák védelmét elhagyva kint a tavon erős szél fújt, ráadásul a száraz évszak előtt voltunk ott, így a kis “dombocskák” még víz alatt voltak. A hullámzás is nehezítette, hogy jó képeket készítsünk, de ennek ellenére is leírhatatlanul gyönyörűek voltak. Madarat lehetett volna fogatni velem. Ez a déli félteke legnagyobb tavi trombolita telepe. 600 millió évvel ezelőtt a tromboliták / sztromatolitok ősei állították elő az élethez szükséges oxigént. Ennek a telepnek az egyedei 2000 évesek. A tromboliták a sztromatolitokhoz hasonlóak. Ugyan úgy cianobaktériumok (azaz kék algák) által létrehozott félgömb alakú dombocskák/kupolák. A különbség csak a keresztmetszetükben van. A sztromatolitok keresztmetszete vízszintesen rétegzett, mintha zebra csíkos lenne. A tromboliták keresztmetszete pedig olyan, mint egy agy keresztmetszete. A dombocskák/kupolák a kékeszöld algák karbonátkiválasztása és az üledék felhalmozódása révén keletkeznek. Legszívesebben belemásztam volna a vízbe és a vízálló kamerával is csináltam volna 1-2 közeli képet, de védett területről lévén szó, papi nem engedélyezte a szabálykihágást. Cseppet elidőztünk itt. Csak támaszkodtunk a korlátnak és bámultuk a “buckákat”. Hihetetlen volt látni azokat az “élőlényeket” akiknek a létezésünket köszönhetjük. Könnyes búcsút intettünk a trombolitáknak és robogtunk tovább Busselton-ba.

    A Clifton-tavi Tromboliták.

    Busselton egy szép kis tengerparti városka. Itt található a világ második és a déli félteke leghosszabb fa mólója, ami 1841 méter hosszú. 1853-ban kezdték el építeni. Az első 176 méteres szakaszt 1865-ben adták át. Majd folyamatosan bővítették. 1960-ban érte el a végleges hosszát. Az utolsó hajó 1971-ben kötött ki itt. Túlélte az 1978-as Alby nevű ciklont, számos tüzet (egy alkalommal 65 méteres szakasz vált a tűz martalékává) és a lebontást. A mólón egy kis vonat is közlekedik, aki nem szeretne közel 4 kilómétert sétálni. A moló végén van egy víz alatti obszervatórium is. Én akkor írtam fel a listánkra, mikor megláttam egy képet a mólóról és a móló elején lévő faházakról. Szerencsére szikrázóan napos időt sikerült kifognunk. A víz színe is olyan volt, mint amilyennek lennie kellett. Vettünk egy fagyit a móló elején és oda-vissza lesétáltuk a mólót. A parton kialakított park, játszótér nagyon igényes. Itt szúrtunk ki egy érdekes oszlopot. Kerékpárral közlekedőknek nagyon hasznos. Egy oszlopon mindenféle szerelő szerszámok lógtak. Volt az oszlopon egy kampó is amire fel tudtad akasztani a bringádat, hogy könnyebben meg tudd szerelni. Még egy mini kompresszor is be van építve az oszlopba, ha esetleg lapos lenne a gumi. Szájtátva jártuk körbe, mintha most jöttünk volna ki a barlangból.

    A híres móló teljes hosszában.

    A móló végén.

    Szereld magad…

    Egyik nap végigautóztunk a Sunset Coast Tourist Drive-on és minden egyes tengerparti kihajtónál lenéztünk a partra. Tíz beach-et sikerült egy napba besűríteni. Volt olyan is, amit kifejezetten kutyatartóknak alakítottak ki. Az is volt a neve, hogy kutyapart. Több kuka és kakizacsi volt kirakva a négylábúaknak, kutyaitató csapokból sem volt hiány, valamint ezen a szakaszon póráz nélkül szaladgálhattak a kutyusok, amit ki is használtak rendesen. 🙂

    A hétvégén bevonatoztunk a belvárosba, hogy ez se maradjon ki, ha már egyszer Pörf-be jöttünk. Nem akartunk autóval bemenni, mert a parkolás mindig egy mumus a belvárosokban. Nem szerettünk volna felesleges köröket futni egy-egy szabad helyért vagy kisebb vagyont fizetni a parkoló házakban. Így legalább Papi is tudott nézelődni, míg vonatoztunk. Egy jó tanács, amit mi is utólag tudtunk meg a vonatállomás kijáratánál unatkozó biztonsági őrtől. Induláskor megnéztük melyik jegykategóriába tartozunk. Se nem nyugdíjas, se nem diák, se nem család (két felnőtt + két gyerek). Tiszta sor, a legdrágább jegy a miénk. Meg is vettük a két felnőtt jegyet be a városba, ami 2 x 4,80 dollárt kóstált.

    BeszédesBiztonságiJózsi csevegni akart, mert unatkozott és elkapott minket kifelé menet. Ránéz a jegyünkre és azt mondja: miért nem a hétvégi családi jegyet vették meg, az csak 12,80 lett volna egész napra, így meg 4 x 4,80 lesz majd. Közöltem vele, hogy nincs gyerekünk, álmomban sem gondoltam volna, hogy így is megvehettük volna a családi jegyet. Erre ő: sehova nincs odaírva, hogy nem szabad. Buktunk 6,40 dollárt. Szóval, ha arra jártok legalább ti legyetek szemfülesebbek.

    A távolban Perth belvárosa.

    Nekünk úgy tűnt, hogy Pörf belvárosa Adelaide-re hasonlít. Semmi tömeg. Semmi rohanás. Semmi bonyolult úthálózat. Laza, szellős. Kicsi, bejárható központi résszel. Tetszett. Sétáltunk a Swan-folyó partjára épült “felhőkarcolók” között. Megnéztük a pénzverde múzeumot, ahol nagyon viccesek a túravezetők. Itt lehet megtekinteni a világ legnagyobb aranyérméjét, ami egy tonnát nyom és 60 millió dollár értéket képvisel. Átmérője 80 cm, vastagsága 13 cm és 99,99% tiszta arany. Mindenki megemelhetett egy igazi aranytömböt is. Jó nehéz volt. A túra tartalmazza az 1899-ben épült olvasztóház megtekintését is, ahol minden egyes túra alkalmával kiöntenek egy igazi aranyrudat. Az öntőforma két hét után használódik el. Ekkor elküldik valahova, ahol széttörik és még pár száz dollárnyi aranyat nyernek ki belőle az oldalára tapadt nemesfémből. A kiállító teremben, ahol különböző méretű aranyrögöket és mindenféle fajta pénzérméket lehet megcsodálni van egy nagy mérleg, amire felállva kinyomtatja az értékünket. Azaz azt, hogy mennyit érnénk, ha aranyból lennénk az épp aktuális árfolyamot figyelembe véve. Papi eladó! A kikiáltási ára: 5 761 315 millió (dollárban!).

    A világ legnagyobb aranyérméje.

    A pénzverdéből átsétáltunk a Harang toronyba. Akkor éppen 20%-al olcsóbban adták a belépőt, mert a hatodik (legfelső) emeletre takarítás miatt nem lehetett felmenni. Viszont Gizi azt mondta, hogy ha szerencsénk van, mire végzünk a vezetett túrával és körbejárjuk a többi emeletet lehet, hogy fent is elkészülnek a takarítók, akkor ezért az olcsóbb árért még a felső szintet is láthatjuk. És úgy is lett. Láttuk a hatodik emeletet is. A harang torony 82,5 méter magas. Tizennyolc harangjával a világ második legtöbb haranggal rendelkező tornya. Az első egy dublini katedrális 19 haranggal. Pörf csak eggyel van lemaradva.

    Tizenkét harang a tizennyolcból a londoni “St Martin in the Fields” nevű templomból érkezett Ausztráliába. A harangokat a 14-dik században öntötték, majd a 16-dik században és az 1770-es években beolvasztották és újra öntötték. Ezek a harangok harangoztak 1588-ban mikor Anglia legyőzte a Spanyol hajóhadat, 1942-ben mikor El Alamein-nél győzelmet arattak, 275 éven keresztül Új év napján, minden egyes koronázási ceremónián és akkor is ezek kongtak, mikor Cook kapitány hazaért az Ausztráliát felfedező expedíciójáról. A maradék hat harang “frissen” lett öntve. A belépőjegy tartalmaz egy kb fél órás harangozási oktatást is. Eddig azt hittük, hogy a papok csak rángatják a kötelet össze-vissza, a harang meg kong. Most már tudjuk, hogy ez nem így van. Nem is olyan egyszerű megszólaltani egy harangot. A megfelelő ritmusban kell megrántani, különben nem szólal meg. Amit pedig egy-egy harangozás alkalmával hallunk az meg van komponálva. Külön kotta könyvük van a harangoknak. Nagyon durva az a könyv. Több száz oldalon keresztül csak számok. Semmi más. Nagyon pihent lehetett, aki ezt kitalálta és megírta. Mindenki kipróbálhatta a harangozó tudását. Papinak elsőre sikerült megkongatnia, nekem nem. Talán azért, mert Pap-nak hívják… 😀

    Balra a Harangtorony, jobbra a harangozó, középen a “kotta”.

    Tudtuk ha egyszer eljutunk Pörf-be, akkor a várostól északra 2-3 órányi autókázásra lévő Nambung Nemzeti Parkot mindenképp látni szeretnénk. Ha pontos szeretnék lenni, akkor anno Pörf ötlete pont emiatt a sivatag és a Rottnest-sziget miatt fogant meg. Ha azt mondom, hogy Pinnacles-sivatag, akkor szerintem mindenkinek bevillan egy sárga holdbéli táj szikla tüskékkel. Na ugye hogy bevillant? Az 1960-as évekig szinte teljesen ismeretlen volt a világ előtt ez a “tüskés” sivatag. A szikla tüskék mérete a fél métertől három méterig terjedhet és körülbelül egy négyzetkilóméteres területen vannak szétszórva egy zöld bozótos közepén. Szuper időt sikerült kifognunk. A tökéletes időt. Kék eget és szikrázó napsütést.

    A parkot kétféleképpen lehet bejárni. Gyalogosan és autóval. Mi először végigautóztunk a kijelölt úton, aztán úgy gondoltuk, hogy majd gyalogosan is bejárjuk. De az autó út teljesen lefedi a parkot. Bárhol meg lehet állni, ki lehet szállni és akár órákat lehet bóklászni a sziklák között. Így nem láttuk szükségesnek a gyalogút bejárást, ami többször keresztezi is az autós utat és minden olyan helyet érint, ami autóval is megnézhető. A mészkő sziklák viszonylag fiatalok, 500 000 évvel ezelőtt keletkeztek. Aztán időszakonként hol felszínre kerültek, hol betemetődtek megint. Ez periódikusan változott/változik még ma is. Egyes bizonyítékok arra utalnak hogy legutóbb 6000 évvel ezelőtt bukkant a felszínre, de a mozgó homok (dűne homok) újra meg újra maga alá temette. Néhány száz éve vált láthatóvá megint. A mai napig nem tudják a tudósok, hogy hogyan alakultak ki. Úgy is emlegetik, hogy: Enigmas in stone (rejtvény/talány a kőben). Kétféle elmélet is van a keletkezésükre, de mindkettőnek vannak vitatott pontjai. Az egyik szerint: a múltbéli növények gyökerei köré keményebb anyag cementálódott az évek során, majd amikor a növény elhalt, a gyökerei elkorhadtak és a helyükön maradt üreg egy keményebb/ellenállóbb anyaggal töltődött ki. Aztán az erózió elkoptatta a puhább rétegeket és felszínre kerültek a tüskék. Egy másik elmélet szerint ezek megkövesedett fák törzseinek maradványai. A vizuális élményen semmit sem változtat az, hogy nem tudjuk pontosan, hogyan is keletkeztek. Nekünk az volt az érdekes inkább, hogy a sziklák rikító sárga homokban állnak, míg a parkot a bokrokon túl szikrázóan fehér homokdűnék veszik körül. Rengeteg képet lőttünk. A bérelt autó színe is jól mutatott a sárga sivatagban. A szikláknak szép árnyéka is volt, köszönhető annak, hogy az égen egyetlen egy felhőt sem láttunk.

    Óriási fehér homokdűnék.

    Ha már feljöttünk északra, akkor nem hagyhattuk ki Cervantes nevű halász falucskát, ami csak 40 km-re van a nemzeti parktól. Két dolog miatt ugrottunk be. Mindkettőt véletlenül olvastuk valamelyik utazási prospektusban. A harmadik, homokdűnén való szánkózás minket nem mozgatott meg annyira, mivel a Kenguru-szigeten már kétszer is kipróbáltuk. Ettől függetlenül elautóztunk az impozáns méretű fehér homokdűnék lábához. A második meglepetés itt Cervantes-ben talált rám, a Thetis-tó személyében. Ismét nagy volt az öröm. A Thetis nem keverendő össze a Thetys-el. Első hallásra én is összekevertem és ott újongtam, hogy milyen ötletes nevet adtak ennek a helynek. Aztán megláttam, hogy van leírva. Hiába az azonos hangzás, így már nem ugyanaz. A Thetys ugyanis az az ősóceán ami Gondwana és Laurázsia között hullámzott. Ekkor még csak ez a két kontinens létezett. A Thetis-tó pedig egy másik olyan hely, ahol szintén látni lehet SZTROMATOLITOKAT.

    A 3,5 milliárd éves élőlények (melyeknek megkövült maradványait Nyugat-Ausztrália északi részén találták meg) ma is élő képviselőinek egyik menedékhelye ez a Thetis-tó. A sztromatolitok rendkívül lassan növekednek, az egy méteres magasságot kb. 3000 év alatt érik el. A Thetis-tóban élő sztromatolitok átmérője 30-40 cm, magasságuk az egy métert is eléri és 3500 évesek. Csodálatosak voltak! A második tavi sztromatolit telep. El se akartam hinni. Mielőtt vissza autóztunk volna Pörf-be, megkoronáztuk a napot egy homárral. Ha Cervantes-be jártok ne hagyjátok ki a “Lobster Shack”-et, azaz a Homár Kunyhót. Kezdetben egy kis kajiba volt, ahol frissen fogott tengeri herkentyűket lehetett enni. Mára már annyira népszerű, hogy kibővítették akkorára, hogy 2-300 ember is be tud ülni egyszerre. Mikor ott jártunk a kiszolgáló személyzeten, rajtunk és 1-2 fehér családon kívül ázsiaiakkal volt tele a bungi. Lehettek vagy 100-an. Az érdekes az volt, hogy nem csoportos kiránduló busz hozta őket. Sima autókkal szállták meg a helyet. A homár finom volt csak kevés a húsa. Fejenként 5-5 kellett volna, hogy jóllakottan távozzunk.

    A Thetis-tavi Sztromatolitok.

    A Rottnest-sziget felfedezését kellőképpen megterveztük. Nem bíztunk semmit a véletlenre. A sziget 18 kilóméterre van a szárazföldtől. Pörf belvárosából is mennek hajók a szigetre de az út így sokkal hosszabb. A leggyorsabb verzió a Fremantle-ből induló hajó, ami 25 perc alatt átér. A sziget nagyon népszerű a nyaralók körében. Az itteni végzős diákok ezen a szigeten tartják az “ereszd el a hajam” záró bulit. Míg az Adelaide-i diákok Victor Harbor-ba vonulnak le százával, ezrével, a keleti parti diákok meg Gold Coast-ra mennek ünnepelni, szórakozni úgy a Pörfi diákok ezt a szigetet szállják meg. Pörf-be érkezésünk első napjai pont erre az eseményre estek, így ejtettük a szigetet. Aztán jól körbe jártuk az időjárás előrejelzős oldalakat, hogy a legtutibb napot válasszuk ki. Az okosok azt jelezték, hogy 27-én kedden lesz a leggyengébb a szél. A szigeten kb. 300 állandó lakos él, de egy-egy üdülőszezonban több mint 15 ezer turista érkezik ide (éves szinten fél millióan). A szigeten nincs autó. Ez már egy jó pont. Biciklivel lehet bejárni. Lehet hozni sajátot vagy bérelni az erre szakosodott cégektől. Ne dőljünk be az első információs iroda ajánlatának. Szóval első körben egy információs irodában kérdeztünk rá az árra. Két főre 198 dollár a hajó jegy oda-vissza és a két bicikli egész napra. Aztán behaladtunk a hajó jegypénztárához, ahol valamivel kevesebbet mondott Gizi, de megjegyezte, ha van internet hozzáférésünk és online foglaljuk be akkor még olcsóbban jutunk a jegyekhez. Így is tettünk és végül 160 dollárért sikerült ugyanazt a kombót megvennünk, amit majdnem 200 dollárért akartak ránk sózni.

    A piros útvonalat (30-35 km) jártuk be a Rottnest-szigeten.

    A legelső 7:30-as hajóval mentünk és a legutolsó 17:30-assal jöttünk vissza, hogy mindenre maradjon idő és a teljes szigetet körbe tudjuk kerekezni. Nem lehetetlen egy nap alatt letekerni, de így fürdésre és sznorkellezésre már nem marad idő. A sziget annyira gyönyörű volt, hogy azt beszéltük Papival, hogy itt simán el lehetne tölteni egy hetet és akkor minden féle lötyögős, pihenős program is belefér. Voltak olyan szép öblök (amúgy mindegyik öböl mesés volt) ahol órákat elüldögélne az ember és csak nézne ki a fejéből.

    A fő ok, amiért meglátogattuk a szigetet az az, hogy itt él a világ legboldogabb állata a Quokka (ejtsd: Kvakka). A sziget is erről az állatról kapta a nevét. A korai felfedező holland hajósok mikor meglátták ezeket az állatokat, azt hitték nagyra nőtt patkányok, innen jön a Rottnest elnevezés. A hollandok viszont tévedtek, ezek az állatok a kurtafarkú vagy rövidfarkú kenguruk. Macska nagyságúak, súlyuk 5 kiló körüli. Cuki, jópofa kis szőrös állatok. A róluk készült képek olyanok, mintha mindig mosolyognának, ezért a turisták előszeretettel szelfiznek velük. Így tettünk mi is. Elvileg nem szabad etetni az állatokat. Gondolom a sok szemét kaja miatt, amit mindenki odadobál nekik. Mi azért vittünk magunkkal répát és almát, hogy legyen mivel odacsalogatni és “mosolyra” fakasztani őket. Amúgy nem szükséges. Jönnek ezek maguktól és vigyorognak, csak elkapni nehéz azt a pillanatot amikor Te is és ő is a kamerába néz. Ezt a pillanatot szerette volna Papi tökéletesíteni, ezért egy darab répával tornáztatta az egyik delikvenst. Az adom-nem adom játékot játszotta a Kvakkával. Körülbelül öt percig bírta a szivatást a kis “patkány” majd bedühödött. Nem adod? Két mancsával ráfogott Papi kézfejére és éles fogait (előre álló csőrre hasonlító fogai voltak) a kezébe mélyesztette. Nem engedte. Papi felemelte a kezét, az meg ott csüngött rajta. Szájzárat kapott. Alig tudta leszedni. Picit megijedtünk, mert még a vér is kiserkent. Nem kockáztattunk, hiszen mégiscsak egy “vadállat”. Este kértem is időpontot a szálláshoz közeli orvosi rendelőbe és másnap Papi meg is kapta a tetanusz injekciót. :-)))) Túlélte a támadást.

    Látlelet… Bal oldali a friss, jobb oldali pár napos.

    A sziget 11 kilométer hosszú, a legszélesebb részén pedig 4,5 km széles. A legkeskenyebb részén (a nyak) csak 2-300 méter széles. Rengeteg túraösvénnyel, világítótornyokkal, hajóroncsokkal. Több mint hatvan homokos öböl és húsz félreeső/elhagyatott öböl veszi körül. Lehet búvárkodni, sznorkellezni. Amolyan paradicsomi sziget. Oda érkezésünk előtt azt hittük hogy egy kis lapos sziget. De nem. Harminc-negyven méter magas homokdűnéket kell letekerni. Volt egy-kettő, ami kifogott rajtunk és fel kellett tolni a biciklit rajta. Ismét nagy szerencsénk volt az időjárással. Bevált a taktika, hogy a legszélmentesebb napot választottuk. Tudván, hogy a tengerparton, hát még egy szigeten mindig fúj a szél, ezért erre nagyon ügyeltünk. Meg is szívtuk volna rendesen, ha erős szélben kellett volna tekernünk. Rányomta volna a bélyegét az egész napra. H i h e t e t l e n ü l szép volt minden egyes négyzetmétere a szigetnek. Senki se hagyja ki ha erre jár. Jó kis móka. A kerékpárutak nagyon jó minőségűek. Nagy ötlet, hogy nem engednek be autókat. Nem is találok megfelelő szavakat arra, hogy leírjam azt, amit abban a kilenc órában láttunk. A képek többet érnek minden szónál. Délutánra viszont annyira feltámadt a szél, hogy a visszaúton a hajó második emeletére csaptak fel a hullámok. Azok, akik saját autóval érkeznek a kikötőbe és nem tömegközivel (ahogy mi) van egy nagy parkoló kialakítva elég barátságos napi díjjal.

    Egy hajóroncs darabja lóg ki a vízből a parthoz közel.

    A hátralévő két napban a keletre eső nemzeti parkokat kerestük fel. A Lesmurdie Falls Nemzeti Parkból szép kilátás nyílik Pörf városára és a vízesés körüli sétautak az Adelaide-i Morialta parkra hasonlítanak. Elautóztunk a Serpentine Falls Nemzeti Parkba is, de sokalltuk a 13 dolláros belépőt egy vízesésért, ezért tovább álltunk. Ha már ott voltunk a közelben bejelentkezés nélkül beugrottunk Perth régi Obszervatóriumába. Ott derült ki, hogy csak időpont foglalással lehet megnézni. Viszont szerencsénk volt. Ismét. Egy nyugdíjas lengyel (!) csoportot vártak, akik késtek. Jó sokat. Vagy 1,5-2 órát. Durrogtak is az ott dolgozók. Így azonban megengedték nekünk, hogy körbejárjunk. Néha oda jött egy-egy tudós mókus és mesélt a dolgokról. Még a Nap teleszkópba is belekukucskálhattunk, amit a nyugdíjasoknak állítottak fel. Vicces volt. Tök komolyan mondták, hogy milyen féle fajta szűrőket tettek fel és akkor mi most a nap felszínét látjuk. Megmondom mit láttunk: mintha valaki egy halvány sárga (inkább fehér) lapot tett volna a távscő elé. Semmi részlet, semmi Napkorong ív, semmi Napfolt, semmi Napkitörés, az ég világon semmi. De úgy jött át az okosoktól, hogy mi most valami nagy dolgot látunk. Ennek ellenére nagyon érdekes volt az obszervatórium. Kedvesek voltak az ott dolgozó idős tudósok/szakik. Még Ausztrália legnagyobb, a 12 tonnás Mundrabilla-i vas meteorit egyik lecsapott darabját is megtapogathattuk.

    Indiai Óceán partja. Véges-végig gyönyörű fehér homokos part terül el Nyugat-Ausztrália partjainál.

    Összefoglalva nagyon szép volt Ausztráliának ezen része is. Ha ki kellene választanom a Pörf-i utazás fénypontját, akkor az a Rottnest-sziget lenne, de a Pinnacles sivatag is nagyon különleges és érdekes volt. És hát persze a “drágaszágaim”, a sztromatolitok. Örülök, hogy sikerült Pörf környékét most bejárni, mert idén a nagy nyugati körtúra alkalmával ez már nem fog beleférni.

    Képek innen is elérhetőek vagy a szokásos “Új-Képek” gombról.


  6. A dzsungelben

    november 9, 2018 by kata_papi

    Mivel jövőre kiírtuk a hosszú (nagyonhosszúúú) szabinkat, ezért idén nem volt pofánk bedobni egy másik 4-5 hetes kérelmet, főleg úgy, hogy már a Simpson sivatagot is megjártuk májusban. Papi felvetette, hogy mi lenne, ha “mini break”-eket (7-10 napos szabikat) tartanánk. Hát nekem aztán teljesen mindegy, csak menjünk. Az első ilyen “mini-break”-et szeptember végén ejtettük meg. Cairns-be, a trópusokra utaztunk el 7 napra. Az idő rövidsége és a távolság miatt sajnos Juniort otthon kellett hagynunk. Repülővel mentünk és ott béreltünk autót. A fő cél az volt, hogy lássuk a Nagy-korallzátonyt, mielőtt végleg eltűnik a föld felszínéről. Sajnos elég nagy az esély rá. De a remény hal meg utoljára…

    Titkon még 3 dolog volt a listánkon, amit szerettünk volna látni a vadonban. Egyelőre egyiket se sikerült “elcsípni”. Ehhez majd Junior+tetősátor és vadkemping kell. Szerettünk volna látni vadon élő krokodilt, kazuárt és fakengurut. A fakenguru vicces mi? Ne fából készült kengurura gondoljatok. Itt fent északon él egy kengurufaj, ami fán lakik. Nagyon ritkán jön le a fáról. Fura szerkezet lehet, mi? A figyelmeztető táblája is vicces. A másik a sisakos kazuár. Nem ajánlatos kekeckedni vele. Veszélyes állat. Karmol, rúg és a fején lévő nagy szarusisakkal jól oda is tud ütni. Nagy darab, röpképtelen madár. Magassága 150-180 cm, súlya 40-70 kg. Testén durva, fekete, szőrszerű tollak vannak, a nyaka viszont türkiz, sötétkék és vörös színekben pompázik. A “gyereknevelés” is különleges náluk. Anyakazuár kipottyantja a tojásokat majd odébbáll. Apakazuár költi ki és neveli fel a fiókákat. Ugyanúgy, mint Darwinban, itt is vigyázni kell a természetes vizekben való pancsolással. Sós és édesvízi krokodilok vannak mindenfelé. Kivéve, amikor mi ott jártunk. Jól elbújtak… Tájékozódjunk helyiektől, tartsuk be a figyelmeztető táblán írtakat és akkor nem kell tartani egy krokodil támadástól. Dehogynem…! A statisztika szerint nem turistákkal történik a legtöbb krokodil támadás, hanem a helybéli, néha igencsak ittas lakosokkal. A helyiek a “bátrabbak” e téren.

    Kazuár, medúzaveszély, fakenguru

    Krokodilveszélyre figyelmeztető táblák

    Az egyik kávézó vicces táblája, ami megnyugtatja a turistákat, hogy náluk a patak krokodil mentes, mert…

    A krokodiloknál már csak a medúzák “szemetebb” állatok. Rengeteg gyönyörű pálmafás strandok vannak fent északon. Bár mikor mi ott jártunk mindegyik vize csúnya sáros volt. Türkizkék vízre, homokos-pálmafás partra számítottunk, de a türkizkék az elmaradt. Szóval ott van a tenger és nem igazán  lehet benne fürdeni. Vagy krokodiloktól kell tartani, vagy a mérgező medúzáktól. Vannak olyan öblök, ahol hálókkal elkerítenek egy kis részt, hogy lehessen fürdeni. De mi van, ha beúszik egy medúza? És az meg már milyen, hogy egy gyönyörű homokos tengerparton nem tudsz befutni a vízbe ott, ahol akarsz. Ezen a környéken főleg a doboz medúzától (box jellyfish) kell óvakodni, mert csípése nagyon mérgező. Tűz medúzaként vagy tengeri darázsként is szokták emlegetni. Világoskék színű és majdnem teljesen átlátszó, szinte észrevehetetlen a vízben. Maximum 15 csápja van, a csápok akár 3 méter hosszúra is megnőhetnek és mindegyiken van körülbelül 5000 méregtüske. A világ egyik legmérgezőbb állata, mérge állítólag 2-5 percen belül öl. Végig a tengerparton táblák hívják fel az emberek figyelmét a medúzákra. Minden egyes tábla alatt ott van egy üveg ecet is, ami a mérget nem semlegesíti, csak a fájdalmat enyhíti. Egy legújabb tanulmány szerint azonban nem jó ötlet az ecet használata, mert több méreg fecskendeződik be a tüskékből. Mi nem értünk hozzá, ezért a jobb félni, mint megijedni elv alapján nem mentünk be a vízbe, csak a zátonynál és függetlenül attól, hogy most még nincs szezonjuk, mi kértük a védőruhát sznorkelezéshez. Amúgy októbertől márciusig lepik el a vizeket.

    De haladjunk szép sorjában, kezdjük az indulással. A taxi oda-vissza a reptérre kb 100 dollár lett volna, ezért most először vettük igénybe a “hosszú távú parkolót” az adelaidei repülőtéren. Barátaink ugyan felajánlották hogy kivisznek minket, de mindketten a repülőtér átellenes oldalán laknak, így kitolás lett volna, ha elfogadjuk a felajánlást. Hét napra 75 dollár volt a parkoló. Szép nyugisan összepakoltunk, Puttonnyal kigurultunk a parkolóba, átsétáltunk a terminálhoz és beszálltunk a gépbe.

    Cairns volt a bázisunk, innen csináltunk csillagtúrákat. Szállást az “airbnb”-n keresztül foglaltunk. Most használtuk először, nem volt semmi gond vele. Egy szép kis bungalót találtunk, közel a botanikus kerthez, közel a city-hez, közel boltokhoz, közel az autóbérlős céghez. Illetve közel egy nagyon igényes kávézóhoz, ahol a szokásos ausztrál reggeliket készítették, de egy kicsit másképp. Rengeteg saját készítésű csatni és lekvár, minden kaja picit igényesre formálva, nem csak a szokásos szalonnás-tojás kockakenyér pirítóson, hanem normális vekni kenyéren tálalva. Nagyon finom volt minden, majdnem sikerült végigenni a menüt, minden reggel ott kezdtünk.

    Adeliade-ből három óra alatt ér oda a repülő. Rázós landolásunk volt. Én becsokiztam rendesen, Papi imádja az ilyen repüléseket. Féltem azt a tyúkszaros életemet, na! Cairns-t 1000 méter magas hegyek veszik körül. A szárazföld belseje felől érkeztünk és ahogy közeledtünk a trópusokhoz a felhők egyre kövérebbek, nagyobbak, fehérebbek, párától kicsattanóbbak lettek. A repülő ezeken az átláthatatlan pamacsokon a magas hegyek felett küszködött. Jó erős turbulenciánk volt míg átértünk a hegyeken és szerencsésen landoltunk a tengerpart szélén, merthogy ott van a leszállópálya.

    Kiszálltunk és egyből arcon csapott minket a meleg, párás levegő, pedig a száraz évszak végén jártunk. Összeszedtük a csomagot és vettem volna elő a telefonomat, hogy hívjam az autókölcsönzőt, mert úgy szólt a szerződés, hogy érkezéskor hívjuk őket, elsétálunk oda, ahova írták, ők pedig 5 percen belül jönnek, felvesznek és visznek az irodába, ahol átvesszük a kocsit. Szóval hívnám a számot, mikor lecsap ránk egy “segíthetekGizi” táblácskát viselő nyugdíjas nénike. Mappa, prospektusok a hóna alatt és széles vigyorral kérdezi: most érkeztünk? Mi a pálya? Miben segíthet? Mondtuk: igazából semmiben, megjöttünk, van befoglalva autónk, most hívnám őket, hogy vegyenek fel. Gizi: kinél? Mi a telefonszám? Felhívom nektek és már vette is elő a saját mobilját. Háát jó, de ezt mi is megtudjuk csinálni. Piócaként tapadt ránk és intézkedett. Hívta a számot, ellentmondást nem tűrően mondta nekik, hogy akkor 5 perc ugye, mire ideérnek és hogy hova is kell menni várakozni, blablabla. Végül is nagyon segítőkész volt, függetlenül attól, hogy mi nem tartottunk volna rá igényt. Mivel Cairns egy felkapott turistaparadicsom, rengeteg külföldi jön ide (többnyire sajnos ázsiaiak), ezért a turisztikai társaság igyekszik megkönnyíteni a nyaralni vágyók életét.

    Cairns partjai a magasból

    Kék: északi túra, piros: nyugati kör, lila: déli túra, sárga: Zöld-sziget és a Nagy-korallzátony (1400 km-t tapostunk bele a bérelt autóba)

            

    Kint vacsoráztunk a bungaló teraszán, én bementem valamiért, Papi meg ugrott vagy egy métert mikor az asztal melletti pálmára felugrott egy gyönyörű zöld béka. Nem ám egy kis 3 centis breki. Majdnem akkora volt, mint a tenyerem. A második képen a kerítésrács a méretarány, 10 centire vannak egymástól.

    Az autó felvétele után elhajtottunk a szállásra, kicuccoltunk, majd bementünk a belvárosba sétálni és felkerestünk egy információs irodát. Prospektusokat gyűjtögetni, korallzátonytúrát megvitatni. Mi eddig nem igazán sznorkeleztünk, annyira nem is voltunk oda az ötletért, de hát egyszer mindent el kell kezdeni. Mondtuk infóGizinek, hogy mi talán szigeteket néznénk meg és egy kis zátonyocskát. Azt mondta Gizi, hogy szigeteket inkább lejjebb Mackay és a Whitsundays-nél nézzünk és inkább itt nézzük meg a Nagy-korallzátonyt, mert itt van a legközelebb a szárazföldhöz. Itt csak másfél órát kell hajózni a zátony külső részéhez. Dél felé haladva ugyanis a zátony távolodik a szárazföldtől és sokkal többet kell hajókázni, hogy lássunk valamit.

    Rengeteg társaság viszi ki az embereket a zátonyhoz. Vannak fél napos, egy napos és több napos utak. Kis 50-70 fős, nagy 200-300 fős hajók, vitorláshajók, katamaránok. Korallzátonytúrák, homokzátony túrák, sznorkelező túrák, búvártúrák.  Alig tud választani az ember a sok variáció közül. Az árak cseppet el vannak szállva. Ennek ellenére hihetetlenül sok turista megy ki a zátonyokhoz. Mi egy egész napos hajókázásra fizettünk be és sokat nem tudtunk gondolkodni a dolgon, mert Gizi mondta, hogy másnap lesz a leggyengébb a szél és az azt követő napokon erős szelet jósolnak. Hát akkor holnapra két jegyet Gizi.

    Zárásképpen lementünk a tengerparti sétányra sétálgatni. Cairns partja nem egy nagy durranás. Nagyon sekély, ezért apálykor messzire húzódik vissza a víz, sáros mocsarat hagyva maga után, amit lehet bámulni. A 2,5 km hosszú szépen kiépített sétány, ami párhuzamosan fut a tengerparttal egy széles parkkal van egybekötve. A parkban ingyenes BBQ helyek, kávézók, 3 igényes játszótér, gördeszka pálya és egy nagy lagúna is található. A középső játszótér “Muddy”s” a legjobb. Ha gyerek lennék minden nap kiharcolnám, hogy ide hozzanak el. Víz spriccel fel a talajból mindenfelé, pici kis patakocska, amiben lehet tapicskolni, lezubogó víz, mindenféle jópofa mászóka. Az egész játszótér arra van kihegyezve, hogy vizes legyél. A másik nagyon ötletes dolog az a lagúna. Mondjuk ide kell is, mert a krokodilok és a medúzák miatt  nincs az az ember, aki itt becaplat a térdig érő sárban, hogy ússzon egyet. Az meg már milyen, hogy itt a tenger és nem tudsz fürdeni? Ezért építettek egy 4800 négyzetméteres 1000 főt befogadó türkizkék lagúnát. Egyik oldalán fokozatosan mélyül, másikon homokos partja van, harmadikon lépcsőkön lehet belemenni, negyedik oldalán a feszített vízben pancsikolva rá lehet látni a tengerre. Vize enyhén sós és nagyon igényesen meg van csinálva. Ami érdekes: teljesen ingyenes, bárki használhatja.

    Cairnsi beach a belvárosban apálykor

    Az ingyenes lagúna

    Reggel 8-ra kellett kimenni a kikötőbe. Ezer ember, mindenki arra várt, hogy kivigyék a zátonyhoz. A becsekkolás teljesen úgy zajlott, mint a reptereken. Kordonok kifeszítve, amik között kígyóztak az emberek. Odaértünk Józsihoz, aki legombolt rólunk még 6.50 dollárt fejenként “zátonyadó” címén. Mi van? Zátonyadó? Nem értettük, hogy ez miért nincs beépítve abba a nagy összegbe, amit beszednek a túrára. Mi van, ha valaki már úgy megy oda, hogy csak a jegy van nála, minek pénz a zátonyhoz, úgyis csak úszkálni fogok ott. Senki nem mondta az információs irodában, hogy ezt még külön kell majd fizetni. Na mindegy, haladjunk. Kifizettük.

    Mi egy nagyobbacska hajóra fizettünk be, nem tudjuk, hogy ez jó vagy rossz. Nem tudjuk, hogy a kisebb hajókon is ennyi kínai (ázsiai) turista van-e, vagy csak ezeken, amik 2-300 embert visznek ki egyszerre, de lasszóval kellett fogni a csoportunkban a fehér embert. Borzasztó volt. Nagyon nehezen kezeljük le az ázsiaiakat. Rémálom volt. Soha többet. Képtelenek viselkedni. Övék a világ. Sorban állásnál egy A4-es papírlapot nem lehetne az élével áthúzni köztem és a mögöttem álló kínai között. Üvöltöznek. Lesz@rnak mindent és mindenkit. Ezek miatt részesítjük mi előnyben az outback-et, oda még nem nagyon jutottak el. A felkapott turista helyeket viszont megszállták. Az ingatlan piacot már meg se merjük említeni. Sárga veszedelem… De mint mindig, természetesen köztük is akadnak kivételek, ha nincsenek is sokan.

    Ennek ellenére megpróbáltuk élvezni a világörökség részét képező Nagy-Korallzátonyt. A hajón reggel felszolgáltak kávét, teát, sütit indulás előtt, nyílt vízen már nincs forró folyadékkal való babrálás. Először 2,5 órára kikötöttünk a Zöld-szigeten, ahol lehet fürdeni, körbesétálni az egész szigetet, sznorkellezni, üvegpadlós hajóval körülnézni. Mivel nem volt még túl meleg, így mi elhalasztottuk a fürdést, körbesétáltuk a szigetet, rengeteg partra vetett korallt gyűjtöttünk. Élő korallt szigorúan tilos letörni. Komoly pénzbüntetés jár érte. Elnyaltunk egy fagyit és már jött is a hajó, ami továbbvitt a zátony külső részén telepített ponton-hoz.

    Ez a társaság a Norman-zátonyhoz csinál túrákat. A ponton 2-300 ember befogadására van kialakítva. Napozó ágyak, rengeteg asztal, öltözők, édes vízi zuhanyzók és svédasztalos ebéd várt minket. Mi gyorsan letudtuk a kajálást, majd elmentünk egy félig tengeralattjárós túrára. Ez egy olyan hajó, aminek az aljához egy üvegfalú tengeralattjáró van “heggesztve” és egy kisebb kört ír le a korallok között. Hát már így üvegen keresztül is nagyon szép látvány tárult a szemünk elé. Korallok minden mennyiségben. Halak. Színek. Élet a víz alatt. Pfúúú. Lenyűgöző volt. És ez csak egy szeglete az egész nagy organizmusnak. A Nagy-korallzátony Földünk legnagyobb korallzátonya. 2000 km hosszú és még az űrből is látható. Kb. 3000 zátonyból és 900 kisebb-nagyobb szigetből áll. A képződményről először Cook kapitány adott hírt hajónaplójában, amikor 1769-ben először elhajózott mellette. A kapitányt nem a tenger alatti világ szépsége nyűgözte le, hanem az a veszély, amelyet e szirtek a hajózás számára jelentenek. A szigetek külső – óceán felé eső – fele meredeken zuhan le, akár 2000 méter mélységig is. Vannak olyan társaságok, akik ilyen részekre is kivisznek turistákat. Félelmetes látvány lehet az a mélység.

    Zöld-sziget

    A korallzátony

    A kiépített, lehorgonyzott ponton

    A tengeralattjárózás után kértünk egy-egy sznorkel cuccot és egy-egy kezeslábast a medúzák ellen (lycra suits). A ponton mellett szalaggal el volt kerítve egy nagyobb terület, amin belül lehetett sznorkellezni. A pontonon állt 1-2 figyelő szájában síppal és azzal figyelmeztették a fürdőzőket. Gyakorlatilag egyfolytában fújniuk kellett, annyira idióták voltak az emberek. Át akartak úszni a kötélen. Ha mondjuk valami veszélyre akarták volna felhívni a figyelmet nem igazán sikerült volna, mert csak egy ugyanolyan sípolás lett volna, mint a többi száz előző. Mi is az a sznorkelezés? A sznorkel szó valójában a légzőcső angol elnevezése. A sznorkelezés pedig a maszk, az uszony és a légzőcső együttes használatát takarja, vagyis búvárkodás ez is, csak éppen palack nélkül, és túlnyomórészt a felszínen. A víz felszínén úszunk, de úgy, hogy a fejünk mindig a víz alatt van és nem kell feljönni levegőért, mert a pipán keresztül folyamatosan tudunk lélegezni. Már aki… 🙂

    Belecsobbantunk. Elkezdtünk távolabb úszni a hajótól. Nagyon erős volt az áramlás. Vitt a víz rendesen. Csapkodtunk a békatalppal, de úgy éreztük egy centit sem haladunk előre. Pedig haladtunk. Aztán Papi leszakadt. Én úsztam és úsztam. Fejemet néha kiemelve Papit kerestem de nem láttam sehol. Mondjuk, ha ott lett volna se ismertem volna meg, mert mindenki egyforma volt a búvárszemüvegben és pipával a szájában. Abban bíztam, hogy ő is valahol a csodálatos víz alatti világot kémleli. Úszkáltam, fényképezgettem, magamban morogtam, hogy hol van már Papi. Ki fog rólam sznorkeles szelfit lőni? A víz nem volt sekély, több méteres mélység, hasadékokkal, millió különböző korallal és kisebb-nagyobb halakkal. Volt olyan nagy korall komplexum, ami egy méterre volt a víz felszíne alatt. Fölé úsztam és meg tudtam volna érinteni. Kb. fél órás bámészkodás után véletlenül 6-8 méter mélyen észrevettem egy furcsán úszó halat. Jobban megnéztem és egy cápa volt. Cápa! Cááápa! Úristen! CÁPAAAA!!! Összeszartam magam.

    Gyorsan kikaptam a fejem a vízből és körbenéztem, hogy vannak-e még bent a vízben emberek, mert a víz alatt baromira nem lehet hallani a sípszót, ha esetleg jeleztek volna az őrszemek, hogy gond van. De ahogy feljebb említettem, hiába sípoltak volna a cápa miatt, úgysem lehetett volna tudni, hogy ez azért van, hogy gyere ki marha gyorsan, mert baj van, vagy azért, mert valaki megint kívülre úszott. Szóval bepánikoltam. Voltak emberek a vízben, de messze tőlem. Kb. 50 méterre lehettem a pontontól. Eszeveszett kapálódzásba kezdtem és szerintem 50 méter vegyesen vertem Hosszú Katinkát. Igaz a vegyesem kimerült kutyában. Nem olyan egyszerű békatalpban úszni. Pár méter kapálódzás után megszólalt a kisördög. De jó lenne lencsevégre kapni…

    Én hülye újra víz alá dugtam a fejem és remegő kézzel, a kijelzőt nem figyelve félig úszva próbáltam lefényképezni. Másodjára is láttam és 100% hogy cápa volt, olyan két méteres lehetett, de nem tudtam használható képet készíteni. Vaktában lődözgettem és csak a sziklákat kaptam le. Amúgy is épp egy sziklás hasadékban tűnt el. Ettől függetlenül továbbra is nagyon fostam, úgyhogy kiúsztam. Ha Papi velem lett volna bátrabb vagyok, mert gyorsabban úszom, mint ő, ha értitek mire gondolok… Neeem, ez nem igaz.

    Kimásztam a vízből és Papi ott volt. Ő 5 perc után abbahagyta, miután benyelt egy nagyobb adag tengervizet. Azt mondta neki ennyi elég is volt. Viszont nekem annyira bejött a dolog, hogy valamikor majd megismételjük egy másik zátonynál. Utólag végiggondolva a látottakat, egy zátonycápa lehetett, semmiképp nem a Nagy Fehér, mert teljesen más testfelépítése volt. Délután fél hatra értünk vissza Cairns-be. Útközben a szállásra vettünk indiai kaját, amit betoltunk a bungalóban miközben néztük az esti híreket. Igencsak ledöbbentünk, mikor bemondták, hogy előző nap a Nagy-korallzátonynál egy 46 éves nőt támadott meg a cápa, a mai napon meg egy 12 éves kislányt. Mindkettőt a Whitsundays-szigeteknél, ami Cairns-től délre van pár 100 km-re. Három héttel később a kislány lábát sajnos amputálni kellett. Úgyhogy mindenki vegye komolyan a cápákat és ne hősködjön, az állatok viselkedése kiszámíthatatlan. A híradóban hallottak után még jobban berezeltem és örültem, hogy nem történt semmi komoly baj kint a vízen.

          

    Alattam a búvárok egy nagy halat simogatnak

    Magányos szelfi rólam…

    A Nagy-korallzátony után szétnéztünk Cairns-től északra, csináltunk egy nagy nyugati kört és elautóztunk délre is. Mondanom se kell, hogy a látnivalók 10%-val se végeztünk, annyi mindent lehet Ausztrália ezen szegletében csinálni. Északon felautóztunk egészen Cape Tribulation-ig. Azért csak eddig mert eddig van aszfalt út. Ha Juniorral vagyunk meg se állunk Cooktown-ig. Sebaj, majd jól bejárjuk ezeket a helyeket, mikor megcsináljuk a terepes Cape York-i túrát.

    Cape Tribulation a világörökség részét képező Daintree Nemzeti Parkban van. Az odavezető út egy része végig a tengerparton kanyarog, picit olyan, mint a Great Ocean Road Victóriában. A faluba csak úgy lehet eljutni, hogy át kell kompolni a Daintree-folyón. Átérve egyből megálltunk az Alexandrina kilátónál. Szép kilátás nyílik az öbölre, jól rá lehet látni az esőerdőre, az öbölre, meg a rengeteg páfrányra. Sűrű, áthatolhatatlan dzsungel. Lekaptuk az első kazuáros táblánkat, egyből kettőt. Az egyik nagyon vicces volt. Útközben egy kávézóban ebédeltünk meg, amit hónapokkal az út előtt szúrtam ki egy brossúrában véletlenül. Mindenféle különleges húsból készült hamburgert árultak. Van egy több személyes táljuk, amin 6 féle húsból készült hamburgert kínálnak. Mi ebből a 6 mini hamburgeres verziót rendeltük meg. Vaddisznó, krokodil, emu, kenguru, bivaly és teve hamburger, illetve hasábburgonya helyett taro volt kisütve olajban. A taro (magyarul taró vagy táró) Ázsiában és Óceániában gyökérzöldségként termesztett haszonnövény, táró-krumplinak is nevezik. A húsok értékelése: A vaddisznó és a krokodil isteni finom volt. A krokodilhús fehér, mint a csirkemell. Az emu valószínűleg azért volt ehetetlen, mert darabosra/csimbókosra/mócsingosra volt darálva. A kenguru nekem nem igazán jött be, már korábban is próbálkoztunk vele. A bivalyhúst valami barbeque szósszal keverték össze, amit mi utálunk, ezt leszámítva lehet hogy jó ízű lett volna a hús. A tevehús pedig ehetetlen volt, boááá. Ezt is ki kell egyszer próbálni.

    A bal alsó képen a taro csipsz látható

    A nap hátralevő részében több tengerpartra is kisétáltunk, kókuszdiót gyűjtögettünk, amit nem igazán sikerült megbontani, pedig Papi nagyon küzdött vele. Ellátogattunk egy trópusi gyümölcs farmra, ahol mindenféle trópusi gyümölcsfát meg lehetett nézni és az éppen érő gyümölcsöket meg lehetett kóstolni. Fagyit is készítenek a trópusi gyümölcsökből. Mi is nyaltunk egyet négyféle gyümölcsből, aminek épp szezonja volt: banán, yellow sapote, soursop és a wattle fa magjából készültek. Mindegyik isteni finom volt. A banánfagyinak köze se volt az eddig kóstolt “műbanán” ízekhez. A yellow sapote vanília sodó ízű, a soursop savanykás citrom, a wattle mag pedig diós ízű volt.

    Felső sor első háromja kókuszdió, utolsó a Black Sapote, ami belül olyan barna, mint a csoki és íze a csokipudingra emlékeztet. Középső sor: első kettője a Jackfruit, ami a világ legnagyobb fán növő gyümölcse, akár 46 kg-ot is elérheti, íze a banános rágógumira hajaz. Mellette a soursop gyümölcs van. Ezt fagyiban kóstoltuk, ez volt az a savanykás ízű. Legszélén cukornád mellett áll Papi. Alsó sor első képe érdekes, mert én azt hittem, hogy ez a gyümölcs úgy nő, mint a dinnye vagy a tök. Ez a papaya. Középső kettő banánültetvény. Utolsó mangófa.

    Azt hiszem mi éhen halnánk egy lakatlan szigeten…

    Az egyik parton egy “sztúpa” mezőt szúrtunk ki. Ismét az alkalomhoz voltunk öltözve. A hangszóró azé, aki megtalálja Papit a képen.

    A turisták nagyon kreatívak és mindenki kényszert érzett, hogy építsen egy saját “sztúpát”.

    Papi sem akart kimaradni ebből. Hát épített egyet.

    Bő fél napot eltöltöttünk egy krokodilparkban is (Hartley’s Krokodil Farm). Katiék jártak itt tavaly karácsonykor és mondták, hogy nagyon jó. Gyerekesek egész napos programot szervezhetnek ide. Jól kiépített park, sok látnivalóval. Vezetett túra van egy krokodil farmra is: kroki tojások, kikelt bébi krokodilok, kiskrokodilok. Krokodil etetés, krokodil felpiszkálása,  kígyó bemutató, koala simogatás, kazuár etetés. Minden program nagyon igényes. A büfé terasza az egyik krokodiloktól hemzsegő tó partján van. Toltuk befele a “Croc and chips”-et, igen itt nem árulnak fish and chips-et csak rántott krokodil husit és közben mutogatva kiabáltunk, ezt nézd itt egy nagy úszik el épp. Fúúú azt nézd ott a parton, amelyik ott napozik, az mekkora…

    Van egy “kósza” krokodil láb a képen. Látjátok? (a kép jobb alsó részén a fa gyökere olyan, mint egy krokodil láb)

    Elautóztunk Kurandába is. Elvileg az volt a terv, hogy libegővel megyünk át és vonattal jövünk vissza, mert nagyon szép a hegyek között kanyargó vasúti szakasz, de három ok miatt elvetettük ezt az ötletet, pedig mindenki ajánlotta. Először is túl drágának tartottuk, 112,5 dollár per fő. Másodszor, ez egy nagyon felkapott hely. Hasonló, mint a korallzátony. Biztos megint ezer kínai lesz a libegőn és a vonaton. Harmadszor pedig nem azért béreltünk autót, hogy egész nap a parkolóban álljon. Inkább magunk vezettünk végig a kanyargós hegyi úton és ott álltunk meg, ahol mi akartunk, ott szálltunk ki, ahol mi akartunk.

    Kurandába felérve beigazolódott a gyanúnk. Szinte csak ázsiaiak volt ott. Végigsétáltunk a faluban, megnéztünk egy pillangómúzeumot és a Barron vízesést. Ellátogattunk még a Mossman hasadékba is. Picit többre számítottunk. A munkatársunk mondta, hogy a Mossman Gorge-ot ne hagyjuk ki. Odaértünk és az óriási parkoló láttán már sejteni lehetett, hogy ide azért többen szoktak jönni. Még szerencse, hogy mi korán reggel értünk oda. Picit lehúzásnak érzem a 9,80 dolláros buszjegyet ami bevisz a parkba, de sajnos besétálásra nincs lehetőség, pedig csak szűk 2 km-es távolságról beszélünk. Nincs kiépített ösvény, csak egy nyomtáv a buszoknak és azon tilos gyalogolni.

    Megvettük a jegyeket és kérdezem Gizit, hogy akkor milyen túraösvények vannak. Hát van a Mossman-folyóra rálátó 500 méteres körtúra, van a 900 méter oda-vissza túra a függőhídhoz és van az esőerdő körtúra, ami 2,4 km. Ha viszont ránézünk a “térképre” akkor egyből látszik, hogy a 2,4 km-es körtúrát megcsinálva akarva-akaratlanul végigmegyünk a másik két röviden is. Ennyi. Ez a Mossman-hasadék. Visszakérdeztem, hogy Gizi és ezeken túl van-e más túraösvény? Értetlenül állt kérdésem előtt és mondta, hogy csak ezek vannak.

    Megcsináltuk a körtúrát, az esőerdő gyönyörű volt. Mindenhol kúszónövények igyekeznek felfelé a fák törzsén, hogy napfényhez jussanak. A trópusi pára eléggé genya dolog. Alig sétáltunk 3 kilómétert, szinte sík terepen és a bőrünkről seperni lehetett a vizet. Kiült a pára ránk. Olyan, mintha dobtunk volna egy zuhit ruhástul az erdőben. Mikor visszaértünk a látogató központba már ezer ember tolongott a buszmegállóban. A sor egész az információs irodában bent kígyózott. Korán tessék menni, tíz után már tömegekre lehet számítani.

    Jajj. Majdnem elfelejtettem megemlíteni még egy “veszélyes” dolgot a krokodil-kazuár-medúza hármasán kívül. Nem úgy van ám az, hogy az esőerdőben sétálgatva megfogdosunk fűt, fát, vadvirágot. Mindent a szemnek, semmit a kéznek. Vagy csak akkor tipitapi, ha ismerjük a növényeket, mert van errefelé egy csalánhoz hasonló növény, aminek a levele cseppet mérgesebb, mint a mi csóványunk. Ha megcsíp és érezzük, hogy nem enyhülnek a tünetek forduljunk orvoshoz. Ez a növény 1-4 méter magas. Levelei 20-30 cm széles szív alakúak, finoman fogazott levélszélekkel. Általában tisztásokon vagy a gyalogösvény mellett nőnek. Csalánszőrei, melyek az egész növényt beborítják egy meglehetősen irritáló mérget tartalmaznak. Gyógyulása napokig, hetekig, vagy akár hónapokig is eltarthat. Ha már megcsípett fontos, hogy eltávolítsuk a csalánszőröket valamiféle wax-al vagy a ragtapasz ragadós felével. Kutatások kimutatták, hogy a több éve elszáradt levél is tartalmaz még mérgező csalánszőröket.

         

    Papi a “pillangó-suttogó”. Rengeteg pillangó szállt rá. Rám egy se, pedig zuhanyoztam előző este esküszöm…

    Az északi látnivalók után csináltunk egy hosszú, egy napos nyugati túrát a Tablelands néven ismert vulkanikus területen. Sűrű esőerdő, kráter tavak, vulkáni kúpok, bazalt orgonasípok, millió vízesés, cukornád-banán-tea-kávé-kakaófa ültetvények és FOJTÓFÜGEFÁK minden mennyiségben. Két híresebb fügefát néztünk meg. A neve alapján egyből lehet tudni, hogy ez bizony nem egy jófej növény.

    A fojtófüge magja akkora, mint egy szezámmag. Élete úgy kezdődik, hogy egy madár vagy denevér lepottyantja egy fa ágára. A kis mag elkezd növekedni a “gazda” növényen. Mivel magasan fent az ágon csücsül, ezért elegendő napfényhez jut. Nedvességet a levegőből és az esőből nyer. Egyre nagyobb lesz, elkezd hosszú gyökereket növeszteni, hogy elérje a talajt, hogy még több táplálékhoz jusson. Később léggyökereket is növeszt, amivel rátekeredik a “gazda” növényre. Egy idő után a szerencsétlen fát a potyautas teljesen benövi, gyökerei elszívják a tápanyagokat, indái pedig a fényt takarják el előle. Végül rendszerint a fojtófüge győz, a gazdanövény elpusztul, a merev indákból pedig kialakul a füge furcsa, hálós szerkezetű, üreges törzse. Némelyik fojtógyökér úgy néz ki, mint a Nyolcadik utas című filmben az arcra tapadó pókszerű lény. Horror az esőerdőben!

    A Cathedral Fig Tree (Katedrális Fügefa) korát senki nem tudja pontosan, de úgy tippelnek az okosak, hogy kb. 500 éves lehet. A fa koronája 2000 négyzetméteres, ami két olimpiai úszómedencének felel meg. A koronát alkotó levelek súlya 1000 kg, törzsének kerülete 72 méter, 40 ember érné körül. 2013-ban még be lehetett menni a fa törzsébe, mára már átépítették az ösvényt és csak körbe lehet sétálni. Lenyűgöző látvány. A fa alatt állva bolhának éreztük magunkat. Aki látta az Avatar című filmet, az tudja miről beszélek, mikor az ott látható nagy fához hasonlítom. A másik monstrum a Curtain Fig Tree (Függöny Fügefa), ami az alakjáról kapta a nevét. Kezdetben függőleges fa volt, de ahogy nőtt egyre több gyökeret növesztett a gazdafa köré, ami a teher alatt kezdett eldőlni, kialakítva ezzel a majdnem 45 fokos függöny-zuhatagot. A Függöny fügefa 50 méter magas, lombkoronája 60 méter átmérőjű. A gazdafa már teljesen elkorhadt, így ez a fojtófüge most már önálló fa.

    Horror az esőerdőben

    Katedrális fügefa, nem csekély Avatar érzéssel

    Függöny fügefa

    Függöny fügefa

    Első: indák, második: egy gyenge Tarzan próbálkozás, harmadik: mintha egy macska tekeregne a fa körül

    Az örök dilemma: Mi volt előbb a tyúk vagy a tojás? Itt ez esőerdőben pedig: honnan nőtt ki ez a faág? Balról vagy jobbról…???

    Bocsi, de nem tudunk betelni az esőerdővel. Fura dolgokat lehet kiszúrni, mint például ez a “szöszmösz” fa.

    Ezen a közelebbi képen talán jobban látszik.

    A “karfiol” fáról nem is beszélve. Amúgy kauliflória vagy törzsönvirágzás. A virágok, majd a termések nem a csúcshajtásokon, hanem az idősebb fás szárakon és a törzsön fejlődnek ki. Ez lehetővé teszi, hogy olyan állatok porozzák be a fákat, melyek nem képesek a fára felmászni vagy felrepülni.

    Sikerült hat vízesést is belezsúfolni még ebbe a napba. Sajnos arra nem volt időnk, hogy csobbanjunk egyet valamelyikben. Ez a sok vízesés minket a Litchfield Nemzeti Parkra emlékeztetett fent Darwin mellett. Itt is minden vízesésnél lehetett fürdeni, oda lehetett úszni a vízesés alá, mögé. Voltak kisebb sziklamedencék is. Nagyon hangulatos. Ja és ne elégedjünk meg a fenti kilátók felkeresésével. Mindegyik vízeséshez le lehet gyalogolni. Igaz általában meredek ösvény vezet le, de megéri! Csodálatosak voltak. Ha több ideje van az embernek el tud tölteni fél-fél napokat minden egyes vízesésnél. Ráadásul rengeteg van belőlük, nem csak azok, amiket mi felkerestünk. Nem fogok írni mindegyikről, mert elunnátok az életeteket, ezért álljon itt egy felsorolás az utókornak: Dinner Falls, The Millstream Falls, Millaa Millaa Falls, Zillie Falls, Elinjaa Falls, Josephine Falls. Mindegyik gyönyörű volt és ha még hozzáképzeljük, hogy milyenek lehetnek esős évszakban, akkor a gyönyörű kifejezés már nem fedi a valóságot.

    Hármat azért kiemelnék egy-egy mondat erejéig. A Millstream vízesés Ausztrália legszélesebb vízesése és gyönyörű vulkanikus kőzeten zúdul alá. Még bazalt orgonák is voltak mindenfelé (remélem bazalt, mert nem volt időnk lemászni, hogy közelebbről szemügyre vegyük). A másik kiemelendő a Zillie vízesés. Ide egy nagyon meredek, csúszós ösvényen lehet lejutni. Lentről viszont sokkal szebb. Itt is vulkáni kőzetről zúdul alá, de itt nem egy sima sziklafal van, hanem a felső keményebb kőzet túllóg, vagy inkább az alatta lévő puhább errodálódott ki egy kisebb barlangot létrehozva a vízesés mögött. Bátrabbak bemehetnek a vízesés mögé. Nagyon szép látvány. Utolsóként megemlíteném a Josephine vízesést. Ez amolyan igazi trópusi paradicsom a dzsungel közepén. A helyi turisztikai erők meg is ragadták az alkalmat és a könnyebb megközelíthetőség érdekében igényes sétautat építettek ki a hozzá. Ez a legalkalmasabb a fürdésre. Egy meleg nyári napon gond nélkül el lehet itt tölteni egy egész napot, fürdőzéssel és piknikezéssel. A vízesés maga több lépcsős. Nagy sima sziklákról zúdul le a víz, természetes csúszdákat alakítva ki. Ne a legújabb fürdőrucinkba menjünk.

    A sétaút gyönyörű esőerdőn megy keresztül és három kilátót építettek ki az egyes szakaszaira. Érdemes elsétálni mindegyikhez. Minél messzebbihez megyünk, annál szebb arcát mutatja a vízesés. Régebben volt egy negyedik, legtávolabbi szakasz is, de ott már nagyon magasak ezek a természetes csúszdák és volt már 1-2 haláleset, ezért a harmadiknál tábla figyelmeztet, hogy ne menj tovább. Ha véletlenül megcsúszol és a víz elkap, meg nem állsz az aljáig és ripityára töröd a csontjaidat. Nem meglepő, hogy mikor ott voltunk egy kisebb ázsiai csoport csak felmerészkedett oda, így viszont mi jó képeket lőttünk, mert volt méretarányunk. Különben nekünk kellett volna felmászni oda. Ááá nem. Csak vicceltem. Papi nem engedte volna. Bepróbálkoztam, de Papi ellentmondást nem tűrő hangon elutasította ezt az igényemet. A patak vize kristálytiszta, tele szép, sima, gömbölyű kövekkel. Néhol, ahol a nap átsüt a lombkoronán türkiz színre vált a víz. Áthatolhatatlan dzsungel, vad zubogó patak, nem kérdés, hogy ez vitte a pálmát. Szívesen csobbantunk volna egyet, de este hat körül értünk oda és kezdett sötétedni. Tuti pótolni fogjuk ezt a hiányosságunkat.

    Az ott lent nem egy békanyálas tavacska, hanem a Mt.Hypipamee vulkán krátertava. Sajnos a mélységet nem adja vissza a kép. A kráter alja 130 méter mélyen van lent, a víz pedig 73 méter magasan áll benne. A kráter átmérője 61 méter.

    Utolsó queenslandi napunkon a Paronella parkot néztük meg Cairns-től délre. Ez egy, az 1930-as években épült úgynevezett spanyol kastélykert. Aki ismer minket, tudja, hogy nagy kastély, vár és erőd rajongók vagyunk. Akkor mit keresünk Ausztráliában, mi? Fel is csillant a szemem, mikor pár évvel ezelőtt először hallottam erről a kastélyról. Tudtam, hogy egyszer ezt meg kell néznünk. Eljött az idő. Itt voltunk, hát megnéztük. A belépő borsos, 46 dollár per fő, ez pofátlanul sok. Így utólag szerintünk az ár nem fedi a látottakat. Sok választásunk nem volt, kifizettük, de igénybe vettünk minden szolgáltatást.

    Fél óránként van egy 45 perces vezetett túra, ahol elmondják a történetét minden épületnek és az egész parknak. Aztán külön be lehet foglalni a mini vízierőmű túrára. Az egész olyan jól hangzott, spanyol kastély a dzsungel közepén… Láttunk képeket is róla. Gizi belekezdett a túrába és azt mondta, hogy 6 kastély. Azta! Hat? Ez nem semmi. Aztán mikor beljebb értünk a parkban cseppet ledöbbentünk a 6 kastély láttán. Európai emberként nem ehhez voltunk szokva. A kastély szó hallatán az ember valami méretes épületre, több száz szobára gondol.

    Ahogy megláttuk az első kastélyt nekem a soproni Bolondvár (Taródi-vár) ugrott be, amit egyetlen ember épített. Ezt is itt egy ember, José Paronella, spanyol bevándorló építette. A kastélyok gyerekkorában csípődtek be Josénak. A hat gyerek közül ő volt a legkisebb és többnyire a nagyszülei nevelték, akik folyton spanyol királyokról, lovagokról és kastélyokról meséltek neki. Korán abbahagyta az iskolát és péknek állt. Beleszeretett Matildába, akinek megígérte, hogy feleségül veszi. Időközben rájött, hogy a kenyérsütésből nem fog meggazdagodni és épp kapóra jött egy hirdetés: dolgozz Ausztráliában. Úgy gondolta elmegy szerencsét próbálni.

    Kezdetben cukornád vágásból élt, de nem bírta a nehéz munkát. Elkezdett inkább főzni a nádvágó bandának. A nehezen megkeresett pénzét nem piára és szerencsejátékra költötte, mint mindenki más, ő annál okosabb volt. Az volt az álma, hogy egyszer lesz egy saját farmja. Hamar kiderült, hogy José ért az üzlethez. Vett egy farmot, ahol gabonát termesztett, azt jó áron eladta. A keresett pénzt folyton befektette. Az elkövetkező években 12 cukornád farmot vett meg, felfejlesztette azokat és jó pénzért túladott rajtuk. Annyira jó érzéke volt az üzlethez, hogy később már bányákba fektette a pénzét és kölcsönöket is adott, viszonta a spanyol kastélyokat továbbra sem tudta kiverni a fejéből.

    Tizenegy évnyi kemény munka után, meggazdagodva elérkezettnek érezte az időt, hogy hazamenjen Spanyolországba, elvegye Matildát. Csakhogy elkövette azt a hibát, hogy a 11 év alatt egyetlen sort sem írt szerelmének. Matilda meg nem várt rá, férjhez ment. Hogy ne essen csorba a család becsületén, “megkapta” Matilda húgát, Margaritát. Az esküvő után keresztül-kasul beutazták Európát, nászút címén. A nászút csak álca volt, mert José ötleteket gyűjtött a saját kastély megépítéséhez. Rengeteg kastélyt, parkot, mozit, báltermet, kávézót és vízierőművet kerestek fel. Na ezért nem értem, hogy miért ilyen szedett-vedett kastélyt/okat épített. Ennél azért profibb kastélyok vannak Európában, amit le lehetett volna koppintani.

    Ausztráliába érkezvén megvette az 5 és fél hektáros Mena Creek-et, ami a trópusi dzsungel közepén saját patakkal és vízeséssel is büszkélkedett. A környék legolcsóbb munkásait alkalmazta, az alapanyagra sem költött sokat. Helyi bontásokon jutott hozzá a téglákhoz, nyílászárókhoz és egyéb építési anyagokhoz. A területet először teljesen kitisztította, majd 7000 fát ültetett el. Van egy bambusz erdő és egy kauri fákból álló sétány is. Ez utóbbiról úgy rendelkezett a végrendeletében, hogy sosem lehet kivágni.

    A kastélyt nem azért építette, hogy benne lakjanak. Üzletember volt, a park és a kastély amolyan szabadidőközpontként és szórakozóhelyként üzemelt. Az emberek oázisként emlegették a helyet. Sikerének titka az volt, hogy nem a felső osztályt célozta meg, hanem a közép-és talán még az alsó osztályt is. Ő volt az első, aki saját vízierőművet épített, ami egyedülálló technikának számított akkoriban Ausztráliában. Ezzel biztosította az áramellátást a kastélyban, ezzel tudott fagyigépet és mozit is üzemeltetni.

    A kastélyhoz tartozott egy bálterem is, amit mindenféle rendezvényre ki lehetett bérelni. A park területén volt teniszpálya, a vízesés alatti tóban lehetett fürdeni, csónakázni, halakat és teknősöket etetni. Volt egy alagút, amit a szerelmesek alagútjának nevezett el. Ebben nagy akváriumokat akart elhelyezni különleges halakkal, de ez sajnos sosem valósult meg. Mára már az alagút sem biztonságos és csak denevérek lakják. Az alagút végén egy mini vízesést és egy kis medencét alakított ki, amit a lányáról nevezett el. Egy fia és egy lánya született. A család a parkban egy kis kőházban lakott, aminek a tetőablakai csak ál ablakok voltak, hogy nagyobbnak tűnjön a ház. Szerényen éltek. Sajnos a parkot több árvíz, ciklon és egy bozóttűz is súlytotta. A 47 lépcsőfokot számláló “Nagy Lépcsősoron”, amit legelőször épített a parkban és ami levezet a tóhoz be vannak jelölve az árvizek szintjei. Az 1946-os volt a legmagasabb, a lépcsősor feléig ért a víz. A kastély láttán nekem a mexikói maja piramisok ugrottak be, amit a dzsungel elnyelt és mindent moha lep be. Megmagyarázhatatlan, misztikus hangulata volt.

    Filmes vonatkozása is van helynek. Az 1993-as Lopakodók (Sniper) című film dzsungel jeleneteit forgatták itt.

    A 47 lépcsőfokból álló Nagy Lépcső. Sárga nyíl: 1996-os árvízszint, rózsaszín nyíl: 1967-es és 1994-es árvízszint. Ahol én állok az a piros nyíl, ami a 1946-os árvízszintet jelöli. Ez kb a fele a lépcső magasságának.

    A park után útban vissza Cairns-be szerettük volna még megmászni Walsh piramisát, de már túl késő volt és nem szerettünk volna a sötétben lebotorkálni. Túl veszélyes lett volna. Ez a hegy a világ legmagasabb természetes piramisa, nem ember alkotta. A tengerszint feletti magassága 922 méter. Minden év augusztusában rendezik meg a “Piramis Versenyt”, ami abból áll, hogy fel és le kell futni a piramisra/ról. Legközelebb pótoljuk ezt is. Mármint a megmászását, nem a versenyfutást!

    A természet alkotta piramis

    Egy biztos, unatkozni nem lehet itt fent a trópusokon. A pótolni való listánk ezek után is hosszú. Szívesen elmentünk volna egy-egy vezetett túrára a tea, kávé és kakaó ültetvényekre is. A 7 nap rövidnek tűnt, de azért igyekeztünk rengeteg dolgot “belezsúfolni”. Nekünk nagyon tetszett a trópusi táj. Minden nagyon zöld, rengeteg érdekes virág és gyümölcs nő arrafelé. Sokkal másabb, mint amit eddig láttunk Ausztráliából. Ottjártunkkor épp a cukornád aratási szezonja volt. A cukornád mezőket keresztül kasul behálózza egy kis nyomtávú vasút, amin a felaprított cukornádat szállítják az üzemekbe. Rengeteg megpakolt kisvonatot láttunk. A feldolgozó üzemek körül édeskés, erjedt szag terjengett.

    Feltöltöttünk pár képet a Flickre, amik innen is elérhetőek. Maradjatok továbbra is velünk, mert nemsokára jön az október végi “mini break”-es beszámoló.

    Kata


  7. A tengeri csikó, a tengeri csillag és a rája

    április 1, 2018 by kata_papi

    Három érdekességet is találtak húgomék decemberben, mikor itt jártak. Mi a 11 év alatt nem találtunk ennyire különleges dolgokat, mint ők abban a három hétben. A tengeri csikó váz régi álmom. Többször voltunk lent azokban az öblökben gyűjtőúton, ahol elvileg partra vetődhetnek. Sose találtunk még. Húgom, azaz Gabi ausztráliai harmadnapján már tengeri csikót talált! Lent voltunk Kenguru-szigeten. Első este a kemping mögötti partra lementünk sétálni. Gréti és Gabi lebeszélhetetlenül gyűjtögették a “snassz-kagylókat”, hiába mondtuk, hogy lesznek majd igazi szép kagylók is. Egyszer csak hugom felemel valamit és azt kérdezi: ez meg mi? Majd ki ugrottam a bőrömből! Szerintem 10 kilóméterre arrébb is hallották az üdvrivalgásomat. EZ EGY TENGERI CSIKÓ!!! Nem gondoltam volna, hogy ilyen masszív vázuk van. Húgomat annyira nem fogta meg a dolog, kérés nélkül nekem adta.

    Megtalálás pillanatában a Kenguru-szigeten

    Megtalálás pillanatában a Kenguru-szigeten

    Méretaránnyal...

    Méretaránnyal…

    Tengericsiko3Rá pár napra elugrottunk a Yorke-félszigetre. Itt se most voltunk először. Legalább tíz alkalommal kirándultunk már ide és mi aztán mindig nyitott szemmel járunk, de ilyet még nem sikerült kiszúrnunk. Gábor volt az az éles-szemű szerencsés, aki lencsevégre kapta a rája-lenyomatot. A vak is rájára tippelne. A gyönyörű, prospektusokba beillő Flaherty’s Beach-en sétáltunk. Ez az az öböl, ami nagyon sekély, a víz tűrkizkék és apálykor több száz métert lehet sétálni a kristálytiszta, térdig érő vízben. Valószínűleg egy rája fészkelhette be magát a homokba dagálykor és az ár elvonultával kiúszott a dagállyal otthagyva a “lenyomatát”. Egy tökéletes rája körvonalat. Hihetetlen volt.

    Rája "lenyomat"

    Rája “lenyomat”

    Aztán szintén a Yorke-on, hazaindulás előtt még nagy kagylógyűjtésben voltunk. Egy olyan öblöt találtunk, ahol millió shell formájú kagyló hevert a homokban. Mondtam is húgoméknak, hogy kezdhetik a snassz, fehér kagylókat kiselejtezni. Óriási területet takartak be a kisebb-nagyobb, színesebbnél-színesebb kagylók. Fél délelőtt csak kurkásztunk a vízben. Mi a Grétivel leszakadtunk Gabitól és Gábortól, mert elindultunk beljebb, a fél térdig érő vízben, hogy megnézzük, mit gyűjtögetnek ott az emberek lepkehálóval.

    Ugyanis a kabinból láttuk, hogy mindennap emberek hada sétál be kb egy kilómétert a sekély vízben műanyag ládákkal és egy hosszú, partvisnyélre szerelt hálóval. Csak sejtésünk volt, hogy mire vadászhatnak. Na, mi Grétivel vagy 500 métert caplattunk be, míg elértük az első párost. Nem volt egyszerű, mert a víz nagy része tengeri növényekkel volt vastagon átszőve. Csak néhol volt tiszta csapás. Egy-két sekélyebb helyen teljesen ki volt tisztulva, ezeket a helyeket viszont ellepték a sonkakagylók. Hihetetlen látvány volt. Olyan, mint “A bolygó neve halál” című filmben, mikor megtalálják a tojásokat. Félelmetes volt. A sárga homokból több száz, háromnegyedig beásott sonkakagylóból álló telepre bukkantunk. Nagyon sajnáltam, hogy nem volt nálunk fényképezőgép. Még szerencse, hogy volt a lábunkon “tanga papucs” (vietnámi papucs). Mezítláb képtelenség és felelőtlenség lett volna besétálni. Az utolért ürgék is egyből azt kérdezték, hogy ugye nem mezítláb vagyunk? Nem. De ekkor már mindegy volt, mert az én lábam befele jövet lecsúszott a papucsról és sarkkal beleléptem egy éles sonka-kagylóba “szájába”. Jó mély, öt centis vágás lett a talpamon. Na bravó. Még februárban is látszott a nyoma olyan lassan gyógyult. Fátylat rá. Kiderült, hogy az ürgék kék uszonyos rákot gyűjtenek. Több százat szedtek össze a susnyákosból naponta. Grétit nem érdekelte annyira a rák látványa. Be volt csokizva rendesen tőlük.

    Hát valahogy így néz ki egy sonka kagyló telep. Internetről leszedett kép, hogy az "anti-kuglisok"-nak is legyen fogalma. A víz volt sekélyebb, alig 10-20 cm vízréteg volt a kagylók felett. Ijesztő látvány volt.

    Hát valahogy így néz ki egy sonka kagyló telep. Internetről leszedett kép, hogy az “anti-kuglisok”-nak is legyen fogalma. A mi esetünkben a víz jóval sekélyebb volt, alig 10-20 cm vízréteg volt a kagylók felett. Ijesztő látvány volt.

    Amíg mi kint botorkáltunk, addig Gábor a parton megint talált egy érdekességet. Egy gyönyörű, mini zöld csillagot. Hogy meg tudja mutatni nekünk egy nagyobb, üres csigaházzal ügyesen felvette, gyűjtővödrébe tengervizet merített, beletette és várta, hogy mi visszaérjünk. Kiértünk a partra és mondta, hogy ott van a kis Patrik csillag. Na, de az addigra teljesen “becsavarodott” a csiga vázába, egész a tetejéig mászott. Hát vagy fél órát küzdöttünk, mire a fiúk nagyon óvatosan, milliméterről milliméterre tördelték le a csigavázat. Nem hittük, hogy benne van. Gábor is kezdett elbizonytalanodni. Lehet, hogy véletlenül kimászott/kicsúszott, nehéz volt felvenni a csigaházzal, mondta.

    Én nagyon szerettem volna, ha benne van és sajnáltam, hogy nem voltam ott, amikor találta. De végül megtaláltuk benne. Jól elbújt. Nagyon szép kis csillag volt. Egyből szerettem volna megtartani, de még élt. Mi csak “hullarablók” vagyunk, nem gyilkosok. Pár percig nézegettük, aztán húgom besétált vele a vízbe és eleresztette. Hazajöttünk a több zsáknyi kagyló-és csigaházzal. Nagy lavórba tettük és ráengedtünk édes vizet, had ázzanak. Másnap nekiálltunk elmosni őket Grétivel ketten. Egyszer csak Gréti felkiállt: jajj, egy pók szaladgál a vízben. Pók?! A vízben?! Az nem lehet. Hát egy kis rák bújt meg az egyik csigaházban. Még élt szegény. Az édesvízben?! Furcsa. Gyorsan áttelepítettük egy kis vödörbe, de nem volt sós vizünk. Szórtunk bele pici asztali sót, hogy túlélje (na szerintem ezzel öltük meg) és másnap szándékoztunk levinni a tengerre (ami tőlünk 25 km-re van), hogy elengedjük.  Na, visszamentünk tovább mosogatni és ahogy lötyköljük a csigákat a lavór alján találtunk egy teljesen ugyanolyan kis zöld csillagot (de ez már nem élt), amit szabadon engedtünk. Szegény. Úgy tűnik ezekbe a csigákba bújnak be. Nem vettük észre. ;-(

    Szerencsétlen kicsi rák másnap már nem mozgott. Sajnos nem élte túl az éjszakát. Nem volt szándékos. Véletlen.

    Ott bújuk. Ezt visszatelepítettük!

    Ott bújik. Ezt visszatelepítettük!

     KisCsillag2KisCsillag3

    A nagyot kb egy éve találtuk, mellette ott van a már halott kis csillag

    A nagyot kb egy éve találtuk, mellette ott van a már halott kis csillag, amit véletlenül hoztunk haza.

    Méretaránnyal

    Méretaránnyal…

    Egy közeli kép

    Egy közeli kép

    Nagyon várom várom a Nyugat-Ausztrál utat, mert tudom, hogy ott “sand dollar vagy másnéven mermaid money” (homok dollár/hableány pénz) névre keresztelt lapos tengeri süni vázakat lehet találni. A 40-50 cm-es óriás csigákat már meg se merem említeni. Ha egyszer egy olyat sikerülne találni a parton… Tudom, hogy van, mert láttam róla képet.


  8. 2017 utolsó három hete képekben

    január 9, 2018 by kata_papi

    Hallgatásunknak oka volt. Végre valahára, 11 év után vendégeink voltak Magyarországról. Húgom és a barátja, illetve unokahúgom utaztak ki hozzánk december közepén és egészen január első hetéig maradtak. Nagy volt az öröm, hisz erre a látogatásra 2013 óta készülünk. A szűkös időkeret ellenére igyekeztünk a lehető legtöbbet megmutatni nekik a környékből.

    Érkezésük után egy napot kaptak az átállásra és már indultunk is a Kenguru-szigetre. Pelikánetetés, madár-show, szánkózás a Little Sahara-ban, fókales, nemzeti park, vadon élő kenguruk és szebbnél-szebb öblök felkeresése volt a terv. Tartalmas két és fél napot töltöttünk el a szigeten. Majd egy újabb teljes napot kaptak a regenerálódásra és ismét becuccoltunk Dömébe, hogy három nap alatt bejárjuk a Yorke-félszigetet. Mini csúszda park Grétinek, kristály tiszta türkizkék vízéről híres Flaherty’s Beach, vadon élő emuk, hajóroncs és nemzeti park volt a megnézendők listáján. Kabinunk a tengerre nézett. Itt ünnepeltük Gréti 10-dik születésnapját is. Apálykor rengeteg kagylót szedtünk, az egyik reggel még egy delfin is kiúszott a kabinunk elé.

    A maradék adelaidei napokon elugrottunk a Deep Creek természetvédelmi területre, felmentünk a Mt Lofty kilátóba, sárkányt eregettünk Silver Sand Beach-en, kengurukat etettünk, koalát simogattunk, végigsétáltunk a Marino-Hallett Cove tengerparti ösvényen a cukorsüveg-hegyig, beugrottunk a belvárosba és kiugrottunk a St Kilda-i csúszdaparkba. Igyekeztünk minél többet a tengerben fürdeni, rengeteg homokvárat és egy “hóembert” is építettünk. Karácsonykor együtt ünnepeltünk a barátainkkal (Mónival és Csabival). Papi és Gréti feldíszítették a karifát, amire Papi 21 évet várt. Amióta együtt vagyunk nekünk nem volt karácsonyfánk. 😉 Megnéztük a szilveszteri tengerparti tűzijátékot is. Esténként éjszakába nyúló társaspartikat nyomtunk.

    Szuper időnk volt mindenfele, ha hűvös kellett hűvös volt, ha meleg akkor meg az volt. 🙂 Nem is írnék többet, hisz ezerszer írtunk már ezekről a helyekről. Nincs új a Nap alatt… inkább pörgessétek végig a képeket.

    A csapat. Első osztály: Papi és Gábor. Turista osztály: hugom Gabi, Gréti és én

    A csapat. Első osztály: Papi és Gábor. Turista osztály: húgom Gabi, Gréti és én

    Az érkezés napján, Henley Beach

    Az érkezés napján, Henley Beach

    Irány a Kenguru_sziget, a kompon

    Irány a Kenguru-sziget, a kompon

    Kenguru-sziget

    Kenguru-sziget

    03_KenguruSziget3

    Kenguru-sziget, pelikán etetés

    Kenguru-sziget, pelikánetetés

    Kenguru-sziget, Little Sahara, szánkózás

    Kenguru-sziget, Little Sahara, szánkózás a homokdűnén

    07_KenguruSziget6     08_KenguruSziget7 09_KenguruSziget8

       25_KenguruSziget24   26_KenguruSziget25

    Kenguru-sziget, madárshow

    Kenguru-sziget, madárshow

    11_KenguruSziget1012_KenguruSziget1113_KenguruSziget1214_KenguruSziget13Kenguru-sziget, Remarkable Rocks

    Kenguru-sziget, Remarkable Rocks

    16_KenguruSziget1517_KenguruSziget1618_KenguruSziget1719_KenguruSziget1820_KenguruSziget19Kenguru-sziget, fókalesen

    Kenguru-sziget, fókalesen

    22_KenguruSziget2123_KenguruSziget2224_KenguruSziget23Gréti szülinapját a Yorke-félszigeten ünnepeltük. Boldog Szülinapot "Mango Lady"!

    Gréti szülinapját a Yorke-félszigeten ünnepeltük. Boldog Szülinapot “Mango Lady”!

    Egy kis gyakorlás sosem árt...

    Egy kis gyakorlás sosem árt…

    Yorke-félsziget

    Yorke-félsziget

    30_Yorke4Díszítik a karácsonyfát. A tetején egy igazi tengeri csillag van!

    Díszítik a karácsonyfát. A tetején egy igazi tengeri csillag van!

    32_Yorke633_Yorke734_Yorke835_Yorke936_Yorke10Yorke-félsziget, Innes Nemzeti Park

    Yorke-félsziget, Innes Nemzeti Park

    38_Yorke1239_Yorke1340_Yorke1441_Yorke15  42_Yorke16 43_Yorke17

    GGG! (Gréti – Gabi – Gábor)

    Rózsaszín sóstó

    Rózsaszín, kiszáradt sóstó

    Kagylótisztogatás

    Kagylótisztogatás

       46_koala_seta1  47_koala_seta2

    Óriási szerencsénk volt. Esti séta alkalmával lent a pataknál egy karnyújtásnyira…

    Karácsonyi készülődés, aranygaluska

    Karácsonyi készülődés, aranygaluska

    Vanília sodóval

    Vanília sodóval

    51_kari4

    Papi és Gréti díszítik a fát. Papi nagyon boldog, 21 évet kellett várnia a karácsonyfára… 😀

    Gréti hajtogatja a karácsonyfa alakú szalvétákat

    Gréti hajtogatja a karácsonyfa alakú szalvétákat

    Az ünnepi asztal by Gréti

    Az ünnepi asztal by Gréti

    Bon-bon harc!

    Bon-bon harc!

    56_kari955_kari8

    Hóember... akarom mondani Homokember építés

    Hóember… akarom mondani Homokember építés

       58_hoember2  59_hoember3

    60_hoember4Deep Creek Természetvédelmi terület

    Deep Creek Természetvédelmi terület

    A hullámlovas...

    A hullámlovas…

    65_DeepCreek366_DeepCreek4

    Nem mondhatnám, hogy éheztünk. Ilyen reggelikkel kezdtük a napot. Utána mini kakaós- és nutellás csigát vagy palacsintát toltunk a nap folyamán.

    Nem mondhatnám, hogy éheztünk. Ilyen reggelikkel kezdtük a napot. Utána mini kakaós-és nutellás csigát, vagy palacsintát toltunk a nap folyamán.

       67a_csigasutes  67b_palacsinta

    Készül a mini csiga és a palacsinta

    Kenguru etetés. Na mi lóg ki Kanga hasából? Hát Zsebibaba lába.

    Kenguru etetés. Na mi lóg ki Kanga hasából? Hát Zsebibaba lába.

    69_kanga270_kanga3

    Szivárvány papagájok

    Szivárványos lóri papagájok

    73_koala2

    Koala simogatás

    Koala simogatás

    75_koala4

    Silver Sands Beach

    Silver Sands Beach

      77_SilverSand2   78_SilverSand3

    Na melyiket egyem? Társasozás mindenhol, mindenkor!

    Silver Sands Beach, sárkányeregetés

    Silver Sands Beach, sárkányeregetés

    80_SilverSand5Az egyik homokvárunk

    Az egyik homokvárunk

    Beugrottunk a céghez is, hogy megmutassuk a 3D-t

    Beugrottunk a céghez is, hogy megmutassuk a 3D-t

    Grétit fel is vették. Elsőre sikerült neki 3D-ben vonalat húznia a talajra.

    Grétit fel is vették. Elsőre sikerült neki 3D-ben vonalat húznia a talajra.

    Szilveszteri tetkók

    Szilveszteri tetkók

    85_szilveszter2   86_szilveszter3

    Vannak akik szilveszter napján születtek… igaz Gábor? Gábor személyében nagy TEJFÖLTESTVÉRRE találtam. De azt hiszem, hogy Gábor még az én tejfölimádatomat is felül tudta múlni. Én is majdnem mindenbe tejfölt teszek, de a töltött paprika azért az már SZENTSÉGTÖRÉS!!! Boldog Születésnapot!

    Gréti kifejlesztette a hullámon "állást"

    Gréti kifejlesztette a hullámon “állást”

    87_szilveszter4Újév első napján végigsétáltunk a Marino-Hallett Cove ösvényen

    Újév első napján végigsétáltunk a Marino-Hallett Cove ösvényen

    Cukorsüveg-hegy

    Cukorsüveg-hegy

    91_HallettCove3IGEEEN! Megcsináltuk!

    IGEEEN! Megcsináltuk!

    Kukucs...

    Kukucs…

    Utolsó előtti nap, utolsó homokvár. :(

    Utolsó előtti nap, utolsó homokvár. 🙁

    Viszlát Kanga!

    Viszlát Kanga!


  9. A nyugat dél-keletje 2.rész

    június 24, 2017 by kata_papi

    Kalgoorlie_fejlecA Cape Le Grand Nemzeti Parkban sokat időztünk, így túl későn értünk be Esperance városába és már nem tudtunk bemenni az információs irodába, másnapra halasztottuk. Épp sátorbontásban voltunk, mikor szirénázó mentő száguldott el a kemping előtt. Nemsokára követte őt egy fénysebességgel közlekedő rendőrautó is. Olyan nagy zajt csaptak, hogy akaratlanul is felmerült bennünk, hogy mi a fene történhetett. Másnap reggel már benne is volt a hírekben. Jó nagy visszhangja volt, még a magyarországi Index online hírportál is megírta. Épp aznap délután ott Esperance egyik öblében a kempingünktől nem messze egy cápa megölt egy 17 éves szörföző lányt, aki az apjával szörfözött. Az apa próbálta megmenti a lányát, de nem sikerült neki. Picit megérinti az embert, amikor ilyen közel történik valamilyen tragédia. Még szerencse, hogy mi nem vagyunk olyanok, akik szeretnek messzire beúszkálni a tengerben. Pont ezért nem.

    Másnap az információs irodában kezdtünk. Mégpedig azért, mert évekkel ezelőtt hallottam a Hillier-tóról, ami Nyugat-Ausztráliában, Esperance-tól nem messze egy szigeten van. Még a blogban is megemlítettem anno. Nagyon szerettük volna megnézni és mindenképp a levegőből. Húsvét utáni kedd reggel értünk oda és az információsGizi mondta, hogy a szezon előző nap, Húsvét hétfőjén ért véget. Még ő is vitt csoportot pénteken és állította, hogy a tó rózsaszín volt. Főszezonban hajók és kisrepülők viszik a turistákat a szigetre. Megadta repülősJózsi számát, fel is hívtam, de azt mondta, hogy 5 fő kell ahhoz, hogy felszálljon. Sajnos csak mi ketten jelentkeztünk. Gondolom, ha kiperkáltuk volna az 5 fős társaság díját, akkor biztos elvitt volna minket, de az ár 5-el osztva, 5 főre még vállalható volt. Két főre már luxus.

    Hát ez lett volna az a tó (Lake Hillier)

    Hát ez lett volna az a tó (Lake Hillier). Ugye milyen érdekes?

    Tudom 1000+1 másik rózsaszín tó van, de ez más. Ez a 600m x 250m-es tavacska a 6,5 km hosszú Middle-szigeten található és arról híres hogy állandóan nagyon rózsaszín. Amúgy a színét ez is a Dunaliella salina algától kapja. Képzeljünk el egy vibrálóan rózsaszín vízfelületet, amit méregzöld cserjés/erdő vesz körül és egy vékonyka földsáv választ el a türkiz tengertől. A magasból biztos nagyon szép látványt nyújt. Újabb ok… csak úgy gyűlnek az okok, hogy mihamarabb ismét erre vegyük az irányt! Kesergésre nem volt idő. Ha nincs repülés, akkor jöhet a többi program. Esperance-től nyugatra, egyből a város határából a városi rózsaszín tótól (ami egyébként nem is rózsaszín) indul egy 38-40 km-es körtúra. Ez a Great Ocean Road – A Nagy Óceáni Út – kistestvére a Great Ocean Drive. Legalább 11 lehajtó pontja van, ahol szebbnél szebb tengerpartokat lehet látni. Minden egyes ilyen megálló/kilátó pontnál azt gondolja az ember, hogy ennél már nem lehet szebb, és de. Mi kilenc helyen álltunk meg. Mindegyik mesés volt. Semmiképp ne hagyjátok ki, ha erre jártok. Közülük az egyik a Twilight Beach Nyugat-Ausztrália legnépszerűbb tengerpartja (írja a brossúra) a kristálytiszta vizével, hófehér homokjával és az ikonikus “lyukas” sziklával. Itt egy jót piknikeztünk a parton. Nekünk amúgy legjobban a Blue Haven part tetszett a sok közül, de nehéz választani, mert mindegyik öböl más és más miatt gyönyörű. Zárásképp elmentünk a hableány/sellő-bőr boltba egy vezetett “túrára”.

    Great Ocean Drive

    Great Ocean Drive, balra a nudista stranddal

    Great Ocean Drive

    Great Ocean Drive

    Eleven Mile Beach - Great Ocean Drive

    Eleven Mile Beach – Great Ocean Drive

    Blue Haven Beach - Great Ocean Drive

    Blue Haven Beach – Great Ocean Drive

    Twilight Beach, háttérben a lyukas szikla

    Twilight Beach, háttérben a lyukas szikla

    Egy sziklarés-lakó

    Egy sziklarés-lakó

    Véletlenül bukkantam rá erre a termékre úgy 1-2 évvel ezelőtt. Egy újságban láttam és nagyon megtetszett. Nem vagyok híve az olyan öldöklésnek, amikor az állatot csak a bundájáért, bőréért, szarváért ölik meg. Képtelen lennék bundát viselni. Sose vonzott. De ez a hableány-bőr megfogott. Egy testvérpár egyik tagja, aki halász is hobbi szinten nyulak és kígyók bőrének kikészítésével foglalkozott. Egyik alkalommal, kertisütögetés közben a haverok viccelődtek, hogy miért nem próbálkozik meg a halbőrrel. 1989-ben kipattant az isteni szikra a fejéből és elkezdett kísérletezgetni a dologgal. Négy évébe tellett, mire kifejlesztette a technikát. Azt vallotta, hogy: az, ami valakinek szemét, másnak érték. És milyen igaza van.

    "Hableány/Sellő bőr"

    “Hableány/Sellő bőr”

    Rengeteg halat halásznak ki a tengerekből, tavakból, folyókból és csak a húsát eszik meg. A bőre megy a szemétbe. Miért is ne lehetne hasznosítani?! Nem ingyen viszi el a levágott bőröket. Fizet értük egy jelképes összeget, hogy a filézők szép nagy darabokban hasítsák le a halakról. Mi sem tudtuk, de a halak bőre 35%-kal erősebb, mint a báránybőr. Egzotikus bőrnek számít, olyan mint a krokodilbőr. Csinálnak belőle pénztárcákat, táskákat, cipőket, ruhákat és mindenféle olyan terméket, amit bőrből szoktak. A mintázata miatt különleges. Az egész gyártási folyamat kézzel történik. Különféle halbőröket, cápabőrt és rájabőrt dolgoznak fel. Tudtátok, hogy régen a cápa bőre volt a smirglipapír (csiszolópapír)? Ha visszafelé húzzuk végig rajta a kezünket olyan érdes/recés, mint a csiszolópapír. Hat hétbe telik egy halbőr kikészítése. Fagyasztott állapotban érkezik a műhelybe, ahol először kézzel lekaparják a maradék húst, majd sós vízbe áztatják néhány napra. Utána egy speckó géppel leszedik a pikkelyeket. Még a pikkelyeket is hasznosítják, nem dobják ki. Különféle színekre festik és eladják iskoláknak kézműveskedni. A gyerekek imádják. Aztán valamivel bepácolják a halbőrt, ami tartósítja. Természetes anyagokkal (fakéreg) színezik, cserzik, majd kiszárítják. Végül egy vízálló réteget vasalnak rá és már kész is a luxustermék. Hogy mik vannak?!

    Félkész állapotban lévő halbőrök. Középen a fehér Barramundi.

    Félkész állapotban lévő halbőrök. Középen a fehér Barramundi.

    Letisztított, megfestett halpikkelyek. Kézművesek és iskolák használják. Virágokat ragasztanak belőlük vagy felfűzögetik.

    Letisztított, megfestett halpikkelyek. Kézművesek és iskolák használják. Virágokat ragasztanak belőlük vagy felfűzögetik.

    Érdekességképpen ide kívánkozik, hogy 1997-ben egy kétrészes, mini televíziós sorozatban is feltűntek halbőrből készült ruhadarabok.  A “filmsorozat” alapjául a mi Verne Gyulánk novellája, a “Húszezer mérföld a tenger alatt” szolgált, s ugyanezen címmel adta le a TV is. Ebben Michael Cain, mint Nemo kapitány és Patrick Dempsey viselt egy-egy halbőrből készült kabátot, mellényt.

    Reggel korán összecuccoltunk és a városszéli benzinkútnál megreggeliztünk. A mai reggeli mókásra sikeredett. Először leadtuk a rendelésünket. Egy nagy bögre kapucsínót, nekem hot-dogot, papinak tojásrántottát szalonnával. Gizi valamit kvarattyolt a tojással kapcsolatban, de úgy voltunk vele jól van, hozd. Majd legyártott nekünk két bögre kapucsínót. Mondom neki, Gizi, egyet kértünk. Azt mondja, jaj ne haragudjak úgy emlékezett, hogy kettőt kértünk. Megértem én, végül is ketten vagyunk, de nekünk bőven elég szokott lenni egy, megosztjuk. Mondom neki: jól van, akkor kifizetem, nem gond, megiszunk kettőt. Gizi: nem, nem, ezt ingyen adom. Oké, nem vitatkoztunk, csak haladjunk.

    Elég sokat kellett várni a kajára. Néztem kifelé a fejemből, a TV-n a híreket bámultam. Papi egyszer csak odapisszeg nekem. Pszt. Figyeld. Figyeld. Figyeld ott szemben a csempét. Sajnos a csótány gyorsabb volt, mint az én “előkapomatelefonomatéslefényképezemeztaszörnyet” reakcióm, mondjuk sokat rontott a helyzetemen, hogy cseppet lemerevedtem. Egy 4-5 cm-es csótány futott végig a falon be a pult mögé, ahol a reggeli kávé és müzli volt kitéve a kamionosoknak. Kisvártatva a reggelink is megérkezett és azzal próbáltuk nyugtatni magunkat, hogy talán a konyhában nincsenek ilyen fenevadak. Amúgy de. Vannak. 🙂

    Papi nekilátott volna a tojásrántottájának, de előtte még odaszólt nekem, hogy ez tuti nem két tojás, pincérGizi épp elmenőben volt ekkor az asztalunktól. Megvontam a vállam, ma ennyi jár neked. Már majdnem végeztünk a reggelivel, mikor pincérGizi visszajött egy kistányér rántottával. Húha ciki, ez biztos “érteni” magyart… Annyit mondott, hogy elfogyott a tojás a konyhán, azért kapott az Úr kevesebbett, de most hozta a pótlást neki, majd egy kanállal szépen átsöpörte Papi tányérjára a tojást. Hát nem a Hilton az biztos, ilyen a vidéki Ausztrália. De mi imádjuk! A tojásért is biztos a mosogatólegényt ugrasztották a tyúkólba… Papinak jól indult a napja, egy púpos tányérnyi extra rántottával. Bódottá! Meg sem álltunk Kalgoorlie-ig, ahol 3 éjszakát töltöttünk, mielőtt elindultunk volna haza.

    Kalgoorlie városát 1893-ban alapították, mikor aranyat találtak a környéken (nem meglepő, itt mindenhol arany van). Az itt lévő külszíni aranybánya (erről kicsit később írok majd bővebben) volt Ausztrália legnagyobb bányája egészen 2016-ig, mikoris megnyitották a Newmont Boddington bányát, ami szintén Nyugat-Ausztráliában van. Legnagyobb probléma a víz hiánya volt. Víz nélkül nincs aranybányászat és nincs élet sem. Nem alakulhatott volna ki itt város. Mikor a környéken tombolt az aranyláz a víz többe került, mint a whisky és az emberek többre tartották, mint az aranyat. Valahonnan vizet kellett ide hozni. Három évvel az aranyláz után 1896-ban egy nagyon okos ír mérnöknek kipattant a fejéből az isetni szikra: a több, mint 500 km-re lévő Perth városa mellől vízvezetéken majd idehozza a vizet. (?)

    Az akkori technikát figyelembe véve mindenki őrültségnek tekintette. Nemcsak a nagy távolságot, hanem a közel 400 méteres szintemelkedést is le kellett küzdeni. A megépítési/megtérülési költségről nem is szólva. A kormány kritizálta a vállalkozást, az újságok mocskolódtak. Nagy nyomás nehezedett C.Y. O’Connor-ra (az ír mérnökre), aki a vezeték befejezése előtt egy évvel 1902-ben öngyilkos lett. De a vízvezeték 1903-ra elkészült. A két város közti távolságot 60 000 darab, egyenként 8,5 méteres csővel fedték le. A vascső átmérője 76 cm volt és naponta 23 000 köbméter vizet szállított Perth-től Kalgoorlie-ig. Nyolc szivattyú állomás és két kisebb víztározó segített a 400 méteres szintkülönbség leküzdésében. A terv bevált. A mai napig így jut vízhez a város. 2009-ben az Amerikai Építőmérnöki Társaság Nemzetközi Történelmi Építőmérnöki mérföldkőnek nevezte ezt a vízvezetéket. Amikor megépült, ez a vezeték volt a világ leghosszabb frissvíz vezetéke. Egy-két brossúrában láttunk képeket a régi vezetékről és talán még látható is belőle valami. A következő túránk alkalmával, mikor nyugatabbra utazunk majd felkeressük ezeket és beszámolunk róla.

    A városban rengeteg látnivaló és múzeum van. Maradtak ki olyan dolgok, amiket szívesen megnéztünk volna. Először a szomszédos kisvárosban Coolgardie-ben néztük meg a Goldfields (Aranymezők) kiállítását, majd Warden Finnerty’s 1895-ben épült rezidenciáját. Másnap Papinak “gyereknap” volt, mindhárom program neki kedvezett. Kezdtünk a Bánya múzeumban. Itt ki van állítva két olyan óriási munkagép (amúgy a világ legnagyobb munkagépei), amit a külszíni bányákban használnak errefelé. Papi legnagyobb örömére fel lehetett mászni az egyikre és be lehetett ülni a vezetőfülkébe.

    Lehet aranyat mosni és főszezonban igazi aranytömböt is öntenek. Aranytartalékunkat 3 kis “forgáccsal” bővítettük. Papinak kettőt, nekem egyet sikerült kemény munkával kimosni. A városszéli múzeumból gyorsan átrohantunk a Super Pit néven emlegetett nagy külszíni bánya vezetett túrájára. A rikító narancssárga mellények és védőszemüvegek átvétele után buszra szálltunk a vezetőnkkel és elindultunk, hogy megnézzük azt az óriási sebhelyet, amit emberi kéz alkotott. Szigorú “dress code” (öltözködési szabály) van. Zárt cípő, semmi szandál vagy magassarkú. Hosszú nadrág és hosszú ujjú felső, semmi miniszoknya. A túrára előre kell foglalni időpontot.

    Aranymosó...

    Aranymosó…

    A kincs!

    A kincs!

    A bánya jelenleg 3,5 km hosszú, 1,5 km széles és 570 méter mély. A friss adatok szerint, amit idegenvezetőJózsi lökött nekünk a bánya az év 365 napjában, napi 24 órában üzemel. A bányászok 12 órás műszakokban dolgoznak. Hét nap munka, hét nap pihenő. A “bányászok” 40%-a nő. Józsi azt mondta, hogy itt Kalgoorlie-ban nincs FIFO. A FIFO = fly-in-fly-out, annyit jelent, hogy a munkások bárhonnan iderepülhetnek, dolgoznak, majd hazarepülnek. Kalgoorlie városa úgy gondolta, hogy ez nem tenne jót a városnak, mert akkor az emberek nem itt költenék el a pénzüket, illetve nem tennének semmit a közösségért. Így aztán csak az lehet bányász Kalgoorlie-ban, aki itt is lakik. Punktum.

    A bánya évente 22 tonna tiszta aranyat termel, ez naponta több,  mint 60 kg (!). A Super Pit mellett van egy földalatti bánya is, az 1800 kg aranyat szed ki évente (napi 5 kg). Ez csak két itteni aranybánya kitermelése. Ausztráliában rengeteg aranybánya van. El tudjátok képzelni mennyi aranyat bányásznak ki évente??!! Csak a Nyugat-Ausztrál bányák összesen 195 tonna tiszta aranyat hoznak a felszínre évente. Nekem, egyszerű kis szürke egérnek ez nagyon soknak tűnik. A tervek szerint a bánya 2029-ig fog üzemelni, amikor is a végső mérete 3,9 km hosszú, 1,6 km széles és 700 méter mély lesz. A külszíni fejtés előtt 92 évig föld alatti bányászat folyt itt. A képeken látszanak is a robbantások által felszínre került bányavágatok. A bányatársaság gondosan összegyűjti a régi vágatokban használt támfákat, vasakat. Értékesíti és a befolyt összeget jótékonysági szervezetek kapják. A bányában látott óriás “dömperek” – amire Papi is felmászott – darabja 4,4 millió dollár. A Super Pit-ben ezekből 40 darab van összesen. Egy új abroncs 40 000 dollár ezekre a dömperekre. Súlyuk 166 tonna, 3790 literes az üzemanyag tartályuk, 225 tonna  követ tudnak vinni átlagosan és a végsebességük 55 km/óra. A hatékonyság növelése érdekében nagy, folyadékkristályos kijelzők mutatják kétoldalt és hátul, hogy éppen mekkora a billenőrészben lévő kőzet súlya. A rakodó felelőssége, hogy mindig a maximális terhelhetőséghez közeli menyiséggel engedje útjukra a dömpereket, azaz 200-250 tonna között.  A kacskaringós utat a bánya aljából a felszínre 45 perc alatt teszik meg. Szóval egy munkás a 12 órás műszakja alatt 10-12-szer tud fordulni. A bánya havonta 5-6 millió liter dízelt pörköl el. A statisztika szerint  hét, ilyen óriási dömper által szállított kőzet csupán annyi aranyat tartalmaz, mint amekkora egy golflabda. 1500 tonna kőzetből mindössze fél kiló arany!  Nem is olyan egyszerű az aranybányászok élete. Itt meg lehet nézni, hogy mire képes egy ilyen szörny még üresen is.

    lapos_auto

    Elrettentő emelvény a bánya bejáratánál. A biztonsági előírásokat nagyon komolyan veszik.

    Papi és a Dömper

    Papi és a Dömper (hihetetlen hogy mindig sikerül neki “kaméleon ruhát” felvennie…)

    Papi vezeti a gépjárművet. Fent a Dömper vezetőfülkéjében.

    Papi vezeti a gépjárművet. Fent a Dömper vezetőfülkéjében.

    A bánya után jött a kupleráj. Befizettem Papit a kupiba. :)) Na, ez azért nem teljesen igaz. Szerintetek kik gazdagodtak meg anno az aranyláz idején? Hát biztos nem a szerencsevadászok. Volt 1-2 szerencsefia, de valljuk be a többség csak nyomorgott és reménykedett. Az igazi nyertesek a kocsmárosok, a boltosok és a kurvák voltak. Questa Casa Ausztrália egyik legrégebbi, MÉG mindig működő kuplerája. Fizetett túra keretében vezetik körbe a turistákat minden nap délután 3-kor. Este héttől már rendesen üzemel a kóceráj.

    Kicsit kikerekedett a szemünk, mikor az információs irodában befizettünk a túrára és Gizi felhívta a figyelmünket, hogy 3 óra előtt 10 perccel érkezzünk, mert a “mádám” nagyon mérges, ha késik valaki. Húha, még a végén korbácsolás is lesz… A “rózsaszín ház”-ként is emlegetik, mert az ajtók az utcafronton, ahol a prostituáltak csalogatták be a kuncsaftokat rózsaszínűre vannak festve. A Hay Street volt anno a bányaváros piros lámpás utcája. Itt csak kuplerájok voltak. A Rózsaszín Házon kívűl még itt van a Piros Ház, amire 1980-ban kértek “működési” engedélyt. :o)

    A kupleráj kívűlről. Belső képekről ezen blog keretében eltekintünk.

    A kupleráj kívűlről. Belső képekről ezen blog keretében eltekintünk.

    A legfurcsább az, hogy az ilyesfajta jövedelemszerzés továbbra is illegális cselekmény, de a rendőrség szemet huny. Ezt anno meg is magyarázták, mikor az emberek tiltakoztak a kuplerájok ellen. Azt mondták, hogy ez a közbiztonság miatt van. A bányászok, akik több hónapig kint dolgoztak a környékbeli aranymezőkön (melegben, porban, szárazságban), mikor bejöttek a városba két dolgot akartak csak, de azt nagyon. Kocsmát és nőt. És ha ezek az emberek megkapják a nőket a kupiban, akkor a gyerekek, lányok, asszonyok nyugodtan kimehetnek az utcára, sétálhatnak anélkül, hogy baj történne. Ez volt a hivatalos “parasztvakítás”. Na de mi van akkor, ha a bányász úgy gondolja, hogy minek fizessek a kuplerájban a lányoknak, ha az utcákon ingyen is elkaphatok valakit…?! Kicsit sántít ez a “megmagyarázzukmiérthunyunkszemetmese”. De az is lehet, hogy az effajta bűncselekményeket keményen büntették a rend őrei.

    A Questa Casa kupleráj az egyetlen olyan hely, ahol még megvannak az eredeti “STARTING STALLS” ajtók. Ezek azok az utcára nyíló ajtók, amiken keresztül a lányok árulták magukat. Az ajtók keskeny kis szobába nyílnak. Az 50-es éveit taposó mádám elmondta, hogy az anyja vette meg a házat, mert megtetszett neki ez a régi, történelmi épület. Azóta sem alakították át nagyon. Aztán az édesanyja eltávozott és most ő viszi az üzletet. Ne arra gondoljunk, hogy a mádám megmondja a lányoknak, hogy kivel kell elmenniük és utána elszedi a bevételük nagy részét. Ez itt már a 21-dik századi kupi. Itt a lányok választanak és ha valakinek nincs kedve egyik-másik férfi vendéghez, akkor nem kell elmennie vele. A mádámot a tarifájuk se érdekli. Ő csak a szobákat adja ki a lányoknak. Tehát a lányok amolyan “albérletet”, akarom mondani szobadíjat fizetnek. Az, hogy naponta hány vendéggel és mennyiért vannak nem érdekli a főnököt. A túra 1-1,5 órás. A mádám elmesélte, hogy milyen volt az élet a régi aranybánya városok területén, mesélt a kupleráj történetéről, a hivatali szervek hozzáállásáról és körbevezetett a szobákban, ahol a lányok dolgoznak. Így utólag nem nagy durranás a túra, szerintem ezekre bőven elég egy fél órás ismertető, de lehet Papi másként vélekedik… 🙂 Az épület maga érdekes volt. Egy fém bádogviskó, ami nyáron kazán volt, télen pedig sarkvidék. Senki nem állította, hogy ez a szakma könnyű. Főleg nem 100-150 évvel ezelőtt.

    A külszíni bányában naponta van robbantás, amit a kilátó pontról jól meg lehet nézni. Érdeklődjünk a szálláshelyünkön vagy az információs irodában, vagy csak autózzunk fel a bányához, ahol egy kijelzőn írják ki, hogy aznap hánykor lesz és melyik részét robbantják le a bányának. Nekünk sikerült még épp elcsípni a délután 5 órási robbantást. Jó kis nézősereg gyűlt összes. Lent a bánya alja kezdett elnéptelenedni. Minden dömper odébbállt, aztán minden figyelmeztetés nélkül (gondolok itt dudaszóra vagy valami: egy, ké, há, robbantás! felkiálltásra) bumm! Lerobbantottak egy “darabocskát”, amit a markolók már raktak is a dömperekre és vitték a zúzóba. A bányatársaság javasolja, hogy a robbantási idő előtt fél órával már legyünk ott, mert senki nem garantálja a 17:00-ás robbantást. Mint ahogy a másnapi valami miatt el is maradt, pedig hamarabb érkeztünk és még többen várták, mint tegnap, Aztán eljött az 5 óra és semmi. Láttuk ahogy lent mindenki szép lassan elhagyta a területet. A két villogó ellenőrző autó bejárta a helyszínt, hogy tényleg mindenki elment-e. Vártunk és vártunk. Semmi. A bámészkodó tömeg kezdett elszállingózni. Mi még vártunk, hogy biztos besült az egyik gyutacs. De nem. Aztán kezdett sötétedni és akkor már úgy voltunk vele, hogy ha robbantanának se látnánk semmit, így mi is elkullogtunk.

    Kalgoorlie, a külszíni bánya

    Kalgoorlie, a 3,5 km hosszú, 1,5 km széles, 570 méter mély külszíni bánya. Akinek jó a szeme az a kép közepének felső harmadában a teraszoknál láthatja a keresztülvágott régi bányavágatokat.

    Robbantááááááááás!

    Robbantááááááááás!

    Ami kimaradt Kalgorlie-ból: Aranymezők Múzeuma, Bányaiskola Múzeum, a Metropole kocsma, amiben egy eredeti bányaakna van üvegtetővel és a Városháza épülete, ahol megtekinthető a híres Philip Goatcher “függöny”. A “függönyt” kedd, szerda, csütörtök és minden harmadik vasárnap lehet megtekinteni, ekkor eresztik le a nagyközönségnek. Első hallásra azt hittem, hogy ez az ürge valamiféle szövőmester lehetett és híresen szép függönyöket szőtt. De nem. Ez az angol fiatalember fiatal korában aranyásó volt és gondolom szabadidejében (két csákányozás között) rajzolgatott. Biztos nagyon szépen, mert valakinek megtetszettek a vázlatai és munkát ajánlott neki. Így lett Philip Goacher színházi díszlet-és “függönyfestő”. Nem a függöny anyagát festette meg, hanem gigantikus (színpadi méretű) vásznakra festett függönyt, főleg Angliában és Amerikában . 1890-ben egy ausztrál színházigazgató – aki eredetileg amerikai színész volt – állást ajánlott neki a kenguruk földjén, mint a világ legjobban fizetett díszletfestője. Beceneve az volt, hogy a “Szatén és Bársony” Goatcher, mert festményein a textil olyannak tűnt, mintha igazi lenne és nem egy kétdimenziós festmény. A hozzáértők úgy gondolják, hogy a városházán látható “függöny”, aminek az a címe, hogy “The Bay of Naples” (Nápoly öble) az egyetlen fennmaradt ép, színházi festett függöny a világon. A függönyön a háttérben a Vezúv vulkánja látható. A festő 1908-ban festette, mérete: 6,25 x 8,45 méter. 1997-ben restaurálták, hat hónapig tartott és 250 000 dollárba került.

    Ez az a függöny, ami festmény.

    Ez az a függöny, ami festmény.

    Utolsó nap ellátogattunk a Lake Ballard-hoz, ami egy nagy sóstó és azért érdekes, mert 51 szobor van 10 km-es területen “szétszórva”. A sóstó 186 km-re északra van Kalgoorlie városától. Az első 130 km aszfaltút, a maradék földutas szakasz. Oda-vissza kb 4 órás autókázás, plusz amit elkószálgat az ember a tó területén, szóval ez egy szűk egynapos kiruccanás Kalgoorlie-ból. Útközben megálltunk és megnéztük a “bozót kaszinót”, azaz a Bush Two-Up-ot, ami kint a prérin egy kör alakú épületszerűség és régen itt űzték (meg sok más helyen is) a Two-Up szerencsejátékot.

    Ez egy hagyományos Ausztrál szerencsejáték, a “fej vagy írás” kicsit továbbfejlesztett változata. Már az 1789-es években is játszották a fegyencek, de népszerűségét az első világháborúban érte el a katonák körében. Illegális szerencsejátéknak számít, csak bizonyos napokon engedélyezett, ilyen az ANZAC nap. A játékhoz egy lapos fabot és két fémpénz kell. Többnyire a “penny”-t használták, mert ennek a súlya, mérete és felülete volt a legalkalmasabb erre. A játék lényege röviden annyi, hogy a dobó ráhelyezi az egyik pénzt fejjel felfele, a másikat írással felfele a falapkára és feldobja, hogy pörögjenek a pénzek. A fogadónak meg kell tippelnie, hogy két fej, vagy két írás, vagy 1 fej – 1 írás fog-e földet érni. Egy újabb pénznyelő, ahol le lehetett húzni annó a bányászokat.

    Menzie városában a rendszámtáblákkal teleszegecselt Roadhouse-nál kell balra elfordulni a sóstóhoz. Innen egy darabig még van aszfaltút, de pár kilóméter után átvált földútra. Kb félúton lehettünk a tóhoz, mikor egy szürke felhőpamacs kezdett közeledni. Ugye tudsz várni egy fél órácskát kisfelhő? Odaértünk a tó partján lévő parkolóhoz és legjobb esetben is kellett volna minimum 15 perc, hogy leszaladjunk 1-2 szoborhoz. Az összes szobor bejárásához kb 2-3 óra kellene. Papi leállította Dömét és abban pillanatban elkezdett szakadni az eső. Hogy az a… Ültünk a kocsiban és vártunk. Akkora felhőszakadás jött, hogy a sóstó felszínén vékony vízréteg képződött. A víz és a sóréteg alatt pedig mi van? Dagonya. Talán fél órát malmozhattunk a kocsiban, mikor csendesedni kezdett az eső. Rövid tanakodás után arra jutottunk, hogy mi bajunk lehet? Cipőt, zoknit lerúgtuk és elindultunk a szobrokhoz. A jég nem olyan síkos, mint a kemény tófenéken felázott sárban való gyaloglás. Csak egyszer kell seggre ülni és úgy néz ki az ember, mint a disznó. Szerencsére esés nélkül sikerült elsétálni 3 szoborhoz. Ezeket a szobrokat Antony Gormley brit művész készítette a 2003-as 50-dik Perth-i Nemzetközi Művész Fesztiválra. Sokkal szebb látvány lett volna, ha sikerül száraz időben megnézni őket. Hófehér sós talajon 51 fekete fém szobor. Állítólag hajnalban, vagy naplementében a leglátványosabb, mert ilyenkor lilás-rózsaszín a fehér sós talaj. Biztos ismétlem önmagam, de ide is vissza kell látogatnunk majd egyszer.

    A régi Roadhouse telis-tele rendszámtáblákkal

    A régi Roadhouse telis-tele rendszámtáblákkal

    A szobrok, ahogy mi nem láttuk!

    A szobrok, ahogy mi NEM láthattuk!

    Dagonya a szobrokhoz

    Dagonya a szobrokhoz

    A szobrok, ahogy mi láttuk!

    A szobrok, ahogy mi láttuk!

    Ezzel végére is értünk a túrának. Még egy hasznos információ: a 3 napos Kalgoorlie-i látogatásunk mindhárom estéjén a “Miners Rest” nevű motel kocsmájában vacsoráztunk, ahol mennyei kajákat készítenek. Hat különböző ételt próbáltunk ki és egytől egyig isteni finomak voltak. Csak ajánlani tudjuk. Reméljük a séfek még sokáig ott maradnak! Nekünk nagyon tetszett Ausztrália ezen része is. Egy percet sem unatkoztunk, s akár már holnap újra nekivágnánk, hogy még többet lássunk belőle, de sajnos a szabi végetért. Két napos folyamatos vezetés várt ránk. Első nap 906 kilómétert vezetett le Papi, az utolsó nap pedig 1251-et. Hajnali 4-kor indultunk, az óraátállítás miatt a határátlépéskor már 1,5 óra minuszban voltunk és este 7 órakor gurult be Döme a garázsba. Alig várom, hogy megint kiguruljon! A képek innen is elérhetőek.

    viszlat


  10. A nyugat dél-keletje 1.rész

    június 22, 2017 by kata_papi

    WA_fejlécAzért ez a hülye cím, mert tényleg csak a dél-keleti részét sikerült bejárnunk Nyugat-Ausztráliának, hisz ez Ausztrália legnagyobb területű állama, kicsivel több mint 28-szor nagyobb Magyarország területénél. Nem árulok el nagy titkot, hogy erre a területre több túra van betervezve. Most kivégeztük ezt a részét, a következő kisebb etap a “nyugat dél-nyugata” és Perth lesz, végül 2019-ben, a tervek szerint egy vadregényes, 10 hetes túra keretében bejárjuk a nyugat északi részét, a tengerpartot végig le Perth-ig és egy kicsit a nyugat közepét is. De olyan is szerepel a listán, hogy végig szeretnénk autózni az 1850 km hosszú híres “Canning Stock Route”-on, amit egyesek a Simpson sivatag átautózásával (ez is listás!) tesznek egyenlővé veszélyességi kategóriában. Mielőtt belekezdenék a túrába két érdekességet osztanék meg Veletek.

    Az egyik a határátkelés. Nem gépeltem félre. Aki Nyugat-Ausztráliába utazik az készüljön fel, hogy a határnál ellenőriznek. Útlevelet azért ne pakoljunk be, de a gyümölcsöket, magvakat, mindenfélefajta növényeket és a mézet hagyjuk otthon, vagy fogyasszuk el mielőtt odagurulnánk a “fináncokhoz”. Elvileg az ilyesfajta ellenőrzés nem újdonság. Itt nálunk a Dél-Ausztrál államon belül is van, ha a Riverland területre kirándulgatunk. Vagy ha csak átruccanunk Viktóriába. De ezek csak olyanok, hogy táblákkal hívják fel a figyelmet, kukákat tesznek ki és héba-hóba kivonul a banda és megállítja az autósokat. Nyugat-Ausztráliában azonban rendes határállomás van, sávokkal (két sáv), nagy kapuval, “marcona vámosokkal”, kamerákkal, rendszámfelírással, állj félre-nyisd ki a csomagtartót-nyisd ki a hűtőt-nyisd ki a dobozokat-van e nálad ez és ez-hol van még kaja elpakolva-stb, és nem tudod kikerülni. Szóval, aki SA-ból WA-ba utazik, azt a tényleges határvonalnál a Border Village-ben ellenőrzik. Ha viszont már visszafelé jösz, akkor 480 km-t beautózva Dél-Ausztrália területére, Ceduna város határában készülj fel a hasonló “vámvizsgálatra”. Érdekes. Miért nem ugyanott?!

    Határátkelés...

    Határátkelés…

    A másik az időzóna.  Ausztrália 3 nagy időzónára van osztva:  nyugati,  közép és  keleti. De akad egy-két “helyi” időzóna is (ami felett a kormány szemet huny), mint például a Caiguna-Border Village közti 400 km-es szakasz. Nyugat-, és Dél-Ausztrália között 1,5 óra az eltolódás és mivel a nyugatiak nem állítanak órát, mi déliek meg igen, ez a másfél óra tud 2,5 óra is lenni. Ez azért már nagy különbség, főleg a határ közelében élőknek. Ezért ők ezt a másfél órát megfelezték és rátoltak egy 45 perces (!) állítást. Így mikor átlépjük a határt először 45 perccel kell átállítani az óránkat, majd ha elhagytuk Caiguna városát még 45 percet kell rátekerni. Mondjuk az átutazó túristákat ez nem nagyon befolyásolja, úgyhogy nyugodtan tekerhetünk egyből 1,5-et.

       Au_idozonak           Caiguna_idozona

    Szokás szerint korán reggel indultunk, mert az első éjszakát a Vénusz-öbölben szerettük volna tölteni. Azért nem egyből nyugatnak vettük az irányt, mert a parton haladva Papi még nem jutott a Vénusz-öbölnél messzebbre és hát azt leszögezhetjük, hogy Ausztrália eme részén (is) rengeteg szép dolog van, ezért egy kis kanyarral indítottuk a kirándulást. A Vénusz-öböltől csorogtunk szépen felfelé a part mentén és mindenhol kihajtottunk ahol volt valami érdekes látnivaló. Már Adelaide határában gyönyörű kép fogadott. Hajnalodott, balra a Hold volt lenyugvóban, az ég mögötte kék-rózsaszínben úszott. Jobbra a vörösen izzó Napkorong kelt épp fel, az ég narancssárgában tündökölt, a szántóföldeken embermagasságú ködfátyol lebegett. Tényleg gyönyörű volt. Mindig lenyűgöz mikor két égítestet látok az égen. Szívem szerint csináltam volna egy bal- és egy jobb oldali képet vagy egy panoráma képet amin a Hold és a Nap együtt tűnik fel, de a gyorsforgalmi úton szaggatott Döme és nem igazán tudtunk volna megállni. Így csak a retinánkba égett bele a látvány.

    Vénusz-öbölbe érve ugyanabban a tengerparti kempingben szálltunk meg, amiben 10 évvel ezelőtt Katiékkal. Másnap innen ugrottunk el a Woolshed barlanghoz, ahol most végig besétáltam a barlangba, átverekedve magam a rengeteg fecske kakin. Szerencsére valahogy mindig sikerült megtalálnom a holtsávot és nem pottyantottak a fejemre. Újra felkerestük a billabongokat – a sziklába vájt kis természetes medencéket -, amiket 10 évvel ezelőtt is szájtátva fedeztünk fel. Végül 5 perces alkudozás után engedélyt kaptam Papitól, hogy a sufnituning tákolmányú létraszerűségen lemásszak a “dézsába” (The Tub = kád, dézsa, teknő).

    Ez nem más, mint egy 18-21 méter mély beszakadt tengeri barlang. A tenger felőli bejárata még mindig megvan, de csak idő kérdése, hogy mikor fog az is leomlani. Formára pedig tényleg olyan, mint egy nagy teknő, ráadásul a bejáratán keresztül dagálykor befolyik a tengervíz. Mi épp apálykor értünk oda és mikor lemásztam ki akartam kukucskálni a bejáratnál, de a sziklákon egy nagy méhcsalád lépesmézei csüngtek és a dolgozók harciasan védték területüket. Nem szívesen haragítottam volna magamra őket, így szomorúan elkullogtam. De megérte lemászni!

    A sok bámészkodás eredménye az lett, hogy aznap csak a Streaky-öbölig jutottunk el. Annyira megtetszett ez a szépen rendezett kis halászfalu, hogy nyugdíjas korunkban szívesen eltengődnénk itt arra a kis időre, ami még hátra van. A kempingje is igényes. Először felkerestük a fókakolóniát Point Labatt-nál. Kicsit hosszan kellett a földúton zötykölődni a fókákért, de nem csalódtunk. Aki teheti vigyen magával távcsövet, mert a kilátó a szikla tetején van, a fókák meg lent a sekély, természetes medencékkel tarkított parton napfürdőznek. Ottjártunkkor egy bébi fóka szórakoztatott minket, aki a kis fürdőzésben elfáradt, megéhezett, majd éktelen hisztizésbe kezdett, hogy ő menten éhen hal. Az anyja tojt a fejére. Mindenki más csendben horpasztott a Nap alatt, ez meg csak visított. Aztán ráébredt, hogy anya nem igen fog odacsoszogni hozzá, sértődötten elkezdett araszolni anyához. Rácsatlakozott a cicire és csend lett. 🙂

    Sokáig elidőztünk itt és figyeltük a fókák társasági életét. A környéken két kisebb körtúrát lehet csinálni. Szerintünk mindkettő nagyon szép és nem érdemes kihagyni. Az egyik a 23 km hosszú Point Westall Loop. Itt lehet egy nagyot túrázni/terepjárózni/”szánkózni” a Yanerbie homokdűnéken. Csobbanhatunk a Smooth Pool-okban, sznorkellezhetünk a The Granites parton. A másik egy 39 km-es hurok, a Cape Bauer Loop. Itt sétálhatunk a végtelennek tűnő Hally’s Beach-en vagy ha szerencsénk van órákig hallgathatjuk a fütyülő szikla játékát, esetleg “zuhanyozhatunk” a hét Blow hole (vízköpő) egyike alatt.

    A fütyülő sziklát és a vízköpőket egy különleges geológiai formáció hozta létre. A mészkősziklában függőleges repedések keletkeztek, majd ezek a repedések egy kémiai reakció (mészkő + H2O tengervíz + CO2 széndioxid = HCO3 hidrogénkarbonát) hatására több ezer év alatt függőleges aknákká és kis alagutakká errodálódtak. Ha ezek a járatok elérik a szikla alját, a tenger hullámai átpréselik a levegőt rajtuk és sípoló, fütyülő hangot ad a szikla. És tényleg sípoltak! Ilyet még nem láttunk/hallottunk, úgyhogy elég sokáig hallgattuk a tenger “fuvolakoncertjét”. A vízköpőkkel viszont most nem volt szerencsénk, mert nem volt elég viharos a tenger, így a hullámok nem tudták a vizet felnyomni a rajtuk. A kiépített gyalogösvény viszont elég közel van a köpőkhöz és szerintünk nagy viharban szökőkútként törhet fel a víz a lyukakból beterítve az ott bámészkodókat. Nincs mese, ide vissza kell látogatnunk viharban is.

    Jobb alsó sarokban az a "sötét" figura Papi a Woolshed barlangban

    Jobb alsó sarokban az a “sötét” figura Papi a Woolshed barlang bejáratánál

    A "Dézsa". Papi ott van méretaránynak fehér pólóban.

    A “Dézsa”. Papi ott van méretaránynak fehér pólóban.

    A "Dézsa" aljában. Remélem látható vagyok. (sárga légypiszok...)

    A “Dézsa” aljában. Remélem látható vagyok. (integető légypiszok…)

    Ceduna-t elhagyva ismét letértünk a főútról és úttalan földutakon jártuk be a partközeli tájakat. Megnéztük a Cactus-partot, ami a szörfösök egyik kedvenc helye és mellesleg félúton van egy gyönyörű rózsaszín sóstó, amiből úgy állnak ki a fehér sósziklák, mint a jéghegyek a gleccsertóban. Minden olyan nyugodt volt. Feszített rózsaszín víztükör, sárga homokdűnék és mögöttük a kék ég. Festeni se lehetett volna szebbet. Lementünk egészen Point Sinclar-ig, ahol pedig egy türkizkék öböl és egy móló fogadott a világ végén. Aznap a Fowlers-öböl kempingjében aludtunk. Sötétedés előtt még elnyaltunk egy jégkrémet és felmásztunk a kemping szomszédságában lévő nagy homokdűnékre, csináltunk 1-2 “sivatagos” képet. Izgatottan vártuk a másnapot, hogy keresztül vezethessünk a síkságon.

    Nullarbor a világ legnagyobb egybefüggő mészkőfelülete, 200 000 négyzetkilóméter (csakhogy képben legyünk, Magyarország területe = 93 000 négyzetkilóméter). A síkság neve a latinból jött, jelentése: nullur=”no”= nincs, arbor=”tree”=fa, azaz fa nélküli síkság. Csak fű és bozót nő rajta ameddig a szem ellát. Amúgy ez az állítás csak félig-meddig igaz. A Dél-Ausztrál területre eső részén tényleg nincs egy szál fa se, de a Nyugat-Ausztrál régión már nőnek fák. A mészkőfensíkon több mint 250 barlangot számoltak eddig össze és itt található a világ egyik leghosszabb víz alatti barlangja is (6 km hosszú egybefüggő vizes rész).  A “Sanctum” című filmnek is ez adta az alapját.

    A film ugyan arról szól, hogy Pápua Új-Guinea egyik barlangjában “ragadnak” be a barlangi búvárok, de a sztori alapját valójában az itteni barlangok egyikében történt 1988-as katasztrófa adta. Az ausztrál forgatókönyvíró/rendező egyike volt annak a 15 embernek, akik bentragadtak a barlangban. Hirtelen jött egy heves vihar és 25 perc alatt 15 cm eső esett le, ami áradást okozott a barlangban és beomlasztotta a barlang bejáratát tizenhárom embert bezárva a föld alá. Kettőnek sikerült kimenekülnie, így el tudták mondani mi történt és viszonylag gyorsan meg tudták szervezni a mentést. Huszonkét óra múlva sikerült kimenteni a bentrekedteket, senki sem halt meg. Ezzel szemben a hollywoodi filmben a hat bentragadt emberből csak egy élte túl. Valahogy el kell adni a nézőknek…

    A barlangi búvárkodásnál nem sok ijesztőbb dolgot tudok elképzelni. Szűk kesze-kusza járatok, vak sötétség, rossz esetben elfogyóban lévő oxigén, páááánic… Brrr. Rugaszkodjunk el a barlangok sötét világától és említsük meg a bálnákat. A Head of Bight az első kitérő a Nullarbor fensíkon, ha SA felől jövünk. Mi is kihajtottunk, de bálnaszezonon kívűl nem érdemes, mert ilyenkor is szednek 7 dollár/fő belépőt ha ki szeretnénk sétálni a vízhez. Picit lehúzásnak tartom, bár Papi szerint (aki mindig mindenben a pozitív dolgot látja) ebből a pénzből tartják karban a kiépített ösvényt. Júniustól-augusztusig kétféle bálnát lehet itt látni: az egyik a Southern Right Whale  a másik pedig a Humpback Whale. A Déli-Sarkról úsznak idáig, hogy itt adjanak életet a kisbálnáknak és a partközeli biztonságos vizekben neveljék fel őket. Szóval érdemes július-augusztusra időzíteni a kirándulást, ha bálnákat is szeretnénk látni. Amúgy 1820 és 1850 között 26 000 bálnát öltek meg Ausztrália és Új-Zéland vizeiben. Ez 2,3 bálna minden egyes nap 30 éven keresztül! Nagyon durva. Csoda, hogy még nem haltak ki.

    PinkLake

    PointSinclar                  FowlersBay_Dunek1     FowlersBay_Dunek2

    Hát így néz ki a mészkőfensík.

    Hát így néz ki a mészkőfensík.

       Balna2_southern_right_whale    Balna1_humpback_whale

    Bal kép: Déli simabálna (Southern Right Whale), Jobb kép: Hosszúszárnyú bálna (Humpback Whale) – remélem jól fordítottam magyarra :-/

    Kicsit eltávolodtunk a parttól és beautóztunk a fennsíkon a Murrawijine barlangokhoz. Három barlang látogatható önkéntes alapon. Nincs vezető, sem belépő, de zseblámpa legyen nálunk. A legtávolabbi barlangban őslakos sziklarajzokat (mi csak amolyan leprüszkölt kezeket láttunk) is lehet látni. Ennél a barlangnál elég közel kerültem egy kígyóhoz. Figyelmetlen voltam. Pedig mindig én szoktam mondani Papinak ha bozótos helyen vágunk át, hogy vigyázzon a kígyókkal. Itt is mondtam neki mikor elsőként leindult a barlangba, mert én először fentről akartam egy képet készíteni a barlang tetejéről a “szemen” keresztül.

    Mivel fennsíkon vannak a barlangok, ne úgy képzeljük el a bejáratot, mint amikor egy hegyi barlangba sétálunk be. Ezek bejárata függőleges, barlangi beszakadások, kürtők, víznyelők. Néhol a beszakadt törmelék alakít ki egy természetes rámpát, amin le lehet sétálni a barlangba. Ennél a barlangnál a bejárat feletti sziklán két olyan lyuk is volt, ami egy kis képzelőerővel egy óriási koponya szemlyukainak felel meg. Szóval kezemben a telefonnal a felszíni sziklán próbáltam óvatosan araszolni, hogy ne szakadjon be alattam és ne essek bele a lyukakba. Próbáltam Papit lekapni úgy, hogy az egyik szemüregben legyen látható és hát közben megfeledkeztem arról a tényről hogy a kígyók szeretnek a meleg köveken sütkérezni.

    Fél méter. Ennyin múlott hogy nem léptem rá. Csak annyit láttam a szemem sarkából, hogy valami zsinórszerűség gyorsan kúszik elfelé. Még jó, hogy elfelé és nem felfelé… 🙂 Jól megijedtem, de ugrálni nem tudtam, mert akkor leesek a barlangba. Az volt a szerencsém, hogy a kígyó is megijedt és harapás helyett elviharzott a bozótba. Nagy mák, mert ide csak a Flying Doctor Service (kisrepülős mentőszolgálat) tudott volna kijönni értem, ha Papi visszavonszol a főútig, ahol bizonyos távolságokban az út leszállópályaként is funkciónál, amikor a helyzet megköveteli. Ezt táblák és felfestések is jelzik. Szóval ne ijedjünk meg, ha azt látjuk a visszapillantótükörben, hogy egy alacsonyan szálló kisrepülő követ minket. Húzódjunk félre. Amúgy is óvatosan kell közlekedni. Állítólag sok a vad teve errefele. A brossúrák azt írják, hogy Nullarbor az utolsó olyan hely a Földön, ahol még “igazi” vad tevék vannak, számuk 100 000-re tehető. Mi se oda, se vissza a Nullarbor-on nem láttunk se tevét, se kengurut, pedig autóztunk napközben, hajnalban és késő délután is. Össz-vissz 3 kóbor dingó kolbászolgatott az úton. Mindenki mondja, hogy nagyon unalmas ez az 1200 km hosszú fennsík. Mivel mi odafele mindenhol kihajtottunk ahol lehetett és minden érdekes megállónál megálltunk, ezért nem tűnt hosszúnak és unalmasnak. Viszont hazafele már sehol nem álltunk meg, mert már mindent láttunk, így az 1200 km egyben igencsak unalmas volt. Megintcsak a Showder Klub kabaréi tartották bennünk a lelket. Na meg a sok feldíszített fa, amit az unatkozó turisták kreáltak. Nagyon viccesek voltak. Aki épp nem alszik a kocsiban, az tekingessen kifelé, mert igencsak mókás látvány mikor egy-egy kiszáradt fa teljes díszben van. Nekünk sikerült levadászni: dobozos üdítős fát, zokni fát, melltartó fát, cipő fát, bugyi fát, szmötyi (plüss állat) fát.

    A kígyó, amitől cseppet betojtam.

    A kígyó, amitől cseppet betojtam.

    Papi kikukucskál a bal (a koponyának bal) szemüregből...

    Papi kikukucskál a bal (a koponyának bal) szemüregből…

    Na ugye, hogy olyan mintha bent csücsülnénk valakinek a koponyájában?

    Na ugye, hogy olyan mintha bent csücsülnénk valakinek a koponyájában?

    Ahol lehet (mert van kiépített kilátó) nézzünk ki a “világ vége”-ként emlegetett sziklafalról. A fennsíkon több ilyen hely is van. De csak a kiépített helyeken menjünk ki, mert a sziklaperemen érdekes szélviszonyok uralkodhatnak és egyes esetekben akár a mélybe is lökhetnek. A sziklafal 60-120 méter magas. Valamikor ez volt a tengerfenék és 65 millió évvel ezelőtt alakult ki, mikor Ausztrália leszakadt az Antarktiszról. Ha jobban megfigyeljük a rétegeket, akkor feltűnik egy érdekes fehér sáv. Ez a Wilson mészkő, kréta mészkőként is emlegetik, mert olyan, mint az iskolai táblakréta. Háromszáz (!) méter vastag, de mi itt csak a felső részét látjuk. Arról viszont sehol nem találtam információt, hogy évente hány centimétert araszol hátra a szárazföld. Ha esetleg valaki tudja, ossza meg velem.

    A sziklafalas rész után az út eltávolodik a parttól és beljebb halad a szárazföldön. Caiguna falucskánál kezdődik Ausztrália leghosszabb egyenes útja, ami 146,6 km. Csak hogy ne unatkozzunk kinulláztuk a kilóméterórát és nekünk 139 km jött ki. Biztos nem a táblától kell mérni. Viszont tényleg nyílegyenes volt. Az útba eső következő érdekes megálló Balladonia. 1979-ben ide zuhant le az amerikaiak első űrállomása a Skylab. 1973 május 14-én indult útnak és az 1973–74-es időszakban az űrállomáson három fős személyzet dolgozott. Az amerikai űrkutatás történetében eddig a 78 tonnás Skylab űrállomás volt a legnagyobb objektum, amely irányíthatatlanul zuhant a Földre.  Hiába volt minden erőfeszítés, nem sikerült tenger fölé irányítaniuk. Az űrállomás ellenőrizetlenül belépett a légkörbe, a roncsok az Indiai-óceánba, illetve Nyugat-Ausztrália távoli, lakatlan területeire hullottak, károkat nem okozva. Állítólag az ausztráliai Esperance település 400 dolláros bírságot szabott ki az Egyesült Államokra környezetszennyezés miatt, amit az amerikaiak csak 30 évvel késobb 2009. áprilisában fizettek ki. Azt is úgy, hogy Scott Barley a Highway Radio műsorvezetője a reggeli rádióshow-ban gyűjtést szervezett a hallgatók körében és a NASA nevében kifizette a csekket. Ha valami szemétnek tűnő fémtárgyat találunk Balladonia környékén, ne dobjuk ki, mert lehet, hogy az űrállomás egy darabját találtuk meg. Az USA több 10 000 dollár díjat ajánlott fel a kincsvadászoknak a roncsokért. Egy Hong Kong-i újság 1 uncia aranyat adott volna minden egyes uncia roncsért. Ilyen és ehhez hasonló ajánlatok keringtek az akkori újságokban. Kerültek is elő roncsok szép számban.

    A "gonosz" szél. Állítólag a sziklának ütköző szél felcsapódik, mint egy hullám. Ha kiállunk a szikla szélére érezzük az arcunkon a felcsapó szelet. Ha elkezdünk előre araszolni a szélhullám mögénk kerül és hátulról lök meg. Kiszámíthatatlan. Ezért is nem ajánlatos egészen a szélére menni. A sziklaperem amúgy is olyan, mint egy erkély, túllóg és nem tudhatjuk mennyire stabil. Na itt nem volt sziklaszélre kiülés és láblógatás!

    A “gonosz” szél. Állítólag a sziklának ütköző szél felcsapódik, mint egy hullám. Ha kiállunk a szikla szélére érezzük az arcunkon a felcsapó szelet. Ha elkezdünk előre araszolni a szélhullám mögénk kerül és hátulról lök meg. Kiszámíthatatlan. Ezért is nem ajánlatos egészen a szélére menni. A sziklaperem amúgy is olyan, mint egy erkély, túllóg és nem tudhatjuk mennyire stabil. Na itt nem volt sziklaszélre kiülés és láblógatás!

    Sziklafal1

    Méretarányként a fennsíkon balra a legszélén Döme, kicsit beljebb egy lakóautó.

    Sziklafal2

    Papi mögött látszik a fehér réteg.

    Egy levegős kép az internetről, azoknak, akik nem számítógépfelhasználók, hogy képben legyetek.

    Egy levegős kép az internetről, azoknak, akik nem számítógépfelhasználók, hogy képben legyenek.

    Ausztrália leghosszab egyenes útja: 146,6 km

    Ausztrália leghosszab egyenes útja: 146,6 km

    Az éjszakát Norseman álmos kis falujában töltöttük. Innen nyugatabbra már nem jutottunk, egy észak-déli tengelyen mozogva fedeztük fel a környéket. A Norseman-tól északra eső területek (és még sok más terület Nyugat-Ausztráliában) többnyire az aranybányákról híresek. Nagyon sok aranyat bányásznak és több száz kisebb-nagyobb bánya szabdalja a területet. Norseman és környéke Nyugat-Ausztrália második legnagyobb aranymezője volt Kalgoorlie után. A Norseman-i aranybánya vállalat Ausztrália legrégebbi folyamatosan működő bányája. 2006-ban volt 65 éve hogy elkezdtek itt bányászni és ez idő alatt 55 millió uncia aranyat termelt ki (1 uncia = 31,103 gramm).

    A város a nevét 1894-ben egy lóról kapta. Lawrence Sinclair este a táborhelynél kikötötte a lovát egy fához hosszú kötélre engedve. A lova éjszaka körbe-körbe járkált, feltekerve magát a fára, de közben kirugdosott valamit a földből. Ez a valami egy nagy aranyrög volt. Egyből kikarózta a területet, engedélyt szerzett és nem csalódott, mert egy gazdag aranylelőhelyre bukkant. Ahogy az már megszokott, a hír gyorsan elterjedt, özönlöttek a szerencsevadászok. Szóval a városka Lawrence Sinclair lováról “Hardy Norseman”-ről kapta a nevét. A ló szobra az egyik kereszteződésben ki is van állítva.

    Egy szépen kialakított körforgalom Norseman városában.

    Egy szépen kialakított körforgalom Norseman városában.

    Az időjárás előrejelzés szerint az elkövetkező egy hétre folyamatos eső, vihar volt várható. Picit el is kenődtünk, mert a déli partszakaszt napos időben szerettük volna megcsodálni. Reggel mikor felkeltünk sütött a Nap, ezért döntöttünk úgy, hogy először délnek fordulunk hátha mellénk szegődik a szerencse és a végére hagyjuk Kalgoorlie-t. A cél a Cape Le Grand Nemzeti Park volt Esperance tőszomszédságában. A parkbelépő: 12 dollár/autó. Hol napos, hol felhős volt az idő, de legalább nem esett.

    Első utunk a híres Lucky Bay öbölbe vezetett. Állítólag ez az egyik legfehérebb homokos tengerpart. Mondjuk már több helyre írták azt itt Ausztráliában, hogy a legfehérebb tengerpart. Ezt mondják a Fraser-szigeten lévő McKenzie-tó partjára, Tasmániában a Bay of Fires partszakaszára, Nyugat-Ausztráliaban a Lucky Bay öbölre, Withsundays-szigeteknél a Whitehaven Beach-re és még biztos akad 1-2 ilyen országszerte. Mi meg majd jól leteszteljük. Az előbb felsoroltakból egy kivételével mindenhonnan van mintánk. Szépen átszitálom, üvegekbe töltöm és lehet szavazni, hogy melyik a legfehérebb. 🙂

    Lucky Bay gyönyörű volt még úgy is, hogy nem sütött a Nap. A víz kristálytiszta és türkizkék, a homok vakítóan fehér volt. Milyen lehet szikrázó Napsütésben? Tuti ez a menyország. Sziklákkal körülvett, védett kis öböl. A kemping kőhajításnyira a tengerparttól, mindentől távol, a nemzeti park közepén van. Nyáron egy kávézó levonul ide a büfékocsijával, leparkol a homokos tengerparton és itt üzemel. Ha kedve van az embernek egy műanyag székkel bevonulhat a térdig érő vízbe meginni a habos jegeskávéját. Mondom én, hogy ez itt maga a paradicsom! A kenguruk előszeretettel ugrándoznak a parton, ezért úgy is szokták emlegetni, hogy “Kangaroo on the Beach” (kenguru a tengerparton). El is határoztuk, hogy a következő Nyugat-Ausztrálos túránk kiinduló pontja itt lesz. Idáig elautózunk egyhuzamban (hisz eddig már mindent láttunk) és Lucky Bay kempingjében ellustálkodunk 2-3 napot. Amolyan igazi semmittevés lesz. Csak a türkiz tenger, vakítóan fehér homokos part, napsütés, egy jó jeges kávé és egy könyv. Meglátjuk, hogy bírjuk-e ezt a fajta henyélést 3 napig. Olvastam olyan véleményeket az interneten, hogy Lucky Bay szépsége kicsit túl van értékelve. Tény, hogy Lucky Bay az egyik legnépszerűbb hely ezen a környéken, de állítólag 200 km-en át innen nyugatra és keletre is szinte mindegyik öböl hasonlóan szép. Megnézzük majd azokat is! Amúgy lehet benne valami, mert ellátogattunk a szomszédos öblökbe is a nemzeti park területén (Thistle Cove, Hellfire Bay, Le Grand Beach) és hát egyik szebb a másiknál. A nemzeti parkbeli látogatásunkat a Frenchman Peak megmászásával zártuk.

    Lucky Bay

    Lucky Bay

    Lucky Bay - Papi a mintavételező (előző életében biztos "köjálos" volt)

    Lucky Bay – Papi a mintavételező (előző életében biztos “köjálos” volt)

    Hellfire Bay

    Hellfire Bay

    Thistle Cove, Papi mutatja hogy hova mászunk fel (Frenchman Peak)

    Thistle Cove, Papi mutatja hogy hova mászunk fel (távolban a Frenchman Peak)

    A Frenchman Peak egy 262 méter magas, nagyon meredek gránit tömb. Esős időbe ne nagyon próbálkozzunk a megmászásával. Jó időben viszont kihagyhatatlan látványosság. Nevét onnan kapta, hogy a felfedezők egyike szerint olyan a formája, mint a francia katonák sapkája. A csúcs alatt van egy nagy barlang, ami inkább egy nagy kapura emlékeztet, mert mindkét vége nyitott és át lehet látni rajta. Lentről a megfelelő szögből nézve úgy néz ki, mint egy nagy szem. A hegy szeme. Az okosok úgy gondolják, hogy ez a “barlang” kb. 40 millió évvel ezelőtt alakulhatott ki, mikor a tenger szintje 300 (!) méterrel magasabban volt, mint most. Ez a szikla pedig a víz alatt volt és a tenger hullámai meg a víz alatti áramlatok alakíthatták ki a barlangot. Aki úgy dönt megmássza a hegyet, ne hagyja ki a barlangot sem. Olyan, mintha egy nagy ablakból kukucskálnánk ki. A gyalogösvény jól látható karókkal van kijelölve. Felérve a csúcsra gyönyörű panoráma tárul elénk. Fent egy újabb 5 perces alkudozás után sikerült “kisírnom” egy sziklaperemes láblógatást. Papi anyukájának üzenem, hogy nagyon óvatos voltam. Különben nem olvasnátok ezt a bejegyzést. 🙂

    Frenchman Peak. Ugye mindenki látja a "hegy szemét"? A csúcs alatt kicsit jobbra az a fehér lik.

    Frenchman Peak. Ugye mindenki látja a “hegy szemét”? A csúcs alatt kicsit jobbra az a fehér lik.

    Útközben a csúcsra. Ezeket az útjelző oszlopokat kell követni.

    Útközben a csúcsra. Ezeket az útjelző oszlopokat kell követni.

    Félúton.

    Félúton.

    Mi felfelé. Vannak akik gatyaféken lefelé...

    Mi felfelé. Vannak akik gatyaféken lefelé…

    Papi a "hegy szemében".

    Papi a “hegy szemében”.

    Lóg a lába lóóóóga... Fent a csúcson.

    Lóg a lába lóóóóga… Fent a csúcson.

    Papi javaslatára ketté szedtem a bejegyzést, mert túl hosszú lett és nem szeretném ha bele-bele aludnátok… 😉 A fényképalbum a második rész publikálásakor lesz elérhető.