1. A hóembert el lehet felejteni idén (is)

    augusztus 8, 2020 by kata_papi

    Az elmúlt 4-5 évben minden ősszel elhatározunk két dolgot, mindig ugyanazt: télen főzünk kocsonyát és elutazunk az ausztrál Alpokba. Erre idén volt a legnagyobb esélyünk. Aztán mégse, mivel Viktória államban a korona belekezdett a második hullámba. Annyira, hogy sokkal durvább, mint az első volt. Viktória és Új-Dél-Wales lezárta határait. Mától Queensland állam is. Dél-Ausztáliából három helyre lehet utazni. Az Északi-Terület nyitotta meg először a határait az első hullám után, hogy fellendítse a turizmust a száraz időszakban. Be lehet még utazni Tasmániába és Nyugat-Ausztráliába. De Nyugat-Ausztráliában élből két hét karanténnal kell kezdeni még mindig.

    Mi marad, ha már nagyon mehetnékje van  az embernek? Marad Tasmánia, de ott most “tombol” a tél. Hideg van. Vagy marad az Északi-Terület, ahol ezer ágra süt a nap és hajnalban se megy 20 fok alá a hőmérő higanyszála. Igen, de ott már voltunk többször. Az Adelaide-i telet viszont egyre nehezebben viselem. Főleg úgy, hogy a házaknak nulla szigetelése van. Szerdán is 11 fok volt a lakásban reggel mikor felkeltünk.

    Szó-szót követett, a munkahelyből is kezdett elegünk lenni, ezért még július elején kiírtunk 3 hét szabit augusztus végére. Mindegy, csak már menjünk valahova alapon úgy döntöttünk irány észak. Kilenc éve voltunk fent Darwin-ban és a Kakadu Nemzeti Parkban. Akkor az esős évszak végén, majdnem a száraz évszak elején jártunk ott és sajnos az esős évszak kitolódott. A Kakadu Nemzeti Park fele még víz alatt volt. Már akkor eldöntöttük, hogy ide egyszer még visszajövünk. Hát eljött ez a pillanat. Felmegyünk a meleg északra és áztatjuk magunkat a hőforrásokban.

    Jó ötletnek tűnt, de a korona kezd terjedni. Melbourne-ben már kijárási tilalom van. Az Északi-Területek kormánya megtiltja a gócpontokból való beutazást. Jelenleg egész Viktória állam, Sydney és Brisbane városa gócpont. Dél-Asztrália még nem, de csak idő kérdése, mert hiába van határzár emberek szökdösnek át Viktóriából. Csomagtartóban elbújva vagy a zöld határon a sűrű fenyőerdőben gyalogosan próbálkoznak. Szürreális az egész.

    Az Északi- Terület határa még nyitva van, de meddig? Elvileg mehetnénk. A határátkelés előtt max 72 órával ki kell tölteni egy online nyomtatványt, amit ki kell nyomtatni és be kell mutatni a határon a rendőröknek. A csavar most jön, ami picit rizikóssá teszi a dolgot. Ha a belépéstől számított két héten belül gócponttá nyilvánítják a várost ahonnan elindulsz, akkor egyből jelentkezned kell tesztre és ha peched van akkor őrzött karanténba kell vonulnod 14 napra, ami $2500 dollár per fő.

    Keddig még nagyon lelkesek voltunk. Aztán a kezdeti lelkesedésünk átcsapott “gondolkodjunk reálisan”-ba. Mi van, ha karanténban kötünk ki. Megér ez nekünk $5000 dollárt? Csütörtökön délelőtt ismét pozitivba csaptunk át miután megvitattunk a dolgot az egyik munkatársunkkal. Úgy jöttünk haza, hogy indulunk. Azzal a kitéttel, hogy folyamatosan csekkoljuk (már amikor van internet) az Adelaide-i esetek számát és ha drasztikus emelkedést látunk, gyorsan visszafordulunk és ha jól megnyomjuk két nap alatt elérjük a határt mielőtt még gócpontnak kiáltanák ki Adelaide-t. A döntést arra alapoztuk, hogy kedden csak két, szerdán nulla eset volt. Aztán csütörtök este a hírekben bemondták, hogy ezen a napon egy eset volt. De ez az eset egy fősiskolán történt. Hetven közvetlen kontaktot az illetővel őrzött hotelbe dugtak. A maradék 1100 (!) diákot, tanárt pedig megkértek, hogy vonuljanak két hetes önkéntes karanténba. Na, innentől már nincs visszaút. Tuti nálunk is meg fognak ugrani a számok. Pénteken két aktiv esetünk volt. Ma meg nulla. Ezek alapján a döntés megszületett indulunk északra! Hurrá!

    Ez lenne a terv. Cél a Kakadu és Litchfield Nemzeti Parkok. A pöttyök jelölik a megállókat, mert legalább négy napba telik mire odaérünk.


  2. Van egy rossz hírünk, meg egy jó…

    augusztus 2, 2020 by kata_papi

    Kezdem a rosszal. Nem lesz bejegyzés a Nyugat-Ausztrál körútról. Képtelen vagyok összerakni.

    Kilenc hét rengeteg idő, hihetetlen sok mindent láttunk, csináltunk abban a két hónapban. Többször nekiültem, hogy megírjam, hisz útinaplót most is vezettem, de beláttam, hogy képtelenség. Ráadásul a 4-5-7 naponkénti távirati stílusú “viberes” bejegyzések nagyon jól lefedik az utat. Még én is meglepődtem, hogy mennyi mindent írtam az egyes helyekről, illetve – az egyik lelkes viber csapat tag szerint – 597 képet is csatoltam. Az rengeteg. Ennyit valószínűleg a Flickr-re se töltöttünk volna fel. Közel 600 képet végigpörgetni?! Dög unalom annak, aki nem utazta végig az utat. Arról nem is beszélve, hogy folyton azt ismételgetném, hogy mennyire szép, gyönyörű, hihetetlen, leírhatatlan látvány volt, meg hogy ez meg az hány millió évvel ezelőtt alakult ki…

    Az “outback”-es túrák 99%-ban a természetről szólnak. Arról, hogy olyan helyekre jusson el az ember, ahova csak kevesen. Nincs tömeg, cserébe viszont a természet lenyűgöző és Nyugat-Ausztrália ezen része ezt 110%-ban hozza is. Nem fog senki csalódni, ha úgy dönt, hogy erre bóklászik pár hetet. Öt csillagos luxusra senki se számítson, hacsak nincs 6-7 számjegyű $ banki egyenlege.

    A jó hír viszont az, hogy tájegységenként feltöltünk pár képet a fotóalbumunkba, hogy normálisabb felbontásban tudjátok végigkövetni a szebbnél-szebb helyeket. Sajnos a blogra lebutítva kerülnek fel a képek és szinte élvezhetetlenek. Illetve a kirándulással kapcsolatos 1-2 hasznos infót azért közzéteszünk, hátha valaki elvetődik arrafelé. Mi sem ugrottunk fejest az ismeretlenbe, komoly kutatómunka és vaskos jegyzet előzte meg az utat. Nem szerettük volna a “kemény” munkával megszerzett több hetes szabadságunkat lityi-lötyi bóklászással elkótyavetyélni. Ütemterv szerint haladtunk, amit néha napján egyesek lázadással próbáltak meggyengíteni.

    Csapjunk is bele a lecsóba. Jöjjenek a szurdokok, kanyonok, hasadékok, sziklák, homokdűnék, vízmosások, vízesések, hőforrások, boab fák (amik néha börtönként funkcionáltak), őslakos sziklarajzok, ősi korallzátonyok, tengerpartok, krokodilok, sztromatolitok, delfinek, tengeri csillagok, tengeri sünik és a mérhetetlen/elképzelhetetlen por.

    Nem volt előre befoglalt szállásunk sehova, ami sehol nem volt gond. Kivéve Broome-ban. Az valamiért egy nagyon felkapott hely. Ezért egy éjszakát kénytelenek voltunk eltölteni a közeli városban és másnap reggel 9-kor kellett telefonálni, hogy van e üresedés. Lett, de olyan helyeket is kiadtak a kempingben, ami nem sátorhely, hanem egy pici tisztás a sátorhelyek végében, ráadásul még azt is kettéosztották. Egy ilyen helyen osztoztunk egy német családdal, akik több területet akartak, a kempinges meg a lábával húzott egy csíkot a homokban, hogy eddig s ne tovább! Ezt leszámítva minden simán ment szállás ügyben. Mondjuk emiatt nem is paráztunk, mert ott nyitjuk a tetősátrat, ahol csak akarjuk.

    Nemzeti Parkok. Rengeteg van belőlük. Érdemes előre eltervezni, hogy melyeket szeretnénk felkeresni, aztán osztani/szorozni és megvenni az éves belépőt. Ez nekünk nagyon bejött még anno Tasmániában, itt meg aztán ez többszörösen megtérült. Tizenhét Nemzeti Park volt a listánkon. A parkokba általában 13-15 dollár per kocsi per nap a belépő. Az éves bérlet pedig 92 dollár. Végül a 17 parkból 13-ba jutottunk el és volt ahol 3-4 napot töltöttünk. Ezeket összeszorozva 257 dollárt költöttünk volna parkbelépőkre az éves 92 dollár helyett. Az barátok közt is több mint 2,5-szerese annak, amit fizettünk.

    Az első 5 nap azzal telt, hogy elérjük a fő úticélunkat, Kimberley-t. Kimberley 4,5-szer nagyobb, mint Magyarország. Ehhez a Kimberley régióhoz tartozik az Argyle-tó, ami Nyugat-Ausztrália legnagyobb, Ausztrália második legnagyobb ember alkotta víztározója és még az űrből is látszik. Illetve innen nem messze van az a gyémántbánya, ami a világ gyémántkészletének 1/3-át adja. Innen kerülnek ki a híres rózsaszín gyémántok is.

    Itt található a világörökség részét képező Purnululu (egyik kedves barátunk szerint a Purnululu névnek olyan a hangzása, mintha egy őslakos sztriptíztáncos lenne) Nemzeti Park, ismertebb nevén a Bungle Bungle, illetve a picit távolabbra eső Wolfe Creek meteorit kráter, ami a világ második legnagyobb meteorit krátere. Na meg a 660 km hosszú Gibb River út.

    Ez az út kelet-nyugat irányú és a marhák szállítására szolgált. Ma már szinte teljesen megszűntek a marhafarmok. Minden egyes farm kezd ráállni a turistákra és mint azt egy esti környezetvédős vetítésből megtudtuk szinte mindegyik elkezdte felszámolni a marhaállományukat. Az egyik ilyen farmon kempingeztünk, ahol este egy környezetvédős kiscsaj nyomott le egy diavetítős beszámolót arról, hogy mennyire károsak az állatok a természetre. Mennyi füvet rágnak le a marhák, a vadon élő kecskék, nyulak. A régióban még mindig sok ezer marha van, ezért azért kampányolnak, hogy Kimberley-ben egyáltalán ne legyenek állatfarmok.

    A kisebb testű káros állatokat, amik veszélyeztetik az őshonos állatfajokat egy speciális taktikával kezdték el tizedelni. Semmi vérengzés, semmi hajtóvadászat, semmi csapda, semmi méreg. Génmanipuláció. Megbirizgálják az X és Y kromoszómákat és ez azt eredményezi, hogy csak hím állatok születnek. Ezzel 1-2 generáció után már nem lesznek nőstények, nem tudnak szaporodni és lassan kipusztulnak. Ez a tervük. Nemrég kezdtek bele. Hát meglátjuk mi lesz belőle. Sok jó nem szokott abból kisülni ha az ember beleavatkozik a természetbe.

    Utunk legrosszabb, legkellemetlenebb szakasza a Gibb River úton való átkelés volt. Papi még néha felsír éjszakánként. Borzalmasan rossz minőségű az út. Karavánt vontató autók ne is próbálozzanak. Csoda, hogy Junior nem esett szét atomjaira a rázkódástól. Nagyon mély a korrugáció. Volt, hogy még 5 km/órával se tudtunk haladni. A rázkódástól olyan nagy volt a zaj a kocsin belül, hogy egész nap nem tudtunk beszélgetni. Erre pár nappal később egy család is panaszkodott Broome-ban. Kempingszomszéd volt. Két gyerekkel utaztak. Mondta a gyerekeknek indulás előtt, hogy most mondja el mindenki a kínját, mert legközelebb csak este tudja meghallgatni őket, mert akkora a zaj a kocsiban.

    Erről a 660 km hosszú útról tüskeszerűen jobbra-balra ágaznak ki a marhafarmok. Tehát, ha csak végigautóznánk ezt a 660 km szakaszt, akkor igencsak keveset látnánk Kimberley-ből. A szépség beljebb van a bozótosban. És ekkor jött az arcon csapás. Azok a marhafarmok, amik már “átalakultak” természetvédelmi területté, azaz felszámolták a marhafarmot és csili-vili szállást/vendéglőt építettek ki külön belépőt szednek azért, hogy megnézd a farm területére eső természeti látványosságokat. Ide a nemzeti parkos belépő nem érvényes.

    A cérna akkor szakadt el nálam, mikor megláttam az áraikat. Pofátlanság. Míg a nemzeti parkos belépő 13-15 dollár per autó, ahogy feljebb említettem, addig itt egyes farmokra a belépő 12 dollár per koponya, vagy 25 dollár per autó, plusz persze a kemping díja. A legdurvább 45 dollár per koponya plusz 50 dollár per autó ha valaki a Mitchell és King George vízeséseket szeretné meglátogatni. Oda ki kell fizetni az előbbi összeget plusz a nemzeti park belépőt is. De a pálmát az a terepjárós út viszi, ami 150 dollár per autó. Ezeknek a volt marhafarmoknak, amik most már a turistákat lovagolják meg vastagon fog a ceruzájuk. Egy éjszaka egy főnek telepített szafari sátorban (nem 5 csillagos hotelben) 395 dollár, a dupla ágyas két főre 590 dollár. Mondjuk ebben benne van a reggeli és a vacsora, de akkor is majdnem 600 dollár egy éjszakáért?!

    Az ártól eltekintve mindegyik farm nagyon igényes. Saját kis térképet adnak a helyi látványosságokról. A legtöbb látnivaló csak terepjáróval közelíthető meg, sokszor kell vízzel teli folyómedrekben áthaladni. Többnyire 3-5-8 km-t még gyalogolni is kell minden egyes “csodához”. Némelyik farm a fanatikus terepjárósoknak extrém nehézségű utakat is megnyit. Brutál nehezeket. Egyes farmokon akár 3-4 napot is el lehet tölteni, mire az ember minden látnivalót felkeres. Meseszépek! A Gibb River-es szakaszon nekünk egy nagyon szép hely maradt ki a szárazság miatt. Nem volt sok értelme felautózni a Mitchell és King George vízesésekhez  – ami oda-vissza alsó hangon is kb 800-900 km-es kitérő lett volna – mert csont száraz volt a vízesés. Ennek nem nagyon örültem, de Papi megígérte, hogy egyszer elvisz oda. Azt még nem tudom, hogy jutunk majd el oda, mert kerek perec kijelentette, hogy ő ugyan még egyszer nem vezeti keresztül Juniort a Gibb River úton. Erre a helyre viszont a Gibb River út felénél van az elágazás.

    Érdemes úgy tervezni a Gibb River utat, hogy minden kihajtóra maradjon idő. Kimberley egyenlőre még egy érintetlen, különleges mesevilág. Semmikép se hagyjuk ki a Purnululu Nemzeti Parkot, azaz a Bungle Bungle-kat. Ha valakit érdekel a geológia, akkor a zebrakőbánya legyen a listára felvésve. Ez a kő egy geológiai enigma. A mai napig nem tudják a tudósók megmagyarázni, hogy hogyan is keletkezett. Úgy gondolják, hogy kb 600 millió éves üledékes kőzet. A zebrakő úgy néz ki, hogy a világos üledék réteget egy vöröses réteg követi. Ez a két réteg váltogatja egymást. A vöröses réteg a vasoxidtól kapta a színét és azért különleges, mert nem sima vízszintes réteg hanem olyan alakzatokat produkál, mint a folyékony láva. Néha csak cseppek vannak belőle, néha elindul egy folyás és egyszer csak véget ér. Gyönyörű ritmikus foltok. Na ez az, amit nem tudnak megmagyarázni a geológusok. Eddig sehol máshol a világon nem találtak hasonlót. A bánya tulajdonosa most azért kampányol a kormánynál, hogy polírozzák fel az egész feltárt területet, építsenek kilátót a turistáknak, akik megcsodálhatják ezt a természeti értéket. Nem szeretnék kibányászni. Szeretnék megóvni, mint a dinosszaurusz lábnyomokat.

    Zebra Rock lelőhelye

    Sok helyen lehet fürdeni Kimberley-ben, de ha választanunk kellene, akkor az a Bell Gorge lenne. Szűk hasadék, magas sziklafalak, vízesés és viszonylag nagy tó, ami krokodilmentes. Aki szeretné látni egy 350 millió éves, 2km vastag, megkövesedett korallzátony tetejét, az taposson bele a fékbe és álljon meg a Widjana Gorge-nál. Olyan, mint a keleti parton a Nagy-Korallzátony, azzal a különbséggel, hogy ez a szárazföldön van. Jelenleg a felszínen kb 50-100 méter látható a tetejéből és 700-1000 méter széles.

    Aki eddig nem látott volna vadon élő krokodilt, az itt bepótolhatja. A szurdok tele van édesvízi krokodilokkal. Hemzsegnek. Innen 60 km-nyi autókázásra van Tunnel Creek, ami egy 750 méter hosszú barlang, mindkét vége nyitott, inkább nevezném alagútnak és része az előbbi korallzátony komplexumnak. Illetve a közepén be is szakadt a barlang, egy természetes ablakot nyitva az ég felé. A száraz időszakban is kb térdig érő víz van benne. Ennek megfelelő cipőben menjünk végig rajta. Ja és ne ijedjünk meg, mert kb 1-1.5 méteres édesvízi krokodilok vannak benne. A zseblámpa fényénél vörösen világít a szemük. Elvileg nem ugranak az embernek, de azért legyünk óvatosak sose lehet tudni. Ezzel el is köszönünk a Kimberley-től. Irány az északnyugati partvidék.

    Az egyik legnagyobb szenzáció szerintünk a vízszintes vízesés, amit a sekély tengeren a szűk szorosokban az árapály alakit ki. Sajnos csak a levegőből és “méregdrága” motorcsónakból lehet megcsodálni ezt a különleges természeti jelenséget. Mi úgy tapasztaltuk, hogy nincs nagy árkülünbség a félnapos és az egy napos túrák között. Érdemes az egy naposra befizetni.

    Hidroplán visz ki, mikor jön a dagály. Ekkor van lehetőség fentről megcsodálni. Ezután letesznek pontonokra, majd étkeztetés és cápales után beszállítanak a motorcsónakokba és kivisznek a szoroshoz. Ha olyan a körülmény akkor többször is áthajózunk a szoroson, amikor zúdúl át a víz. Azért a víz az úr! Félelmetes ereje van. A nap végén 4WD-os busszal visznek vissza Broome-ba 1-2 megállót beiktatva.

    Ha a pénztárca engedi ki lehet hajózni a Montgomery zátonyhoz. Mikor jön az apály ez a korall-zátony úgy emelkedik ki a habokból, mintha egy sziget születne. Patakok csörgedeznek le a zátony oldalán. Kisebb vízesések mindenhol. Szürreális látvány lehet. Nekünk nem fért bele az időbe, pedig rajta volt a listánkon. Amúgy mindig ki kell hagyni valamit, hogy legyen ürügy visszajönni. Ha szerencsés időben érkezünk Broome-ba, akkor abban az élményben lehet részünk, hogy láthatjuk a Holdba vezető lépcsősort. Telihold, felhőmentes égbolt és szuper apály kell hozzá. Ekkor a Hold fénye egy lépcsősort vetít a lapos, mocsaras tengerpartra. Megcsíptük. Igaz kellett egy kicsit sakkozni a napokkal, de sikerült elkapni az augusztusi, utolsó teliholdas napot. Megérte! Ahogy haladunk délre szebbnél-szebb tengerpartok, nemzeti parkok, őslakos szikla karcok, 130 éves dinó lábnyomok, banán ültetvények, a Red Dog szobra (tessék megnézni a róla készült filmet), hajóroncsok és Papi nagy kedvencei a végtelen hosszú (2,5 km!) vasércet szállító vonatok követik egymást.

    Port Hedland magasságában elfordultunk a tengertől és a szárazföld belseje felé vettük az irányt, hogy felkeressük Nyugat-Ausztrália egyik ékszerdobozát, a Karijini Nemzeti Parkot. Ez a hely a szurdokok csimborasszója. Hasadékok, kanyonok, vízesések, szűk járatok és 100 méter magas sziklafalak. Ne hagyjatok ki egy kanyont, kilátót se. Másszatok fel mindenhova, sétáljatok végig minden hasadékban. Ne ijedjetek meg a kihívásoktól. Egy-két szurdokban nem ússzátok meg, hogy vizesek ne legyetek.

    Ha csak egy napotok van erre a parkra, akkor ne is gyertek el ide. Ha mégis, akkor a két legvadregényesebb túrát semmiképp ne hagyjátok ki: Waeno Gorge – Handrail pool hasadékot és a Hancock Gorge/Kermit Pool, amihez egy Spider Walk szakasz is tartozik. Ezen a szakaszon a szűk hasadékban a sziklafalon, mint a pók kell végigmászni. Bal kéz-láb az egyik falon, jobb kéz-láb a szemközti falon, befeszítjük magunkat és mászunk, míg alattunk a patak csörgedezik. Amúgy itt a legnagyobb az esély arra hogy vizesek legyünk. Készüljünk fel erre az eshetőségre. Válasszunk megfelelő ruházatot. Havonta ki tudnánk látogatni ide ha a közelben laknánk, annyira gyönyörű volt. Minden túraútvonalat bejártunk, egyet leszámítva, ami távolabb volt a többi hasadéktól. Az már nem fért bele az időbe.

    Visszakanyarodtunk a tengerparthoz. A következő nagyobb terület, amit “felfedeztünk” az a Cápa-öböl volt. Keresztül-kasul bejártuk, amit lehetett azt mindent megnéztünk. Fő attrakció persze a már ezerszer lerágott csont, a sztromatolitok voltak. Ez volt a fő cél, de persze ezt leszámítva is gyönyörű helyek vannak itt. Többek között a 6000 éves kagyló bánya, a csak apró, fehér kagylókból álló tengerpart, a delfinetetés, a Francois Peron Nemzeti Park, az Edel Land Nemzeti Park, ahol Ausztrália legnyugatibb pontja található, valamint a 170 méter magas sziklafalak, amiknek a talpát az Indiai Óceán nyaldossa.

    Innen lehet átkompolni a Dirk Hartog szigetre, amit most passzolni kellett, mivel ez nem olyan egyedül bevállalós út. Kell hozzá egy másik “bohóc”, ahogy kedves barátunk Tamás szokta mondani. Felelőtlenség egyedül nekivágni. Sejteni lehet, hogy ide is visszatérünk majd egyszer megint. A Nyugat-Ausztrál túránkat a Kalbarri Nemzeti Parkkal zártuk, aminek vannak tengerparti túraútvonalai és szurdokos is. Nem mondok újat azzal, hogy mindegyiket érdemes felkeresni. A szurdokban található a “természetes” ablak képződmény, illetve ott jártunkkor kezdték el építeni a hasadék fölé magasodó Skywalk-ot, ami 100 méter magasan nyúlik a mélység fölé és 2020. júliusában (mikor ezt a bejegyzést pötyögöm) meg is nyitották a publikum előtt.

    A hazafelé vezető utat az aranymezők bejárásával és sikeres bálnalessel zártuk. Szűk kilenc hét. Hihetetlenül jó érzés volt csak menni és azt csinálni, amit szeretünk. A felhőtlen szabadság. Csak mi hárman. Papi, Döme Jr és én. Hatvan nap! Tizenhatezer-kettőszázhatvan kilóméter! Kettőezer-háromszázhetvenhárom liter üzemanyag! Azért maradt még mit satírozgatni a listánkon. Reméljük lesz még részünk ilyen hosszú vagy ennél hosszabb túrákban.

    A feltöltött képeket tájegységekre bontottuk: útban Kimberley-hez, Kimberley, Purnululu NP és Wolfe Meteorit Kráter, Broome és Nyugat-Ausztrália, Karijini NP, Cápa-öböl, hazafele Nyugat-Ausztráliából. A képek erről a linkről vagy a jobb felső menüsor “Új Képeink” gombról érhetőek el.


  3. A 90 napos próbaidő március végén lejárt…

    június 4, 2020 by kata_papi

    … és mi köszönjük, de nem kérjük a 2020-as évet.

    A csapássorozat itt Ausztráliában még tavaly kezdődött a bozóttüzekkel. Szerencsére minket elkerült. Adelaidet csak két kisebb lángolás közelítette meg, de a csodálatos Kenguru-szigetünk fele leégett. A szebbik fele. Az ország dél-keleti része viszont nem volt ilyen szerencsés, ott több hónapig pusztítottak a lángok folyamatosan. Nem írtunk róla, mert a csapból is ez folyt. A magyar média is rengeteget cikkezett róla. Az otthoniak szinte jobban képben voltak, mint mi. A tüzes hónapokban ráadásul még a rekord melegek is feszegették az emberek tűrőképességét. Voltak helyek ahol 47-50 fokokat mértek árnyékban és nem a tűz miatt.

    Mindenki az esőért imádkozott. Abban bíztak, ha jön az eső, az majd eloltja a tüzeket. Az igazat megvallva sokszor a viharok idézik elő a bozóttüzeket, mert amikor egy villám belecsap a fába az azonnal lángra kap a száraz avarral egyetemben és máris témánál vagyunk. Az áhított eső végül csak megérkezett. Csakhogy túl sok esett le egyszerre. Még fel sem lélegeztünk a tűz okozta sokkból, máris az áradásokkal és a golf labda nagyságú jégesőkkel kellett megküzdenie az embereknek. Mi van itt? Papi a sáskajárást kezdte emlegetni a bibliából, mint soron következő csapást. Szerencsére az itt nem lett.

    Lett viszont helyette korona. Nem csak itt, az egész Földön. Nem szeretnék írni róla, a média már így is túlfújta a lufit, felesleges rugózni rajta. Egy-két szó erejéig foglalkoznék a témával, hogy hogyan hatott ez a mi életünkre és hogy hogyan zongorázta le a cégünk a szituációt.

    A mi 2020-as évünket a betervezett túrák szempontjából teljesen hazavágta. Csak remélni tudjuk, hogy hamarosan minden visszaáll a régi kerékvágásba és újra járni fognak a repülőgépek, megnyílnak a határok. Áprilisban utaztunk volna haza Magyarországra 3 hétre. Szüleim egy hónap különbséggel most töltötték be a 70-et. Szerettünk volna egy kis ünneplést csapni eme kerek évfordulón. Az utolsó hétig vártunk, hátha jobbra fordulnak a dolgok. Nem így történt. Jelenleg azt sem tudjuk mikor tudunk legközelebb hazautazni. Alig járnak a repülők, Európába egyáltalán nem. Ceruzásan a szeptember vége – október elejében gondolkodunk, de nem tűnik reálisnak. Még bizakodunk.

    Aztán júliusban egy négy hetes “expedícióra” mentünk volna fel északra, Cape York-ra. A régi távíróvezeték (Old Telegraph Track -OTT) nyomvonalát követve szerettük volna elérni Ausztrália legészakibb pontját. Az őslakos törzsek miatt az Északi-Terület és Cape York szinte az elsők között zárta le az útjait/határát. Kevés az esély, hogy az idei száraz időszakban feljutunk északra. Marad a 2021-es év. De ezzel minden más is tolódik.

    Munkafronton viszont szerencsésnek mondhatjuk magunkat. Rengetegen vesztették el az állásukat idelent is, ahogy a világ többi táján is. Cégünk a vírus kirobbanásának legelején elkezdte az óvintézkedéseket. A kormány még be sem jelentette a hivatalos megszorításokat a mi cégünk gyorsan “home office-ba” rakta az emberek 60-70 %-át. Így került haza Papi is 8 hétre. Otthonról dolgozott. Minket maradékokat pedig szétültettek jó messzire egymástól. Külön irodát kaptam. A legboldogabb 8 hetem volt bent a cégnél. Na nem azért, mert Papi nem volt ott, ő hiányzott, hanem azért mert külön szobám lett. Papival meg üzenetet váltva mindig “együtt” ebédeltünk. 🙂

    Az otthon dolgozóknak a csoportvezetők tároló egységekre felírták a munkát, amiket aztán egy kisasztalra helyeztek a főbejárat mellé. Így mindenféle emberi kontaktus elkerülve az otthoniak be-be ugrottak és hozták-vitték a tárolóegységeken a munkákat. A számítógépes csapat pillanatok alatt kiépítette a kommunikációs csatornákat. A titkárság megtalálta azokat a “titkos” forrásokat, ahonnan kézfertőtlenítőket, törlőkendőket és WC papírt szerzett be. Mindenki kapott saját fertőtlenítő csomagot. Sőt, olyan jó fej volt a cég, hogy a WC papír mizéria alatt jött egy kör-email, amiben azt írták, hogy aki meg van szorulva budipapír ügyben, az a titkárságon két tekercs per koponya mennyiséget felvehet. Mint tudjuk a budipapír krízis Ausztráliában ütötte fel először a fejét. Mintha ez a korona fosós vírus lenne és nem tüsszögős.

    Március 25-én végül újra helyre állt a rend, mindenki visszajött az irodába. Nekem sajnos  ki kellett költöznöm a pénzügyi igazgató szobájából. Szerencsére egyetlen egy megbetegedés sem volt a cégnél. A másfél méteres távolságot továbbra is tartjuk. A konyhában minden naposak a tánclépések, amikkel még kerülgetjük egymást. Remélem hamarosan meglátjuk az alagút végén a fényt. Őszintén szólva, ha nem néztünk volna híreket, akkor fel sem tűnik, hogy vírus őrület van. Ráadásul annyira felpörgött a biznisz, hogy amíg sokan otthon a karanténban kenyeret sütöttek és több ezer darabos puzzle-kat raktak ki, addig mi belefulladtunk a munkába. Hajnali 5:30-kor már bent robotoltunk, volt, hogy este 6-7-ig. Többször hétvégén is be kellett menni.

    Kicsit sarkosan fogalmazva a cégünk abból (is) profitál, ami másnak szerencsétlenséget hoz, kárt okoz. Ilyen a profilunk. Ha bozottűz volt valahol, vagy áradás pusztított minket ugrasztanak, hogy a kormány, vagy a helyi önkormányzat minél előbb fel tudja mérni a károkat. Erre a levegőből van a legjobb, leggyorsabb lehetőség. Ráadásul a nagyon csekély légiforgalom is a hasznunkra vált a mostani vírusveszélyes időszakban, mert késedelem nélkül tudtuk lerepülni a kívánt területeket.

    Most volt az első hétvége mikor nem kellett bemennem. A főnököm nem győzte a “köszönömöket”. Mondtam neki: emlékszel, nekünk nem gond a plusz óra, ha a cég nem várja el, hogy uborkaszezonban bent malmozzunk. Most megnyomjuk, aztán mikor lapos a görbe nem jövünk. Másnap már lobogtatta is a réges-régen leadott szabikérelmünket és boldogan mondta, hogy 2021-ig mindent aláírtam nektek. Erre én: de ugye tudod, hogy a vírus miatt lehet, hogy megint tolnunk kell. Erre ő: nem gond, tölts ki egy újat és azt is aláírom. Pompás!

    Hogy ne csak negatív dolgokról írjak, egyszer-kétszer azért sikerült elmennünk közeli helyekre kirándulni. Pár képet csatoltam. Volt, amit még a vírus előtt sikerült megejtenünk és volt, amikor kilógtunk, mert a karantén már itt lihegett a nyakunkban. Volt olyan, amit már a karantén részleges feloldása után léptünk meg. Sajnos a határok továbbra is zárva vannak. De ha minden jól alakul, akkor idén építünk igazi hóembert. Legalábbis ez a terv.

    Az egyik kedvenc kis falunk lent délen, Adelaide-től kb 1,5 órányira. Port Elliott. Tengerisüni vadászatra ugrottunk le, de a szerencse elpártolt tőlünk.

    Végre sikerült beszerezni egy biciklitartót Juniorra. El is ugrottunk az északi borvidékre, Clare-völgybe hogy megnézzük a sokak által emlegetett Risling kerékpár utat. Az út maga 30 km hosszú és érinti a legtöbb borászatot. Sajnos nem hurok túra, így kalkuláljuk be, hogy amennyit tekerünk egy irányba, ugyanannyit kell visszakerekezni a kocsiig. Tényleg nagyon szép. Mi 20 km-t tekertünk rajta. Elsőre bőven elég. Rendesen el vagyunk tunyulva. Útközben találtunk egy elhagyatott őszibarack fát isteni finom, lédús barackokkal. Szedtünk is vagy két kilót.

    Yorke-félsziget. Kedvenc tengerpartunk. Ide akkor ugrottunk le, mikor kezdett elhatalmasodni a korona és Sydney-ben a strandolók nem tartották be a 1,5 méteres távolságot. A kormány kiakadt és másnap bejelentették, hogy lezárják a strandok egy részét. Na mi ezen a napon indultunk neki. Vénasszonyok nyara volt. Talán az utolsó meleg napok egyike, 30 fokkal és olyan kevesen voltak, hogy a 1,5 km-et is vígan tudtuk tartani. Előkerült a sárkány is a szekrényből, s Papi a nap végére kitalálta, hogy neki nagyobb sárkány kell…

    A Húsvéti Nyuszi már a karanténba jött. Rengeteg gyereket vettek ki a szülei az iskolából, pedig Dél-Ausztráliában nem is zártak be az iskolák. Aranyos ötletet valósított meg pár gyerek. Húsvéti tojásokat rajzoltak, lelaminálták és környezetbarát madzagokkal lent a patak melletti bicikli- és sétaút mentén egy 5 km-es körben elrejtették. Még egy Húsvéti Nyuszi is elbújt. Kezdődhetett a tojásvadászat! Mi 40 darabot találtunk meg. Második sor, bal első nagyon eredeti… valaki beleharapott a csokitojásba.

    Mannum-vízesés, ami nincs. Két-három napos kiadós esőzés után úgy gondoltuk elegendő eső esett le, biztos zubog a vízesés. Évek óta toltuk ezt a kirándulást a szárazság miatt. Most már értem miért. Ahhoz, hogy itt vízesés legyen nagy valószínűséggel a bibliai özönvíz kell.

    Hurrá! Feloldották a karantént. Az igazat megvallva Adelaideben nem nagyon volt kijárási tilalom. Viszont Victor Harbor városa le volt zárva egy rövid időre a a turisták elől. Még az eső előtt sikerült átugrani a Gránit-szigetre.

          

    Látjátok az őslakos arcot profilból ? Papit odahajtottam méretaránynak.

    Papi kisírt magának egy adag sültkrumplit. A kezében szorongatja, a “tengeri hiénák” pedig sokáig követték és le-le csaptak a finomságra, de Papi hősiesen védte a krumplit! Olyan volt, mint Hitchcock filmje a Madarak.

         

    Gyönyörű színekkel búcsúzott az ősz. A jobb oldalit csak azért szúrtam be, hogy lássátok, azok a fák, amik most sárgák, egész nyáron rózsaszínben pompáznak (Crepe Mirtle). A lenti képen pedig az előkertünkben lévő bokrok pirosodnak ki őszre/télre.

     


  4. Karácsony-2019

    december 23, 2019 by kata_papi

    Békés, Szeretetteljes Karácsonyi Ünnepeket és Sikerekben Gazdag Boldog Új Esztendőt Kívánunk Adelaide-ből!

     


  5. WA Trip –> 60. Utolsó nap (Day 60 – The Last Day)

    szeptember 25, 2019 by kata_papi

    Hazaértünk. Összesen 16260 km-t mentünk a 60 nap alatt. Junior 2373,5 liter üzemanyagot fogyasztott el. A túra utolsó 60-dik napja ciklámennel a térképen. A kör bezárult. De nem kell elkenődni, nemsokára csinálunk egy újabb kört!

    Reggel 6:45 utolsó sátorcsukás. Elindultunk.

    Ausztrália középvonalán. Kimba pont Ausztrália felezővonalára esik. Innen kelet ugyanolyan messze van, mint nyugat.

    Egy újabb festett gabona siló. Bővült a gyűjteményünk. Már Kimbában járunk.

    A 8 méter magas Big Galah Kimbában. Az egyik évben április elsején Bolondok Napján valaki egy tojást rakott a fészekbe. Innen tudják az emberek, hogy a Big Galah nőstény.

    Már Port Augusta-ban vagyunk. Innen már csak 3 órányi vezetésre van Adelaide.

    Már Port Wakefield-ben vagyunk, egy órányira Adelaide-től. A jól megérdemelt malacbőr, amit itt készítenek.

    Nyugat-Ausztráliában augusztus/szeptember környékén virágoznak a vadvirágok. Picit felkapták ezt a dolgot. Külön prospektusokat adnak ki erre az alkalomra, útvonalakkal illetve magyarázattal mikor melyik virág hány napig virágzik. Ja és külön erre a célra legyártott közúti táblákkal terelik az embereket, hogy mi merre. Mi nem feszültünk rá nagyon erre a fű-fa-vadvirág vonalra, de ha “szembe jött” egy akkor azért kattintottunk. Íme egy szűk kis válogatás a tavaszi virágba borulásról. Voltak azért színes virág mezők.

    Unalmas perceimben (nem sok ilyen volt) összedobtam egy mozaikot. Bal: tervezett, Jobb: megvalósulás.

    Ha már ennyire ráértem gyors felskicceltem a WA túrát az eddigiekhez. Maradtak még fehér foltok amiket satírozgathatunk!

    A következő utunkra, ami jövő júliusban lesz már most veszünk fel előjegyzéseket. A férőhelyek száma korlátozott, aki nem szeretne lemaradni időben jelezze utazási szándékát. Köszönjük, hogy ismét a Junior Tours-al utaztak!


  6. WA Trip –> 57-59. nap (Days 57-59)

    szeptember 25, 2019 by kata_papi

    Sziasztok! Utolsó előtti gruppolás. Tartjuk a tervet hazafele. Holnap délutánra meg is érkezünk. A lenti térképen az 57-59 napok útvonala látható. A piros a vasárnapi kószálás Kalgoorlie környékén. Kék = hétfőn megcéloztuk Adelaide-t és eljutottunk WA/SA határához. Ciklámen = a mai nap, kedd és Wudinna-ig jutottunk. Holnapra már csak 560 km marad.

    Sajnos időhiány miatt nem tudtuk megnézni Eucla-ban a homokdűnéket. Viszont a bálnáknak leadták a drótot, hogy a mai napon érkezik Junior Tours és szép számban megjelentek a tiszteletünkre. Bálna pipa!

    Ismét áthaladtunk Ausztrália leghosszabb egyenes útján. Uncsi volt.

    Ameddig a szem ellát (és még azon is túl) nyíl egyenes.

    Bóklászó tevére, wombatra, kengurura figyelni kell.

    A Nullabor fennsík több száz kilóméteres szakaszán öt db kisrepülő leszálló/felszálló pályát alakítottak ki. Szóval ha a visszapillantóban egy kisrepcsi tol le az útról, nem beszarni, gyors félreállni!

    Voltak akik nagyon elhivatottak voltak. Vagy inkább csak őrültek?

    Ez biciklivel…

    Ez gyalog!

    De ezeknél az a család volt zizzentebb, akik a 660 km hosszú Gibb River utat nyomták végig biciklivel és két gyerekkel. Az egyik 4, a másik 6 év körüli lehetett.
    Nem hittünk a szemünknek. Azon a szar korrugétid úton. A kocsiban meg lehetett fulladni a portól, hát még a biciklin ha elment melleted egy autó. A gyerekek ruhái egymerő por. Az arcuk olyan poros volt mint a kéményseprők szénporos arca. Mindkettőnek a biciklikormányára volt kötözve a kedvenc plüss állata, amik már feketék voltak. A szívünk szakadt meg.

    Kanyarodjunk vissza a Nullabor fennsíkhoz, ami a világ legnagyobb kiterjedésű mészkőfennsíkja. Az óceánnal pedig magas, függőleges sziklafallal találkozik. Korábban írtunk erről a blogon, mert erre már jártunk. Ott részletesen kitagkaltuk a Nullabor fennsíkot.

    WA/SA határ. Komoly ellenőrzés. Semmi zöldség-gyümölcs nem léphet át.

    Na ki a Zsebibaba?

    Tegnap 10 anyabálnát a kölykeikkel és 2 magányos bálnát láttak.

    Ma mi legalább 8 bálnát számoltunk össze, amiből 4 volt anyabálna kölykökkel. Múltkor zéró bálnát láttunk itt. Most mákunk volt. A bálnák májustól októberig úsznak ide fel hogy itt pottyantsák ki a bébibálnákat.

    Anya és kölyke.

    Moby Dick épp kifújja a levegőt.

    Ott a távolban az egyik integet, látszik az uszonya.

    Ezen meg kettő van. Van rajta több is csak azok nagyon távol vannak.

    Ezen meg kettő van. Van rajta több is csak azok nagyon távol vannak.

    Nagy élmény volt. Vagy egy órát bámultuk őket. Egész közel úsznak a sziklához. Egy távcső mondjuk jól jött volna, de mindkettő otthon maradt. Akinek nincs esze, legyen notesze…

    Ismét szembe jött egy méretes szállítmány. Teljesen félre kellett Juniornak állnia.

    Ennyi történt a hosszú, unalmas, szinte egész napos kocsiban üléses napokon.

    Tervek/célok mindig kellenek, különben unalmas az élet. Én találtam magamnak egy új életcélt. Papi nevében nem nyilatkozom, de az enyém ez:

    Angol nem beszélni: szükségem van egy 6 hónapos szabadságra. Évente kétszer!

    Holnap jön a finálé.


  7. WA Trip –> 48-56. nap (Days 48-56)

    szeptember 22, 2019 by kata_papi

    Kedves Utasaink. Hallgatásunk oka: lementünk a térképről. Mióta keletnek fordultunk és elhagytuk Geraldtont nincs térerő. Most is csak azért van mert az információs központ ad ingyen wifi-t. Minden rendben, lassan csorgunk haza. Amint lesz térerő jövünk a képes beszámolóval. Na. Ismét civilizált helyen vagyunk. Elértük Kalgoorlie-t. A térképen különböző színekkel az elmúlt 9 nap útvonala látható. Kicsit eltértünk a tervtől. Ahelyett hogy a déli gabona vidéken jöttünk volna keresztül, picit északabbra az aranymezőkön át értünk Kalgoorlie-ba. Innen sajnos 3 hosszú unalmas napba telik míg hazaérünk. Olyan, mint a túránk első 4 napja volt.

    Days 48-56.

    Két kellemetlen dolog kísérte végig ezt a 9 napot. Papinak ismét volt egy maratoni 7 napos fejfájása. Elég szarul volt. A másik hogy állandósult a legyek jelenléte. Elég kellemetlen. Azt beszéltük Papival, hogy mennyire jó és élvezetes volt végigtúrázni azokat a gyönyörű szurdokokat korábban legyek nélkül. Biztos vesztett volna az élvezeti értékéből ha légyhálóban kellett volna végiggyalogolni azokat.

    Az utolsó nagyobb túránk az Indiai Óceán partján a Kalbarri Nemzeti Parkban volt. Úgy írnám le, mint Ausztrália Grand Canyon-ja. A Murchison-folyó vágta bele ezt a mély völgyet a homokkőbe. Nagyon szép volt. A park bejáratánál parkőrJózsi megkérdezte hogy biztos be akarunk e menni és hogy van e elegendő víz nálunk, mert tegnap is 41 fok volt és ma is annyi lesz. Cseppet meleg volt. Ráadásul a völgyben ez meg is rekedt. Küzdöttünk rendesen. Egy rövidebb és egy hosszabb 6 km-es túrát azért lenyomtunk. Azt a 6 km-est nem kellett volna, nem nagy szám volt. Így viszont a 8 km-esre már nem neveztünk be. Örültünk hogy a 6-ot túléltük. Pedig szerintem a 8-as szebb lett volna. Pótolni fogjuk.

    Képzeljük el ezt a völgyet 400 millió évvel ezelőtt, amikor a vízből kimerészkedő bátrabb állatok elkezdték benépesíteni a szárazföldet. Rengeteg ízeltlábú fosszíliát találtak itt. Például ezt a 40-50 cm-es skorpió szerű állat lábnyomait. Félelmetes lehetett.

    Majdnem élethű méretben. Ekkorák voltak.

    Ez pedig a “lábnyomuk” a megkövesedett agyagban. Papi lába ott van méretaránynak!

    Kalbarri Nemzeti Park

    Kalbarri Nemzeti Park – “Z” Bend, mi magyarok otthon “S” kanyarnak hívjuk.

    Ablak a természetre (szabad fordításban), amúgy Nature’s Window az eredeti neve, Kalbarri Nemzeti Park.

    A nemzeti park két szakaszra bontható. A belső völgyre és a tengerparti sziklás részre, ami picit olyan, mint a Viktória államban lévő 12 Apostolok partja. Mindkét részt bejártuk. A tengerparti részén a parknak a sziklák színe volt különleges illetve a furcsa kis “csövecskék” a 420 millió éves homokkőben. Rengeteg volt belőlük. Ezek nem mások, mint egy vízi féreg/giliszta/kukacok által ásott lyukak a homokban, amik kitöltődtek és fennmaradtak.

    Ösvény a tengerparti részen – Kalbarri Nemzeti park.

    Gomba szikla. Felmásztunk oda és még sikerült időben lejönni, mert jött a dagály.

    És betakarta a gomba sziklát.

    Szivárvány Völgy – Kalbarri Nemzeti Park

    A “csövecskék”, amik kukac-lyukak.

    Port Gregory-ban a Hutt Lagúna, ami egy rózsaszín lagúna miatt áltunk meg. Hogy jól látszódjanak a színek, most nem a rózsaszín ingemet vettem fel.

    Geraldton-ban van Ausztrália legmagasabb fémből épült világító tornya. 1878-ban épült, 34 m magas és 26 km-ről látszik a fénye.

    Geraldton-ban is meg még legalább két másik helyen is az országban van emlékmű a HMAS Sydney hadihajónak. HMAS = Her Majesty’s Australian Ship (Őfelsége Ausztrál Hajója). Nagy veszteség volt ez az ausztráloknak. 1941 november 23-án a Kormorán nevű német hajó, ami már egy éve cirkált és az volt a feladata, hogy ellenséges hadihajókat süllyesszen el, alig fél perc alatt harcképtelenné tette az ausztrálok büszkeségét és alig 5 perc alatt elsüllyesztette a HMAS Sydney-t. A fedélzeten lévő teljes legénység (645 ember) életét vesztette. A Kormorán is megsérült és elsüllyedt. Ott 318 túlélő és 81 halott volt. A hajótörötteket a Cápa-öböltől nem messze szedték össze. Még a Cápa-Öböli információs központban néztünk róla egy ingyenes negyed órás 3D-s filmet. Percről percre bemutatták mi történt a német hajó kapitányának beszámolója alapján. Víz alatti felvételeket is mutattak 3D-ben. Cipők hevertek szerteszét a tengerfenéken. A roncsokat csak pár éve találták meg. Annyira érdekes és jól megcsinált kis film volt, hogy másnap is megnéztük. Itt Geraldton-ban pedig van egy nagyon kis igényes emlékmű az elesett 645 katona tiszteletére. A kupola 645 sirályból áll.

    Az emlékmű szökőkútja. Vörös márványból a Cápa-Öböl és kint a tengeren egy sirály és a koordináták mutatják a hullámsír helyét, ahol a roncs nyugszik.

    Városokban nem nagyon turistáskodtunk, de ez megtetszett Geraldton-ban. Belülről is gyönyörű volt.

    Innentől nincs több tengerpart, óceán, öböl. Keletnek tartunk és az aranymezők városait érintve haladunk haza.

    Az eddigi rekord 53,7 méter volt. Itt már 60 méter hosszú kamionok (road train-ek) rohangálnak az utakon. Valamivel szállítani kell az aranyat…

    A Joker’s Tunnel-t (Joker Alagút) kézzel ásták ki 1896 körül, 100 méter hosszú és csak 3 kg aranyat találtak. Az alagúton elvileg keresztül lehet sétálni. Elindultunk de 10 méter után sikítva futottunk ki és azt üvöltöztük hogy: nézd meg a hátam! Vannak rajta? Mint az Indiana Jones kettes részében a szőke nő, mikor az algútban rápotyogott az a sok pók. Az alagút mennyezetén hemzsegtek a bogarak. Nem tudjuk mik, de az egész egy masszaként mozgott. A fehér pötty az alagút másik vége.

    Potyautas. Nagyon messziről utazott velünk mire észrevettük.

    Cuki!

    Talán kivehető, hogy merre bújkál…

    Papit odaküldtem méretaránynak. A gyík jobban félt, mint Papi.

    Tetszett neki Junior antennája…

    Kis kitérővel útba ejtettük a Walga sziklát, ami Ausztrália második legnagyobb monolitja. A gránit szikla 1,5 km hosszú, kerülete 5 km. Van egy 100 méter hosszú visszahajlása a sziklának, amolyan féltető és ez alatt kb 1000 db őslakos sziklarajz. Nagy részük megrongálódott az esőtől. Sokuk egymásra van rajzolva így nehéz kivenni mit is ábrázol. Van viszont egy titokzatos rajz, senki nem tudja ki rajzolhatta. Fehér “krétával” egy kétárbócos vitorlás hajó, alatta pár soros szöveg talán arabul? A tengerpart kb 300 valahány km-re van innen. Az egyik teória: egy hajótörött holland matróz rajzolhatta, akit az őslakosok ápoltak. Másik: egy afgán teve vezető skiccelte oda.

    Junior mögött a Walga szikla.

    Csak érdekességként megemlítem: Sajnos a Cue városától 70 km-re lévő híres Wilgie Mia őslakos “kréta” (ochre) bánya nem látogatható. Nem igazán értjük miért nem ha ilyen híres. Elvileg ez lehet a világ legidősebb bányája. Valószínűleg a létező vagy nem létező Salamon Király bányájánál is régebbi, de ez csak feltételezés. Senki sem tudja pontosan. A lényeg hogy az őslakosok innen bányászták a ceremóniákhoz/testfestéshez szükséges vörös-sárga-fehér ochre-t (krétaport). A külszíni bánya 30 m széles, több kis járat van belevájva. Az ide érkező fehér telepesek botokat és lándzsákat találtak az üregekben, amivel az őslakosok fejtették a puha sziklát amit porrá őröltek. Később az európaiak egy alagutat fúrtak a hegy déli lábánál be a külszíni lyukba. Ezen a járaton lehet bejutni és állítólag hihetetlen színek tárulnak az ember szeme elé. Egészen az 1950-es évekig innen bányásztak az őslakosok. Bizonyítékok vannak rá, hogy az országba rengeteg helyre eljutott ez a krétapor. Találtak belőle a Nullabor fennsíkon, Cape Yorke-n, ezek mint több ezer km-re vannak innen. Tudjuk, hogy az őslakosok nem ismerték a kereket, talicskát vagy más szállító eszközt nem használtak. Csak azt vitték tovább, amit a kezükben vagy a fűből, hajból, állati szőrből, botokból font válltáskájukba bele tudtak tenni. Ebből és a külszíni bánya méreteiből kiindulva, okosok kiszámolták, hogy ha egy ember egy nap alatt 5 kg-nyi port kibányászik akkor ilyen méretű lyuk kiásása 27 000 évbe is beletelhetett. Nagyon érdekes és biztos szép lett volna. Reméljük egyszer meg fogják nyitni a közönség számára.

    Na, a városi picsa… ez voltam én 2019.szeptember 17-én. Legalábbis gondolom ezt feltételezték rólam a Roadhouse-ban, ahol vacsiztunk. Nem vagyok finnyás. Koleszos/menzás voltam évekig. De a lasagne-ban az egyik rétegem egy tenyérnyi folpack volt. (huh) Visszavittem és kértem egy másikat. Furcsa, de senki nem mondta, hogy bocs. A másodikat is kihozták, annak a szélén meg egy hajszál volt. No comment. Lehet nem volt bölcs ötlet reklamálni, ilyenkor szoktak *beleköpni, stb hogy megszivassák a hiszti vásárlót. Amúgy a lasagne isteni finom volt.

    Íme!

    Sandstone-ban a London Bridge nevű természetes homokkő hidat iktattuk be a látnivalók sorába. Nem sok hiányzik hogy leomoljon. Fénykorában egy kisebb lovaskocsi is át tudott menni rajta.

    Ahogy haladunk dél-keltre egyre hidegebb van. Ma hajnalban 4 fok volt. Éreztük is.

    Leonora városától 1,5 km-re van Gwalia szellemvárosa. Egyetlen éjszaka alatt néptelenedett el. Szuper kis múzeum van itt, mindent meg lehet fogni, mindenhova be lehet menni és ingyenes. Fél napot bámészkodtunk el itt. Nagyon érdekes a története. 1896-ban külszíni aranybányként kezdte meg a működését és 1963-ban zárt be. A külszíni bánya 300 m mély és 1 km az átmérője. Ennek a lyuknak a felében (a felszíntől 125 m mélyen) indul az alagút a földalatti bányába, amiben 38 szint van lefele és a maga 1219 méteres mélységével Nyugat-Ausztrália legmélyebb bányája. 1100 ember élt Gwalia-ban. A bánya működése alatt 2 millió uncia (azaz 56,7 tonna) aranyat termelt. 1897-ben Herbert Hoover (aki később a 31-dik USA elnöke volt) fiatal bányamérnökként itt kezdett. Irányítása alatt virágzott a bánya, de milyen áron? Kis genya volt. Csökkentette a munkaerő kiadásokat és növelte a termelékenységet. 40-ről 48 órára emelte a heti munkaidőt. Bevezette a felszín alatti műszakváltást, ezzel kiiktatva azt a néhány perces leállást míg a lentiek feljönnek a felszínre és a fentiek leérnek a vágatba. Megszüntette a vasárnapi dupla órabért. Szétoszlatta a szakszervezetet. Olasz és jugoszláv bevándorlókat alkalmazott mert azok jobban teljesítettek, mint a helyiek. A világon a legmagasabb fizetést kapta abban az években mikor itt Gwalia-ban az aranybányát majd később kínai szénbányát vezetett. Ő tervezte a Hoover házat, ami a bányavezetők háza lett. A ház Bed and Breakfast-két (kivehető szállás) üzemel. Többnyire eredeti bútorokkal, bárki aludhat a 31-dik amerikai elnök szobájában. Itt is minden szobát-konyhát be lehetett járni, mindent meg lehetett fogdosni. Ráadásul ez az egyetlen amerikai elnöki ház, ami USA-n kívül van.

    Gwalia külszíni bányája.

    Ilyenekben laktak a bányászok.

    Múlt és jelen…

    Hoover ház.

    Rengeteg különlegesség van a szellemvárosban. Itt van ausztrália legmagasabb fából épült tornya amiben leengedték a kast a bányászokkal. 1899-ben épült. Vagy az a gépház, ami a “lifteket” működtette. Ez a legnagyobb fennmaradt ilyen ausztráliában. A “lift” kezelője kapta a legmagasabb fizetést a bányában. Csengővel kommunikált a földalatti bányával. Mindenre volt egy csengőhang, mint a morze kód. Hanyadik szintre kell menni, fel vagy le, baleset történt, stb. Papi petét rakott a szerkezettől, alig lehetett kirángatni onnan.

    Aztán a szellemváros bádogházait egytől egyig be lehetett járni. Itt laktak a bányászok a családjaikkal. Abból építettek kunyhót amit találtak, főként bádoglemezekből amiket belülről zsákkal fedtek be. Kemény élet volt.

    Hát ennyi történt az elmúlt 9 napban. Holnap (vasárnap) még Kalgoorlie környékén leszünk. Hétfő reggel a lovak közé csapunk és szerda estére vagy csütörtök délre már otthon is leszünk. Ha szerencsénk lesz sikerül 1-2 bálnát meglesni útban hazafele a Nullabor fennsík szikláiról, mert júniustól szeptemberig úsznak fel ide.


  8. Egy újabb gyöngyszem. Ennek sosem lesz vége?!

    szeptember 14, 2019 by kata_papi

    Szintén a világ végén találtuk. Úgy tűnik az elszigeteltség különleges dolgokat szerettet meg az emberekkel. A gyűjtemény következő darabja: a tutti frutti ízű malacfing rágógumi. Röf…


  9. WA Trip –> 43-47. nap (Days 43-47)

    szeptember 13, 2019 by kata_papi

    Az elmúlt 5 nap történései a Cápa-Öbölben. A térképen ismét pirossal egyben a 43-47 napok eseményei. Ide-oda cikáztunk és mindent bejártunk, ahova út vitt. Ismét egy csodálatos területet jártunk be. Megérintett egy MÁSIK világ. Nem a másvilág hanem egy másik világ. Még Papi is azt mondta az egyes napok végén, hogy ez egy jó kis nap volt! Az elmúlt 5 napban volt egy nagyon szerencsés pillanatunk és egy nagyon “szomorú” is.

    Cápa-Öböl az űrből. A belső öböl a Hamelin Pool. Az első félsziget csücskében van a Francois Peron Nemzeti Park. A külső öböl a Shark Baz (Cápa-Öböl). A második félszigeten van ay Edel land Nemzeti Park a legnyugatibb pont és majdnem a félszigettel összenőve a Dirk Hartog sziget.

    Kezdtünk a Hamelin Pool-nál, ahol megérkezésünkkor egy anomália fogadott. Legyek! Nagyon sok légy. Előkerültek a légyhálós kalapok. De ez mit sem rontott azon, hogy láthattam az én drágaságaimat. Közel 30 évet vártam erre a pillanatra, hogy Nyugat-Ausztrália sztromatolitjait láthassam. Nagy volt a boldogság. Többször írtam már róluk, törzsutasainknak már biztos a könyökén jön ki. Csak picit frissítsük fel a tanultakat. Sztromatolitok élő kövületek 3-3,5 milliárd éve léteznek. Nekik köszönhetjük az életet a Földön, ők termelték az oxigént és az élet így kifejlődhetett a szárazföldön is. Ezek itt kb 2-3000 évesek. Nagyon lassan nőnek. Ha ők nincsenek akkor nagy valószínűséggel mi sem lennénk itt a Földön.

    Nem örültünk ennek…

    Sziasztok Sztromatolitok!

    Megnéztünk egy érdekes “kőbányát” vagy inkább kagylóbányát?! Itt az öbölben jóval sósabb a víz, mint kint a tengerben/óceánban és a cockle nevű kagyló ezen a területen picire nő meg, illetve nincs ellensége. Rengeteg van belőle. Ezek összecementálódtak, amit sima kézi fűrésszel blokkokra vágtak és ebből épültek a házak. A kagylóréteg 6000 éves. A Shell Beach-en is ezek az apró vakítóan fehér kis kagylók halmozódtak fel 10 méter vastagon és közel 100 km hosszon. Hihetetlen látvány.

    A “kagylótégla” bánya.

    Közelről ilyen.

    Ilyeneket építettek belőle.

    Kagylótégla.

    Shell Beach

    Shell Beach-en szedtük. Mik ezek? Egy vérengző állat fogai? Tüskék? Szerintünk kagylók, de nem tudjuk biztosan. Valaki esetleg?

    A 44. nap mottója: Lady in the Pink! – Hölgy rózsaszínben! Nagyon szerencsés nap volt! Aki ismer tudja, nem vagyok a rózsaszín szín nagy rajongója. De beláttam, ha nem aggatunk magunkra feltünő színeket, akkor beleolvadunk a környezetbe és nem látszunk a képeken. Papival szoktunk viccelődni, hogy mi lenne ha a láthatósági mellényt vennénk fel mikor túrázunk, úgy biztos kitűnnénk a képeken.

    A lényeg: 2019.09.09. hétfő Monkey Mia, az öböl ahova kiúsznak a delfinek, a túrista tömeg a parton sorfalat állva nézi és 1-2 szerencse fia meg is etetheti őket. Úgy gondoltam a delfinek szeretik a színeket így magamra penderítettem a rózsaszín ingemet. Közel kétszázan lehettünk. A hátunkon a szőr felállt a sok embertől. Antiszociálisak vagyunk. Ráadásul még egy ázsiai forgatócsoport is pont most volt ott hogy népszerűsítse hazájukban Ausztráliát, hogy (még!) több túrista jöjjön ide.

    Általában 4-5 delfin szokott kiúszni a 20-30-as csapatból. De nincs garancia hogy jönnek. Most 3 úszott ki, és másik kettő kicsit távolabb vadászott. Minden egyes delfin csak 3 kis halat kaphat, nehogy rákapjanak az ingyen kajára és megszelidüljenek és feladják a vadászatot. Az önkéntesek kiválasztanak 1-1 embert a tömegből, akik megetethetik a delfineket. Nincs jelentkezés, nincs üvöltözés, csak rádböknek hogy Te, mint amikor felelni hívtak a suliban. Az egyik önkéntes azt mondta: Lady in the Pink. Na ez voltam én! Besétáltam a térdig érő vízbe, önkéntesGizi odaadta a halat én meg odaadtam a delfinnek! A delfineket tilos megérinteni. Mekkora mákom volt!

    A sorfal. Sárga karikában Papi integet.

    Jönnek! Gyors leszaladtam a mólóról és odaálltam Papi mellé.

    Lady in the Pink!

    Hosszú percekig minket nézett. Tetszett neki az ingem! 🙂

    Amúgy én Piccolot etettem meg. Piccolo 26 éves, 100 kg és 2 méter hosszú. Épp egy cápatámadásból lábadozik. Minden delfint az uszonyuk alapján ismernek fel. Ez az ő ujjlenyomatuk.

    Aztán bejártuk a szárazföldhöz közelebb lévő félsziget csúcsán lévő Francois Peron Nemzeti Parkot. Meseszép! Vörös homokdűnék, sárga homokos tengerpart és kristálytiszta türkiz víz. Itt láttunk a vízben, delfineket, ráját, cápát és teknőst. Sajnos egy magas (kb 50 m) szirtről láttuk őket, kis bolhafingok a képeken, de azért kivehetőek.

    Ott integetek. A kilátó ahonnan azt a sok tengeri teremtményt láttuk.

    Rája

    Cápa

    Teknőc

    Francois Peron Nemzeti Park csak terepjárós. Puha homokos. Papi leengedi Junior kerekeit.

    Út a Francois Peron NP-ben.

    Ez is útközben.

    Ijesztő. Mintha dinoszaurusz lábnyom lenne… Papi lába (hangsúlyozom Papié! azért mert 46 napja úton vagyunk még adok magamra…) ott van méretaránynak. Amúgy emu lábnyomok.

    Junior elásta magát. Már majdnem levettük a maxtrax-eket, de az utolsó próbálkozásra sikerült magától kijönnie.

    Kint van!

    A Francois Peron parkból kifele jövet egy emu család sétált át az úton.

    Kis lagúna. Majdnem tökéletes kör alakú.

    Denham városa egy jópofa kis tengerparti, rendezett városka.

    A tengerparti kempingben a meleg miatt iszonyúan párolgott a tenger. Reggel köd volt és minden tiszta víz volt, mintha eső esett volna. Borzalmas volt.

    Minden így nézett ki reggelre.

    Végül bejártuk a második (külső) félszigetet is, mert itt van Ausztrália legnyugatibb pontja. Ettől a nemzeti parktól tartottunk, mert csak 4WD-os, nehéz, puha homok, dűnés átkelés bla-bla-bla. Egyáltalán nem volt necces helyzet. Lassan lehetett haladni, de sima ügy volt. Nagyobb volt a füstje mint a lángja ennek a “nagy” homokdüne átkelésnek. InformációsGizi cseppet túllihegte a felvilágosítást. Mikor mondta, hogy ha nem engedjük le a kereket 16 psi-ra, de akár 14 psi-ra akkor nem fogunk átmenni. Na ekkor kicsit becsokiztam, mert a Simpson sivatagban 18-20 psi-al mentünk végig (psi = pound per square inch – keréknyomás font per négyzet hüvelyk). Mondjuk Benő összefosta magát…de tényleg nem volt semmi komoly. Köze nem volt a Simpson sivatagi puha homokos dünékhez. Majdnem földút keménységűek voltak a dünék.

    Elvileg 148 km-es útra 3 órát írnak. Azt hittük egy nap alatt lenyomjuk, de annyira gyönyörű volt és olyan sok látnivaló volt, hogy délután úgy döntöttük nem megyünk ki, bent alszunk. Hihetetlen jó döntés volt. Vadkempingben a tengerparton egymástól 50-100 méterre vannak kialakítva a sátorhelyek. Sekély öböl. Átlátszó tiszta víz. És a színek!? Besírtunk. A sátorablaból a vízre láttunk rá. A napfelkeltét is az “ágyból” néztük. Nagyon giccses volt. Ja. Semmi légy! Idilli állapot!

    Papi felkészíti Juniort. Ekkor még nem tudtuk, hogy felesleges.

    Leengedi a kerekeket, mert az út nagyon korrugated.

    Ennyire korrugated volt.

    Felkerült a dünezászló. Furcsa, de nem volt előírás, pedig szerintünk el kellett volna mindenkinek.

    Háttérben a nagy homokdüne.

    Shelter Bay, ahol kempingeztünk.

    Itt aludtunk!

    Napfelkelte a sátorból.

    És mik voltak a tengerparton? Emlékeztek még az Eighty Mile Beach-re? Ott volt a több ezer lapos tengeri süni. Na itt meg a tengeri csillagok!!!! Mindig is szerettem volna találni egyet. Itt szedtem egy szatyorral!

    Élő tengeri csillag.

    Rája

    2019.09.12. csütörtök Nemzeti Gyásznap! Találtam egy nagyon különleges tengeri sünit. Átmenet a lapos és a gömböc között. Gyönyörű zöldes-sárgás színű, apró tüskés. Aztán Papi elment csatangolni a parton, míg én mosogattam és talált még kettőt. Nagyon szépek voltak. Kitettem a lökhárítóra száradni őket. Másnap összecuccoltunk és elfelejtettem összepakolni őket. Elindultunk. Mentünk 39 km-t durva terepen mikor belémnyilalt. A SÜNIK! Papi azt mondja: ugorj ki nézd meg hátha még ott vannak. A legkisebb, amit én találtam még ott “kapaszkodott”. A két nagy sajnos odalett. Picit oda voltam.

    R.I.P. :-((

    A Dirk Hartog szigetre erről a félszigetről lehet átmenni. Egy pici komp megy át, egyszerre csak egy autót tud átvinni. A távolság nem több, mint 5 km. A return kompjegy kapaszkodjatok meg, 570 dollár. Beszarás! A kenguru szigetre, ami 18 km-es kompút volt 470 dollár körüli. Tasmániára, ami 8-10 órás kompút 550 dollár. Csak viszonyításképp írtam.

    Két okból passzoltuk. Egy: az 570 dodi miatt. Kettő: nincs benyakút a szigeten. Nekünk sajnos csak két üzemanyag kanna van a tetőn. A sziget kb 60 km hosszú. Ezt oda-vissza meg kell tenni, plusz a kitérők. Nem lett volna elég naftánk. Egyszer majd visszajövünk ide Tehénnel és több benyakannával és megcsináljuk együtt. Bár Papi megjegyezte: mennyivel adna többet a sziget, mint ez a félsziget, amin most vagyunk, ugyan azt látnánk. A térkép tanulmányozása után nagy valószínűséggel igaza van.

    Az Edel Land Nemzeti Parkban, ami ezen a félszigeten van elzötykölődtünk a legnyugatibb pontig. Most már csak a legészakibb van hátra, amit hamarosan egy közös Tehén+Junior expedíció keretében ki fogunk pipálni. Ki az a Tehén?? Tehénnel együtt csináltuk meg a Simpson sivatagot. Szorult helyzetből Tehén szokta kisegíteni Juniort. Tehén Tamásék 4WD-ja.

    Ausztrália legnyugatibb pontja.

    Valaki nagyon ötletes volt. Elhozott egy követ Byron Bay-ből Ausztrália legkeletibb pontjáról és letette itt a legnyugatibb ponton. Nagy poén! Kár hogy nem nekünk jutott az eszünkbe…

    Felkerestük a blowhole-okat. Félelmetesek voltak. Lenéztünk a 170 méter magas nyugati sziklafalon amit az Indiai Óceán ostromol. Vadregényes félsziget. Ha arra jártok semmiképp ne hagyjátok ki.

    A 170 méter magas sziklafal az Indiai Óceán partján. Junior ott gurul méretaránynak.

    Papi ott integet Junior motorháztetején.

    A Simpson sivatagban anno készült egy hasonló kép. Ott vörös homokos út volt sárga virággal. Itt fehér homokos az út rózsaszín virággal.

    Méretes blowholes/vízköpők a 150-170 méter magas sziklán. Ez azt jelenti, hogy a kürtő is ilyen mély! Papi ott hasal méretaránynak és lefele kukucskál.

    Eddig 3 kígyóval találkoztunk. Mindhárom az úton “szaladt” át. Túl gyorsak voltak, mire előkaptam a telefonomat már a bozótosban kúsztak.

    Egy vakmerő echidna (hangyászsün) az Edel Land parkból kifele jövet.

    Az istennek se akart lejönni. Papinak úgy kellett letessékelnie. Nem volt egyszerű.

    Most már a Kalbarri Nemzeti Park határában vagyunk. Túrázunk 1-2 napot, elköszönünk a tengertől, keletnek fordulunk és elkezdünk lassan hazacsorogni. A tervben előírtakat 95%-ban teljesítettük!


  10. WA Trip –> 39-42. nap (Days 39-42)

    szeptember 10, 2019 by kata_papi

    Jöjjenek az elmúlt 4 nap történései. A térképen most nem bontom szét a napokat színekre, mert volt hogy alig mozogtunk, volt hogy 4 órát a múzeumban bóklásztunk. A térképen pirossal az elmúlt négy nap (39-42 napok) mozgása látható.

    Meglepő de elértünk a Cápa Öbölhöz (Shark Bay). A túra elején ez még nem volt kristálytiszta. Azt hittem ez már nem fog beleférni az időbe. Ezek szerint jól nyomjuk. Nagyon sok érdekes dolgot láttunk az elmúlt 4 napban. Ausztrália legnagyobb olaj és gázmezőit. Nem is tudtunk róla, hogy ilyen ásványkincsünk is van. 134 km-re a parttól vannak a platformok. Van olyan amin ember sincs, Józsi itt ül a szobában egy botkormánnyal és innen irányítja az egész platformot.

    Aztán láttuk az 1967-ben épült nagyon alacsony frekvenciájú (VLF) antenna csoportot ami az amcsi és ausztrál tengeralattjárókkal komunikált. A középen álló antenna a Tower Zero ami a déli félteke legmagasabb epítménye, 387 méter magas. Magasabb az Empire Sate Building-nél és az Eiffeltoronynál. Az 500 km/órás szelet is kibírja.

    Papi a 13 antennára mutat, remélem látszanak.

    Négy órát bóklásztunk az Űr és Technológiai múzeumban. Nagyon jó kis kiállítás. Ültünk (inkább feküdtünk) a visszatérő egységben. Jártunk a Holdon! Végre elhagytuk a Földet. Láttunk egy vicces nem parabola antennát. Lapát formájú, a gúnyneve: sugar scoop. Ezen keresztül ment az első élő műholdas közvetítés Ausztráliából Londonba. A múzeumot Buzz Aldrin nyitotta meg. Nagyon jó volt!

    Leszálltunk a Holdra!

    Csináltam egy vulkánt közepén egy kaldera tóval. Jópofa szerkezet. Homokban túrsz és a tálca felett van egy érzékelő ami magasság szerint színekkel megvilágítja és szintvonalakat is rajzol rá.

    Elmentünk a Cape Range Nemzeti Parkba, bejártuk a félszigetet. Rengeteg tengerparta ugrottunk ki. Voltak fehér homokos/türkiz vizes, sziklás, korallzátonyos. Itt van a Ningaloo korall zátony, ez is a világörökség része. Hajóroncsot néztünk, rengeteg kagylót, korallt, tengerisünit gyűjtöttünk. Láttunk tengeri uborkát, nagy élő kagylókat amik akár két méteresre is megnőnek, élő tengeri sünit, rákokat, tengeri csillagot és mindenféle ismeretlen tengeri herkentyűt.

    Hajóroncs

    Cementálódott második világháborús homokzsákok amikből védőállást építettek.

    Nekem balra hátul a kibányászott sókupac elszállításra várva.

    Tengeri süni temető. Mind sérült volt. Valószínűleg a madarak törik fel és eszik ki a sünihusit.

    Sérültek.

    Egy kis kitartással és pár óra sétálgatással sikerült épet találni. Itt amúgy ezek a dagi sünök szaporodtak el.

    Gömböc, most már a családhoz tartozik!

    Tengeri csillag

    Élő tengeri süni

    Rengeteg élő tengeri süni.

    Közelebbről. Ezek bújtak meg minden kis sziklalyukban.

    Kedvencünk. Élő nagy kagyló.

    Ennek a kagylónak nagyon szép zöld a “husija”.Mindegyik más színű volt.

    Közelről

    Tengeri uborka és egy süni.

    Tengeri uborka. Nem ám rosszra gondolni! Fúúúj!

    Ezt nem tudjuk mi, de lehet hogy fehér tengeri uborka…?!

    Ezt sem tudjuk, hogy milyen tengeri herkentyű.

    Jó nagy rák lehetett. Ez csak a csápja.

    Közelebbről. Tüskés. Szúrt.

    Zöld rák. Többen is voltak és verekedtek.

    Papi a kagylómezőn.

    Ezen a parton láttuk azt a sok tengeri élőlényt. Órákat bóklásztunk, minden kis lyukba bekukucskáltunk. Érdekesebbnél érdekesebb teremtményekkel találkoztunk.

    Az ausztrál utasainknak: a Cape Range Nemzeti Parkot a mi Yorke félsziget Innes park és az Eyre félsziget Coffin Bay/Lincoln nemzeti park egyvelegéhez tudnánk hasonlítani. Míg a Yorke-n kb 5-6 kihajtó van, itt legalább 40! Egy hétre elegendő látnivaló van ebben a parkban. Kihagytuk viszont a teknőssel, manta rájákkal és cetcápával (whale shark) való úszást. Illetve a meleg miatt passzoltunk 3 gyalogtúrát 3 hasadékba. Őszintén megvallva a Purnululu-i és Karijini szurdokok után kevés hasadék tud lázba hozni. Ezek után már mind snassz.

    Exmouth-ban egy nagyon jól összerakott kiállítás van a látogató központban. Kezdve a második világháborútól, olajkutakról, bálnavadászatról, az amerikai katonai bázisról. Van egy ciklon szoba ahova beülve átélhetünk egy 5-ös kategóriájú ciklont. Van sósvízi akvárium. Itt is elszöszmötöltünk pár órát.

    A 20 méter magasra felköpő Blowhole (vízköpő).

    Uralkodó szélirány!

    Most meg már megérkeztünk a Hamelin Pool-hoz a “drááágaszágaimhoz”! Erről később. Pár napot a környéken bóklászunk majd, mert rengeteg a látnivaló itt is.