1. Eyre-félsziget 2.rész – Fókaúszás

    május 2, 2021 by kata_papi

    Utolsó napunk a Lincoln Nemzeti Parkban “Mörfi” törvényével ért véget.

    Még otthon, pakolás közben Papi megkérdezte, hogy betegye-e a lábpumpát, hiszen a kompresszor mindig velünk van. Megjegyzem, eddig még mindig vittük mindkettőt. Mikor viszont hazaérünk mindig arra a következtetésre jutunk, hogy megint túlpakoltuk magunkat, megint túl sok sz@rt vittünk az útra…  Apukám azt tanította, hogy mindig legyen nálad minden, mert van mihez nyúlni. Öt perces tanakodás után mondtam, hogy ha befér vigyük el, abból baj nem lehet. A Wanna homokdűnék átszeléséhez a 44-46 psi nyomású kerekeket 20 psi-re engedtük le. Nem is volt gond a dűnékkel, Junior erőlködés nélkül legyűrte őket. A nap végén vissza akartuk fújni a kerekeket, hogy az aszfalton biztonságosan visszavezessünk a városba. A két jobb oldali kereket vissza is fújta a kompresszor, a harmadiknál viszont leállt. Semmi gond, gondoltuk, mert szokott olyat csinálni, hogy leáll, mert túlmelegedett. Ilyenkor picit hűti magát majd újraindul.

    Elkezdtünk trécselni és nem vettük észre hogy a kompresszor nem indult újra. Viszont ha a szelep rá van dugva, de nem megy a kompresszor, akkor szép lassan, visszafelé elengedi a levegőt a kerékből. Így a bal hátsó kereket majdnem teljesen leeresztettük, a kompresszor pedig végérvényesen megadta magát, amin a biztosíték cseréje sem segített. Előkerült hát a lábpumpa és elkezdtünk taposni. Tapostunk. Húsz perc múltán még mindig tapostunk egymást váltva. Ne bicikli kerékben gondolkodjunk. Negyvenöt perc alatt fel is fújtuk a gumikat és az aznapi testmozgás is megvolt.

    Irány a Wanna homokdűnék!

    Amíg Papi feltette a dűnezászlót (kép közepén talán látható), addig én felszaladtam a szomszédos dűne tetejére.

    Egy gyönyörű homokdűne

    A távolban feltűnő homokdűnéket is átszeltük

    A kompresszor megadta magát.

    A következő nap délelőttje azzal telt, hogy kompresszort kerestünk. Két autósboltot találtam a neten a környéken. Papi este megnézte az árulistát és talált is egy izmosat. Behaladtunk a boltba és mondták nincs. Nem frissítették a weboldalukat, így potyára mentünk. Át a másikba, nincs. Két 4WD-s boltba, nincs. Mitre10, nincs. Bunnings, nincs. Ez mondjuk így nem igaz. Kettőt találtunk, de halál gyengék voltak. Illetve a sznob ARB-nél lett volna, de arany árában. A gyengét felesleges megvenni, mert kvázi semmit nem ér és a polcon csücsülne otthon. A drágát meg csak azért megvenni 420 dodiért, mert nincs más… hááát, pénzkidobás lenne, ha van ugyanolyan 170 dodiért. Elvileg csak 5 nap múlva lenne rá szükségünk megint. Kérdeztük az autós boltban, hogy esetleg péntekig be tudják-e rendelni, mert akkor bevállalunk egy 80 km-es visszaautózást a másik nemzeti park előtt, de azt mondták 3 hét, mire ide ér. Port Lincoln-tól északra, amerre haladunk már csak kis falvak lesznek. Az esély tehát egy minőségi kompresszora nagyon kicsi. Ez van. Majd lesz valahogy.

    A délelőtti boltozás után felautóztunk a Glen Forest Parkba, ami egy borászat és mini állatkert egyben. Érdekes párosítás… míg anya/apa iszogat, addig a gyerekek sem unatkoznak. Kengurukat/madarakat/csacsikat etettünk. Bébi koalákat simogattunk. Nagyon cukik voltak.

    Elköszöntünk Port Lincoln városától és elindultunk északi irányba a part mentén Baird Bay felé, ahol a fókákkal való úszást foglaltuk be. Útközben munkatársunk javaslatára kihajtottunk két szép tengerpartra. Az első Sheringa Beach volt.

    Késő délután lévén rohanásban voltunk, mert 6-ra oda kellett érnünk a kempingbe, hogy átvegyük a sátorhelyet. Csak kipattantam a kocsiból, hogy lefényképezzem a tengerpartot és a part mögött futó hosszú homokdűnéket. Ugrottam is volna vissza a kocsiba, hogy haladjunk, mikor Papi mondta, hogy ő szeretné végignézni, ahogy az a terepjáró kihúzza a horgászatból visszatérő csónakját. Még szerencse hogy nekünk ez a csónakos dolog nem csípődött be. Nem egyszerű mutatvány kicsörlőzni egy csónakot a süppedő, vizes homokból. Nem is sikerült barátunknak. Elkapart a vizes homokban és egyre mélyebbre süllyedt, a dagály meg jött.

    Én szokás szerint kattogtattam a gépemmel, hiszen a “Döme Tours” viber grupiján a túratársakat minden történés érdekel. Ritka pillanatok egyike, hogy még videót is készítettem. Papi mondta, hogy ez, onnan, magától már nem fog kijönni. Mi egy sziklamagaslaton álltunk. A srác odaszaladt hozzánk, hogy van-e vontató hevederünk. Mondtuk van. Megkértek hogy húzzuk ki őket. Papi mondta, hogy nem megy be a sós vízbe, illetve nem engedjük le a gumikat, mert elromlott a kompresszorunk. Mondta a srác, hogy kemény a homok. Hogy a sós vizet megússzuk összekötöttük a két vontató hevederünket és Junior meg Papi elindultak bevetésre. Hevederek ilyentén való meghosszabbítása nem szerencsés megoldás, mert a kettő nyúlása sokkal nagyobb lesz együtt, mintha csak egyet használnánk a mentéshez. Ráadásul vizes hevederrel még kisebb a hatékonyság. Na mindegy, lesz ami lesz.

    Én a szikláról filmeztem őket. Junior rántott egy nagyot és már kint is volt a csónakos. Napi jócselekedet: pipa. Papi morgott egy kicsit, felelőtlennek tartotta őket. Lementek úgy, hogy se ásó, se maxtrax (ez a kerék alá tehető bütykös lap) és se vontató heveder nem volt náluk. Ja és a csónak se egy kis ladik volt, annál picit nagyobb. Mire számítottak?!

    Homokdűnék Sheringa Beach-nél

    Beragadtak, jön a dagály…

    A mentőcsapat: Papi és Döme Jr bevetésen!

    Jó fél órát elcsesztünk ezzel a kihúzással és alig maradt időnk a másik tengerpartra. Csak 5 percre álltunk meg, de annyira szép volt, hogy megbeszéltük, másnap a kempingből visszaautózunk ide. Reggel 6 előtt Papi ébresztett, hogy szúnyogunk van. Zseblámpa bekapcs, megindult a hajtóvadászat. Végül 7 ( ! ) szúnyogot fogtunk ki. Volt, amelyik már pukkadásig zabálta magát. Ki is pukkadtak… Hogy hol jöttek be fogalmunk sincs, mert a sátor teljesen zárt. Valószínűleg már rajtunk voltak, mikor felmásztunk. Szegény Papinak csak a feje lógott ki a takaró alól, most úgy néz ki, mint egy bárányhimlős napközis. Amúgy ez az első olyan nap, mikor szúnyogok voltak. Eddig se légy, se szúnyog nem volt és bögölyből is csak 2-3 darab.

    A hajtóvadászat bő fél órás volt, utána megpróbáltunk még picit visszaaludni. Érdekesen működnek a dolgok Ausztráliában. A pékségek (tisztelet a kivételnek) nem korán nyitnak. Itt is várnunk kellett egészen 9-ig. Egy pékség?! Azt hiszem otthon a faluban, ahol laktam már rég meglincselték volna a péket ha nem hajnalban nyit. Na mindegy, túl vagyunk rajta. Mondjuk azzal a kínálattal, ami volt neki ki se kellene nyitnia. Visszamentünk Locks Well tengerpartjára, amiről előző nap lecsúsztunk. Tényleg gyönyörű, érintetlen part, ahova 282 lépcső visz le. Még három nap múlva is izomlázunk volt a vádlinkban, de nem a lépcsők miatt, hanem mert sokat gyalogoltunk a laza, süppedékes homokban. Úgy hallottuk a helyiektől, hogy jó lazacozó hely, most is horgásztak páran a partról.

    A kempingben édesvízben átmostuk a hevedereket és a napon szépen megszáradtak.

    Locks Well Beach

    Aztán bejártuk Elliston falucska környékét. Van egy 12 km hosszú Clifftop Drive (tengerparti szikla út) ahol szobrok vannak kiállítva. Kőből, fából, drótból, szalmából, halászhálóból. A faluban is van 1-2 elszórva. Némelyik nagyon szép. Nem emlékszem, hogy írtam-e korábban már arról a fosszíliáról, amit itt zsákszámra lehet szedni. Akarva akaratlanul is belebotlik az ember. Öt másodperc leforgása alatt szedtem egy marékkal, de nem hoztam haza, mert már van egy doboznyi. Ismétlés a tudás anyja: ezek a fosszíliák 100 000 évesek és a zsizsikbogár gubójai (weevil cocoon) voltak. A bogár a fák leveleire teszi a tojásait, aztán a kikelő hernyók lemásznak a fáról, be a föld alá, ahol gyökerekkel táplálkoznak. Amikor lárvaérettek egy tojás alakú lukat ásnak és egy kis kosárkát építenek maguk köré, amit a talajból kioldott anyag vastagon bevon. Ezért maradtak meg ezek a gubók. A lárvából bogár lesz a gubóban, kimászik és kezdődik a ciklus előről. Az erózió pedig felszínre hozza ezeket a gubókat.

    Zsizsikbogár gubójának fosszíliája

          

    Gyors leszedtem az internetről valami hasonlót, hogy el tudjátok képzelni. A “ketrec” köré cementálódik a talajból kioldott cucc és így maradhattak fenn a megkövesedett gubók. Kép forrása: internet

    Elliston Beach

    Az előző napi pékségbeli csalódásunkat egy meglepetés halványította el. Elhagytuk Elliston falucskát és tovább autóztunk északi irányba. Tíz km-re a falutól Colton tanya határában egy kézzel írott táblácskán ez állt: 1 km-re balra fatüzelésű kemencében sütött kenyér kapható. Nem kérdés, megálltunk! Igényesen kialakított, becsületkasszás pékség várt minket az út szélén. Nagyon szuper! Kiderült, hogy időszakosan működik. Most épp március 31-től (pont ma nyitott) április 16-ig. Aznap sima, fehér kockakenyeret és teljes kiörlésű bécsi kenyeret, húsvéti édes zsömlét és “békönös” tépkedős kenyeret lehetett kapni. Be is vásároltunk egy bécsi kenyeret és alig vártuk, hogy ebédidő legyen.

    Az ideiglenes pékség Colton határában

    A fókázás előtti napon lefutottuk a szokásos köröket Venus Bay környékén: Talia barlangok, beszakadások, billabongok. A billabongok világa mindig lenyűgöz minket. Minden “tócsa” egy külön kis édenkert, addig, amíg nem jön a dagály. Különféle kagylók, tengeri sünök, tengeri csillagok, kis rákok “esnek csapdába” apálykor ezekben a sziklamedencékben. A tengervíz és egy kavics közös eróziójának a munkája ezek a medencék, amit a dagály feltölt vízzel. Némelyik medence több mint másfél méter mély. Kristáytiszta a vízük, olyan, mintha egy akváriumba bámulnánk.

    Talia barlang belülről

    Talia barlang kívűlről

    Billabong

    Billabong (ez itt mély volt, Papit ellepte volna)

    A nagy “kádat” (The Tub) alig tudtam egyben lefényképezni. Drón kellett volna ide. Papi méretaránynak át lett küldve a másik oldalra. Úgy jött létre, hogy a Papi háta mögött tomboló tenger a homokkőbe barlangokat vájt. Amikor a barlang már túl nagy volt,  a homokkő tetején a vékony mészkőréteg beomlott és létrejöttek ezek a nagy mélyedések. Ennek a mélyedésnek van egy kis alagutas összeköttetése a tengerhez és nagyon magas dagály, vagy viharos hullámok alkalmával befolyik a “kádba” a víz. Jó pár éve lemásztam, mert szerettem volna átmenni azon a nyíláson, de túl sok méhecskét találtam odalent. Most is meg akartam próbálni, de Papi mondta, hogy NEM! Viszont most megtaláltam a méhecskék forrását. Múltkor azt hittem, hogy a víztócsa miatt vannak annyian, ide járnak inni, de nem. Ők itt laknak. Két óriási lépesméz kolónia csüng le a sziklafalról. Sikerült egy viszonylag használható képet csinálnom Méziékről.

    The Tub – A kád (Papi ott van méretaránynak)

    Méziék két nagy telepe a sárga téglalapban

    A Venus Bay-i kempingesJózsi felhívta a figyelmünket, hogy ha esetleg halat pucolunk, akkor vigyázzunk, mert a pelikánok nagyon szemtelenek. Nem hazudott… De a Globus konzerveinket szerencsére nem kellett pucolni.

    Innen elmentünk a fütyülő és vízköpő sziklákhoz. Tudtuk, hogy jó időben nem sok fütyülésre számíthatunk, ha csak nem magunk fakadunk dalra a jó idő miatt. A vízköpők meg szerintük 100 éve nem köpnek vizet, de ha már arra jártunk miért ne ugrottunk volna ki. Dagály és viharos idő kedvez a fütyülő szikláknak.

    Úgy jönnek létre, hogy a levegő széndioxidja az esővel reakcióba lép és szénsavat hoz létre. Ez az enyhén savas csapadék függőleges járatokat váj a felszínbe. Ha ez a függőleges lyuk leér a tenger szintjére, ahol találkozik egy vízszintes járattal, amit a tengervíz mozgása hozott létre,  akkor az erős hullámzás bepréseli a tengervizet ezekbe  a kürtőkbe. Ez a víz tovább erodálja a függőleges lyukat és ha nagyerővel jön a hullám, akkor gejzírként tör fel a lyukakból a víz. A fütyülő szikláknál mégcsak nagyon vékony a repedés, ezért csak zúgó, sziszegő hangot adott. Múltkor sokkal rosszabb időjárásban volt részünk és a viharos tenger finom vízpermetet is átpréselt a repedésen, amit látni is lehetett, de így is sikerült 1-2 morajló szuszogást elcsípnünk.

    Vacsira összedobtam egy tiszai halászlevet. Itt Adelaide-ben nem könnyű hozzájutni hazai finomságokhoz. Brisbane és Sydney előnyt élvez, ott vannak magyar boltok. De ne keseregjünk, mert megtaláltuk azokat a csatornákat, amiken keresztül ide is eljut egy-egy hazai íz, nagy köszönet ezért Móninak és Csabinak. Kempingezésnél meg kiváltképp jól jönnek a Globus konzervek. Viszont a téliszalámi és a túrórudi továbbra is csak álom marad.

    Hiába foglaltam be egy héttel előtte a fókaúszásra, így is csak délutánra volt már hely. Napi két turnus megy ki, turnusonként maximum 14 fő. Kiscsoportos túra, nincs tömeg. Nem is férne el több ember azon a ladikon. Reggeli turnus 9:00-12:00, délutáni 13:00-16:00-ig, de mindig van csúszás, a fókáknak/delfineknek nincs karórája. Jönnek, amikor jönnek és játszanak, ha kedvük van. Sikertelen úszás esetén visszafizetik a pénzt. Amúgy két társaság csinál fókaúszást Eyre-félszigetén. Elbeszélésekből tudjuk, hogy a Baird Bay-i nyugdíjas házaspár által vezetett túrák jobbak. Ezt már mi is meg tudjuk erősíteni. Míg a másik csapat Port Lincoln városából hajózik ki és legalább másfél órányi hajóútra megy a parttól, addig a Baird Bay-iek egy sekély öbölben csak 15 percnyire. Nincs hánykolódás, nincs rókázás. A Port Lincolniaknál a hajón mindenki előtt kell belepréselni a hájas testünket a búvárruhába, a másik helyen egy igényes központ van építve öltözőfülkékkel.

    Ahogy fentebb említettem a délutáni turnussal mentünk ki, így délelőtt kiugrottunk a Point Labatt természetvédelmi területre és rákészültünk a fókákra. Itt a szikla tetején kiépített lelátóból lehet távcsővel nézegetni a fókakolóniát. Az egyik kölyök megint parádézott csakúgy, mint 9 éve mikor itt jártunk. Éhes volt, az anyja meg nem akart tejet adni neki. A kölyök csak ment utána mint a pincsikutya és hangosan sírt. A többi fóka meg csak aludt. A bébi fókák 12 hónapig csak tejen élnek és amikor az anya elmegy vadászni akkor van úgy hogy  3-4 napig is egyedül maradnak a kölykök a parton.

    Point Labatt fókakolónia

    Szuper időnk és szuper szerencsénk volt. Jöttek a fókák, játékos kedvükben voltak. Papi szerencsefia volt még delfinekkel is úszott, egy egész csordával. Azt mondta majdnem meg tudta érinteni az egyiket, olyan közel volt hozzájuk. Ráadásul ő az egyik fókát is megsimogatta, én besz@ri voltam. Nagyon viccesek voltak. Nemhiába hívják őket a tengerek kutyakölykeinek (puppies of the sea). Úgy játszottak mint a kutyusok.

    A túravezető a lábára kötött egy kötelet, amin egy kis kék polifoam henger volt és azt dobálta nekik. A fókák imádták, elkapták és azt akarták hogy kergessük őket. Tisztára mint a kutyák. Az egyiknek sikerült valahogy leszedni a madzagról, a srác alig birta elkapni, hogy visszaszerezze tőle. Amúgy ezek a fókák vadon élők, nem etetik őket. Amikor végeztünk és a kapitány húzta be a fehér, labda alakú bólyát, ezek a kis hülyék azt hitték, hogy ez is a játék része és jöttek a “labda” után. Miután mindenki kiúszkálta magát a fókákkal, felcihelődtünk a csónakra, ahol forró kakaót és kekszet adtak. Függetlenül attól, hogy majdnem 30 fok volt, a vizet nagyon hidegnek éreztük. Jól esett a forró folyadék. Majd nekiindultunk delfinekre vadászni. Nem kellett sokáig keresgélni, egy nagy csapat delfin két kölyökkel ott volt a közelünkben. A delfinúszás nem garantált, mert a delfinek nagyon gyorsan elúsznak és nem játszadoznak, mint a fókák.

    Ezzel a ladikkal mentünk ki fókaúszásra

    Papi a habok közé veti magát

    Papi akció közben. Most elég jól ment neki a sznorkellezés. Múltkor jól ott hagyott a korallzátonyoknál, mert vizet nyelt.

    Mi ketten (ez a fóka és én) már az elején kiszúrtuk egymást magunknak, akkor én még a csónakban csücsültem

    Aztán beugrottam és ő tisztes távolból felmérte az erőviszonyokat

    Nem bírt ellenállni nekem :-)) és közelebb merészkedett. Nagyon kíváncsi volt, majdnem lenyomott egy puszit.

    Aki kalimpál az Papi

    Behúztuk a bólyákat (kép alján, középen az a fehér gömb), a fókák meg kergették, mint kutyák a labdát.

    A kapitány elrikkantotta magát: mindenki a vízbe! A delfinek nem várnak! Most vagy soha! Papi az elsők között vetődött a vízbe. A cápa gondolata meg se fordult a fejében. A delfinek a mélyebb vizekben parádéznak, nem úgy mint a fókák. A fókáknál néha le tudtunk állni a fenékre, olyan sekély volt a víz. Túravezető srác itt felcsatolt valamit a bokájára (cápariasztót) és már majdnem mindenki bent volt a vízben. Kivéve a kapitányt, engem, két másik ürgét és egy kislányt. Én akartam 1-2 képet kintről csinálni a delfinekről mert a vízből esélytelen, annyira gyorsan úsznak.

    Az egész csapat delfin ott parádézott az emberek körül. Mikor arrébb úsztak akkor a kapitány gázt adott és nagy köröket írt le a csoport körül, hogy a buborékokkal és a csónakkal visszacsalogassa a delfineket. A delfinek imádtak a csónakkal úszni. Elég sokszor sikerült ezzel a trükkel visszaédesgetni őket. A körözések miatt én a csónakon rekedtem, ha akartam volna beugorhattam volna, de kis eséllyel láttam volna delfint, így fentről igyekeztem képet készíteni és nézni, ahogy vidáman ugrándoznak a delfinek. Délután fél 5-kor értünk vissza az úszásból. Nagyon profi ez a csapat. Az idős házaspár 30 éve csinálja. Most már szeretnének nyugdíjba menni, úgyhogy eladó a biznisz.

    Jön a delfincsapat

    A kapitány “rajzolja” a köröket, az a nagy ív a buborék kör.

    Papi csak nyugodtan lebeg, mint egy vizihulla és a delfin 4-5 méterre úszik el az orra előtt. Szerencsefia!

    Imádtak a hullámokban ugrándozni. Itt épp anya és kölyke ugrik ki.

    Fókaúszás után még útba ejtettük Mörfi szénakazlait, amit már legalább háromszor láttunk, de szerettünk volna egy érdekes képet készíteni. Sajnos délután 3/4 6-kor még nem volt elég hosszú az árnyék. Talán majd legközelebb. A belépő Józsi farmjára 2 dodi per fő és becsületkasszás. A bejáratnál lehet mézet venni, most épp vegyes virágméz volt. Nagy mézevők vagyunk, így vettünk egy kilót, ami szintén becsületkasszás.

    Papi a “szénakazlak” között

    Húsvét Nagypéntek van, ezért esélyünk sem volt szabad kempinghelyet találni. Az útrakelők nagy többsége ilyenkor a tenger felé igyekszik a 4 napos hosszúhétvégére. Eyre-félszigeten minden kemping tele van, sima, áramnélküli helyek sincsenek már. Hajlandóak lettünk volna minden nap 100-150 km-t autózni, ha lett volna a parttól beljebb szállás, de 300 km-es sugarú körben semmi.

    Az utolsó 3 napot a Coffin Bay Nemzeti Parkban szerettük volna eltölteni, de a fókaúszás miatt pont húsvétra értünk oda. Jártunk már itt is korábban, de a mini félsziget csücskére és belsejébe sose jutottunk ki a dagály miatt. Ahhoz, hogy oda kimenjen az ember egy hosszabb, homokos tengerpartos szakaszon kell átvezetni, ami víz alatt van dagály idején. Ezért ahhoz, hogy oda kijussunk kint kell aludni 1-2 éjszakát. Na ezek a kinti bozótkemping helyek voltak telítődve. De mit jelent az, hogy telítődve van? Hát hogy sokan vannak. Szeretjük a tömeget? Nem. Van kompresszorunk? Nincs. Nagy repedés van a szélvédőnkön? Igen. Szóval elkezdtük a mérleg egyik serpenyőjébe dobálni az ellenérveket, másikba a maradásét és sajnos a mérleg nyelve az “induljunk el haza” irányba mozdult ki. Nem ér annyit az egész, hogy a végét a tömeghisztivel elrontsuk. Eddig csak szinte mi voltunk mindenhol és ez így volt szuper. Legközelebb csak a kimaradt Coffin Bay Nemzeti Parkba fogunk visszajönni. Így is csak 2-3 nappal lett rövidebb az út. Kiosztunk egy bónusz-jegyet minden kedves utasunknak, amit egy egyhetes Coffin Bay Nemzeti Park-os útra lehet majd beváltani.

    A kilenc napos sátrazás alatt 2350 km-t autóztunk. Képek a szokásos tárhelyen.


  2. Eyre-félsziget 1.rész – Graffitik

    április 17, 2021 by kata_papi

    2012-ben jártunk itt utoljára. Megnéztük mi változott, igyekeztünk kimaradt helyeket felkeresni. Tavaly karácsonyra lett betervezve ez az út, de közbeszólt a munka. Most március-áprilisra viszont már ki volt írva 4 hét szabi egy magyarországi útra. Sajnos a covid miatt nem tudtunk hazalátogatni, viszont be voltunk sózva. A négy hetet két hétre redukáltuk, mert az Eyre-re nem kell 4 hét és elugrottunk sátrazni egyet. Tizenkétnaposra terveztük, kilenc lett belőle. Most is, mint mindig nagyon jól sikerült és szuper időt fogtunk ki.

    Most kivételesen nem keltünk órára. Nyuggeresen indultunk 7:45-kor. Az Eyre-félsziget csak 7-8 órányira van Adelaidetől. Szakadó esőre ébredtünk, a maradék cuccost esőben szórtuk be a kocsiba. Ahogy elhagytuk Adelaide határát kisütött a nap és végig, a kilenc nap alatt velünk volt. Hiába csak 7-8 óra innen Port Lincoln városa a félsziget csücskén, de nekünk nem sikerült leérni. Eleve nem rohanósra terveztük. Semmi se lett megtervezve. Ilyet mondjuk még nem csináltunk. Malacbőrrel indítottunk a szokásos Port Wakefield-i reggeliző helyünkön. Nem a legegészségesebb reggeli, de fókaúszásnál szeretnénk beleolvadni a környezetbe. Jó úton haladunk az ügy érdekében. Port Wakefield városán mindig csak átvezetünk, sose mentünk be a városba, pedig akad 1-2 szép falgraffiti. Most bepótoltuk.

    A Lochiel-i sóstó kötelező megálló, főleg nyáron, mikor a kiszáradt sóstavon sétálni lehet. A falu neve jó marketing fogás. Meg is lovagolták a helyiek. Építettek a tóba egy Loch Ness-i “szörnyet”. Egészen tavalyig még a régi “szörny” uralta a tavat, amit gumiabroncsokból és egy kiszuperált szobabicikliből tákoltak. Az is jó volt. A túristák imádták. Nem nagyon volt olyan, aki ne állt volna meg egy félórácskára. A rózsaszín sós tó is rendkívüli látvány, idén viszont ráncfelvarráson esett át a “szörny”. Pontosabban építettek egy igényesebb vizi-kígyót.

    2014-ben láttunk először festett gabona silót. Akkor ez a fajta turisztikai csalogató még gyerekcipőben járt. Tasmániából jöttünk haza és 150 km-es kitérőt iktattunk be hogy lássuk azt a silót. Wirrabara silója hellyel-közzel útba esett. Húsz nap alatt készült el. Eddig ez a legszebb festés amit láttunk.

    Port Augusta határában kiégette a szemünket – persze csak ha belenézel – a napenergiát összegyűjtő torony, ahol 23 ezer tükröződő üvegtábla irányítja a napsugarakat a 127 méteres áramtermelő,  sót tartalmazó torony felé. A tükrök követik a nap mozgását, így maximális forróságot koncetrálnak a sógenerátor felé. Tehát nem hagyományos napelem panelek termelik az áramot, hanem tükrök irányítják a sótorony felé a forró napsugarakat. A felhevített, olvadt só vékony falú csövekben kering, majd a torony tetején a koncentrált napenergia hatására 500-600 °C-ra hevül, a hevítés után pedig a forró só lefolyik a tárolótartályokba, ahol a hőenergiát hagyományos gőzturbinákkal elektromos árammá alakítják. A forró, folyékony só 10 órán át képes megtartani a hőt, ezáltal a gőzturbinák folyamatosan, megszakítás nélkül tudják termelni az elektromos áramot. Ezzel az árammal kis biofarmot üzemeltetnek és évente 17 000 tonna paradicsomot termelnek. A locsoláshoz szükséges vizet a közeli tengerből szivattyúzzák ki és itt helyben sótalanítják.

    Port Augusta-i sótorony

    Igényesebb kép a toronyról (forrás: internet)

    Ez meg egy kép a levegőből (forrás: Google Maps)

    Egy 5 perces megállót iktattunk be Port Augusta-ban, mert egy híd lábazatára festett graffitit kerestünk fel. Sajnos pont el volt kerítve mert bővítik a hidat 2×2 sávra, de így is nagyon szép volt.

    A következő útba eső festett siló Cowell falujában van. A silón lévő bácsi helyi “hős”. 2019-ben festették a silót, akkor volt 85 éves. Sok mindent csinált életében. Az egyik rekordja, hogy haverjával 24 óra alatt 1000 birkát nyírt meg. Amúgy 40 éven keresztül birkanyíróként dolgozott, illetve tevékkel is foglalatoskodott.

    Annyira ellötyögtük/bámészkodtuk az időt, hogy Cowell kempingjében ért az éjszaka. Reggel esőkopogásra ébredtünk. Nem kapkodtunk, komótosan megreggeliztünk. Szerencsére időközben az eső is elállt, de így is vizesen csuktunk. Sebaj, lesz még ideje kiszáradni. Halászfalu lévén a kempingben a konyha mellett van egy nagy hodály, ami hal és rákpucolásra lett építve. Középen a boncasztal a slaggal, mögötte a kondérok rákfőzésre. Két dollárért meg is főzheted, amit fogtál. Ilyet még nem láttunk. Állítólag itt van a legtöbb kékuszonyos rák. Ja, a mai napunk úgy indult, hogy reggelre lett egy 20 cm-es repedés a szélvédőnkön a bal alsó sarokban, ami a túra végére 30 cm-esre rúgta ki magát. Idefelé jövet csapódott fel egy kavics, jó nagy hangja volt, de nem láttunk sérülést sehol. Azt gondoltuk ezt megúsztuk. Viszont a repedés kiinduló pontját jobban megvizsgálva észrevettük, hogy az a tegnapi kavics pont a szélvédő bal alsó sarkát kapta el. Ha két centivel lejjebb kapjuk be akkor a motorháztetőn koppan.

    A jobb oldali kagylós törés korábbi kőfelverődés.

    A kempingi halpucolda. Volt ott minden, mint egy boncteremben.

    Ezekben a nagy kondérokban 2 dollárért lehetett megfőzni a rákokat.

    Innen Tumby Bay-be mentünk, ahol legalább 2-3 órát töltöttük. Az utolsó, útba eső festett silónál kezdtünk, melyet egy argentin művész festett 28 napon át, 430 liter festéket használva el. Azt mondta kihívás volt nemcsak az íves felület miatt, hanem a hézagok miatt is a silók között.

    Aztán hónunk alá csaptuk a speckó térképet és felkerestük a falucska 23 darab “falfirkáját” merthogy ők ezzel (is) csalogatják a turistákat. Nagyon szépek voltak. Ezzel jól el is ment az idő.

    Volt egy nagyon érdekes köztük, amihez anaglif szemüveg szükséges. Ez egy olyan szemüveg, aminek az egyik lencséje piros, a másik pedig kék.  Úgy működik, hogy a kép, amit nézünk egyszer a piros árnyalataival, egyszer pedig a kék árnyalataival van kinyomtatva egymásra pici elcsúsztatással. Az agy 3D-be rakja a két árnyalatot és nem sík képet látunk.

    Azt hittem ez is olyan lesz. Azért is gondoltam, hogy így lesz, mert ki van rakva egy nagy anaglif szemüveg egy oszlopra a kép előterében. Korábban egy dobozban volt néhyány szemüvegek kirakva, de gondolom a covid miatt megszüntették. Viszont sajnos nem 3D-s a kép, pedig az nagy poén lett volna. Papi nagyon rámozdult, hogy 3D-ben láthatja a csajt. Így csak annyit tud a festmény, hogy a piros üvegen keresztül egy cápa rajzolódik ki, a kéken pedig a csajszi. Mikor készítettem a fotókat, feltűnt, hogy Papi jóval több időt tölt el a kék szemüvegbe bámulva… 🙂

    Na melyik lencsébe bámul Papi?

       

    Cápa                                                                   Csaj

    A  képzeletbeli pálmát egy őslakos arc vitte el. Mintha nem is festve lenne, a szemében a tükröződés hihetetlenül élethű. A fényviszonyok sajnos nem a legjobbak voltak, de remélem így is mutatós mindegyik. Tumby Bay nagyon szép kis halászfalu, érdemes útba ejteni, ha arra járunk. A faluban császkálással 13 km-et tettünk bele a lábainkba. Délután el is értük Port Lincoln városát, ahol 3 napot töltöttünk és csillagtúrákat csináltunk.

    A Port Lincoln-i első napunkon a Memory Cove-hoz mentünk ki. Szuper napunk volt gyönyörű idővel. A szerencse ismét mellénk szegődött, mert rajtunk kívül senki nem volt az öbölben. Jó időben, jó helyen! A Memory Cove-hoz limitálják a turistákat és naponta csak 15 autó mehet be. Ehhez egy kulcsot kell megigényelni az információs irodában és 50 dollárt kell letétbe helyezni, amit visszaadnak, amikor leadjuk a kulcsot. A várostól 35 km-re van az öböl, de ez a 35 km 2 óra vezetést jelent, mert csak terepjáróval közelíthető meg. Természetes szelekció elkerülendő a nagy tömeget és a turistabuszokat.

    Útban a Memory Cove-hoz

    Most sem csalódtunk, az öböl olyan, mint az utazási prospektusokban a turistacsalogató képek. Türkizkék és kristálytiszta víz, napsütés. Piknikeltünk egyet, felkerestük a bálnavadászok postahivatalát a szikláknál, lerúgtuk a cipőinket és ide-oda sétáltunk a vízben. Fürdésre nem fanyalodtunk mert hideg volt a víz. A bálnavadászok “postahivataláról” már írtunk korábban. Csak röviden felelevenítem: kb 80-100 méterre a parttól, jobb oldalt a sziklás részen van egy véset az egyik nagyobb sziklán, ami alá tették a tengerészek, bálnavadászok a leveleket, csomagokat és innen vitte el a hajó. Az öböl szintén jobb oldalán a domb felében egy ösvény megy ki az öböl bejáratáig, érdemes végigsétálni rajta, mert szép a kilátás vissza a tengerpartra.

    Megtaláltuk a tengerész sziklakarcot, Papi mutatja

    Bal oldali sziklán a véset és attól jobba helyezték el a leveleket

    Miért Memory Cove a neve az öbölnek? 1802 februárjában Matthew Flinders erre hajózott és elfogyott az ivóvizük. Két tiszt és 6 tengerész csónakkal kikötöttek itt, hogy vizet keressenek a szárazföldön. Szürkületkor indultak vissza, de nem érkeztek meg a hajóra. A kapitány fényeket is gyújtott, de semmi. Hajnalban egy keresőcsapatot küldött az eltűntek után, akik megtalálták a felborult csónakot és egy darab evezőt, semmi mást. Valószínűleg egy erős áramlat okozhatta a balesetet. A kapitány egy réztáblát helyeztetett itt el az áldozatok nevével, melynek helyén most egy másolat áll.

    Jajjj úgy élvezem én a strandot, ottan annyira szép és jó, annyi vicceset látok hallok és még bambi is kapható!

    Köszönjük a tippet MóniCsabinak. A tengerparti napot stílusosan egy-egy lábos kagylóval koronáztuk meg, ami fokhagymás-fehérboros szószban lett meghempergetve. Isteni finom volt!

       

    A második (egyben befejező) részben szó lesz homokdűnézésről, szárazföldi és vízi állatokról.


  3. Megint rezgett a léc

    április 11, 2021 by kata_papi

    Pedig már csak 11 hét van hátra. Nem lenne szerencsés ha ismét évet kellene csúsztatnunk. Tavaly júliusra lett betervezve Cape York, Ausztrália legészakibb pontja, de a covid miatt nem jött össze. A trópusi időjárás miatt csak a száraz évszak jöhet szóba, így át kellett ütemezni idénre.

    Aztán március 18-án robbant a hír: az őslakosok lezárták Cape York csúcsát, nem lehet feljutni Ausztrália északi csücskébe. Még mi a franc fog előjönni? A csúcs köré terveztük az egész túrát.

    A lezárás fő oka, hogy a turisták sokat szemetelnek – tisztelet a kivételnek – és a közvécék mennyisége sem elegendő. Azért az őslakosok sem teljesen ártatlanok ezügyben. Aki járt már őslakosok lakta településen és látta hogyan néznek ki az állam által nekik épített házak és a kertek, az joggal hördül fel. Borzalmas állapotok uralkodnak egy-egy ilyen helyen. Ráadásul ezekben a falvakban szesztilalom van. Mit csinálnak az őslakosok? Kimennek a városokba, kartonszámra megveszik a sört és más alkoholt. Mivel nem vihetik be a faluba, ezért a falu határában mindet megisszák, a kartondobozokat, üvegeket meg szerteszét dobálják. Úgyhogy nem csak a turisták ludasak.

    Ez egy régi probléma, így nem nagyon értjük, hogy miért nincs rá már megoldás. Az ottani nemzeti parkokba úgyis van belépő, szedjenek be pár dollárral többet és építsenek ki több kukát és illemhelyet, oldják meg a szemétszállítást. Cape York és a trópusi Queensland felkapott turisztikai célpont. Készüljenek fel a turistákra. A helyi közösség és a turizmusból élők a környéken szintén nem nagyon örültek a hírnek. Mondjuk ez várható volt. A tavalyi szezont a covid miatt bukták, az ideit meg emiatt a lezárás miatt bukták volna, így persze, hogy idegesek voltak..

    Na mindegy, kis csapatunk elkezdett agyalni egy “B” terven, hová is tudnánk áttervezni azt a három hetet, amit odafent töltöttünk volna.

    Aztán április 1-jén, Bolondok Napján jött a jó hír. Az elmúlt hetek huza-vonája után végre eldőlt, hogy mégis megnyitja az őslakos közösség Cape York környékét. Úgyhogy fel a fejjel!  Annyi van, hogy fejenként plusz 10 dollárt kell kipréselni a Jardine kompnál majd. Reméljük ezeket a 10 dollárokat pedig a probléma megoldására fogják fordítani.

    Szóval már csak 78-at kell aludni, de ne menjetek messzire, hamarosan felkerül a legutóbbi 9 napos sátras túránk bejegyzése. Úszás fókákkal/delfinekkel, homokdűnézés, tengerpartok és sok-sok művészi graffiti.


  4. Mini túra a Mészkőparton

    január 16, 2021 by kata_papi

    A közelgő karácsonyi – és iskolaszüneti rohamot megelőzendően december elején az egyik hétvégét előlről és hátulról is megtoldottuk 2-2 nappal és elugrottunk a Limestone Coast-ra, azaz a Mészkőpartra. Már vagy legalább ötször jártunk erre, de az itteni három terepjárós park valahogy mindig kimaradt. Nem is értjük, hogy történhetett ez meg. Mindenesetre részben pótoltuk ezt a hiányosságot. A részben azt jelenti, hogy nem végeztünk velük. Egy utunk még biztos lesz ide.

    Pár hete a Turisztikai Hivataltól Papi is és én is nyertünk egy-egy 50 dolláros szállás utalványt, amit erre az útra pörköltünk el. Nem egy nagy összeg, de mi nem vagyunk telhetetlenek. A Mészkőpart arról híres, hogy rengeteg beszakadt barlang, víznyelő, dolina és vulkáni kráter van itt. Többek között a Mt Gambier-i kék kráter tó is, ami novembertől-márciusig gyönyörű kék színben pompázik.

    Nincs olyan, aki ne állna meg egy fénykép erejéig, még akkor is, ha már százszor látta. Larry, the Big Lobster – Nagy Homár!

    Larry 17 méter magas és 41 éves.

    Két bázis-szállásunk volt. Az egyik Robe, a másik Beachport falucskában. Robe egy kis halászfalu rengeteg 1861 és 1865 között épült kőépülettel, jobbnál jobb kávézóval/étteremmel és a tengerparton futó igényes kerékpár/sétaúttal. Érdemes megnézni az Obeliszket is. Na nem az Asterix és Obelix rajzfilmre gondolok itt, hanem a tengerparton a szikla szélére épített “piramisra”. Az Obeliszk 1855-ben épült, kb 12 méter magas. Arra szolgált, hogy nappal segítse a hajósokat a navigálásban. Piros-fehér csíkosra van festve és tiszta időben 20 km-ről látni lehet. Sajnos csak idő kérdése, hogy mikor nyelik el a tenger hullámai. Már nem is lehet közel menni hozzá, mert veszélyesen alámosta a tenger a homokkősziklát, amin áll. Ha már ott vagyuk és van négykerékmeghajtású kocsink autózzunk végig a 12 km hosszú “Long Beach”-en, garantáltan nem lesz tömeg.

    1850-ben épült Bush Inn (“Bozót” Fogadó)

    The Customs House 1863. (Vámház)

    Irány a 12 km hosszú “Long Beach”. Csak terepjáróknak!

    A sánta ugrál. A “spárga” ugrást nem merte bevállalni.

    Robe tengerparti séta- és kerékpárútja közvetlenül a tengerpart mellett. Háttérben a gyönyörű tűrkiz tengerrel.

    Az Obeliszk messziről

    Obeliszk 1855.

    Aki kacérkodik a Simpson sivatag átszelésével az a Little Dip Természetvédelmi Parkban gyakorolhatja a technikákat. Ha mi ezt annó tudtuk volna… Tuti itt csapattuk volna a Simpson előtt. Hihetetlenül szép, homokdűnés parkról van szó.

    A turista infóközpontban kezdtünk. Térkép, árapály táblázat és az út minőségéről gyűjtöttünk be információkat. Se információsGizi, se a park weboldala nem említi a dűnezászlót. Szerintünk pedig ide igencsak el kelne, mert van egy-két nagyon meredek dűne és a forgalom nem egyirányú, az út viszont nagyon szűk, egy autó épp, hogy elfér. Szóval szerintünk elég veszélyes zászló nélkül.

    Az árapály táblázat vizsont profi. Mestermunka. Ezzel szemben a térkép… hááát említésre se méltó. Az 5,5 éves unokahúgom, Luca jobbat rajzolna. Ahogy pár sorral korábban említettem a legnagyobb hátránya az, hogy kétirányú forgalom van. Szerencsére mi “holtszezonban” voltunk és senki nem jött épp szembe, de vezessünk óvatosan. A gumikat puha homokra kell leereszteni, ami itt 18 psi-t jelentett. A psi az angolszász mértékegysége a nyomásnak:

    PSI = Pounds per Square Inch, azaz font per négyzet hüvelyk. Mivel 1 bar =  14.5038 psi, ebből látszik, hogy igencsak lapos kerekekkel kell nekiindulni az ilyen dűnéknek, ha nem akarunk elakadni.

    A dagályt meg vegyük komolyan, mert tengerpartos szakaszok is vannak. Szerencsére rengeteg visszafordulási lehetőség is van, ha esetleg nem tudnánk valami miatt továbbmenni. Illetve van egy külső út, amiről halszálkaszerűen ágaznak le az utak a tengerhez és van egy belső, vadregényes dűneút is, ami párhuzamosan fut a tengerrel.

    Sajnos egyedül voltunk, így kétszer is meg kellett gondolni, hogy bemegyünk-e, vagy átmegyünk-e 1-2 nehezebbnek tűnő dűnén. Mivel nem sok ember használta az utakat előttünk akkoriban, alig láttunk keréknyomot az erős szél miatt. A nyomvonal rendesen be volt homokkal fújva. Voltak olyan helyek, amik úgy néztek ki, mint otthon a hófogó sáncok mögötti területek. Sokszor volt az, hogy ki kellett szállnunk, fel kellett gyalogolni a dűne tetejére, hogy megnézzük mi vár ránk a túloldalon. Át tudunk-e menni? Ha átjutottunk esetleg vissza tudunk-e majd fordulni ha gebasz van? Volt olyan meredek dűneút, amit annyira befújt a homok, hogy félő volt, hogy Junior annyira ferde helyzetbe kerül, hogy oldalra lebucskázik a dűnéről. Na értelemszerűen ide nem mentünk fel. Lehet, ha két autóval vagyunk bevállaljuk, de egyedül felelőtlenség lett volna.

    A park nagyon vadregényes. Tökéletes gyakorlópálya és nagyon szép. Ráadásul láthatjuk a Boandik őslakos törzs 10 000 éves “szemétdombjait” is, amik nem másból, mint a rengeteg begyűjtött és elfogyasztott kagylók héjából áll. Védettség alatt állnak.

    Itt még volt előttünk egy nyom és mivel csontvázat és autóroncsot nem láttunk, így továbbmerészkedtünk.

    Itt kellene felmenni autóval…

    Az előbbi meredek, mély homokos dűne aljában kisebb kupac tórlódott fel. Mindenki nekikészül. Döme leghátul, narancssárga fejpántban!

    Előkerült a távcső is. Papi épp azt kémleli, merre menjünk, mert a távolban lent a parton láttunk egy autót és azt próbáltuk kideríteni, hogy vajon beragadt a dagály miatt vagy miért is áll ott olyan rég óta.

    A belső utak egyike: erdő alagút

    Na itt is terepszemlézünk. Végül nem mentünk át, mert a szél oldalról egy mini dűnepúpot fújt a dűnére, ami annyira megbillentette volna Dömét, hogy jobbra lebucskázhatott volna.

    Döme a dűne alján türelmesen várakozik.

    Amúgy ez lett volna a dűne túloldalán.

    Ilyen ösvények haladnak a tengerparton. Vegyük komolyan az apály-dagály táblázatot.

    Dömétől balra azok nem kavicsok, hanem tengeri csigák. Ezek az őslakos “szemétdombok”.

    Na, innen is visszafordultunk. Jó ideje senki nem ment erre. Mi se.

    Itt speciel átmentünk. Hátul látszik egy narancssárga oszlop.

    Ilyen narancssárga oszlopokkal jelzik, hogy merre lehet menni. Olyanok, mint amikor a magas hegyekben nagy hó esetén piros oszlopokkal az út szélét jelölik. Itt annyi a különbség, hogy nem a hó fújja be az utat, hanem a homok.

    Innen is visszafordultunk. Túl nagy rizikó lett volna vágigautózni a parton. A nyíl mutatja a parti utat. Túl puha volt a homok és meredek a part.

    A Beachport melletti Természetvédelmi Terület felejtős. Vannak ugyan homokdűnék, de össz-vissz két kis rövid terepes út van benne. Gyenge. Bár aki kezdő, akkor annak a sorrend: Beachport-i park, Little Dip park Robe mellett és Canunda Nemzeti Park legyen a sorrend. Ez a bölcsi-ovi-alsó tagozat sorrendnek felel meg. Robe-nak és Beachport-nak is rengeteg belső tava van. Az egyik ilyen Beachport-i tó hétszer sósabb, mint a tenger. Képtelenség benne lemerülni. Pár éve teszteltem, most nem volt olyan meleg, hogy csobbanjak.

    Itt Beachport-ban van Dél-Ausztrália leghosszabb mólója. 1878-ban építették. Eredetileg 1220 méter hosszú volt. Ma már csak 772 méteres. Illetve itt található az 1879-ben épült vámház a maga kb 3×4 méteres méretével. Később bankként üzemelt és ez volt Ausztrália legkisebb bankja.

    Vízmélységmérő. A tóban menne tovább az út. Mivel sós tó, mi kihagytuk, mert a só egy pillanat alatt “szétrágja” az autót.

     

    Viszont picit vezetgettünk a tó partján és találtunk két elhagyott vagy eldobott rendszámtáblát a tóban. Nagy valószínűséggel lopottak.

    Ennek a tónak 7-szer sóssabb a vize, mint a tengernek.

    Beachport-nál is van egy parti sétány.

    Dél-Ausztrália leghosszabb mólója. Ma már csak 772 méteres és 1878-ban épült.

    1879-ben épült Vámház, ami később Ausztrália legkisebb bankjaként üzemelt egy darabig.

    Ha erre járunk szintén kötelező gyakorlat a Woakwine Cutting, amit már mi is láttunk vagy háromszor. Ez egy nem mindennapi emberi tevékenység eredménye. 1957-ben Józsi és Pisti nekiálltak egy nagy csatorna kiásásának, amivel kettévágtak egy dombot, hogy lecsapolják a mocsarat a földjükről. Három évükbe tellett, mire elkészültek. Egy kilóméter hosszú, 28-34 m mély csatornát vájtak ki. Nagyon durva. Annó még besátáltunk előlről a csatorna feléig. Mostanra már nagyon benőtte a bozótos így csak az épített kilátóról csodáltuk meg.

    A másik kihagyhatatlan a Mount Schank vulkáni kúp megmászása. Már nem is számoljuk hányszor másztuk meg. Most viszont a kráter körbesétálását és a kráter aljába való leereszkedést passzoltuk, így is nagy teljesítmény volt Papi részéről hogy bevállalta fájós térddel. Reméljük a január 14-i műtét sikeres lesz és visszaáll minden a régi kerékvágásba, mert egyelőre csak limitált túrákat tudunk így csinálni.

        

    Woakwine Cutting: bal oldali kép a miénk. Teljesen benőtte a gaz a vágatot. A jobb oldalin látszik, ahogy épp csapolnak. (forrás: internet)

    Mount Schank tetején! Sajnos a kép nem adja vissza a látványt.

    Mount Gambier-be már szinte csukott szemmel járjuk végig a látnivalókat. Most csak azért ugrottunk be, hogy a kimaradt Karoline víznyelőt megcsodáljuk. Ez egy magánfarmon van és előre be kell jelentkezni. Csinálnak búvár túrákat, sznorkellezést és száraz túrákat is. Mi a száraz, vezetett túrára szerettünk volna benevezni, de többszöri oda-vissza telefonálgatások ellenére se sikerült egyeztetni. Hol farmosJózsi volt elfoglalt, hol mi voltunk túl messze a várostól, hogy odaérjünk. Felkerült a hiánypótlásos listánkra. De ha már ott voltunk lefutottuk a szokásos köröket, úgymint: kék krátertó, Ewens és Piccaninnie búváros tavak, a Pokol víznyelője, a kis kék tó aminek színe harmonizál a kék krátertóéval és a beparkosított Umpherston víznyelő.

    Mount Gambier, Blue Lake, azaz a Kék krátertó

    A 72 méter mély Kék tó

    Kis Kék tó, ami szintén egy barlang beszakadásával alakult ki. Vize állandóan 12 fokos. A tavat körülölelő sziklafal 8 méter magas. A tó átmérője 40 méter. Legsekélyebb pontján 25 méter mély, legmélyebb pontja 47 méteren van.

    Papi a Pokol Lyuka kilátó végében

    A Pokol Lyuka víznyelő. Átmérője 45 méter, vízmálysége 25m és a kilátó platform 38 méter magasan van a víz szintjétől. Nem tériszonyosoknak való.

    Ewens Ponds a sznorkellezők és búvárok paradicsoma. Három tóból áll a beszakadás, amiket patak köt össze. Mindegyik tó aljában több forrás van. A tavak 6,5-11 méter mélyek. Csak engedéllyel lehet itt búvárkodni és limitált létszám lehet bent a tóban egyszerre. Kár, hogy még nem kattant be nekünk ez a búvárkodás. Elméleti szinten felmerült, de besz@rik vagyunk.

    Piccaninnie Ponds, a búvárok álma. Olyan tiszta a vize, hogy 40 méter mélységben is lehet látni. Vize állandóan 15 fokos.

    Piccaninnie Ponds keresztmetszete: 110 méter a legmélyebb pontja. Szűk, függőleges kanyonok. Ideális hely a barlangi búvárkodás gyakorlására.

    A szépen beparkosított Umpherston víznyelő

    Papi a “kör közepén”

    Sajnos a Canunda-i Nemzeti Park ismét kimaradt idő hiányában, de ne keseregjünk, mert mikor hazaértünk pont elcsíptünk egy terepjárós műsort a tévében. Bőszen jegyzeteltem és hamarosan bejárjuk mi is azt az útvonalat csak találnunk kell egy másik bohócot, hogy kedves Tamás barátunk szavait idézzem.

    Szóval ez a csapat a Riverland-ből (a Murray-folyónk régiójából) indult, majd végigautóztak a Ngarkat Természetvédelmi Parkban. Ennek a parknak vannak egyirányú szakaszai is és hatalmas homokdűnéi. Némelyik olyan nehéz, hogy “bypass”, azaz elkerülő utat is kapott. A terepjárós szakasz érdekessége, hogy párhuzamosan halad Dél-Ausztrália és Viktória állam határával.

    A csapat innen átment a Canunda-i Nemzeti Parkba és délről haladt észak felé, majd a Little Dip Természetvédelmi Parkkal zárták a túrát. Úgyhogy lehet készülni, lesz legalább egy egyhetes, homokdűnés parkból ki, homokdűnés parkba be kirándulás. Arra várunk, hogy Papi térde rendbe jőjjön és a dűnezászlót ismét leporolhassuk.

    A végére íme pár mókás télapó, amit a farmerek kreáltak az út szélén a farmuk bejáratánál.

    A fenti budin trónoló télapó táblája nagyban. Angolul nem tudó olvasóinknak nagyvonalakban: Itt ül Murray (ez a neve a csonváznak), aki nem élte túl a budipapír krízist.

    Báránykakit szállító – és áruló Mikulás

    A Manónak kis moci dukál.


  5. Karácsony 2020

    december 25, 2020 by kata_papi

    Minden Kedves Olvasónknak

    Békés Karácsonyi Ünnepet,

    Boldog Új Esztendőt Kívánunk!

     


  6. Az igazság elhallgatása nem bűn…

    november 22, 2020 by kata_papi

    Akkor sem, ha rákérdeznek? Elhallgatjuk az igazat és hazudunk? Ez nem bűn? Mi van? Úgy látszik ez így van rendjén. Legalábbis itt Ausztráliában. Ezt nyilatkozta élőben az itteni rendőrfőnök, mikor kiderült az igazság.

    Múlt héten vasárnap kezdődött az egész. Ekkor hirtelen 17 korona-vírusos fertőzöttet regisztráltak. Szinte mindegyiket egy családra vezették vissza. Pont most, mikor szinte már mindegyik állam megnyitotta a határait. A hír hallatán WA, QLD, NT és TAS egyből lezárta határait a dél-ausztrál lakosok előtt.

    Az egészségügyi szervek azonnal megkezdték a kontaktok felkutatását. Kiderítették, hogy a zéró személy egy karanténhotelben dolgozott takarítóként és állítólag nem közvetlen kapcsolattal fertőződött meg, hanem egy tárgyon keresztül. Helyben vagyunk. Melbourne-ben is anno azzal robbant be a vírus második hulláma, hogy egy ilyen hotelkaranténban unatkoztak az emberek és összefeküdtek a biztonságiakkal, akik meg hazavitték a vírust és a lavina megindult.

    A hét elején újabb fertőzötteket találtak itt, Adelaide-ben. Szerencsére nem túl sokat, de így már 22-re duzzadt a számuk. Nem hangzik soknak, de közel négyezer embert helyeztek karanténba. Viszont találtak egy fertőzöttet, akit nem tudtak ehhez a “buborékhoz” kötni. Ekkor még nem tudta senki az igazat. Ürgevics azt mondta az egészségügyiseknek, hogy ő csak egy vásárló volt abban a pizzázóban. A szakemberek megijedtek, hogy teljesen máshol valaki ilyen gyorsan megfertőződhet, ezért szerdán, három nappal a vírus “kirobbanása” után délután egykor Dél-Ausztrália miniszterelnöke bejelentette, hogy aznap éjféltől 6 napig kijárási tilalom lép életbe. Épp az ebédünket toltuk be a cégnél, amikor valaki berobogott a konyhába és bekapcsolta a tévét. Szürreális volt az egész. Huszonkét fertőzött és ilyen hirtelen kijárási tilalom?

    Csak az egészségügyi dolgozók, élelmiszergyártók, rendfenntartók járhattak be dolgozni. Edzőtermek, plázák, kávézók, éttermek, ételkiszállító cégek, iskolák, ovik, egyetemek és minden egyéb szolgáltató szerv bezárt. Az oviba csak azok a gyerekek mehettek, akiknek a szülei eljárhattak dolgozni. Ha kiléptünk az utcára maszkot kellett felvenni. Egy nap egyszer egy ember a családból kimehetett ételt venni. A benzinkutak és gyógyszertárak nyitva voltak. Az általános orvosi ellátás limitált üzemmódban működött. Mondanom se kell, hogy a boltokban szerda délután 15 perccel a bejelentés után felütötte fejét a káosz. Mi az ami megint elsőre elfogyott? Igen, szerintem már az újszülöttek első szava is az, hogy budipapír, nem az, hogy anya vagy apa.

    Szerda délután mi is hazacuccoltunk mindent, ami a munkához kellett. Papi csütörtök reggel összedugdosta a gépeket. Nekiálltunk “home office”-ban dolgozni. Én nagyon örültem a “home office”-nak. Elterveztem, hogy kenyereket, óriáskifliket és minden más színes-szagos pékterméket fogok sütögetni. Alig dolgoztunk otthon másfél napja, mikor már rebesgették, hogy rövidebb lesz ez a 6 napos kijárási tilalom. Mi van? Mi azt hittük, hogy majd biztos lesznek hosszabbítgatások. Ezzel szemben rövidebb? Pénteken ebédidőben bekapcsoltuk a tévét és élő közvetítésben ismét beszélt nekünk a miniszterelnökünk és a rendőrfőnök is.

    Kiderült, hogy a pizzázós fertőzött nem vásárló volt, hanem kiszállíttó ott, abban a pizzázóban és mellesleg a zéró kontaktos csoporthoz köthető, mert azok közül valamelyik családhoz tartozott. Mivel ideiglenes vízummal volt itt, feketén dolgozott, gondolom mondta neki a főnöke, hogy kuss és ne kotyogja el magát. Ezért mikor kikérdezték őt az egészségügyisek, azt hazudta, hogy vásárló.

    Egy ember miatt az 1,7 millió lakosú Dél-Ausztrál állam teljesen leállt. Eddig Melbourne-re mutogattak ujjal, most meg Adelaide a fekete bárány. Szóval kiborult ez a pizzás bili és pénteken bejelentették, hogy szombaton éjféltől meg is szüntetik a kijárási tilalmat. Hétfőtől minden megy a normális kerékvágásban.

    Papi durrogva újra széthuzogatta a gépeket. Kemény három napig volt kijárási tilalmunk. Komoly kárt okozott ez a lázárás a gazdaságnak. A kávézók, éttermek, kajáldák több ezer dollár értékben dobálták ki az ételt, mert nem tudták az elején, hogy meddig lesznek kénytelenek zárva tartani. Azok az emberek, akik nem tudtak “home office”-ban dolgozni, vagy az éves szabijukat pörkölték, vagy fizetetlenen voltak otthon. És még sorolhatnám.

    De nem jár büntetés annak, aki hazudik. Érdekes.

    U.I. Van egy csomó száraz élesztőm. Valaki esetleg?


  7. Papagájvirág

    november 17, 2020 by kata_papi

    Emlékszem még otthon, Magyarországon, mindig lenyűgözött ez a virág, ha megláttam egy-egy virágüzletben. Sose vettem, mert nem vagyok híve a vágott virágnak. Különlegessége és származási helye miatt nem is volt olcsó. Szumma szummárum két éve sikerült “kisírnom” egy cserepes verziót magamnak itt Ausztráliában. A legjobb mondjuk az lenne, ha a saját kertemben tudnám kiültetni, de ez egyenlőre nem lehetséges. A cserép is megteszi. Nevelgettem. Semmi. Két év után kezdtem berágni rá és leüvöltöttem a fejét. Megmondtam neki, ha nem kapja össze magát és nem fog virágozni, akkor a zöld kukában végzi. Úgy látszik ért magyarul, mert két gyönyörű virággal lepett meg az idén.

    S ahogyan a mi korosztályunk nagyon jól tudja, hogy “a kankalin sötétben virágzik”, nos, ez a virág is éjszaka bontja ki az első szirmait (legalábbis az enyém), igy szinte esélytelen volt elkapni a pillanatot. Érdekes, hogy a “homeless, azaz hajléktalan” kaktuszunk is ugyanígy tesz. Persze csak azért hívjuk így, mert az út széléről mentettük meg, miután valaki kidobta szegényt. De erről írtunk már anno. 🙂


  8. A tavasz első napsugarai

    november 8, 2020 by kata_papi

    Végre itt a tavasz, gyönyörű időt jósoltak a hétvégére. Vétek lett volna a lakásban senyvedni, ezért kimozdultunk a közeli Deep Creek parkba, ami kb másfél órányi vezetésre van délre. Rengetegszer jártunk már ott, de mindig csak nyáron. Olyankor sajnos minden ki van száradva, a domboldalak sárgák, kopárak. Nem annyira szép, de a tenger és a rengeteg kengurú kárpótolni szokott.

    Szóval reggeli után gyorsan kifizettük online a parkbelépőt és Döme Juniorral hármasban nekiindultunk. Szikrázó napsütésben hagytuk el Adelaide városát. A park bejáratától 5 kilóméterre viszont olyan vastag ködbe ütköztünk, hogy alig tudtunk haladni. Na, semmit nem fogunk látni a parkból. Úgy döntöttünk, ha már idáig eljöttünk és a belépőt is kifizettük csak nem futamodunk meg. Mi veszteni valónk lehet? Ködben még úgysem láttuk a meredek dombokkal szabdalt partszakaszt. Lehet, hogy valami különleges látványban lesz részünk. Az is lehet, hogy a partnál a tengeri szél már elfújta a ködöt, legalábbis ebben bíztunk.

    Ahogy haladtunk befele a földúton, tisztulni kezdett az idő. Mire a terepjárós szakaszkoz értünk már nyoma se volt a 10 perccel korábbi szottyos, párás időnek. Szerencsére mind a két terepjárós rész nyitva volt. A téli esők cseppet megtépázták a földutakat, de ettől még vadregémyesebb lett a le- és feljutás a meredek domboldalon. Minden harsogó, egészséges zöld volt. A tenger haragos kékben és nem türkízben pompázott. Úgy látszik, hogy a kangáknak teljesen mindegy milyen idő van, imádják ezt a helyet, mert most is sokat láttunk belőlük.

    Zsebibaba kikandikál…

    Hárem… egy nagy hím kenguru őrizte árgus szemekkel a napozó háremhölgyeit

    Két kéknyelvű gyíkba is belefutottunk. Mindkettő az úton akart átmenni csiga tempóban. Még nekik állt feljebb, mikor kiszálltam, hogy gyorsabb tempóra ösztönözzem őket. Sziszegtek és öltögették a nagy, kék nyelvüket. Pedig én csak az életüket akartam megmenteni, nehogy valaki áthajtson rajtuk. Piknikeltünk egy jót ebben a gyönyörű időben majd hazakocsikáztunk.

    Őfelsége-1

    Őfelsége-2


  9. Krokodilok

    november 5, 2020 by kata_papi

    Egy kis érdekesség. Visszaértünk a közel három hetes északi túránkból és megkezdtük a szürke, dolgos hétköznapjainkat. Ilyenkor az első 1-2 óra azzal telik, hogy átrágjuk magunkat az időközben beérkezett 100-150 emailen. Na mi csücsült az elektronikus postaládánkban? Egy kép az egyik munkatársunktól a Cahill’s átjáróról, ahol természetesen mi is jártunk. A képet/képeket a cégünk csinálta augusztus 5-én. Mi augusztus 16-án jártunk ennél az átjárónál. Ott álltunk a folyó partján. Amúgy tudtuk, hogy az egyik gépünk szinte az összes várost le fogja repülni, ahol mi meg fogunk fordulni fent északon, ezért folyton kémleltük is az eget, hátha sikerül elcsíni és akkor integetünk és rajta lettünk volna a légifotókon. Sajnos folyton elkerültük egymást.

    Csúcsforgalom a Cahill’s Crossing-nál (Cahill átjáró) augusztus 5-én. Nyugodtan mondhatjuk, hogy Cahill’s “Croc”sing. Az a sok kis “piszok” mind egy-egy legalább 3-4 méteres krokodil.

    Ez a hely fent van egészen északon Jabiru közelében, az átjáró pedig az őslakosok szent helyére, az Arnhem Land-re vezet át, amit csak engedély birtokában lehet meglátogatni. A covid miatt most ez sem lehetséges, nehogy “kiírtsuk” őket. Amikor mi 11 nappal később ott jártunk kutyafuttában 10 krokodilt számoltunk össze 5 perc alatt. A légifotó alapján sokkal több volt ott korábban. Hihetetlen.

    Ez egy közelebbi kép. A sárga nyíl mutatja hova sétált le Papi mikor ott jártunk.

    Itt egy érdekes cikk az ABC News-tól:

    https://www.abc.net.au/news/2018-05-27/gary-lindner-cahills-crossing-crocodile-manager-kakadu/9786650

    Illetve egy ijesztő fészbuk videó:

    https://www.facebook.com/339639229872/posts/10158726177474873/?vh=e&d=n

    Gondoltam megosztom veletek. Rengeteg érdekes dolgot szoktunk látni a levegőből a munkánk során. Talán egyszer majd összerakunk egy albumot. Papi folyamatosan gyűjti a különlegességet. A cégben mindenki tudja, hogy rá van kattanva és mindig átküldik neki, ha valaki véletlenül kiszúr valami vicceset, érdekeset, látványosat, ijesztőt.

  10. 4. rész: Búcsú a trópusoktól

    november 3, 2020 by kata_papi

    A Litchfield-i Nemzeti Parkot elhagyva egy belső panorámaúton haladtunk lefelé. Sajnos a Douglas hőforrás zárva volt a túl alacsony a vízszintje és valamilyen őslakos mizéria miatt. Egy nyújtózkodós+jégkrém megállót iktattunk be Pine Creek falucskában, hogy megnézzük a felhagyott külszíni aranybányát. Érdekes, hogy ez a bánya nem azért van tele vízzel, mert a talajvíz feltöltötte, hanem azért, mert szándékosan árasztották el, mikor bezárták a bányát. Ezt úgy csinálták, hogy elterelték a közeli patak vízét, majd 14 hónap múlva végre kijelenthették: a bánya megtelt. 6800 megaliter (1 megaliter az 1 millió liter) vizet tartalmaz és 135 m mély. Az nem derült ki számunkra, hogy miért kellett feltölteni.
    Katherine közelében újra megnéztük az Edith vízesést. Kilenc éve nem lehetett benne fürdeni a krokodilok miatt. Most lehetett, de csak este 7-ig, mert 7 után krokodiletetés van ugyanitt. Nem igazán értettük, hogy akkor most lehet, de este már nem, mert krokodilok vannak benne?! A tető túrát passzoltuk a meleg és térdprobléma miatt. Katherine-be beérve áztattuk magunkat a 25-30 fokos Katherine-i hőforrásban. A vadregényes kisebb medencéket szűk patakok kötik össze itt is és az elején be lehet mászni a bugyogó forráshoz. Nem egyszerű, mert jó erős a sodrása. Sajnos a hőforrás környéke eléggé leharcolt, sok a szemét. Papi lepacsizott egy őslakossal a vízben. Az ürge “brother”-nek, azaz testvérnek hívta Papit és meg akarta tanítani neki az őslakos nyelvet. Papi mondta neki, hogy köszi, de az a kettő amit tudok az bőven elég nekem.

    Edith vízesés, Katherine-től 40 km-re északra. A sárga nyílnál van a vízesés, ami most vékonyka volt. Akinek nem elég ez az óriási tó a pacsálásra az egy rövid gyaloglást beiktatva felkeresheti a vízesés feletti platón a csobbanó tavacskákat.

    A Katherine-i hőforrás legfelső “medencéje”. Ez egyből a forrás mellett van. Lejjebb csorogva több ilyen áztató “medence” van.

    Ilyen szűk kis járatokon lehet a medencék között közlekedni.

    Másnap nem keltünk korán. Komótosan összecuccoltunk és Katherine-ből átautóztunk Mataranka-ba, ami csak 130 km és bő fél napot strandoltunk a Keserű és Szivárvány hőforrásokban. A Keserű hőforrásnak 300 liter per sec a vízhozama és egy lassú folyású patakon lehet 100-150 métert lecsorogni. A nudlik nagyon jó szolgálatott tettek, mert ezek a természetes források 3-4 méter mélyek. Ráfeküdtünk és csak sodródtunk az árral. Minden egyes lecsorgás egy bátorság próba volt, mert a patak felett nem túl magasan a Golden Orb Weaver pókok szőttek hálót és ott csücsültek a közepén. Óriási nagyok ezek a pókok. Csak a hasa akkora, mint a hüvelykujjam utolsó ujjperce és hosszú lábai vannak. Brrr. Volt olyan szűkület ahol “kutyafuttában” 9 pókot számoltam össze.
    Amúgy nagyon gyönyörű, kristálytiszta volt a víz. Le lehetett látni az aljára. Rengeteg óriási, színes szitakötő döngicsélt mindenfelé. Vagy két órát áztattuk magunkat és rosszul gondolja az, aki azt hiszi, hogy a víz alatt nem lehet leégni. Mi is azt hittük, ha végig víz alatt vagyunk, akkor nem ér a Nap. Nem is kentük be magunkat. Nagy hiba volt. Grillcsirkék lettünk. Most kenjük magunkra az Aloe Vera zselét. A Szivárvány hőforrás vízhozama 130 liter per sec és a forrástól nem messze van egy kiépített nagy medence. Csak a partfal van körbe felbetonozva, az alja természetes homokos. Mindkét hőforrás vize 33 fokos!

    A gyönyörű türkiz színű, kristálytiszta vízű Mataranka-i Keserű hőforrás.

    Semmi erőlködés, visz a sodrás.

    Papi lassan csorog le a a patakon.

    Le lehet látni az aljára. Sok kis hal él benne, úgyhogy a búvárszemüveg ne maradjon otthon. Papi a faágon egyensúlyoz…

    Nagy pókokból nem volt hiány.

    Na, ilyenek voltak. Ez a Golden Orb Weaver Pók és ekkorára nő meg a nőstény. (forrás: internet – Google kereső)

    Ez a kiépített Szivárvány hőforrás Mataranka-ban. Sajnos most nem volt olyan szép a forrás környéke. Az áradás túl sok elhalt pálmalevelet hagyott maga után és egy bozóttűz is csúnyán megkapta a pálmák törzsét.

    Mataranka után két napra megálltunk Alice Springs-ben, ahol megnéztüka Royal Flying Doctor Service (Királyi Repülő Orvosi Szolgálat) múzeumot, ami nagyon érdekes volt. A belépőt picit soknak tartottuk, de reméljük a szervezetnek megy a pénz. Nagy szükség van erre a szolgáltatásra itt a világ végén. Nem mindegy hogy két nap alatt, vagy 3 óra alatt jut el valaki kórházba az outback-ből.

    A narancssárga területen 1910-ig semmiféle orvosi ellátás nem volt. A legkisebb balesetek is végzetesek lehettek.

    Rövid történeti áttekintés: 1926-ban kezdte el a kampányolást John Flynn, hogy ki kellene építeni valamit. Először teveháton járta az outback-et és nyújtott orvosi ellátást a rászorulóknak, majd autón. Később megalapította a repülő orvosi szolgálatot. A világ legnagyobb orvosi szolgáltatása, 21 bázisról indulnak a repülőgépek, évente 300 000 embernek segítenek, 77 repülőgépük van, ebből 3 már sugárhajtású. Itt egy angol nyelvű link a gépekről.. Nemcsak balesetekhez riasztják őket. Transzplantációra vagy komolyabb műtétekre is szállítanak embereket. A helikopteres mentés ekkora távolságokon nem működik. A szolgáltatást az ausztrál “TB” állja.
    A távolságot jól szemlélteti a fenti térkép. A zöld Európa, a halvány drapp Ausztrália területe. Ha mondjuk Alice Springs-ben történik velem valami, ahol most épp vagyunk, ez a térkép alapján Csehországnak felel meg és a Perth-i kórházban tudnának csak segíteni rajtam, ami Portugália és Spanyolország határa. Mennyi idő alatt jutnék el oda ha nem lenne ez a repülős orvosi szolgáltatás?

    Papi a pilóta az egyik orvosi gépen…

    A múzeumban van egy 20 perces filmvetítés arról, hogy hogyan jött létre a szervezet. Van egy virtuális 3D-s szemüveges bemutató is ahogy éppen egy beteget szállitanak, illetve egy másik, mikor a pilóta mellett ülhetünk a gépen. Van egy kis múzeumrész régi tárgyakkal, eredeti levelekkel, meg rengeteg korabeli fényképpel. Jó tudni, ha baj van érkezik a segítség akárhol is vagyunk. Feltéve ha tudunk segítséget kérni.
    A West MacDonnell Nemzeti parkot anno szőröstül-bőröstül lenyeltük, minden jelölt helyet felkerestünk. Tizenegy van belőle, amiből most csak négyet szerettünk volna ismét meglátogatni. Egy teljesen le volt zárva és feleslegesen autóztunk 90 km-t, ha ezt tudjuk, akkor valószinűleg belefért volna az Open Air School (a világ legnagyobb osztályterme) múzeum, amiről fél óra híján maradtunk le. A Standley hasadékkal kezdtünk, ahova fél 12 körül értünk. Olyan keskeny a hasadék, hogy csak pár percig süt be a déli nap. Naná, hogy meg kellett várni ezt a “pillanatot”. Papi és Józsi jót szórakoztak, követték az első napsugarakat. Kilenc éve szűkebbnek és nagyobbnak tűnt a hasadék. Biztos megnőttünk azóta, vagy a nyugat-ausztráliai Echidna hasadék után már semmi nem rúghat labdába.
    Az Ellery Creek volt a következő, ahol passzoltuk a fürdést, mert posványos volt. Aztán jött volna a Glenn Helen hasadék, de zárva volt. Visszafelé a városban még megálltunk Flynn (aki megalapította a repülő orvosi szolgálatot) sírjánál. Másnap lassan elkezdtünk hazacsorogni. Alice Springs határában láttunk egy érdekes dolgot. A COVID miatt a térségben repülő nagyobb légitársaságok itt parkoltatják a kényszerpihenőre küldött gépeiket, mivel a száraz, meleg klíma árt a legkevésbé a repülőgépeknek. Szomorú látvány volt az a rengeteg utasszállító repülőgép egy helyen, mint egy repülőgép temető.

    Standley hasadék, Papi a kék karikában.

    Alice Springs, repülőgép “parkoló”.

    Várják a Covid végét…

    Igyekeztünk még Alice Springs-ben kitölteni a visszafelére érvényes határátkelős papírokat, de két-háromszori próbálkozásra sem működött a weboldal. Picit felcseszte az agyunkat, vártunk este 10-ig, újrapróbáltuk és sikerült. A visszafelé nyomtatvány ellentétje volt az idefelének. Sokkal több és idiótább kérdéseket tartalmazott. Na mindegy, végigpötyögtük, jobb a békesség. Ráadásul nem is kérték a határon, semmi ellenőrzés nem volt a délre haladóknál, csak az északra menőket állították meg, ami igencsak furcsának tűnt.
    Beértünk Coober Pedy-be és még volt bő két óra a múzeum nyitvatartásából, így belefért az utolsó napba egy múzeum is! Egy különleges múzeum, főleg nekem, de Papi is nagyon élvezte. Az Umoona opál bányát és múzeumot néztük meg és maximálisan kitöltöttük azt a két órát. Még annó idefele jövet Katherine-ben begyűjtött brossúrában kiszúrtam, hogy Coober Pedy-ben van kiállítva az a két tengeri őslény, amit itt és a “szomszédos” Andamooka településen találtak meg opál bányászok. A múzeum egy régi, felhagyott földalatti opálbányában van kialakítva. Fő profiljuk az ékszerárusítás. Ehhez csapták hozzá a múzeumot és egy őslakos kiállítást, ami most készül. Ezenkívül van egy vezetett túra egy régi, földalatti, kézzel vájt és egy modern gépekkel kialakított lakásba is, illetve a régi bánya egy részét is be lehet járni. Szerencsénk volt, mert mi voltunk az egyedüliek abban az időpontban, így privát vezetett túrát kaptunk a pénzünkért. Gizi több mindent mutatott meg, mint szokott. A túra egy 20 perces mozival indul: hogyan alakult ki az opál és hogyan találták meg itt Coober Pedy-ben. Díjnyertes kisfilm, tényleg beleadtak apait-anyait.
      
    A bal oldali kép egy kézzel vájt régi bányaalagút, a jobb oldali modern alagútfúró berendezéssel készült.
    És akkor jöjjön a sztori:
    Az opál kialakulását én csodának nevezném. Nehéz megmagyarázni, hogy hogyan is jött létre. Nagyvonalakban a lényeg az, hogy a tengeri üledék és homok az évmilliók folyamán lerakódott, majd a nyomás hatására kemény homokkő lett belőle. A tenger visszahúzódott/elpárolgott. Az esővel a felszínen lévő finom kis szilikát kristályok bemosódtak a homokkőbe és addig-addig szivárogtak le, amíg akadályba nem ütköztek. Ez az akadály többnyire egy repedés, vagy szerencsésebb esetben egy fosszília volt. Itt megakadt és felhalmozódott. Belőlük lett az opál.
    Hogy mitől lesz az egyik opál szép szivárványos, a másik meg értéktelen tejopál…?! Passz. Rejtély. Véletlen egybeesések sorozata. A történet szerint 1888-ban Józsi Adelaide-ben várakozott. Egyik nap táviratot kapott Pistitől. Az nem derült ki a kisfilmből, hogy Pisti kicsodája-micsodája Józsinak. Barát? Munkatárs? Családtag? A történet szempontjából lényegtelen. Szóval Pisti táviratozott: Józsi gyere, találtam valamit. Józsi a legnagyobb nyári melegben, december 4-én felkerekedett és nekiindult. Vonattal ment fel valameddig (szerintem Port Augusta-ig), onnan két tevével folytatta az utat. December 27-én már a végét járta. Fáradt volt, alig volt mit innia, a tevék is szenvedtek. Végül valahogy mégiscsak megtalálta Pistit. Pisti megmutatta az opált, amit talált. Nagy volt az öröm.
    Józsi elvitte az opált Londonba és két éven keresztül házalt vele drágakő-kereskedőknél és ékszerészeknél. Senkinek nem kellett. Átment New York-ba, de  ott is kellett egy kis idő, mire rákaptak az emberek. Aztán felkapta az amerikai sajtó, minden újság erről cikkezett. Józsi 1915-ben visszatért egy kisebb amerikai expedícióval, hogy most aranyat találjon. Jött vele a 14 éves fia is. Már 16 hete küzdöttek az elemekkel, de semmit nem találtak. Elfogyott a vizük. A kisJózsit hátrahagyták a táborban, hogy táplálja a tüzet, ami majd segít visszatalálni a vízkereső csapatnak. Késő este tért vissza a csapat, a tűz épp csak parázslott, vizet nem találtak és a gyerek is eltűnt. Kis idő múlva megjelent kisJózsi, apja majdnem lenyomott egy sallert neki, mert hagyta kialudni a tüzet, de megenyhült mikor a gyerek megmutatta mit talált. Egy zacskónyi opált szedett össze és még vízre is akadt a közelben. 1919-ben beindult az opál-láz Coober Pedy-ben. A kezdeti években csak egy maréknyi bányász jött ide szerencsét próbálni a kegyetlen időjárás és a távolság miatt. Nyáron 50 fok van, télen hajnalban közelít a nullához, rendszeres a vízhiány. Adelaideből két hónap alatt ért fel ide az utánpótlás. Később 86 km-re Coober Pedy-től végre találtak egy forrást a föld alatt, ahonnan tevékkel szállították ide a folyékony aranyat.

    Egy bányász egy heti vízadagja ez a vödör. Biztos nem fürdésre használta. Szinte nem is fürödtek.

    A vízhiány olyan nagy probléma volt, hogy a kormány 1924-ben épített egy 2 millió literes víztartályt, ami ezután már 110 liter vizet biztosított egy embernek egy hétre! Hát ebben sem lehetett pacsálni még. Napjainkban 27 km-re van egy fúrt kút, ami biztosítja a város vízellátását. A vizet 5 különböző fázisban tudják csak megtisztítani, plusz még sótalanítani is kell. Az 1960-70-80-as években rengeteg európai bevándorló jött ide szerencsét próbálni. Negyvenöt különböző nemzet van jelen Coober Pedy-ben, plusz az őslakosok. Ezekben az években több mint ezer bányász dolgozott itt. Ma már csak kb 50.
    A bányákat egy vagy max 2-3 ember birtokolja, nincsenek bányatársaságok. Minimum 3 hónapra lehet kibérelni egy 15x15m vagy 15x100m-es területet, amit 12 hónapra hosszabíthatsz ha találsz ott valamit. A bányászás úgy zajlik, hogy lyukakat fúrsz le kb 30-35 méter mélyre és keresel egy törésvonalat, mert az opál csak ott van, majd követed a törésvonalat míg szerencséd nem lesz. A világ opál termelésének 90%-a innen származik. A város alatt ma már tilos a bányászat, mert ki akarják zárni azt, hogy a vasárnapi ebéd közben, éppen a rántotthúsnál egy bányagép átszakítsa valaki ebédlőjének a falát vagy a padlóját.
    Hetven százaléka a lakosságnak föld alatt lakik. Itt a város alatt 16 méter mélyen van egy ér, aztán 28 méter mélyen. A bányák többsége 30-35 méter mélyen találja meg a törésvonalat. A felszínen egy egyszobás házat már 15 ezer dollárért meg lehet venni. Egy föld alatti 2-3 szobás lakás 50-150 ezer, 4-5 szobás pedig olyan 300 ezer dollár. Állandó 21-25 fokos hőmérséklet van a lakásokban. A vizes helyiségek, úgy mint konyhai mosogató, zuhanyzó, mosókonyha elől a bejáratnál van, a szobák hátul. Ennek az az oka, hogy ha csőtörés van és beázik a barlanglakás, ez a homokkő nagyon nehezen szárad ki. Szóval, ha megtörtént a baj, kinyitják a bejáratot és beengedik az 50 fokot. Persze ha éppen tél van, akkkor az gáz…

    Ez az akna kb 16 méter mély, két bányásznak két hétig tartott leásni ide és ha szerencséjük volt megtalálták a törésvonalat/eret, amit követhettek, hátha lesz benne opál. Ha nem, továbbálltak és újabb kétheti munkával egy másik ilyen aknát ástak.

    A törésvonal közelebbről pici vízszintes opál erekkel.

    Volt egy ürge, aki talált egy gyönyörű szép nagy kagylót, akkorát mint a tenyerem amit opál töltött ki. Elvitte becsüshöz. A szaki forgatta, majd azt mondta 230 000 dollár elsőre, de mivel gyönyörű zöldes színe van az opálnak inkább olyan 400 000 dollár. Tovább forgatta, és azt mondta: ha nem csak az opál értékét nézzük hanem hozzáadjuk azt, hogy ez egy több millió éves kagyló, akkor a duplája, azaz 800 000 dollár. Majd azzal zárta, hogy különösen jó állapotban van, nagyon ritka kagyló cakk-pakk legalább 1,2 millió dollár. Ez alsó hangon is kb 240 millió forint. Egy darab opalizált kagyló.
    Végül pár szó az őslényekről. Tengeri ragadozók voltak, nemcsak szimpla kagylók. 120 millió évvel ezelőtt Ausztrália egyharmadát jeges tenger borította és még egybe volt “olvadva” a Déli sarkkal és jóval lejjebb volt délen. A tengerekben hemzsegett az élet. A kagylók, tengeri liliomok és szivacsok ma is ugyan úgy néznek ki, mint 120 millió éve. A primitív élőlények között Belemniteszek (tintahal őse) és Ammoniteszek (nautilusz őse) úszkáltak és persze a félelmetes ragadozók: Plesiosaurus és Ichthyosaurus.
    Mindkét ragadozónak 4 uszonya volt és fel kellett jönniük a felszínre levegőért. Rengeteg őslényt lehet Coober Pedy és az Eyre tó körül találni. Az Eyre sóstó amúgy ennek az ősi tengernek az Eromanga-nak a maradványa. 1987-ben egy majdnem teljes Plesiosaurus csontvázat találtak 60 méteres mélységben Coober Pedy-nél. Eriknek nevezték el. Erik azért különleges, mert úgy fosszilizálódott, hogy az utolsó vacsorája is megmaradt a gyomrában, amiben még köveket is találtak, amiket azért nyelt le, hogy elősegítse az emésztést. Sajnos a Dél-Ausztrál Múzeum nem engedhette meg magának, hogy megvásárolja Eriket. Egy Sydney-i magáncég vette meg 200 000 dollárért. A cég csődbe ment és Eriket ismét áruba bocsátották. Úgy tűnt hogy Erik külföldre kelül majd vagy egy magángyűjteményben lesz elzárva a világ elől. Nemzeti összefogással gyűjtést szerveztek az emberek és most a Sydney-i Ausztrál Múzeumban van kiállítva. Mi következik ebből? Igen, az. Jól gondoljátok. Ha vége a Covid mizériának be kell terveztünk egy Sydney-i kirándulást. Amúgy is van már pár dolog, amit Sydney környékén szeretnénk megnézni. Érik a dolog…

    Coober Pedy-ben találta meg egy rendőr 1928-ban Ausztrália legnagyobb ammonitáját. Nem messze az úttól hevert évekig, mert azt hitte hogy egy gumiabroncs. Tényleg akkora mint egy kocsikerék. Hogy miért nem én botlottam meg benne?

    Ichthyosaurus: kétszáz kúpos foga volt, hasonló mint a ma élő krokodiloknak és ha kitörött egy újranőtt, mint a cápának.

    Az egész komplexum rendkívül érdekes volt, kár, hogy az őslakos rész nem készült még el. Utolsó megállónk útban hazafelé a Hart sóstó, ahol fél órácskára megmozgattuk a lábainkat. Én leszaladtam a sóstóhoz, Bicebóca a kocsinál megvárt. Szép volt az éppen kiszáradóban lévő sóstó. Szeretjük a sóstavakat. Szürreális, olyan mintha jeges/havas/deres/zúzmarás lenne.

    Hogyan készül a bumeráng lépésről-lépésre

    Hart sóstó

    A víz drága kincs az outback-ben. Ivóvíz autómata, 5 liter víz egy dollár.

    Sajnos az utolsó napon, mikor már csak 439 km-re voltunk a háztól egy szembejövő felcsapott egy kavicsot. Jó nagyot szólt. Kb 1 cm-es gyönyörű napocskám lett. Szerencsére nem a látómezőben. Ez mindig benne van a pakliban. Kivédhetetlen.
    A túra 2-3 nappal korábban ért véget, de így is tartalmas volt a 17 napos kirándulásunk. Összesen 7412 km-t autóztunk. A legjobb az volt, hogy a COVID miatt egyáltalán nem voltak külföldi turisták. Nem iskolaszünetben voltunk, így sokkal kevesebb család indult neki. Ráadásul mivel csak Dél-Ausztrália és Tasmánia utazhatott be az Északi Területre korlátozások nélkül, ezért minimális volt az emberáradat. Elvétve láttunk egy-egy autót WA-ból, NSW-ből és VIC-ből és picivel többen jöttek QLD-ből. Vagy csak egyszerűen ottragadtak és nem volt kedvük hazamenni. 🙂