‘Egyéb’ Category

  1. 50 = fél évszázad, irány Longreach!

    november 27, 2017 by kata_papi

    Papi a sárga karikában méretarány

    Papi a sárga karikában méretarány

    Ez a bejegyzés azért született, mert Papi 50 évvel ezelőtt megszületett. :) Boldog Szülinapot Papi! Még legalább ugyanennyit!

    Útközben az első kempingben ünnepeltünk

    Útközben az első kempingben ünnepeltünk

    Aki ismer tudja, hogy mi nem vagyunk nagy ünneplők. Minden nap ugyanolyan. Nem vásárolgatunk egymásnak csetreszeket, hisz mindenünk megvan, amire szükségünk van. Inkább igyekszünk élményeket gyűjteni együtt. Így esett meg, hogy Papi kérésére két hétre elmentünk a Queensland-i Outback-be. Elvégre ő a szülinapos, most ő választott, én meg nem ellenkeztem. Mindegy, csak menjünk valahova. A túra Longreach városához igazodott, ahol a Qantas Ausztrál Légitársaság Múzeuma van egy 747-es Boeing repülőgéppel, na és persze több más géppel együtt. Papi ezt szerette volna látni. Én meg úgy gondoltam, ha már emiatt 2100 km-et autózunk, akkor csapjuk hozzá a dinoszauruszokat is, amik a környéken portyáztak úgy 95 millió éve.

    A biztonság kedvéért azért még három Nemzeti Parkot is felírtam a listára, de akkorák voltak a távolságok, hogy csak az egyikbe sikerült eljutnunk egy röpke fél órára, mert épp akkor szakadt le az ég.

    Nagyon nem szeretném kirészletezni a bejegyzést napokra, mert volt úgy, hogy két napot folyamatosan kocsiban ülve töltöttünk. Illetve voltak olyan múzeumok ahol 4-5 órát is elidőztünk. Egy fontos dolgot kiemelnék: ne menjünk ide nyáron! Nagyon meleg van. Tudtuk ezt, de nem volt választásunk. Ha novemberben született az emberfia, hát akkor novemberben utazunk. Mi lehet itt december-január környékén?! Még szerencse, hogy a kempingek 80 %-ában voltak medencék. Volt olyan nap, hogy este két órán át ücsörögtünk a mediben, hogy lehüljünk. Viszont ismét sikerült egy iskolaszünet-mentes időszakot elcsípnünk. Alig találkoztunk emberekkel. Voltak olyan vezetett túráink, ahol csak mi ketten voltunk. Nem kell ecsetelnem, hogy ez mennyire jó volt.

    Az útvonalunk feketével, a kis kék háromszög meg a dinoszaurusz-háromszög

    Az útvonalunk feketével, Longreach volt a cél, plusz a kis kék háromszög, ami a dinoszaurusz-háromszög

    A Queensland-i Outback-ben összesen 6055 km-et vezettünk le. Hajnali négykor keltünk, ötkor már úton is voltunk. Úgy kétszáz kilóméterre lehettünk Adelaide-től, amikor sűrű köd szállta meg a környéket. Vagy 50 méter volt csak a látótávolság. Szitkozódtunk is rendesen, de csak addig, amíg a ködből kibukkanva meg nem pillantottuk életünk első fehér szivárványát. Épp pár hónapja olvastam róla véletlenül egy cikket, ezért tudtam egyből, hogy mit is láttunk. A fehér szivárványt egyébként köd-szivárványnak is nevezik. Ritkán látható légköroptikai jelenség. Leginkább ködös időben figyelhető meg. A szivárványtól eltérően azért nem tűnik nagyon színesnek, mert a levegőben lévő, a fényt megtörő vízszemcsék sokkal kisebbek, mint eső esetén, a fény nem tud tökéletesen alkotóelemeire bomlani. Szerencsések vagyunk, jó időben voltunk jó helyen.

    Fehér szivárvány

    Fehér szivárvány

    Az út nagy részét a Barrier és Mitchell (Matilda) Highway-en tettük meg, amit én egyes számú főútként kategórizálnék. Kétszer egysávos út, 100-110 km/órás megengedett maximális sebességgel. Visszafelé igyekeztünk más belsőbb utakon visszavezetni, mert ez a Highway igencsak veszélyesnek bizonyult. Ha valaki járt már arra, tudja miről beszélek.

    A Highway egy mészárszék. Száz méterenként (!) egy elcsapott kenguru, kecske, bárány vagy tehén. A tetemek különböző oszlási fázisban, vértócsa és több száz méteren húzott vércsík mindenfelé. A tetemeken 15-30 (!) lakmározó fekete varjak vagy sólymok. Borzasztó látvány volt. Utaztunk mi már Ausztrália belsejében többször is, láttunk elütött állatokat, de nem ennyit. Ráadásul ezen a szakaszon jó pár száz (de szerintem jóval ezer fölött is lehet a számuk) vad kecskék legelnek az út és a kerítés között. Az autósok meg 110-el tépnek. Csodálkozom, hogy nem történnek nagyobb balesetek, csak állatáldozatok vannak. Nagyon balesetveszélyes!

    A helyi önkormányzat ezt még megfejelte azzal a “szuper” ötlettel, hogy a felújításra váró szakaszokat, amikről lenyúzták már az aszfaltot és felszórták murvával, na azt belocsolják, hogy ne poroljon. Kisebb tócsákat létrehozva ezzel, ami adja magát a bóklászó bárányoknak, kecskéknek. Jééé, víííííz. Itatóóóó. Gyerünk inni. A csürhe csapatostul felcsődül a tócsákhoz. Csoportok álldogálnak az út közepén. Te meg jösz 110-el. No comment. Mi a következő állatokkal kerültünk összetűzésbe az utakon: bárány, kecske, róka, ló, tehén, kenguru, emu család, varjak, sólyom, sas, varánusz gyík. Ezek mind átszaladtak, vagy komótosan átsétáltak előttünk. Papi és Döme nagyon jól kezelték a szituációt és szerencsére egyet sem csaptunk el.

    tehenek, emuk, bébi emuk, varjak-sasok, kecskék, bárányok

    Tehenek, emuk, bébi emuk, varjak-sasok, varánusz, kecskék, bárányok

    Útban Charleville felé az ember akaratlanul is elhalad egy katasztrófa helyszíne mellett. 2014 szeptember 5-én egy 53 tonna ammónium-nitrátot szállító teherautó kigyulladt, majd nem sokkal később fel isrobbant. Ez volt Ausztrália történetében az eddigi legnagyobb közúti robbanás. Egy kilóméteres sugarú körben minden elpusztult. A főút hídja és a vele párhuzamosan futó 1897-ben épült vasúti híd is megsemmisült. Még 30 km-es távolságban is érezték a robbanás erejét.

    Charleville-be beérve megnéztük a meteorológiai ágyúkat. Érdekesek voltak, mert mi még sose hallottunk ilyen szerkezetről. Az 1902-es év a leghosszabb szárazság éve volt Queensland államban. Egy osztrák tudós Albert Stiger fejlesztette ki 1880-ban ezeket a 4 méter magas acél ágyúkat. Abban az időben több mint 6000 helyen használták Európa szerte, főleg arra, hogy elhárítsák a jégesőt. Itt Ausztráliában egy helyi meteorológus-mókus kitalálta, hogy akkor ő majd ezzel az ágyúval esőre kényszeríti a felhőket. Le is gyártottak 13 ilyen ágyút és Charleville környékén felállították őket. A terv az volt hogy függőlegesen belelőnek a felhőbe és ettől majd esni kezd az eső. Hát nem működött a nagy terv. Több ágyú felrobbant az elsütéskor, így Queensland állam le is állt a gyártással, a meglévőket pedig bezúzta, csak egy pár maradt mutatóba.

    A megmaradt meteorológiai eső-ágyúk

    A megmaradt meteorológiai eső-ágyúk

    Az 58 fokos artézi forrás

    Az 58 fokos artézi forrás

    Black Stump, a fatuskó amire a műszert állították

    Black Stump, a fatuskó amire a műszert állították

    Boabfa

    Boabfa

    Blackall városát elérve először megnéztük a “Black Stump” néven elhíresült fatuskót. Ezt a tuskót használták az 1886-as queenslandi felmérések során a földmérők. Erre állították fel a műszert és innen végeztek hosszúsági és szélességi megfigyeléseket, hogy pontosítani tudják a már meglévő felméréseket. Innen átautóztunk Ausztrália egyetlen még működő gőzzel hajtott gyapjúmosó gyárába. Az üzemet 1908-ban építették és 1978-ban zárták be végleg, majd 2002-ben felújították, múzeummá alakították és megkapta a Nemzeti Örökség címet is.

    Ez az üzem nagy szerepet játszott a környéken élők életében. Munkát adott. Itt nyírták a birkákat, mosták tisztára gyapjút és bálázták. Mosáshoz a 900 méter mélyről feltörő 58 fokos artézi vizet használták. Ausztrália belső területein nagyon nehéz édesvízhez jutni, ha nem lenne ez az artézi víz, nagy bajban lennének az itt élők.  Azt tudtátok, hogy az itt lévő artézi víz telep/bázis a világ legnagyobb és legmélyebb artézi víztelepe? Én se tudtam. A blog íráskor bukkantam rá. TúravezetőJózsi azt mondta, ha magától jön fel a víz a kutadban, akkor ingyen van, ha szivattyúzod, akkor fizetni kell a vízért. Érdekes. Amúgy az üzem bemutatása nagyon jó volt. Hihetetlen gépezet-komplexumot találtak ki az okosok. Érdemes megállni és megnézni ezt a múzeumot.

    Elértünk Longreach-be, a Qantas múzeumba. Látnotok kellett volna Papi fejét mikor meglátta a Boeing 747-est…

    Ilyen volt a feje egész nap

    Na ilyen volt a feje egész nap

    A Qantas a világ második legrégebbi légitársasága. 1920 november 16-án regisztrálták be és eredetileg Winton városa (ami itt van Longreach-től nem messze) a szülőhelye, de 1921-ben átköltöztek Longreach-be. Még ma is áll az a hangár, ahol legyártották az első Qantas gépet, igaz az még vászonfedeles volt.

    Többféle múzeum belépő közül lehet választani. Gondolhatjátok Papi melyiket választotta… azt ami mindent lefed. A világon két olyan hely van, ahol kisétálhatsz egy Boeing szárnyára: itt Longreach-ben és Dél-Afrikában. Az utolsó kis mütyűr csavart is megmutató túra 2,5-3 óra hosszú. Na mi erre mentünk. Tartottam attól, hogy én halálra unom majd magam. Repülőgépek, adatok, tények, még több repülő, gombok, lámpák, bla-bla-bla. De nem. Atyaég! Nagyon jó kis túra volt. Kifogtuk Nick-et túravezetőnek. Hihetetlen volt az ürge. Repülés és repülőgép fanatikus. Nem a betanult szöveget nyomja. Saját magát képezte tovább és nem volt olyan kapcsoló a pilótafülkében vagy a gépeken, amit ne ismert volna. És higyjétek el a pilótafülke majdnem olyan, mint egy űrhajó belseje. Én még ennyi gombot, kapcsolót, kart nem láttam egy helyen. Jegyzetelni nem volt idő, na meg ki tudott volna 3 órán keresztül irogatni, így megpróbálok visszaadni 1-2 érdekességet, amire emlékszem. A túra végén kérdeztem Nick-et, hogy esetleg megvan-e, megkapható-e kinyomtatva az amit itt leadott, de mondta, hogy sajnos nem, mert rengeteg kutatói munka is van benne, ami szellemi termék. Így csak a halványuló emlékeimre támaszkodhatok.

    Az 1923-ban épült qantas hangár, ahol az első gépet gyartották. Akkor és most.

    Az 1923-ban épült qantas hangár, ahol az első gépet gyartották. Akkor és most.

    Kezdjük a Boeing 747-essel. Ha nem tűnt volna fel a képeken, akkor most szólok, hogy ennek a gépnek 5 motorja van. :o) Ha-ha-haaa. Az ötödik csak potyautas. Ezt a gépet úgy alakították ki, hogy képes legyen egy extra motor szállítására. Ha valamelyik gépnek valahol a világban elromlik a motorja, akkor ezt rövid időn belül orvosolni tudja. Viszi az utasokat és ugyanazzal a “mozdulattal” alkatrészt is szállít. A gép hasán, ha villog a piros lámpa arra figyelmeztet, hogy a motorok működnek, be vannak kapcsolva, legalábbis minimum az egyik. Nehogy beszippantson egy földi személyzetet, aki a gép körül tevékenykedik.

    Aztán kis evaporáló pipák vannak a gép hasán. Abban kiegyezhetünk, hogy a WC-k tartalmát nem a levegőben ürítik ki, mint ahogy azt sok összeesküvés-elmélet terjesztő gondolja. Ezt tartályba gyűjtik. De a kézmosó vizet felhevítik és a gép hasán lévő csöveken távozik gőz formájában. Nick elmagyarázta a gép külsején lévő összes érzékelőt. Mik azok, mit mérnek stb… Tényleg mindenhova bekukkanthattunk. Egy-két helyen még a belső burkolatokat is megbontották, hogy láthassuk milyen csövek, huzalok futnak szerteszét. Láttuk a fekete dobozt is, ami narancssárga színű és 1957-ben egy ausztrál fejlesztette ki. Voltak korábbi próbálkozások 1939-ben és 1942-ben is, de azok még csak a műszerek adatait tudták rögzíteni. David Warren 1956-ban viszont megalkotta azt, ami már a pilótafülkében elhangzottakat is tudta rögzíteni. Sajnos az Ausztrál Repülésügyi felügyelet figyelmét elkerülte David találmánya, az angolok és az amerikaiak lecsaptak rá, és elkezdték gyártani.

    A túra részeként beülhettünk a pilótafülkébe. Papi volt a pilóta, én a másodpilóta. A “kapcsolótábla” döbbenet. Bár Nick azt mondta, hogy manapság már mindent a számítógép irányít, így a pilóták mögötti fedélzeti mérnök szinte elvesztette a munkáját. Ráadásul a repülést a robotpilóta vezetei, a kapitány csak a fel-és leszállásban vesz részt, na meg persze, ha valami gikszer van, akkor közbelép. A pilótafülkén kívül még beleállhattunk a repülőgép motorjába és sétálhattunk a szárnyán is. Fel-le ugrálással Nick demonstrálta, hogy mennyire flexibilisek a szárnyak. Van olyan gép (a Dreamliner), aminek a szárnya vége fölfelé és lefelé is 7-7 métert képes mozogni, azaz összesen 14 métert. Már-már olyan, mint a szárnyát csapkodó madár.

    Bal felső kép ahol a koszos vizet elgőzösitik, jobb alsó kép a kis piros lámpa, ami jelzi, hogy a motorok működnek vagy sem

    Bal felső kép ahol a koszos vizet elgőzösítik, jobb alsó kép a kis piros lámpa, ami jelzi, hogy a motorok működnek vagy sem

    A zöld váz mögött láthatóak a Boeing mechanikus huzaljai, ma már nem így irányítják a gépeket. Jobb alsó narancssárga doboz a fekete doboz.

    A zöld váz mögött láthatóak a Boeing mechanikus huzaljai, ma már nem így irányítják a gépeket. Jobb alsó narancssárga dobozok a fekete dobozok.

    qantas4 qantas5

    qantas1

    A Boeing 747-es szárnyán

    A Boeing 747-es szárnyán

    Papi a pilóta, én a másodpilóta

    Papi a pilóta, én a másodpilóta

    Miután kivégeztük a 747-est, jött a 707-es Jet. Nick elmondta, hogy ezt a Jet konstrukciót nagyon szerették az emberek. Sok gazdagnak lett ez a magángépe. A gyártó a kezdetek kezdetén készített egy 707-es magángépet egy arab sejknek, abban az időben (nem emlkészem melyik évben, de mintha 30-40 évvel ezelőtt) 51 millió dollárért. Hálószoba, fürdőszoba, társalgó, minden volt benne, mint egy földi házban. A mosdókagylók 24 karátos aranyból voltak. Viszont elkövetett egy hibát, az ülőgarnitúra bőrfelületét disznóbőrből készítette. A sejk azt mondta, hogy így neki nem kell. A cég majdnem csődbe ment emiatt. Mondjuk azt nem értem, hogy miért nem kapták ki egy mozdulattal a szófát, fotelokat és dobták ki, majd miért nem tettek bele egy nem diszóbőröset…?! Végül fillérekért vette meg egy amerikai milliomos – mesélte Nick.

    A múzeumi példány Boeing 707-es a legelső jet, amit Ausztráliában regisztráltak . Ezzel a géppel még Michael Jackson is többször utazott, amikor Jackson Five-ként koncerteztek. Aztán annyira megszerette, hogy vett egyet magának. John Travoltának meg az utoljára legyártott példány van meg ebből a géptipusból. Tíz napig tartott hazarepültetni a gépet a múzeumba Angliából, mert már nem volt olyan jó állapotban. Útközben “összefutottak” Travolta-val és készítettek egy olyan képet a kifutón, hogy a Qantasi legelső és a “szalagról” lejövő legutolsó Jet két orra majdnem összeér. Furcsa érzés volt végigsétálni egy magángép belsejében. Valószínű (inkább tuti biztos), hogy soha többet nem lesz alkalmunk ilyen “rongyrázásban”. Lehetőségünk volt bekukkantani Gazdagékhoz. A csoport, amit Nick vezetett 2×2 főből állt. Király! A belépővel még a múzeumot is végig lehet nézni, így több mint 4 órát töltöttünk el ott. De szerintünk megérte az árát, főleg ha sikerül kifogni Nick-et! Csak ajánlani tudjuk.

    Ez volt a 707-es magángép

    Ez volt a 707-es magángép

    Ezzel véget is ért Papi része. Jöjjenek a dinoszauruszok! Bár szerintem az 5 dinó-múzeumból (cseppet se vagyok önző) volt 1-2, ami Papinak is nagyon teszett. Mivel mi tudtuk, hogy mind a 4 múzeumot meg szeretnénk nézni a “Dinó-háromszögben”, ezért rákérdeztem a kombinált jegyre. Volt nekik. Így 15 dollárt lehet spórolni per fő. A kombinált jegy 95 dollár, külön-külön meg 25+5+25+55=110. Sok kicsi sokra megy alapon. Sajnos az ötödik múzeum nem esik bele ebbe a kombinált jegybe, mert az messzebb van a “Dinó-háromszögtől”. Ide 30 dollár a belépő, amit sokallottam, de erről majd később. Azért nevezik dinoszaurusz-háromszögnek, mert a három város, ahol a múzeumok elhelyezkednek egy háromszöget adnak ki.

    Csak óvatosan! Bóklászó dinoszauruszok!

    Csak óvatosan! Bóklászó dinoszauruszok!

    Kezdjük a legjobbal (Lark Quarry), ami ráadásul az első volt a sorban. Ezért 110 km-et kell egy elég rossz minőségű földúton zötyögni. Oda-vissza 220 km és kb 3 óra el is megy rá, plusz egy óra a múzeumra, plusz ha még túrázni is szeretnénk a két kiépített ösvényen a múzeum körül. Szóval majdnem egy egynapos móka. A parkolót és a múzeumot egy kb 50 méter hosszú híd köti össze. A hidat úgy alakították ki, hogy a földtörténeti időben visszafelé utazzunk. A híd eleje a jelen és ahogy sétálunk a múzeum felé ismertető táblák jelzik, hogy hány millió évnél járunk, az épp melyik földtörténeti kor és ott milyen élőlények éltek. Amikor átérünk a híd túlsó végére 95 millió évvel ezelőtt vagyunk egy tó partján (a híd alatt volt a tó). Abban az időben itt buja erdő volt, tóval és rengeteg patakkal. Most pedig ha megnézitek a képeket kietlen, száraz, vörös sziklák.

    Lark Quarry, a dinoszaurusz lábnyomok

    Lark Quarry, a dinoszaurusz lábnyomok. Sűrű erdőt és a völgybe egy tavat képzeljünk el.

    A leletke egy darabját 1960-ban a helyi farmer találta meg. Véletlenül felfordított egy szikladarabot és a másik oldalán egy 3 ujjú lábnyomot vett észre. Először azt hitte csirke lábnyom. 1971-ben tudósok jöttek el hozzá a queenslandi múzeumból, mert hallották, hogy talált valami érdekeset. Kiderült, hogy ezek nem csirkék, hanem dinoszauruszok. 1976-ban önkéntesek kíséretében a múzeum megkezdte a feltárást. 18 hónapig tartott. Nehezítette a munkát, hogy mindentől távol esett, szélsőséges időjárás (nagyon meleg) volt és szinte nem vezetett út oda. Láttunk mi már ősállat lábnyomokat Ipolytarnócon, de ez más.

    Háromféle dinoszaurusz lábnyomot lehet itt látni. A teória alapján 95 millió évvel ezelőtt 150 kistestű (csirke és strucc méretű) növényevő dinoszaurusz iszogatott a tó partján. A fák mögül egy T.Rex-hez hasonló húsevő dinó figyelte őket, majd kirohant, hogy elkapjon egyet-kettőt ebédre. A pánik, a menekülés, a terror az, ami itt “belefagyott” a kőzetbe. Egyenlőre sehol a világon nem találtak ehhez hasonló lábnyomokat. Látszik, ahogy a nagy húsevő dinó beront a csorda közé, az utolsó lábnyomok távolsága rövidebb, mint az első 6-7 darab. Ekkor lassult le, kisebbeket lépett, jobbra-balra nézett, irányt váltott, kereste kit kapjon el. Ezek a lábnyomok picit megcsúsztak, elmosódottabbak. Próbálta magát stabilizálni a sárban.  Az elsőkből a tudósok még a sebességét is ki tudták kalkulálni. H-i-h-e-t-e-t-l-e-n látvány volt! Én még libabőrös is lettem. Négy év geológiai suli után most  először éreztem azt, hogy de kár, hogy nem ezen a vonalon haladtam tovább. Sebaj, a rajongás megmaradt, szerintem nyugger koromban is gyűjteni fogom a “kavicsokat”. A csirke méretű lábnyomok hegyesek, a strucc méretűé legömbölyítettek és a nagy 50 centiméteresek pedig a ragadozóé.

    Az internetről letöltött magyarázó kép

    Az internetről letöltött magyarázó kép

    A mi képünk a három különféle dinoszaurusz lábnyommal

    A mi képünk a három különféle dinoszaurusz lábnyommal

    LarkQuarry4A lelőhelyen több mint 3300 láblenyomatot számoltak össze. Mi ketten voltunk csak és addig maradtunk, ameddig akartunk. Gizi elmondta azt is, hogy ahhoz, hogy ilyen jó állapotban megmaradjanak rengeteg véletlen egybeesésnek kellett megtörténnie. És itt ez mind teljesült. Félelmetes. Először is a tó partján lévő sár állaga pont jó volt. Nem túl puha, mert akkor “elfolytak” volna a lábnyomok, és nem túl kemény. A nap nem sütötte a nyomokat túl sokáig, így nem száradtak ki és nem töredeztek/repedeztek szét. Nem volt nagy vízmozgás, ezért a nyomok nem mosódtak el. Két-három nap elteltével be is temetődtek.

    Ráadásul a nyomokat egy vékony (pár mm vastag) vas-oxidos réteg is fedi, ami megkönnyítette a feltárást. Ahogy pattintották szét a sziklákat, azok pont ennél a “vas” rétegnél nyíltak szét és ezáltal épen maradtak a nyomok. Kb fél méterrel ezen réteg felett és pár millió év elteltével egy újabb lábnyomos réteg rakódott le, de arra nem került ebből a vas-oxidos rétegből. Ezért azokat a lábnyomokat nem tudják ennyire egyszerűen és szépen kifejteni. A képen látható még két párhuzamos csík is megkövesedve. Mi van? Lovaskocsi a dinoszauruszi időkből??!! :-o) Ha-ha-haaa. Egyből rákérdeztem Gizinél, hogy mi ez. A tudósok úgy gondolják, hogy ezek kidőlt fák/rönkök/gallyak lehettek, amik szép lassan csúsztak lefele a tó partján a sárban/agyagban. Gizi az Észak-Amerikában lévő vándorló kövekhez hasonlította a jelenséget. De jó lenne, ha tudnánk az időben utazni! Ja és a Jurassic Park című film készítésekor eljöttek ide a készítők, hogy tanulmányozzák a lábnyomokat.

    Itt látható az a vékony vas-oxid réteg, ami miatt ilyen jól fennmaradtak a lenyomatok

    Itt látható az a vékony vas-oxid réteg, ami miatt ilyen jól fennmaradtak a lenyomatok

    A Hughenden-i múzeum nem nagy durranás. Mondjuk erre a belépő árából is következtethettünk volna. Öt dollár. Egy nagy raktárépület-szerűségbe felhalmoztak mindenféle fosszíliát. A legnagyobb bajom az volt, hogy mindenhonnan (Chille, Mexikó, Amerika, Oroszország, Kína…stb) összevásárolt leletek voltak összekeverve helyiekkel. Voltak szép és érdekes példányok is, de picit hangulat romboló volt, de ez az én véleményem.

    fossziliak5

    Hughenden-i múzeum, a közelben talált Muttaburrasaurus csontváza

    Hughenden-ben ésRichmond-ban még a kukák is ősállatok vagy dinoszauruszok.

    Harmadik volt a Richmond-i múzeum. Ez is kihagyhatatlan és itt a környéken talált fosszíliák vannak kiállítva. Rengeteg! 1150 különleges tengeri fosszília, merthogy ez a múzeum csak a tengeri ősállatokról szól. 100 millió évvel ezelőtt Ausztráliának volt egy sekély beltengere, amiben hemzsegtek az élőlények. Itt találták meg Ausztrália legszebb és legteljesebb tengeri fosszíliáit. A múzeumban látható “Penny” a plezioszaurusz, “Wanda” Ausztrália eddig megtalált legnagyobb fosszílis hala és “Krono” Kronosaurus queenslandicus a 10 méter hosszú hüllő, aminek az állkapcsa 1,6 méter és a világ egyik legteljessebb fosszíliája (felnőtt példányok álkapcsa a 2,7 métert is elérhette). Amúgy a leghíresebb Kronosaurust is itt találták meg Richmond mellett 1926-ban, majd átszállították amerikába a Harvard egyetemre. 25 évbe telt amíg kipreparálták a kőzetből. Mindezek mellett rengeteg teknős, ammonita, hal, szárnyas gyík (Pterosaurus) és más egyéb ősi tengeri állat maradványai láthatóak igen jó állapotban. A Plezioszaurusz csontjain például két abnormalitást is felfedeztek. Egyet az állkapcsán, egyet a nyaki csigolyán, amit arra fognak, hogy valamiféle ragadozó kaphatta el a nyakát, de túlélte a támadást.

    A 100 millió évvel ezelőtti beltenger mérete

    A 110 millió évvel ezelőtti beltenger mérete, a narancssárga háromszög a dinoszaurusz-háromszög

    A richmondi múzeum bejárata

    A richmondi múzeum bejárata

    Tengeri fosszíliák (ammonita, teknős, hal)

    Tengeri fosszíliák (ammonita, teknős, hal)

    fossziliak13

    Penny a Plezioszaurusz

    fossziliak10

    Wilson

    Wilson a Platypterygius

    Wanda

    Wanda a Cooyoo fish

    A várostól nem messze két helyen is lehet fossziliák után kutatni. Cápafogakat, kagylókat, csigákat lehet találni. A szerencsésebbeknek nagyobb “hal” is akad a horgára. 2014-ben egy négytagú család nyaralt ezen a környéken és ha már itt voltak, kimentek az egyes számú “kutató” helyre. A 7 éves kislány mondta, hogy itt túrjunk. A család elkezdett kapirgálni. Az apuka észrevett egy hokikorong alaku valamit egy szikladarab alatt. Óvatosan továbbtúrtak, újabb hokikorong, majd egy állkapocs-csont és fogak szanaszét. Ekkor szóltak a múzeumnak, akik 4 hónapig pucolták le a kőzetet róla. Egy Platypterygius-t találtak, a csontváz itt van kiállítva a múzeumban és a család nevezhette el, a Wilson nevet kapta.

    Richmond környéke nemcsak tengeri élőlényekben bővelkedik, hanem Moon Rock (Hold kő) is található errefele szépszámban. Ne örvendjünk annyira, nem a Holdról “lepotyogott” kövekről van szó. Semmi köze az igazi Hold-hoz. Szerintem a neve az alakja miatt kapta a Hold jelzőt, mert olyan tökéletes gömb, mint a telihold. Ezek a kövek 100 millió évvel ezelőtt az Eromanga tenger fenekén képződtek hasonlóképpen mint az igazgyöngy a kagyló belsejében. Valamiféle tárgy (kagyló, csont) köré kalcium karbonát koncentrálódott, majd nőttön-nőtt a lerakódás körülötte, mígnem tökéletes gömbök képződtek. Méretük a golf labda és a kocsi mérete között mozog. Szerettünk volna egy labda méretűt hazahozni, de nem volt időnk a “vadászatra”. Ami késik nem múlik, télen úgyis visszajövünk ide gyűjtőútra. Szeretnénk egy kicsit ősállatok, opál és Hold-kő után kapirgálni. A nagy meleg miatt nem tudtunk elegendő időt szánni rá.

    Moon Rocks

    Moon Rocks

    Az utolsó múzeum a Dinoszaurusz-háromszögben az Australian Age of Dinosaurs Winton mellett. Erről a benyomásunk olyan 50-50, jó is volt meg nem is. Többre számítottunk a 3 órás túra alatt és sokalltuk az 55 dolláros belépőt. A múzeumot megálmodó ürge, aki egy juh farmer és talált 1-2 csontot a földjén, úgy gondolta, hogy akkor ő most itt felépít egy Természettudományi Múzeumot, merthogy igazából nincs ilyen múzeuma Ausztráliának, mondta a túravezető. Ezért most ő a várostól 25 km-re talált egy szép helyet és ott elkezdte építgetni a komplexumot. Most még nem nagy durranás, ezért nem értjük a horribilis belépőt. A túra egy kanyon túrával kezdődik. Minibusszal elvisznek a kanyon bejáratához, ahonnan gyalogosan járjuk be a kanyont egy kiépített pallón. A túravezető elmondja azokat az infókat, amit már a többi múzeumban magunkba szívtunk. Az egyes pontokon pedig fém szobordinoszauruszok mutatják meg magukat. Az egyik ilyen szoboregyüttes a már korábban megtekintett Lark Quarry lábnyomos életkép megelevenítése. Az egyetlen pozitívum, hogy a kanyon nagyon szép.

    Dinoszaurusz kanyon

    Dinoszaurusz kanyon

    DinoKanyon1

    Lark Quarry-ből ismert életkép. Menekülnek a kis növényevő dinoszauruszok.

    Lark Quarry-ből ismert életkép. Menekülnek a kis növényevő dinoszauruszok.

    A vadász

    A vadász

    Rosszkor rossz helyen...

    Rosszkor rossz helyen…

    Második része a túrának, hogy bevisznek a laborba, ahol a dinó csontokat preparálják. Na ez mondjuk érdekes volt. Itt elmondták, hogy ha időben befoglal az ember, akkor két extra túrára is el lehet menni. Az egyik, hogy kivisznek a kutató területre és ott lehet dinó csontok után kaparászni a “nagyemberekkel”. A másik, ha elmúltál 12 éves, akkor a laborban preparálhatod az igazi dinó csontokat olyan speckó eszközökkel, amilyeneket a fogorvosok használnak. A végén még egy bizonyítványt is kapsz, hogy akkor Te egy “profi” preparáló lettél és önkéntesként vagy alkalmazottként dolgozhatsz a múzeumnak. Nagy szükség van preparálókra, mert rengeteg dinoszaurusz csont vár arra, hogy kifejtsék. Gizi elmondta, hogy minden évben CSAK három hetet ásnak terepen. Egy nagyobb csont (koponya vagy comb csont) preparálása ugyanis kb 3 évig tart. Ha többet ásnának ki belefulladnának a fosszíliákba. Volt a laborban egy Józsi, aki egy hatalmas növényevő dinó lábujját preparálta már 3 hónapja és azt mondta 1-2 héten belül meglesz vele. Rengeteg maradvány van a környéken.

    Preparálásra váró csontok a védő gipszburkolatban. Azonos színek egy dinoszauruszhoz tartozó csontok.

    Preparálásra váró csontok a védő gipszburkolatban. Az azonos színek egy dinoszauruszhoz tartozó csontok.

    A csóka már három hónapja kaparássza egy dinoszaurusz lábujját. Még 1-2 hét és meglesz...

    A “Csóka” már három hónapja kaparássza egy dinoszaurusz lábujját. Még 1-2 hét és meglesz…

    Igazi, nem másolat!

    Combcsont. Igazi, nem másolat!

    A harmadik része a túrának egy állandó hőmérsékleten tartott szoba, ahol pár érdekes dinó csontot tartanak. Nem replikákat, eredeti csontokat. “Banjo”-t, Ausztrália legteljesebb húsevő dinoszaurusz csontvázát és “Matilda”-t az óriási növényevő sauropodát. Az érdekessége ennek a két dinónak az, hogy egymás mellett találták meg a két csontvázat. A teória az, hogy a nagy növényevő csapdába esett az agyagos-mocsaras talajban, a “kis” húsevő meg úgy gondolta, hogy akkor egy jót lakmározik belőle. Odaszaladt, a nagy még az utolsókat rúgta és a farkával odacsapott, hogy takarodj. Ezzel agyon is csapta a húsevőt és mindkettőjük csontváza megmaradt. Az itt bemutatott csontok amolyan etalon csontok. Ha bárhol a világban találnak ehhez hasonló fosszíliákat, akkor azokat ezek alapján azonosítják be.

    Az ötödik dinó-múzeum távolabb esik a dinó-háromszögtől. Ezt azért látogattuk meg, mert itt van kiállítva Ausztrália legnagyobb dinoszaurusza, amit Eromanga falu közelében találtak meg. Eromanga Ausztrália legtávolabbi városa a tengertől. Ez a múzeum is vegyes érzéseket váltott ki belőlünk. Jó volt, de nem annyira, hogy 30 dollárt megérjen. Többre számítottunk. Itt van Ausztrália legnagyobb dinoszaurusza, Cooper. Csak a combcsontja 2,2 méter hosszú. A teljes állat 30 méter hosszú és 6-7 méter magas volt és a Titanoszauruszok csoportjába tartozik. Ide tartoztak a legnehezebb élőlények, amelyek valaha jártak a Földön és “Cooper” benne van a világ tíz legnagyobb dinoszaurusza között. Nála már csak az Argentínában megtalált Argentinosaurus nagyobb, neki a combcsontja 2,4 méter hosszú.

    A múzeumban jelenleg három nagy titanoszaurusz dinót preparálnak: Cooper-t, Zac-et és Tom-ot. Cooper-nek eddig 10%-át, Yac-nek 60%-át találták meg. Vicces, hogy a terepről behozott, gondosan gipszbe betekert fosszíliákat színekkel jelölik. Egy dinóhoz egy szín tartozik és mindig adnak egy nevet a dinóknak, így könnyebb hivatkozni rájuk. Meg szerintem így sokkal személyesebb, közvetlenebb mikor beszélnek róluk. A múzeum csak egy nagy raktárhelyiségből áll, ahol 1-2 csont van kiállítva, meg ahol a preparálás folyik. Van egy elzárt szoba, ahol az igazi “kincseket” őrzik. Cooper eredeti combcsontját és még sok más gyönyörű állapotban fennmaradt csontokat. Egy baj van, tilos fényképezni. Mi van? Harminc dollárért??!! Cseppet kiakadtam, hogy mire ez a nagy titkolódzás. Hiszen még az előző helyen is, ahol az etalon csontokat tartották lehetett fényképezni. Akkor itt miért nem? Mert nem és kész. Punktum. Na ezért nem adtunk csak másfél csillagot az ötből erre a helyre.

    Cooper a Titanoszaurusz. A jobb oldali képet a túravezető készítette. Fényképész zseni...!!!

    Cooper a Titanoszaurusz. A jobb oldali képet a túravezető készítette. Egy zseni… csak a lényeg maradt le majdnem…

    gaddhghg

    Diprotodon fogak, Pleisztocén korból (2,5 millió – 30 000 év)

    A Porcupine Hasadék volt az egyetlen nemzeti park, amit meg tudtunk látogatni. A többi egyszerűen nem fért bele az időbe. Ezt is csak kutyafuttában láttuk, mert mikor odaértünk épp akkor szakadt le az ég. Dörgött, villámlott és dézsából ömlött az eső. Gyors kinéztünk a kilátóról a hasadékra, de le már nem tudtunk mászni a hasadék aljára. Fél órát ácsorogtunk az esőházban, vártuk hátha kitisztul és le tudunk menni, de nem volt szerencsénk. Mindenesetre felülről is lenyűgöző látványban volt részünk. Ezt a kanyont úgy is hívják, hogy Ausztrália Grand Kanyonja. Hasonló az amerikai Grand Kanyonhoz, csak kicsiben. Itt is egy folyó vágta bele magát a a több millió évvel ezelőtt lerakódott üledékes kőzetbe. Nyolc réteget sikerült megkülönböztetniük a tudósoknak a 40-50 méter mély kanyonban. A kanyon legszélesebb pontján van egy piramis nevű képződmény, ehhez szerettünk volna legyalogolni. Úgy néz ki van még mit bepótolni ezen a környéken.

    PorcupineGorge1PorcupineGorge2PorcupineGorge3Ha már azon a környéken bóklásztunk, hogy hogy nem útba esett a Krokodil Dundee (Crocodile Dundee) ausztrál vígjátékban szereplő kocsma, a Walkabout Creek Hotel McKinlay falucskában. Itt forgatták a kocsmajelenetet. A kocsma előtt pedig ott áll az a teherautó ami szintén szerepelt a filmben.

    walkabout1walkabout2walkabout3Hát röviden ennyi. Ez most inkább múzeumos kiruccanás volt. Tudnám még fokozni a fosszíliákat, Papi meg a repülőgép adatokat, de nem szeretnénk untatni senkit. Mi nagyon élveztük. Rengeteg érdekes dolgot láttunk és rengeteg hasznos információt olvastunk/hallottunk. Akár már holnap visszamennénk a queenslandi outback-be, hisz a nemzeti parkok, természeti látványosságok egy az egyben kimaradtak.

    Egy fontos sajtóközlemény: Longreach-ben (Queensland állam közepén) a Melbourne Cup (lóverseny) napja munkaszüneti nap! Mi sem tudtuk. Azt tudtuk, hogy Viktória államban ez szünnap, de ki a fene gondolta volna, hogy egy távoli város Queensland-ben is megtartja, úgy hogy az egész queenslandi állam meg nem. Nem igazán tudjuk, hogy ez miért alakult ki, ha valaki tudja világosítson fel, mert minket eléggé meglepett. Épp aznap akartunk elindulni az állam közepe felé és szerettük volna feltölteni a hűtőt kajával meg vízzel a nagy útra, de minden zárva volt.


  2. A Murray Expedíció

    november 21, 2017 by kata_papi

    Irigységet érzünk, de a jó értelemben vett irigységet. Mi is szeretünk utazni, szeretjük a kihívásokat, a szép tájakat, az érdekes dolgokat, a természetet. Egyik kedves barátunk, Tamás nem kevesebb, mint egy 2500 km-es túrát tervezett. Azt tűzte ki célul, hogy teljesen egyedül kenuval végigevez a Murray-folyónkon. A felső, keskeny szakaszt gyalogszerrel járja be, felkeresve a folyó forrását, majd, ha már elég mély a folyó kenuba pattan és meg sem áll a torkolatig. Valahol legbelül úgy érezzük, hogy ezt mi is nagyon szívesen végigcsinálnánk, de nem vagyunk olyan “tökösek” , mint Tamás.

    Azok, akik rendszeres utazók és nem utazási irodák által szervezett nyaralásokon nevelkedtek tudják, milyen komoly előkészületekre, tervezésre, adatgyűjtésre, bejárásra van szükség egy ilyen “expedíció” megszervezéséhez. Örülünk, hogy a tervezési fázisban egy ici-picit mi is be tudtunk segíteni a céges légifotókkal egy 1,5-2 km-es fekete folt esetleges leküzdésében.

    Azt is tudjuk, hogy biztos akad 1-2 olyan itteni olvasónk, és persze otthoni követőink is, akik szívesen olvasnának Ausztrália leghosszabb folyóján tett utazásáról. A folyó történetéről, érdekes tényekről, a megpróbáltatásokról, mindeközben szép képeket nézegetve.

    Aki nyomon szeretné követni, az klikkeljen az alábbi linkre:

    http://uton.net.au/


  3. Az éjszakai műszakos tűzjelző

    október 22, 2017 by kata_papi

    Október első hétvégéje hosszúhétvége volt, a hétfő ugyanis a munka ünnepe. Éljen! Ehhez mi hozzácsaptuk a keddet is és négy napra elhaladtunk Katiékkal az Aligátor-hasadékhoz. Mivel a hajnalok még igencsak hűvösek voltak, így két kabint béreltünk a hasadékhoz legközelebb eső kempingben. Voltunk már ebben a Nemzeti Parkban, bejegyzés is íródott az Aligátor-hasadékról, így nem szeretném ismételni önmagunkat. Na meg unalmas is lenne, úgyhogy csak egy-két újabb túrát említenék meg a környékről és csatolnék pár szép képet. Illetve a tűzjezővel folytatott harcot osztanám meg veletek.

    Útközben kötelező megálló a Lochiel-i sóstó. Most először láttunk "só-csillagot". :o)

    Útközben kötelező megálló a Lochiel-i sóstó. Most először láttunk “só-csillagot”. :o)

    Sosto02     Sosto03

    Jó is volt, hogy egy kicsit kimozdultunk, mert megint eléggé bevackoltunk magunkat télen a barlangunkba. Az idő végig nekünk kedvezett, napközben 20-25 fokok, szikrázó napsütés. Ismét megcsináltuk a kihagyhatatlan Aligátor-hasadék túrát. Nem túl hosszú, de tartalmas séta a magas sziklafalak között, sok százmillió éve megkövesedett tengerparton és a patak medrében. Sajnos nagyon kevés víz csörgedezett a hasadékban. Sokkal vadregényesebb szerintem áthaladni a hasadékon, amikor van tétje a köveken ugrálásnak. Na majd legközelebb.

    Vonatoztunk egyet a híres Pichi Richi gőzössel. Quorn városából indul, szűk bevágásokban, völgyhidakon, hegyek köz kanyarogva éri el a Woolshed Flat-et, ahol lehet egyet piknikezni, míg a gőzmozdony “megfordul” és indul vissza. Fel lehet kéredzkedni a gőzösre is megszemlélni a technikát míg áll. A vonatkocsik szépen fel vannak újítva. Eredetileg minden kocsiban volt egy zuhanyfülke és egy budi is szépen kivitelezett, rozsdamentes,  felhajtható mosdókagylóval és zuhanyfejjel. Az út alatt minden kocsiban utazik velünk egy önkéntes is, aki mesél a vonatról, a régmúlt időkről, a környékről. Quorn városa arról is híres, hogy nagyon sok filmet forgattak itt. A rendezők szeretik a város széles utcáit, a vadnyugatot idéző házaival. Hangulata van. Az épületek is azt sugallják, hogy itt megállt az idő. Az egyik kávézó, ahova kapucsínóra ugrottunk be, régen egy nagy “mindenes” bolt (General Store) volt. Olyan, mint otthon a 80-as években a Skála vagy a Centrum, csak kicsiben. A kávézó megtartotta a régi bolti polcokat, a főpénztári kuckót, a fejünk felett futó “kötélpályákat”. Ezek arra voltak hivatottak, hogy a pénztárakból a blokkot és a váltópénzt a főpénztárhoz szállítsák. Az egyik kávézóasztal egy nagy fujtatóból lett kialakítva. Annyira jól nézett ki, hogy legszívesebben hazahoztam volna, hogy a mi nappalinkban díszelegjen.

    Aligátor-hasadék, ebihalnézőben

    Aligátor-hasadék, ebihalnézőben

    AligatorGorge02     AligatorGorge03

    AligatorGorge04

    AligatorGorge05

    A Pichi Richi gőzösre váró csapat. Értelem szerűen Papi lőtte a képet. Balról-jobbra: Laci, Robi, Boti, Kata, Kati

    A Pichi Richi gőzösre váró csapat. Értelem szerűen Papi lőtte a képet. Balról-jobbra: Laci, Robi, Boti, Kata, Kati

    Pichi Richi

    Pichi Richi

    robogunk...

    robogunk…

    Megy a gőzös, megy a gőzös K-a-n-i-zs-áááá-r-aaaa...

    Megy a gőzös, megy a gőzös K-a-n-i-zs-áááá-r-aaaa…

    PichiRichi05     PichiRichi06

    Útközben a vonatról látható volt egy hegy. Na jó, több is, de ez a hegy nem akármilyen hegy. Az önkéntes azt mondta, hogy ez a hegy az ördög arca profilból. Tényleg úgy nézett ki, mint egy emberi fej oldalról. Hogy miért ördög? Valószínűleg a kampós orra az oka, amint az a képen is látszik. Bennem persze egyből az merült fel, hogy: és meg lehet mászni? Igen. Devil’s Peak (Az ördög csúcsa) a neve. Katiék nem csatlakoztak a csúcshódításhoz, így ketten “futottunk” neki.

    Szerencsére nem volt tömeg, pedig hétvége-hosszúhétvége-iskolaszünet kombó volt. Egy négyes csapat ért le a parkolóba a hegyről, mikor odaértünk. Mondták, hogy senki sincs fent. Nekiindultunk. Nem egy nagy táv, mert két óra alatt meg lehet járni bámészkodással együtt, de folyamatosan felfelé halad. A végén már a kezünket is használni kellett. De amikor kiállsz az Ördög orrára… a látvány feledteti a tüdőt majdnem kiköpő kaptatót. Háromszázhatvan fokos panoráma tárult elénk a Flinders Ranges déli részéről és egészen el lehetett látni a Spencer-öbölig. Lábat nem mertünk lelógatni az Ördög orráról, mert elég nagy volt a mélység és nem tudtuk mennyire stabil a perem, így csak hasalva kandikáltunk le. Ha erre jártok semmiképp ne hagyjátok ki ezt a hegycsúcsot. Elvileg 700 millió éves fosszíliákat is lehet látni útközben felfelé a hegyre, legalábbis ezt írta az információs tábla a parkolóban. Gyakorlatilag semmit se láttunk. Pedig mi aztán minden sziklát átvizsgáltunk, köveket arrébbrugdostunk, de semmi. Ha valaki járt arra és találkozott fosszíliával ossza meg az infót, mert én cseppet elkeseredtem, hogy nem láttam egyet se.

    Az Ördög Arca. Oda másztunk fel és az orrán sétálgattunk.

    Az Ördög Arca. Oda másztunk fel és a kampós orrán sétálgattunk. (Balról jobbra: álla, orra, szeme, homloka)

    DevilsPeak02     DevilsPeak03

    DevilsPeak04

    Papi hasal az Ördög orrán

    Papi hasal az Ördög orrán

    Panoráma az Ördög orráról

    Panoráma az Ördög orráról

    Közösen elautóztunk a Hancock kilátóhoz, ahol egy “Jeti” mindig beleugrott a képbe. Délutánonként társasoztunk, majd nagyokat zabáltunk. Katiék hoztak egy nagy adag babgulyást (ennek még lesz visszhangja a tűzjelzős bekezdésben), amin az első este osztozott meg a banda. Másnap mi főztük a vacsit, indiai csirkét kotyvasztottunk rizi-bizivel. Desszertnek még otthon sütöttem egy citromos-csokis-marcipános kuglófot, ami már az első nap elfogyott. Még szerencse, hogy Kati hozta az előre lebeszélt gofri sütőjét. Sötétedés után pedig posszumokat etettünk a kemping udvarán.

    Egészen mostanáig úgy gondoltam, hogy ha kihal az emberiség, akkor majd a hangyák és a csótányok veszik át az irányítást a Föld felett, mert annyian vannak és olyan ellenállóak. De nem. A posszumok fogják uralni a Földet. :)) Minden este a kempingben össznépi posszumetetés van. KempingesJózsi répát, kenyeret, megmindenmásmaradékot aprít, kannában hozza és mutatja mely fák üregeiben laknak a posszumok. És tényleg. Meglobogtatod az odu előtt az almát és hoppá, egyszercsak egy kis fej jelenik meg. Komótosan kimászik őkelme, mindjárt utána jön a másik is és elkezdődik a kaja kunyerálás. Aztán egyre többen és többen jönnek. Nappal meg nem mondtuk volna, hogy itt ennyi posszum lakik. Mondjuk a földön lévő “drazsé” mennyiségéből már gyanakodhattunk volna, de az első estéig ez nem esett le. Annyira jópofák voltak. Volt, amelyik csak a farkával kapaszkodva fejjel lefelé lógott és úgy koldult. Aztán elkezdtek rádmászni, hogy “kéremszépen, kérek még!” Hihetetlen kis éhenkórászok voltak. Aztán éjszaka meg a kabinok tetején randalíroztak. Mókás egy társaság! Otthon a bagoly és a mókus lakik faoduban, itt a szivárvány papagájok és a posszumok. Vicces.

    Hancock kilátó, fiúk

    Hancock kilátó, fiúk

    Hancock kilátó, lányok

    Hancock kilátó, lányok

    Hancock kilátó és az idegesítő jeti, aki minduntalan beleugrált a képekbe.

    Hancock kilátó és az idegesítő Jeti, aki minduntalan beleugrált a képekbe.

    Ne engem nézzetek! A gyík érdekesebb. Látjátok hol csücsül?

    Ne engem nézzetek! A gyík érdekesebb. Látjátok hol csücsül?

    Gyik02

    Posszum01

    Posszum05

    Nem is tudom ki volt jobban megijedve... a posszum vagy én?!

    Nem is tudom ki volt jobban megijedve… a posszum vagy én?!

       Posszum02    Posszum03

    Posszum06

    Posszum07

    Posszum10

    Posszum08

    Cseppet homályos, mert mindenki mozgásban volt, na meg sötét is volt, de azért remélem kivehetőek a "répamorzsák", amivel csalogattuk a posszumokat.

    Cseppet homályos, mert mindenki mozgásban volt, na meg sötét is volt, de azért remélem kivehetőek a “répamorzsák”a faágon, amivel csalogattuk a posszumokat.

    TarsasozasElső este a társasozás-babgulyásozás-posszum etetés után elvonultunk a kabinunkba aludni. Zuhany, majd öt perc TV bámulás után be is ájultunk. Éjjel 11-kor arra ébredtünk hogy a tűzjelző egy nagyot sípolt majd elhallgatott. Felültünk, gyors körbenéztünk, hogy hol csaptak fel a lángok, beleszimatoltunk a levegőbe, de semmi füstszagot nem éreztünk. Biztos csak jelzett nekünk, hogy itt csücsülök a plafonon, nem csak egy dísz vagyok, működöm, ne aggódjatok. Mi is úgy gondoltuk, hogy csak “mögriadt”. De nem. Egypercenként sípolt egy hangosat. Telefonom stopperjával mértem. Csak picit lettünk idegesek. Miért most, miért ez a kabin, miért éjszaka, miért pont mi? Hirtelen ezek a kérdések villantak át az agyamon.

    Papi, a műszaki ember: valószínűleg melege van. Ami persze hülyeség, de ja legszebb álmából felriadva ez jutott elsőre eszébe. Felpattant, kinyitotta a bejárati ajtót és még két abalakot (megjegyezném hogy zergeb…szó hideg volt). Nem segített. Újabb ötlet: túl sok széndioxidot lélegeztünk ki és lehet, hogy ez a műszer ezt is érzékeli. , és a kispárnájával legyezte a tűzjelzőt. Semmi. Bip-egyperc-bip-egyperc-bííííp-egyperc-bíííííííppppp és így tovább. Következő okos ötlet: biztos a babgulyás a ludas. Mostantól tilos pukizni! 😀 Öt perc eltelt. Síri csend. Hét perc. Még mindig semmi. Magunkban jót kuncogtunk, velünk mertél ujjat húzni kis tűzjelző?! Elkezdünk visszakucorodni. Bíp. Bíp. Bíp. A jó édes….. Mit csináljunk. Fél éjfél. Zörgessük fel Katiékat és cuccoljunk át az ő hatszemélyes kabinjukba nyálival-ölcsivel ? Nem jó ötlet. Bíp. Bíp. Bíp. Javasoltam Papinak, hogy menjen a kemping irodájához, mert tudtuk, hogy KempingesJózsi az iroda mögött lakik, keltse fel és kérjen segítséget. Elvégre fizettünk a szállásért, és így nem lehet reggelig aludni, hogy percenkét sípol valami. Mi ez, egy vallatás? Kezdtem ideges lenni.

    Papi eltűnt az éjszakában. Jó sokáig elmaradt. Már kezdtem aggódni. Viszont mikor elment még sípolt vagy öt percen keresztül aztán elhallgatott. Ez de ciki lesz. Papi kirugdossa a közel hetven éves KempingesJózsit az ágyból a semmiért. Biztos el fog durrani az agya. Tíz perc, még mindig síri csend és Papi még mindig sehol. Egyszercsak megjelenik az ajtóban Józsival. Próbáljuk a csendet megmagyarázni, mert a szemét kis tűzjelző épp kussolt. Józsi: de ugye nem cigiztetek itt bent? Azt hiszem az arcunkra volt írva a válasz. Éjfélkor? Mi és a cigi? Józsi, ugye nem gondolod azt, hogy éjfélkor felkeltenénk téged azzal, hogy bent cigizünk és sípol a tűzjelző és na… légyszi tussold már el valahogy… És akkor csodák csodájára megint elkezdett sípolni.

    Ebben a pillanatban épp örültünk annak, hogy sípol. Ekkor Józsi fellépett a kabinban lévő székre. Az ütő megállt bennem. Józsibácsi hetven éves. A szék egy érdekes tervező agyszüleménye. Megpróbálom leírni: egy S alakúra hajlított szék, ami ha remegsz rajta egyre jobban berugózik. Na ezen egyensúlyozott egy, a Papinál magasabb hetven éves ürge éjfélkor a halál f…n mindentől távol. Kapaszkodni nem tudott, mert mindkét kezére szüksége volt ahhoz, hogy valahogy kinyissa a tűzjelzőt. Beletelt vagy öt percbe mire késsel feszegetve kinyitotta. Istenem csak nehogy leessen. Szóltam Papinak, hogy inkább csinálja ő, de az öreg nem engedte. Szerencsére nem esett le. Kicserélte az elemet. Vártunk. Semmi. Öreg elköszönt. Éjjel fél egy. Megpróbáltunk visszaaludni. Bíp. Mi van???!!! Bíp. Bíp. Szerencsére csak hármat sípolt aztán “elaludt”. Elalvás előtt még Papi elmesélte, hogy azért jött ilyen sokára, mert minden ablakon bezörgött, mit zörgött, dörömbölt az irodán. Bent fényesség volt és üvöltött a TV, Józsi meg biztosan bealudt a doboz előtt, ezért nem hallotta meg. Ráadásul míg várt az öregre a posszumok letámadták és mint egy zombi filmben másztak felé, másztak rá és követelték a jussukat: hol a kaja!?

    Mi a tanulság? Mindig legyen a zsebünkben egy 9 voltos elem. :)

    Légytestvérek! Robi kapott egy új sapkát míg a gőzösre vártunk. Véletlenül pont olyat, mint az én kalapom. Tele legyekkel. Így "Légytestvérek" lettünk. :-))

    Légytestvérek! Robi kapott egy új sapkát míg a gőzösre vártunk. Véletlenül pont olyan legyek voltak rajta, mint az én kalapomon. Így “Légytestvérek” lettünk. :-)) Őt ez nem hozta annyira lázba, mint engem. Nem akart szelfizni velem, de azért Katinak sikerült elcsípni egy közös “légyottot”.

    Kata


  4. A nyugat dél-keletje 2.rész

    június 24, 2017 by kata_papi

    Kalgoorlie_fejlecA Cape Le Grand Nemzeti Parkban sokat időztünk, így túl későn értünk be Esperance városába és már nem tudtunk bemenni az információs irodába, másnapra halasztottuk. Épp sátorbontásban voltunk, mikor szirénázó mentő száguldott el a kemping előtt. Nemsokára követte őt egy fénysebességgel közlekedő rendőrautó is. Olyan nagy zajt csaptak, hogy akaratlanul is felmerült bennünk, hogy mi a fene történhetett. Másnap reggel már benne is volt a hírekben. Jó nagy visszhangja volt, még a magyarországi Index online hírportál is megírta. Épp aznap délután ott Esperance egyik öblében a kempingünktől nem messze egy cápa megölt egy 17 éves szörföző lányt, aki az apjával szörfözött. Az apa próbálta megmenti a lányát, de nem sikerült neki. Picit megérinti az embert, amikor ilyen közel történik valamilyen tragédia. Még szerencse, hogy mi nem vagyunk olyanok, akik szeretnek messzire beúszkálni a tengerben. Pont ezért nem.

    Másnap az információs irodában kezdtünk. Mégpedig azért, mert évekkel ezelőtt hallottam a Hillier-tóról, ami Nyugat-Ausztráliában, Esperance-tól nem messze egy szigeten van. Még a blogban is megemlítettem anno. Nagyon szerettük volna megnézni és mindenképp a levegőből. Húsvét utáni kedd reggel értünk oda és az információsGizi mondta, hogy a szezon előző nap, Húsvét hétfőjén ért véget. Még ő is vitt csoportot pénteken és állította, hogy a tó rózsaszín volt. Főszezonban hajók és kisrepülők viszik a turistákat a szigetre. Megadta repülősJózsi számát, fel is hívtam, de azt mondta, hogy 5 fő kell ahhoz, hogy felszálljon. Sajnos csak mi ketten jelentkeztünk. Gondolom, ha kiperkáltuk volna az 5 fős társaság díját, akkor biztos elvitt volna minket, de az ár 5-el osztva, 5 főre még vállalható volt. Két főre már luxus.

    Hát ez lett volna az a tó (Lake Hillier)

    Hát ez lett volna az a tó (Lake Hillier). Ugye milyen érdekes?

    Tudom 1000+1 másik rózsaszín tó van, de ez más. Ez a 600m x 250m-es tavacska a 6,5 km hosszú Middle-szigeten található és arról híres hogy állandóan nagyon rózsaszín. Amúgy a színét ez is a Dunaliella salina algától kapja. Képzeljünk el egy vibrálóan rózsaszín vízfelületet, amit méregzöld cserjés/erdő vesz körül és egy vékonyka földsáv választ el a türkiz tengertől. A magasból biztos nagyon szép látványt nyújt. Újabb ok… csak úgy gyűlnek az okok, hogy mihamarabb ismét erre vegyük az irányt! Kesergésre nem volt idő. Ha nincs repülés, akkor jöhet a többi program. Esperance-től nyugatra, egyből a város határából a városi rózsaszín tótól (ami egyébként nem is rózsaszín) indul egy 38-40 km-es körtúra. Ez a Great Ocean Road – A Nagy Óceáni Út – kistestvére a Great Ocean Drive. Legalább 11 lehajtó pontja van, ahol szebbnél szebb tengerpartokat lehet látni. Minden egyes ilyen megálló/kilátó pontnál azt gondolja az ember, hogy ennél már nem lehet szebb, és de. Mi kilenc helyen álltunk meg. Mindegyik mesés volt. Semmiképp ne hagyjátok ki, ha erre jártok. Közülük az egyik a Twilight Beach Nyugat-Ausztrália legnépszerűbb tengerpartja (írja a brossúra) a kristálytiszta vizével, hófehér homokjával és az ikonikus “lyukas” sziklával. Itt egy jót piknikeztünk a parton. Nekünk amúgy legjobban a Blue Haven part tetszett a sok közül, de nehéz választani, mert mindegyik öböl más és más miatt gyönyörű. Zárásképp elmentünk a hableány/sellő-bőr boltba egy vezetett “túrára”.

    Great Ocean Drive

    Great Ocean Drive, balra a nudista stranddal

    Great Ocean Drive

    Great Ocean Drive

    Eleven Mile Beach - Great Ocean Drive

    Eleven Mile Beach – Great Ocean Drive

    Blue Haven Beach - Great Ocean Drive

    Blue Haven Beach – Great Ocean Drive

    Twilight Beach, háttérben a lyukas szikla

    Twilight Beach, háttérben a lyukas szikla

    Egy sziklarés-lakó

    Egy sziklarés-lakó

    Véletlenül bukkantam rá erre a termékre úgy 1-2 évvel ezelőtt. Egy újságban láttam és nagyon megtetszett. Nem vagyok híve az olyan öldöklésnek, amikor az állatot csak a bundájáért, bőréért, szarváért ölik meg. Képtelen lennék bundát viselni. Sose vonzott. De ez a hableány-bőr megfogott. Egy testvérpár egyik tagja, aki halász is hobbi szinten nyulak és kígyók bőrének kikészítésével foglalkozott. Egyik alkalommal, kertisütögetés közben a haverok viccelődtek, hogy miért nem próbálkozik meg a halbőrrel. 1989-ben kipattant az isteni szikra a fejéből és elkezdett kísérletezgetni a dologgal. Négy évébe tellett, mire kifejlesztette a technikát. Azt vallotta, hogy: az, ami valakinek szemét, másnak érték. És milyen igaza van.

    "Hableány/Sellő bőr"

    “Hableány/Sellő bőr”

    Rengeteg halat halásznak ki a tengerekből, tavakból, folyókból és csak a húsát eszik meg. A bőre megy a szemétbe. Miért is ne lehetne hasznosítani?! Nem ingyen viszi el a levágott bőröket. Fizet értük egy jelképes összeget, hogy a filézők szép nagy darabokban hasítsák le a halakról. Mi sem tudtuk, de a halak bőre 35%-kal erősebb, mint a báránybőr. Egzotikus bőrnek számít, olyan mint a krokodilbőr. Csinálnak belőle pénztárcákat, táskákat, cipőket, ruhákat és mindenféle olyan terméket, amit bőrből szoktak. A mintázata miatt különleges. Az egész gyártási folyamat kézzel történik. Különféle halbőröket, cápabőrt és rájabőrt dolgoznak fel. Tudtátok, hogy régen a cápa bőre volt a smirglipapír (csiszolópapír)? Ha visszafelé húzzuk végig rajta a kezünket olyan érdes/recés, mint a csiszolópapír. Hat hétbe telik egy halbőr kikészítése. Fagyasztott állapotban érkezik a műhelybe, ahol először kézzel lekaparják a maradék húst, majd sós vízbe áztatják néhány napra. Utána egy speckó géppel leszedik a pikkelyeket. Még a pikkelyeket is hasznosítják, nem dobják ki. Különféle színekre festik és eladják iskoláknak kézműveskedni. A gyerekek imádják. Aztán valamivel bepácolják a halbőrt, ami tartósítja. Természetes anyagokkal (fakéreg) színezik, cserzik, majd kiszárítják. Végül egy vízálló réteget vasalnak rá és már kész is a luxustermék. Hogy mik vannak?!

    Félkész állapotban lévő halbőrök. Középen a fehér Barramundi.

    Félkész állapotban lévő halbőrök. Középen a fehér Barramundi.

    Letisztított, megfestett halpikkelyek. Kézművesek és iskolák használják. Virágokat ragasztanak belőlük vagy felfűzögetik.

    Letisztított, megfestett halpikkelyek. Kézművesek és iskolák használják. Virágokat ragasztanak belőlük vagy felfűzögetik.

    Érdekességképpen ide kívánkozik, hogy 1997-ben egy kétrészes, mini televíziós sorozatban is feltűntek halbőrből készült ruhadarabok.  A “filmsorozat” alapjául a mi Verne Gyulánk novellája, a “Húszezer mérföld a tenger alatt” szolgált, s ugyanezen címmel adta le a TV is. Ebben Michael Cain, mint Nemo kapitány és Patrick Dempsey viselt egy-egy halbőrből készült kabátot, mellényt.

    Reggel korán összecuccoltunk és a városszéli benzinkútnál megreggeliztünk. A mai reggeli mókásra sikeredett. Először leadtuk a rendelésünket. Egy nagy bögre kapucsínót, nekem hot-dogot, papinak tojásrántottát szalonnával. Gizi valamit kvarattyolt a tojással kapcsolatban, de úgy voltunk vele jól van, hozd. Majd legyártott nekünk két bögre kapucsínót. Mondom neki, Gizi, egyet kértünk. Azt mondja, jaj ne haragudjak úgy emlékezett, hogy kettőt kértünk. Megértem én, végül is ketten vagyunk, de nekünk bőven elég szokott lenni egy, megosztjuk. Mondom neki: jól van, akkor kifizetem, nem gond, megiszunk kettőt. Gizi: nem, nem, ezt ingyen adom. Oké, nem vitatkoztunk, csak haladjunk.

    Elég sokat kellett várni a kajára. Néztem kifelé a fejemből, a TV-n a híreket bámultam. Papi egyszer csak odapisszeg nekem. Pszt. Figyeld. Figyeld. Figyeld ott szemben a csempét. Sajnos a csótány gyorsabb volt, mint az én “előkapomatelefonomatéslefényképezemeztaszörnyet” reakcióm, mondjuk sokat rontott a helyzetemen, hogy cseppet lemerevedtem. Egy 4-5 cm-es csótány futott végig a falon be a pult mögé, ahol a reggeli kávé és müzli volt kitéve a kamionosoknak. Kisvártatva a reggelink is megérkezett és azzal próbáltuk nyugtatni magunkat, hogy talán a konyhában nincsenek ilyen fenevadak. Amúgy de. Vannak. :)

    Papi nekilátott volna a tojásrántottájának, de előtte még odaszólt nekem, hogy ez tuti nem két tojás, pincérGizi épp elmenőben volt ekkor az asztalunktól. Megvontam a vállam, ma ennyi jár neked. Már majdnem végeztünk a reggelivel, mikor pincérGizi visszajött egy kistányér rántottával. Húha ciki, ez biztos “érteni” magyart… Annyit mondott, hogy elfogyott a tojás a konyhán, azért kapott az Úr kevesebbett, de most hozta a pótlást neki, majd egy kanállal szépen átsöpörte Papi tányérjára a tojást. Hát nem a Hilton az biztos, ilyen a vidéki Ausztrália. De mi imádjuk! A tojásért is biztos a mosogatólegényt ugrasztották a tyúkólba… Papinak jól indult a napja, egy púpos tányérnyi extra rántottával. Bódottá! Meg sem álltunk Kalgoorlie-ig, ahol 3 éjszakát töltöttünk, mielőtt elindultunk volna haza.

    Kalgoorlie városát 1893-ban alapították, mikor aranyat találtak a környéken (nem meglepő, itt mindenhol arany van). Az itt lévő külszíni aranybánya (erről kicsit később írok majd bővebben) volt Ausztrália legnagyobb bányája egészen 2016-ig, mikoris megnyitották a Newmont Boddington bányát, ami szintén Nyugat-Ausztráliában van. Legnagyobb probléma a víz hiánya volt. Víz nélkül nincs aranybányászat és nincs élet sem. Nem alakulhatott volna ki itt város. Mikor a környéken tombolt az aranyláz a víz többe került, mint a whisky és az emberek többre tartották, mint az aranyat. Valahonnan vizet kellett ide hozni. Három évvel az aranyláz után 1896-ban egy nagyon okos ír mérnöknek kipattant a fejéből az isetni szikra: a több, mint 500 km-re lévő Perth városa mellől vízvezetéken majd idehozza a vizet. (?)

    Az akkori technikát figyelembe véve mindenki őrültségnek tekintette. Nemcsak a nagy távolságot, hanem a közel 400 méteres szintemelkedést is le kellett küzdeni. A megépítési/megtérülési költségről nem is szólva. A kormány kritizálta a vállalkozást, az újságok mocskolódtak. Nagy nyomás nehezedett C.Y. O’Connor-ra (az ír mérnökre), aki a vezeték befejezése előtt egy évvel 1902-ben öngyilkos lett. De a vízvezeték 1903-ra elkészült. A két város közti távolságot 60 000 darab, egyenként 8,5 méteres csővel fedték le. A vascső átmérője 76 cm volt és naponta 23 000 köbméter vizet szállított Perth-től Kalgoorlie-ig. Nyolc szivattyú állomás és két kisebb víztározó segített a 400 méteres szintkülönbség leküzdésében. A terv bevált. A mai napig így jut vízhez a város. 2009-ben az Amerikai Építőmérnöki Társaság Nemzetközi Történelmi Építőmérnöki mérföldkőnek nevezte ezt a vízvezetéket. Amikor megépült, ez a vezeték volt a világ leghosszabb frissvíz vezetéke. Egy-két brossúrában láttunk képeket a régi vezetékről és talán még látható is belőle valami. A következő túránk alkalmával, mikor nyugatabbra utazunk majd felkeressük ezeket és beszámolunk róla.

    A városban rengeteg látnivaló és múzeum van. Maradtak ki olyan dolgok, amiket szívesen megnéztünk volna. Először a szomszédos kisvárosban Coolgardie-ben néztük meg a Goldfields (Aranymezők) kiállítását, majd Warden Finnerty’s 1895-ben épült rezidenciáját. Másnap Papinak “gyereknap” volt, mindhárom program neki kedvezett. Kezdtünk a Bánya múzeumban. Itt ki van állítva két olyan óriási munkagép (amúgy a világ legnagyobb munkagépei), amit a külszíni bányákban használnak errefelé. Papi legnagyobb örömére fel lehetett mászni az egyikre és be lehetett ülni a vezetőfülkébe.

    Lehet aranyat mosni és főszezonban igazi aranytömböt is öntenek. Aranytartalékunkat 3 kis “forgáccsal” bővítettük. Papinak kettőt, nekem egyet sikerült kemény munkával kimosni. A városszéli múzeumból gyorsan átrohantunk a Super Pit néven emlegetett nagy külszíni bánya vezetett túrájára. A rikító narancssárga mellények és védőszemüvegek átvétele után buszra szálltunk a vezetőnkkel és elindultunk, hogy megnézzük azt az óriási sebhelyet, amit emberi kéz alkotott. Szigorú “dress code” (öltözködési szabály) van. Zárt cípő, semmi szandál vagy magassarkú. Hosszú nadrág és hosszú ujjú felső, semmi miniszoknya. A túrára előre kell foglalni időpontot.

    Aranymosó...

    Aranymosó…

    A kincs!

    A kincs!

    A bánya jelenleg 3,5 km hosszú, 1,5 km széles és 570 méter mély. A friss adatok szerint, amit idegenvezetőJózsi lökött nekünk a bánya az év 365 napjában, napi 24 órában üzemel. A bányászok 12 órás műszakokban dolgoznak. Hét nap munka, hét nap pihenő. A “bányászok” 40%-a nő. Józsi azt mondta, hogy itt Kalgoorlie-ban nincs FIFO. A FIFO = fly-in-fly-out, annyit jelent, hogy a munkások bárhonnan iderepülhetnek, dolgoznak, majd hazarepülnek. Kalgoorlie városa úgy gondolta, hogy ez nem tenne jót a városnak, mert akkor az emberek nem itt költenék el a pénzüket, illetve nem tennének semmit a közösségért. Így aztán csak az lehet bányász Kalgoorlie-ban, aki itt is lakik. Punktum.

    A bánya évente 22 tonna tiszta aranyat termel, ez naponta több,  mint 60 kg (!). A Super Pit mellett van egy földalatti bánya is, az 1800 kg aranyat szed ki évente (napi 5 kg). Ez csak két itteni aranybánya kitermelése. Ausztráliában rengeteg aranybánya van. El tudjátok képzelni mennyi aranyat bányásznak ki évente??!! Csak a Nyugat-Ausztrál bányák összesen 195 tonna tiszta aranyat hoznak a felszínre évente. Nekem, egyszerű kis szürke egérnek ez nagyon soknak tűnik. A tervek szerint a bánya 2029-ig fog üzemelni, amikor is a végső mérete 3,9 km hosszú, 1,6 km széles és 700 méter mély lesz. A külszíni fejtés előtt 92 évig föld alatti bányászat folyt itt. A képeken látszanak is a robbantások által felszínre került bányavágatok. A bányatársaság gondosan összegyűjti a régi vágatokban használt támfákat, vasakat. Értékesíti és a befolyt összeget jótékonysági szervezetek kapják. A bányában látott óriás “dömperek” – amire Papi is felmászott – darabja 4,4 millió dollár. A Super Pit-ben ezekből 40 darab van összesen. Egy új abroncs 40 000 dollár ezekre a dömperekre. Súlyuk 166 tonna, 3790 literes az üzemanyag tartályuk, 225 tonna  követ tudnak vinni átlagosan és a végsebességük 55 km/óra. A hatékonyság növelése érdekében nagy, folyadékkristályos kijelzők mutatják kétoldalt és hátul, hogy éppen mekkora a billenőrészben lévő kőzet súlya. A rakodó felelőssége, hogy mindig a maximális terhelhetőséghez közeli menyiséggel engedje útjukra a dömpereket, azaz 200-250 tonna között.  A kacskaringós utat a bánya aljából a felszínre 45 perc alatt teszik meg. Szóval egy munkás a 12 órás műszakja alatt 10-12-szer tud fordulni. A bánya havonta 5-6 millió liter dízelt pörköl el. A statisztika szerint  hét, ilyen óriási dömper által szállított kőzet csupán annyi aranyat tartalmaz, mint amekkora egy golflabda. 1500 tonna kőzetből mindössze fél kiló arany!  Nem is olyan egyszerű az aranybányászok élete. Itt meg lehet nézni, hogy mire képes egy ilyen szörny még üresen is.

    lapos_auto

    Elrettentő emelvény a bánya bejáratánál. A biztonsági előírásokat nagyon komolyan veszik.

    Papi és a Dömper

    Papi és a Dömper (hihetetlen hogy mindig sikerül neki “kaméleon ruhát” felvennie…)

    Papi vezeti a gépjárművet. Fent a Dömper vezetőfülkéjében.

    Papi vezeti a gépjárművet. Fent a Dömper vezetőfülkéjében.

    A bánya után jött a kupleráj. Befizettem Papit a kupiba. :)) Na, ez azért nem teljesen igaz. Szerintetek kik gazdagodtak meg anno az aranyláz idején? Hát biztos nem a szerencsevadászok. Volt 1-2 szerencsefia, de valljuk be a többség csak nyomorgott és reménykedett. Az igazi nyertesek a kocsmárosok, a boltosok és a kurvák voltak. Questa Casa Ausztrália egyik legrégebbi, MÉG mindig működő kuplerája. Fizetett túra keretében vezetik körbe a turistákat minden nap délután 3-kor. Este héttől már rendesen üzemel a kóceráj.

    Kicsit kikerekedett a szemünk, mikor az információs irodában befizettünk a túrára és Gizi felhívta a figyelmünket, hogy 3 óra előtt 10 perccel érkezzünk, mert a “mádám” nagyon mérges, ha késik valaki. Húha, még a végén korbácsolás is lesz… A “rózsaszín ház”-ként is emlegetik, mert az ajtók az utcafronton, ahol a prostituáltak csalogatták be a kuncsaftokat rózsaszínűre vannak festve. A Hay Street volt anno a bányaváros piros lámpás utcája. Itt csak kuplerájok voltak. A Rózsaszín Házon kívűl még itt van a Piros Ház, amire 1980-ban kértek “működési” engedélyt. :o)

    A kupleráj kívűlről. Belső képekről ezen blog keretében eltekintünk.

    A kupleráj kívűlről. Belső képekről ezen blog keretében eltekintünk.

    A legfurcsább az, hogy az ilyesfajta jövedelemszerzés továbbra is illegális cselekmény, de a rendőrség szemet huny. Ezt anno meg is magyarázták, mikor az emberek tiltakoztak a kuplerájok ellen. Azt mondták, hogy ez a közbiztonság miatt van. A bányászok, akik több hónapig kint dolgoztak a környékbeli aranymezőkön (melegben, porban, szárazságban), mikor bejöttek a városba két dolgot akartak csak, de azt nagyon. Kocsmát és nőt. És ha ezek az emberek megkapják a nőket a kupiban, akkor a gyerekek, lányok, asszonyok nyugodtan kimehetnek az utcára, sétálhatnak anélkül, hogy baj történne. Ez volt a hivatalos “parasztvakítás”. Na de mi van akkor, ha a bányász úgy gondolja, hogy minek fizessek a kuplerájban a lányoknak, ha az utcákon ingyen is elkaphatok valakit…?! Kicsit sántít ez a “megmagyarázzukmiérthunyunkszemetmese”. De az is lehet, hogy az effajta bűncselekményeket keményen büntették a rend őrei.

    A Questa Casa kupleráj az egyetlen olyan hely, ahol még megvannak az eredeti “STARTING STALLS” ajtók. Ezek azok az utcára nyíló ajtók, amiken keresztül a lányok árulták magukat. Az ajtók keskeny kis szobába nyílnak. Az 50-es éveit taposó mádám elmondta, hogy az anyja vette meg a házat, mert megtetszett neki ez a régi, történelmi épület. Azóta sem alakították át nagyon. Aztán az édesanyja eltávozott és most ő viszi az üzletet. Ne arra gondoljunk, hogy a mádám megmondja a lányoknak, hogy kivel kell elmenniük és utána elszedi a bevételük nagy részét. Ez itt már a 21-dik századi kupi. Itt a lányok választanak és ha valakinek nincs kedve egyik-másik férfi vendéghez, akkor nem kell elmennie vele. A mádámot a tarifájuk se érdekli. Ő csak a szobákat adja ki a lányoknak. Tehát a lányok amolyan “albérletet”, akarom mondani szobadíjat fizetnek. Az, hogy naponta hány vendéggel és mennyiért vannak nem érdekli a főnököt. A túra 1-1,5 órás. A mádám elmesélte, hogy milyen volt az élet a régi aranybánya városok területén, mesélt a kupleráj történetéről, a hivatali szervek hozzáállásáról és körbevezetett a szobákban, ahol a lányok dolgoznak. Így utólag nem nagy durranás a túra, szerintem ezekre bőven elég egy fél órás ismertető, de lehet Papi másként vélekedik… :-) Az épület maga érdekes volt. Egy fém bádogviskó, ami nyáron kazán volt, télen pedig sarkvidék. Senki nem állította, hogy ez a szakma könnyű. Főleg nem 100-150 évvel ezelőtt.

    A külszíni bányában naponta van robbantás, amit a kilátó pontról jól meg lehet nézni. Érdeklődjünk a szálláshelyünkön vagy az információs irodában, vagy csak autózzunk fel a bányához, ahol egy kijelzőn írják ki, hogy aznap hánykor lesz és melyik részét robbantják le a bányának. Nekünk sikerült még épp elcsípni a délután 5 órási robbantást. Jó kis nézősereg gyűlt összes. Lent a bánya alja kezdett elnéptelenedni. Minden dömper odébbállt, aztán minden figyelmeztetés nélkül (gondolok itt dudaszóra vagy valami: egy, ké, há, robbantás! felkiálltásra) bumm! Lerobbantottak egy “darabocskát”, amit a markolók már raktak is a dömperekre és vitték a zúzóba. A bányatársaság javasolja, hogy a robbantási idő előtt fél órával már legyünk ott, mert senki nem garantálja a 17:00-ás robbantást. Mint ahogy a másnapi valami miatt el is maradt, pedig hamarabb érkeztünk és még többen várták, mint tegnap, Aztán eljött az 5 óra és semmi. Láttuk ahogy lent mindenki szép lassan elhagyta a területet. A két villogó ellenőrző autó bejárta a helyszínt, hogy tényleg mindenki elment-e. Vártunk és vártunk. Semmi. A bámészkodó tömeg kezdett elszállingózni. Mi még vártunk, hogy biztos besült az egyik gyutacs. De nem. Aztán kezdett sötétedni és akkor már úgy voltunk vele, hogy ha robbantanának se látnánk semmit, így mi is elkullogtunk.

    Kalgoorlie, a külszíni bánya

    Kalgoorlie, a 3,5 km hosszú, 1,5 km széles, 570 méter mély külszíni bánya. Akinek jó a szeme az a kép közepének felső harmadában a teraszoknál láthatja a keresztülvágott régi bányavágatokat.

    Robbantááááááááás!

    Robbantááááááááás!

    Ami kimaradt Kalgorlie-ból: Aranymezők Múzeuma, Bányaiskola Múzeum, a Metropole kocsma, amiben egy eredeti bányaakna van üvegtetővel és a Városháza épülete, ahol megtekinthető a híres Philip Goatcher “függöny”. A “függönyt” kedd, szerda, csütörtök és minden harmadik vasárnap lehet megtekinteni, ekkor eresztik le a nagyközönségnek. Első hallásra azt hittem, hogy ez az ürge valamiféle szövőmester lehetett és híresen szép függönyöket szőtt. De nem. Ez az angol fiatalember fiatal korában aranyásó volt és gondolom szabadidejében (két csákányozás között) rajzolgatott. Biztos nagyon szépen, mert valakinek megtetszettek a vázlatai és munkát ajánlott neki. Így lett Philip Goacher színházi díszlet-és “függönyfestő”. Nem a függöny anyagát festette meg, hanem gigantikus (színpadi méretű) vásznakra festett függönyt, főleg Angliában és Amerikában . 1890-ben egy ausztrál színházigazgató – aki eredetileg amerikai színész volt – állást ajánlott neki a kenguruk földjén, mint a világ legjobban fizetett díszletfestője. Beceneve az volt, hogy a “Szatén és Bársony” Goatcher, mert festményein a textil olyannak tűnt, mintha igazi lenne és nem egy kétdimenziós festmény. A hozzáértők úgy gondolják, hogy a városházán látható “függöny”, aminek az a címe, hogy “The Bay of Naples” (Nápoly öble) az egyetlen fennmaradt ép, színházi festett függöny a világon. A függönyön a háttérben a Vezúv vulkánja látható. A festő 1908-ban festette, mérete: 6,25 x 8,45 méter. 1997-ben restaurálták, hat hónapig tartott és 250 000 dollárba került.

    Ez az a függöny, ami festmény.

    Ez az a függöny, ami festmény.

    Utolsó nap ellátogattunk a Lake Ballard-hoz, ami egy nagy sóstó és azért érdekes, mert 51 szobor van 10 km-es területen “szétszórva”. A sóstó 186 km-re északra van Kalgoorlie városától. Az első 130 km aszfaltút, a maradék földutas szakasz. Oda-vissza kb 4 órás autókázás, plusz amit elkószálgat az ember a tó területén, szóval ez egy szűk egynapos kiruccanás Kalgoorlie-ból. Útközben megálltunk és megnéztük a “bozót kaszinót”, azaz a Bush Two-Up-ot, ami kint a prérin egy kör alakú épületszerűség és régen itt űzték (meg sok más helyen is) a Two-Up szerencsejátékot.

    Ez egy hagyományos Ausztrál szerencsejáték, a “fej vagy írás” kicsit továbbfejlesztett változata. Már az 1789-es években is játszották a fegyencek, de népszerűségét az első világháborúban érte el a katonák körében. Illegális szerencsejátéknak számít, csak bizonyos napokon engedélyezett, ilyen az ANZAC nap. A játékhoz egy lapos fabot és két fémpénz kell. Többnyire a “penny”-t használták, mert ennek a súlya, mérete és felülete volt a legalkalmasabb erre. A játék lényege röviden annyi, hogy a dobó ráhelyezi az egyik pénzt fejjel felfele, a másikat írással felfele a falapkára és feldobja, hogy pörögjenek a pénzek. A fogadónak meg kell tippelnie, hogy két fej, vagy két írás, vagy 1 fej – 1 írás fog-e földet érni. Egy újabb pénznyelő, ahol le lehetett húzni annó a bányászokat.

    Menzie városában a rendszámtáblákkal teleszegecselt Roadhouse-nál kell balra elfordulni a sóstóhoz. Innen egy darabig még van aszfaltút, de pár kilóméter után átvált földútra. Kb félúton lehettünk a tóhoz, mikor egy szürke felhőpamacs kezdett közeledni. Ugye tudsz várni egy fél órácskát kisfelhő? Odaértünk a tó partján lévő parkolóhoz és legjobb esetben is kellett volna minimum 15 perc, hogy leszaladjunk 1-2 szoborhoz. Az összes szobor bejárásához kb 2-3 óra kellene. Papi leállította Dömét és abban pillanatban elkezdett szakadni az eső. Hogy az a… Ültünk a kocsiban és vártunk. Akkora felhőszakadás jött, hogy a sóstó felszínén vékony vízréteg képződött. A víz és a sóréteg alatt pedig mi van? Dagonya. Talán fél órát malmozhattunk a kocsiban, mikor csendesedni kezdett az eső. Rövid tanakodás után arra jutottunk, hogy mi bajunk lehet? Cipőt, zoknit lerúgtuk és elindultunk a szobrokhoz. A jég nem olyan síkos, mint a kemény tófenéken felázott sárban való gyaloglás. Csak egyszer kell seggre ülni és úgy néz ki az ember, mint a disznó. Szerencsére esés nélkül sikerült elsétálni 3 szoborhoz. Ezeket a szobrokat Antony Gormley brit művész készítette a 2003-as 50-dik Perth-i Nemzetközi Művész Fesztiválra. Sokkal szebb látvány lett volna, ha sikerül száraz időben megnézni őket. Hófehér sós talajon 51 fekete fém szobor. Állítólag hajnalban, vagy naplementében a leglátványosabb, mert ilyenkor lilás-rózsaszín a fehér sós talaj. Biztos ismétlem önmagam, de ide is vissza kell látogatnunk majd egyszer.

    A régi Roadhouse telis-tele rendszámtáblákkal

    A régi Roadhouse telis-tele rendszámtáblákkal

    A szobrok, ahogy mi nem láttuk!

    A szobrok, ahogy mi NEM láthattuk!

    Dagonya a szobrokhoz

    Dagonya a szobrokhoz

    A szobrok, ahogy mi láttuk!

    A szobrok, ahogy mi láttuk!

    Ezzel végére is értünk a túrának. Még egy hasznos információ: a 3 napos Kalgoorlie-i látogatásunk mindhárom estéjén a “Miners Rest” nevű motel kocsmájában vacsoráztunk, ahol mennyei kajákat készítenek. Hat különböző ételt próbáltunk ki és egytől egyig isteni finomak voltak. Csak ajánlani tudjuk. Reméljük a séfek még sokáig ott maradnak! Nekünk nagyon tetszett Ausztrália ezen része is. Egy percet sem unatkoztunk, s akár már holnap újra nekivágnánk, hogy még többet lássunk belőle, de sajnos a szabi végetért. Két napos folyamatos vezetés várt ránk. Első nap 906 kilómétert vezetett le Papi, az utolsó nap pedig 1251-et. Hajnali 4-kor indultunk, az óraátállítás miatt a határátlépéskor már 1,5 óra minuszban voltunk és este 7 órakor gurult be Döme a garázsba. Alig várom, hogy megint kiguruljon! A képek innen is elérhetőek.

    viszlat


  5. A nyugat dél-keletje 1.rész

    június 22, 2017 by kata_papi

    WA_fejlécAzért ez a hülye cím, mert tényleg csak a dél-keleti részét sikerült bejárnunk Nyugat-Ausztráliának, hisz ez Ausztrália legnagyobb területű állama, kicsivel több mint 28-szor nagyobb Magyarország területénél. Nem árulok el nagy titkot, hogy erre a területre több túra van betervezve. Most kivégeztük ezt a részét, a következő kisebb etap a “nyugat dél-nyugata” és Perth lesz, végül 2019-ben, a tervek szerint egy vadregényes, 10 hetes túra keretében bejárjuk a nyugat északi részét, a tengerpartot végig le Perth-ig és egy kicsit a nyugat közepét is. De olyan is szerepel a listán, hogy végig szeretnénk autózni az 1850 km hosszú híres “Canning Stock Route”-on, amit egyesek a Simpson sivatag átautózásával (ez is listás!) tesznek egyenlővé veszélyességi kategóriában. Mielőtt belekezdenék a túrába két érdekességet osztanék meg Veletek.

    Az egyik a határátkelés. Nem gépeltem félre. Aki Nyugat-Ausztráliába utazik az készüljön fel, hogy a határnál ellenőriznek. Útlevelet azért ne pakoljunk be, de a gyümölcsöket, magvakat, mindenfélefajta növényeket és a mézet hagyjuk otthon, vagy fogyasszuk el mielőtt odagurulnánk a “fináncokhoz”. Elvileg az ilyesfajta ellenőrzés nem újdonság. Itt nálunk a Dél-Ausztrál államon belül is van, ha a Riverland területre kirándulgatunk. Vagy ha csak átruccanunk Viktóriába. De ezek csak olyanok, hogy táblákkal hívják fel a figyelmet, kukákat tesznek ki és héba-hóba kivonul a banda és megállítja az autósokat. Nyugat-Ausztráliában azonban rendes határállomás van, sávokkal (két sáv), nagy kapuval, “marcona vámosokkal”, kamerákkal, rendszámfelírással, állj félre-nyisd ki a csomagtartót-nyisd ki a hűtőt-nyisd ki a dobozokat-van e nálad ez és ez-hol van még kaja elpakolva-stb, és nem tudod kikerülni. Szóval, aki SA-ból WA-ba utazik, azt a tényleges határvonalnál a Border Village-ben ellenőrzik. Ha viszont már visszafelé jösz, akkor 480 km-t beautózva Dél-Ausztrália területére, Ceduna város határában készülj fel a hasonló “vámvizsgálatra”. Érdekes. Miért nem ugyanott?!

    Határátkelés...

    Határátkelés…

    A másik az időzóna.  Ausztrália 3 nagy időzónára van osztva:  nyugati,  közép és  keleti. De akad egy-két “helyi” időzóna is (ami felett a kormány szemet huny), mint például a Caiguna-Border Village közti 400 km-es szakasz. Nyugat-, és Dél-Ausztrália között 1,5 óra az eltolódás és mivel a nyugatiak nem állítanak órát, mi déliek meg igen, ez a másfél óra tud 2,5 óra is lenni. Ez azért már nagy különbség, főleg a határ közelében élőknek. Ezért ők ezt a másfél órát megfelezték és rátoltak egy 45 perces (!) állítást. Így mikor átlépjük a határt először 45 perccel kell átállítani az óránkat, majd ha elhagytuk Caiguna városát még 45 percet kell rátekerni. Mondjuk az átutazó túristákat ez nem nagyon befolyásolja, úgyhogy nyugodtan tekerhetünk egyből 1,5-et.

       Au_idozonak           Caiguna_idozona

    Szokás szerint korán reggel indultunk, mert az első éjszakát a Vénusz-öbölben szerettük volna tölteni. Azért nem egyből nyugatnak vettük az irányt, mert a parton haladva Papi még nem jutott a Vénusz-öbölnél messzebbre és hát azt leszögezhetjük, hogy Ausztrália eme részén (is) rengeteg szép dolog van, ezért egy kis kanyarral indítottuk a kirándulást. A Vénusz-öböltől csorogtunk szépen felfelé a part mentén és mindenhol kihajtottunk ahol volt valami érdekes látnivaló. Már Adelaide határában gyönyörű kép fogadott. Hajnalodott, balra a Hold volt lenyugvóban, az ég mögötte kék-rózsaszínben úszott. Jobbra a vörösen izzó Napkorong kelt épp fel, az ég narancssárgában tündökölt, a szántóföldeken embermagasságú ködfátyol lebegett. Tényleg gyönyörű volt. Mindig lenyűgöz mikor két égítestet látok az égen. Szívem szerint csináltam volna egy bal- és egy jobb oldali képet vagy egy panoráma képet amin a Hold és a Nap együtt tűnik fel, de a gyorsforgalmi úton szaggatott Döme és nem igazán tudtunk volna megállni. Így csak a retinánkba égett bele a látvány.

    Vénusz-öbölbe érve ugyanabban a tengerparti kempingben szálltunk meg, amiben 10 évvel ezelőtt Katiékkal. Másnap innen ugrottunk el a Woolshed barlanghoz, ahol most végig besétáltam a barlangba, átverekedve magam a rengeteg fecske kakin. Szerencsére valahogy mindig sikerült megtalálnom a holtsávot és nem pottyantottak a fejemre. Újra felkerestük a billabongokat – a sziklába vájt kis természetes medencéket -, amiket 10 évvel ezelőtt is szájtátva fedeztünk fel. Végül 5 perces alkudozás után engedélyt kaptam Papitól, hogy a sufnituning tákolmányú létraszerűségen lemásszak a “dézsába” (The Tub = kád, dézsa, teknő).

    Ez nem más, mint egy 18-21 méter mély beszakadt tengeri barlang. A tenger felőli bejárata még mindig megvan, de csak idő kérdése, hogy mikor fog az is leomlani. Formára pedig tényleg olyan, mint egy nagy teknő, ráadásul a bejáratán keresztül dagálykor befolyik a tengervíz. Mi épp apálykor értünk oda és mikor lemásztam ki akartam kukucskálni a bejáratnál, de a sziklákon egy nagy méhcsalád lépesmézei csüngtek és a dolgozók harciasan védték területüket. Nem szívesen haragítottam volna magamra őket, így szomorúan elkullogtam. De megérte lemászni!

    A sok bámészkodás eredménye az lett, hogy aznap csak a Streaky-öbölig jutottunk el. Annyira megtetszett ez a szépen rendezett kis halászfalu, hogy nyugdíjas korunkban szívesen eltengődnénk itt arra a kis időre, ami még hátra van. A kempingje is igényes. Először felkerestük a fókakolóniát Point Labatt-nál. Kicsit hosszan kellett a földúton zötykölődni a fókákért, de nem csalódtunk. Aki teheti vigyen magával távcsövet, mert a kilátó a szikla tetején van, a fókák meg lent a sekély, természetes medencékkel tarkított parton napfürdőznek. Ottjártunkkor egy bébi fóka szórakoztatott minket, aki a kis fürdőzésben elfáradt, megéhezett, majd éktelen hisztizésbe kezdett, hogy ő menten éhen hal. Az anyja tojt a fejére. Mindenki más csendben horpasztott a Nap alatt, ez meg csak visított. Aztán ráébredt, hogy anya nem igen fog odacsoszogni hozzá, sértődötten elkezdett araszolni anyához. Rácsatlakozott a cicire és csend lett. :)

    Sokáig elidőztünk itt és figyeltük a fókák társasági életét. A környéken két kisebb körtúrát lehet csinálni. Szerintünk mindkettő nagyon szép és nem érdemes kihagyni. Az egyik a 23 km hosszú Point Westall Loop. Itt lehet egy nagyot túrázni/terepjárózni/”szánkózni” a Yanerbie homokdűnéken. Csobbanhatunk a Smooth Pool-okban, sznorkellezhetünk a The Granites parton. A másik egy 39 km-es hurok, a Cape Bauer Loop. Itt sétálhatunk a végtelennek tűnő Hally’s Beach-en vagy ha szerencsénk van órákig hallgathatjuk a fütyülő szikla játékát, esetleg “zuhanyozhatunk” a hét Blow hole (vízköpő) egyike alatt.

    A fütyülő sziklát és a vízköpőket egy különleges geológiai formáció hozta létre. A mészkősziklában függőleges repedések keletkeztek, majd ezek a repedések egy kémiai reakció (mészkő + H2O tengervíz + CO2 széndioxid = HCO3 hidrogénkarbonát) hatására több ezer év alatt függőleges aknákká és kis alagutakká errodálódtak. Ha ezek a járatok elérik a szikla alját, a tenger hullámai átpréselik a levegőt rajtuk és sípoló, fütyülő hangot ad a szikla. És tényleg sípoltak! Ilyet még nem láttunk/hallottunk, úgyhogy elég sokáig hallgattuk a tenger “fuvolakoncertjét”. A vízköpőkkel viszont most nem volt szerencsénk, mert nem volt elég viharos a tenger, így a hullámok nem tudták a vizet felnyomni a rajtuk. A kiépített gyalogösvény viszont elég közel van a köpőkhöz és szerintünk nagy viharban szökőkútként törhet fel a víz a lyukakból beterítve az ott bámészkodókat. Nincs mese, ide vissza kell látogatnunk viharban is.

    Jobb alsó sarokban az a "sötét" figura Papi a Woolshed barlangban

    Jobb alsó sarokban az a “sötét” figura Papi a Woolshed barlang bejáratánál

    A "Dézsa". Papi ott van méretaránynak fehér pólóban.

    A “Dézsa”. Papi ott van méretaránynak fehér pólóban.

    A "Dézsa" aljában. Remélem látható vagyok. (sárga légypiszok...)

    A “Dézsa” aljában. Remélem látható vagyok. (integető légypiszok…)

    Ceduna-t elhagyva ismét letértünk a főútról és úttalan földutakon jártuk be a partközeli tájakat. Megnéztük a Cactus-partot, ami a szörfösök egyik kedvenc helye és mellesleg félúton van egy gyönyörű rózsaszín sóstó, amiből úgy állnak ki a fehér sósziklák, mint a jéghegyek a gleccsertóban. Minden olyan nyugodt volt. Feszített rózsaszín víztükör, sárga homokdűnék és mögöttük a kék ég. Festeni se lehetett volna szebbet. Lementünk egészen Point Sinclar-ig, ahol pedig egy türkizkék öböl és egy móló fogadott a világ végén. Aznap a Fowlers-öböl kempingjében aludtunk. Sötétedés előtt még elnyaltunk egy jégkrémet és felmásztunk a kemping szomszédságában lévő nagy homokdűnékre, csináltunk 1-2 “sivatagos” képet. Izgatottan vártuk a másnapot, hogy keresztül vezethessünk a síkságon.

    Nullarbor a világ legnagyobb egybefüggő mészkőfelülete, 200 000 négyzetkilóméter (csakhogy képben legyünk, Magyarország területe = 93 000 négyzetkilóméter). A síkság neve a latinból jött, jelentése: nullur=”no”= nincs, arbor=”tree”=fa, azaz fa nélküli síkság. Csak fű és bozót nő rajta ameddig a szem ellát. Amúgy ez az állítás csak félig-meddig igaz. A Dél-Ausztrál területre eső részén tényleg nincs egy szál fa se, de a Nyugat-Ausztrál régión már nőnek fák. A mészkőfensíkon több mint 250 barlangot számoltak eddig össze és itt található a világ egyik leghosszabb víz alatti barlangja is (6 km hosszú egybefüggő vizes rész).  A “Sanctum” című filmnek is ez adta az alapját.

    A film ugyan arról szól, hogy Pápua Új-Guinea egyik barlangjában “ragadnak” be a barlangi búvárok, de a sztori alapját valójában az itteni barlangok egyikében történt 1988-as katasztrófa adta. Az ausztrál forgatókönyvíró/rendező egyike volt annak a 15 embernek, akik bentragadtak a barlangban. Hirtelen jött egy heves vihar és 25 perc alatt 15 cm eső esett le, ami áradást okozott a barlangban és beomlasztotta a barlang bejáratát tizenhárom embert bezárva a föld alá. Kettőnek sikerült kimenekülnie, így el tudták mondani mi történt és viszonylag gyorsan meg tudták szervezni a mentést. Huszonkét óra múlva sikerült kimenteni a bentrekedteket, senki sem halt meg. Ezzel szemben a hollywoodi filmben a hat bentragadt emberből csak egy élte túl. Valahogy el kell adni a nézőknek…

    A barlangi búvárkodásnál nem sok ijesztőbb dolgot tudok elképzelni. Szűk kesze-kusza járatok, vak sötétség, rossz esetben elfogyóban lévő oxigén, páááánic… Brrr. Rugaszkodjunk el a barlangok sötét világától és említsük meg a bálnákat. A Head of Bight az első kitérő a Nullarbor fensíkon, ha SA felől jövünk. Mi is kihajtottunk, de bálnaszezonon kívűl nem érdemes, mert ilyenkor is szednek 7 dollár/fő belépőt ha ki szeretnénk sétálni a vízhez. Picit lehúzásnak tartom, bár Papi szerint (aki mindig mindenben a pozitív dolgot látja) ebből a pénzből tartják karban a kiépített ösvényt. Júniustól-augusztusig kétféle bálnát lehet itt látni: az egyik a Southern Right Whale  a másik pedig a Humpback Whale. A Déli-Sarkról úsznak idáig, hogy itt adjanak életet a kisbálnáknak és a partközeli biztonságos vizekben neveljék fel őket. Szóval érdemes július-augusztusra időzíteni a kirándulást, ha bálnákat is szeretnénk látni. Amúgy 1820 és 1850 között 26 000 bálnát öltek meg Ausztrália és Új-Zéland vizeiben. Ez 2,3 bálna minden egyes nap 30 éven keresztül! Nagyon durva. Csoda, hogy még nem haltak ki.

    PinkLake

    PointSinclar                  FowlersBay_Dunek1     FowlersBay_Dunek2

    Hát így néz ki a mészkőfensík.

    Hát így néz ki a mészkőfensík.

       Balna2_southern_right_whale    Balna1_humpback_whale

    Bal kép: Déli simabálna (Southern Right Whale), Jobb kép: Hosszúszárnyú bálna (Humpback Whale) – remélem jól fordítottam magyarra :-/

    Kicsit eltávolodtunk a parttól és beautóztunk a fennsíkon a Murrawijine barlangokhoz. Három barlang látogatható önkéntes alapon. Nincs vezető, sem belépő, de zseblámpa legyen nálunk. A legtávolabbi barlangban őslakos sziklarajzokat (mi csak amolyan leprüszkölt kezeket láttunk) is lehet látni. Ennél a barlangnál elég közel kerültem egy kígyóhoz. Figyelmetlen voltam. Pedig mindig én szoktam mondani Papinak ha bozótos helyen vágunk át, hogy vigyázzon a kígyókkal. Itt is mondtam neki mikor elsőként leindult a barlangba, mert én először fentről akartam egy képet készíteni a barlang tetejéről a “szemen” keresztül.

    Mivel fennsíkon vannak a barlangok, ne úgy képzeljük el a bejáratot, mint amikor egy hegyi barlangba sétálunk be. Ezek bejárata függőleges, barlangi beszakadások, kürtők, víznyelők. Néhol a beszakadt törmelék alakít ki egy természetes rámpát, amin le lehet sétálni a barlangba. Ennél a barlangnál a bejárat feletti sziklán két olyan lyuk is volt, ami egy kis képzelőerővel egy óriási koponya szemlyukainak felel meg. Szóval kezemben a telefonnal a felszíni sziklán próbáltam óvatosan araszolni, hogy ne szakadjon be alattam és ne essek bele a lyukakba. Próbáltam Papit lekapni úgy, hogy az egyik szemüregben legyen látható és hát közben megfeledkeztem arról a tényről hogy a kígyók szeretnek a meleg köveken sütkérezni.

    Fél méter. Ennyin múlott hogy nem léptem rá. Csak annyit láttam a szemem sarkából, hogy valami zsinórszerűség gyorsan kúszik elfelé. Még jó, hogy elfelé és nem felfelé… :-) Jól megijedtem, de ugrálni nem tudtam, mert akkor leesek a barlangba. Az volt a szerencsém, hogy a kígyó is megijedt és harapás helyett elviharzott a bozótba. Nagy mák, mert ide csak a Flying Doctor Service (kisrepülős mentőszolgálat) tudott volna kijönni értem, ha Papi visszavonszol a főútig, ahol bizonyos távolságokban az út leszállópályaként is funkciónál, amikor a helyzet megköveteli. Ezt táblák és felfestések is jelzik. Szóval ne ijedjünk meg, ha azt látjuk a visszapillantótükörben, hogy egy alacsonyan szálló kisrepülő követ minket. Húzódjunk félre. Amúgy is óvatosan kell közlekedni. Állítólag sok a vad teve errefele. A brossúrák azt írják, hogy Nullarbor az utolsó olyan hely a Földön, ahol még “igazi” vad tevék vannak, számuk 100 000-re tehető. Mi se oda, se vissza a Nullarbor-on nem láttunk se tevét, se kengurut, pedig autóztunk napközben, hajnalban és késő délután is. Össz-vissz 3 kóbor dingó kolbászolgatott az úton. Mindenki mondja, hogy nagyon unalmas ez az 1200 km hosszú fennsík. Mivel mi odafele mindenhol kihajtottunk ahol lehetett és minden érdekes megállónál megálltunk, ezért nem tűnt hosszúnak és unalmasnak. Viszont hazafele már sehol nem álltunk meg, mert már mindent láttunk, így az 1200 km egyben igencsak unalmas volt. Megintcsak a Showder Klub kabaréi tartották bennünk a lelket. Na meg a sok feldíszített fa, amit az unatkozó turisták kreáltak. Nagyon viccesek voltak. Aki épp nem alszik a kocsiban, az tekingessen kifelé, mert igencsak mókás látvány mikor egy-egy kiszáradt fa teljes díszben van. Nekünk sikerült levadászni: dobozos üdítős fát, zokni fát, melltartó fát, cipő fát, bugyi fát, szmötyi (plüss állat) fát.

    A kígyó, amitől cseppet betojtam.

    A kígyó, amitől cseppet betojtam.

    Papi kikukucskál a bal (a koponyának bal) szemüregből...

    Papi kikukucskál a bal (a koponyának bal) szemüregből…

    Na ugye, hogy olyan mintha bent csücsülnénk valakinek a koponyájában?

    Na ugye, hogy olyan mintha bent csücsülnénk valakinek a koponyájában?

    Ahol lehet (mert van kiépített kilátó) nézzünk ki a “világ vége”-ként emlegetett sziklafalról. A fennsíkon több ilyen hely is van. De csak a kiépített helyeken menjünk ki, mert a sziklaperemen érdekes szélviszonyok uralkodhatnak és egyes esetekben akár a mélybe is lökhetnek. A sziklafal 60-120 méter magas. Valamikor ez volt a tengerfenék és 65 millió évvel ezelőtt alakult ki, mikor Ausztrália leszakadt az Antarktiszról. Ha jobban megfigyeljük a rétegeket, akkor feltűnik egy érdekes fehér sáv. Ez a Wilson mészkő, kréta mészkőként is emlegetik, mert olyan, mint az iskolai táblakréta. Háromszáz (!) méter vastag, de mi itt csak a felső részét látjuk. Arról viszont sehol nem találtam információt, hogy évente hány centimétert araszol hátra a szárazföld. Ha esetleg valaki tudja, ossza meg velem.

    A sziklafalas rész után az út eltávolodik a parttól és beljebb halad a szárazföldön. Caiguna falucskánál kezdődik Ausztrália leghosszabb egyenes útja, ami 146,6 km. Csak hogy ne unatkozzunk kinulláztuk a kilóméterórát és nekünk 139 km jött ki. Biztos nem a táblától kell mérni. Viszont tényleg nyílegyenes volt. Az útba eső következő érdekes megálló Balladonia. 1979-ben ide zuhant le az amerikaiak első űrállomása a Skylab. 1973 május 14-én indult útnak és az 1973–74-es időszakban az űrállomáson három fős személyzet dolgozott. Az amerikai űrkutatás történetében eddig a 78 tonnás Skylab űrállomás volt a legnagyobb objektum, amely irányíthatatlanul zuhant a Földre.  Hiába volt minden erőfeszítés, nem sikerült tenger fölé irányítaniuk. Az űrállomás ellenőrizetlenül belépett a légkörbe, a roncsok az Indiai-óceánba, illetve Nyugat-Ausztrália távoli, lakatlan területeire hullottak, károkat nem okozva. Állítólag az ausztráliai Esperance település 400 dolláros bírságot szabott ki az Egyesült Államokra környezetszennyezés miatt, amit az amerikaiak csak 30 évvel késobb 2009. áprilisában fizettek ki. Azt is úgy, hogy Scott Barley a Highway Radio műsorvezetője a reggeli rádióshow-ban gyűjtést szervezett a hallgatók körében és a NASA nevében kifizette a csekket. Ha valami szemétnek tűnő fémtárgyat találunk Balladonia környékén, ne dobjuk ki, mert lehet, hogy az űrállomás egy darabját találtuk meg. Az USA több 10 000 dollár díjat ajánlott fel a kincsvadászoknak a roncsokért. Egy Hong Kong-i újság 1 uncia aranyat adott volna minden egyes uncia roncsért. Ilyen és ehhez hasonló ajánlatok keringtek az akkori újságokban. Kerültek is elő roncsok szép számban.

    A "gonosz" szél. Állítólag a sziklának ütköző szél felcsapódik, mint egy hullám. Ha kiállunk a szikla szélére érezzük az arcunkon a felcsapó szelet. Ha elkezdünk előre araszolni a szélhullám mögénk kerül és hátulról lök meg. Kiszámíthatatlan. Ezért is nem ajánlatos egészen a szélére menni. A sziklaperem amúgy is olyan, mint egy erkély, túllóg és nem tudhatjuk mennyire stabil. Na itt nem volt sziklaszélre kiülés és láblógatás!

    A “gonosz” szél. Állítólag a sziklának ütköző szél felcsapódik, mint egy hullám. Ha kiállunk a szikla szélére érezzük az arcunkon a felcsapó szelet. Ha elkezdünk előre araszolni a szélhullám mögénk kerül és hátulról lök meg. Kiszámíthatatlan. Ezért is nem ajánlatos egészen a szélére menni. A sziklaperem amúgy is olyan, mint egy erkély, túllóg és nem tudhatjuk mennyire stabil. Na itt nem volt sziklaszélre kiülés és láblógatás!

    Sziklafal1

    Méretarányként a fennsíkon balra a legszélén Döme, kicsit beljebb egy lakóautó.

    Sziklafal2

    Papi mögött látszik a fehér réteg.

    Egy levegős kép az internetről, azoknak, akik nem számítógépfelhasználók, hogy képben legyetek.

    Egy levegős kép az internetről, azoknak, akik nem számítógépfelhasználók, hogy képben legyenek.

    Ausztrália leghosszab egyenes útja: 146,6 km

    Ausztrália leghosszab egyenes útja: 146,6 km

    Az éjszakát Norseman álmos kis falujában töltöttük. Innen nyugatabbra már nem jutottunk, egy észak-déli tengelyen mozogva fedeztük fel a környéket. A Norseman-tól északra eső területek (és még sok más terület Nyugat-Ausztráliában) többnyire az aranybányákról híresek. Nagyon sok aranyat bányásznak és több száz kisebb-nagyobb bánya szabdalja a területet. Norseman és környéke Nyugat-Ausztrália második legnagyobb aranymezője volt Kalgoorlie után. A Norseman-i aranybánya vállalat Ausztrália legrégebbi folyamatosan működő bányája. 2006-ban volt 65 éve hogy elkezdtek itt bányászni és ez idő alatt 55 millió uncia aranyat termelt ki (1 uncia = 31,103 gramm).

    A város a nevét 1894-ben egy lóról kapta. Lawrence Sinclair este a táborhelynél kikötötte a lovát egy fához hosszú kötélre engedve. A lova éjszaka körbe-körbe járkált, feltekerve magát a fára, de közben kirugdosott valamit a földből. Ez a valami egy nagy aranyrög volt. Egyből kikarózta a területet, engedélyt szerzett és nem csalódott, mert egy gazdag aranylelőhelyre bukkant. Ahogy az már megszokott, a hír gyorsan elterjedt, özönlöttek a szerencsevadászok. Szóval a városka Lawrence Sinclair lováról “Hardy Norseman”-ről kapta a nevét. A ló szobra az egyik kereszteződésben ki is van állítva.

    Egy szépen kialakított körforgalom Norseman városában.

    Egy szépen kialakított körforgalom Norseman városában.

    Az időjárás előrejelzés szerint az elkövetkező egy hétre folyamatos eső, vihar volt várható. Picit el is kenődtünk, mert a déli partszakaszt napos időben szerettük volna megcsodálni. Reggel mikor felkeltünk sütött a Nap, ezért döntöttünk úgy, hogy először délnek fordulunk hátha mellénk szegődik a szerencse és a végére hagyjuk Kalgoorlie-t. A cél a Cape Le Grand Nemzeti Park volt Esperance tőszomszédságában. A parkbelépő: 12 dollár/autó. Hol napos, hol felhős volt az idő, de legalább nem esett.

    Első utunk a híres Lucky Bay öbölbe vezetett. Állítólag ez az egyik legfehérebb homokos tengerpart. Mondjuk már több helyre írták azt itt Ausztráliában, hogy a legfehérebb tengerpart. Ezt mondják a Fraser-szigeten lévő McKenzie-tó partjára, Tasmániában a Bay of Fires partszakaszára, Nyugat-Ausztráliaban a Lucky Bay öbölre, Withsundays-szigeteknél a Whitehaven Beach-re és még biztos akad 1-2 ilyen országszerte. Mi meg majd jól leteszteljük. Az előbb felsoroltakból egy kivételével mindenhonnan van mintánk. Szépen átszitálom, üvegekbe töltöm és lehet szavazni, hogy melyik a legfehérebb. :)

    Lucky Bay gyönyörű volt még úgy is, hogy nem sütött a Nap. A víz kristálytiszta és türkizkék, a homok vakítóan fehér volt. Milyen lehet szikrázó Napsütésben? Tuti ez a menyország. Sziklákkal körülvett, védett kis öböl. A kemping kőhajításnyira a tengerparttól, mindentől távol, a nemzeti park közepén van. Nyáron egy kávézó levonul ide a büfékocsijával, leparkol a homokos tengerparton és itt üzemel. Ha kedve van az embernek egy műanyag székkel bevonulhat a térdig érő vízbe meginni a habos jegeskávéját. Mondom én, hogy ez itt maga a paradicsom! A kenguruk előszeretettel ugrándoznak a parton, ezért úgy is szokták emlegetni, hogy “Kangaroo on the Beach” (kenguru a tengerparton). El is határoztuk, hogy a következő Nyugat-Ausztrálos túránk kiinduló pontja itt lesz. Idáig elautózunk egyhuzamban (hisz eddig már mindent láttunk) és Lucky Bay kempingjében ellustálkodunk 2-3 napot. Amolyan igazi semmittevés lesz. Csak a türkiz tenger, vakítóan fehér homokos part, napsütés, egy jó jeges kávé és egy könyv. Meglátjuk, hogy bírjuk-e ezt a fajta henyélést 3 napig. Olvastam olyan véleményeket az interneten, hogy Lucky Bay szépsége kicsit túl van értékelve. Tény, hogy Lucky Bay az egyik legnépszerűbb hely ezen a környéken, de állítólag 200 km-en át innen nyugatra és keletre is szinte mindegyik öböl hasonlóan szép. Megnézzük majd azokat is! Amúgy lehet benne valami, mert ellátogattunk a szomszédos öblökbe is a nemzeti park területén (Thistle Cove, Hellfire Bay, Le Grand Beach) és hát egyik szebb a másiknál. A nemzeti parkbeli látogatásunkat a Frenchman Peak megmászásával zártuk.

    Lucky Bay

    Lucky Bay

    Lucky Bay - Papi a mintavételező (előző életében biztos "köjálos" volt)

    Lucky Bay – Papi a mintavételező (előző életében biztos “köjálos” volt)

    Hellfire Bay

    Hellfire Bay

    Thistle Cove, Papi mutatja hogy hova mászunk fel (Frenchman Peak)

    Thistle Cove, Papi mutatja hogy hova mászunk fel (távolban a Frenchman Peak)

    A Frenchman Peak egy 262 méter magas, nagyon meredek gránit tömb. Esős időbe ne nagyon próbálkozzunk a megmászásával. Jó időben viszont kihagyhatatlan látványosság. Nevét onnan kapta, hogy a felfedezők egyike szerint olyan a formája, mint a francia katonák sapkája. A csúcs alatt van egy nagy barlang, ami inkább egy nagy kapura emlékeztet, mert mindkét vége nyitott és át lehet látni rajta. Lentről a megfelelő szögből nézve úgy néz ki, mint egy nagy szem. A hegy szeme. Az okosok úgy gondolják, hogy ez a “barlang” kb. 40 millió évvel ezelőtt alakulhatott ki, mikor a tenger szintje 300 (!) méterrel magasabban volt, mint most. Ez a szikla pedig a víz alatt volt és a tenger hullámai meg a víz alatti áramlatok alakíthatták ki a barlangot. Aki úgy dönt megmássza a hegyet, ne hagyja ki a barlangot sem. Olyan, mintha egy nagy ablakból kukucskálnánk ki. A gyalogösvény jól látható karókkal van kijelölve. Felérve a csúcsra gyönyörű panoráma tárul elénk. Fent egy újabb 5 perces alkudozás után sikerült “kisírnom” egy sziklaperemes láblógatást. Papi anyukájának üzenem, hogy nagyon óvatos voltam. Különben nem olvasnátok ezt a bejegyzést. :)

    Frenchman Peak. Ugye mindenki látja a "hegy szemét"? A csúcs alatt kicsit jobbra az a fehér lik.

    Frenchman Peak. Ugye mindenki látja a “hegy szemét”? A csúcs alatt kicsit jobbra az a fehér lik.

    Útközben a csúcsra. Ezeket az útjelző oszlopokat kell követni.

    Útközben a csúcsra. Ezeket az útjelző oszlopokat kell követni.

    Félúton.

    Félúton.

    Mi felfelé. Vannak akik gatyaféken lefelé...

    Mi felfelé. Vannak akik gatyaféken lefelé…

    Papi a "hegy szemében".

    Papi a “hegy szemében”.

    Lóg a lába lóóóóga... Fent a csúcson.

    Lóg a lába lóóóóga… Fent a csúcson.

    Papi javaslatára ketté szedtem a bejegyzést, mert túl hosszú lett és nem szeretném ha bele-bele aludnátok… 😉 A fényképalbum a második rész publikálásakor lesz elérhető.


  6. “Ma is tanultam valamit” – Ausztrália államai és területei

    május 17, 2017 by kata_papi

    Az “Index” online hírportálon van egy ilyen blog, a “Ma is tanultam valamit”. Szeretem olvasgatni, mert érdekes dolgokat tudhat/tanulhat meg az ember az ott megjelenő cikkekből. A mostani bejegyzés hasonló lesz, hisz a jó pap is holtig tanul. Köszönet érte az egyik olvasónknak, Zolinak, aki felhívta a figyelmünket arra, hogy Ausztrália nemcsak 6 államból és 2 területből áll.

    Az egyszerű halandó számára tényleg 6+2 a leosztás. A hozzászólásig én is meg mertem volna esküdni, hogy annyi, mert így tudtuk. Sőt, rövid közvéleménykutatást végeztem bent a cégnél és leteszteltem az ozzi kollégáimat. Az eredmény ott is 6+2 lett. Aztán nem hagyott nyugodni a dolog és elkezdtem kutakodni az interneten. S lőn világosság…!

    Nem szeretném senki “világképét” lerombolni de a 6+2 tényleg nem igaz. Valójában a 6+10 a helyes válasz. Vicces ugye? Én sem akartam elhinni, de elvileg így van. Mondjuk abban, hogy az Australian Capital Territory (ACT) felbomlott volna, továbbra sem vagyok biztos, ezért nekem elvileg még létezik. Akkor most jöjjön a számok kicsomagolása:

    Hat állam: New South Wales (NSW), Queensland (QLD), South Australia (SA), Tasmania (TAS), Victoria (VIC), Western Australia (WA)

    Tíz terület:

    • Australian Capital Territory (ACT)
    • Northern Territory (NT)
    • Norfolk Island (aminek limitált jogokkal bíró kormánya van)

     

    A maradék hét területnek nincs külön kormánya, rájuk a nemzetközösségi törvények vonatkoznak (Commonwealth law):

    • Ashmore and Cartier Islands
    • Australian Antarctic Territory
    • Christmas Island
    • Cocos (Keeling) Islands
    • Coral Sea Islands
    • Jervis Bay Territory (JBT)
    • Territory of Heard Island and McDonald Island

     

    A fenti hét területből a Jervis Bay Territory lehet érdekes, ami Új-Dél-Wales állammal határos és 200 km-re délre van Sydney-től a tengerparton. Csupán csak azért, hogy a kontinens belsejében lévő Australian Capital Territory-nak is legyen kapcsolata a tengerrel 1915-ben Új-Dél-Wales állama lemondott Canberra javára erről a területről. Hogy mik vannak?!

    Balra a ciklámen pacni az Australian Capital Territory, jobbra a fekete nyíl egy kis pirossal körbekerített területre mutat, na az a Jervis Bay Territory

    Balra a ciklámen pacni az Australian Capital Territory, jobbra a fekete nyíl egy kis pirossal körbekerített területre mutat, na az a Jervis Bay Territory

    Remélem nem írtam hülyeségeket. A kérdés továbbra is nyitott. Ha valakinek van más infója, írja meg nyugodtan és korrigálom a bejegyzésemet.

    Kata


  7. Irány Nyugat!

    május 2, 2017 by kata_papi

    Végre valahára elkezdtük a “Nyugat” feltérképezését és ezzel egyidőben kijelenthetjük, hogy most már Ausztrália mind a 6 államában jártunk. A hat államon kívűl van még két “terület” megnevezésű hely, az északi terület, ahol szintén voltunk  és a fővárosi terület ami még várat magára. Lassan majd azt is bevesszük. De most jöjjön egy kis Nyugat-Ausztrália, mert mi már régóta tervezzük, hogy felfedezzük ezt a részét is . Sajnos ez akkora terület, hogy több “falatra” kellett bontanunk. Egyben csak akkor tudnánk lenyelni ha Papi eltalálná a lottószámokat. Szóval: Hajrá Papi!

    A 2017-es év Húsvét és ANZAC leosztása nem is jöhetett volna ki ennél jobban. Öt napnyi csúszót kellett beáldozni – szerencsére abból jól állunk – és ezzel 12 nap egybefüggő nyaralást sikerült összerakni. Ráadásul úgy alakultak bent a munkahatáridők, hogy indulás előtt mi még ezt hirtelen egyik napról a másikra plusz két nappal meg tudtuk fejelni. Ja és a nyaralás alatti sms-ről se feledkezzünk meg, amit a kisfőnök küldött az utolsó napok egyikén, hogy ha szeretnénk, akkor még (!) megfejelhetjük plusz 1-2 nappal. Akkor nekünk mondjuk még minimum 3 nap kellett volna, hogy picit északabbra és/vagy nyugatabbra is eljussunk (cseppet se vagyok telhetetlen, na de ha szabiról és csokiról van szó…), így nem éltünk ezzel a felajánlással. A 14 nap is vaskos kis szabi.  Mindegy. Szokás szerint ebből a 14 napból is kihoztuk a legtöbbet és már vannak tervek/listák a következő nyugati területekre!

    Ez a bejegyzés most csak egy rövid összefoglaló. A következő egy vagy két irományban fejtjük ki az utat képekkel, sztorikkal. A lenti képen ciklámennel van bejelölve az út, amit megtettünk. Összesen 5587 km-et tekertünk Döme “lábaiba”. Most is, mint mindig nagyon jól viselkedett, igaz Papi lelkiismeretesen felkészíti minden hosszabb túránk előtt. Nem is hagyott cserben soha.WA_utvonalunk_2017Keresztülvezettünk a világ legnagyobb egybefüggő mészkő fennsíkján, ahol ráadásul Ausztrália leghosszabb (146,6km) egyenes útja van. Többször kihajtottunk, hogy megnézzük a világ leghosszabb sziklafalát, ami 60-120 méter magas függőleges fal és a “talpát” tenger nyaldossa. Kihajtottunk szinte minden egyes tengerpartra. Eddig mindig azt szajkóztuk, hogy a környékünkön lévő tengerpartoknak nincs párja… Ez az elmélet kezd megdőlni. Hihetetlen gyönyörű partok vannak nyugaton és még be sem jártuk az egész államot. Homokdűnéket és hegycsúcsokat hódítottunk meg, érdekes, “fütyülő” sziklákat hallgattunk. Lemásztunk és kiültünk olyan helyekre, ahova nem igazán ajánlott. Barlangokban őslakos rajzokra vadásztunk. Aranyat mostunk kevés szerencsével. Rengeteg sós tavat kerestünk fel. Dagonyáztunk sárban. Aranybányatúrára mentünk és egy robbantást is sikerült elcsípnünk. Megnéztünk egy-két múzeumot, ellátogattunk a “Hableány/Sellő-bőr” gyárba, ami nagyon érdekes volt. Papi örömére :o) vezetett túra keretében megnéztünk egy történelmi bordélyházat, ami a mai napig működik félig-meddig legálisan. Illetve alkalmunk adódott, hogy bővítsük a “Nagy Dolgok Ausztráliában” listánkat. Jó pár útba esett, így lőttünk pár képet ezekről is. NAGY : galah (rózsaszín kakadu), szélkerék, osztriga, bálna, wombat, kenguru és a világ legmagasabb szemeteskukája. :)TheBigThings_inAuPapi megpróbálja a szemetet beledobni...

    Papi megpróbálja a szemetet beledobni…


  8. A “Harmonika” Napja :)

    április 4, 2017 by kata_papi

    A bejegyzés címe semmiféle hangszerre nem utal, csupán a mi agyszüleményünk, mert mi mindig átnevezünk dolgokat (általában én, bár ezt a “harmonikát” most Papi dobta be). Papi gyakran ki is szokott akadni ezeken a költéseimen, főleg a kirándulások alkalmával, mikor navigálom és az általam kreált/leegyszerűsített/félig magyarosított/viccesített neveket mondom neki. Mert így egyszerűbb kimondani vagy csak megjegyezni dolgokat. Csak amikor tájékozódnia kellene a táblák alapján, még véletlenül sem az szokott lenni odaírva, amit én mondok neki. Ebből aztán volt már néhány nézeteltérésünk. :)  Valószínűleg apukámtól örökölhettem ezt , aki a mai mai napig vicces nevekkel illet dolgokat, amin a család jókat derül. Például: Aloe Vera = alólam Vera… stb.  :)

    Vissza a főcímhez, ami hivatalosan: Harmony Day

    Március 21 a Harmónia Napja itt Ausztráliában. Ausztrália igazi multikulturális társadalom, hiszen rengeteg náció vándorolt be az országba. Ez a nap arról szól, hogy toleránsak vagyunk, elfogadjuk egymást és mindenki számít, s hogy próbáljunk meg harmonikusan egymás mellett élni. A bevándorlóktól persze joggal várják el, hogy ők alkalmazkodjanak az itteni viszonyokhoz, szokásokhoz. Hogy mindig ünnepelni kell valamit? Nem is értem. Na mindegy.

    Az előző albérletünk egy általános iskola közelében volt. A diákok ezen a napon minden évben képeslap méretű kártyákra rajzoltak valami szépet és ráírták: Harmony Day, majd a tanóra keretében sétálni indultak a szomszédos blokkokba és mindenki postaládájába bedobtak egy-egy ilyen lapot. Ekkor találkoztunk először ezzel a “fogalommal”.

    Nemrégiben jött a céghez egy új kolléganő. Szeret zizegni és a középpontban lenni, ezért szervezett egy “Harmony” céges ebédet, hogy megünnepeljük ezt a napot. Képzelhetitek mennyire rajongtunk érte… A terv az volt, hogy mindenki a kúltúrájából hoz valami kaját, amit bedob a közösbe és ebédidőben az egész cég majd “egy tálból cseresznyézik”. Most szólok, hogy mi jövőre nem szeretnénk részt venni ilyen és ehhez hasonló “csapatépítő” összeröffenéseken. Voltak, akik tényleg kitettek magukért és főztek is rendesen. Az irodában dolgozók száma kb 30 fő, ebben nincsenek benne a pilóták, navigátorok és a Brisbane-i irodánk pár embere. Szóval kb 25-30 emberre kellett készülni. Papi főzött egy méretes adag pörköltet (megjegyzem nem olcsó a hús), én sütöttem házi óriás kiflit és kétféle kekszet. A görög kollégánk stílusosan görög salátát hozott, az indiai isteni “curry”-s kaját, az iráni valami zöldfűszeres-babos-citromos-bárányhúsos szószt rizzsel, az olasz kétféle lasagnát, a dél-afrikai valami kecskehúsos pörköltszerűséget, a francia azt a tojásrántottás pitét (quiche), a lengyel a lengyel hentestől hidegtálat, valaki szusit. Az ausztrálok (aki itt él tudja miről fogok beszélni) a következővel járultak hozzá: egy csomag Tim-Tam keksz, 3 kis üveg cider (almabor), egy zacskó kockakenyér (rózsaszínzacskós ha ez mond valamit), egy 2dl-es őszibaracklekvár. No comment. Végül is a Tim-Tam az ozzik “nemzeti” büszkesége. Na de egy zacskóval?

    Az ausztrál "hozzájárulások"

    Az ausztrál “hozzájárulások”

    A körlevélben még annyi állt, hogy ha lehet legyen rajtunk valami narancssárga, mert ennek a napnak ez a színe. Szerintetek a 25-30 emberből hány emberen volt narancssárga? Igen, jól tippeltetek. Kettőn. És ki volt az a két balek? Igen, ezt is eltaláltátok: Kate and Peter. Mondjuk az olasz kollegánk poénra vette és egy ujjatlan testhezálló narancssárga trikót felvett az inge alá, amit a tetőteraszon elő is villantott. A lengyel fiú munkatársunk meg kifestette narancssárgára a körmét. Ez tényleg jó poén volt.

    A narancssárgák...

    A narancssárgák…

    Az indiai kaja isteni volt. El kell mennem a munkatársamhoz egy-két főzőleckét venni, mert ezt meg akarom tanulni. A lasagnák is finomak voltak. A görög saliban sose lehet csalódni. A kecskehúsos pöri is érdekes volt. Rengeteg desszert is volt. Húúú, durranásig zabáltuk magunkat, aztán meg a számítógép előtt hajladoztunk, mert a fejünkből a gyomrunkba tódult a vér.

    Önkiszolgáló...

    Önkiszolgáló… Középen hátul van a gulyásunk a felszeletelt óriáskiflivel és a tejföllel.

    A cégben mindent összevetve kb 50 ember dolgozik. Ez az 50 ember 17 különböző országból verődött össze: olasz, francia, lengyel, kínai, görög, portugál, magyar, vietnámi, indiai, iráni, brazil, dél-afrikai, nepáli, skót, japán, német és persze ausztrál (de nem őslakos), így ők egy-két generációra visszamenőleg le tudják vezetni a családfát (angolok, írek). Azért ez nem semmi!


  9. Éljen a lóverseny!

    április 2, 2017 by kata_papi

    Én személy szerint nem rajongok eme sportért, sajnálom a lovakat. Viszont annál jobban örülök a március 13-ának, mert Dél-Ausztráliában ez a nap munkaszüneti nap. Ez ugyanis a “lovi” napja. Nekem meg inkább csak egy újabb hosszú hétvége. El is terveztük Katiékkal, hogy elugrunk Riverland-be kempingezni 3 napra. Bő két héttel előtte elkezdtem hívogatni a folyóparti kempingeket, hogy befoglaljak. Mindenhonnan elhajtottak, hogy sajnos már minden helyük le van kötve. Már-már ott tartottunk, hogy akkor vadkempingezünk a Nemzeti Parkban, mikor is Kati talált egy kempinget, ahol furcsa mód volt hely, ráadásul egyből két hely és a hab a tortán, hogy egymás melletti helyek. Ezt a mákot! Annyi, hogy nem a folyó partján, hanem a Bonney tó partján. Nem mindegy? Víz, víz.

    Naplemente a Bonney-tó partján

    Naplemente a Bonney-tó partján

    Az utóbbi években kezdték a kempingtulajdonosok bevezetni azt az íratlan szabályt, hogy ilyenkor munkaszüneti napokon nem lehet egy-egy éjszakára befoglalni csak a három napot lefedő hosszú hétvégére. Mondván, hogy elvesszük azoktól a lehetőséget, akik hosszabb időre maradnának. Nem igazán értek ezzel egyet, mert mi van azokkal (és itt azért nagyon sokan vannak), akik hónapokat utaznak és mindenhol csak egy-egy éjszakát maradnak. Pont úgy, ahogy mi tettük annó, mikor Darwinba mentünk, vagy mikor Tasmániában voltunk. Na mindegy, hagyjuk is ezt a szálat. A lényeg, hogy kempingesGizi közölte, hogy minimum 3 (!) éjszakára lehet befoglalni…??!! De Gizi, a hosszú hétvége 3 napból és két éjszakából áll. Nem baj, 3 éjszaka a minimum, punktum! Kénytelenek voltunk lenyelni a békát, mert itt legalább volt hely. Két variáció volt, vagy bukunk egy éjszakányi sátorhelyet, ami nem egy nagy összeg, vagy igyekszünk hamarabb lelépni a melóhelyről pénteken és akkor már péntek este is lent tudunk aludni, eleget téve a “minimum 3 éjszakás” foglalásnak. Nem is akarok nagyon habozni ezen a minimum 3 éjszakán, mert ez azért már a kitolás kategóriát feszegette…

    Végül úgy alakult, hogy pénteken ebéd után már le is pattantunk a munkahelyről, hazaugrottunk, becuccoltunk Dömébe és irány Riverland. Katiék pár órával korábban tudtak indulni, mi este fél 7-re értünk le. Furcsa mód a recepció már zárva volt, de Katiék leadták a drótot kempingesGizinek, hogy mi este 6 után érkezünk. Így Gizi útközben fel is hívott, menet közben ki is fizettük a foglalást, Gizi megadta a kódot, amivel a szekrény nyílik, amiben az a nevünkkel ellátott boríték van ami tartalmazza a sorompó kódját és kérte hogy másnap reggel vigyük majd a recepcióra a kitöltött bejelentkezési lapot. Hááá,t cseppett körülményes bejutni ebbe a “szigorúan őrzött objektumba”… mint valami titkos katonai létesítmény. Négyjegyű titkos kód a szekrényhez, amiben van egy hatjegyű kód a sorompóhoz. Hah. Mi a tökömért nem tudta megadni a telefonban a sorompó kódját? Hisz a telefonos bankkártya azonosítás után már tuti tudta, hogy mi vagyunk azok és nem valami csaló sátorhely foglaló banda. Ez a kurva sok PIN-kód és jelszó fog egyszer a sírba vinni.

    Katiék már kicuccolva, a féltető alatt hüssőlve vártak. Ők már meglépték a sátorozás utáni következő lépcsőfokot. Tavaly ugyanis vettek egy “off-road”-os karavánt, amit december-januárban fel is avattak egy hosszabb Queensland-i körtúrával. Emlékszem, mikor legelőször mentünk együtt sátrazni és a fiúk rögtön az első nap kiégették a konyhasátor szúnyoghálós részét és mint két szorgos szövőnő egy rögtönzött mosogatórongy gyors odavarrásával orvosolták a problémát. Mi a Katival épp a mosdóból jöttünk vissza és a varró férfiak látványa fogadott. Feküdtünk a röhögéstől. Boti -aki idén februárban kezdte az egyetemet- meg akkora volt, mint most mikRobi. Atyaég, hogy rohan az idő! Szóval egyszer majd mi is megérjük azt talán, hogy sátor helyett karavánt nyitunk. De most még nagyon megfelel a tetősátor. Imádom Döme tetején a kis kuckót. Papi bemanőverezett Katiék karavánjához és egybenyitottuk a féltetőket, hogy egy nagy közös teret alakítsunk ki.

    Táborhelyünk. Balra Katiék "palotája", jobbra mi.

    Táborhelyünk. Balra Katiék “palotája”, jobbra mi.

    A kemping és a jó idő feledtette velünk a túlkomplikált belépőt. A hely a Bonney-tó partján terül el, ami kedvelt pontyozó tó. A fiúk most nem lógattak, Papi be se tette a botját, Laci ugyan hozott botokat (még Papinak is), de mit csináltunk volna a hallal ha fognak. Meg amúgy is ez a vírusos pontyfertőzéses mizéria kicsit betett a rántott pontyszeleteinknek. A tó partja homokos, van strandröplabda pálya, nagy vizi ugrálópárnák, medence, parti ugrálópárna, egyszóval tuti jó hely. Nem utoljára jártunk itt.

    Terv nélkül érkeztünk. Azaz egy halovány terv volt, hogy esetleg kenuzunk a folyón és a holtágakban, de annyira jól esett a tunyulás, hogy semmit se csináltunk. Papi felettébb örült ennek. Semmi rohanás nem volt. Fürödtünk a medencében, a fiúk strandröplabdáztak (csajok túl lusták voltak), társasoztunk (végre!), jó nagyokat zabáltunk, naplementét néztünk, este a Hold krátereit kémleltük Boti távcsövével és egy-két helyre elkocsikáztunk a Nemzeti Parkban. Többször jártunk már a Riverland-ban, de még mindig maradtak felfedezetlen helyek. Szerencse, hogy nincs túl messze. Három órányi autókázásra Adeleide-től. Biztos vagyok benne, hogy nem most voltunk itt utoljára.

    Társasparty. mikRobi gitározott nekünk. Jobb alsó sarokban pedig egy igazi ozzi, kezében a gyömbér sörrel.

    Társasparty. mikRobi gitározott nekünk. Jobb alsó sarokban pedig egy igazi ozzi, kezében a gyömbér sörrel.

    Zabálások. Készül a 16 tojásos szalonnás hagymás rántotta. Bal alsó sarokban Papi kiporciózta a pirított kapros szalonnát a túrós csuszára, hogy ne legyen veszekedés. Bal oldalon középen Twist Olivér (azaz Papi) minden maradékot hasznosít.

    Zabálások. Készül a 16 tojásos szalonnás hagymás rántotta. Bal alsó sarokban Papi kiporciózta a kapros pirított szalonnát a túrós csuszára, hogy ne legyen veszekedés. Bal oldalon középen Twist Olivér (azaz Papi) minden maradékot hasznosít.

    Kirándulás a Nemzeti Parkban. (Murray-folyó)

    Kirándulás a Nemzeti Parkban. (Murray-folyó)

    A konvoj.

    A konvoj.

    A fiúk beállítják a távcsövet.

    A fiúk beállítják a távcsövet.

    Kati korán reggel. Nem várok én senkire. Reggeliiiiiii!

    Kati korán reggel. Nem várok én senkire. Reggeliiiiiii!

    Útban hazafele. Valamelyik farmer túl sok "szmötyit" gyűjtögetett össze és hosszú métereken keresztül ezzel dekorálta ki a kerítését.

    Útban hazafele. Valamelyik farmer túl sok “szmötyit” gyűjtögetett össze és hosszú métereken keresztül ezzel dekorálta ki a kerítését.


  10. Állati vasárnap

    április 1, 2017 by kata_papi

    Hééé! Pszt. Figyejjj mán! Van egy kis kajád?

    Hééé! Pszt. Hahóóóó! Figyejjj mán! Van egy kis kajád?

    Pontosan 10 évvel ezelőtt jártunk a Cleland-i “vadasparkban”. Mikor 2007 év elején megérkeztünk Adelaide-be Katiékkal és Szilviékkel együtt felkerekedtünk és elmentünk megnézni Ausztrália eme furcsa állatait. Akkor először etettünk kengurukat és fogtunk a kezünkben koalát. Nekünk mindez akkor nagy szó volt, hisz sokat vártunk és tettünk a letelepedési vízumért. Az eltelt 10 év szinte minden napját élveztük és az elkövetkező évek/évtizedek napjaival sem lesznek gondok, ahogy magunkat ismerem. Egy véletlennek köszönhetően látogattunk el ismét ebbe a parkba. Március elején egy új magyar család érkezett ide. Első körben csak rövid időre szétnézni, felmérni a terepet, érvényesíteni a vízumot, tájékozódni munka területén, ismerkedni a várossal. Aztán majd ha minden a terv szerint alakul, akkor ők is felcuccolnak és kivándorolnak. Kati felvetette, hogy mi lenne, ha ellátogatnánk velük Cleland-be kengurukat tápoltatni. Mégiscsak Ausztráliában vagyunk! Vagy nem? Csak nem megy úgy haza az ember hogy nem látott kengurut és koalát közelebbről…?

    Érdemes nyitásra odamenni, mert akkor még éhesek a kenguruk, wallabyk. Később már csak az árnyékban szunyókálnak és nem akaródzik nekik odaugrálni hozzánk, mert tele a bendőjük. A pénztárnál lehet venni nekik egy kis zacskónyi eledelt és már mehet is a “kenguruvadászat”. A kis éhenkórászok úgy lerohantak minket, hogy mikRobi és Papi alig bírta őket kordában tartani. Meg se várták, míg kiveszik az elemózsiát a papírzacskóból, beledugták a fejüket és onnan akartak lakmározni. Volt olyan, aki fogta Papi kezét, hogy nehogy elvegye a magokat. Persze ilyenkor lehet őket “nyaggatni”. Papi ki is használta a lehetőséget, húzogatta a fülüket, bökdöste az orrukat. Nagyon barátságosak voltak, mikRobi a félénk kis jószágok becserkészésére specializálódott. Most viszont nem találkoztunk a fehér (albínó) kenguruval. Vagy jól elbújt, vagy már nincs ott.

    Cleland2017_2Cleland2017_8mikRobi egy cickányszerűséget édesget magához

    mikRobi egy cickányszerűséget édesget magához

    itt meg egy félénk kis wallabyt próbál becserkészni

    itt meg egy félénk kis wallabyt próbál becserkészni

    Papi folyton piszkálódik... egyszer majd beboxolnak neki a kenguruk

    Papi folyton piszkálódik… egyszer majd beboxolnak neki a kenguruk

    Hékás! Nem vagy te már túl nagy a cicizéshez? Eredj füvet legelni!

    Hékás! Nem vagy te már túl nagy a cicizéshez? Eredj füvet legelni!

    A koalasimogatás ebben a parkban két részre oszlik. Az egyik ingyenes. Itt csak oda lehet menni a koalához, aki egy alacsony fán komótosan lakmározik. Meg lehet simogatni a hátát és lehet vele “szelfizni”. A másik egy fizetős produkció, ahol már kézbe is adják ezeket a szőrös gombócokat. Egy profi fotós képet csinál, amit szintén jó pénzért meg lehet venni, de saját géppel is lehet fényképeket készíteni (legalábbis 10 éve lehetett). Viszont van egy másik park itt Adelaide-ben (Gorge Wildlife Park), ahol nem kell külön azért fizetni, hogy megfoghassuk a koalát. Szóval akinek ilyen fogdosási tervei vannak, az jobban jár ha a Gorge Park-ba megy. Kisebb területen helyezkedik el, viszont jóval olcsóbb a belépő és itt is ugyanúgy lehet etetni a kengurukat.

    Kati és a fiúk az ingyenes koala simogatáson. Bal felső sarokban az a gubbasztó koala igen érdekes pózt vett fel... :))

    Kati és a fiúk az ingyenes koala-simogatáson. Bal felső sarokban az a gubbasztó koala igen érdekes pózt vett fel… :))

    A parkban lehetőség van piknikelni is “hozott anyagból”, vagy a büfében vásárolni valamit, mert fél napot minimum el lehet itt bóklászni.