Posts Tagged ‘tengerpart’

  1. A nyugat dél-keletje 2.rész

    június 24, 2017 by kata_papi

    Kalgoorlie_fejlecA Cape Le Grand Nemzeti Parkban sokat időztünk, így túl későn értünk be Esperance városába és már nem tudtunk bemenni az információs irodába, másnapra halasztottuk. Épp sátorbontásban voltunk, mikor szirénázó mentő száguldott el a kemping előtt. Nemsokára követte őt egy fénysebességgel közlekedő rendőrautó is. Olyan nagy zajt csaptak, hogy akaratlanul is felmerült bennünk, hogy mi a fene történhetett. Másnap reggel már benne is volt a hírekben. Jó nagy visszhangja volt, még a magyarországi Index online hírportál is megírta. Épp aznap délután ott Esperance egyik öblében a kempingünktől nem messze egy cápa megölt egy 17 éves szörföző lányt, aki az apjával szörfözött. Az apa próbálta megmenti a lányát, de nem sikerült neki. Picit megérinti az embert, amikor ilyen közel történik valamilyen tragédia. Még szerencse, hogy mi nem vagyunk olyanok, akik szeretnek messzire beúszkálni a tengerben. Pont ezért nem.

    Másnap az információs irodában kezdtünk. Mégpedig azért, mert évekkel ezelőtt hallottam a Hillier-tóról, ami Nyugat-Ausztráliában, Esperance-tól nem messze egy szigeten van. Még a blogban is megemlítettem anno. Nagyon szerettük volna megnézni és mindenképp a levegőből. Húsvét utáni kedd reggel értünk oda és az információsGizi mondta, hogy a szezon előző nap, Húsvét hétfőjén ért véget. Még ő is vitt csoportot pénteken és állította, hogy a tó rózsaszín volt. Főszezonban hajók és kisrepülők viszik a turistákat a szigetre. Megadta repülősJózsi számát, fel is hívtam, de azt mondta, hogy 5 fő kell ahhoz, hogy felszálljon. Sajnos csak mi ketten jelentkeztünk. Gondolom, ha kiperkáltuk volna az 5 fős társaság díját, akkor biztos elvitt volna minket, de az ár 5-el osztva, 5 főre még vállalható volt. Két főre már luxus.

    Hát ez lett volna az a tó (Lake Hillier)

    Hát ez lett volna az a tó (Lake Hillier). Ugye milyen érdekes?

    Tudom 1000+1 másik rózsaszín tó van, de ez más. Ez a 600m x 250m-es tavacska a 6,5 km hosszú Middle-szigeten található és arról híres hogy állandóan nagyon rózsaszín. Amúgy a színét ez is a Dunaliella salina algától kapja. Képzeljünk el egy vibrálóan rózsaszín vízfelületet, amit méregzöld cserjés/erdő vesz körül és egy vékonyka földsáv választ el a türkiz tengertől. A magasból biztos nagyon szép látványt nyújt. Újabb ok… csak úgy gyűlnek az okok, hogy mihamarabb ismét erre vegyük az irányt! Kesergésre nem volt idő. Ha nincs repülés, akkor jöhet a többi program. Esperance-től nyugatra, egyből a város határából a városi rózsaszín tótól (ami egyébként nem is rózsaszín) indul egy 38-40 km-es körtúra. Ez a Great Ocean Road – A Nagy Óceáni Út – kistestvére a Great Ocean Drive. Legalább 11 lehajtó pontja van, ahol szebbnél szebb tengerpartokat lehet látni. Minden egyes ilyen megálló/kilátó pontnál azt gondolja az ember, hogy ennél már nem lehet szebb, és de. Mi kilenc helyen álltunk meg. Mindegyik mesés volt. Semmiképp ne hagyjátok ki, ha erre jártok. Közülük az egyik a Twilight Beach Nyugat-Ausztrália legnépszerűbb tengerpartja (írja a brossúra) a kristálytiszta vizével, hófehér homokjával és az ikonikus “lyukas” sziklával. Itt egy jót piknikeztünk a parton. Nekünk amúgy legjobban a Blue Haven part tetszett a sok közül, de nehéz választani, mert mindegyik öböl más és más miatt gyönyörű. Zárásképp elmentünk a hableány/sellő-bőr boltba egy vezetett “túrára”.

    Great Ocean Drive

    Great Ocean Drive, balra a nudista stranddal

    Great Ocean Drive

    Great Ocean Drive

    Eleven Mile Beach - Great Ocean Drive

    Eleven Mile Beach – Great Ocean Drive

    Blue Haven Beach - Great Ocean Drive

    Blue Haven Beach – Great Ocean Drive

    Twilight Beach, háttérben a lyukas szikla

    Twilight Beach, háttérben a lyukas szikla

    Egy sziklarés-lakó

    Egy sziklarés-lakó

    Véletlenül bukkantam rá erre a termékre úgy 1-2 évvel ezelőtt. Egy újságban láttam és nagyon megtetszett. Nem vagyok híve az olyan öldöklésnek, amikor az állatot csak a bundájáért, bőréért, szarváért ölik meg. Képtelen lennék bundát viselni. Sose vonzott. De ez a hableány-bőr megfogott. Egy testvérpár egyik tagja, aki halász is hobbi szinten nyulak és kígyók bőrének kikészítésével foglalkozott. Egyik alkalommal, kertisütögetés közben a haverok viccelődtek, hogy miért nem próbálkozik meg a halbőrrel. 1989-ben kipattant az isteni szikra a fejéből és elkezdett kísérletezgetni a dologgal. Négy évébe tellett, mire kifejlesztette a technikát. Azt vallotta, hogy: az, ami valakinek szemét, másnak érték. És milyen igaza van.

    "Hableány/Sellő bőr"

    “Hableány/Sellő bőr”

    Rengeteg halat halásznak ki a tengerekből, tavakból, folyókból és csak a húsát eszik meg. A bőre megy a szemétbe. Miért is ne lehetne hasznosítani?! Nem ingyen viszi el a levágott bőröket. Fizet értük egy jelképes összeget, hogy a filézők szép nagy darabokban hasítsák le a halakról. Mi sem tudtuk, de a halak bőre 35%-kal erősebb, mint a báránybőr. Egzotikus bőrnek számít, olyan mint a krokodilbőr. Csinálnak belőle pénztárcákat, táskákat, cipőket, ruhákat és mindenféle olyan terméket, amit bőrből szoktak. A mintázata miatt különleges. Az egész gyártási folyamat kézzel történik. Különféle halbőröket, cápabőrt és rájabőrt dolgoznak fel. Tudtátok, hogy régen a cápa bőre volt a smirglipapír (csiszolópapír)? Ha visszafelé húzzuk végig rajta a kezünket olyan érdes/recés, mint a csiszolópapír. Hat hétbe telik egy halbőr kikészítése. Fagyasztott állapotban érkezik a műhelybe, ahol először kézzel lekaparják a maradék húst, majd sós vízbe áztatják néhány napra. Utána egy speckó géppel leszedik a pikkelyeket. Még a pikkelyeket is hasznosítják, nem dobják ki. Különféle színekre festik és eladják iskoláknak kézműveskedni. A gyerekek imádják. Aztán valamivel bepácolják a halbőrt, ami tartósítja. Természetes anyagokkal (fakéreg) színezik, cserzik, majd kiszárítják. Végül egy vízálló réteget vasalnak rá és már kész is a luxustermék. Hogy mik vannak?!

    Félkész állapotban lévő halbőrök. Középen a fehér Barramundi.

    Félkész állapotban lévő halbőrök. Középen a fehér Barramundi.

    Letisztított, megfestett halpikkelyek. Kézművesek és iskolák használják. Virágokat ragasztanak belőlük vagy felfűzögetik.

    Letisztított, megfestett halpikkelyek. Kézművesek és iskolák használják. Virágokat ragasztanak belőlük vagy felfűzögetik.

    Érdekességképpen ide kívánkozik, hogy 1997-ben egy kétrészes, mini televíziós sorozatban is feltűntek halbőrből készült ruhadarabok.  A “filmsorozat” alapjául a mi Verne Gyulánk novellája, a “Húszezer mérföld a tenger alatt” szolgált, s ugyanezen címmel adta le a TV is. Ebben Michael Cain, mint Nemo kapitány és Patrick Dempsey viselt egy-egy halbőrből készült kabátot, mellényt.

    Reggel korán összecuccoltunk és a városszéli benzinkútnál megreggeliztünk. A mai reggeli mókásra sikeredett. Először leadtuk a rendelésünket. Egy nagy bögre kapucsínót, nekem hot-dogot, papinak tojásrántottát szalonnával. Gizi valamit kvarattyolt a tojással kapcsolatban, de úgy voltunk vele jól van, hozd. Majd legyártott nekünk két bögre kapucsínót. Mondom neki, Gizi, egyet kértünk. Azt mondja, jaj ne haragudjak úgy emlékezett, hogy kettőt kértünk. Megértem én, végül is ketten vagyunk, de nekünk bőven elég szokott lenni egy, megosztjuk. Mondom neki: jól van, akkor kifizetem, nem gond, megiszunk kettőt. Gizi: nem, nem, ezt ingyen adom. Oké, nem vitatkoztunk, csak haladjunk.

    Elég sokat kellett várni a kajára. Néztem kifelé a fejemből, a TV-n a híreket bámultam. Papi egyszer csak odapisszeg nekem. Pszt. Figyeld. Figyeld. Figyeld ott szemben a csempét. Sajnos a csótány gyorsabb volt, mint az én “előkapomatelefonomatéslefényképezemeztaszörnyet” reakcióm, mondjuk sokat rontott a helyzetemen, hogy cseppet lemerevedtem. Egy 4-5 cm-es csótány futott végig a falon be a pult mögé, ahol a reggeli kávé és müzli volt kitéve a kamionosoknak. Kisvártatva a reggelink is megérkezett és azzal próbáltuk nyugtatni magunkat, hogy talán a konyhában nincsenek ilyen fenevadak. Amúgy de. Vannak. :)

    Papi nekilátott volna a tojásrántottájának, de előtte még odaszólt nekem, hogy ez tuti nem két tojás, pincérGizi épp elmenőben volt ekkor az asztalunktól. Megvontam a vállam, ma ennyi jár neked. Már majdnem végeztünk a reggelivel, mikor pincérGizi visszajött egy kistányér rántottával. Húha ciki, ez biztos “érteni” magyart… Annyit mondott, hogy elfogyott a tojás a konyhán, azért kapott az Úr kevesebbett, de most hozta a pótlást neki, majd egy kanállal szépen átsöpörte Papi tányérjára a tojást. Hát nem a Hilton az biztos, ilyen a vidéki Ausztrália. De mi imádjuk! A tojásért is biztos a mosogatólegényt ugrasztották a tyúkólba… Papinak jól indult a napja, egy púpos tányérnyi extra rántottával. Bódottá! Meg sem álltunk Kalgoorlie-ig, ahol 3 éjszakát töltöttünk, mielőtt elindultunk volna haza.

    Kalgoorlie városát 1893-ban alapították, mikor aranyat találtak a környéken (nem meglepő, itt mindenhol arany van). Az itt lévő külszíni aranybánya (erről kicsit később írok majd bővebben) volt Ausztrália legnagyobb bányája egészen 2016-ig, mikoris megnyitották a Newmont Boddington bányát, ami szintén Nyugat-Ausztráliában van. Legnagyobb probléma a víz hiánya volt. Víz nélkül nincs aranybányászat és nincs élet sem. Nem alakulhatott volna ki itt város. Mikor a környéken tombolt az aranyláz a víz többe került, mint a whisky és az emberek többre tartották, mint az aranyat. Valahonnan vizet kellett ide hozni. Három évvel az aranyláz után 1896-ban egy nagyon okos ír mérnöknek kipattant a fejéből az isetni szikra: a több, mint 500 km-re lévő Perth városa mellől vízvezetéken majd idehozza a vizet. (?)

    Az akkori technikát figyelembe véve mindenki őrültségnek tekintette. Nemcsak a nagy távolságot, hanem a közel 400 méteres szintemelkedést is le kellett küzdeni. A megépítési/megtérülési költségről nem is szólva. A kormány kritizálta a vállalkozást, az újságok mocskolódtak. Nagy nyomás nehezedett C.Y. O’Connor-ra (az ír mérnökre), aki a vezeték befejezése előtt egy évvel 1902-ben öngyilkos lett. De a vízvezeték 1903-ra elkészült. A két város közti távolságot 60 000 darab, egyenként 8,5 méteres csővel fedték le. A vascső átmérője 76 cm volt és naponta 23 000 köbméter vizet szállított Perth-től Kalgoorlie-ig. Nyolc szivattyú állomás és két kisebb víztározó segített a 400 méteres szintkülönbség leküzdésében. A terv bevált. A mai napig így jut vízhez a város. 2009-ben az Amerikai Építőmérnöki Társaság Nemzetközi Történelmi Építőmérnöki mérföldkőnek nevezte ezt a vízvezetéket. Amikor megépült, ez a vezeték volt a világ leghosszabb frissvíz vezetéke. Egy-két brossúrában láttunk képeket a régi vezetékről és talán még látható is belőle valami. A következő túránk alkalmával, mikor nyugatabbra utazunk majd felkeressük ezeket és beszámolunk róla.

    A városban rengeteg látnivaló és múzeum van. Maradtak ki olyan dolgok, amiket szívesen megnéztünk volna. Először a szomszédos kisvárosban Coolgardie-ben néztük meg a Goldfields (Aranymezők) kiállítását, majd Warden Finnerty’s 1895-ben épült rezidenciáját. Másnap Papinak “gyereknap” volt, mindhárom program neki kedvezett. Kezdtünk a Bánya múzeumban. Itt ki van állítva két olyan óriási munkagép (amúgy a világ legnagyobb munkagépei), amit a külszíni bányákban használnak errefelé. Papi legnagyobb örömére fel lehetett mászni az egyikre és be lehetett ülni a vezetőfülkébe.

    Lehet aranyat mosni és főszezonban igazi aranytömböt is öntenek. Aranytartalékunkat 3 kis “forgáccsal” bővítettük. Papinak kettőt, nekem egyet sikerült kemény munkával kimosni. A városszéli múzeumból gyorsan átrohantunk a Super Pit néven emlegetett nagy külszíni bánya vezetett túrájára. A rikító narancssárga mellények és védőszemüvegek átvétele után buszra szálltunk a vezetőnkkel és elindultunk, hogy megnézzük azt az óriási sebhelyet, amit emberi kéz alkotott. Szigorú “dress code” (öltözködési szabály) van. Zárt cípő, semmi szandál vagy magassarkú. Hosszú nadrág és hosszú ujjú felső, semmi miniszoknya. A túrára előre kell foglalni időpontot.

    Aranymosó...

    Aranymosó…

    A kincs!

    A kincs!

    A bánya jelenleg 3,5 km hosszú, 1,5 km széles és 570 méter mély. A friss adatok szerint, amit idegenvezetőJózsi lökött nekünk a bánya az év 365 napjában, napi 24 órában üzemel. A bányászok 12 órás műszakokban dolgoznak. Hét nap munka, hét nap pihenő. A “bányászok” 40%-a nő. Józsi azt mondta, hogy itt Kalgoorlie-ban nincs FIFO. A FIFO = fly-in-fly-out, annyit jelent, hogy a munkások bárhonnan iderepülhetnek, dolgoznak, majd hazarepülnek. Kalgoorlie városa úgy gondolta, hogy ez nem tenne jót a városnak, mert akkor az emberek nem itt költenék el a pénzüket, illetve nem tennének semmit a közösségért. Így aztán csak az lehet bányász Kalgoorlie-ban, aki itt is lakik. Punktum.

    A bánya évente 22 tonna tiszta aranyat termel, ez naponta több,  mint 60 kg (!). A Super Pit mellett van egy földalatti bánya is, az 1800 kg aranyat szed ki évente (napi 5 kg). Ez csak két itteni aranybánya kitermelése. Ausztráliában rengeteg aranybánya van. El tudjátok képzelni mennyi aranyat bányásznak ki évente??!! Csak a Nyugat-Ausztrál bányák összesen 195 tonna tiszta aranyat hoznak a felszínre évente. Nekem, egyszerű kis szürke egérnek ez nagyon soknak tűnik. A tervek szerint a bánya 2029-ig fog üzemelni, amikor is a végső mérete 3,9 km hosszú, 1,6 km széles és 700 méter mély lesz. A külszíni fejtés előtt 92 évig föld alatti bányászat folyt itt. A képeken látszanak is a robbantások által felszínre került bányavágatok. A bányatársaság gondosan összegyűjti a régi vágatokban használt támfákat, vasakat. Értékesíti és a befolyt összeget jótékonysági szervezetek kapják. A bányában látott óriás “dömperek” – amire Papi is felmászott – darabja 4,4 millió dollár. A Super Pit-ben ezekből 40 darab van összesen. Egy új abroncs 40 000 dollár ezekre a dömperekre. Súlyuk 166 tonna, 3790 literes az üzemanyag tartályuk, 225 tonna  követ tudnak vinni átlagosan és a végsebességük 55 km/óra. A hatékonyság növelése érdekében nagy, folyadékkristályos kijelzők mutatják kétoldalt és hátul, hogy éppen mekkora a billenőrészben lévő kőzet súlya. A rakodó felelőssége, hogy mindig a maximális terhelhetőséghez közeli menyiséggel engedje útjukra a dömpereket, azaz 200-250 tonna között.  A kacskaringós utat a bánya aljából a felszínre 45 perc alatt teszik meg. Szóval egy munkás a 12 órás műszakja alatt 10-12-szer tud fordulni. A bánya havonta 5-6 millió liter dízelt pörköl el. A statisztika szerint  hét, ilyen óriási dömper által szállított kőzet csupán annyi aranyat tartalmaz, mint amekkora egy golflabda. 1500 tonna kőzetből mindössze fél kiló arany!  Nem is olyan egyszerű az aranybányászok élete. Itt meg lehet nézni, hogy mire képes egy ilyen szörny még üresen is.

    lapos_auto

    Elrettentő emelvény a bánya bejáratánál. A biztonsági előírásokat nagyon komolyan veszik.

    Papi és a Dömper

    Papi és a Dömper (hihetetlen hogy mindig sikerül neki “kaméleon ruhát” felvennie…)

    Papi vezeti a gépjárművet. Fent a Dömper vezetőfülkéjében.

    Papi vezeti a gépjárművet. Fent a Dömper vezetőfülkéjében.

    A bánya után jött a kupleráj. Befizettem Papit a kupiba. :)) Na, ez azért nem teljesen igaz. Szerintetek kik gazdagodtak meg anno az aranyláz idején? Hát biztos nem a szerencsevadászok. Volt 1-2 szerencsefia, de valljuk be a többség csak nyomorgott és reménykedett. Az igazi nyertesek a kocsmárosok, a boltosok és a kurvák voltak. Questa Casa Ausztrália egyik legrégebbi, MÉG mindig működő kuplerája. Fizetett túra keretében vezetik körbe a turistákat minden nap délután 3-kor. Este héttől már rendesen üzemel a kóceráj.

    Kicsit kikerekedett a szemünk, mikor az információs irodában befizettünk a túrára és Gizi felhívta a figyelmünket, hogy 3 óra előtt 10 perccel érkezzünk, mert a “mádám” nagyon mérges, ha késik valaki. Húha, még a végén korbácsolás is lesz… A “rózsaszín ház”-ként is emlegetik, mert az ajtók az utcafronton, ahol a prostituáltak csalogatták be a kuncsaftokat rózsaszínűre vannak festve. A Hay Street volt anno a bányaváros piros lámpás utcája. Itt csak kuplerájok voltak. A Rózsaszín Házon kívűl még itt van a Piros Ház, amire 1980-ban kértek “működési” engedélyt. :o)

    A kupleráj kívűlről. Belső képekről ezen blog keretében eltekintünk.

    A kupleráj kívűlről. Belső képekről ezen blog keretében eltekintünk.

    A legfurcsább az, hogy az ilyesfajta jövedelemszerzés továbbra is illegális cselekmény, de a rendőrség szemet huny. Ezt anno meg is magyarázták, mikor az emberek tiltakoztak a kuplerájok ellen. Azt mondták, hogy ez a közbiztonság miatt van. A bányászok, akik több hónapig kint dolgoztak a környékbeli aranymezőkön (melegben, porban, szárazságban), mikor bejöttek a városba két dolgot akartak csak, de azt nagyon. Kocsmát és nőt. És ha ezek az emberek megkapják a nőket a kupiban, akkor a gyerekek, lányok, asszonyok nyugodtan kimehetnek az utcára, sétálhatnak anélkül, hogy baj történne. Ez volt a hivatalos “parasztvakítás”. Na de mi van akkor, ha a bányász úgy gondolja, hogy minek fizessek a kuplerájban a lányoknak, ha az utcákon ingyen is elkaphatok valakit…?! Kicsit sántít ez a “megmagyarázzukmiérthunyunkszemetmese”. De az is lehet, hogy az effajta bűncselekményeket keményen büntették a rend őrei.

    A Questa Casa kupleráj az egyetlen olyan hely, ahol még megvannak az eredeti “STARTING STALLS” ajtók. Ezek azok az utcára nyíló ajtók, amiken keresztül a lányok árulták magukat. Az ajtók keskeny kis szobába nyílnak. Az 50-es éveit taposó mádám elmondta, hogy az anyja vette meg a házat, mert megtetszett neki ez a régi, történelmi épület. Azóta sem alakították át nagyon. Aztán az édesanyja eltávozott és most ő viszi az üzletet. Ne arra gondoljunk, hogy a mádám megmondja a lányoknak, hogy kivel kell elmenniük és utána elszedi a bevételük nagy részét. Ez itt már a 21-dik századi kupi. Itt a lányok választanak és ha valakinek nincs kedve egyik-másik férfi vendéghez, akkor nem kell elmennie vele. A mádámot a tarifájuk se érdekli. Ő csak a szobákat adja ki a lányoknak. Tehát a lányok amolyan “albérletet”, akarom mondani szobadíjat fizetnek. Az, hogy naponta hány vendéggel és mennyiért vannak nem érdekli a főnököt. A túra 1-1,5 órás. A mádám elmesélte, hogy milyen volt az élet a régi aranybánya városok területén, mesélt a kupleráj történetéről, a hivatali szervek hozzáállásáról és körbevezetett a szobákban, ahol a lányok dolgoznak. Így utólag nem nagy durranás a túra, szerintem ezekre bőven elég egy fél órás ismertető, de lehet Papi másként vélekedik… :-) Az épület maga érdekes volt. Egy fém bádogviskó, ami nyáron kazán volt, télen pedig sarkvidék. Senki nem állította, hogy ez a szakma könnyű. Főleg nem 100-150 évvel ezelőtt.

    A külszíni bányában naponta van robbantás, amit a kilátó pontról jól meg lehet nézni. Érdeklődjünk a szálláshelyünkön vagy az információs irodában, vagy csak autózzunk fel a bányához, ahol egy kijelzőn írják ki, hogy aznap hánykor lesz és melyik részét robbantják le a bányának. Nekünk sikerült még épp elcsípni a délután 5 órási robbantást. Jó kis nézősereg gyűlt összes. Lent a bánya alja kezdett elnéptelenedni. Minden dömper odébbállt, aztán minden figyelmeztetés nélkül (gondolok itt dudaszóra vagy valami: egy, ké, há, robbantás! felkiálltásra) bumm! Lerobbantottak egy “darabocskát”, amit a markolók már raktak is a dömperekre és vitték a zúzóba. A bányatársaság javasolja, hogy a robbantási idő előtt fél órával már legyünk ott, mert senki nem garantálja a 17:00-ás robbantást. Mint ahogy a másnapi valami miatt el is maradt, pedig hamarabb érkeztünk és még többen várták, mint tegnap, Aztán eljött az 5 óra és semmi. Láttuk ahogy lent mindenki szép lassan elhagyta a területet. A két villogó ellenőrző autó bejárta a helyszínt, hogy tényleg mindenki elment-e. Vártunk és vártunk. Semmi. A bámészkodó tömeg kezdett elszállingózni. Mi még vártunk, hogy biztos besült az egyik gyutacs. De nem. Aztán kezdett sötétedni és akkor már úgy voltunk vele, hogy ha robbantanának se látnánk semmit, így mi is elkullogtunk.

    Kalgoorlie, a külszíni bánya

    Kalgoorlie, a 3,5 km hosszú, 1,5 km széles, 570 méter mély külszíni bánya. Akinek jó a szeme az a kép közepének felső harmadában a teraszoknál láthatja a keresztülvágott régi bányavágatokat.

    Robbantááááááááás!

    Robbantááááááááás!

    Ami kimaradt Kalgorlie-ból: Aranymezők Múzeuma, Bányaiskola Múzeum, a Metropole kocsma, amiben egy eredeti bányaakna van üvegtetővel és a Városháza épülete, ahol megtekinthető a híres Philip Goatcher “függöny”. A “függönyt” kedd, szerda, csütörtök és minden harmadik vasárnap lehet megtekinteni, ekkor eresztik le a nagyközönségnek. Első hallásra azt hittem, hogy ez az ürge valamiféle szövőmester lehetett és híresen szép függönyöket szőtt. De nem. Ez az angol fiatalember fiatal korában aranyásó volt és gondolom szabadidejében (két csákányozás között) rajzolgatott. Biztos nagyon szépen, mert valakinek megtetszettek a vázlatai és munkát ajánlott neki. Így lett Philip Goacher színházi díszlet-és “függönyfestő”. Nem a függöny anyagát festette meg, hanem gigantikus (színpadi méretű) vásznakra festett függönyt, főleg Angliában és Amerikában . 1890-ben egy ausztrál színházigazgató – aki eredetileg amerikai színész volt – állást ajánlott neki a kenguruk földjén, mint a világ legjobban fizetett díszletfestője. Beceneve az volt, hogy a “Szatén és Bársony” Goatcher, mert festményein a textil olyannak tűnt, mintha igazi lenne és nem egy kétdimenziós festmény. A hozzáértők úgy gondolják, hogy a városházán látható “függöny”, aminek az a címe, hogy “The Bay of Naples” (Nápoly öble) az egyetlen fennmaradt ép, színházi festett függöny a világon. A függönyön a háttérben a Vezúv vulkánja látható. A festő 1908-ban festette, mérete: 6,25 x 8,45 méter. 1997-ben restaurálták, hat hónapig tartott és 250 000 dollárba került.

    Ez az a függöny, ami festmény.

    Ez az a függöny, ami festmény.

    Utolsó nap ellátogattunk a Lake Ballard-hoz, ami egy nagy sóstó és azért érdekes, mert 51 szobor van 10 km-es területen “szétszórva”. A sóstó 186 km-re északra van Kalgoorlie városától. Az első 130 km aszfaltút, a maradék földutas szakasz. Oda-vissza kb 4 órás autókázás, plusz amit elkószálgat az ember a tó területén, szóval ez egy szűk egynapos kiruccanás Kalgoorlie-ból. Útközben megálltunk és megnéztük a “bozót kaszinót”, azaz a Bush Two-Up-ot, ami kint a prérin egy kör alakú épületszerűség és régen itt űzték (meg sok más helyen is) a Two-Up szerencsejátékot.

    Ez egy hagyományos Ausztrál szerencsejáték, a “fej vagy írás” kicsit továbbfejlesztett változata. Már az 1789-es években is játszották a fegyencek, de népszerűségét az első világháborúban érte el a katonák körében. Illegális szerencsejátéknak számít, csak bizonyos napokon engedélyezett, ilyen az ANZAC nap. A játékhoz egy lapos fabot és két fémpénz kell. Többnyire a “penny”-t használták, mert ennek a súlya, mérete és felülete volt a legalkalmasabb erre. A játék lényege röviden annyi, hogy a dobó ráhelyezi az egyik pénzt fejjel felfele, a másikat írással felfele a falapkára és feldobja, hogy pörögjenek a pénzek. A fogadónak meg kell tippelnie, hogy két fej, vagy két írás, vagy 1 fej – 1 írás fog-e földet érni. Egy újabb pénznyelő, ahol le lehetett húzni annó a bányászokat.

    Menzie városában a rendszámtáblákkal teleszegecselt Roadhouse-nál kell balra elfordulni a sóstóhoz. Innen egy darabig még van aszfaltút, de pár kilóméter után átvált földútra. Kb félúton lehettünk a tóhoz, mikor egy szürke felhőpamacs kezdett közeledni. Ugye tudsz várni egy fél órácskát kisfelhő? Odaértünk a tó partján lévő parkolóhoz és legjobb esetben is kellett volna minimum 15 perc, hogy leszaladjunk 1-2 szoborhoz. Az összes szobor bejárásához kb 2-3 óra kellene. Papi leállította Dömét és abban pillanatban elkezdett szakadni az eső. Hogy az a… Ültünk a kocsiban és vártunk. Akkora felhőszakadás jött, hogy a sóstó felszínén vékony vízréteg képződött. A víz és a sóréteg alatt pedig mi van? Dagonya. Talán fél órát malmozhattunk a kocsiban, mikor csendesedni kezdett az eső. Rövid tanakodás után arra jutottunk, hogy mi bajunk lehet? Cipőt, zoknit lerúgtuk és elindultunk a szobrokhoz. A jég nem olyan síkos, mint a kemény tófenéken felázott sárban való gyaloglás. Csak egyszer kell seggre ülni és úgy néz ki az ember, mint a disznó. Szerencsére esés nélkül sikerült elsétálni 3 szoborhoz. Ezeket a szobrokat Antony Gormley brit művész készítette a 2003-as 50-dik Perth-i Nemzetközi Művész Fesztiválra. Sokkal szebb látvány lett volna, ha sikerül száraz időben megnézni őket. Hófehér sós talajon 51 fekete fém szobor. Állítólag hajnalban, vagy naplementében a leglátványosabb, mert ilyenkor lilás-rózsaszín a fehér sós talaj. Biztos ismétlem önmagam, de ide is vissza kell látogatnunk majd egyszer.

    A régi Roadhouse telis-tele rendszámtáblákkal

    A régi Roadhouse telis-tele rendszámtáblákkal

    A szobrok, ahogy mi nem láttuk!

    A szobrok, ahogy mi NEM láthattuk!

    Dagonya a szobrokhoz

    Dagonya a szobrokhoz

    A szobrok, ahogy mi láttuk!

    A szobrok, ahogy mi láttuk!

    Ezzel végére is értünk a túrának. Még egy hasznos információ: a 3 napos Kalgoorlie-i látogatásunk mindhárom estéjén a “Miners Rest” nevű motel kocsmájában vacsoráztunk, ahol mennyei kajákat készítenek. Hat különböző ételt próbáltunk ki és egytől egyig isteni finomak voltak. Csak ajánlani tudjuk. Reméljük a séfek még sokáig ott maradnak! Nekünk nagyon tetszett Ausztrália ezen része is. Egy percet sem unatkoztunk, s akár már holnap újra nekivágnánk, hogy még többet lássunk belőle, de sajnos a szabi végetért. Két napos folyamatos vezetés várt ránk. Első nap 906 kilómétert vezetett le Papi, az utolsó nap pedig 1251-et. Hajnali 4-kor indultunk, az óraátállítás miatt a határátlépéskor már 1,5 óra minuszban voltunk és este 7 órakor gurult be Döme a garázsba. Alig várom, hogy megint kiguruljon! A képek innen is elérhetőek.

    viszlat


  2. A nyugat dél-keletje 1.rész

    június 22, 2017 by kata_papi

    WA_fejlécAzért ez a hülye cím, mert tényleg csak a dél-keleti részét sikerült bejárnunk Nyugat-Ausztráliának, hisz ez Ausztrália legnagyobb területű állama, kicsivel több mint 28-szor nagyobb Magyarország területénél. Nem árulok el nagy titkot, hogy erre a területre több túra van betervezve. Most kivégeztük ezt a részét, a következő kisebb etap a “nyugat dél-nyugata” és Perth lesz, végül 2019-ben, a tervek szerint egy vadregényes, 10 hetes túra keretében bejárjuk a nyugat északi részét, a tengerpartot végig le Perth-ig és egy kicsit a nyugat közepét is. De olyan is szerepel a listán, hogy végig szeretnénk autózni az 1850 km hosszú híres “Canning Stock Route”-on, amit egyesek a Simpson sivatag átautózásával (ez is listás!) tesznek egyenlővé veszélyességi kategóriában. Mielőtt belekezdenék a túrába két érdekességet osztanék meg Veletek.

    Az egyik a határátkelés. Nem gépeltem félre. Aki Nyugat-Ausztráliába utazik az készüljön fel, hogy a határnál ellenőriznek. Útlevelet azért ne pakoljunk be, de a gyümölcsöket, magvakat, mindenfélefajta növényeket és a mézet hagyjuk otthon, vagy fogyasszuk el mielőtt odagurulnánk a “fináncokhoz”. Elvileg az ilyesfajta ellenőrzés nem újdonság. Itt nálunk a Dél-Ausztrál államon belül is van, ha a Riverland területre kirándulgatunk. Vagy ha csak átruccanunk Viktóriába. De ezek csak olyanok, hogy táblákkal hívják fel a figyelmet, kukákat tesznek ki és héba-hóba kivonul a banda és megállítja az autósokat. Nyugat-Ausztráliában azonban rendes határállomás van, sávokkal (két sáv), nagy kapuval, “marcona vámosokkal”, kamerákkal, rendszámfelírással, állj félre-nyisd ki a csomagtartót-nyisd ki a hűtőt-nyisd ki a dobozokat-van e nálad ez és ez-hol van még kaja elpakolva-stb, és nem tudod kikerülni. Szóval, aki SA-ból WA-ba utazik, azt a tényleges határvonalnál a Border Village-ben ellenőrzik. Ha viszont már visszafelé jösz, akkor 480 km-t beautózva Dél-Ausztrália területére, Ceduna város határában készülj fel a hasonló “vámvizsgálatra”. Érdekes. Miért nem ugyanott?!

    Határátkelés...

    Határátkelés…

    A másik az időzóna.  Ausztrália 3 nagy időzónára van osztva:  nyugati,  közép és  keleti. De akad egy-két “helyi” időzóna is (ami felett a kormány szemet huny), mint például a Caiguna-Border Village közti 400 km-es szakasz. Nyugat-, és Dél-Ausztrália között 1,5 óra az eltolódás és mivel a nyugatiak nem állítanak órát, mi déliek meg igen, ez a másfél óra tud 2,5 óra is lenni. Ez azért már nagy különbség, főleg a határ közelében élőknek. Ezért ők ezt a másfél órát megfelezték és rátoltak egy 45 perces (!) állítást. Így mikor átlépjük a határt először 45 perccel kell átállítani az óránkat, majd ha elhagytuk Caiguna városát még 45 percet kell rátekerni. Mondjuk az átutazó túristákat ez nem nagyon befolyásolja, úgyhogy nyugodtan tekerhetünk egyből 1,5-et.

       Au_idozonak           Caiguna_idozona

    Szokás szerint korán reggel indultunk, mert az első éjszakát a Vénusz-öbölben szerettük volna tölteni. Azért nem egyből nyugatnak vettük az irányt, mert a parton haladva Papi még nem jutott a Vénusz-öbölnél messzebbre és hát azt leszögezhetjük, hogy Ausztrália eme részén (is) rengeteg szép dolog van, ezért egy kis kanyarral indítottuk a kirándulást. A Vénusz-öböltől csorogtunk szépen felfelé a part mentén és mindenhol kihajtottunk ahol volt valami érdekes látnivaló. Már Adelaide határában gyönyörű kép fogadott. Hajnalodott, balra a Hold volt lenyugvóban, az ég mögötte kék-rózsaszínben úszott. Jobbra a vörösen izzó Napkorong kelt épp fel, az ég narancssárgában tündökölt, a szántóföldeken embermagasságú ködfátyol lebegett. Tényleg gyönyörű volt. Mindig lenyűgöz mikor két égítestet látok az égen. Szívem szerint csináltam volna egy bal- és egy jobb oldali képet vagy egy panoráma képet amin a Hold és a Nap együtt tűnik fel, de a gyorsforgalmi úton szaggatott Döme és nem igazán tudtunk volna megállni. Így csak a retinánkba égett bele a látvány.

    Vénusz-öbölbe érve ugyanabban a tengerparti kempingben szálltunk meg, amiben 10 évvel ezelőtt Katiékkal. Másnap innen ugrottunk el a Woolshed barlanghoz, ahol most végig besétáltam a barlangba, átverekedve magam a rengeteg fecske kakin. Szerencsére valahogy mindig sikerült megtalálnom a holtsávot és nem pottyantottak a fejemre. Újra felkerestük a billabongokat – a sziklába vájt kis természetes medencéket -, amiket 10 évvel ezelőtt is szájtátva fedeztünk fel. Végül 5 perces alkudozás után engedélyt kaptam Papitól, hogy a sufnituning tákolmányú létraszerűségen lemásszak a “dézsába” (The Tub = kád, dézsa, teknő).

    Ez nem más, mint egy 18-21 méter mély beszakadt tengeri barlang. A tenger felőli bejárata még mindig megvan, de csak idő kérdése, hogy mikor fog az is leomlani. Formára pedig tényleg olyan, mint egy nagy teknő, ráadásul a bejáratán keresztül dagálykor befolyik a tengervíz. Mi épp apálykor értünk oda és mikor lemásztam ki akartam kukucskálni a bejáratnál, de a sziklákon egy nagy méhcsalád lépesmézei csüngtek és a dolgozók harciasan védték területüket. Nem szívesen haragítottam volna magamra őket, így szomorúan elkullogtam. De megérte lemászni!

    A sok bámészkodás eredménye az lett, hogy aznap csak a Streaky-öbölig jutottunk el. Annyira megtetszett ez a szépen rendezett kis halászfalu, hogy nyugdíjas korunkban szívesen eltengődnénk itt arra a kis időre, ami még hátra van. A kempingje is igényes. Először felkerestük a fókakolóniát Point Labatt-nál. Kicsit hosszan kellett a földúton zötykölődni a fókákért, de nem csalódtunk. Aki teheti vigyen magával távcsövet, mert a kilátó a szikla tetején van, a fókák meg lent a sekély, természetes medencékkel tarkított parton napfürdőznek. Ottjártunkkor egy bébi fóka szórakoztatott minket, aki a kis fürdőzésben elfáradt, megéhezett, majd éktelen hisztizésbe kezdett, hogy ő menten éhen hal. Az anyja tojt a fejére. Mindenki más csendben horpasztott a Nap alatt, ez meg csak visított. Aztán ráébredt, hogy anya nem igen fog odacsoszogni hozzá, sértődötten elkezdett araszolni anyához. Rácsatlakozott a cicire és csend lett. :)

    Sokáig elidőztünk itt és figyeltük a fókák társasági életét. A környéken két kisebb körtúrát lehet csinálni. Szerintünk mindkettő nagyon szép és nem érdemes kihagyni. Az egyik a 23 km hosszú Point Westall Loop. Itt lehet egy nagyot túrázni/terepjárózni/”szánkózni” a Yanerbie homokdűnéken. Csobbanhatunk a Smooth Pool-okban, sznorkellezhetünk a The Granites parton. A másik egy 39 km-es hurok, a Cape Bauer Loop. Itt sétálhatunk a végtelennek tűnő Hally’s Beach-en vagy ha szerencsénk van órákig hallgathatjuk a fütyülő szikla játékát, esetleg “zuhanyozhatunk” a hét Blow hole (vízköpő) egyike alatt.

    A fütyülő sziklát és a vízköpőket egy különleges geológiai formáció hozta létre. A mészkősziklában függőleges repedések keletkeztek, majd ezek a repedések egy kémiai reakció (mészkő + H2O tengervíz + CO2 széndioxid = HCO3 hidrogénkarbonát) hatására több ezer év alatt függőleges aknákká és kis alagutakká errodálódtak. Ha ezek a járatok elérik a szikla alját, a tenger hullámai átpréselik a levegőt rajtuk és sípoló, fütyülő hangot ad a szikla. És tényleg sípoltak! Ilyet még nem láttunk/hallottunk, úgyhogy elég sokáig hallgattuk a tenger “fuvolakoncertjét”. A vízköpőkkel viszont most nem volt szerencsénk, mert nem volt elég viharos a tenger, így a hullámok nem tudták a vizet felnyomni a rajtuk. A kiépített gyalogösvény viszont elég közel van a köpőkhöz és szerintünk nagy viharban szökőkútként törhet fel a víz a lyukakból beterítve az ott bámészkodókat. Nincs mese, ide vissza kell látogatnunk viharban is.

    Jobb alsó sarokban az a "sötét" figura Papi a Woolshed barlangban

    Jobb alsó sarokban az a “sötét” figura Papi a Woolshed barlang bejáratánál

    A "Dézsa". Papi ott van méretaránynak fehér pólóban.

    A “Dézsa”. Papi ott van méretaránynak fehér pólóban.

    A "Dézsa" aljában. Remélem látható vagyok. (sárga légypiszok...)

    A “Dézsa” aljában. Remélem látható vagyok. (integető légypiszok…)

    Ceduna-t elhagyva ismét letértünk a főútról és úttalan földutakon jártuk be a partközeli tájakat. Megnéztük a Cactus-partot, ami a szörfösök egyik kedvenc helye és mellesleg félúton van egy gyönyörű rózsaszín sóstó, amiből úgy állnak ki a fehér sósziklák, mint a jéghegyek a gleccsertóban. Minden olyan nyugodt volt. Feszített rózsaszín víztükör, sárga homokdűnék és mögöttük a kék ég. Festeni se lehetett volna szebbet. Lementünk egészen Point Sinclar-ig, ahol pedig egy türkizkék öböl és egy móló fogadott a világ végén. Aznap a Fowlers-öböl kempingjében aludtunk. Sötétedés előtt még elnyaltunk egy jégkrémet és felmásztunk a kemping szomszédságában lévő nagy homokdűnékre, csináltunk 1-2 “sivatagos” képet. Izgatottan vártuk a másnapot, hogy keresztül vezethessünk a síkságon.

    Nullarbor a világ legnagyobb egybefüggő mészkőfelülete, 200 000 négyzetkilóméter (csakhogy képben legyünk, Magyarország területe = 93 000 négyzetkilóméter). A síkság neve a latinból jött, jelentése: nullur=”no”= nincs, arbor=”tree”=fa, azaz fa nélküli síkság. Csak fű és bozót nő rajta ameddig a szem ellát. Amúgy ez az állítás csak félig-meddig igaz. A Dél-Ausztrál területre eső részén tényleg nincs egy szál fa se, de a Nyugat-Ausztrál régión már nőnek fák. A mészkőfensíkon több mint 250 barlangot számoltak eddig össze és itt található a világ egyik leghosszabb víz alatti barlangja is (6 km hosszú egybefüggő vizes rész).  A “Sanctum” című filmnek is ez adta az alapját.

    A film ugyan arról szól, hogy Pápua Új-Guinea egyik barlangjában “ragadnak” be a barlangi búvárok, de a sztori alapját valójában az itteni barlangok egyikében történt 1988-as katasztrófa adta. Az ausztrál forgatókönyvíró/rendező egyike volt annak a 15 embernek, akik bentragadtak a barlangban. Hirtelen jött egy heves vihar és 25 perc alatt 15 cm eső esett le, ami áradást okozott a barlangban és beomlasztotta a barlang bejáratát tizenhárom embert bezárva a föld alá. Kettőnek sikerült kimenekülnie, így el tudták mondani mi történt és viszonylag gyorsan meg tudták szervezni a mentést. Huszonkét óra múlva sikerült kimenteni a bentrekedteket, senki sem halt meg. Ezzel szemben a hollywoodi filmben a hat bentragadt emberből csak egy élte túl. Valahogy el kell adni a nézőknek…

    A barlangi búvárkodásnál nem sok ijesztőbb dolgot tudok elképzelni. Szűk kesze-kusza járatok, vak sötétség, rossz esetben elfogyóban lévő oxigén, páááánic… Brrr. Rugaszkodjunk el a barlangok sötét világától és említsük meg a bálnákat. A Head of Bight az első kitérő a Nullarbor fensíkon, ha SA felől jövünk. Mi is kihajtottunk, de bálnaszezonon kívűl nem érdemes, mert ilyenkor is szednek 7 dollár/fő belépőt ha ki szeretnénk sétálni a vízhez. Picit lehúzásnak tartom, bár Papi szerint (aki mindig mindenben a pozitív dolgot látja) ebből a pénzből tartják karban a kiépített ösvényt. Júniustól-augusztusig kétféle bálnát lehet itt látni: az egyik a Southern Right Whale  a másik pedig a Humpback Whale. A Déli-Sarkról úsznak idáig, hogy itt adjanak életet a kisbálnáknak és a partközeli biztonságos vizekben neveljék fel őket. Szóval érdemes július-augusztusra időzíteni a kirándulást, ha bálnákat is szeretnénk látni. Amúgy 1820 és 1850 között 26 000 bálnát öltek meg Ausztrália és Új-Zéland vizeiben. Ez 2,3 bálna minden egyes nap 30 éven keresztül! Nagyon durva. Csoda, hogy még nem haltak ki.

    PinkLake

    PointSinclar                  FowlersBay_Dunek1     FowlersBay_Dunek2

    Hát így néz ki a mészkőfensík.

    Hát így néz ki a mészkőfensík.

       Balna2_southern_right_whale    Balna1_humpback_whale

    Bal kép: Déli simabálna (Southern Right Whale), Jobb kép: Hosszúszárnyú bálna (Humpback Whale) – remélem jól fordítottam magyarra :-/

    Kicsit eltávolodtunk a parttól és beautóztunk a fennsíkon a Murrawijine barlangokhoz. Három barlang látogatható önkéntes alapon. Nincs vezető, sem belépő, de zseblámpa legyen nálunk. A legtávolabbi barlangban őslakos sziklarajzokat (mi csak amolyan leprüszkölt kezeket láttunk) is lehet látni. Ennél a barlangnál elég közel kerültem egy kígyóhoz. Figyelmetlen voltam. Pedig mindig én szoktam mondani Papinak ha bozótos helyen vágunk át, hogy vigyázzon a kígyókkal. Itt is mondtam neki mikor elsőként leindult a barlangba, mert én először fentről akartam egy képet készíteni a barlang tetejéről a “szemen” keresztül.

    Mivel fennsíkon vannak a barlangok, ne úgy képzeljük el a bejáratot, mint amikor egy hegyi barlangba sétálunk be. Ezek bejárata függőleges, barlangi beszakadások, kürtők, víznyelők. Néhol a beszakadt törmelék alakít ki egy természetes rámpát, amin le lehet sétálni a barlangba. Ennél a barlangnál a bejárat feletti sziklán két olyan lyuk is volt, ami egy kis képzelőerővel egy óriási koponya szemlyukainak felel meg. Szóval kezemben a telefonnal a felszíni sziklán próbáltam óvatosan araszolni, hogy ne szakadjon be alattam és ne essek bele a lyukakba. Próbáltam Papit lekapni úgy, hogy az egyik szemüregben legyen látható és hát közben megfeledkeztem arról a tényről hogy a kígyók szeretnek a meleg köveken sütkérezni.

    Fél méter. Ennyin múlott hogy nem léptem rá. Csak annyit láttam a szemem sarkából, hogy valami zsinórszerűség gyorsan kúszik elfelé. Még jó, hogy elfelé és nem felfelé… :-) Jól megijedtem, de ugrálni nem tudtam, mert akkor leesek a barlangba. Az volt a szerencsém, hogy a kígyó is megijedt és harapás helyett elviharzott a bozótba. Nagy mák, mert ide csak a Flying Doctor Service (kisrepülős mentőszolgálat) tudott volna kijönni értem, ha Papi visszavonszol a főútig, ahol bizonyos távolságokban az út leszállópályaként is funkciónál, amikor a helyzet megköveteli. Ezt táblák és felfestések is jelzik. Szóval ne ijedjünk meg, ha azt látjuk a visszapillantótükörben, hogy egy alacsonyan szálló kisrepülő követ minket. Húzódjunk félre. Amúgy is óvatosan kell közlekedni. Állítólag sok a vad teve errefele. A brossúrák azt írják, hogy Nullarbor az utolsó olyan hely a Földön, ahol még “igazi” vad tevék vannak, számuk 100 000-re tehető. Mi se oda, se vissza a Nullarbor-on nem láttunk se tevét, se kengurut, pedig autóztunk napközben, hajnalban és késő délután is. Össz-vissz 3 kóbor dingó kolbászolgatott az úton. Mindenki mondja, hogy nagyon unalmas ez az 1200 km hosszú fennsík. Mivel mi odafele mindenhol kihajtottunk ahol lehetett és minden érdekes megállónál megálltunk, ezért nem tűnt hosszúnak és unalmasnak. Viszont hazafele már sehol nem álltunk meg, mert már mindent láttunk, így az 1200 km egyben igencsak unalmas volt. Megintcsak a Showder Klub kabaréi tartották bennünk a lelket. Na meg a sok feldíszített fa, amit az unatkozó turisták kreáltak. Nagyon viccesek voltak. Aki épp nem alszik a kocsiban, az tekingessen kifelé, mert igencsak mókás látvány mikor egy-egy kiszáradt fa teljes díszben van. Nekünk sikerült levadászni: dobozos üdítős fát, zokni fát, melltartó fát, cipő fát, bugyi fát, szmötyi (plüss állat) fát.

    A kígyó, amitől cseppet betojtam.

    A kígyó, amitől cseppet betojtam.

    Papi kikukucskál a bal (a koponyának bal) szemüregből...

    Papi kikukucskál a bal (a koponyának bal) szemüregből…

    Na ugye, hogy olyan mintha bent csücsülnénk valakinek a koponyájában?

    Na ugye, hogy olyan mintha bent csücsülnénk valakinek a koponyájában?

    Ahol lehet (mert van kiépített kilátó) nézzünk ki a “világ vége”-ként emlegetett sziklafalról. A fennsíkon több ilyen hely is van. De csak a kiépített helyeken menjünk ki, mert a sziklaperemen érdekes szélviszonyok uralkodhatnak és egyes esetekben akár a mélybe is lökhetnek. A sziklafal 60-120 méter magas. Valamikor ez volt a tengerfenék és 65 millió évvel ezelőtt alakult ki, mikor Ausztrália leszakadt az Antarktiszról. Ha jobban megfigyeljük a rétegeket, akkor feltűnik egy érdekes fehér sáv. Ez a Wilson mészkő, kréta mészkőként is emlegetik, mert olyan, mint az iskolai táblakréta. Háromszáz (!) méter vastag, de mi itt csak a felső részét látjuk. Arról viszont sehol nem találtam információt, hogy évente hány centimétert araszol hátra a szárazföld. Ha esetleg valaki tudja, ossza meg velem.

    A sziklafalas rész után az út eltávolodik a parttól és beljebb halad a szárazföldön. Caiguna falucskánál kezdődik Ausztrália leghosszabb egyenes útja, ami 146,6 km. Csak hogy ne unatkozzunk kinulláztuk a kilóméterórát és nekünk 139 km jött ki. Biztos nem a táblától kell mérni. Viszont tényleg nyílegyenes volt. Az útba eső következő érdekes megálló Balladonia. 1979-ben ide zuhant le az amerikaiak első űrállomása a Skylab. 1973 május 14-én indult útnak és az 1973–74-es időszakban az űrállomáson három fős személyzet dolgozott. Az amerikai űrkutatás történetében eddig a 78 tonnás Skylab űrállomás volt a legnagyobb objektum, amely irányíthatatlanul zuhant a Földre.  Hiába volt minden erőfeszítés, nem sikerült tenger fölé irányítaniuk. Az űrállomás ellenőrizetlenül belépett a légkörbe, a roncsok az Indiai-óceánba, illetve Nyugat-Ausztrália távoli, lakatlan területeire hullottak, károkat nem okozva. Állítólag az ausztráliai Esperance település 400 dolláros bírságot szabott ki az Egyesült Államokra környezetszennyezés miatt, amit az amerikaiak csak 30 évvel késobb 2009. áprilisában fizettek ki. Azt is úgy, hogy Scott Barley a Highway Radio műsorvezetője a reggeli rádióshow-ban gyűjtést szervezett a hallgatók körében és a NASA nevében kifizette a csekket. Ha valami szemétnek tűnő fémtárgyat találunk Balladonia környékén, ne dobjuk ki, mert lehet, hogy az űrállomás egy darabját találtuk meg. Az USA több 10 000 dollár díjat ajánlott fel a kincsvadászoknak a roncsokért. Egy Hong Kong-i újság 1 uncia aranyat adott volna minden egyes uncia roncsért. Ilyen és ehhez hasonló ajánlatok keringtek az akkori újságokban. Kerültek is elő roncsok szép számban.

    A "gonosz" szél. Állítólag a sziklának ütköző szél felcsapódik, mint egy hullám. Ha kiállunk a szikla szélére érezzük az arcunkon a felcsapó szelet. Ha elkezdünk előre araszolni a szélhullám mögénk kerül és hátulról lök meg. Kiszámíthatatlan. Ezért is nem ajánlatos egészen a szélére menni. A sziklaperem amúgy is olyan, mint egy erkély, túllóg és nem tudhatjuk mennyire stabil. Na itt nem volt sziklaszélre kiülés és láblógatás!

    A “gonosz” szél. Állítólag a sziklának ütköző szél felcsapódik, mint egy hullám. Ha kiállunk a szikla szélére érezzük az arcunkon a felcsapó szelet. Ha elkezdünk előre araszolni a szélhullám mögénk kerül és hátulról lök meg. Kiszámíthatatlan. Ezért is nem ajánlatos egészen a szélére menni. A sziklaperem amúgy is olyan, mint egy erkély, túllóg és nem tudhatjuk mennyire stabil. Na itt nem volt sziklaszélre kiülés és láblógatás!

    Sziklafal1

    Méretarányként a fennsíkon balra a legszélén Döme, kicsit beljebb egy lakóautó.

    Sziklafal2

    Papi mögött látszik a fehér réteg.

    Egy levegős kép az internetről, azoknak, akik nem számítógépfelhasználók, hogy képben legyetek.

    Egy levegős kép az internetről, azoknak, akik nem számítógépfelhasználók, hogy képben legyenek.

    Ausztrália leghosszab egyenes útja: 146,6 km

    Ausztrália leghosszab egyenes útja: 146,6 km

    Az éjszakát Norseman álmos kis falujában töltöttük. Innen nyugatabbra már nem jutottunk, egy észak-déli tengelyen mozogva fedeztük fel a környéket. A Norseman-tól északra eső területek (és még sok más terület Nyugat-Ausztráliában) többnyire az aranybányákról híresek. Nagyon sok aranyat bányásznak és több száz kisebb-nagyobb bánya szabdalja a területet. Norseman és környéke Nyugat-Ausztrália második legnagyobb aranymezője volt Kalgoorlie után. A Norseman-i aranybánya vállalat Ausztrália legrégebbi folyamatosan működő bányája. 2006-ban volt 65 éve hogy elkezdtek itt bányászni és ez idő alatt 55 millió uncia aranyat termelt ki (1 uncia = 31,103 gramm).

    A város a nevét 1894-ben egy lóról kapta. Lawrence Sinclair este a táborhelynél kikötötte a lovát egy fához hosszú kötélre engedve. A lova éjszaka körbe-körbe járkált, feltekerve magát a fára, de közben kirugdosott valamit a földből. Ez a valami egy nagy aranyrög volt. Egyből kikarózta a területet, engedélyt szerzett és nem csalódott, mert egy gazdag aranylelőhelyre bukkant. Ahogy az már megszokott, a hír gyorsan elterjedt, özönlöttek a szerencsevadászok. Szóval a városka Lawrence Sinclair lováról “Hardy Norseman”-ről kapta a nevét. A ló szobra az egyik kereszteződésben ki is van állítva.

    Egy szépen kialakított körforgalom Norseman városában.

    Egy szépen kialakított körforgalom Norseman városában.

    Az időjárás előrejelzés szerint az elkövetkező egy hétre folyamatos eső, vihar volt várható. Picit el is kenődtünk, mert a déli partszakaszt napos időben szerettük volna megcsodálni. Reggel mikor felkeltünk sütött a Nap, ezért döntöttünk úgy, hogy először délnek fordulunk hátha mellénk szegődik a szerencse és a végére hagyjuk Kalgoorlie-t. A cél a Cape Le Grand Nemzeti Park volt Esperance tőszomszédságában. A parkbelépő: 12 dollár/autó. Hol napos, hol felhős volt az idő, de legalább nem esett.

    Első utunk a híres Lucky Bay öbölbe vezetett. Állítólag ez az egyik legfehérebb homokos tengerpart. Mondjuk már több helyre írták azt itt Ausztráliában, hogy a legfehérebb tengerpart. Ezt mondják a Fraser-szigeten lévő McKenzie-tó partjára, Tasmániában a Bay of Fires partszakaszára, Nyugat-Ausztráliaban a Lucky Bay öbölre, Withsundays-szigeteknél a Whitehaven Beach-re és még biztos akad 1-2 ilyen országszerte. Mi meg majd jól leteszteljük. Az előbb felsoroltakból egy kivételével mindenhonnan van mintánk. Szépen átszitálom, üvegekbe töltöm és lehet szavazni, hogy melyik a legfehérebb. :)

    Lucky Bay gyönyörű volt még úgy is, hogy nem sütött a Nap. A víz kristálytiszta és türkizkék, a homok vakítóan fehér volt. Milyen lehet szikrázó Napsütésben? Tuti ez a menyország. Sziklákkal körülvett, védett kis öböl. A kemping kőhajításnyira a tengerparttól, mindentől távol, a nemzeti park közepén van. Nyáron egy kávézó levonul ide a büfékocsijával, leparkol a homokos tengerparton és itt üzemel. Ha kedve van az embernek egy műanyag székkel bevonulhat a térdig érő vízbe meginni a habos jegeskávéját. Mondom én, hogy ez itt maga a paradicsom! A kenguruk előszeretettel ugrándoznak a parton, ezért úgy is szokták emlegetni, hogy “Kangaroo on the Beach” (kenguru a tengerparton). El is határoztuk, hogy a következő Nyugat-Ausztrálos túránk kiinduló pontja itt lesz. Idáig elautózunk egyhuzamban (hisz eddig már mindent láttunk) és Lucky Bay kempingjében ellustálkodunk 2-3 napot. Amolyan igazi semmittevés lesz. Csak a türkiz tenger, vakítóan fehér homokos part, napsütés, egy jó jeges kávé és egy könyv. Meglátjuk, hogy bírjuk-e ezt a fajta henyélést 3 napig. Olvastam olyan véleményeket az interneten, hogy Lucky Bay szépsége kicsit túl van értékelve. Tény, hogy Lucky Bay az egyik legnépszerűbb hely ezen a környéken, de állítólag 200 km-en át innen nyugatra és keletre is szinte mindegyik öböl hasonlóan szép. Megnézzük majd azokat is! Amúgy lehet benne valami, mert ellátogattunk a szomszédos öblökbe is a nemzeti park területén (Thistle Cove, Hellfire Bay, Le Grand Beach) és hát egyik szebb a másiknál. A nemzeti parkbeli látogatásunkat a Frenchman Peak megmászásával zártuk.

    Lucky Bay

    Lucky Bay

    Lucky Bay - Papi a mintavételező (előző életében biztos "köjálos" volt)

    Lucky Bay – Papi a mintavételező (előző életében biztos “köjálos” volt)

    Hellfire Bay

    Hellfire Bay

    Thistle Cove, Papi mutatja hogy hova mászunk fel (Frenchman Peak)

    Thistle Cove, Papi mutatja hogy hova mászunk fel (távolban a Frenchman Peak)

    A Frenchman Peak egy 262 méter magas, nagyon meredek gránit tömb. Esős időbe ne nagyon próbálkozzunk a megmászásával. Jó időben viszont kihagyhatatlan látványosság. Nevét onnan kapta, hogy a felfedezők egyike szerint olyan a formája, mint a francia katonák sapkája. A csúcs alatt van egy nagy barlang, ami inkább egy nagy kapura emlékeztet, mert mindkét vége nyitott és át lehet látni rajta. Lentről a megfelelő szögből nézve úgy néz ki, mint egy nagy szem. A hegy szeme. Az okosok úgy gondolják, hogy ez a “barlang” kb. 40 millió évvel ezelőtt alakulhatott ki, mikor a tenger szintje 300 (!) méterrel magasabban volt, mint most. Ez a szikla pedig a víz alatt volt és a tenger hullámai meg a víz alatti áramlatok alakíthatták ki a barlangot. Aki úgy dönt megmássza a hegyet, ne hagyja ki a barlangot sem. Olyan, mintha egy nagy ablakból kukucskálnánk ki. A gyalogösvény jól látható karókkal van kijelölve. Felérve a csúcsra gyönyörű panoráma tárul elénk. Fent egy újabb 5 perces alkudozás után sikerült “kisírnom” egy sziklaperemes láblógatást. Papi anyukájának üzenem, hogy nagyon óvatos voltam. Különben nem olvasnátok ezt a bejegyzést. :)

    Frenchman Peak. Ugye mindenki látja a "hegy szemét"? A csúcs alatt kicsit jobbra az a fehér lik.

    Frenchman Peak. Ugye mindenki látja a “hegy szemét”? A csúcs alatt kicsit jobbra az a fehér lik.

    Útközben a csúcsra. Ezeket az útjelző oszlopokat kell követni.

    Útközben a csúcsra. Ezeket az útjelző oszlopokat kell követni.

    Félúton.

    Félúton.

    Mi felfelé. Vannak akik gatyaféken lefelé...

    Mi felfelé. Vannak akik gatyaféken lefelé…

    Papi a "hegy szemében".

    Papi a “hegy szemében”.

    Lóg a lába lóóóóga... Fent a csúcson.

    Lóg a lába lóóóóga… Fent a csúcson.

    Papi javaslatára ketté szedtem a bejegyzést, mert túl hosszú lett és nem szeretném ha bele-bele aludnátok… 😉 A fényképalbum a második rész publikálásakor lesz elérhető.


  3. Irány Nyugat!

    május 2, 2017 by kata_papi

    Végre valahára elkezdtük a “Nyugat” feltérképezését és ezzel egyidőben kijelenthetjük, hogy most már Ausztrália mind a 6 államában jártunk. A hat államon kívűl van még két “terület” megnevezésű hely, az északi terület, ahol szintén voltunk  és a fővárosi terület ami még várat magára. Lassan majd azt is bevesszük. De most jöjjön egy kis Nyugat-Ausztrália, mert mi már régóta tervezzük, hogy felfedezzük ezt a részét is . Sajnos ez akkora terület, hogy több “falatra” kellett bontanunk. Egyben csak akkor tudnánk lenyelni ha Papi eltalálná a lottószámokat. Szóval: Hajrá Papi!

    A 2017-es év Húsvét és ANZAC leosztása nem is jöhetett volna ki ennél jobban. Öt napnyi csúszót kellett beáldozni – szerencsére abból jól állunk – és ezzel 12 nap egybefüggő nyaralást sikerült összerakni. Ráadásul úgy alakultak bent a munkahatáridők, hogy indulás előtt mi még ezt hirtelen egyik napról a másikra plusz két nappal meg tudtuk fejelni. Ja és a nyaralás alatti sms-ről se feledkezzünk meg, amit a kisfőnök küldött az utolsó napok egyikén, hogy ha szeretnénk, akkor még (!) megfejelhetjük plusz 1-2 nappal. Akkor nekünk mondjuk még minimum 3 nap kellett volna, hogy picit északabbra és/vagy nyugatabbra is eljussunk (cseppet se vagyok telhetetlen, na de ha szabiról és csokiról van szó…), így nem éltünk ezzel a felajánlással. A 14 nap is vaskos kis szabi.  Mindegy. Szokás szerint ebből a 14 napból is kihoztuk a legtöbbet és már vannak tervek/listák a következő nyugati területekre!

    Ez a bejegyzés most csak egy rövid összefoglaló. A következő egy vagy két irományban fejtjük ki az utat képekkel, sztorikkal. A lenti képen ciklámennel van bejelölve az út, amit megtettünk. Összesen 5587 km-et tekertünk Döme “lábaiba”. Most is, mint mindig nagyon jól viselkedett, igaz Papi lelkiismeretesen felkészíti minden hosszabb túránk előtt. Nem is hagyott cserben soha.WA_utvonalunk_2017Keresztülvezettünk a világ legnagyobb egybefüggő mészkő fennsíkján, ahol ráadásul Ausztrália leghosszabb (146,6km) egyenes útja van. Többször kihajtottunk, hogy megnézzük a világ leghosszabb sziklafalát, ami 60-120 méter magas függőleges fal és a “talpát” tenger nyaldossa. Kihajtottunk szinte minden egyes tengerpartra. Eddig mindig azt szajkóztuk, hogy a környékünkön lévő tengerpartoknak nincs párja… Ez az elmélet kezd megdőlni. Hihetetlen gyönyörű partok vannak nyugaton és még be sem jártuk az egész államot. Homokdűnéket és hegycsúcsokat hódítottunk meg, érdekes, “fütyülő” sziklákat hallgattunk. Lemásztunk és kiültünk olyan helyekre, ahova nem igazán ajánlott. Barlangokban őslakos rajzokra vadásztunk. Aranyat mostunk kevés szerencsével. Rengeteg sós tavat kerestünk fel. Dagonyáztunk sárban. Aranybányatúrára mentünk és egy robbantást is sikerült elcsípnünk. Megnéztünk egy-két múzeumot, ellátogattunk a “Hableány/Sellő-bőr” gyárba, ami nagyon érdekes volt. Papi örömére :o) vezetett túra keretében megnéztünk egy történelmi bordélyházat, ami a mai napig működik félig-meddig legálisan. Illetve alkalmunk adódott, hogy bővítsük a “Nagy Dolgok Ausztráliában” listánkat. Jó pár útba esett, így lőttünk pár képet ezekről is. NAGY : galah (rózsaszín kakadu), szélkerék, osztriga, bálna, wombat, kenguru és a világ legmagasabb szemeteskukája. :)TheBigThings_inAuPapi megpróbálja a szemetet beledobni...

    Papi megpróbálja a szemetet beledobni…


  4. Óriások földjén…

    február 27, 2017 by kata_papi

    Jó pár hónapja történt az eset, de nem volt érkezésem azonnal megírni a szenzációs hírt, illetve a National Geographic hivatalos megerősítésére is várnom kellett. :))

    Adelaide egyik külvárosi tengerpartján sétáltunk, mikor erre a furcsa “fosszíliára” bukkantunk, amiből arra a következtetésre jutottunk, hogy a Gulliver utazásaiból ismert óriások szigetére csöppentünk. Egy tökéletes állapotban fennmaradt megkövesedett óriás kezét találtuk meg. Hi-hi-hiiii. 😀

    Hihetetlen! Mindig járjunk nyitott szemmel, mert a természet csodákra képes!

    a_kez1

    a_kez2

    Amúgy tavaly november óta szinte semmi sem történt a házunk táján. Ahogy Papi korábban már megírta, decemberben egy hónapra Magyarországra látogattunk. Mikor visszaértünk szomorúan tapasztaltuk, hogy a munkatársak megvártak a rengeteg munkával (őszintén szólva ismerve a hozzáállásukat nem is volt meglepő). Alku pozícióban voltunk, mert a cégnek nagyon kellett a határidős befejezés és mivel mindenki tojt bele, ezért csont nélkül átment a csúszó kérelmünk. Az elmúlt 6 hétben heti hét napot dolgoztunk, napi 10-12 órával és ezzel sikerült is HÁROM HÉT EXTRA szabit összeszednünk. Juhéj! Kalandra fel! A lista végtelen hosszú… Szóval ezért is tűntünk el megint a radarról.

    Kata


  5. BÚÉK!

    január 8, 2017 by kata_papi

    Igaz, hogy csak utólag, de ezúton kívánunk minden kedves olvasónknak eredményekben gazdag, békés, boldog új esztendőt!

    A késedelem oka az első, téli hazautazásunk volt, melynek keretében először ünnepeltük a karácsonyt családi körben és hidegben mióta új otthonunknak választottuk Ausztráliát. Sajnos nagy havazásban nem volt részünk, de hidegben annál inkább. Furcsa is volt, hogy mindig egy csomó ruhát kellett magunkra aggatnunk, mielőtt kimentünk a szabadba. Már elszoktunk tőle.  :)

    Csak a kontraszt kedvéért, ebben volt részünk otthon:

    blogra_kari1

    és ebben megérkezésünk másnapján:

    blogra-kari2

    Nem is szaporítom tovább a szót: Boldog új évet mindenkinek!


  6. Tasmánia – harmadik rész

    május 3, 2016 by kata_papi

    Hobart látképe a Mt Wellington csúcsáról

    Hobart látképe a Mt. Wellington csúcsáról

    Bruny-szigetéről átkompolva egyből délre fordultunk és a Huon folyó völgyében végigautózva megcéloztuk a legdélebbi pontot. Útközben Doverben megálltunk, hogy beugorjunk a magyar borászatba, mert Tasmánián ilyen is van, de sajnos zárva volt. Nem keseredtünk el nagyon, mert pár nap múlva ugyanerre kell visszajönnünk és akkor majd újra próbálkozunk (de sajnos akkor sem volt nyitva).

    Cockle Creek a sziget legdélebbi pontja, ameddig autóval el lehet menni. Onnan még oda-vissza 4-5 órányi gyalogút lenne a South East Cape csücsök (ha vezetne oda bármiféle ösvény), ami aztán tényleg a világ vége. Az információs táblára ez van kiírva: “A világ vége közelebb van, mint gondolnád…” Én egyből az “Istenek a fejükre estek” c. film azon jelenetét vizionáltam, amikor az egyik busman elmegy a “világ végére”, hogy ott ledobja a Coca-Colás üveget, ami rengeteg bajt okozott a törzsének. Biztos ilyen lehet a South East Cape is. De sajnos nem vezet oda még gyalogösvény sem. A közeli öbölhöz el lehet jutni, ami része a 6-8 nap alatt teljesíthető South Coast Track-nek. Ez a túra nagyon nehéz, mindent magaddal kell cipelni és többnyire az időjárás sem kedvező, hisz a fagyos szél megállíthatatlanul fúj a Déli-Sark irányából. Ezt mi is tanusíthatjuk, mert már a Cockle Creekben érezhető volt, ha kiléptünk a fedezékből.

    Ez a hely a múltban híres bálnavadász terület volt. Végig a part mentén figyelőállások voltak. Ha bálnát láttak, 6 fős legénységgel csónakok indultak a vadászatra. Volt olyan alkalom, hogy egyszerre 21 ladik volt kint az öbölben, mert annyi bálna tévedt erre. El lehet képzelni milyen színű volt a tenger vize. Angliában nagy igény volt bálnaolajra, ezzel világítottak. 1839-ben 1000 bálnát mészároltak le, egy évvel később már csak 800-at és az azt követő évben csak 300-at. A nagyfokú öldöklés a bálnapopulációt fenyegette. Becslések szerint az európai felfedezők előtt olyan 100 000 lehetett a bálnák száma ezen a környéken. Napjainkban már csak 2-3000-re tehető a számuk.

    A világ végén... Cockle Creek

    A világ végén… Cockle Creek

    CockleCreek2A tengerpartok/öblök nagyon szépek erre. Sekélyek, homokosak viszont helyzetükből adódóan mindig hidegek. Nem tudom elképzelni, hogy van olyan nyári nap, mikor egy kiadósat lehetne itt pancsolni. Viszont pancsolás helyett nagy eséllyel látható az “Aurora Australis” azaz a Déli-Sarki fény. Ez a hely az egyike azoknak, ahonnan látni lehet. Nem volt szerencsénk, pedig minden nap mióta Tasmánia-szigetére léptünk nyomon követtem az erre a célra létrehozott weboldalt, ami a napkitörések által generált mágneses mezőt alapul véve előre jelzi, hogy mikor van esély sarki fényre. Hab a tortán lett volna, ha még ezt is láttunk volna. Nem baj, így legalább ki tudok majd „sírni” egy másik Tasmán vagy akár egy izlandi utat is… :)))

    Ezeken a linkeken lehet tájékozódni, ha valaki arra jár és el szeretne csípni egyet:

    http://www.aurora-service.net/aurora-forecast/

    http://www.softservenews.com/southern_lights.html

    Innen egy köpésre van a Hastings barlang és a hőforrások. Szerettük volna megnézni a barlangot és csobbanni egyet a termál vízben, de valami oknál fogva nekünk nagyon úgy tűnt, hogy a menedzsment nem akar pénzt keresni. Ha a téli hónapokban ácsorogtunk volna a bejáratnál reggel 9:30-kor, akkor talán még megértettem volna, hogy nincs nyitva. Minek is nyisson ki egy-két kóbor léleknek. Többe kerülne a hús, mint a leves. De mi nyáron voltunk ott, a főszezonban! Mikor, ha nem akkor kellene pörögnie a gazdaságnak. A látogató központ 10-kor nyit, a termál medencék 10:30-kor, a barlang meg 11:00-kor. Hát ez egy jó nagy lekváros bukta. Kinek van ideje a világ végén, az erdő közepén délelőtt 11 óráig várni?! És nem mi voltunk az egyedüli érdeklődők a parkolóban… Továbbálltunk és inkább elmentünk megnézni a Tahune Airwalk-ot, ami nem más, mint a fák korona szintjén kiépített sétaösvény. Voltunk már ilyenen Viktóriában az Otway Nemzeti Parkban. Már ott is nagyon tetszett. Emlékszem kétszer mentünk végig rajta.

    HuonRiver2 HuonRiver1

    A séta során gyönyörű rálátás van a Huon folyó barna vizére. A “levegőben” való séta után levezetésképp érdemes megcsinálni az egy órás körsétát is, ami két függőhidat is érint. Az egyik 100 méter hosszú és a Huon folyón, a másik 62 méteres és a Picton folyón ível át. A Huon fenyő Ausztrália legöregebb élő fafajtája és a világ egyik legöregebb élő organizmusa. Növekedése hasonló a cseppkövekéhez, évente 0,3-2 mm-t nőnek. Egyes példányok a 3000 éves matuzsálem kort is megérik. Dél-nyugat Tasmániában találtak olyan maradványokat, amik 3462 évesek voltak. Ilyen szép kort egyedül az Észak-Amerikai fenyők produkálnak még a világon. Egy 30 méter magas 1 méter átmérőjű fenyő kb 1000 éves. Mivel magas az olajtartalma, ezért nagyon lassan bomlik le és a kártevőket is távol tartja. Van egy mondás: „ a Huon fenyő növekedésénél már csak egyetlen egy lassúbb dolog van, a bomlása”. Ezért kiválóan alkalmas hajóépítésre. A Sarah-szigeti fegyenceket használták arra, hogy kivágják a Huon fenyőket és kiképezték őket hajóépítésre. Abban az időben ez volt Ausztrália legnagyobb hajóépítő „gyára”. De erről majd később lesz szó, mert a szigetet a Gordon folyón tett hajókirándulás alkalmával érintettük és az még odébb van.

    HuonRiver3

    A Huon folyó barnás vize

    A Huon folyó barnás vize és mi.

    Ekkor már csütörtök délután volt. Elég közel jártunk Hobarthoz. Mégiscsak összejön a szombati piac? Gyorsan kerestünk csütörtök és péntek éjszakára egy kempinget Hobarthoz közel. Nem volt egyszerű. Három kempinget is hívtam, mind tele volt. Szerencsére a negyedik kempingben volt hely. Bejelentkezéskor egy kínai csapat volt előttünk és most hallottuk először azt, hogy: 200 dollár a büntetés ha a kabinban vagy a konyhában halat sütsz… Mikor ránk került a sor, Papi meg is kérdezte, hogy ez most komoly? KempingesGizi meg azt mondta, hogy halál komoly. Az ázsiaiak olyan büdöset főznek, hogy képtelenek kiszellőztetni másnapra a szagot. Mi még ekkor nem voltunk tisztában az ázsiaiak kempingezési szokásaival, de pár nappal később már volt személyes tapasztalatunk a témával kapcsolatban, de haladjunk szép sorjában.

    Pénteken szép nyugodt lötyögés Hobart városában. A parkolás nem egyszerű, de kempingesGizi mutatott egy-két helyet, ahol viszonylag olcsón egész nap pihenhetett Döme. Mivel a város nem túl nagy, így kinéztünk egy viszonylag közeli parkolót és gyalog fedeztük fel a környéket. Első utunk a kikötőbe vezetett. A piac is ennek a szomszédságában van. Szerettük volna úgy látni a piac utcáját és a régi kikötői épületeket, hogy nincs nyüzsi. Mikor odaértünk épp egy nagy hadihajó csorgott be és készült arra, hogy kikössön, Papi nagy örömére. Háááát nem szeretném ecsetelni, hogy mennyit vártunk arra, hogy minden kötél megfeszüljön…(az én idegeim már 5 perc után pattanásig feszültek) Aztán a Kelly’s lépcsőin felsétáltunk a Battery Point-ig, ahonnan a Narryna házhoz mentünk. A lépcső 1839-ben lett építve azért, hogy összekösse a szikla tetején lévő Battery Point nevű kerületet a Salamanca kikötői résszel. Szép, homokkőből épült lépcső, a kikötői raktárépületek között/mögött.

    Na erre vártunk...

    Na erre vártunk…

    Hobart, kikötői épületek

    Hobart, kikötői épületek

    Narryna az ausztrál gyarmati épületek egyik gyöngyszeme. A házat Andrew Haig kapitány építette 1837-40 között. Minden helyiség korhű bútorokkal, ereklyékkel van berendezve. Aki kiváncsi arra, hogyan éltek régen az emberek, milyen tárgyakat használtak, az mindenképp látogasson el ide. Sok-sok érdekesség van a házban: vicces régi egérfogók, ötletes gyerekfürdető kád, gyerekjátékok, konyhai eszközök/gépek  és jó állapotban fennmaradt bútorok. Minden egyes négyzetméteren találni valami különlegességet.

    sfdsg

    Narryna Homestead, Hobart

    Utunk során, ahol csak lehetett mindig összeszedtünk minden prospektust, brossúrát. Így akadtunk arra a hírdetésre, hogy 7D-s mozi van Hobartban. Ezt tuti fel kell keresni. Nem tudtuk mit takar a hét dimenzió. Elárulom, hogy a mozi után se tudjuk. Öt dimenzióig értjük a dolgot: látás, hallás, szaglás, tapintás, mozgás. De hogy mi lehet a maradék kettő?! Ha valaki tudja, világosítson fel. Két 8 perces fimet néztünk meg. Az egyik egy űrös, a másik egy hullámvasutas volt. A székek mozogtak. Külső effektek jöttek dögivel: fújt a szél, vízzel lespricceltek, amikor nagy pók jött (az űrben és a hullámvasúton…??!! nem igazán értettük) akkor a lábunkat valami szalag csapkodta, mintha ott mászna fel az óriáspók. Aztán szagokat is fújtak be. Szóval egy próbát megért. A nap végén még felautóztunk Mt Wellington csúcsára (1270m), ahonnan szép időben gyönyörű kilátás nyílik a városra és az egész folyóra.

    Másnap reggel a piacon kezdtünk. Nem gondoltunk, hogy ilyen nagy. Rengeteg árus és még több bámészkodó. Többnyire kézműves termékek, amiket én nagyon szeretek. Jó sok pénzt el tudtam volna szórni itt. De van a családban egy kincstárnok… Viszont sikerült kipróbálnom a „gyümölcsbőrt”. Hasonló, mint a mi birsalmasajtunk, azzal a különbséggel, hogy itt majdnem mindenféle gyümölcsből csinálják: eper, áfonya, sárgabarack, mangó, dinnye, alma, kiwi, szilva, őszibarack. Van, hogy kombinálják a gyömülcsöket és ezáltal úgy néznek ki, mint egy nagy pizza. Én egy sárgabarack-eper kombinációt próbáltam ki. Vettünk még helyi almabort (cider), házi kekszet egy idős nénitől és egy „vas pipit” emlékbe, na meg hogy legyen társa a „vas hangyánknak”, ami Ausztriából érkezett.

    Sárgabarackos-epres gyümölcsbőr

    Sárgabarackos-epres gyümölcsbőr

    A piac után meg szerettük volna nézni az 1836-ban épült Runnymede házat, ami szintén régi bútorokkal van berendezve és szép kertje van, de szombaton nincs nyitva, csak szólok. Ezután a kis kitérő után szó szerint rohantunk vissza a belvárosba, hogy elcsípjük a vezetett túrát a The Tench-ben, ami börtön volt. A hely csak vezetett túra keretében látogatható és szombaton csak két időpontban. Húha. Nagyon jó volt. Nem hiába mondogatom, hogy nem érdemes kihagyni a vezetett túrákat. Olyan információk hagzanak el, amit máshol nem igen lehet megtalálni, vagy csak átsiklanánk felette ha magunk járnánk be. A mi túravezetőGizink felettébb lelkes volt és a másfél órát úgy teleszórta érdekes dolgokkal, hogy közben alig vett levegőt. Alig bírtam jegyzetelni.

    Kezdetben csak pár barakkból állt és 640 rab befogadására volt képes. Aztán egyre több fegyenc érkezett Tasmániába és a börtönt folyamatosan bővíteni kellett. Végleges állapotában két hektáron terült el Hobart kellős közepén és 1200 rab befogadására volt alkalmas. A komplexumot magas fal vette körül. A rabokat innen hordták különböző munkákra, kőfejtésre, útak- és épületek építésére. A rossz magaviseletű rabokat egymás mellé beállították egy nagy „mókuskerékbe” és gabonát őröltettek velük. Az örlő henger 5 darab nagy hordóból állt, a hordók egyenként 2,5 méter átmérőjűek voltak. Egyszerre 25 rab tudta taposni. Volt olyan, akit több hétig is dolgoztattak itt ha “megérdemelte”.  Később, ahogy Hobart kezdett kiépülni ez a börtön komplexum a város szégyenfoltja lett, ezért elkezdték lebontani. Szerencsére valaki időben leállította a rombolást, ezzel megőrizve 1-2 történelmi épületet az utókornak. Sok minden megsemmisült, de a tárgyaló terem, néhány cella, kápolna, bitófa és a bíróságot a cellákkal összekötő föld alatti folyosó megmaradt és látogatható.

    Falmaradvány ami körülvette a börtönt. Jól látszik ,ilyen magas volt. Tetején üvegszilánkok voltak.

    Falmaradvány ami körülvette a börtönt. A fénykép tetején van a fal végső magassága.

    Taposómalom

    Taposómalom

    Jöjjön egy-két érdekes adalékanyag a „The Tench”-ről idegenvezetőGizi szájából. A raboknak minden vasárnap templomba kellett menni, függetlenül attól, hogy hívők voltak vagy sem. Ilyenkor összeláncolva több száz métert kellett gyalogolniuk a város utcáin a templomig. Útközben a láncok csörögtek, a rabok hangoskodtak, káromkodtak, inzultálták a nőket az utcán, köpdöstek. Egy idő után a városi polgároknak elegük lett és ennek hangot is adtak. Fizetünk azért, hogy templomba járhassunk és ennek ellenére ilyen csűrhével kell megosztanunk az istentiszteletet?! A nagy nyomás hatására 1830-ben elkezdték építeni egy ír születésű építész tervei alapján a kapolnát a fegyenceknek. Az építész egy kereszt alaprajzú kápolnát tervezett. A kereszt három szárnyában, szárnyanként 500-500 rab fért be. Így összesen 1500 rab tudott részt venni a misén. A kérés az volt, hogy a kápolna alatt is legyenek cellák. Az építész ezt úgy oldotta meg, hogy a pulpitustól indulva mindhárom szárny ülő részeit fokozatosan megemelte. A terem úgy nézett ki, mintha egy nagy rámpa lett volna lefektetve. A terem végén lévő padsorok már 5 méter magasan voltak a pulpitushoz képest, így 36 büntető cellát tudott kialakítani a „rámpa” alatt. Ide a különösen rossz magaviseletű rabokat zárták. A cellákban teljesen sötét volt. Semmi ágy vagy fapadló, csak a csupasz kövek. A berendezés két darab vödör volt. Az egyikben az ivóvíz volt, a másik a WC-zésre szolgált. Korom sötétben elég nehéz eldönteni, hogy melyik melyik? Ráadásul ahogy a rámpa eleje felé haladtunk annál alacsonyabbak voltak a cellák. A hosszuk megvolt vagy két méter, de a rámpa eleje alatti legelső cellák csak 70 cm magasak voltak és a fegyencek úgy nevezték maguk között, hogy „Dust Hole” – Por Lyuk. Ezekben, hogy gugolsz a WC vödröd fölé??!! 1847-ben be is falazták ezeket a kis cellákat az emberi méltóság megsértése címén.

    A börtönkomplexum teljes terjedelme. A piros körben a kereszt alakú kápolna.

    A börtönkomplexum teljes terjedelme. A piros körben a kereszt alapú kápolna.

    A kápolna belülről. A városi polgárok az óratoronynál mehettek be, míg a rabok azzal átellenes oldalon. A padok alatt a boltíves lyukak a cellák.

    A kápolna belülről. A városi polgárok az óratoronynál mehettek be, míg a rabok azzal átellenes oldalon. A padok alatt a boltíves lyukak a cellák.

    A kápolna egyik szárnya belülről.

    A kápolna egyik szárnya belülről. A jobb oldali részen meghagyták az eredeti barna-sárga falfestést.

    Az ülések alatti cellák. Hátul látszik a legalacsonyabb cella.

    Az ülések alatti cellák. Hátul látszik a legalacsonyabb cella.

    A kápolna bejáratánál a toronyban lévő óra Londonban készült 1828-ban és 20 évvel öregebb, mint a Big Ben. Hat ilyen órát kapott Tasmánia, ebből négy még mindig működik. Az itt lévő óra mechanikus, kézzel húzzák fel 6 naponta (a többi már elektromos). A sors fintora, hogy olyan jól sikerült az épület, hogy a városi polgárok irigykedni kezdtek a rabokra, hogy milyen szép „templomuk” van és követelték, hogy ők is oda járhassanak. Ki érti ezt? Korábban meg azt akarták, hogy a fegyencek ne járjanak az ő templomaikba…??!! Hogy is van ez? „A pénz beszél, a kutya ugat.” Kénytelenek voltak kialakítani egy bejáratot az óratorony épületében a polgároknak és az északi szárnyat teljesen átalakítani nekik. Ebben a szárnyban szép cédrusfa padok voltak, amiket 1-2 fontért ki lehetett bérelni egy évre, míg a keleti és nyugati szárnyban a rabok kemény fapadokra zsúfolódtak.

    Később aztán két szárnyat bírósággá alakítottak, a harmadik szárnyat pedig meghagyták kápolnának, amit egészen 1961-ig a rabok haszálhattak. A két bírósági terem alá föld alatti folyosót építettek a cellákhoz és a tárgyalásra ezen keresztül jöttek a rabok. A túra részeként mi is végigsétálhattunk a bíróságról a cellákig. Hátborzongató volt. Főleg mikor Gizi elmesélte, hogy a folyosó végén a felvezető lépcső előtti sziklalapok miért vannak kikopva. Az aznapi tárgyalásra váró rabokat már reggel 8-kor felsorakoztatták a föld alatti folyosóban. A tárgyalások egész nap délután négyig folytak és azoknak a raboknak akiknek délutáni időpontjuk volt végig ott kellett egy helyben állniuk. Télen  a hidegben teljesen elgémberedtek az fegyencek lábai. Mikor odaértek a lécsőhöz, az őrök megengedték nekik, hogy bemelegítsék a lábukat, nehogy összeessenek mikor fel kellett menniük a tárgyalóterembe. Szóval ettől kopott ki a kő. Szerencsére a kápolnában és a bírósági termekben is fennmaradtak a berendezések, eredeti falfestések és rab graffitik. Minden nagyon látványos a maga módján, hiszen mégiscsak egy kegyetlen börtönben járunk. A terem alatti cellákba is be lehet menni.

    Tench08  Tench09

    A bal oldali képen a föld alatti folyosó lejárata a tárgyaló teremből. A jobb oldali képen az egyik föld alatti cella.

    A kikoptatott föld alatti folyosó kőpadlója

    A kikoptatott föld alatti folyosó kőpadlója

    A celláktól átsétáltunk a bitófához. Ahol Gizi megkérdezte: tudjuk e, hogy miért van 13 tekerés az akasztókötélen? Öööö, izé… nem szoktunk akasztásra járni, honnan tudnánk. A 13-as csavart a 12 esküdt és a bíró szimbolizálja. Itt 32 akasztásos kivégzés volt 1852 és 1945 között. Minden akasztás reggel 8-kor zajlott, kivéve az utolsót. Ezt 1946-ban ugyanis reggel 6-kor hajtották végre. Az ok nagyon egyszerű. A II-dik világháború esztelen és véres öldöklésétől megcsömörlött embereknek elegük volt már a halálból, s fel akarták mentetni a rabot, akármit is követett el. Mivel az ügy túl nagy publicitást kapott az ítéletvégrehajtók szerették volna elkerülni a tüntető tömeget, ezért a szokásosnál korábbi akasztás mellett döntöttek.

    Az akasztási szabályok eltértek az amerikában szokásostól. Amerikában úgy volt, ha 10 percig lógott a kötélen az elítélt és utána még mindig életben volt, akkor szabadon távozhatott. Itt nem. Ha látták, hogy még mindig él a kötélen himbálódzó rab, akkor behívtak két másik rabot, akiknek bele kellett csipaszkodniuk az akasztott ember egy-egy lábába és lógniuk kellett rajta, hogy biztos legyen a halál. Ezek a behívott rabok akár lehettek a cellatársai, barátai is. Nem volt sétagalopp.

    Kívülről is körbejártuk az épületet, ahol a téglákban látni lehetett a rabok ujjlenyomatait. Bizarr volt. Volt még egy érdekesség az épületen kívül: a faragott homokkő téglák. Az egyik furcsaság a kövek mintázata volt. Erre is volt Gizinek magyarázata. „Kő-fejadag”-ja volt a raboknak. Azaz meg lett mondva, hogy napi hány követ kell kifaragniuk. Ezt egy-két rab úgy oldotta meg, hogy összelopdosta a többiektől kifaragott köveket. Ezért a rabok amolyan aláírás félét véstek a köveikbe, azaz mindegyik rabnak volt egy jellegzetes stílusú és irányú vésési mintája. A másik furcsaság az építési technikában volt. Erre egyenlőre nincs magyarázat, még keresik. Biztos mindenki tudja hogyan kell téglafalat rakni. Gyerekkorunkban mindenkinek volt otthon fából építőkockája és ha nem elcsúsztatva építettük a falat, akkor elég hamar összedőlt, ugye? Na, itt is elcsúsztatták a köveket, de vittek bele egy kis „díszítő elemet”. Kő, 3-4 kisebb és keskenyebb kőből létra minta, megint kő, aztán létra minta, kő, létra, kő létra és így tovább. Három feltevést említett Gizi, de egyik sem bizonyított. Első: valamiféle díszítés. Második: a létra a szabadulás lehetőségét szimbolizálta a raboknak. Harmadik: az építés vezető/tervező szabad kezet adott a raboknak, ezzel próbálta emberként kezelni őket és megadni nekik azt a lehetőséget, hogy ha rabok is, attól még az elméjük szabad lehet… Amúgy Ross városában a faragott hidat is ennek tudják be. Ott ugyanis a rabok maguk faraghatták azokat a szobrokat a hídra. Szabadon engedhették a fantáziájukat, és ha jól emlékszem ugyan az az építész vezette az ottani építkezést is. Hát röviden ennyit a nagy hobarti büntető központról.

    Fegyenc-ujjlenyomat a múltból

    Fegyenc-ujjlenyomat a múltból

    A kápolna hátsó része, ahol csak a rabok közlekedhettek ki-be

    A kápolna hátsó része, ahol csak a rabok közlekedhettek ki-be

    A faragott homokkő téglák. Ha türelmesen keresgélünk találhatunk hasonló mintázatú köveket. Na nem ezen a képen, hanem az egész homlokzaton. Nekünk sikerült. És jól látszanak kisebb kövekből alkotott "létra" minta is.

    A faragott homokkő téglák. Ha türelmesen keresgélünk találhatunk hasonló mintázatú köveket. Na nem ezen a képen, hanem az egész homlokzaton. Nekünk sikerült. És jól látszik a kisebb kövekből alkotott “létra” minta is.

    A nap zárásaként megnéztük a Hobart-tól 10 km-re délre lévő „Shot Tower”-t, ami a feladvány volt. Érkezett helyes megfejtés és utána Papi kifejtette bővebben a megoldást. Mi különben az elhelyezkedése és a neve alapján arra tippeltünk, hogy ez egy lőtorony, ami védelmi szerepet játszhatott a Hobarthoz felvezető folyótorkolatnál. Mondjuk azt nehéz lenne megmagyarázni, hogy mi vagy kik ellen kellett védekezni, hiszen itt nem voltak háborúk, felkelések, támadások… Ez a torony az egyetlen megmaradt kör keresztmetszetű ilyen torony a világon. Biztos forrásból tudom (magam számoltam meg), hogy pontosan 318 lépcsőn lehet feljutni a torony tetejébe. Nagyon szépen karban tartott homokkő épület.

    Itt volt az ideje, hogy most már a sziget nyugati része felé vegyük az irányt. Az éjszakát a Mt. Field Nemzeti Park kempingjében töltöttük, ami az erdő közepén egy patak mellett van. Reggel ez fogadott a kemping konyhájának mosogatójában:

    A felső képen a lefolyó felett az a bolhafing a skorpió. Tudom kicsinek tűnik, de attól még csípni tud. Sajnos nem tudjuk, hogy mérgező-e. Krisz?

    A felső képen a lefolyó felett az a bolhafing a skorpió. Tudom kicsinek tűnik, de attól még csípni tud. Sajnos nem tudjuk, hogy mérgező-e. Krisz?

    Miután Papi megmentette a szétázott, de még élő skorpiót, megreggeliztünk és elindultunk egyet túrázni. A Mt. Field Nemzeti Park Tasmánia legkedveltebb – és első Nemzeti Parkja. Három fő attrakciója van: a vízesések, a tavak és télen a síparadicsom, illetve a közelében lévő Styx Tall Tree Reserve, ami egyike azon helyeknek a földön, ahol a legmagasabbra nőnek a fák (92 m). Mi a kétórás körtúrát céloztuk meg, amivel 3 vízeséshez lehet eljutni: Russell Falls, Horseshoe Falls, Lady Barron Falls. Ezen a körön érdemes végigsétálni. Sajnos a Dobson tóhoz már nem volt időnk elzarándokolni, mert a nagy Gordon víztározót terveztük még be a mai napra. El is indultunk, de az elágazásnál egy Józsi állított meg, hogy sajnos a bozóttűz miatt a víztározó, ami innen még 45 km-re lenne, nem látogatható. Ugyanis a tűz már egy 70 km kerületű körben ég hetek óta. Viszont a Gordon tó (felduzzasztott víztározó tó) melletti Pedder tóig el lehet menni. Pár percig tanakodtunk, aztán úgy döntöttünk, hogy megnézzük. Biztonsági okokból Józsi felírta a rendszámunkat és elkérte a mobilszámunkat arra az esetre ha fordulna a szél és a tűz elindulna abba az irányba. Ez a víztározó kb 45 km földúton. Nem éri meg a zötykölődést, nem nagy durranás. Ezzel meg is csúsztunk és nem értünk el Queenstown-ba. A bejegyzés is elnyúlt.

    Russell vízesés alulról

    Russell vízesés alulról

    és felülről

    és felülről

    Lópatkó vízesés

    Lópatkó vízesés

    Lady Barron vízesés

    Lady Barron vízesés

    Előzetes a negyedik részből: az innen kimaradt Gordon folyó és Tasmánia legmagasabb vízesése, aztán ősi gleccser maradvány felkeresése, majd a világörökség részét képező Cradle Mountain-i hegymászás és kanyonozás.

    A harmadik rész képei innen is elérhetőek.

    Kata


  7. Állati hétvége

    április 26, 2016 by kata_papi

    Szerencsések vagyunk, mert most is egy hosszú hétvégét tudhatunk magunk mögött. Hétfőn munkaszüneti napunk volt (ANZAC Day). Sajnos a hosszú hétvégék hátráltatják a Tasmán beszámolót, pedig épp ellenkezőleg kellene működnie… Három nap otthon, biztos lesz idő befejezni a harmadik részt. De nem így alakult, mert nem vagyunk otthon. A kettőnél több nap mindig adja magát valami kimozdulásra. Így történt ez most is. Ráadásul gyönyörű őszi időnk van. Vénasszonyok nyara. Vétek bent ücsörögni.

    A Húsvéti kirándulás óta nem volt időnk kiglancolni Dömét. Nagyon retkes, elhihetitek nekem és mivel szombaton ideális volt az együttállás –”Fodrász” Tamásék ráértek, jó volt az idő, Döme retkes – ezért leugrottunk a Deep Creek parkba. Mi már nem is számoljuk, hogy hányszor jártunk ott, de Tamásék még nem voltak a terepjárós szakaszokon. Hatodmagunkkal és két terepjáróval felkerekedtünk egy piknikre. A Blowhole Beach-hez mentünk le először. Onnan lesétáltunk a tengerpartra. A gyerekek „vad” dinnyét gyűjtögettek, aztán elsétáltunk az érdekes lukacsos, néhol penge éles sziklákhoz, amire a fiatalság többször felmászott (na jó, a végén már mindenki a sziklák tetején csücsült). Érdekes lukak erodálódtak a sziklába, olyan, mintha létra fokok lennének. Adja magát. Lépkedni kell egyik lukból a másikba és már fent is van az ember. A nap sütött, az öböl vize türkizkékben pompázott. Ennél szebb helyet keresve se találtunk volna a piknikhez. Ráadásul most valami oknál fogva nem voltak legyek. Ritka pillanatok egyike. Visszasétáltunk az autókhoz, elővettük az elemózsiát, plédeket és a domb oldalon, mesés rálátással az öbölre leheveredtünk kajálni. Ekkor Tamás felkiálltott: delfinek! Ott!

    Ééééés tényleg! Nyolc delfin csapatban úszva „vadászott”, azaz ők is épp ebédeltek. Nagyon aranyosak voltak. Ide-oda cikáztak. Néha lebuktak. Majd óramű pontossággal egyszerre emelkedett ki mind a 8 hátuszony. Ültünk a pléden, tömtük a majmot és bámultuk a delfineket. Itt mi még sose láttunk delfint. Most meg egyből egy egész csapat produkálta magát?! Pukkadásig ettük magunkat. Tamásék nagyon finom paradicsomos-bazsalikomos csirkemellett hoztak. Amióta Móni főzött nekünk bazsalikomos kaját, én azóta ölni tudnék a bazsalikomért. Imádom. Otthon azt se tudtam, hogy létezik ilyen fűszer. Itt meg ha tehetem, már főzőm is a bazsalikomos, fenyőmagos, fokhagymás tésztát ( pesto). Függő lettem. Elég csak az illatát megéreznem és Pavlovi kutya leszek.

    DeepCreek1     DeepCreek2   DeepCreek3

    Kukucs…

    Ildi és én a Blowhole Beach-en

    Ildi és én a Blowhole Beach-en

    Tamás és Papi, sajnos a képen nem látszik, de kettőjük között lent az öbölben voltak a delfinek

    Tamás és Papi, sajnos a képen nem látszik, de kettőjük között lent az öbölben voltak a delfinek

    Miután kibámészkodtuk és degeszre ettük magunkat visszapakoltunk a kocsikba. Ekkor ismét olyat láttunk itt, mint még eddig soha. A hegyoldalban egy nagy csapat kenguru kezdett vad ugrándozásba felénk, mintha menekültek volna valami elől. Félelmetes volt. Nagyon sokan voltak. Tamás el is kiabálta magát: Jé, olyan mint a Jurassic Park című filmben, gyertek rohanjunk mi is. Meg van ugye az a jelenet, mikor már elszabadult a pokol. A főhős (Sam Neill) kint kóborol a két gyerekkel. Majd dobogó zajt hallanak és megláttják, ahogy rohan feléjük egy csapat Gallimimus dinoszaurusz. Ez egy strucc testalkatú, kenguru farkú, két kis csökevényes karú veszélytelen dínó. A szereplők üvöltözve szaladnak a megriadt rajjal. Teljesen Jurassic Park érzésünk volt. A kenguruk pont akkor értek át a szemközti dombról a völgyön keresztül, mikor mi már kocsiban ültünk és a két autó kaptatott fel a meredek úton. Tömegével ugráltak át a kocsi előtt. Hihetetlen látvány volt. Mintha Ausztrália összes kenguruja itt lenne a parkban. Eddig mi csak pár kangát láttunk itt hüsölni a bokrok alatt. Ilyen aktív, csapatos megmozdulást még soha.

    Mozgó kocsiból nem a legjobb minőségű a kép, de talán látszanak a kangák

    Mozgó kocsiból nem a legjobb minőségű a kép, de talán látszanak a kangák

    Innen átautóztunk a Boat Harbor Beach-re, ami szintén csak terepjáróval közelíthető meg. Itt is rengeteg kenguru legelészett. Elég bátrak voltak. Egészen közel engedtek magukhoz. Tamás, Vilmos és Lili le is tesztelték. Kengurunak álcázva magukat elkezdtek odaugrálni a csordához. Majdnem sikerült átverniük őket… :)) Lejjebb az ösvényen a padhoz közel pedig Vilmos vett észre egy echidna sünit. De mire zajos társaságunk odaért beszaladt egy sűrű bokorba és az istenért nem akart előbújni. Ritka az, amikor ennyiféle állatot lehet látni a parkban.

    Kenguruk megtévesztése. Ugrálás 10 pont, külső hasonlóság 2,9 pont

    Kenguruk megtévesztése. Ugrálás 10 pont, külső hasonlóság 2,9 pont :)

    Árnyak...

    Árnyak…

    Elég későre járt már, ezért a harmadik kitérőt elhalasztottuk egy másik alkalomra. Tamás felajánlotta, hogy ha nem sietünk haza, akkor ugorjunk be hozzájuk vacsira, további kis dumálásra és egy „birkanyírásra”. Tamás ugyanis fodrász. Kapva kaptunk az alkalmon, mivel valami dili miatt újra elkezdtem növeszteni a hajam. Igencsak rám fért már egy igazítás. A festésről nem is beszélve. Amíg rövid volt a hajam, Papi nyírta és festette. De most, hogy növesztem nagyon úgy néz ki, hogy Tamás kuncsaftja leszek. Papi fellélegezhet. Úgyis mindig nyafogott, mikor 5-6 hetente nyírnia kellett. Én vagy bealudtam az egész vágást vagy bedrogoztak, mert tuti nem láttam, hogy bármiféle titkos szert tett volna a fejemre, de úgy megnyírt és beszárított, hogy még kedd reggel (3 éjszaka után) is ugyan úgy állt a hajam. Ha már olló volt Tamás kezében lecsapta Papi haját is. Hát igen. Van némi különbség az én nyírási technikám és Tamásé között… (nem az én javamra, csak szólok). Fél éjfélre értünk haza.

    A vasárnap is az állatok jegyében telt. Tőlünk nem messze, lent délen a tengerparton homokszobor kiállítás volt. Úgy terveztük, hogy Móniékkal együtt nézzük meg, de aztán nekik közbejött valami, így csak mi ketten mentünk. Sose láttunk még ilyet. Volt belépő, de nem lehúzós. Ráadásul az állatkertnek ment a gyűjtés. A szobrok témája: egy nap az állatkertben. A kilenc fős szobrász csapat 18 napon keresztül „faragta” a szobrokat 270 tonna speciális homokból. Tizenkét szoborcsoport készült, de egyik-másiknál több állat is szerepel. Nekünk nagyon tetszett. A művészek minden részletre odafigyeltek.

    Homokszobrok1Homokszobrok2

    Méretaránnyal

    Méretaránnyal

    A szervezők pedig gondoltak a gyerekekre is. Rengeteg dolgot lehetett csinálni. Volt arcfestés, homokszobrozás, álarckészítés, színes homok kézművesség (üvegcsébe rétegezni, vagy ragacsos papírra képet kiszórni). Volt egy óriási homokozó is a kisebbeknek. Gyerekeseknek jó pár órás elfoglaltság. Ráadásul mindjárt ott van a tengerpart is, lehet egy jót csatangolni, pancsolni, elnyalni egy fagyit vagy szürcsölni egy kapucsínót. Főleg, hogy az idő is gyönyörű még. Aki eddig nem volt, az még megteheti, mert május egyig lesznek ott a szobrok. Hazafele beugrottunk Móniékhoz. Amióta ők is heti 5 napban (inkább 6 napban) dolgoznak alig találkozunk velük. Vasárnap is éjfélre értünk haza. A hétfő pedig azzal telt, hogy próbáltuk magunkat összekaparni. Na ezek után, most már arccal a Tasmán beszámoló felé fordulok…

    Kata


  8. Tasmánia – második rész

    március 23, 2016 by kata_papi

    Mielőtt elkanyarodtunk volna a partoktól a rossz idő miatt, egy kis kitérővel megnéztük Swansea alatt a “tüskés” hidat (Spiky Bridge). Megér egy öt perces megállást, mert ilyet nem minden nap lát az ember. A hidat 1843-ban fegyencek építették. Csak találgatások vannak, hogy miért tüskés. Senki sem tudja a valódi okát. Az egyik variáció szerint a tüskék azt a célt szolgálták, hogy megakadályozzák a hídon átkelő tehenek leesését. A másik elmélet, az hogy a fegyencek csendesen lázadoztak a sorsuk ellen és függőlegesen tettek le egy-két követ. Hivatalosan egyik elmélet sem bizonyított. Így mindenkinek a fantáziájára van bízva, hogy miért is tüskés a híd. Innen a szárazföldről még ellátni a Freycinet-félszigetre. Egyik szemünk mindig a félsziget irányába kémlelt, hátha megcsillan a nap sugara és akkor adtunk volna még egy esélyt a Borospohár Öbölnek. De az egész hegyvonulat vastag felhőbe burkolódzott. Célba vettük Ross városkát. Amint hátat fordítottunk a tengernek és beautóztunk 40-50 km-t a szigeten szikrázó napsütés kísért végig. Ezek szerint valaki nagyon nem szeretné, hogy teljes pompájában lássuk a keleti partot…

    Tüskés Híd (Spiky Bridge)

    Tüskés Híd (Spiky Bridge)

    Ross egy nagyon szép, nyugodt kisváros, telis-tele régi, György-korabeli épületekkel, amik szépen fel vannak újítva. Fél napot simán el lehet bóklászni. Mi a híres híd miatt álltunk meg, de aztán jó pár órát sikerült eltöltenünk itt. Ezt a hidat is fegyencek építették 1836-ban. Ausztrália harmadik legöregebb és talán az egyik legszebb hídja. A híd homokkőből épült és az oldalát 186 gyönyörű kőfaragás díszíti. Különböző állatok, növények és Kelta istenek, amiket a fegyencek faragtak. Tényleg mesébe illő volt. A B31-es úton haladtunk tovább dél felé Richmond városába. Keresztül mentünk Oatlands-on, amiről semmit nem tudtunk, de szerencsére megláttunk egy információs táblát, amin a Callington-i szélmalomról írnak. Így egy órácskára elkanyarodtunk a malomhoz. Itt van ugyanis Ausztrália egyetlen György-korabeli működő szélmalma, ami 1837-ben épült. Ma is ugyanúgy őrli a lisztet, mint 180 évvel ezelőtt. Weboldalukon van egy bolt lista, ahol vásárolhatunk a lisztből, vagy rendelhetünk online is. Maga a város hasonlít kicsit Ross városára, sok a régi épület. Hangulatos.

    Ross Híd (Ross Bridge)

    Ross Híd (Ross Bridge)

    RossBridge2

         CallingtonMill1             CallingtonMill2

    Végül megérkeztünk Richmond városába, amit úgy hírdetnek, hogy Ausztrália legjobban fennmaradt György-korabeli városa. A sok más történelmi épület mellett itt van ugyanis a kontinens legöregebb hídja, ami a mai napig használatban van. Nincs új a nap alatt, hiszen ezt is a fegyencek építették 1823-ban 17 hónap alatt. 1825-ben adták át, 10 évvel megelőzve minden ehhez hasonló építményt Ausztráliában. A híd hepe-hupás külleme a hozzáértő szakemberek és szerszámok hiányából adódik, illetve abból, hogy az áradások miatt a pillérek az építés során kicsit megsüllyedtek. De ettől olyan szép és különleges. Na és akkor itt véget is ért a sok György-korabeli látnivaló. Amúgy nem vagyok benne biztos, hogy a magyarban használjuk-e ezt a “György-korabeli” stílust. Lehet hogy rosszul fordítottam le… (Georgian), olyan furcsán hangzik. Ha esetleg valaki tudd jobb fordítást erre, szóljon és kijavítom.

    Ausztrália legöregebb hídja, 1823.

    Ausztrália legöregebb hídja, 1823.

    Miután kipipáltuk Richmond-ot is, gyors átpörgettük fejben a további útitervet, mert innen Hobart csak egy köpés (25 km) és ekkor még csak csütörtök volt. Hobart-ba úgy szerettünk volna megérkezni, hogy szombat legyen, mert szombatonként van a híres Salamanca piac, amit szerettünk volna megnézni. Mivel nem igazán akartunk szombatig Hobartban lötyögni, ezért nekivágtunk a Tasmán-félsziget felfedezésének, hiszen igencsak hosszú listánk volt, hogy mit is szeretnénk megnézni. Épp hogy csak elértük a félsziget elejét, az eső újra rázendített. Annyira zuhogott, hogy Papi többször azt fontolgatta, hogy félreáll, mert nulla volt a látótávolság. És csak esett, és esett, és esett három napon keresztül. Vágni lehetett a vízfüggönyt. Már ott tartottunk, hogy fejben kezdtünk összeszegelni egy Noé-bárkát… Úgy voltunk vele, hogy itt, ha fizetnének se nyitunk sátrat. Valamiféle kabin kellene. De szinte minden megfizethető kabin foglalt volt. Végül a Port Arthur-i kempingnek voltak olyan szobái, amiket 8 fős csoportok vehetnek ki. Szerencsére két embernek is kiadták. Így befoglaltunk 3 éjszakát itt és abban bizakodtunk (amit akkor még nem tudtunk), hogy a három nap alatt csak lesz kirándulásra alkalmas idő. A szobában 4 darab emeletes ágy volt és semmi más. Tisztára Zánka úttörő tábor hangulatunk volt. Nem sok hiányzott, hogy rázendítsünk a “Mint a mókus”-ra. Zuhany és budi a kemping közös helyiségében volt. Amúgy korrekt volt a szállás, olcsó és tiszta. Ennél több nem igazán kell. Kajálásra a kemping profin felszerelt konyháját használtuk, ahol még pöpec fatüzelésű kemence is volt.

    ... vízözön ...

    … vízözön … (bal alsó kép: a szobánk bejárata; jobb felső kép: egy nap alatt ennyi esett)

    Másnap a mosodában kezdtünk, mivel továbbra is pocsék volt az idő. Rajtunk kívűl egy idős pár és két idős barátnő mosogatta a szennyesét. Na a két Gizinek nagyon beszélhetnéke volt és mindenkit megkérdezett, hogy a tegnapi nagy felhőszakadás kit, hol ért. És téged hol? És téged hol? Mi épp elértünk a kempingbe, de rezgett a léc – mondtuk. Az idős házaspár azt mondta, hogy ők már itt voltak szerencsére. Na és akkor a két Gizik egyike belekezdett: akkora nagy zuhi volt, hogy semmit nem láttunk. Teljesen megállt a forgalom. Esteledett. Így mi is félrehúzódtunk, hogy megvárjuk, míg eláll. De nem állt el, és az út mellett a kocsiban kellett aludnunk. Tény, tényleg nagy eső volt. Jobbra-balra patakok folytak át az úton. Volt úgy, hogy az út fele víz alatt volt. Amikor megérkeztünk a kempingbe és átvettük a Mókus-örs szobakulcsát, nem tudtunk kiszállni az autóból és elrohanni az ajtóig, ami 4-5 méterre volt. Csak ültünk és vártuk, hogy csendesedjen.

    Mosás után elmentünk, hogy megkérdezzük/befoglaljuk a motorcsónakos túrát. Van egy cég, aki arra specializálódott, hogy extrém csónakos túrát csinál három helyen Tasmániában. A Tasmán-félszigeten, a Bruny-szigeten és Hobartban. Rengeteg turizmus díjat gyűjtöttek be, 2006-tól 2014-ig minden évben elhoztak 1-1 díjat. Ez a Pennicott Wilderness Journeys:  https://www.pennicottjourneys.com.au/  A három túra közül mi a Tasmán és a Brunny közt vaciláltunk. Nem tudtunk dönteni. Mindekettő érintett olyan dolgokat, amikre nagyon kíváncsiak voltunk. Mindkét túrán látni lehet a 160 millió éves 200-300 méter magas júra kori dolorit sziklafalakat, amik a világ legmagasabb tengerparti sziklafalai közt vannak jegyezve. Továbbá mindkét túra érint egy fóka kolóniát és számos barlangot. Eddig ugyanaz. De csak ebben a három látnivalóban azonos. A Tasmán túrán látható még: Cape Pillar (Szikla Oszlopok), Candlestick (Gyertyatartó), Totem Pole (Totem oszlop), Cathedral Rock (Katedrális Szikla), a Tasmán-szigetnél lévő Sydney-Hobart vitrorlás verseny fordulópontja, Isle of Dead (Holtak-szigete), Tasman Arch (Tasmán Boltív), Devil’s Kitchen (Ördög Konyhája), Blowhole (Vízköpő). A Bruny túrán: Breathing Rock (Lélegző Szikla) és a The Monument. Sajnos az ára miatt mindkettő nem fért bele a költségvetésbe. Végül a Tasman mellett döntöttünk, mert ott valamivel több az érdekes geológiai/természeti képződmény. Főleg a Totem Oszlop miatt esett a döntés erre az útvonalra. Ez egy 65 méter magas, 4 méter átmérőjű “fogpiszkáló” szikla, amit először 1968-ban másztak meg sziklamászók. Azóta majdnem minden sziklamászó bakancslistáján szerepel ez a hely. Nem kell megijedni, mi nem megmászni, csak látni szerettük volna.

    Pénteken bementünk a motorcsónakos kukszliba, hogy befoglaljuk az utat. Mivel az idő elég rossz volt, így vasárnapra tettük a foglalást… hááátha addigra kitisztul. Itt szeretném felhívni a figyelmét azoknak, akik szintén szeretnék kipróbálni ezt a túrát, hogy ami a prospektusban fel van sorolva látnivaló, annak csak a fele fog megvalósulni a három órás motorcsónakázás alatt. Az esetek 99,9%-ban mindig csak a felét csinálják meg. Attól függően, hogy merről fúj a szél vagy a lista első fele, vagy a másik fele képezi a túrát. Egyben sose megy le a teljes. IGEN??!! És ez hova van leírva? Mert a prospektusban csak annyi van, hogy az aznapi szél dönti el, hogy melyik irányba indulnak. Illetve ők választják ki a legvédettebb és legkényelmesebb helyeket. Arról egy szó sem esik, hogy lista első és második fele. Úgy gondoltam, hogy ez azt jelenti ha szelesebb az idő, akkor nem mennek olyan közel a sziklákhoz, meg ilyesmi. De nem így van. Ez lefordítva a mi esetünkre úgy nézett ki, hogy a Tasman-szigeten túlra nem is mentünk. Így az összes fent extraként felsorolt látnivalók, amik e túra mellett voksoltak, mind elmaradtak. De ez a befizetéskor nem derült ki. Csak vasárnap az indulás előtt fél órával.

    Az elkövetkező három nap úgy zajlott, hogy autóval próbáltuk bejárni a félszigetet, mivel hol esett, hol nem. Amikor elállt, akkor kiugrottunk fél-egy órára és gyorsan megnéztük, amit érdemes megnézni. Volt olyan hely, ahova háromszor is elautóztunk, hogy hátha sikerül egy kis napos időszakot elcsípni. A fent felsorolt képződmények mindegyike a szárazföldről is megnézhető. Igaz egyik másikért 4-5 órát kell gyalogolni (de megéri!) A Tasmán Nemzeti Park nagyon szép!

    Tasmán Nemzeti Park

    Tasmán Nemzeti Park

    A lejárólapozott tengerparthoz (Tessellated Pavement) összesen háromszor zarándokoltunk el, hogy szép napsütésben csodálhassuk meg. Egyszer sem jött össze. A képeket visszanézve, olyan, mintha világvége hangulat lenne. Ennek ellenére nagyon érdekes képződmény. Kb 60-160 millió évvel ezelőtt az agyagos homokkövet érdekes négyzethálós törésvonalak szabdalták fel. Ezen törésvonalak mentén beindult az erózió, ami kialakította a “csempe” alakzatokat. A dagály által hozott sós vízben lévő sókristályok a ludasak. Két forma figyelhető meg. A cipó/vekni vagy a serpenyő/tepsi forma. A vízhez közeli részeken a vekni forma a jellemző. Ezek a területek többet vannak víz alatt , így a sókristályok nem rombolnak annyira. Míg a szárazföldhöz közeli részeken a párolgás miatt a sókristályok jobban koptatják/töredezik a kőzetfeszínt. Igazán különleges természeti képződmény. A profi fotósok előszeretettel fényképezik különböző időszakokban (hajnalban, naplementekor, viharos időben…).

    TessellatedPavement2TessellatedPavement4TessellatedPavement3

    Valami ilyesmit kellett volna látnunk... (internetről leszedett képek)

    Valami ilyesmit kellett volna látnunk… (internetről leszedett képek)

    A Tasmán-félsziget partja nagyon szabdalt, amit a tengeri hullámok eróziója alakít napról-napra. A tudósok úgy gondolják, hogy a félsziget ezen szakaszát, ahol a Vízköpő (Blowhole), Tasmán Boltív (Tasman Arch) és az Ördög Konyhája (Devil’s Kitchen) van hasonló erőhatás éri, mint Skócia partjait, ahol közel 32 tonna nyomás jut egy négyzetméternyi sziklafelületre az odacsapódó hullámok által. Az előbb említett három eróziós képződmény mind tengeri barlangként kezdte a pályafutását. Majd a barlang mennyezete az idők során beszakadt és attól függően, hogy milyen mértékű volt a beszakadás, kialakultak ezek az érdekes látnivalók. A Tasmán Boltívet kialakító barlang hátulja szakadt be, így egy hidat/boltívet hagyott maga után. A Vízköpő a Tasmán boltívnél sokkal alacsonyabb tengeri barlang része. Ebben az esetben a barlang leges-leghátsó része omlott be. Egy hosszú, lapos, keskeny összeköttetést hagyva a tengerrel. Ahol, ha megfelelően viharos a tenger és jó szögben érkeznek a hullámok, akkor hihetetlen robajjal préselődik be a víz a “csövön” és prüszkölve/dübörögve tör fel a lukon. Az Ördög Konyhája meg az az állapot, amikor egy nagyon magas sziklafalon barlangot váj a víz. Majd a barlang mennyezete a barlang teljes hosszán beszakad, egy keskeny hasadékot létrehozva. Szűk, meredek sziklahasadék, aminek az alját is alig látni, olyan, mint a pokol feneketlen katlanja. Tuti, hogy ott kotyvaszt valahol lent az ördög felesége. Végül  ellátogattunk a nevezetes tengeri barlanghoz (Remarkable Cave) is, ami nem is igazán barlang, mert már ennek is beszakadt a hátsó része. A lépcsősor levisz a beszakadt részhez, ahonnan keresztül látni a “barlangon” egészen a tengerig. Az információs tábla szerint innen nézve a tenger felöli bejárata a barlangnak pont olyan formájú, mint Tasmánia-szigete. Jé, tényleg. Mókás emberek nagy kavicsokat tettek fel a sziklafal peremére. Szívesen lemásztam volna a pallóról, hogy elsétáljak a barlang szájáig, de Papi nem engedte. Jelenleg a hátsó rész, ahol a platform van száraz részen áll, de szerintem ha igazán nagy vihar van, akkor biztos megállíthatatlanul ömlik befele a víz ide. Jó lenne elcsípni egyszer egy ilyen állapotot is.

    Vízköpő (Blow Hole)

    Vízköpő (Blow Hole)

    Tasmán Boltív (Tasman Arch)

    Tasmán Boltív (Tasman Arch)

    útban a tengeri barlanghoz

    útban a tengeri barlanghoz

    Tengeri Barlang (Remarkable Cave)

    Tengeri Barlang (Remarkable Cave)

    Nekivágtunk, hogy felfedezzük a Világörökség részét képező Port Arthur sötét oldalát. Port Arthur Ausztrália legjelentősebb fegyenctelepe volt. Ide szállították a különösen veszélyes és visszaeső rabokat. A Tasmán-félsziget jó választásnak bizonyult. Víz veszi körbe. Egyetlen összeköttetése a szárazfölddel a 30 méter széles Eaglehawk Neck nevű keskeny földnyelv. Ahol kerítés, csapdák és félig kiéheztetett kutyák őrizték a területet. A félsziget körüli vizekről pedig azt híresztelték, hogy hemzseg a cápáktól. Így Port Arthurt úgy tartották számon, hogy a hely, ahonnan lehetetlen megszökni (hasonló hírnevű, mint a későbbi Alcatraz szigete Amerikában). A telep 1830-ban kezdte működését, mint fakitermelő telep, ahol a fegyencekkel végeztették a fakivágásokat. 1840 körül már közel 2000 elítélt, katona és civil személyzett élt Port Arthurban. Később nemcsak fakivágásokra használták az ingyen munkaerőt. Téglákat, faragott homokköveket, hajókat, bútorokat és ruhákat állítottak elő a rabok. 1877-ben zárt be véglegesen és az épületeket a bozóttüzek rombolták le. Minden egyes információs brossúra, weboldal említést tesz egy tragikus eseményről, ami 1996. április 28-án vasárnap történt. Nem is olyan régen. Egy “elborult” elméjű fegyveres bement és lelőtt 35 embert, 20-at pedig megsebesített mielőtt elkapták. Ez a mészárlás vezetett ahhoz, hogy Ausztráliában megszigorították a magánszemélyek fegyverhez jutási jogát. A fiatal tettes jelenleg 35-szörös életfogytiglani plusz 1035 év “WITHOUT PAROLE”, azaz feltételes szabadlábra helyezés nélküli büntetését tölti a hobarti börtönben.

    A látnivalók nagy része szabadtéri, ezért a kalap, naptej, esernyő, széldzseki és kényelmes cípő elengedhetetlen. A belépő tartalmaz egy 40 perces vezetett túrát és egy 20 perces hajóútat is az öbölben, így lehetőség nyílik vízről is megcsodálni a még fennmaradt épületeket. Mivel elég nagy területen helyezkedik el, ezért ha nem sikerül egy nap alatt bejárni, akkor kifele menet meg lehet hosszabbítani a belépőt még egy napra, ami ingyenes. Vannak olyan belépők is amik kicsit drágábbak, de ezek tartalmazzák a halottak szigetére (The Isle of the Dead) és a gyerekek börtönébe (Point Puer Boy’s Prison) a vezetett túrát. A gyerek elítélteket különválasztották a felnőtt férfiaktól, hogy megóvják őket a további “romlástól”. A legtöbb gyerek 14-17 év közötti volt, a legfiatalabb elítélt pedig 9 éves. Továbbá van éjszakai szellem túra is. Mi bő fél napot bóklásztunk a területen és igyekeztünk a térképen feltüntetett összes épületet felkeresni. A hely félelmetes, kegyetlen és nyomasztó. Az élet nem sétagalopp volt itt.

    Az egyik “legszebb” és legismertebb épület (minden brossúrán tuti szerepel), a homokkőből épült nagy fegyház épülete. Kezdetben a rabok fakunyhókban laktak. Egy idő után annyi fegyencet szállítottak ide, hogy a fakunyhók nem bizonyultak elegendőnek. Ezért a malom és magtár épületét fegyházzá alakították. Az alsó két emeleten 136 egyszemélyes cellát/lukat alakítottak ki a különösen veszélyes rabok számára. A felsőbb emeleteken a jobb magaviseletű rabokat tartották. Érdekes még az “elkülönített” rabok épülete, ahol napi 23 órában teljes izolációban tartották bezárva a foglyokat. Semmi külső zaj/inger nem érhette őket. A napi egy órás séta alkalmával is csukját kellett viselniük a fejükön. A templom maradványa is impozáns. Fénykorában 1100 rab befogadására volt képes. A raboknak minden vasárnap templomba kellett járni. Nem volt kibúvó. Ha hívő volt, ha nem, mennie kellett.

    Port Arthur fegyenctelep

    Port Arthur fegyenctelep

    Port Arthur fegyenctelep, akkorák voltak a cellák

    Port Arthur fegyenctelep, akkorák voltak a cellák

    Port Arthur fegyenctelep, a templom

    Port Arthur fegyenctelep, a templom

    Port Arthur a vízről nézve

    Port Arthur a vízről nézve

    Aki arra jár ne hagyja ki az őrtorony feletti dombon elhelyezett jelző oszlop (Semaphore Signal Post) felkeresését. Felettébb érdekes szerkezet. Hogyan folyt a kommunikáció a börtöntelep és Hobart között? Hol volt akkor még a telegráf? Az első telegráf állomás 1854-ben kezdett üzemelni Viktória államban. Aztán fokozatosan húzták ki a kábelt a nagyobb városokba. Tasmániába 1857-ben ért el. A telegráf kiépítése előtt jelzőoszlop rendszert építettek ki Tasmániában. Egy fokkal jobb, mint az indiánok füstjelei… Kezdetben három karú, később hat karú oszlopokat használtak. Jól látható helyre, dombra, fák tetjére építették. Minden egyes jelzőoszlopot külön-külön 6-10 személyből álló csapat kezelte. A három karú jelzőoszlopok 666 különböző szó, betű, kód elküldésére, míg a 6 karú oszlop 999 999 lehetséges beállításra volt alkalmas. Port Arthur és Hobart között 1836-tól 1877-ig működtek ezek a jelzőoszlopok. Egy 20 szavas üzenet Hobartból 15 perc alatt ért el Port Arthurba. A rendszernek két ellensége volt: a rossz idő és az éjszaka. Bár az utóbbit igyekeztek a karokra aggatott lámpákkal kiküszöbölni. A természeti csodákon kívűl mindig is előszerettel kerestük fel az olyan helyeket, amiket leleményes emberek alkottak.

    Port Arthurtól észak-nyugatra a félsziget másik csücskében felkerestük a másik fegyenctelepet, ami egy szénbánya mellé épült. Itt talán még szélsőségesebb bánásmódban részesültek a rabok. Ráadásul a szénbányászat még nehezebb munka volt, mint a fakivágás vagy a téglagyártás.

    jelző oszlop

    jelző oszlop

    Vasárnap reggel. Papi már nagyon várta ezt a napot. Motorcsónakos túra. Rövid ismertető a túraszervező cég irodájában, majd kiosztották a speciális piros szél-víz-eső kabátokat. Ajánlatos előre befoglalni, mert ha az időjárás engedi mindig tele vannak. Most is ritka pocsék időnk volt, de azért nem annyira, hogy lefújják a túrát. Esett az eső, de ennek ellenére két hajónyi ember akart kimenni a háborgó tengerre (egy csónak 40 fős), ez barátok közt is 80 ember egy túrán. Egy nap két túra indul, délelőtt és délután. Ez már napi 160 ember. Heti hét napban üzemel. Szóval napi 160 itt, 160 a Bruny-szigeten és 72 Hobartnál, mert itt kisebbek a hajók, ami durván 400 ember naponta, ha minden összejön. Felszorozva a nem csekély jegyárral -elárulom, 125 dollár volt -… phúúúú. Szép összeg, lehet matekozni! :) Gondolom a téli szezon nem ennyire pörgös.

    Két csoportot alkottunk és lesétáltunk csónakokhoz. Olyan szerencsénk volt, hogy az első hajó megtelte után csak ketten álltak előttünk. Beszállásnál elmondták, hogy aki nagyon nem bírja a hullámzást, az üljön a csónak hátuljába, mert az a legjobb. Középen olyan amilyen. De legelől a legdurvább. Rosszabb, mint a legvadabb hullámvasút. Ők mondták, nem én. Ráadásul a becsapódó víz is az elöl ülőket kapja telibe. Ez már nem osztott, nem szorzott nekünk, hiszen harmadik napja esett. Ritka volt az a pillanat mikor szárazak voltunk. Szokás szerint leküldtünk egy rókázás elleni bogyót, ártani nem árt. Beszállás. Az előttünk lévő két ember becsokizott és szerencsére nem akartak a legelső sorba ülni. A sorokba négy ember ült, kivéve az első sort, ami csak két személyes. Király! Micsoda szerencse. Mi a legelső sorba szerettünk volna ülni. A hullámvasúton is addig tessékeljük magunk elé az embereket, amíg az első helyre nem tudunk ülni. Amúgy szerintünk a legutolsó sor is nagyon jó, ezért mindig legalább két kört megyünk. A túra, annak ellenére, hogy nem ment el a Totem Oszlopig nagyon szép volt. Megéri az árát. Még pár delfin is tiszteletét tette útközben. A Nap igazán kisüthetett volna egy kicsit, de nem tette. Így az összes képünk komor, felhős lett. Annak ellenére, hogy az idő viharos volt, nem volt durva a hajóút. Féltem a rókától, mert ciki lett volna ha kidobom, de semmi ilyen kényszer nem jött. Pár perc erejéig kimentünk a védett helyről a nyílt részre. Ott igencsak dobálta a ladikot a hullám. Olyan magas hullámhegyek voltak, hogy amikor mi is és a másik csónak is hullámvölgyben volt nem láttuk egymást. Na ha itt kellett volna 3 órát hánykolódni, biztos kidobtam volna a taccsot. A személyzet jó fej volt. Indulás előtt még gyömbértablettát is osztogattak, olyan címszóval, hogy ez megnyugtatja a gyomrot.

    SpeedBoatTrip3SpeedBoatTrip2SpeedBoatTrip1

    Utolsó napunk a Tasmán Nemzeti Parkban. Kisütött a Nap. Miért is ne az utolsó napon. Nézzük a jó oldalát. Mára volt betervezve a 4 órás Cape Hauy gyalogtúra, ami elvisz a Totem Oszlophoz és a Gyertyatartóhoz. Legalább nem kell megint esőben gyalogolni. Gyönyörű napsütés. A túraösvény nagyon jól karban van tartva. Élvezet volt rajta túrázni. Az más kérdés, hogy majd meg haltunk. Fel-le, fel-le, fel-le. Még mindig nem voltunk ott. Még két fel és le és végül elértük a kiépített kilátót, ami centire pontosan a szikla szélére van építve. Furcsa érzés volt kiállni a szélére és lenézni a mélybe (közel 100 méter mélység). Brrrr. Félelmetes volt. És igen láttuk a Totem Oszlopot és a Gyertyatartót is. Igaz a vízről nézve még félelmetesebb lett volna, de innen is ijesztően szép volt. Ráadásul ezekre a sziklamászók felmásznak… Egy hátulütője van ennek a túrának, ugyanazon az úton kell visszamenni. Így amikor a meredek hegyről leszögdécseltünk, tudtuk, hogy visszafele itt fogjuk kiköpni a tüdőnket.

    A túra része a Three Capes Track nevű túrának, ami az egyik leghíresebb túra Tasmániában. Hossza 46 km, 3-4 nap alatt teljesíthető. Érinti Cape Raoul-t, Cape Pillart és Cape Hauy-t. Első körben mi Cape Raoul-hoz szerettünk volna eljutni, mert ezt ajánlotta a munkatársunk. Aztán elolvasva a leírást, ez volt a leghosszabb (5 órás) és a legdurvább. Így maradtunk a 4 órás kistestvérénél. De elhatároztuk ha majd visszajövünk akkor a másik kettőhöz is elzarándokolunk. Nem egybe szeretnénk megcsinálni a 46 km-t, hanem egyenként felkeresni a földfokokat (Cape-ket). Újabb ok, hogy visszajöjjünk.

    kora reggel a 4 órás gyalogtúrán

    kora reggel a 4 órás gyalogtúrán (igen, az ott az ösvény)

    útközben

    útközben

    Huh. Elértük a kilátót. Na ki van ott?

    Huh. Elértük a kilátót. Hol vagyok?

    A kilátóból visszafényképezve, csak hogy látszódjon a sziklák magassága. (Ki van ott a szikla szélén?)

    A kilátóból visszafényképezve, csak hogy látszódjon a sziklák magassága. (Hol áll Papi?)

    Nehezen kivehető, de ott vannak. A gyertyatartó és az a magányos fogpiszkáló a Totem Oszlop.

    Nehezen kivehető, de ott vannak. A gyertyatartó és az a magányos fogpiszkáló a Totem Oszlop.

    Itt volt az ideje, hogy tovább álljunk. Közel négy napot időztünk ezen a félszigeten. Csapjunk a lovak közé. A hét elején jártunk, ismét elég közel Hobarthoz, de elég távol a szombattól. Így sajnos ebből a bejegyzésből is kimarad Hobart, majd a következőben lesz róla szó. Cseppet elnyúlt ez a bejegyzés, ezért ebben a második részben már csak a Bruny-szigetről írnék pár mondatot. A többiről majd a harmadik részben.

    Semmi kitérő. Mivel úgy nézett ki, hogy az idő kezd megjavulni, ezért gyorsan Bruny-sziget irányába kanyarodtunk, hátha mellénk szegődik a jószerencse és lehetőségünk lesz legalább ezt jó időben bejárni. A szigetre Kettering falucskából indulnak a kompok. Viszonylag sűrűn járnak és a kompút csak 20 perces. Nem kell előre befoglalni, csak odagurulni és komposJózsinak kiperkálni az összeget készpénzben. Nincs lehetőség kártyás fizetésre! Illetve kérik, hogy ha lehet a pontos összeg legyen meg készpénzben. No problémó. Összesepertük a sok suskát és átadtuk neki.

    A szigetnek kb csak az egyharmad része aszfaltozott út, a többi földúton közelíthető meg. Némely szakasz elég rossz állapotban van. Az első szájtátós megálló a Truganini kilátó, ami a The Neck (A Nyak) nevű helyen van. Háááát. Nincsenek szavak arra, hogy itt jó időben mit láthat az ember. Ennyi eső és beborult, sötét ég után nem jutottunk szóhoz. Az állunk leesett, annyira szép látvány tárult elénk. A Nyak egy keskeny földnyelv, úgy is néz ki mint egy nyak. Egy földút és egy magas homokdűne megy végig rajta. Nyugatra van az Isthmus öböl, ami védett, sekély türkizkék öböl. Keletre pedig az Adventure öböl, ami egy vad, hullámokkal tarkított vibrálóan kék öböl. A kilátóhoz jó pár lépcső legyűrése után értünk fel. De megérte. 360-os panoráma. De milyen szép panoráma! Ehhez foghatót még nem láttunk, pedig elég sokat utaztunk már Ausztrália szerte.

    Miután kigyönyörködtük magunkat lesétáltunk a hívogatóan kék Adventure öbölbe, egy kis láblógatásra. Amúgy ezen a helyen sötétedés után pingvineket lehet látni. A tengerparti lejárókat is ennek megfelelően építették ki. Kis bunkerszerűséget építettek zöld hálóból, amin kis ablak van kivágva, ahonnan lehet kukucskálni. Ha valaki mégis lesétálna a partra a pingvinek közelébe, az mindig csukja be maga után a lejáró kapuját, ne világítson a pingvinek szemébe zseblámpával és ne vakuzzon a fényképezővel. Sajnos mi csak egy napot szántunk erre a szigetre, így nem volt arra időnk, hogy este pingvineket nézzünk. A reggeli első kompok egyikével jöttünk és az esti utolsó komppal terveztük a visszautat. Ezután elmentünk a világítótoronyhoz, ami szintén nagyon szép. Innen pedig 1-2 öblöt látogattunk meg.

    Az első a Jetty Beach volt. Na, itt ragadott magával a tenger. Annyira szép kis öböl volt, nulla turistával, hogy nem tudtunk ellenállni a kísértésnek és Papi itt fakadt ki, hogy miért is nem úszunk, fürdünk egyet?! Sekély, kristálytiszta, türkiz kék víz és még a Nap is sütött. A távolban egy vitorlás horgonyzott. Már-már giccses volt a látvány. Azt nem mondanám, hogy a víz kellemesen langyos volt, inkább a hideg szót használnám. Pedig az ember azt hinné, hogy ha ilyen sekély, akkor kellőképpen fel tud melegedni. Ennek ellenére jól esett a csobbanás. Ráadásul az öböl vadkempingje itt van 20 méterre a parttól. Legközelebb ha visszajövünk tuti ide tesszük a bázisunkat. A “paradicsomot” elhagyva érdekes látvány terült elénk a Cloudy öbölben. Az öböl vize rozsdavörös volt. Mintha bálnavadászok jártak volna itt az előző nap. Valószínűleg valamiféle alga “rajzás” lehetett éppen. Vészesen esteledett. Kutyafuttában megnéztünk még két öblöt, aztán célba vettük a kompot.

    Bruny-sziget, A nyak (The Neck)

    Bruny-sziget, A nyak (The Neck)

    BrunyIsland3BrunyIsland2

    A csodálatos Jetty Beach

    A csodálatos Jetty Beach

    Ez volt az egyetlen hely, ahol megálltunk fél órára pancsolni

    Ez volt az egyetlen hely, ahol megálltunk fél órára pancsolni

    Ismét szerda környékén jártunk és ismét nagyon közel Hobarthoz, ezért úgy döntöttünk, hogy elindulunk délre és igyekszünk úgy alakítani a programot, hogy szombatra megint Hobarthoz közel legyünk. Sokat nem variálhattunk. Ha ezt a szombatot nem tudjuk elcsípni, akkor nagy valószínűséggel kimarad a piac, mert lassan nyugati irányba kell haladnunk, hogy tartani tudjuk a tervet.

    A harmadik rész előzetese: legdélebbi pont felkeresése, séta a fák tetején, Hartz Mountains Nemzeti Park vízesései, hajóút a Gordon-folyón, Tasmánia legmagasabb vízesése. Aztán a harmadik nekifutásra csak összejött a hobarti piac. Illetve ellátogattunk egy érdekes helyre, amit találós kérdésnek fogunk feltenni. Eláruljuk, hogy mi is rossz irányból közelítettük meg a dolgot, mert sose hallottunk még ilyenről. Kiváncsiak vagyunk, hogy ki mire tippel majd.

    Tasmán Ördög Lackónak. (hogy ki az ördög azt mindenki döntse el maga)

    Tasmán Ördög Lackónak. (hogy ki az ördög azt mindenki döntse el maga)

    Ehhez a bejegyzéshez képek itt, vagy az “Új Képek” gombról érhetőek el. Igyekeztem időrendben feltölteni, de 1-2 látnivaló össze-vissza fordul elő az albumban, mert a Tasmán-félszigeten négy napot töltöttünk el és volt olyan hely, amit kétszer-háromszor kerestünk fel.

    Kata


  9. Tasmánia – első rész

    március 9, 2016 by kata_papi

    Hát akkor vágjunk is bele. Az új-zélandi bejegyzésből kiindulva nem lesz egyszerű négy hetet viszonylag tömören megírni, hisz rengeteg a látnivaló és az információ . Szokásunkhoz híven ez sem egy láblógatós nyaralás volt. Alig tudtam lenyomni Papi lázadásait. Végül egyszer “engedtem” :))) és beiktattunk egy 20-30 perces fürdést és lassú, napon száradást az egyik gyönyörű tengerparton. Elvégre nyaraláson vagyunk, nem?

    Úgy indultunk neki ennek a négy hétnek, hogy ez csak terepszemle. Körbenézünk, jegyzetelünk és valamikor a közeljövőben újra “átugrunk” egy-egy hétre/10 napra és akkor csak arra az 1-2 nemzeti parkra koncentrálunk, ami kimaradt vagy nagyon tetszett. Így utólag elmondhatom, hogy az elgondolás jónak tűnt, mert rengeteg gyalogtúra és park maradt ki, amiket csak kutyafuttában láttunk. Ehhez nagyban hozzájárult az esős idő is. Nem hiába “riogatják” a turistákat azzal, hogy Tasmánián a négy évszak akár egy nap alatt is lepöröghet. Erre ékes bizonyíték a Cradle-hegyi csúcshódításunk, amit szikrázó napsütésben sikerült véghez vinni. Másnap viszont hó esett ott. Erről ugyan lemaradtunk, mert robogtunk tovább, de kempingszomszédaink lelkesen ecsetelték, hogy mi volt a hírekben és hogy ők épp oda tartanak.

    A mai világban mindenki utána tud olvasni dolgoknak az interneten, de továbbra is vannak olyan olvasóink, akik ezeket a sorokat kinyomtatva, borítékban postán kapják és azt se tudják mi az hogy “google”. Szóval ezért továbbra is úgy írjuk a bejegyzéseket, hogy a nem “kocka fejű” emberek is képben legyenek 1-2 általános információval.

    Tasmánia Ausztrália legnagyobb szigete. A sziget egészen az utolsó jégkorszakig Ausztrália része volt, majd a jégkorszak elvonultával a Tasmániát Ausztrálival összekötő földnyelv víz alá került. A jégkorszaki időkre utunk során majd látni fogunk egy szép példát. A sziget Magyarország területének kb 3/4-e és csak félmillióan lakják, ami azt jelenti, hogy 7 ember lakik négyzetkilóméterenként. Nem is olyan rossz arány. Teljes területének kb 40%-a természetvédelmi terület/park és további 20%-a a világörökség része. Tizenkilenc nemzeti parkja és 218 vízesése van. Igyekeztünk minél többet felkeresni. Jó móka lehetne egy olyan túra, hogy keressük fel Tasmánia összes vízesését… én benne lennék. Egy érdekesség, ha nem tudtátok volna: a világ máktermesztésének jelentős része ezen a szigeten folyik. Tasmánia nagy mákosguba és bejgli evő nemzet lenne? Nem. Az orvosi célokra felhasznált morfiumtermékek 51%-át állítják itt elő. Láttunk 1-2 mák mezőt, de már csak betakarítás utániakat, így lemaradtunk a szép színes mákvirágokról.

    Viszont sok más érdekes állatot láttunk. Rengeteg wallabyt, echidna hangyászsünt, wombatot és végre valahára a hőn áhított kacsacsőrű emlőst (Platypus) vadonban, nem állatkertben. Sajnos tasmán ördögöt nem sikerült elcsípnünk, de ahhoz nagy szerencse kell, hogy valaki vadon láthassa. Régen Ausztráliában majdnem mindenhol elterjedt volt, ma már kizárólag Tasmánia szigetén él. Az 1990-es évek vége óta egy fertőzés útján terjedő arctumor betegség mintegy 70%-kal csökkentette a populációt, és veszélybe került a faj fennmaradása. Amúgy a tasmán ördög az egyetlen fennmaradt erszényes ragadozó faj, miután a híres tasmán tigris (erszényesfarkas) kihalt. Az utolsó ismert vadon élő példányt 1930-ban lőtték ki és az utolsó fogságban tartott példány 1936-ban múlt ki a hobarti állatkertben. A sors furcsa fintora, hogy 1936-ban nyilvánították védetté a fajt. Ekkor hirtelen megnőtt az érdeklődés irántuk: azóta több expedíciót is szerveztek felkutatásukra Tasmánia eldugott vidékein, amelyek azonban nem jártak sikerrel. Időnként felröppent a hír, hogy egyesek látni véltek egy-egy példányt, illetve vélhetően tőlük származó lábnyomokat, szőrszálakat találtak. Létezésük egyértelmű bizonyítékát azonban máig sem sikerült fellelni. 1986-ban hivatalosan is kihaltnak nyilvánították.  :(

    Tasmániát először Abel Janszoon Tasman holland felfedező pillantotta meg 1642-ben és Van Diemen földnek nevezte el Holland Kelet-india főkormányzója után. Körbehajózta, majd partraszállás után kitűzte a holland zászlót és hivatalosan is birtokba vette, de ezzel nagyjából ki is fújt a hollandok lelkesedése. Több, mint száz évvel később, 1772-ben franciák is jártak a szigeten, majd egy évvel később megérkezett az első angol, Tobias Furneaux (ez nem francia név véletlenül?), s innentől kezdve az angolok már nem is akarták elhagyni Tasmániát, s úgy mint Ausztrália ez is Anglia fegyenc-szigete lett. Túl sok a bűnöző? Szabaduljuk meg tőlük. Vigyük el őket jó messzire. Nagy-Britannia először Amerikába vitte a rabokat (közel 52 000 fegyencet). Aztán 1775-ben Amerikában kitört a függetlenségi háború és Amerika azt mondta, hogy ide több rabot ne hozzatok. Így 1788-tól elkezdték Ausztráliába deportálni a bűnözőket egészen 1868-ig. Ez idő alatt anglia összesen 164 000 fegyencet küldött Ausztráliába. Söpörjük a szemetet a szőnyeg alá esete… Pedig a fegyencek nagy része nem hidegvérű gyilkos volt. Sokan csak azért kerültek börtönbe, mert ételt, ruhát, játékot loptak. Aztán sajnos a börtönélet csak rontott rajtuk.

    Mivel Tasmánia még elszigeteltebb, mint Ausztrália, ezért ide a különösen veszélyes, visszaeső rabokat deportálták. 1853-ig bezárólag összesen 75 000 rab érkezett a szigetre. Rengeteg fegyenctelep működött a sziget különböző részein, amiből egy párat mi is meglátogattunk. De a szigeten akarva-akaratlanul a fegyencek kétkezi munkájába botlottunk. Rengeteg épület a fegyencek által gyártott téglákból, homokkő faragványokból épült. Itt vezették be az újfajta büntetési módot is. Úgy gondolták, hogy a korbácsolás és az élelem megvonás nem annyira hatásos. Ezért a rabokat pszihikailag próbálták megtörni. Magánzárkákban, mindenféle zaj kizárásával, teljes csendben tartották őket a nap 23 órájában. Amikor egy órára elhagyhatták a zárkát, akkor se beszélhettek senkivel és csukja volt a fejükön. Miután 1853-ban beszüntették a további rabok deportálását, a szigetet “Van Diemen földjéről” Tasmániára keresztelték.

    És akkor most induljunk el a szigetre. Miután jó pár hónappal az indulás előtt befoglaltuk a kompot utána néztünk a karantén előírásoknak. Mit lehet és mit nem lehet bevinni a szigetre. Mindenféle gyümölcs és zöldség, valamint méz és méhészeti termékek bevitele tilos! Saját fogyasztásra húst, szalámit, kolbászt, sajtot, szárított magvakat és konzerv gyümölcsöt/zöldséget viszont be lehet vinni. A kompra visztont nem lehet felvinni kemping gázpalackot. Még a kis aeroszolos gázpalackokat sem. Aztán tudtuk, hogy a 19 nemzeti parkból mi a lehető legtöbbet szeretnénk felkeresni. Egy parkba a belépő 24 dollár/autó, kivéve a Cradle Mountain-i parkba. Oda 16,50 dollár/fő. Egy kisebb vagyon kerekedhet ki belőle, ha legalább 4-5 parkot szeretnénk megnézni. Viszont van lehetőség egy 8 hetes nyaraló belépőt venni, ami 60 dollár/autó az összes parkba, vagy éveset 70 dollár/autó, vagy két éveset 123 dollár/autó venni. Ez a 24 dollár/park-hoz képest sokkal-de sokkal olcsóbb. Nem értjük a koncepciót, de nem is kell. A lényeg, mi a 8 hetest vettük meg előre. Krisztől tudtuk meg utólag, hogy ha elmész két parkba és kifizetted külön-külön a 24 dolláros belépőt és elmész a harmadikba is, akkor ha megtartottad a belépőket átválthatod 8 hetesre és csak a 60 dollár  különbözetét kell kifizetned. Nagyon rugalmasak. Komp befoglalva, parkbelépő kipipálva. Lázasan vártuk a január 23-át. A munkatársak is izgatottak voltak. Mindenki tanácsokkal és listákkal látott el. Mire vigyázzunk, mit nézzünk meg feltétlenül, hol a legfinomabb a tengeri herkentyű stb…

    Tíz nappal 23-a előtt az egyik munkatársunk küldött egy cikket, hogy ezt láttuk-e…?! Elég viharos időjárás volt akkoriban nálunk. Melbourneben, ahonnan a komp indul 100km/órás szél tombolt. A kikötőre merőlegesen kihorgonyzott komp köteleit a szél elszakította és 90 fokkal megfordította a nagy “hajót”, nekinyomva a komp orrát a kikötőnek és a felvezető rámpának. A rámpa összetört és a hajótest is sérült. Amíg ki nem javítják, addig minden foglalást befagyasztottak és meghatározott ideig szüneteltették a járatot. Kezdhettünk izgulni. Még szerencse, hogy a kompjegyen kívűl semmi más foglalásunk nem volt Tasmánián. Nem foglaltunk előre semmi szállást, hisz Dömével és a tetősátorral terveztük körbejárni a szigetet. Ha jól emlékszem indulás előtt 3-4 nappal már olyan hírek jöttek, hogy minden ki van javítva és zavartalanul megy az utasszállítás. Hurrá!

    spiritoftas2 spiritoftas1

     “A szél romboló munkája…”

    Spirit of Tasmania, a kompunk

    Spirit of Tasmania, a kijavított kompunk

    Szombat reggel hajnali négykor keltünk és 5:13-kor Papi, én és Döme már robogtunk is Melbourne felé. “Ló utat Döme!” :)

    Kompunk aznap este 19:30-kor indult. Előtte 2,5 órával kell ott lenni, mert eltart egy darabig mire mindenki felszáll. Ne a Komárno-Esztergom közti kis kompra gondoljatok. Ez egy 10 emeletes, 194 méter hosszú nagy vasdarab. Ötszáz autó és 1400 utas befogadására is képes. Fedélzetén különböző árkategóriájú kabinok közül lehet választani, vagy meg lehet elégedni a viszonylag kényelmes, lábtámaszos dönthető székekkel is, amikért nem kell felárat fizetni. Két kis mozi, egy önkiszolgáló étterm, két bár és egy büfészerűség található a hajón. Ezek a kompok (mert kettő van belőle) eredetileg Olaszország és Görögország között hajóztak. Majd ide kerültek, hogy a Melbourne-Devonport közti 429 km-es szakaszon 9-11 óra alatt utasokat vigyenek át Tasmánia szigetére.

    Szóval reggel 5 után indultunk, hogy az előttünk álló 725 km-es utat leautózzuk és legkésőbb délután 5-re Melbournebe érjünk. Útközben nem szöszöltünk, csak kajálni és pisilni álltunk meg. Délután 15:30-ra le is értünk. Sétáltunk a parton, elnyaltunk egy fagyit és már meg is kezdték a beszállítást. Itt nem kellett előre külön becsekkolni, mint a Kenguru-szigeti kompra. A kocsiban ülve kellett maradni, majd a kis kukszliban csücsülő Gizi a foglalásunk és egy hivatalos irat bekérése után kiadta a helyünket és lassan araszoltunk a hosszú sorban a hajó gyomra felé. Nagyon profin ment az irányítás. Miután Gizitől megkaptuk a papírokat, átnézték a kocsit, kérdezgettek, hogy mi van nálunk. Még a motorháztetőt is ki kellett nyitni. Utána attól függően, hogy ki milyen autóval van, annak megfelelő emeletre irányították. Papi nagyon ügyesen levezette Dömét a hajó második szintjére, szálláshelyünk pedig a nyolcadik emeleten volt. Arra figyeljetek, hogy ha leparkoltatok az autóval, akkor utána minden cucc, amire szükségetek van másnap reggelig legyen nálatok, mert tilos visszamenni az autókhoz. Nem is lehet, mert zárva vannak a raktér ajtajai. Indulás előtt fél órával a biztonság kedvéért benyeltünk egy rókázás elleni gyógyszert, aztán a tetőteraszon megvártuk, míg elhagyjuk a kikötőt. Szép volt a város a hajóról. Aztán elhaladtunk a túrista infósJózsihoz, jól kifaggattuk és mivel a kompon 20%-os kedvezmény van a Gordon folyói hajóutakra, be is foglaltunk két helyet. Majd a menzára mentünk, vacsiztunk és beültünk a moziba. Valami kémes filmet néztünk meg, de én szokás szerint elaludtam rajta. Papi hősiesen végignéztre. Majd nyugovóra tértünk a székeinkbe. Vagyis csak Papi. Mivel nem volt tele a hajó, ezért én a székek előtt a szőnyegen feküdtem le. Szegény Papi nem sokat tudott aludni, mert annyira azért nem olyan kényelmesek ezek a székek. Reggel 5:30-kor ébresztett a hangosbemondósGizi, hogy hamarosan kikötünk és majd a parkolási szinteknek megfelelően fogják szólitani az embereket, hogy mehetnek az autójukhoz.

    Melbourne látképe a vízről

    Melbourne látképe a vízről

    Ahogy a nagykönyvben meg van írva 6:00-kor ki is kötöttünk és 6:30-kor már Döme kerekei is szárazföldön voltak. Az óramutató járásával megeggyezően indultunk el. Így az első napokban az északi rész felét és a keleti oldalt jártuk be. Launceston városa felé mentünk a Tamar völgyébe, aztán a Tüzek öble (Bay of Fires) volt a cél. Utunk során két dolgot kezdtünk el “gyűjteni” sok más kacat (homok, kavicsok, kagylók) mellett:  a vicces postaládákat és Tasmánia “nagy” dolgait. Lehet, hogy erről már írtam korábban. Véletlenül kattantunk rá erre. Országszerte vannak olyan helyek, ahol felípítettek valami nagyot, a helyre jellemzőt. Például itt nálunk SA-ban van egy nagy narancs, a naracstermő vidéken. Vagy egy nagy fa hintaló, ott ahol fából faragnak játékokat. Szóval ilyenekre gondoljatok. A Wikipédia külön oldalt szentel neki, ahol államok szerint felsorolja ezeket a helyeket: https://en.wikipedia.org/wiki/Australia’s_big_things

    Tasmán postaládák

    Tasmán postaládák

    "A nagy dolgok"

    “A nagy dolgok”

    Útközben Launceston felé meg szerettük volna nézni a Liffey vízesést. A térképet követve jobbra-balra kacskaringózva próbáltuk megtalálni az odavezető utat, ami sikerült is, de a vízeséshez vezető közvetlen bekötő út le volt zárva, merthogy bozóttűz van. Egy cirkalmas mondat hagyta el a számat. Miért nem lehet ezt a táblát kitenni a főúti kereszteződéshez? Miért autóztatják az embert durva földúton 40-50 km-et, aztán a cél előtt 2-3 kilóméterrel kiírják, hogy bocsi, de tilos a behajtás. És ez nem az egyetlen ilyen eset volt. Az utolsó napok egyikén is főútról lefordulva majd 20 km-et beautózva a susnyákosba a vízesés előtt 6 km-re kitették, hogy tűz van és egy tapodtat se tovább. No comment. Pedig mikor volt térerő, mindig ránéztük a tűzoltóság weboldalára, hogy merre van tűz és hol vannak lezárások. Na mindegy.

    Launceston városa nem nagy durranás, a sok egyirányú utca kezdett megőrjíteni, így nagyon hamar továbbálltunk és inkább a Catarac hasadéknál töltöttük el az időt. Itt van ugyanis a híres libegő, ahol a leghosszabb a két oszlop közötti drótkötélpályaszakasz a világon, a maga 308 méterével. De a felvonónál a hasadék sokkal érdekesebb és szebb. Mi most csak egy rövid, 45 perces körsétát tettünk, de lehetőség van hosszabb kirándulásokra is. Ami nagyon tetszett, hogy a hasadék bejárata előtti tisztáson egy nagy, igényes úszómedence is van, ráadásul teljesen ingyenes! Aki teheti ne hagyja ki. Gyerekeseknek kötelező megálló ez jó időben. Ráadásul a medence ketté van osztva, sekély a gyerekeknek és fokozatosan mélyülő a nagyoknak.

    Catarac Hasadék

    Catarac Hasadék

    CataracGorge2Utána végigautóztunk a Tamar folyó mentén Beauty Point-ig, ahol úgy terveztük, hogy megnézzük a csikóhal farmot, de sokaltuk a belépőt, így tovább álltunk. Elmentünk egészen Greens Beach-ig, viszont a völgy másik oldalára a világítótoronyhoz már nem mentünk el. Visszafele menet még elugrottunk a Notley hasadékhoz, ahol sétáltunk egyet a páfrányok között. Szép kis körtúra, de a vége cseppet meredek. Az előbb említett “nem látogatható” vízesés miatt késésben voltunk és már nem értünk el St Helen-ig, így útközben kellett valahol kempinget keresni. Meglepetésünkre minden hely, amit felhívtam tömve volt. Aztán az egyik kempingesGizi ajánlotta, hogy kérdezzem meg a Branxholmit. Felhívtam és pont volt még egy helyük. Telefonon befoglaltam és a lovak közé csaptunk.

    Mikor odaértünk láttunk, hogy egy nagyon pici falucska főútja mellett van egy park, ahova felrajzoltak 10-12 sátrazó helyet. Az út másik oldalán volt egy kisbolt+benzinkút egyben és ott kellett fizetni és kulcsot kérni a sorompóhoz. Gizi azt mondta, hogy álljunk be arra az egy áramos helyre, ami még üres (mert nekünk áramos hely kellett). Legurultunk és állnánk be, de a konnektorunk foglalt. A hely üres, de valaki “lopja” az áramot. Mint a nyomozók végigmentünk a kábel mentén és láttük, hogy az egyik lepuki, állandóra leállított lakókocsi innen viszi az áramot. Visszasétáltam és próbáltam Gizinek vázolni a helyzetet. Nem igazán értette. Lapozgatta a kockás füzetét és egyfolytában azt hajtogatta, hogy márpedig van egy szabad hely. Én meg azt, hogy igen van, az autó be tud állni, de nincs áram. Nekünk kell áram, és mi ennek megfelelően fizettük ki a díjat. Gyere le Gizi és nézd meg. Nem akart lejönni, mert, hogy ő nem téved és egy darab hely még szabad. De nem érted, hogy nincs ott áram? Szó szót követett, majd azt mondta, akkor álljunk a medence mellé és ott a falnál van konnektor, vagy álljunk mindjárt a BBQ mellé és onnan vigyük el az áramot hosszabítóval. Ott hagytam, mert kezdett lüktetni az agyam.

    Visszamegyek, vázolom Papinak a szitut. Megnéztük a medence melletti falat, de ott állt egy szintén állandó nagy lakóbusz, nem volt hova dugni. Elballagtunk a BBQ-hoz… hát a sütők felett lógva jött volna el a kábelünk, át a földúton, így mindenki a zsinóron keresztül hajtott volna át. A gyalogosokról nem is beszélve. Mi van ha valaki orrabukik benne?! És mi van ha valaki sütögeti a vacsiját és belóg a 220…?! Na az egyik kempingező bácsika látta, hogy ide-oda tolatgatunk a kempingben egyik-helyről a másikra és felajánlotta, hogy ha van elég hosszú kábelünk, akkor ő arrébb áll a kocsijával és az ő dugójáról csíphetünk áramot. Még szerencse, hogy Papi mindig két 25 méteres hosszabítót tesz be. Viszont innentől fogva nem tudtuk levakarni a bácsikát. Egyfolytában mesélt. Anyával, gyerekével és annak családjával, meg az egyik haverjával voltak itt. Kiderült, hogy innen nem messze a hegyi patakokban féldrágaköveket lehet találni. Zafírt, topázt, füstkvarcot és még sok minden mást. Azért voltak ott, mert épp gyűjtőúton voltak. Többször jártak már itt és állítólag elég jól megy az üzlet. Ők kimossák, aztán valahol ázsiában már van egy bejáratott csiszolójuk, oda elpostázzák a nyers követ, csiszolt visszajön és ők meg eladják, vagy ékszerésszel belerakatják gyűrűkbe. Büszkén mutogatta a nagy becsétgyűrűjét, aztán odahívta anyát, hogy mutassa meg az övéit. Anya mind a 10 ujján gyűrű volt, a haja meg szivárvány színű. Ja, és nyudíjasok voltak. Aztán kihozta az elmúlt napok termését, amit mi jól megnézegettünk. Jó lett volna elmenni azokhoz a patakokhoz kicsit pancsolni/gyűjtögetni, de az nagyon borított volna mindent.

    Másnap gyors pakolás után egyből a Ralphs vízesésnél kezdtünk, ami egy 20 perces séta a parkolótól. Különlegessége, hogy  Ausztrália azon legmagasabb vízesése, ahonnan törés nélkül esik le a víz. Száz méter zavartalan szabadesés. Nem volt épp nagy vízhozam, de nagyon látványos. Ahova kiálltam, oda ti ne álljatok ki! A visszafelé úton találkoztunk egy idős párral, és ők mondták, hogy a St Columba vízeséshez is menjünk el mert az is nagyon szép. Ez ugyan nem volt a listán, de a kék tó után útba ejtettük. Szintén egy kellemes, jól kiépített 20-30 perce sétaút visz el a vízeséshez. A drágakőmosóJózsi említette, hogy útban St Helen felé mindenképp menjünk be a “Szent Tehén” kávézóba, mert hogy az milyen jó. A kávézónak vannak tehenei és azok tejét használják, vagy a tehenészetnek van egy kávézója… vicaverza, és hogy meg lehet nézni a fejést megígy-megúgy tuti jó. Háááát?!. Mi speciel csalódtunk benne. Ez az egy hely volt Tasmánián ahol rengeteg légy volt. Amúgy sehol máshol egyetlen egy légy se. Zéró. Ilyen kellemes sátorozásunk még sose volt. Nem kellett folyton “szalutálni” a legyeknek. Kivéve itt a kávézóban. Rendeltünk 1-1 levest ebédre és utána még egy pizzát. Leültünk és Papi feltette a költői kérdést: ugye úgy fogják kihozni, hogy először a levest és majd miután megettük jön majd a pizza? Mondom, persze, hiszen rendeltünk mindketten levest is, csak van annyi gógyijuk. Nagyon sokat kellett várni a kajára és egyszerre mindent odadobtak az asztalra (amin alig fért el a kaja), hogy nesze edd meg. Úgyhogy kezdtünk a pizzával, ki ne hűljön  (bocsi pizzaszerűséggel), majd ráküldtük a levest. Felejtős a hely. Csak szólok.

    Ralph vízesés, Na hol vagyok piros gatyában?

    Ralph vízesés, Ott vagyok piros gatyában!

    St. Columba vízesés, 90 m magas

    St. Columba vízesés, 90 m magas

    Végre elértük a keleti partot és sétálhattunk a híres Tüzek Öblében. Én ezidáig úgy hittem, hogy az öböl neve onnan van, hogy a part mentén lévő sziklákon erős narancssárga algák tapadtak meg és mivel hasonló a színe, mint a tűznek, ezért az öblöt is így hívják. De nem. 1773-ban egy hajóskapitány őslakos tüzeket látott a parton és innen a név. Így már nem is olyan jó ez a név. Sokkal jobb az én szikla+alga+tűz asszociációm. Körülbelül 20-30 km hosszú partszakaszt fed le ez a természetvédelmi terület a Bilabong Bay-től egészen fel az Eddystone Point-ig. Úgyhogy akinek több ideje van, az álljon meg több helyen és sétáljon le a partra többször. Nagyon jó időnk volt. Szikrázó napsütés, fehér homok, azúrkék tenger és narancssárga sziklák. Már lelki szemeim előtt láttam a borospohár öblöt is. Ha ez ilyen csodálatos, akkor az már csak hab lesz a tortán. Aha. “Bilibe lóg a kezem” esete volt. Ahogy elhagytuk a Tüzek öblét és közeledtünk a Freycinet Nemzeti Parkhoz az idő kezdett elromlani és mint tudjuk a borospohár öbölhöz (Wineglass Bay) elengedhetetlen a napsütés. Anélkül csak egy öböl. De a Nap csodálatos színeket varázsol oda, már akinek sikerül elcsípnie. Ráadásul ez a tengerpart rajta van a “világ tíz legszebb tengerpartjai” listán.

    Tüzek öble

    Tüzek öble (Bay of Fires)

    BayOfFires2Elkezdett esni az eső. Ennek ellenére beöltöztünk, hogy elgyalogoljunk az öbölhöz. Ezen a félszigeten két gyalogtúrát szerettünk volna megcsinálni, de csak az egyik rövidített változatát sikerült kivitelezni, mert rendületlenül szakadt az eső. A Wineglass Bay Circuit egy 4-5 órás körtúra, aminek az első szakasza a Wineglass Bay Lookout, ahonnan szépen rálátni az öbölre és már innen is jól látszik, hogy miért ez a neve az öbölnek. Mert olyan az alakja, mint egy porospohár. Ez a kilátó amúgy a legnépszerűbb, mert ez a legkönnyebben megközelíthető. Igényesen kiépített gyalogút visz fel odáig. Egy óra oda-vissza. Ebből kifolyólag zsúfolt is. Szinte mindenki ezt választja. A körtúra a kilátótól levezet magába az öbölbe majd visszafordulva a másik oldalon a Hazards Beach és Great Oyster Bayt érintve visszavezet a parkolóba. Szóval mi csak a kilátóig jutottunk és vissza a parkolóba már szakadó esőben gyalogoltunk. Butaság lett volna 5 órát esőben gyalogolni. A magas páratartalomról nem is beszélve.

    A másik kiszemelt ösvény a 3 órás Mt Amos csúcsa lett volna. Kihívás lett volna, mert nagyon meredek, de a kilátó feletti hegyre visz fel, ahonnan elvileg még jobban rálátni az öbölre és sokkal jobban látszik a “pohár forma”. Bárcsak több és jobb időnk lett volna ebben a nemzeti parkban. De ide tuti még egyszer legalább visszajövünk! Szakadó esőben még kigyalogoltunk a Cape Tourville világítótoronyhoz, ahonnan halványan látható a távolban a Wineglass Bay. Majd átautóztunk a Coles Bay-be ebédelni. Nyugodt szívvel ajánljuk a Tombolo pizzériát. Isteni finom volt a pizzájuk. Aztán beugrottunk egy információs irodába, hogy érdeklődjünk az egy napos Mária-szigeti túráról. Két túra közül lehet választani, de minden nap csak egy hajó megy ki maximum 22 emberrel. Így aki legelsőnek foglalja be az utat, az döntheti el, hogy aznap az egyes vagy a kettes számú túrát csinálják. Ez már kezdte szűkíteni az esélyeinket, mert mi csak a kettes számú túrát szerettük volna megcsinálni. Ugyanis a Mária-szigeten van a Borospohár Öböl ikertestvére, a Riedle Bay, ami teljesen úgy néz ki, csak egy cseppet nagyobb. InformációsGizi felhívta nekünk a túraszervezőket, hogy mi a dörgés, lesz-e holnap túra, illetve foglalt-e már be valaki. Szerdai napot írtunk ekkor. HajósJózsi azt mondta, hogy egészen szombatig olyan rossz idő lesz, hogy tuti nem hajóznak ki, mert nagyon veszélyes. Na bumm. Mária-sziget kimarad, mert nem fogunk szombatig itt csücsülni. Később visszaautózni a nyugati részről meg nem éri meg, időpocsékolás. Ez is rákerült “azidemégvisszakelljönnilistánkra”. Az esőre és az időjárás előrejelzésre való tekintettel nem volt értelme folytatni az utunkat a keleti parton, így a családi kupaktanács úgy döntött, hogy picit beautózunk a sziget belseje felé hátha ott jobb az idő.

    A gyalogösvény fel a kilátóhoz

    A gyalogösvény fel a kilátóhoz

    A híres Borospohár öböl

    A híres Borospohár öböl (Wineglass Bay)

    A háttérben már szakad az eső

    A háttérben már szakad az eső

    Hát valahogy így néz ki, ha süt a Nap.

    Borospohár Öböl: hát valahogy így nézhet ki, ha süt a Nap. (internetről leszedett kép)

    Innen folytatjuk. A következő rész előzetese: fegyencek által épített híres hidak (tüskés híd, faragásokkal díszített híd, Ausztrália legöregebb hídja); Tasmán Nemzeti Park (“lejárólapozott” tengerpart, ördög konyhája, blowhole, Tasmán boltív, Port Arthur fegyenc telep, motorcsónak túra); Hobart; Bruny-szigete. Jelen bejegyzés képei innen vagy a blog “Új-Képek” gombjáról érhetők el.

    Kata


  10. Szolgálati közlemény

    december 6, 2015 by kata_papi

    DeepCreek_2015_1Hello! Teljesen friss infó azoknak, akik szoktak kirándulgatni. Júniusi bejegyzésünkben már említettük, hogy Dél-Ausztrália átáll az online parkbelépők beszedésére. Akkor még csak 3 parknál vezették be. Ez lassan, de biztosan bővülget. Íme a teljes lista 2015 decemberében:

    ParkBelepo1Múlt hét szombaton leugrottunk a Deep Creek Parkba kicsit kirándulni. Elvileg vasárnap mentünk volna egy másik családdal együtt, akiknek szerettük volna megmutatni a terepjárós szakaszokat, de közbe jött nekik valami más, így sztórnóztuk. Viszont szombaton korán reggel úgy ébredtünk, hogy mi lenne, ha ma mennénk le. Olyan spontán volt az egész, hogy se reggeli, se szendvicsek, csak innivaló plusz valami rágcsa/gyümölcs és már robogtunk is le Dömével. Félúton egy kis falu kávézójában reggeliztünk meg. Annyira hirtelen ötlet vezérelt minket, hogy még a park térképét is otthon felejtettem. Pedig ez nálunk elképzelhetetlen. Térkép mindig van nálunk! Na, nem estem kétségbe, mert nagyjából emlékeztem az utakra, elágazásokra és a belépő helyeken, ahol kitöltjük a borítékot mindig vannak kirakva elvihető kis összehajtogatott térképek.

    Odaértünk és csalódottan láttuk, hogy ide is elért a technika keze. Csak online fizethető be a belépő. Minden belépő helyet egy új táblával szereltek fel, ami mutatja, hogy mekkora a térerő. 😀 Ahol mi hajtottunk be, ott elég erős volt. De a park másik végében éppenhogy csak pislákolt… Valszeg féllábon állva, ugrálva és magasba tartott kézzel biztos sikerült ott valakinek egy kis “erőhöz” jutni és befizetni a belépő árát.

                ParkBelepo2     ParkBelepo3

    Telefont előkaptuk és elkezdtük bepötyögni a weboldalt, majd kitöltikézni a személyes adatokat. Én megértem, hogy az embernek néha lejár a bankártyája és ilyenkor újat kap a banktól. Azt is megértem, hogy az emberek adják-veszik az autójukat, így a rendszám se örök. A lakcím is változhat. De a neved nagyon ritkán változik meg! Ha már egyszer vettél online parkbelépőt és tegyük fel nem egy több ezer kilóméter messzi nemzeti parkba utazol el, hanem egy közelibe, ahova esetleg hetente, kéthetente leugrasz, akkor egy számítógépes adatrendszer miért nem tudja megjegyezni a neved és belépő igénylésekor miért nem teszi fel úgy a kérdést, hogy: ha változott a lakcíme, akkor itt írja át. Amennyiben a kártyaadatok, rendszám változtak, itt adja meg. Ha nem változott semmi akkor klikk a “fizet” gombra és viszlát. Na ez még nem megy.

    Újra mindent bepötyögtünk, kifizettük. Aztán a rendszer megkérdezte, hogy le akarjuk-e menteni az “itinert”. Hát valszeg csiszolgatni kell még a tudásunkon, mert nekünk az “itiner” azt jelenti, hogy részletes útleírás, esetleg térképvázlat. Mivel otthon maradt a saját térképünk, itt meg az új redszer miatt már semmi nincs kirakva, persze, hogy éltünk a felkínált lehetőséggel és kértük. Meg is kaptuk pdf formátumba a befizetésről szóló számlát. Merthogy náluk ez az “itiner”. “Kösz Csoki, sokat segítettél…!” A költői kérdésem továbbra is az: Mi van akkor, ha előző nap otthon az asztali számítógépen fizetem be a díjat és valami oknál fogva másnap nem érek le a parkba, akkor hogyan kapnám vissza a pénzem? Hogyan tudnám bizonyítani, hogy nem jártam ott? Reméljük egyszer majdcsak kiderül ez is.

    Ettől függetlenül nagyon jól sikerült a kirándulás. Szép időnk, kevés turista és rengeteg sziesztázó kenguru volt. Döme élvezte a “kihívásokat”.

    DeepCreek_2015_2DeepCreek_2015_3DeepCreek_2015_4Még jó, hogy humorunknál tudtunk maradni. Ezen nagyon sokat segített hugom kislányának, Grétinek a rajza. Pár nappal a kirándulás előtt kaptunk otthonról egy kis csomagot, amiben volt két rajz Grétitől. Nekem egy olyan rajzot készített, amin féldrágakövek és fosszílis cápa fogak voltak. Leszögezném, hogy nem én fertőztem meg a gyereket! Közel 20 000 km-re vagyunk egymástól. Papi meg egy olyan rajzot kapott, amin Döme volt. Nagyon élethűen rajzolta le. A mókás dolog a felirat. Biztos csuklott aznap Gréti, mert egész kirándulás alatt azt hajtogattuk, hogy: “Ló utat Döme!”

    Lo_utat_Dome

    Ilyen az, amikor még csak tanul az ember írni. Biztos mi is írtunk annó fordítva egy-két betűt. :))) Annyira tetszik, hogy egyből csináltunk róla egy másolatot és feltettük Döme napellenzőjére, hogy mindig velünk legyen! Ezúton is köszönjük Grétinek!

    Kata