1. 2. rész: Kakadu Nemzeti Park

    október 28, 2020 by kata_papi

    Továbbra is szokatlanul meleg van. Az elmúlt 4 napban a túlélésért küzdöttünk és minden kempingben kihasználtuk a medencék adta hűsölési lehetőséget. Kilenc éve jártunk már itt, akkor 3 dolog maradt ki: Ubirr sziklarajzok, Jim Jim vízesés és az Iker (Twin) vízesés. Sajnos az Iker vízesés most is le volt zárva, meg 1-2 másik dolog is, amin kellőképp felhúztam magam, de nem fejtem most ki, mert a kedves barátosném biztos ideírna, hogy látom középső ujjal gépelsz…és jé, tényleg…  🙂 A lényeg: ha a turisták miatt nyitjuk meg a határt július 17-én, akkor a látnivalókat is nyissuk meg kéremszépen!

    Liliput…

    A Gunlom vízeséssel nyitottunk, de sajnos a  tetejére felvezető lépcső le volt zárva, pedig nagyon szívesen felcaplattunk volna. Szeretjük több perspektívából megcsodálni a helyeket. Állítólag felújítják az ösvényt, illetve találtak néhány új sziklarajzot is, ezért határozatlan időre lezárták. A vízesés száraz időszak révén alig csordogált. Ez a baj a száraz évszakkal, szinte minden vízesés száraz. Az esős évszakban meg minden víz alatt van, megközelíthetetlen. Csak helikopterrel lehet eljutni ezekre a helyekre. Ha itt laknánk Darwin-ban, akkor tuti meg lehetne csípni azt az időszakot, mikor az ár már elvonult, járhatóak az utak és még van víz a vízesésben.

    Gunlom vízesés, Papival szemben kell elképzelni a vízzuhatagot.

    A vízesés alatt lévő tóban elvileg lehet fürdeni. Mi passzoltuk, mert a Kakadu-ban rengeteg krokodil van. Mindenhol kint a tábla, hogy ne fürödj, mert ekkora meg akkora krokodilt láttak a vízben, de ha mégis veszed a bátorságot, akkor csak saját felelőséggre! Illetve kiírják, hogy hol helyeztek ki krokodil csapdákat, hogy monitorozzák a vizet és megakadályozzák, hogy krokodil ússzon fel a tóba. Itt a Gunlom-i vízesésnél is kint volt a tábla, hogy 2,5 méteres krokodil van a vízben. Odaértünk és családok pancsoltak a tóban. Igaz a parthoz közel, gondolom azért, ha menekülni kell. De volt 1-2 vakmerő turista is. Ők egyedül vagy párosával elúsztak a vízesés alá. Jó nagy távolság, mély víz, egy krokodil és közel s távol semmi civilizáció. Elég felelőtlen döntés ilyen helyen bemerészkedni.

    A Maguk vízeséshez a lehajtó elején ki van írva, hogy ide csak terepjáróval ajánlott bejönni. Nagy, piros betűs tábla. Azonban két csaj egy régi Toyota Corollával, amin még tetősátor is volt csak bejött és el is akadtak. Egy mély “bull dust” gödörben feneklettek meg, ahonnan se előre, se hátra nem tudtak mozdulni.. Ezek olyan mélyedések amikben nagyon finom, hintőpor finomságú mély por van. Szerencsére nem kellett rángatni kötéllel az autót, mert hárman elsőre kitoltuk a gödörből.

    Besétáltunk a vízeséshez, ami egy 4 km-es oda-vissza séta, nem túl megerőltető, annak, akinek nem fáj a térde. Sajnos Papi pont az indulás előtti napon vágta haza a térdét. Szenvedett is vele rendesen. Komolyabb gyaloglásokat nem is tudtunk bevállalni és emiatt kellett 2-3 nappal korábban befejezni az utazást is. Nagyon szép ösvény vezet be a Maguk vízeséshez és itt is van egy nagy tó, amiben lehet fürdeni. Útban vissza a kempinghez 100km/órás sebességnél két vadló úgy gondolta hogy előttünk kell áthaladnia. Az volt a szerencsénk, hogy épp lelassítottunk, mert kiszúrtuk egy, az út mellett a bozótosban legelésző vadon élő bivalyt.

    A beragadt csajok.

    Útban a Maguk vízeséshez.

    Maguk vízesés.

    Vadon élő vízi bivaly.

    Szép nyugodtan átsétál a vadló előttünk, mintha zebra lenne felfestve neki. Érdekes jelenet volt, mert miután az egyik átment megállt az út szélén és visszafordult, nyihogott egyet, azaz jelzett a társának, hogy minden oké, gyere. Ekkor eszméltem rá, hogy ne csak bambuljak, hanem fényképezzek is. Így sikerült lekapnom a másodikat.

    Beértünk a kempingbe és Papi észrevette, hogy a bal hátsó indexünk nem működik. A szar terepes úton a rázkódástól eltörött az index kábel. Sajnos a “csoki”, amibe a kábel rögzítve volt nem az a régi, hagyományos, csavaros fajta, hanem ezek már egybe vannak öntve a kábellel együtt, így csak a komplett csere jöhetett volna szóba. Papi befeküdt a kocsi alá és megpróbálta orvosolni a problémát. Küzdött rendesen, de nem sikerült neki. A kempinges se tudott segíteni, mondta, hogy talán a 40-50 km-re lévő Jabiru faluban találunk szerelőt. Papi visszamászott a kocsi alá és tovább próbálkozott. Egyszer csak megállt egy vadidegen csávó, hogy segítsen. Kiderült, hogy Darwin-ban lakik, csak itt lent dolgozik valamin. Próbált segíteni. Már ketten feküdtek Döme alatt. Még a haverját is felhívta segítségért. Én csak MacGyver faszinak hívtam. Előkapott egy akkus flexet, egy 3 cm átmérőjű erősáramú kábelt a kocsijából, kettévágta, kihúzott egy rézszálat belőle hogy áthidalják a törést. Sajnos a réz szál túl vastag volt. Nem sikerült. Megköszöntük a segítségét és útjára engedtük.. Másnap viszont Papi talált a szerszámos kacatjai között egy vékonyabb drótot. Ismét aláfeküdt és sikerült áthidalnia a törést, így ha ideiglenes megoldással is, de működött az index.

    Papi és MacGyver szerelnek.

    A második Kakadu-i napunkat egy két órás, napfelkeltés hajóúttal kezdtük a mocsárvilágban. Ehhez 5:30-kor kellett kelni, 6:20-kor már a transzfer buszon csücsültünk. Na mi az, ami a mocsárban sok a krokodilon kívül? Hát a szúnyog. Mi az amit mi a kocsiban hagytunk? Hát persze hogy a szúnyogriasztó. Egy idős házaspár viszont kisegített minket, ezúton is köszönjük. Amúgy vigyázzunk a szúnyogokkal errefelé, mert Ross River lázat terjeszthetnek. Nem halálos, de ki tudja ütni az embert egy időre.

    A vöröses napfelkelte elmaradt, mert nagyon párás volt az idő és egy páracsík miatt már magasan járt a Nap mire kibukott, de így is gyönyörű volt. Láttunk viszont rengeteg fajta madarat, vízibivalyokat, vaddisznót, óriási tavirózsákat és rengeteg krokodilt.

    Előttünk középen a másik hajó épp eltűnik a hajnali ködben.

    A kapitány rengeteget történetet mesélt, így nem csoda, ha közel 2,5 órát csónakáztunk. A vízibivalyok nagyon kártékonyak. Tönkreteszik a mocsárvilágot, letaposnak mindent, kifetrengik a növényzetet, telekakilják a vízet, ami megmérgezi a növényeket. 1980-ban 200 000 bivalyt lőttek ki emiatt.
    Az egyik érdekes történet pedig a következő: ottjártunk előtt kb 3 héttel volt a suliszünet, sok gyerekes család jött a parkba erre a hajóútra. Mikor a hajók odaértek a lenti képen látható helyre azt látták, hogy egy vízibivaly szenved a parton, aminek az egyik mellső lábát leszakította egy krokodil. Csak egy csont csonk volt a lába helyén. A kölkök persze visítottak a kapitánynak hogy segítsen a bivalyon. A kaptány az volt, aki most nekünk és azt mondta a gyerekeknek mit tudna ő csinálni? Ugorjon ki a hajóból, kapja fel a 2-300 kilós bivalyt, hozza a hajóra és vigye állatorvoshoz? Azt mondta hogy rádión be tud szólni a parkőröknek akik kijönnek és lelövik a bivalyt. Jajjjj, azt ne, visították a gyerekek. A kapitány csak beszólt a központba. A parkőrök rövid idő alatt kiértek, lelőtték a bivalyt és elszállították. Másnap a kapitányunk kihajózott a helyszínre, hogy körülnézzen. Azt látta, hogy a tegnapi nagy krokodil kiment a partra egészen hátra a fákig, amik bő 100 méterre vannak a víztől és tátott pofával ágaskodva kereste a tegnapi bivalyt és nem értette hogy hova tűnt az a nagy állat.

    Látjátok ezt a sárcsíkot? Nehezen látható, de ez az a nyom, ahol a krokodil vonszolta az elejtett vízibivalyt.

    Itt éppen reggelizik az egyik krokodil, mintha egy kígyót kapott volna el.

    Óriás vízililiomok.

    A csónaktúra után megnéztünk két helyet, amik tele voltak őslakos sziklarajzokkal. Papi hősiesen gyalogolt több kilómétert a közel 40-42 fokos melegben fájó térddel.

    Ez egy európai vitorlás hajó és 1880-1950 között láthatták az őslakosok.

    A  harmadik napunkon a Kakadu-ban végre eljutottunk a Jim Jim vízeséshez. Kettő órát mondtak az információs irodában a 60 km-es szakaszra. Szóval 4 óra autókázás oda-vissza és csak terepjáróval megközelíthető hely. Utólag kijelenthetjük, hogy semmi nehézség. Sima földút 50 km-en, majd 8 km egy vizszintes, kanyargós, picit kavicsos úton, egy-két kis vizes átkeléssel megborzolva. Sokkal nehezebbre számítottunk. A Jim Jim vízeséstől már csak 8 kilóméterre van az Iker vízesés, de az valami oknál fogva le volt zárva. Ezt nagyon sajnáltuk, mert indulás előtt erre a két vízesésre hegyeztük ki a Kakadu-i túránkat. Kakadu : Katapapi – 2:0, de ez még közel sem lejátszott meccs. Úgy látszik lesz majd egy harmadik utunk is ide a közeljövőben.
    A Jim Jim parkolójából két túraútvonal indul. Az egyik egy 4-6 órás út a vízesés tetejére és az ottani vizzel teli medencékhez, amikben lehet fürdeni. A másik egy 2 órás út és a vízesés alá visz be, ahol szintén lehet fürdeni. A tető túrát a kripli banda kihagyta. Amúgy is túl meleg volt. A 3,2 km-es alsó túrát, amit óriási köveken ugrálva kellett megtenni Papi végigcsinálta, de szenvedett nagyon. A végén nem is fürdött. Félt, hogy megcsúszik a köveken és jobban hazavágja a térdét. Így csak én csobbantam, de egyedül nem mertem elúszni a vízesésig, ami kb 100 méterre volt a parttól mert fostam a krokodiloktól. Hisz tudjuk, a túléléshez mindig kell egy nálunk lassaban úszó társ… Na meg amúgy is ki volt száradva a vízesés. Mi értelme van aláállni, ha nem zubog. Ettől eltekintve is gyönyörű volt. Ez az Északi Terület legmagassabb vízesése, 200 m magas. A vízesés előtt pár száz méterrel kettéágazik az út és jobbra ki lehet térni egy homokos partra, ahol úgynevezett “áztató” medence van. Itt kisebb csoportokban gubbasztottak az emberek, mint a német nyuggerek az otthoni termál fürdőkben és trécseltek. Nem csatlakoztunk.

    A Jim Jim vízeséshez vezető út.

    A Jim Jim vízesés alsó szakaszán elhelyezett krokodil csapda, hogy megakadályozzák, hogy felússzon a krokodil a vízesés alatti tóba.

    A krokodilcsapda közelebbről. Ez most épp üres volt. Mi van akkor ha a krokodil “tojik” a csapdára…?!

    Útban a Jim Jim vízeséshez. A távolban hátul azon a sziklafalon zubog le a vízesés az esős évszakban.

    Már majdnem elértünk a Jim Jim vízeséshez. Papi a sárga körben küzdi át magát a szoroson. A sárga nyíl a homokos strand rész. A piros nyíl a vízesés teteje.

    A Jim Jim vízesés alatti tó. Végre valaki vett magára egy kis színt. Egy ürge beevezett egy narancssárga úszógumival így sikerült elcsípnem méretaránynak.

    Nehogy szó érje a ház elejét… úsztam egyet.

    Utolsó napunkon megnéztük Ubirr-t, ami a világon egyedülálló őslakos sziklarajzokat rejt: itt láthatóak a röntgen és kontakt (azaz kapcsolat) rajzok. A röntgen rajz azt jelenti hogy a halak csontjait és a belsőségeket is megrajzolták. Nagyon részletesen kidolgozott rajzok, amelyek a világörökség részét képezik. De akad más különlegesség is, mint például a Tasmán tigris. A Tasmán tigris (erszényes farkas) sajnos már kihalt. Az egyetlen fogságban élő példány 1936 pusztult el. Ez a rajz a tigrisről 2-3000 éves lehet és mint tudjuk annó a Tasmán tigris egész Ausztráliában megtalálható volt. Nevüket egyrészt a farkasokhoz hasonló testalkatuk és életmódjuk, másrészt pedig a tigrisekre emlékeztető csíkozásuk miatt kapták. Érdekesség, hogy az állkapcsait akár 120 fokos szögben is ki tudta nyitni. Vesztüket az európai emberek bevándorlása okozta, akik az elpusztult birkákért az erszényes farkasokat tették felelőssé. Ez oda vezetett, hogy hivatásos vadászokat fogadtak fel kilövésükre és az ausztrál kormány vérdíjat fizetett minden egyes kilőtt példányért.
    Aki szemfüles és kitartóan, lassan végigböngészi a sziklarajzokat, az további érdekességeket láthat. Kiszúrhat két kontakt rajzot, ami nem más, mint két kis ember figurája, amit úgy neveznek, hogy a két főnök. Ezek kb. 300 évesek lehetnek. Azért hívják “kapcsolat” rajznak, mert ezek azok a rajzok, amik azután “születtek”, hogy a fehér ember kapcsolatba került az őslakosokkal, azaz ekkor láttak valószínűleg először fehér embert. Ez a két ember egy holland kereskedőhajóról jött, akik erre hajóztak északon. Kereskedni jöttek és vízibivalyra vadászni. Valószínűleg a főnök az, akinek mindkét keze a zsebében van, csizma van rajta és pipa lóg a szájában. A sziklarajzoktól nem messze van egy kilátó rész. Érdemes felcaplatni, mert nagyon szép 360 fokos panoráma nyílik a tájra. A korlátok nagyon eredetiek, helyi faágakból csinálták. Nagyon jól néz ki.
     
    Ez itt egy röntgen rajz.
     

    Akinek jó a szeme megtalálja a kezeit zsebre dugó, csizmás figurát.

      
    Sajnos a pipás ürge eléggé megkopott, a rajzok is messze voltak, ezért nem sikerült használható képet lőni róla.

    Papi épp a sziklarajzokat szemléli.

    Kilátás az Ubirr szikláról.

    Panoráma kép az Ubirr tetejéről. Papi a piros karikában integet, mellette a fekete nyíl bozóttüzeket mutat.

    Elugrottunk a Cahill’s Crossing-hoz, ami itt van a sziklarajzok szomszédságában. Sajnos most le volt zárva. Ennek az átjárónak a másik oldalán van az Arnhem Land, az őslakosok “rezervátuma”. Külön engedély kell a beutazásra, de most a covid miatt senki nem mehet be, nehogy kiirtsuk őket. A folyó partján egy tábla figyelmeztet arra, hogy itt már történt halálos krokodil támadás. Kb 5 percet voltunk ott és legalább 10 db 3,5-4 méteres krokodilt számoltunk össze.

    Papi azért lesétált a folyó partjára

    Krokodilok

    Krokodilok libasorban.

    A bejegyzés végére tartogattam ezt a képet, amit az egyik kisboltban lőttem. Aki emlékszik még a Nyugat-Ausztrál körútra, annak nem lesz nagy megrázkódtatás. Új terméket dobtak piacra. Karamellás ízű, természetesen szivárvány színű egyszarvú golyó cukorka… Nem tudtam nem észrevenni. Én kérek elnézést! Ezzel búcsút is intünk a Kakadu Nemzeti Parknak. Képek innen vagy a jobb felső “Új Képeink”gombról érhetőek el. A következő részben a Litchfield Nemzeti Parkról lesz szó, ahol minden vízesésben csobbantunk egyet, mert a Litchfield krokodilmentes. Legalábbis minden brossúra és információs iroda ezt szajkózza. A kivétel – amit láttunk – pedig erősíti a szabályt…
    Kimaradt egy egészségügyi bejegyzés: az utolsó Kakadu-i napunkon véletlenül beszívtam az orromba egy legyet. Magam se tudom hogyan. Rosszul jött ki a lépés, ráadásul jó nagyot szippantottam az orrommal. Nagyon mélyre felment. Próbáltam kifújni, de nem jött ki. Remélem nem fog a szemem előtt jobbra-balra rohangálni. Azóta néha furcsán zzzizzzzegek. Zzzz. ZZZZZZ. Amúgy nem volt túl sok légy. Nem olyan, mint annó a Simpson sivatag. Még a légyhálós kalapot se vettük elő.

  2. 1. rész: Irány ismét észak

    október 26, 2020 by kata_papi

    Újfent megjártuk északot. A 21 naposra tervezett túra egészségügyi okok miatt 17 nap lett, de így is nagyon jól éreztük magunkat. Ismét sikerült a legtöbbet kihoznunk ebből a szűk három hétből. Az első két éjszaka motelekben szálltunk meg, mert a reggeli hőmérséklet tél lévén 2-5 fok környékén ingadozott. A harmadik-negyedik naptól viszont majd megdöglöttünk a trópusokon. Valami “anomáliát” foghattunk ki, mert még a helyiek is csak csóválták a fejüket. Induláskor még 32-33 fokok voltak arrafelé. Mire mi odaértünk masszívan 39-42 fok között mozgott minden nap, amihez még pára is társult. Az éjszakák a sátorban maga volt a pokol. Nem hűlt le a levegő, nem igazán tudtuk magunkat kipihenni. Az esti zuhanyzás felesleges volt, mert 5 percnyi fekvés után úgy néztünk ki, mintha most léptünk volna ki a zuhany alól. A napi gyalogos etapokat lenyomtuk, nem nyafoghattunk, hiszen pont az Adelaide-i hideg elől “menekültünk” fel a melegbe.

    Reggel 6:00-ra terveztük az indulást, 6:11-kor sikerült is a lovak közé csapni. Pici csúszás, tudom, de lesz majd jobb a részidőnk! Adelaide-től 93 km-re megálltunk reggelizni a szokásos malacbőrös helyünkön, hogy támogassuk a helyi kisvállalkozásokat. Papi körbejárta Juniort, mint mindig. Észrevette, hogy egy csavar áll ki a bal első gumiból, de szerencsére elég vastag ott a borda, nem eresztett a gumi.

     

    Port Augusta-ba az úttal párhuzamosan fut egy vastag cső, ami a vizet viszi a városnak. Pár hete láttuk a tv-ben, hogy 30 méter hosszan egy helyi őslakos művész megfestette. Útba esett, kiszúrtuk (mondjuk nem nehéz nem észrevenni), megálltunk és megnéztük. Délután fél ötre értünk be Coober Pedy-be. Első nap: 835 km.

    Másnap már 7-kor úton voltunk. Az aznapi terv: elérni Alice Springs-be, ami 685km. Volt egy határátkelésünk, ami normál esetben nem is határ. De most a vírus miatt kivonult a hatóság. Indulás előtt 72 órával ki kellett tölteni egy online formanyomtatványt, amit aláírva és a jogosítvány bemutatásával át kellett adni a határnál strázsáló rendőrőknek. Délben értünk SA/NT határához. A határátkelés sima ügy volt. Terelőbólyák, integető rendőr, mindenki félreállítva. A rendőr le volt nyűgözve, hogy ki van nyomtatva a formanyomtatvány és alá is van írva. Mondta, hogy sokan ki sem töltik. Erre Papi visszaszól: de hát fent van a website-on, hogy kötelező. Erre a rendőr: hát igen. Aztán kérte a jogsikat, amit egyből átnyújtottunk mert előre kikészítettük. A rendőr majdnem elájult: klasszak vagytok srácok, mondta. Alig tartott egy percig. A rendőrők kedvesek voltak és üdvözöltek minket NT-ben. Miután elköszönt, meglobogtatta a papírokat a társának és azt mondta, nézd minden rendben volt.

    Az első megálló a “melltartó” kocsma volt. Vettünk két jégkrémet és “koccintottunk” vele a sikeres határátkelésre.

    Rengeteg sas volt az úton. Nekünk úgy tűnt, hogy nem magányos vadászok, mert falkákban gubbasztottak az út szélén. Szerintünk várták a friss kenguru/tehén tetemeket. Lusták vadászni, beérik az elcsapott állatokkal. Ezen a képen négyet sikerült elcsípnem, de valójában hatan voltak. Félelmetesek. Az egyik alkalommal majdnem el is csaptunk egyet. A mi sávunkban ebédelt. Papi már messziről ráfeküdt a dudára miközben 110-el száguldottunk. Semmi mozgás. A duda üvölt, én üvöltök, már majdnem odaértünk, mikor a sas megriadt és melyik irányba emelkedik fel az idiótája? Igen, jól gondoljátok. Nem el előlünk, hanem elénk. Papi beletaposott a fékbe. Reflexszerűen én is. Szerencsére nem volt csatt.

    Délután beértünk Alice Springs-be ahogy terveztük. Este együtt vacsiztunk Mariettával és Csabival, akik 3 hete indultak neki Darwinnak és most már visszafelé csorogtak Adelaide-be. Elláttak minket 1-2 hasznos tanáccsal. Így nem kellett felesleges köröket futnunk olyan látnivalókért, ami ilyen-olyan okokra hivatkozva épp le volt zárva. Mert sajnos voltak ilyenek is.

    Alice Springs-ben is egy motelben aludtunk a hideg miatt. Itt már egyre több őslakossal fut össze az ember. Feltűnt, hogy majdnem minden bolt kirakata redőnyös és rengeteg szögesdrót van az épületek tetején. De nem az a sima kifeszített drót, amiből kiállnak a szúrós szegek, hanem a körkörösen feltekert éles, vágópengés. Aztán éjjel megvilágosodtunk, mert Papit valami zaj felriasztotta álmából.

    Egy őslakos megtalálta azt a kis rést, ahol a durva szögesdrót véget ért és a sima szögesdrót nem volt akadály neki. A kukák tetejéről felcsimpaszkodott az épület oldalára szerelt légkondik tetejére, onnan a semmit nem érő szögesdróton átmászva pedig feljutott a szemközti épület tetejére és ott szöszmötölt. Később megjelent egy biztonsági őr, elővett egy kb fél méteres rudat, amin tucatjával lógtak a kulcsok. Húha, ennek a fele sem tréfa, úgy látszik képben vannak azzal, hogy mi folyik itt éjszakánként. Reggelig még többször visszatért és ellenőrizte a terepet. Úgy tűnik egész éjjel járja a környéket a kulcsaival és mindenhova bekukkant. Sajnos nem derült ki miért is mászott fel az őslakos, pedig másnap világosban körbejártuk a tömböt, de semmi említésre méltót nem találtunk. Azt hittük legalább egy alkoholt áruló bolt van ott, de nem. Rejtély.

    Útközben nem álltunk meg sem a baktérítőnél, sem az Ördög golyóinál. Unalmas lenne a huszadik bőrt is lehúzni ezekről, hiszen tavaly a Nyugat-Ausztráliás túra alkalmával lőttünk pár friss képet ezekről. Megálltunk viszont ott, ahol nem kellett volna. Wycliffs Well-nél. Huh. Rengeteg őslakos volt a benzinkut-kajálda-kemping épületegyüttesben és nagyon büdösek voltak. Amúgy ez a hely Ausztrália UFO “fővárosa”, a 70-80-as években itt észlelték a legtöbb UFO-t. Hogy miért csak akkor? Nem tudjuk. Biztos valami új “cuccot” dobtak piacra. A helyet amúgy egy magyar ürge üzemeltette, amit nemrég adott el.
    Attól még, hogy az Északi-Területen és Dél-Ausztráliában is szinte nulla volt a covidosok száma, mi titkon féltünk attól, hogy elkapjuk. Ezért rendesen fel is tankoltunk mindenféle fertőtlenítő szerrel. Párolgó zselék, nedves törlők, 99,9%-ban vírust/baktériumot pusztító spré. Még 4 darab maszkot is betettünk arra az esetre ha elfajulnának a dolgok. A közvécékbe úgy mentünk be, mint a vírusírtók. Fújtunk, kentünk, törölgettünk mindent. A negyedik nap reggelén viszont egy olyan retkes konyhásnéni hozta ki a reggelinket, hogy már mi szégyeltük magunkat. Most akkor hogy vigyázzon az ember magára?! Úgy voltunk vele, hogy behozok neki egy tiszta pólót. Az utolsó malteros kőművessegédnek nincs ilyen mocskos pólója. A többiről nem is beszélve. Ha ott nem kaptunk el valami fertőzést, akkor mi már mindenre immunisak lettünk.

    Covid van, tudják ezt a termeszek is.

    Az ötödik nap reggelén “nagyot” hibáztam, de Papi kulturáltan kezelte. Mindig én jövök le utoljára a sátorból, az én feladatom megnézni a kis zsebeket, hogy üresek-e. Lejöttem, összecsuktuk a sátrat, mindent összepakoltunk. Dobtunk egy gyors zuhit, mert már reggel nagyon meleg volt és szétizzadtuk magunkat. Kijövök a zuhiból, mikor Papi csak annyit kérdez: sluszit lehoztad? Ööööö, izé… nem.  A tockos elmaradt. Újra kinyitottuk a sátrat, így a reggeli zuhi értelmét vesztette. Többet szerintem soha nem hagyom fent. A pótkulcs természetesen ott lapult az egyik hátizsákban, de mivel aznapra csekély 42 fokot jósoltak arrafelé és tudván, hogy mennyi gyalogtúra volt betervezve, így nem volt bátorságunk otthagyni a tetőterben a kulcsot. Junior egész nap a tűző napon állt, nem biztos, hogy a kulcsban lévő elem tolerálta volna ezt a hőseget. Nem hiányzott volna, hogy egy szétolvadó elem még több galibát okozzon.
    Az első 4 nap látnivalóit, amit idefelé kihagytunk majd hazafelé csorogva fogjuk pótolni. A cél az volt, hogy felérjünk a Kakadu Nemzeti Parkba. A parkban egy 7 napos belépő megváltásával lehet bóklászni, ami 40 dollár per fő, de a Covid miatt most december 31-ig ingyenes. Be is írtunk egy piros pontot az Északi-Terület kormányának.
    A következő részben kivesézzük a Kakadu Nemzeti Parkot, ahol négy napot túráztunk. Lesz szó vízibivalyokról, krokodilokról, különleges őslakos sziklarajzokról, hajókázunk egyet és autót is szerelünk. Ne menjetek messzire.

  3. A hóembert el lehet felejteni idén (is)

    augusztus 8, 2020 by kata_papi

    Az elmúlt 4-5 évben minden ősszel elhatározunk két dolgot, mindig ugyanazt: télen főzünk kocsonyát és elutazunk az ausztrál Alpokba. Erre idén volt a legnagyobb esélyünk. Aztán mégse, mivel Viktória államban a korona belekezdett a második hullámba. Annyira, hogy sokkal durvább, mint az első volt. Viktória és Új-Dél-Wales lezárta határait. Mától Queensland állam is. Dél-Ausztáliából három helyre lehet utazni. Az Északi-Terület nyitotta meg először a határait az első hullám után, hogy fellendítse a turizmust a száraz időszakban. Be lehet még utazni Tasmániába és Nyugat-Ausztráliába. De Nyugat-Ausztráliában élből két hét karanténnal kell kezdeni még mindig.

    Mi marad, ha már nagyon mehetnékje van  az embernek? Marad Tasmánia, de ott most “tombol” a tél. Hideg van. Vagy marad az Északi-Terület, ahol ezer ágra süt a nap és hajnalban se megy 20 fok alá a hőmérő higanyszála. Igen, de ott már voltunk többször. Az Adelaide-i telet viszont egyre nehezebben viselem. Főleg úgy, hogy a házaknak nulla szigetelése van. Szerdán is 11 fok volt a lakásban reggel mikor felkeltünk.

    Szó-szót követett, a munkahelyből is kezdett elegünk lenni, ezért még július elején kiírtunk 3 hét szabit augusztus végére. Mindegy, csak már menjünk valahova alapon úgy döntöttünk irány észak. Kilenc éve voltunk fent Darwin-ban és a Kakadu Nemzeti Parkban. Akkor az esős évszak végén, majdnem a száraz évszak elején jártunk ott és sajnos az esős évszak kitolódott. A Kakadu Nemzeti Park fele még víz alatt volt. Már akkor eldöntöttük, hogy ide egyszer még visszajövünk. Hát eljött ez a pillanat. Felmegyünk a meleg északra és áztatjuk magunkat a hőforrásokban.

    Jó ötletnek tűnt, de a korona kezd terjedni. Melbourne-ben már kijárási tilalom van. Az Északi-Területek kormánya megtiltja a gócpontokból való beutazást. Jelenleg egész Viktória állam, Sydney és Brisbane városa gócpont. Dél-Asztrália még nem, de csak idő kérdése, mert hiába van határzár emberek szökdösnek át Viktóriából. Csomagtartóban elbújva vagy a zöld határon a sűrű fenyőerdőben gyalogosan próbálkoznak. Szürreális az egész.

    Az Északi- Terület határa még nyitva van, de meddig? Elvileg mehetnénk. A határátkelés előtt max 72 órával ki kell tölteni egy online nyomtatványt, amit ki kell nyomtatni és be kell mutatni a határon a rendőröknek. A csavar most jön, ami picit rizikóssá teszi a dolgot. Ha a belépéstől számított két héten belül gócponttá nyilvánítják a várost ahonnan elindulsz, akkor egyből jelentkezned kell tesztre és ha peched van akkor őrzött karanténba kell vonulnod 14 napra, ami $2500 dollár per fő.

    Keddig még nagyon lelkesek voltunk. Aztán a kezdeti lelkesedésünk átcsapott “gondolkodjunk reálisan”-ba. Mi van, ha karanténban kötünk ki. Megér ez nekünk $5000 dollárt? Csütörtökön délelőtt ismét pozitivba csaptunk át miután megvitattunk a dolgot az egyik munkatársunkkal. Úgy jöttünk haza, hogy indulunk. Azzal a kitéttel, hogy folyamatosan csekkoljuk (már amikor van internet) az Adelaide-i esetek számát és ha drasztikus emelkedést látunk, gyorsan visszafordulunk és ha jól megnyomjuk két nap alatt elérjük a határt mielőtt még gócpontnak kiáltanák ki Adelaide-t. A döntést arra alapoztuk, hogy kedden csak két, szerdán nulla eset volt. Aztán csütörtök este a hírekben bemondták, hogy ezen a napon egy eset volt. De ez az eset egy fősiskolán történt. Hetven közvetlen kontaktot az illetővel őrzött hotelbe dugtak. A maradék 1100 (!) diákot, tanárt pedig megkértek, hogy vonuljanak két hetes önkéntes karanténba. Na, innentől már nincs visszaút. Tuti nálunk is meg fognak ugrani a számok. Pénteken két aktiv esetünk volt. Ma meg nulla. Ezek alapján a döntés megszületett indulunk északra! Hurrá!

    Ez lenne a terv. Cél a Kakadu és Litchfield Nemzeti Parkok. A pöttyök jelölik a megállókat, mert legalább négy napba telik mire odaérünk.


  4. Van egy rossz hírünk, meg egy jó…

    augusztus 2, 2020 by kata_papi

    Kezdem a rosszal. Nem lesz bejegyzés a Nyugat-Ausztrál körútról. Képtelen vagyok összerakni.

    Kilenc hét rengeteg idő, hihetetlen sok mindent láttunk, csináltunk abban a két hónapban. Többször nekiültem, hogy megírjam, hisz útinaplót most is vezettem, de beláttam, hogy képtelenség. Ráadásul a 4-5-7 naponkénti távirati stílusú “viberes” bejegyzések nagyon jól lefedik az utat. Még én is meglepődtem, hogy mennyi mindent írtam az egyes helyekről, illetve – az egyik lelkes viber csapat tag szerint – 597 képet is csatoltam. Az rengeteg. Ennyit valószínűleg a Flickr-re se töltöttünk volna fel. Közel 600 képet végigpörgetni?! Dög unalom annak, aki nem utazta végig az utat. Arról nem is beszélve, hogy folyton azt ismételgetném, hogy mennyire szép, gyönyörű, hihetetlen, leírhatatlan látvány volt, meg hogy ez meg az hány millió évvel ezelőtt alakult ki…

    Az “outback”-es túrák 99%-ban a természetről szólnak. Arról, hogy olyan helyekre jusson el az ember, ahova csak kevesen. Nincs tömeg, cserébe viszont a természet lenyűgöző és Nyugat-Ausztrália ezen része ezt 110%-ban hozza is. Nem fog senki csalódni, ha úgy dönt, hogy erre bóklászik pár hetet. Öt csillagos luxusra senki se számítson, hacsak nincs 6-7 számjegyű $ banki egyenlege.

    A jó hír viszont az, hogy tájegységenként feltöltünk pár képet a fotóalbumunkba, hogy normálisabb felbontásban tudjátok végigkövetni a szebbnél-szebb helyeket. Sajnos a blogra lebutítva kerülnek fel a képek és szinte élvezhetetlenek. Illetve a kirándulással kapcsolatos 1-2 hasznos infót azért közzéteszünk, hátha valaki elvetődik arrafelé. Mi sem ugrottunk fejest az ismeretlenbe, komoly kutatómunka és vaskos jegyzet előzte meg az utat. Nem szerettük volna a “kemény” munkával megszerzett több hetes szabadságunkat lityi-lötyi bóklászással elkótyavetyélni. Ütemterv szerint haladtunk, amit néha napján egyesek lázadással próbáltak meggyengíteni.

    Csapjunk is bele a lecsóba. Jöjjenek a szurdokok, kanyonok, hasadékok, sziklák, homokdűnék, vízmosások, vízesések, hőforrások, boab fák (amik néha börtönként funkcionáltak), őslakos sziklarajzok, ősi korallzátonyok, tengerpartok, krokodilok, sztromatolitok, delfinek, tengeri csillagok, tengeri sünik és a mérhetetlen/elképzelhetetlen por.

    Nem volt előre befoglalt szállásunk sehova, ami sehol nem volt gond. Kivéve Broome-ban. Az valamiért egy nagyon felkapott hely. Ezért egy éjszakát kénytelenek voltunk eltölteni a közeli városban és másnap reggel 9-kor kellett telefonálni, hogy van e üresedés. Lett, de olyan helyeket is kiadtak a kempingben, ami nem sátorhely, hanem egy pici tisztás a sátorhelyek végében, ráadásul még azt is kettéosztották. Egy ilyen helyen osztoztunk egy német családdal, akik több területet akartak, a kempinges meg a lábával húzott egy csíkot a homokban, hogy eddig s ne tovább! Ezt leszámítva minden simán ment szállás ügyben. Mondjuk emiatt nem is paráztunk, mert ott nyitjuk a tetősátrat, ahol csak akarjuk.

    Nemzeti Parkok. Rengeteg van belőlük. Érdemes előre eltervezni, hogy melyeket szeretnénk felkeresni, aztán osztani/szorozni és megvenni az éves belépőt. Ez nekünk nagyon bejött még anno Tasmániában, itt meg aztán ez többszörösen megtérült. Tizenhét Nemzeti Park volt a listánkon. A parkokba általában 13-15 dollár per kocsi per nap a belépő. Az éves bérlet pedig 92 dollár. Végül a 17 parkból 13-ba jutottunk el és volt ahol 3-4 napot töltöttünk. Ezeket összeszorozva 257 dollárt költöttünk volna parkbelépőkre az éves 92 dollár helyett. Az barátok közt is több mint 2,5-szerese annak, amit fizettünk.

    Az első 5 nap azzal telt, hogy elérjük a fő úticélunkat, Kimberley-t. Kimberley 4,5-szer nagyobb, mint Magyarország. Ehhez a Kimberley régióhoz tartozik az Argyle-tó, ami Nyugat-Ausztrália legnagyobb, Ausztrália második legnagyobb ember alkotta víztározója és még az űrből is látszik. Illetve innen nem messze van az a gyémántbánya, ami a világ gyémántkészletének 1/3-át adja. Innen kerülnek ki a híres rózsaszín gyémántok is.

    Itt található a világörökség részét képező Purnululu (egyik kedves barátunk szerint a Purnululu névnek olyan a hangzása, mintha egy őslakos sztriptíztáncos lenne) Nemzeti Park, ismertebb nevén a Bungle Bungle, illetve a picit távolabbra eső Wolfe Creek meteorit kráter, ami a világ második legnagyobb meteorit krátere. Na meg a 660 km hosszú Gibb River út.

    Ez az út kelet-nyugat irányú és a marhák szállítására szolgált. Ma már szinte teljesen megszűntek a marhafarmok. Minden egyes farm kezd ráállni a turistákra és mint azt egy esti környezetvédős vetítésből megtudtuk szinte mindegyik elkezdte felszámolni a marhaállományukat. Az egyik ilyen farmon kempingeztünk, ahol este egy környezetvédős kiscsaj nyomott le egy diavetítős beszámolót arról, hogy mennyire károsak az állatok a természetre. Mennyi füvet rágnak le a marhák, a vadon élő kecskék, nyulak. A régióban még mindig sok ezer marha van, ezért azért kampányolnak, hogy Kimberley-ben egyáltalán ne legyenek állatfarmok.

    A kisebb testű káros állatokat, amik veszélyeztetik az őshonos állatfajokat egy speciális taktikával kezdték el tizedelni. Semmi vérengzés, semmi hajtóvadászat, semmi csapda, semmi méreg. Génmanipuláció. Megbirizgálják az X és Y kromoszómákat és ez azt eredményezi, hogy csak hím állatok születnek. Ezzel 1-2 generáció után már nem lesznek nőstények, nem tudnak szaporodni és lassan kipusztulnak. Ez a tervük. Nemrég kezdtek bele. Hát meglátjuk mi lesz belőle. Sok jó nem szokott abból kisülni ha az ember beleavatkozik a természetbe.

    Utunk legrosszabb, legkellemetlenebb szakasza a Gibb River úton való átkelés volt. Papi még néha felsír éjszakánként. Borzalmasan rossz minőségű az út. Karavánt vontató autók ne is próbálozzanak. Csoda, hogy Junior nem esett szét atomjaira a rázkódástól. Nagyon mély a korrugáció. Volt, hogy még 5 km/órával se tudtunk haladni. A rázkódástól olyan nagy volt a zaj a kocsin belül, hogy egész nap nem tudtunk beszélgetni. Erre pár nappal később egy család is panaszkodott Broome-ban. Kempingszomszéd volt. Két gyerekkel utaztak. Mondta a gyerekeknek indulás előtt, hogy most mondja el mindenki a kínját, mert legközelebb csak este tudja meghallgatni őket, mert akkora a zaj a kocsiban.

    Erről a 660 km hosszú útról tüskeszerűen jobbra-balra ágaznak ki a marhafarmok. Tehát, ha csak végigautóznánk ezt a 660 km szakaszt, akkor igencsak keveset látnánk Kimberley-ből. A szépség beljebb van a bozótosban. És ekkor jött az arcon csapás. Azok a marhafarmok, amik már “átalakultak” természetvédelmi területté, azaz felszámolták a marhafarmot és csili-vili szállást/vendéglőt építettek ki külön belépőt szednek azért, hogy megnézd a farm területére eső természeti látványosságokat. Ide a nemzeti parkos belépő nem érvényes.

    A cérna akkor szakadt el nálam, mikor megláttam az áraikat. Pofátlanság. Míg a nemzeti parkos belépő 13-15 dollár per autó, ahogy feljebb említettem, addig itt egyes farmokra a belépő 12 dollár per koponya, vagy 25 dollár per autó, plusz persze a kemping díja. A legdurvább 45 dollár per koponya plusz 50 dollár per autó ha valaki a Mitchell és King George vízeséseket szeretné meglátogatni. Oda ki kell fizetni az előbbi összeget plusz a nemzeti park belépőt is. De a pálmát az a terepjárós út viszi, ami 150 dollár per autó. Ezeknek a volt marhafarmoknak, amik most már a turistákat lovagolják meg vastagon fog a ceruzájuk. Egy éjszaka egy főnek telepített szafari sátorban (nem 5 csillagos hotelben) 395 dollár, a dupla ágyas két főre 590 dollár. Mondjuk ebben benne van a reggeli és a vacsora, de akkor is majdnem 600 dollár egy éjszakáért?!

    Az ártól eltekintve mindegyik farm nagyon igényes. Saját kis térképet adnak a helyi látványosságokról. A legtöbb látnivaló csak terepjáróval közelíthető meg, sokszor kell vízzel teli folyómedrekben áthaladni. Többnyire 3-5-8 km-t még gyalogolni is kell minden egyes “csodához”. Némelyik farm a fanatikus terepjárósoknak extrém nehézségű utakat is megnyit. Brutál nehezeket. Egyes farmokon akár 3-4 napot is el lehet tölteni, mire az ember minden látnivalót felkeres. Meseszépek! A Gibb River-es szakaszon nekünk egy nagyon szép hely maradt ki a szárazság miatt. Nem volt sok értelme felautózni a Mitchell és King George vízesésekhez  – ami oda-vissza alsó hangon is kb 800-900 km-es kitérő lett volna – mert csont száraz volt a vízesés. Ennek nem nagyon örültem, de Papi megígérte, hogy egyszer elvisz oda. Azt még nem tudom, hogy jutunk majd el oda, mert kerek perec kijelentette, hogy ő ugyan még egyszer nem vezeti keresztül Juniort a Gibb River úton. Erre a helyre viszont a Gibb River út felénél van az elágazás.

    Érdemes úgy tervezni a Gibb River utat, hogy minden kihajtóra maradjon idő. Kimberley egyenlőre még egy érintetlen, különleges mesevilág. Semmikép se hagyjuk ki a Purnululu Nemzeti Parkot, azaz a Bungle Bungle-kat. Ha valakit érdekel a geológia, akkor a zebrakőbánya legyen a listára felvésve. Ez a kő egy geológiai enigma. A mai napig nem tudják a tudósók megmagyarázni, hogy hogyan is keletkezett. Úgy gondolják, hogy kb 600 millió éves üledékes kőzet. A zebrakő úgy néz ki, hogy a világos üledék réteget egy vöröses réteg követi. Ez a két réteg váltogatja egymást. A vöröses réteg a vasoxidtól kapta a színét és azért különleges, mert nem sima vízszintes réteg hanem olyan alakzatokat produkál, mint a folyékony láva. Néha csak cseppek vannak belőle, néha elindul egy folyás és egyszer csak véget ér. Gyönyörű ritmikus foltok. Na ez az, amit nem tudnak megmagyarázni a geológusok. Eddig sehol máshol a világon nem találtak hasonlót. A bánya tulajdonosa most azért kampányol a kormánynál, hogy polírozzák fel az egész feltárt területet, építsenek kilátót a turistáknak, akik megcsodálhatják ezt a természeti értéket. Nem szeretnék kibányászni. Szeretnék megóvni, mint a dinosszaurusz lábnyomokat.

    Zebra Rock lelőhelye

    Sok helyen lehet fürdeni Kimberley-ben, de ha választanunk kellene, akkor az a Bell Gorge lenne. Szűk hasadék, magas sziklafalak, vízesés és viszonylag nagy tó, ami krokodilmentes. Aki szeretné látni egy 350 millió éves, 2km vastag, megkövesedett korallzátony tetejét, az taposson bele a fékbe és álljon meg a Widjana Gorge-nál. Olyan, mint a keleti parton a Nagy-Korallzátony, azzal a különbséggel, hogy ez a szárazföldön van. Jelenleg a felszínen kb 50-100 méter látható a tetejéből és 700-1000 méter széles.

    Aki eddig nem látott volna vadon élő krokodilt, az itt bepótolhatja. A szurdok tele van édesvízi krokodilokkal. Hemzsegnek. Innen 60 km-nyi autókázásra van Tunnel Creek, ami egy 750 méter hosszú barlang, mindkét vége nyitott, inkább nevezném alagútnak és része az előbbi korallzátony komplexumnak. Illetve a közepén be is szakadt a barlang, egy természetes ablakot nyitva az ég felé. A száraz időszakban is kb térdig érő víz van benne. Ennek megfelelő cipőben menjünk végig rajta. Ja és ne ijedjünk meg, mert kb 1-1.5 méteres édesvízi krokodilok vannak benne. A zseblámpa fényénél vörösen világít a szemük. Elvileg nem ugranak az embernek, de azért legyünk óvatosak sose lehet tudni. Ezzel el is köszönünk a Kimberley-től. Irány az északnyugati partvidék.

    Az egyik legnagyobb szenzáció szerintünk a vízszintes vízesés, amit a sekély tengeren a szűk szorosokban az árapály alakit ki. Sajnos csak a levegőből és “méregdrága” motorcsónakból lehet megcsodálni ezt a különleges természeti jelenséget. Mi úgy tapasztaltuk, hogy nincs nagy árkülünbség a félnapos és az egy napos túrák között. Érdemes az egy naposra befizetni.

    Hidroplán visz ki, mikor jön a dagály. Ekkor van lehetőség fentről megcsodálni. Ezután letesznek pontonokra, majd étkeztetés és cápales után beszállítanak a motorcsónakokba és kivisznek a szoroshoz. Ha olyan a körülmény akkor többször is áthajózunk a szoroson, amikor zúdúl át a víz. Azért a víz az úr! Félelmetes ereje van. A nap végén 4WD-os busszal visznek vissza Broome-ba 1-2 megállót beiktatva.

    Ha a pénztárca engedi ki lehet hajózni a Montgomery zátonyhoz. Mikor jön az apály ez a korall-zátony úgy emelkedik ki a habokból, mintha egy sziget születne. Patakok csörgedeznek le a zátony oldalán. Kisebb vízesések mindenhol. Szürreális látvány lehet. Nekünk nem fért bele az időbe, pedig rajta volt a listánkon. Amúgy mindig ki kell hagyni valamit, hogy legyen ürügy visszajönni. Ha szerencsés időben érkezünk Broome-ba, akkor abban az élményben lehet részünk, hogy láthatjuk a Holdba vezető lépcsősort. Telihold, felhőmentes égbolt és szuper apály kell hozzá. Ekkor a Hold fénye egy lépcsősort vetít a lapos, mocsaras tengerpartra. Megcsíptük. Igaz kellett egy kicsit sakkozni a napokkal, de sikerült elkapni az augusztusi, utolsó teliholdas napot. Megérte! Ahogy haladunk délre szebbnél-szebb tengerpartok, nemzeti parkok, őslakos szikla karcok, 130 éves dinó lábnyomok, banán ültetvények, a Red Dog szobra (tessék megnézni a róla készült filmet), hajóroncsok és Papi nagy kedvencei a végtelen hosszú (2,5 km!) vasércet szállító vonatok követik egymást.

    Port Hedland magasságában elfordultunk a tengertől és a szárazföld belseje felé vettük az irányt, hogy felkeressük Nyugat-Ausztrália egyik ékszerdobozát, a Karijini Nemzeti Parkot. Ez a hely a szurdokok csimborasszója. Hasadékok, kanyonok, vízesések, szűk járatok és 100 méter magas sziklafalak. Ne hagyjatok ki egy kanyont, kilátót se. Másszatok fel mindenhova, sétáljatok végig minden hasadékban. Ne ijedjetek meg a kihívásoktól. Egy-két szurdokban nem ússzátok meg, hogy vizesek ne legyetek.

    Ha csak egy napotok van erre a parkra, akkor ne is gyertek el ide. Ha mégis, akkor a két legvadregényesebb túrát semmiképp ne hagyjátok ki: Waeno Gorge – Handrail pool hasadékot és a Hancock Gorge/Kermit Pool, amihez egy Spider Walk szakasz is tartozik. Ezen a szakaszon a szűk hasadékban a sziklafalon, mint a pók kell végigmászni. Bal kéz-láb az egyik falon, jobb kéz-láb a szemközti falon, befeszítjük magunkat és mászunk, míg alattunk a patak csörgedezik. Amúgy itt a legnagyobb az esély arra hogy vizesek legyünk. Készüljünk fel erre az eshetőségre. Válasszunk megfelelő ruházatot. Havonta ki tudnánk látogatni ide ha a közelben laknánk, annyira gyönyörű volt. Minden túraútvonalat bejártunk, egyet leszámítva, ami távolabb volt a többi hasadéktól. Az már nem fért bele az időbe.

    Visszakanyarodtunk a tengerparthoz. A következő nagyobb terület, amit “felfedeztünk” az a Cápa-öböl volt. Keresztül-kasul bejártuk, amit lehetett azt mindent megnéztünk. Fő attrakció persze a már ezerszer lerágott csont, a sztromatolitok voltak. Ez volt a fő cél, de persze ezt leszámítva is gyönyörű helyek vannak itt. Többek között a 6000 éves kagyló bánya, a csak apró, fehér kagylókból álló tengerpart, a delfinetetés, a Francois Peron Nemzeti Park, az Edel Land Nemzeti Park, ahol Ausztrália legnyugatibb pontja található, valamint a 170 méter magas sziklafalak, amiknek a talpát az Indiai Óceán nyaldossa.

    Innen lehet átkompolni a Dirk Hartog szigetre, amit most passzolni kellett, mivel ez nem olyan egyedül bevállalós út. Kell hozzá egy másik “bohóc”, ahogy kedves barátunk Tamás szokta mondani. Felelőtlenség egyedül nekivágni. Sejteni lehet, hogy ide is visszatérünk majd egyszer megint. A Nyugat-Ausztrál túránkat a Kalbarri Nemzeti Parkkal zártuk, aminek vannak tengerparti túraútvonalai és szurdokos is. Nem mondok újat azzal, hogy mindegyiket érdemes felkeresni. A szurdokban található a “természetes” ablak képződmény, illetve ott jártunkkor kezdték el építeni a hasadék fölé magasodó Skywalk-ot, ami 100 méter magasan nyúlik a mélység fölé és 2020. júliusában (mikor ezt a bejegyzést pötyögöm) meg is nyitották a publikum előtt.

    A hazafelé vezető utat az aranymezők bejárásával és sikeres bálnalessel zártuk. Szűk kilenc hét. Hihetetlenül jó érzés volt csak menni és azt csinálni, amit szeretünk. A felhőtlen szabadság. Csak mi hárman. Papi, Döme Jr és én. Hatvan nap! Tizenhatezer-kettőszázhatvan kilóméter! Kettőezer-háromszázhetvenhárom liter üzemanyag! Azért maradt még mit satírozgatni a listánkon. Reméljük lesz még részünk ilyen hosszú vagy ennél hosszabb túrákban.

    A feltöltött képeket tájegységekre bontottuk: útban Kimberley-hez, Kimberley, Purnululu NP és Wolfe Meteorit Kráter, Broome és Nyugat-Ausztrália, Karijini NP, Cápa-öböl, hazafele Nyugat-Ausztráliából. A képek erről a linkről vagy a jobb felső menüsor “Új Képeink” gombról érhetőek el.


  5. A 90 napos próbaidő március végén lejárt…

    június 4, 2020 by kata_papi

    … és mi köszönjük, de nem kérjük a 2020-as évet.

    A csapássorozat itt Ausztráliában még tavaly kezdődött a bozóttüzekkel. Szerencsére minket elkerült. Adelaidet csak két kisebb lángolás közelítette meg, de a csodálatos Kenguru-szigetünk fele leégett. A szebbik fele. Az ország dél-keleti része viszont nem volt ilyen szerencsés, ott több hónapig pusztítottak a lángok folyamatosan. Nem írtunk róla, mert a csapból is ez folyt. A magyar média is rengeteget cikkezett róla. Az otthoniak szinte jobban képben voltak, mint mi. A tüzes hónapokban ráadásul még a rekord melegek is feszegették az emberek tűrőképességét. Voltak helyek ahol 47-50 fokokat mértek árnyékban és nem a tűz miatt.

    Mindenki az esőért imádkozott. Abban bíztak, ha jön az eső, az majd eloltja a tüzeket. Az igazat megvallva sokszor a viharok idézik elő a bozóttüzeket, mert amikor egy villám belecsap a fába az azonnal lángra kap a száraz avarral egyetemben és máris témánál vagyunk. Az áhított eső végül csak megérkezett. Csakhogy túl sok esett le egyszerre. Még fel sem lélegeztünk a tűz okozta sokkból, máris az áradásokkal és a golf labda nagyságú jégesőkkel kellett megküzdenie az embereknek. Mi van itt? Papi a sáskajárást kezdte emlegetni a bibliából, mint soron következő csapást. Szerencsére az itt nem lett.

    Lett viszont helyette korona. Nem csak itt, az egész Földön. Nem szeretnék írni róla, a média már így is túlfújta a lufit, felesleges rugózni rajta. Egy-két szó erejéig foglalkoznék a témával, hogy hogyan hatott ez a mi életünkre és hogy hogyan zongorázta le a cégünk a szituációt.

    A mi 2020-as évünket a betervezett túrák szempontjából teljesen hazavágta. Csak remélni tudjuk, hogy hamarosan minden visszaáll a régi kerékvágásba és újra járni fognak a repülőgépek, megnyílnak a határok. Áprilisban utaztunk volna haza Magyarországra 3 hétre. Szüleim egy hónap különbséggel most töltötték be a 70-et. Szerettünk volna egy kis ünneplést csapni eme kerek évfordulón. Az utolsó hétig vártunk, hátha jobbra fordulnak a dolgok. Nem így történt. Jelenleg azt sem tudjuk mikor tudunk legközelebb hazautazni. Alig járnak a repülők, Európába egyáltalán nem. Ceruzásan a szeptember vége – október elejében gondolkodunk, de nem tűnik reálisnak. Még bizakodunk.

    Aztán júliusban egy négy hetes “expedícióra” mentünk volna fel északra, Cape York-ra. A régi távíróvezeték (Old Telegraph Track -OTT) nyomvonalát követve szerettük volna elérni Ausztrália legészakibb pontját. Az őslakos törzsek miatt az Északi-Terület és Cape York szinte az elsők között zárta le az útjait/határát. Kevés az esély, hogy az idei száraz időszakban feljutunk északra. Marad a 2021-es év. De ezzel minden más is tolódik.

    Munkafronton viszont szerencsésnek mondhatjuk magunkat. Rengetegen vesztették el az állásukat idelent is, ahogy a világ többi táján is. Cégünk a vírus kirobbanásának legelején elkezdte az óvintézkedéseket. A kormány még be sem jelentette a hivatalos megszorításokat a mi cégünk gyorsan “home office-ba” rakta az emberek 60-70 %-át. Így került haza Papi is 8 hétre. Otthonról dolgozott. Minket maradékokat pedig szétültettek jó messzire egymástól. Külön irodát kaptam. A legboldogabb 8 hetem volt bent a cégnél. Na nem azért, mert Papi nem volt ott, ő hiányzott, hanem azért mert külön szobám lett. Papival meg üzenetet váltva mindig “együtt” ebédeltünk. 🙂

    Az otthon dolgozóknak a csoportvezetők tároló egységekre felírták a munkát, amiket aztán egy kisasztalra helyeztek a főbejárat mellé. Így mindenféle emberi kontaktus elkerülve az otthoniak be-be ugrottak és hozták-vitték a tárolóegységeken a munkákat. A számítógépes csapat pillanatok alatt kiépítette a kommunikációs csatornákat. A titkárság megtalálta azokat a “titkos” forrásokat, ahonnan kézfertőtlenítőket, törlőkendőket és WC papírt szerzett be. Mindenki kapott saját fertőtlenítő csomagot. Sőt, olyan jó fej volt a cég, hogy a WC papír mizéria alatt jött egy kör-email, amiben azt írták, hogy aki meg van szorulva budipapír ügyben, az a titkárságon két tekercs per koponya mennyiséget felvehet. Mint tudjuk a budipapír krízis Ausztráliában ütötte fel először a fejét. Mintha ez a korona fosós vírus lenne és nem tüsszögős.

    Március 25-én végül újra helyre állt a rend, mindenki visszajött az irodába. Nekem sajnos  ki kellett költöznöm a pénzügyi igazgató szobájából. Szerencsére egyetlen egy megbetegedés sem volt a cégnél. A másfél méteres távolságot továbbra is tartjuk. A konyhában minden naposak a tánclépések, amikkel még kerülgetjük egymást. Remélem hamarosan meglátjuk az alagút végén a fényt. Őszintén szólva, ha nem néztünk volna híreket, akkor fel sem tűnik, hogy vírus őrület van. Ráadásul annyira felpörgött a biznisz, hogy amíg sokan otthon a karanténban kenyeret sütöttek és több ezer darabos puzzle-kat raktak ki, addig mi belefulladtunk a munkába. Hajnali 5:30-kor már bent robotoltunk, volt, hogy este 6-7-ig. Többször hétvégén is be kellett menni.

    Kicsit sarkosan fogalmazva a cégünk abból (is) profitál, ami másnak szerencsétlenséget hoz, kárt okoz. Ilyen a profilunk. Ha bozottűz volt valahol, vagy áradás pusztított minket ugrasztanak, hogy a kormány, vagy a helyi önkormányzat minél előbb fel tudja mérni a károkat. Erre a levegőből van a legjobb, leggyorsabb lehetőség. Ráadásul a nagyon csekély légiforgalom is a hasznunkra vált a mostani vírusveszélyes időszakban, mert késedelem nélkül tudtuk lerepülni a kívánt területeket.

    Most volt az első hétvége mikor nem kellett bemennem. A főnököm nem győzte a “köszönömöket”. Mondtam neki: emlékszel, nekünk nem gond a plusz óra, ha a cég nem várja el, hogy uborkaszezonban bent malmozzunk. Most megnyomjuk, aztán mikor lapos a görbe nem jövünk. Másnap már lobogtatta is a réges-régen leadott szabikérelmünket és boldogan mondta, hogy 2021-ig mindent aláírtam nektek. Erre én: de ugye tudod, hogy a vírus miatt lehet, hogy megint tolnunk kell. Erre ő: nem gond, tölts ki egy újat és azt is aláírom. Pompás!

    Hogy ne csak negatív dolgokról írjak, egyszer-kétszer azért sikerült elmennünk közeli helyekre kirándulni. Pár képet csatoltam. Volt, amit még a vírus előtt sikerült megejtenünk és volt, amikor kilógtunk, mert a karantén már itt lihegett a nyakunkban. Volt olyan, amit már a karantén részleges feloldása után léptünk meg. Sajnos a határok továbbra is zárva vannak. De ha minden jól alakul, akkor idén építünk igazi hóembert. Legalábbis ez a terv.

    Az egyik kedvenc kis falunk lent délen, Adelaide-től kb 1,5 órányira. Port Elliott. Tengerisüni vadászatra ugrottunk le, de a szerencse elpártolt tőlünk.

    Végre sikerült beszerezni egy biciklitartót Juniorra. El is ugrottunk az északi borvidékre, Clare-völgybe hogy megnézzük a sokak által emlegetett Risling kerékpár utat. Az út maga 30 km hosszú és érinti a legtöbb borászatot. Sajnos nem hurok túra, így kalkuláljuk be, hogy amennyit tekerünk egy irányba, ugyanannyit kell visszakerekezni a kocsiig. Tényleg nagyon szép. Mi 20 km-t tekertünk rajta. Elsőre bőven elég. Rendesen el vagyunk tunyulva. Útközben találtunk egy elhagyatott őszibarack fát isteni finom, lédús barackokkal. Szedtünk is vagy két kilót.

    Yorke-félsziget. Kedvenc tengerpartunk. Ide akkor ugrottunk le, mikor kezdett elhatalmasodni a korona és Sydney-ben a strandolók nem tartották be a 1,5 méteres távolságot. A kormány kiakadt és másnap bejelentették, hogy lezárják a strandok egy részét. Na mi ezen a napon indultunk neki. Vénasszonyok nyara volt. Talán az utolsó meleg napok egyike, 30 fokkal és olyan kevesen voltak, hogy a 1,5 km-et is vígan tudtuk tartani. Előkerült a sárkány is a szekrényből, s Papi a nap végére kitalálta, hogy neki nagyobb sárkány kell…

    A Húsvéti Nyuszi már a karanténba jött. Rengeteg gyereket vettek ki a szülei az iskolából, pedig Dél-Ausztráliában nem is zártak be az iskolák. Aranyos ötletet valósított meg pár gyerek. Húsvéti tojásokat rajzoltak, lelaminálták és környezetbarát madzagokkal lent a patak melletti bicikli- és sétaút mentén egy 5 km-es körben elrejtették. Még egy Húsvéti Nyuszi is elbújt. Kezdődhetett a tojásvadászat! Mi 40 darabot találtunk meg. Második sor, bal első nagyon eredeti… valaki beleharapott a csokitojásba.

    Mannum-vízesés, ami nincs. Két-három napos kiadós esőzés után úgy gondoltuk elegendő eső esett le, biztos zubog a vízesés. Évek óta toltuk ezt a kirándulást a szárazság miatt. Most már értem miért. Ahhoz, hogy itt vízesés legyen nagy valószínűséggel a bibliai özönvíz kell.

    Hurrá! Feloldották a karantént. Az igazat megvallva Adelaideben nem nagyon volt kijárási tilalom. Viszont Victor Harbor városa le volt zárva egy rövid időre a a turisták elől. Még az eső előtt sikerült átugrani a Gránit-szigetre.

          

    Látjátok az őslakos arcot profilból ? Papit odahajtottam méretaránynak.

    Papi kisírt magának egy adag sültkrumplit. A kezében szorongatja, a “tengeri hiénák” pedig sokáig követték és le-le csaptak a finomságra, de Papi hősiesen védte a krumplit! Olyan volt, mint Hitchcock filmje a Madarak.

         

    Gyönyörű színekkel búcsúzott az ősz. A jobb oldalit csak azért szúrtam be, hogy lássátok, azok a fák, amik most sárgák, egész nyáron rózsaszínben pompáznak (Crepe Mirtle). A lenti képen pedig az előkertünkben lévő bokrok pirosodnak ki őszre/télre.

     


  6. Karácsony-2019

    december 23, 2019 by kata_papi

    Békés, Szeretetteljes Karácsonyi Ünnepeket és Sikerekben Gazdag Boldog Új Esztendőt Kívánunk Adelaide-ből!

     


  7. WA Trip –> 60. Utolsó nap (Day 60 – The Last Day)

    szeptember 25, 2019 by kata_papi

    Hazaértünk. Összesen 16260 km-t mentünk a 60 nap alatt. Junior 2373,5 liter üzemanyagot fogyasztott el. A túra utolsó 60-dik napja ciklámennel a térképen. A kör bezárult. De nem kell elkenődni, nemsokára csinálunk egy újabb kört!

    Reggel 6:45 utolsó sátorcsukás. Elindultunk.

    Ausztrália középvonalán. Kimba pont Ausztrália felezővonalára esik. Innen kelet ugyanolyan messze van, mint nyugat.

    Egy újabb festett gabona siló. Bővült a gyűjteményünk. Már Kimbában járunk.

    A 8 méter magas Big Galah Kimbában. Az egyik évben április elsején Bolondok Napján valaki egy tojást rakott a fészekbe. Innen tudják az emberek, hogy a Big Galah nőstény.

    Már Port Augusta-ban vagyunk. Innen már csak 3 órányi vezetésre van Adelaide.

    Már Port Wakefield-ben vagyunk, egy órányira Adelaide-től. A jól megérdemelt malacbőr, amit itt készítenek.

    Nyugat-Ausztráliában augusztus/szeptember környékén virágoznak a vadvirágok. Picit felkapták ezt a dolgot. Külön prospektusokat adnak ki erre az alkalomra, útvonalakkal illetve magyarázattal mikor melyik virág hány napig virágzik. Ja és külön erre a célra legyártott közúti táblákkal terelik az embereket, hogy mi merre. Mi nem feszültünk rá nagyon erre a fű-fa-vadvirág vonalra, de ha “szembe jött” egy akkor azért kattintottunk. Íme egy szűk kis válogatás a tavaszi virágba borulásról. Voltak azért színes virág mezők.

    Unalmas perceimben (nem sok ilyen volt) összedobtam egy mozaikot. Bal: tervezett, Jobb: megvalósulás.

    Ha már ennyire ráértem gyors felskicceltem a WA túrát az eddigiekhez. Maradtak még fehér foltok amiket satírozgathatunk!

    A következő utunkra, ami jövő júliusban lesz már most veszünk fel előjegyzéseket. A férőhelyek száma korlátozott, aki nem szeretne lemaradni időben jelezze utazási szándékát. Köszönjük, hogy ismét a Junior Tours-al utaztak!


  8. WA Trip –> 57-59. nap (Days 57-59)

    szeptember 25, 2019 by kata_papi

    Sziasztok! Utolsó előtti gruppolás. Tartjuk a tervet hazafele. Holnap délutánra meg is érkezünk. A lenti térképen az 57-59 napok útvonala látható. A piros a vasárnapi kószálás Kalgoorlie környékén. Kék = hétfőn megcéloztuk Adelaide-t és eljutottunk WA/SA határához. Ciklámen = a mai nap, kedd és Wudinna-ig jutottunk. Holnapra már csak 560 km marad.

    Sajnos időhiány miatt nem tudtuk megnézni Eucla-ban a homokdűnéket. Viszont a bálnáknak leadták a drótot, hogy a mai napon érkezik Junior Tours és szép számban megjelentek a tiszteletünkre. Bálna pipa!

    Ismét áthaladtunk Ausztrália leghosszabb egyenes útján. Uncsi volt.

    Ameddig a szem ellát (és még azon is túl) nyíl egyenes.

    Bóklászó tevére, wombatra, kengurura figyelni kell.

    A Nullabor fennsík több száz kilóméteres szakaszán öt db kisrepülő leszálló/felszálló pályát alakítottak ki. Szóval ha a visszapillantóban egy kisrepcsi tol le az útról, nem beszarni, gyors félreállni!

    Voltak akik nagyon elhivatottak voltak. Vagy inkább csak őrültek?

    Ez biciklivel…

    Ez gyalog!

    De ezeknél az a család volt zizzentebb, akik a 660 km hosszú Gibb River utat nyomták végig biciklivel és két gyerekkel. Az egyik 4, a másik 6 év körüli lehetett.
    Nem hittünk a szemünknek. Azon a szar korrugétid úton. A kocsiban meg lehetett fulladni a portól, hát még a biciklin ha elment melleted egy autó. A gyerekek ruhái egymerő por. Az arcuk olyan poros volt mint a kéményseprők szénporos arca. Mindkettőnek a biciklikormányára volt kötözve a kedvenc plüss állata, amik már feketék voltak. A szívünk szakadt meg.

    Kanyarodjunk vissza a Nullabor fennsíkhoz, ami a világ legnagyobb kiterjedésű mészkőfennsíkja. Az óceánnal pedig magas, függőleges sziklafallal találkozik. Korábban írtunk erről a blogon, mert erre már jártunk. Ott részletesen kitagkaltuk a Nullabor fennsíkot.

    WA/SA határ. Komoly ellenőrzés. Semmi zöldség-gyümölcs nem léphet át.

    Na ki a Zsebibaba?

    Tegnap 10 anyabálnát a kölykeikkel és 2 magányos bálnát láttak.

    Ma mi legalább 8 bálnát számoltunk össze, amiből 4 volt anyabálna kölykökkel. Múltkor zéró bálnát láttunk itt. Most mákunk volt. A bálnák májustól októberig úsznak ide fel hogy itt pottyantsák ki a bébibálnákat.

    Anya és kölyke.

    Moby Dick épp kifújja a levegőt.

    Ott a távolban az egyik integet, látszik az uszonya.

    Ezen meg kettő van. Van rajta több is csak azok nagyon távol vannak.

    Ezen meg kettő van. Van rajta több is csak azok nagyon távol vannak.

    Nagy élmény volt. Vagy egy órát bámultuk őket. Egész közel úsznak a sziklához. Egy távcső mondjuk jól jött volna, de mindkettő otthon maradt. Akinek nincs esze, legyen notesze…

    Ismét szembe jött egy méretes szállítmány. Teljesen félre kellett Juniornak állnia.

    Ennyi történt a hosszú, unalmas, szinte egész napos kocsiban üléses napokon.

    Tervek/célok mindig kellenek, különben unalmas az élet. Én találtam magamnak egy új életcélt. Papi nevében nem nyilatkozom, de az enyém ez:

    Angol nem beszélni: szükségem van egy 6 hónapos szabadságra. Évente kétszer!

    Holnap jön a finálé.


  9. WA Trip –> 48-56. nap (Days 48-56)

    szeptember 22, 2019 by kata_papi

    Kedves Utasaink. Hallgatásunk oka: lementünk a térképről. Mióta keletnek fordultunk és elhagytuk Geraldtont nincs térerő. Most is csak azért van mert az információs központ ad ingyen wifi-t. Minden rendben, lassan csorgunk haza. Amint lesz térerő jövünk a képes beszámolóval. Na. Ismét civilizált helyen vagyunk. Elértük Kalgoorlie-t. A térképen különböző színekkel az elmúlt 9 nap útvonala látható. Kicsit eltértünk a tervtől. Ahelyett hogy a déli gabona vidéken jöttünk volna keresztül, picit északabbra az aranymezőkön át értünk Kalgoorlie-ba. Innen sajnos 3 hosszú unalmas napba telik míg hazaérünk. Olyan, mint a túránk első 4 napja volt.

    Days 48-56.

    Két kellemetlen dolog kísérte végig ezt a 9 napot. Papinak ismét volt egy maratoni 7 napos fejfájása. Elég szarul volt. A másik hogy állandósult a legyek jelenléte. Elég kellemetlen. Azt beszéltük Papival, hogy mennyire jó és élvezetes volt végigtúrázni azokat a gyönyörű szurdokokat korábban legyek nélkül. Biztos vesztett volna az élvezeti értékéből ha légyhálóban kellett volna végiggyalogolni azokat.

    Az utolsó nagyobb túránk az Indiai Óceán partján a Kalbarri Nemzeti Parkban volt. Úgy írnám le, mint Ausztrália Grand Canyon-ja. A Murchison-folyó vágta bele ezt a mély völgyet a homokkőbe. Nagyon szép volt. A park bejáratánál parkőrJózsi megkérdezte hogy biztos be akarunk e menni és hogy van e elegendő víz nálunk, mert tegnap is 41 fok volt és ma is annyi lesz. Cseppet meleg volt. Ráadásul a völgyben ez meg is rekedt. Küzdöttünk rendesen. Egy rövidebb és egy hosszabb 6 km-es túrát azért lenyomtunk. Azt a 6 km-est nem kellett volna, nem nagy szám volt. Így viszont a 8 km-esre már nem neveztünk be. Örültünk hogy a 6-ot túléltük. Pedig szerintem a 8-as szebb lett volna. Pótolni fogjuk.

    Képzeljük el ezt a völgyet 400 millió évvel ezelőtt, amikor a vízből kimerészkedő bátrabb állatok elkezdték benépesíteni a szárazföldet. Rengeteg ízeltlábú fosszíliát találtak itt. Például ezt a 40-50 cm-es skorpió szerű állat lábnyomait. Félelmetes lehetett.

    Majdnem élethű méretben. Ekkorák voltak.

    Ez pedig a “lábnyomuk” a megkövesedett agyagban. Papi lába ott van méretaránynak!

    Kalbarri Nemzeti Park

    Kalbarri Nemzeti Park – “Z” Bend, mi magyarok otthon “S” kanyarnak hívjuk.

    Ablak a természetre (szabad fordításban), amúgy Nature’s Window az eredeti neve, Kalbarri Nemzeti Park.

    A nemzeti park két szakaszra bontható. A belső völgyre és a tengerparti sziklás részre, ami picit olyan, mint a Viktória államban lévő 12 Apostolok partja. Mindkét részt bejártuk. A tengerparti részén a parknak a sziklák színe volt különleges illetve a furcsa kis “csövecskék” a 420 millió éves homokkőben. Rengeteg volt belőlük. Ezek nem mások, mint egy vízi féreg/giliszta/kukacok által ásott lyukak a homokban, amik kitöltődtek és fennmaradtak.

    Ösvény a tengerparti részen – Kalbarri Nemzeti park.

    Gomba szikla. Felmásztunk oda és még sikerült időben lejönni, mert jött a dagály.

    És betakarta a gomba sziklát.

    Szivárvány Völgy – Kalbarri Nemzeti Park

    A “csövecskék”, amik kukac-lyukak.

    Port Gregory-ban a Hutt Lagúna, ami egy rózsaszín lagúna miatt áltunk meg. Hogy jól látszódjanak a színek, most nem a rózsaszín ingemet vettem fel.

    Geraldton-ban van Ausztrália legmagasabb fémből épült világító tornya. 1878-ban épült, 34 m magas és 26 km-ről látszik a fénye.

    Geraldton-ban is meg még legalább két másik helyen is az országban van emlékmű a HMAS Sydney hadihajónak. HMAS = Her Majesty’s Australian Ship (Őfelsége Ausztrál Hajója). Nagy veszteség volt ez az ausztráloknak. 1941 november 23-án a Kormorán nevű német hajó, ami már egy éve cirkált és az volt a feladata, hogy ellenséges hadihajókat süllyesszen el, alig fél perc alatt harcképtelenné tette az ausztrálok büszkeségét és alig 5 perc alatt elsüllyesztette a HMAS Sydney-t. A fedélzeten lévő teljes legénység (645 ember) életét vesztette. A Kormorán is megsérült és elsüllyedt. Ott 318 túlélő és 81 halott volt. A hajótörötteket a Cápa-öböltől nem messze szedték össze. Még a Cápa-Öböli információs központban néztünk róla egy ingyenes negyed órás 3D-s filmet. Percről percre bemutatták mi történt a német hajó kapitányának beszámolója alapján. Víz alatti felvételeket is mutattak 3D-ben. Cipők hevertek szerteszét a tengerfenéken. A roncsokat csak pár éve találták meg. Annyira érdekes és jól megcsinált kis film volt, hogy másnap is megnéztük. Itt Geraldton-ban pedig van egy nagyon kis igényes emlékmű az elesett 645 katona tiszteletére. A kupola 645 sirályból áll.

    Az emlékmű szökőkútja. Vörös márványból a Cápa-Öböl és kint a tengeren egy sirály és a koordináták mutatják a hullámsír helyét, ahol a roncs nyugszik.

    Városokban nem nagyon turistáskodtunk, de ez megtetszett Geraldton-ban. Belülről is gyönyörű volt.

    Innentől nincs több tengerpart, óceán, öböl. Keletnek tartunk és az aranymezők városait érintve haladunk haza.

    Az eddigi rekord 53,7 méter volt. Itt már 60 méter hosszú kamionok (road train-ek) rohangálnak az utakon. Valamivel szállítani kell az aranyat…

    A Joker’s Tunnel-t (Joker Alagút) kézzel ásták ki 1896 körül, 100 méter hosszú és csak 3 kg aranyat találtak. Az alagúton elvileg keresztül lehet sétálni. Elindultunk de 10 méter után sikítva futottunk ki és azt üvöltöztük hogy: nézd meg a hátam! Vannak rajta? Mint az Indiana Jones kettes részében a szőke nő, mikor az algútban rápotyogott az a sok pók. Az alagút mennyezetén hemzsegtek a bogarak. Nem tudjuk mik, de az egész egy masszaként mozgott. A fehér pötty az alagút másik vége.

    Potyautas. Nagyon messziről utazott velünk mire észrevettük.

    Cuki!

    Talán kivehető, hogy merre bújkál…

    Papit odaküldtem méretaránynak. A gyík jobban félt, mint Papi.

    Tetszett neki Junior antennája…

    Kis kitérővel útba ejtettük a Walga sziklát, ami Ausztrália második legnagyobb monolitja. A gránit szikla 1,5 km hosszú, kerülete 5 km. Van egy 100 méter hosszú visszahajlása a sziklának, amolyan féltető és ez alatt kb 1000 db őslakos sziklarajz. Nagy részük megrongálódott az esőtől. Sokuk egymásra van rajzolva így nehéz kivenni mit is ábrázol. Van viszont egy titokzatos rajz, senki nem tudja ki rajzolhatta. Fehér “krétával” egy kétárbócos vitorlás hajó, alatta pár soros szöveg talán arabul? A tengerpart kb 300 valahány km-re van innen. Az egyik teória: egy hajótörött holland matróz rajzolhatta, akit az őslakosok ápoltak. Másik: egy afgán teve vezető skiccelte oda.

    Junior mögött a Walga szikla.

    Csak érdekességként megemlítem: Sajnos a Cue városától 70 km-re lévő híres Wilgie Mia őslakos “kréta” (ochre) bánya nem látogatható. Nem igazán értjük miért nem ha ilyen híres. Elvileg ez lehet a világ legidősebb bányája. Valószínűleg a létező vagy nem létező Salamon Király bányájánál is régebbi, de ez csak feltételezés. Senki sem tudja pontosan. A lényeg hogy az őslakosok innen bányászták a ceremóniákhoz/testfestéshez szükséges vörös-sárga-fehér ochre-t (krétaport). A külszíni bánya 30 m széles, több kis járat van belevájva. Az ide érkező fehér telepesek botokat és lándzsákat találtak az üregekben, amivel az őslakosok fejtették a puha sziklát amit porrá őröltek. Később az európaiak egy alagutat fúrtak a hegy déli lábánál be a külszíni lyukba. Ezen a járaton lehet bejutni és állítólag hihetetlen színek tárulnak az ember szeme elé. Egészen az 1950-es évekig innen bányásztak az őslakosok. Bizonyítékok vannak rá, hogy az országba rengeteg helyre eljutott ez a krétapor. Találtak belőle a Nullabor fennsíkon, Cape Yorke-n, ezek mint több ezer km-re vannak innen. Tudjuk, hogy az őslakosok nem ismerték a kereket, talicskát vagy más szállító eszközt nem használtak. Csak azt vitték tovább, amit a kezükben vagy a fűből, hajból, állati szőrből, botokból font válltáskájukba bele tudtak tenni. Ebből és a külszíni bánya méreteiből kiindulva, okosok kiszámolták, hogy ha egy ember egy nap alatt 5 kg-nyi port kibányászik akkor ilyen méretű lyuk kiásása 27 000 évbe is beletelhetett. Nagyon érdekes és biztos szép lett volna. Reméljük egyszer meg fogják nyitni a közönség számára.

    Na, a városi picsa… ez voltam én 2019.szeptember 17-én. Legalábbis gondolom ezt feltételezték rólam a Roadhouse-ban, ahol vacsiztunk. Nem vagyok finnyás. Koleszos/menzás voltam évekig. De a lasagne-ban az egyik rétegem egy tenyérnyi folpack volt. (huh) Visszavittem és kértem egy másikat. Furcsa, de senki nem mondta, hogy bocs. A másodikat is kihozták, annak a szélén meg egy hajszál volt. No comment. Lehet nem volt bölcs ötlet reklamálni, ilyenkor szoktak *beleköpni, stb hogy megszivassák a hiszti vásárlót. Amúgy a lasagne isteni finom volt.

    Íme!

    Sandstone-ban a London Bridge nevű természetes homokkő hidat iktattuk be a látnivalók sorába. Nem sok hiányzik hogy leomoljon. Fénykorában egy kisebb lovaskocsi is át tudott menni rajta.

    Ahogy haladunk dél-keltre egyre hidegebb van. Ma hajnalban 4 fok volt. Éreztük is.

    Leonora városától 1,5 km-re van Gwalia szellemvárosa. Egyetlen éjszaka alatt néptelenedett el. Szuper kis múzeum van itt, mindent meg lehet fogni, mindenhova be lehet menni és ingyenes. Fél napot bámészkodtunk el itt. Nagyon érdekes a története. 1896-ban külszíni aranybányként kezdte meg a működését és 1963-ban zárt be. A külszíni bánya 300 m mély és 1 km az átmérője. Ennek a lyuknak a felében (a felszíntől 125 m mélyen) indul az alagút a földalatti bányába, amiben 38 szint van lefele és a maga 1219 méteres mélységével Nyugat-Ausztrália legmélyebb bányája. 1100 ember élt Gwalia-ban. A bánya működése alatt 2 millió uncia (azaz 56,7 tonna) aranyat termelt. 1897-ben Herbert Hoover (aki később a 31-dik USA elnöke volt) fiatal bányamérnökként itt kezdett. Irányítása alatt virágzott a bánya, de milyen áron? Kis genya volt. Csökkentette a munkaerő kiadásokat és növelte a termelékenységet. 40-ről 48 órára emelte a heti munkaidőt. Bevezette a felszín alatti műszakváltást, ezzel kiiktatva azt a néhány perces leállást míg a lentiek feljönnek a felszínre és a fentiek leérnek a vágatba. Megszüntette a vasárnapi dupla órabért. Szétoszlatta a szakszervezetet. Olasz és jugoszláv bevándorlókat alkalmazott mert azok jobban teljesítettek, mint a helyiek. A világon a legmagasabb fizetést kapta abban az években mikor itt Gwalia-ban az aranybányát majd később kínai szénbányát vezetett. Ő tervezte a Hoover házat, ami a bányavezetők háza lett. A ház Bed and Breakfast-két (kivehető szállás) üzemel. Többnyire eredeti bútorokkal, bárki aludhat a 31-dik amerikai elnök szobájában. Itt is minden szobát-konyhát be lehetett járni, mindent meg lehetett fogdosni. Ráadásul ez az egyetlen amerikai elnöki ház, ami USA-n kívül van.

    Gwalia külszíni bányája.

    Ilyenekben laktak a bányászok.

    Múlt és jelen…

    Hoover ház.

    Rengeteg különlegesség van a szellemvárosban. Itt van ausztrália legmagasabb fából épült tornya amiben leengedték a kast a bányászokkal. 1899-ben épült. Vagy az a gépház, ami a “lifteket” működtette. Ez a legnagyobb fennmaradt ilyen ausztráliában. A “lift” kezelője kapta a legmagasabb fizetést a bányában. Csengővel kommunikált a földalatti bányával. Mindenre volt egy csengőhang, mint a morze kód. Hanyadik szintre kell menni, fel vagy le, baleset történt, stb. Papi petét rakott a szerkezettől, alig lehetett kirángatni onnan.

    Aztán a szellemváros bádogházait egytől egyig be lehetett járni. Itt laktak a bányászok a családjaikkal. Abból építettek kunyhót amit találtak, főként bádoglemezekből amiket belülről zsákkal fedtek be. Kemény élet volt.

    Hát ennyi történt az elmúlt 9 napban. Holnap (vasárnap) még Kalgoorlie környékén leszünk. Hétfő reggel a lovak közé csapunk és szerda estére vagy csütörtök délre már otthon is leszünk. Ha szerencsénk lesz sikerül 1-2 bálnát meglesni útban hazafele a Nullabor fennsík szikláiról, mert júniustól szeptemberig úsznak fel ide.


  10. Egy újabb gyöngyszem. Ennek sosem lesz vége?!

    szeptember 14, 2019 by kata_papi

    Szintén a világ végén találtuk. Úgy tűnik az elszigeteltség különleges dolgokat szerettet meg az emberekkel. A gyűjtemény következő darabja: a tutti frutti ízű malacfing rágógumi. Röf…