‘Egyéb’ Category

  1. Az igazság elhallgatása nem bűn…

    november 22, 2020 by kata_papi

    Akkor sem, ha rákérdeznek? Elhallgatjuk az igazat és hazudunk? Ez nem bűn? Mi van? Úgy látszik ez így van rendjén. Legalábbis itt Ausztráliában. Ezt nyilatkozta élőben az itteni rendőrfőnök, mikor kiderült az igazság.

    Múlt héten vasárnap kezdődött az egész. Ekkor hirtelen 17 korona-vírusos fertőzöttet regisztráltak. Szinte mindegyiket egy családra vezették vissza. Pont most, mikor szinte már mindegyik állam megnyitotta a határait. A hír hallatán WA, QLD, NT és TAS egyből lezárta határait a dél-ausztrál lakosok előtt.

    Az egészségügyi szervek azonnal megkezdték a kontaktok felkutatását. Kiderítették, hogy a zéró személy egy karanténhotelben dolgozott takarítóként és állítólag nem közvetlen kapcsolattal fertőződött meg, hanem egy tárgyon keresztül. Helyben vagyunk. Melbourne-ben is anno azzal robbant be a vírus második hulláma, hogy egy ilyen hotelkaranténban unatkoztak az emberek és összefeküdtek a biztonságiakkal, akik meg hazavitték a vírust és a lavina megindult.

    A hét elején újabb fertőzötteket találtak itt, Adelaide-ben. Szerencsére nem túl sokat, de így már 22-re duzzadt a számuk. Nem hangzik soknak, de közel négyezer embert helyeztek karanténba. Viszont találtak egy fertőzöttet, akit nem tudtak ehhez a “buborékhoz” kötni. Ekkor még nem tudta senki az igazat. Ürgevics azt mondta az egészségügyiseknek, hogy ő csak egy vásárló volt abban a pizzázóban. A szakemberek megijedtek, hogy teljesen máshol valaki ilyen gyorsan megfertőződhet, ezért szerdán, három nappal a vírus “kirobbanása” után délután egykor Dél-Ausztrália miniszterelnöke bejelentette, hogy aznap éjféltől 6 napig kijárási tilalom lép életbe. Épp az ebédünket toltuk be a cégnél, amikor valaki berobogott a konyhába és bekapcsolta a tévét. Szürreális volt az egész. Huszonkét fertőzött és ilyen hirtelen kijárási tilalom?

    Csak az egészségügyi dolgozók, élelmiszergyártók, rendfenntartók járhattak be dolgozni. Edzőtermek, plázák, kávézók, éttermek, ételkiszállító cégek, iskolák, ovik, egyetemek és minden egyéb szolgáltató szerv bezárt. Az oviba csak azok a gyerekek mehettek, akiknek a szülei eljárhattak dolgozni. Ha kiléptünk az utcára maszkot kellett felvenni. Egy nap egyszer egy ember a családból kimehetett ételt venni. A benzinkutak és gyógyszertárak nyitva voltak. Az általános orvosi ellátás limitált üzemmódban működött. Mondanom se kell, hogy a boltokban szerda délután 15 perccel a bejelentés után felütötte fejét a káosz. Mi az ami megint elsőre elfogyott? Igen, szerintem már az újszülöttek első szava is az, hogy budipapír, nem az, hogy anya vagy apa.

    Szerda délután mi is hazacuccoltunk mindent, ami a munkához kellett. Papi csütörtök reggel összedugdosta a gépeket. Nekiálltunk “home office”-ban dolgozni. Én nagyon örültem a “home office”-nak. Elterveztem, hogy kenyereket, óriáskifliket és minden más színes-szagos pékterméket fogok sütögetni. Alig dolgoztunk otthon másfél napja, mikor már rebesgették, hogy rövidebb lesz ez a 6 napos kijárási tilalom. Mi van? Mi azt hittük, hogy majd biztos lesznek hosszabbítgatások. Ezzel szemben rövidebb? Pénteken ebédidőben bekapcsoltuk a tévét és élő közvetítésben ismét beszélt nekünk a miniszterelnökünk és a rendőrfőnök is.

    Kiderült, hogy a pizzázós fertőzött nem vásárló volt, hanem kiszállíttó ott, abban a pizzázóban és mellesleg a zéró kontaktos csoporthoz köthető, mert azok közül valamelyik családhoz tartozott. Mivel ideiglenes vízummal volt itt, feketén dolgozott, gondolom mondta neki a főnöke, hogy kuss és ne kotyogja el magát. Ezért mikor kikérdezték őt az egészségügyisek, azt hazudta, hogy vásárló.

    Egy ember miatt az 1,7 millió lakosú Dél-Ausztrál állam teljesen leállt. Eddig Melbourne-re mutogattak ujjal, most meg Adelaide a fekete bárány. Szóval kiborult ez a pizzás bili és pénteken bejelentették, hogy szombaton éjféltől meg is szüntetik a kijárási tilalmat. Hétfőtől minden megy a normális kerékvágásban.

    Papi durrogva újra széthuzogatta a gépeket. Kemény három napig volt kijárási tilalmunk. Komoly kárt okozott ez a lázárás a gazdaságnak. A kávézók, éttermek, kajáldák több ezer dollár értékben dobálták ki az ételt, mert nem tudták az elején, hogy meddig lesznek kénytelenek zárva tartani. Azok az emberek, akik nem tudtak “home office”-ban dolgozni, vagy az éves szabijukat pörkölték, vagy fizetetlenen voltak otthon. És még sorolhatnám.

    De nem jár büntetés annak, aki hazudik. Érdekes.

    U.I. Van egy csomó száraz élesztőm. Valaki esetleg?


  2. Papagájvirág

    november 17, 2020 by kata_papi

    Emlékszem még otthon, Magyarországon, mindig lenyűgözött ez a virág, ha megláttam egy-egy virágüzletben. Sose vettem, mert nem vagyok híve a vágott virágnak. Különlegessége és származási helye miatt nem is volt olcsó. Szumma szummárum két éve sikerült “kisírnom” egy cserepes verziót magamnak itt Ausztráliában. A legjobb mondjuk az lenne, ha a saját kertemben tudnám kiültetni, de ez egyenlőre nem lehetséges. A cserép is megteszi. Nevelgettem. Semmi. Két év után kezdtem berágni rá és leüvöltöttem a fejét. Megmondtam neki, ha nem kapja össze magát és nem fog virágozni, akkor a zöld kukában végzi. Úgy látszik ért magyarul, mert két gyönyörű virággal lepett meg az idén.

    S ahogyan a mi korosztályunk nagyon jól tudja, hogy “a kankalin sötétben virágzik”, nos, ez a virág is éjszaka bontja ki az első szirmait (legalábbis az enyém), igy szinte esélytelen volt elkapni a pillanatot. Érdekes, hogy a “homeless, azaz hajléktalan” kaktuszunk is ugyanígy tesz. Persze csak azért hívjuk így, mert az út széléről mentettük meg, miután valaki kidobta szegényt. De erről írtunk már anno. 🙂


  3. A tavasz első napsugarai

    november 8, 2020 by kata_papi

    Végre itt a tavasz, gyönyörű időt jósoltak a hétvégére. Vétek lett volna a lakásban senyvedni, ezért kimozdultunk a közeli Deep Creek parkba, ami kb másfél órányi vezetésre van délre. Rengetegszer jártunk már ott, de mindig csak nyáron. Olyankor sajnos minden ki van száradva, a domboldalak sárgák, kopárak. Nem annyira szép, de a tenger és a rengeteg kengurú kárpótolni szokott.

    Szóval reggeli után gyorsan kifizettük online a parkbelépőt és Döme Juniorral hármasban nekiindultunk. Szikrázó napsütésben hagytuk el Adelaide városát. A park bejáratától 5 kilóméterre viszont olyan vastag ködbe ütköztünk, hogy alig tudtunk haladni. Na, semmit nem fogunk látni a parkból. Úgy döntöttünk, ha már idáig eljöttünk és a belépőt is kifizettük csak nem futamodunk meg. Mi veszteni valónk lehet? Ködben még úgysem láttuk a meredek dombokkal szabdalt partszakaszt. Lehet, hogy valami különleges látványban lesz részünk. Az is lehet, hogy a partnál a tengeri szél már elfújta a ködöt, legalábbis ebben bíztunk.

    Ahogy haladtunk befele a földúton, tisztulni kezdett az idő. Mire a terepjárós szakaszkoz értünk már nyoma se volt a 10 perccel korábbi szottyos, párás időnek. Szerencsére mind a két terepjárós rész nyitva volt. A téli esők cseppet megtépázták a földutakat, de ettől még vadregémyesebb lett a le- és feljutás a meredek domboldalon. Minden harsogó, egészséges zöld volt. A tenger haragos kékben és nem türkízben pompázott. Úgy látszik, hogy a kangáknak teljesen mindegy milyen idő van, imádják ezt a helyet, mert most is sokat láttunk belőlük.

    Zsebibaba kikandikál…

    Hárem… egy nagy hím kenguru őrizte árgus szemekkel a napozó háremhölgyeit

    Két kéknyelvű gyíkba is belefutottunk. Mindkettő az úton akart átmenni csiga tempóban. Még nekik állt feljebb, mikor kiszálltam, hogy gyorsabb tempóra ösztönözzem őket. Sziszegtek és öltögették a nagy, kék nyelvüket. Pedig én csak az életüket akartam megmenteni, nehogy valaki áthajtson rajtuk. Piknikeltünk egy jót ebben a gyönyörű időben majd hazakocsikáztunk.

    Őfelsége-1

    Őfelsége-2


  4. Krokodilok

    november 5, 2020 by kata_papi

    Egy kis érdekesség. Visszaértünk a közel három hetes északi túránkból és megkezdtük a szürke, dolgos hétköznapjainkat. Ilyenkor az első 1-2 óra azzal telik, hogy átrágjuk magunkat az időközben beérkezett 100-150 emailen. Na mi csücsült az elektronikus postaládánkban? Egy kép az egyik munkatársunktól a Cahill’s átjáróról, ahol természetesen mi is jártunk. A képet/képeket a cégünk csinálta augusztus 5-én. Mi augusztus 16-án jártunk ennél az átjárónál. Ott álltunk a folyó partján. Amúgy tudtuk, hogy az egyik gépünk szinte az összes várost le fogja repülni, ahol mi meg fogunk fordulni fent északon, ezért folyton kémleltük is az eget, hátha sikerül elcsíni és akkor integetünk és rajta lettünk volna a légifotókon. Sajnos folyton elkerültük egymást.

    Csúcsforgalom a Cahill’s Crossing-nál (Cahill átjáró) augusztus 5-én. Nyugodtan mondhatjuk, hogy Cahill’s “Croc”sing. Az a sok kis “piszok” mind egy-egy legalább 3-4 méteres krokodil.

    Ez a hely fent van egészen északon Jabiru közelében, az átjáró pedig az őslakosok szent helyére, az Arnhem Land-re vezet át, amit csak engedély birtokában lehet meglátogatni. A covid miatt most ez sem lehetséges, nehogy “kiírtsuk” őket. Amikor mi 11 nappal később ott jártunk kutyafuttában 10 krokodilt számoltunk össze 5 perc alatt. A légifotó alapján sokkal több volt ott korábban. Hihetetlen.

    Ez egy közelebbi kép. A sárga nyíl mutatja hova sétált le Papi mikor ott jártunk.

    Itt egy érdekes cikk az ABC News-tól:

    https://www.abc.net.au/news/2018-05-27/gary-lindner-cahills-crossing-crocodile-manager-kakadu/9786650

    Illetve egy ijesztő fészbuk videó:

    https://www.facebook.com/339639229872/posts/10158726177474873/?vh=e&d=n

    Gondoltam megosztom veletek. Rengeteg érdekes dolgot szoktunk látni a levegőből a munkánk során. Talán egyszer majd összerakunk egy albumot. Papi folyamatosan gyűjti a különlegességet. A cégben mindenki tudja, hogy rá van kattanva és mindig átküldik neki, ha valaki véletlenül kiszúr valami vicceset, érdekeset, látványosat, ijesztőt.

  5. 4. rész: Búcsú a trópusoktól

    november 3, 2020 by kata_papi

    A Litchfield-i Nemzeti Parkot elhagyva egy belső panorámaúton haladtunk lefelé. Sajnos a Douglas hőforrás zárva volt a túl alacsony a vízszintje és valamilyen őslakos mizéria miatt. Egy nyújtózkodós+jégkrém megállót iktattunk be Pine Creek falucskában, hogy megnézzük a felhagyott külszíni aranybányát. Érdekes, hogy ez a bánya nem azért van tele vízzel, mert a talajvíz feltöltötte, hanem azért, mert szándékosan árasztották el, mikor bezárták a bányát. Ezt úgy csinálták, hogy elterelték a közeli patak vízét, majd 14 hónap múlva végre kijelenthették: a bánya megtelt. 6800 megaliter (1 megaliter az 1 millió liter) vizet tartalmaz és 135 m mély. Az nem derült ki számunkra, hogy miért kellett feltölteni.
    Katherine közelében újra megnéztük az Edith vízesést. Kilenc éve nem lehetett benne fürdeni a krokodilok miatt. Most lehetett, de csak este 7-ig, mert 7 után krokodiletetés van ugyanitt. Nem igazán értettük, hogy akkor most lehet, de este már nem, mert krokodilok vannak benne?! A tető túrát passzoltuk a meleg és térdprobléma miatt. Katherine-be beérve áztattuk magunkat a 25-30 fokos Katherine-i hőforrásban. A vadregényes kisebb medencéket szűk patakok kötik össze itt is és az elején be lehet mászni a bugyogó forráshoz. Nem egyszerű, mert jó erős a sodrása. Sajnos a hőforrás környéke eléggé leharcolt, sok a szemét. Papi lepacsizott egy őslakossal a vízben. Az ürge “brother”-nek, azaz testvérnek hívta Papit és meg akarta tanítani neki az őslakos nyelvet. Papi mondta neki, hogy köszi, de az a kettő amit tudok az bőven elég nekem.

    Edith vízesés, Katherine-től 40 km-re északra. A sárga nyílnál van a vízesés, ami most vékonyka volt. Akinek nem elég ez az óriási tó a pacsálásra az egy rövid gyaloglást beiktatva felkeresheti a vízesés feletti platón a csobbanó tavacskákat.

    A Katherine-i hőforrás legfelső “medencéje”. Ez egyből a forrás mellett van. Lejjebb csorogva több ilyen áztató “medence” van.

    Ilyen szűk kis járatokon lehet a medencék között közlekedni.

    Másnap nem keltünk korán. Komótosan összecuccoltunk és Katherine-ből átautóztunk Mataranka-ba, ami csak 130 km és bő fél napot strandoltunk a Keserű és Szivárvány hőforrásokban. A Keserű hőforrásnak 300 liter per sec a vízhozama és egy lassú folyású patakon lehet 100-150 métert lecsorogni. A nudlik nagyon jó szolgálatott tettek, mert ezek a természetes források 3-4 méter mélyek. Ráfeküdtünk és csak sodródtunk az árral. Minden egyes lecsorgás egy bátorság próba volt, mert a patak felett nem túl magasan a Golden Orb Weaver pókok szőttek hálót és ott csücsültek a közepén. Óriási nagyok ezek a pókok. Csak a hasa akkora, mint a hüvelykujjam utolsó ujjperce és hosszú lábai vannak. Brrr. Volt olyan szűkület ahol “kutyafuttában” 9 pókot számoltam össze.
    Amúgy nagyon gyönyörű, kristálytiszta volt a víz. Le lehetett látni az aljára. Rengeteg óriási, színes szitakötő döngicsélt mindenfelé. Vagy két órát áztattuk magunkat és rosszul gondolja az, aki azt hiszi, hogy a víz alatt nem lehet leégni. Mi is azt hittük, ha végig víz alatt vagyunk, akkor nem ér a Nap. Nem is kentük be magunkat. Nagy hiba volt. Grillcsirkék lettünk. Most kenjük magunkra az Aloe Vera zselét. A Szivárvány hőforrás vízhozama 130 liter per sec és a forrástól nem messze van egy kiépített nagy medence. Csak a partfal van körbe felbetonozva, az alja természetes homokos. Mindkét hőforrás vize 33 fokos!

    A gyönyörű türkiz színű, kristálytiszta vízű Mataranka-i Keserű hőforrás.

    Semmi erőlködés, visz a sodrás.

    Papi lassan csorog le a a patakon.

    Le lehet látni az aljára. Sok kis hal él benne, úgyhogy a búvárszemüveg ne maradjon otthon. Papi a faágon egyensúlyoz…

    Nagy pókokból nem volt hiány.

    Na, ilyenek voltak. Ez a Golden Orb Weaver Pók és ekkorára nő meg a nőstény. (forrás: internet – Google kereső)

    Ez a kiépített Szivárvány hőforrás Mataranka-ban. Sajnos most nem volt olyan szép a forrás környéke. Az áradás túl sok elhalt pálmalevelet hagyott maga után és egy bozóttűz is csúnyán megkapta a pálmák törzsét.

    Mataranka után két napra megálltunk Alice Springs-ben, ahol megnéztüka Royal Flying Doctor Service (Királyi Repülő Orvosi Szolgálat) múzeumot, ami nagyon érdekes volt. A belépőt picit soknak tartottuk, de reméljük a szervezetnek megy a pénz. Nagy szükség van erre a szolgáltatásra itt a világ végén. Nem mindegy hogy két nap alatt, vagy 3 óra alatt jut el valaki kórházba az outback-ből.

    A narancssárga területen 1910-ig semmiféle orvosi ellátás nem volt. A legkisebb balesetek is végzetesek lehettek.

    Rövid történeti áttekintés: 1926-ban kezdte el a kampányolást John Flynn, hogy ki kellene építeni valamit. Először teveháton járta az outback-et és nyújtott orvosi ellátást a rászorulóknak, majd autón. Később megalapította a repülő orvosi szolgálatot. A világ legnagyobb orvosi szolgáltatása, 21 bázisról indulnak a repülőgépek, évente 300 000 embernek segítenek, 77 repülőgépük van, ebből 3 már sugárhajtású. Itt egy angol nyelvű link a gépekről.. Nemcsak balesetekhez riasztják őket. Transzplantációra vagy komolyabb műtétekre is szállítanak embereket. A helikopteres mentés ekkora távolságokon nem működik. A szolgáltatást az ausztrál “TB” állja.
    A távolságot jól szemlélteti a fenti térkép. A zöld Európa, a halvány drapp Ausztrália területe. Ha mondjuk Alice Springs-ben történik velem valami, ahol most épp vagyunk, ez a térkép alapján Csehországnak felel meg és a Perth-i kórházban tudnának csak segíteni rajtam, ami Portugália és Spanyolország határa. Mennyi idő alatt jutnék el oda ha nem lenne ez a repülős orvosi szolgáltatás?

    Papi a pilóta az egyik orvosi gépen…

    A múzeumban van egy 20 perces filmvetítés arról, hogy hogyan jött létre a szervezet. Van egy virtuális 3D-s szemüveges bemutató is ahogy éppen egy beteget szállitanak, illetve egy másik, mikor a pilóta mellett ülhetünk a gépen. Van egy kis múzeumrész régi tárgyakkal, eredeti levelekkel, meg rengeteg korabeli fényképpel. Jó tudni, ha baj van érkezik a segítség akárhol is vagyunk. Feltéve ha tudunk segítséget kérni.
    A West MacDonnell Nemzeti parkot anno szőröstül-bőröstül lenyeltük, minden jelölt helyet felkerestünk. Tizenegy van belőle, amiből most csak négyet szerettünk volna ismét meglátogatni. Egy teljesen le volt zárva és feleslegesen autóztunk 90 km-t, ha ezt tudjuk, akkor valószinűleg belefért volna az Open Air School (a világ legnagyobb osztályterme) múzeum, amiről fél óra híján maradtunk le. A Standley hasadékkal kezdtünk, ahova fél 12 körül értünk. Olyan keskeny a hasadék, hogy csak pár percig süt be a déli nap. Naná, hogy meg kellett várni ezt a “pillanatot”. Papi és Józsi jót szórakoztak, követték az első napsugarakat. Kilenc éve szűkebbnek és nagyobbnak tűnt a hasadék. Biztos megnőttünk azóta, vagy a nyugat-ausztráliai Echidna hasadék után már semmi nem rúghat labdába.
    Az Ellery Creek volt a következő, ahol passzoltuk a fürdést, mert posványos volt. Aztán jött volna a Glenn Helen hasadék, de zárva volt. Visszafelé a városban még megálltunk Flynn (aki megalapította a repülő orvosi szolgálatot) sírjánál. Másnap lassan elkezdtünk hazacsorogni. Alice Springs határában láttunk egy érdekes dolgot. A COVID miatt a térségben repülő nagyobb légitársaságok itt parkoltatják a kényszerpihenőre küldött gépeiket, mivel a száraz, meleg klíma árt a legkevésbé a repülőgépeknek. Szomorú látvány volt az a rengeteg utasszállító repülőgép egy helyen, mint egy repülőgép temető.

    Standley hasadék, Papi a kék karikában.

    Alice Springs, repülőgép “parkoló”.

    Várják a Covid végét…

    Igyekeztünk még Alice Springs-ben kitölteni a visszafelére érvényes határátkelős papírokat, de két-háromszori próbálkozásra sem működött a weboldal. Picit felcseszte az agyunkat, vártunk este 10-ig, újrapróbáltuk és sikerült. A visszafelé nyomtatvány ellentétje volt az idefelének. Sokkal több és idiótább kérdéseket tartalmazott. Na mindegy, végigpötyögtük, jobb a békesség. Ráadásul nem is kérték a határon, semmi ellenőrzés nem volt a délre haladóknál, csak az északra menőket állították meg, ami igencsak furcsának tűnt.
    Beértünk Coober Pedy-be és még volt bő két óra a múzeum nyitvatartásából, így belefért az utolsó napba egy múzeum is! Egy különleges múzeum, főleg nekem, de Papi is nagyon élvezte. Az Umoona opál bányát és múzeumot néztük meg és maximálisan kitöltöttük azt a két órát. Még annó idefele jövet Katherine-ben begyűjtött brossúrában kiszúrtam, hogy Coober Pedy-ben van kiállítva az a két tengeri őslény, amit itt és a “szomszédos” Andamooka településen találtak meg opál bányászok. A múzeum egy régi, felhagyott földalatti opálbányában van kialakítva. Fő profiljuk az ékszerárusítás. Ehhez csapták hozzá a múzeumot és egy őslakos kiállítást, ami most készül. Ezenkívül van egy vezetett túra egy régi, földalatti, kézzel vájt és egy modern gépekkel kialakított lakásba is, illetve a régi bánya egy részét is be lehet járni. Szerencsénk volt, mert mi voltunk az egyedüliek abban az időpontban, így privát vezetett túrát kaptunk a pénzünkért. Gizi több mindent mutatott meg, mint szokott. A túra egy 20 perces mozival indul: hogyan alakult ki az opál és hogyan találták meg itt Coober Pedy-ben. Díjnyertes kisfilm, tényleg beleadtak apait-anyait.
      
    A bal oldali kép egy kézzel vájt régi bányaalagút, a jobb oldali modern alagútfúró berendezéssel készült.
    És akkor jöjjön a sztori:
    Az opál kialakulását én csodának nevezném. Nehéz megmagyarázni, hogy hogyan is jött létre. Nagyvonalakban a lényeg az, hogy a tengeri üledék és homok az évmilliók folyamán lerakódott, majd a nyomás hatására kemény homokkő lett belőle. A tenger visszahúzódott/elpárolgott. Az esővel a felszínen lévő finom kis szilikát kristályok bemosódtak a homokkőbe és addig-addig szivárogtak le, amíg akadályba nem ütköztek. Ez az akadály többnyire egy repedés, vagy szerencsésebb esetben egy fosszília volt. Itt megakadt és felhalmozódott. Belőlük lett az opál.
    Hogy mitől lesz az egyik opál szép szivárványos, a másik meg értéktelen tejopál…?! Passz. Rejtély. Véletlen egybeesések sorozata. A történet szerint 1888-ban Józsi Adelaide-ben várakozott. Egyik nap táviratot kapott Pistitől. Az nem derült ki a kisfilmből, hogy Pisti kicsodája-micsodája Józsinak. Barát? Munkatárs? Családtag? A történet szempontjából lényegtelen. Szóval Pisti táviratozott: Józsi gyere, találtam valamit. Józsi a legnagyobb nyári melegben, december 4-én felkerekedett és nekiindult. Vonattal ment fel valameddig (szerintem Port Augusta-ig), onnan két tevével folytatta az utat. December 27-én már a végét járta. Fáradt volt, alig volt mit innia, a tevék is szenvedtek. Végül valahogy mégiscsak megtalálta Pistit. Pisti megmutatta az opált, amit talált. Nagy volt az öröm.
    Józsi elvitte az opált Londonba és két éven keresztül házalt vele drágakő-kereskedőknél és ékszerészeknél. Senkinek nem kellett. Átment New York-ba, de  ott is kellett egy kis idő, mire rákaptak az emberek. Aztán felkapta az amerikai sajtó, minden újság erről cikkezett. Józsi 1915-ben visszatért egy kisebb amerikai expedícióval, hogy most aranyat találjon. Jött vele a 14 éves fia is. Már 16 hete küzdöttek az elemekkel, de semmit nem találtak. Elfogyott a vizük. A kisJózsit hátrahagyták a táborban, hogy táplálja a tüzet, ami majd segít visszatalálni a vízkereső csapatnak. Késő este tért vissza a csapat, a tűz épp csak parázslott, vizet nem találtak és a gyerek is eltűnt. Kis idő múlva megjelent kisJózsi, apja majdnem lenyomott egy sallert neki, mert hagyta kialudni a tüzet, de megenyhült mikor a gyerek megmutatta mit talált. Egy zacskónyi opált szedett össze és még vízre is akadt a közelben. 1919-ben beindult az opál-láz Coober Pedy-ben. A kezdeti években csak egy maréknyi bányász jött ide szerencsét próbálni a kegyetlen időjárás és a távolság miatt. Nyáron 50 fok van, télen hajnalban közelít a nullához, rendszeres a vízhiány. Adelaideből két hónap alatt ért fel ide az utánpótlás. Később 86 km-re Coober Pedy-től végre találtak egy forrást a föld alatt, ahonnan tevékkel szállították ide a folyékony aranyat.

    Egy bányász egy heti vízadagja ez a vödör. Biztos nem fürdésre használta. Szinte nem is fürödtek.

    A vízhiány olyan nagy probléma volt, hogy a kormány 1924-ben épített egy 2 millió literes víztartályt, ami ezután már 110 liter vizet biztosított egy embernek egy hétre! Hát ebben sem lehetett pacsálni még. Napjainkban 27 km-re van egy fúrt kút, ami biztosítja a város vízellátását. A vizet 5 különböző fázisban tudják csak megtisztítani, plusz még sótalanítani is kell. Az 1960-70-80-as években rengeteg európai bevándorló jött ide szerencsét próbálni. Negyvenöt különböző nemzet van jelen Coober Pedy-ben, plusz az őslakosok. Ezekben az években több mint ezer bányász dolgozott itt. Ma már csak kb 50.
    A bányákat egy vagy max 2-3 ember birtokolja, nincsenek bányatársaságok. Minimum 3 hónapra lehet kibérelni egy 15x15m vagy 15x100m-es területet, amit 12 hónapra hosszabíthatsz ha találsz ott valamit. A bányászás úgy zajlik, hogy lyukakat fúrsz le kb 30-35 méter mélyre és keresel egy törésvonalat, mert az opál csak ott van, majd követed a törésvonalat míg szerencséd nem lesz. A világ opál termelésének 90%-a innen származik. A város alatt ma már tilos a bányászat, mert ki akarják zárni azt, hogy a vasárnapi ebéd közben, éppen a rántotthúsnál egy bányagép átszakítsa valaki ebédlőjének a falát vagy a padlóját.
    Hetven százaléka a lakosságnak föld alatt lakik. Itt a város alatt 16 méter mélyen van egy ér, aztán 28 méter mélyen. A bányák többsége 30-35 méter mélyen találja meg a törésvonalat. A felszínen egy egyszobás házat már 15 ezer dollárért meg lehet venni. Egy föld alatti 2-3 szobás lakás 50-150 ezer, 4-5 szobás pedig olyan 300 ezer dollár. Állandó 21-25 fokos hőmérséklet van a lakásokban. A vizes helyiségek, úgy mint konyhai mosogató, zuhanyzó, mosókonyha elől a bejáratnál van, a szobák hátul. Ennek az az oka, hogy ha csőtörés van és beázik a barlanglakás, ez a homokkő nagyon nehezen szárad ki. Szóval, ha megtörtént a baj, kinyitják a bejáratot és beengedik az 50 fokot. Persze ha éppen tél van, akkkor az gáz…

    Ez az akna kb 16 méter mély, két bányásznak két hétig tartott leásni ide és ha szerencséjük volt megtalálták a törésvonalat/eret, amit követhettek, hátha lesz benne opál. Ha nem, továbbálltak és újabb kétheti munkával egy másik ilyen aknát ástak.

    A törésvonal közelebbről pici vízszintes opál erekkel.

    Volt egy ürge, aki talált egy gyönyörű szép nagy kagylót, akkorát mint a tenyerem amit opál töltött ki. Elvitte becsüshöz. A szaki forgatta, majd azt mondta 230 000 dollár elsőre, de mivel gyönyörű zöldes színe van az opálnak inkább olyan 400 000 dollár. Tovább forgatta, és azt mondta: ha nem csak az opál értékét nézzük hanem hozzáadjuk azt, hogy ez egy több millió éves kagyló, akkor a duplája, azaz 800 000 dollár. Majd azzal zárta, hogy különösen jó állapotban van, nagyon ritka kagyló cakk-pakk legalább 1,2 millió dollár. Ez alsó hangon is kb 240 millió forint. Egy darab opalizált kagyló.
    Végül pár szó az őslényekről. Tengeri ragadozók voltak, nemcsak szimpla kagylók. 120 millió évvel ezelőtt Ausztrália egyharmadát jeges tenger borította és még egybe volt “olvadva” a Déli sarkkal és jóval lejjebb volt délen. A tengerekben hemzsegett az élet. A kagylók, tengeri liliomok és szivacsok ma is ugyan úgy néznek ki, mint 120 millió éve. A primitív élőlények között Belemniteszek (tintahal őse) és Ammoniteszek (nautilusz őse) úszkáltak és persze a félelmetes ragadozók: Plesiosaurus és Ichthyosaurus.
    Mindkét ragadozónak 4 uszonya volt és fel kellett jönniük a felszínre levegőért. Rengeteg őslényt lehet Coober Pedy és az Eyre tó körül találni. Az Eyre sóstó amúgy ennek az ősi tengernek az Eromanga-nak a maradványa. 1987-ben egy majdnem teljes Plesiosaurus csontvázat találtak 60 méteres mélységben Coober Pedy-nél. Eriknek nevezték el. Erik azért különleges, mert úgy fosszilizálódott, hogy az utolsó vacsorája is megmaradt a gyomrában, amiben még köveket is találtak, amiket azért nyelt le, hogy elősegítse az emésztést. Sajnos a Dél-Ausztrál Múzeum nem engedhette meg magának, hogy megvásárolja Eriket. Egy Sydney-i magáncég vette meg 200 000 dollárért. A cég csődbe ment és Eriket ismét áruba bocsátották. Úgy tűnt hogy Erik külföldre kelül majd vagy egy magángyűjteményben lesz elzárva a világ elől. Nemzeti összefogással gyűjtést szerveztek az emberek és most a Sydney-i Ausztrál Múzeumban van kiállítva. Mi következik ebből? Igen, az. Jól gondoljátok. Ha vége a Covid mizériának be kell terveztünk egy Sydney-i kirándulást. Amúgy is van már pár dolog, amit Sydney környékén szeretnénk megnézni. Érik a dolog…

    Coober Pedy-ben találta meg egy rendőr 1928-ban Ausztrália legnagyobb ammonitáját. Nem messze az úttól hevert évekig, mert azt hitte hogy egy gumiabroncs. Tényleg akkora mint egy kocsikerék. Hogy miért nem én botlottam meg benne?

    Ichthyosaurus: kétszáz kúpos foga volt, hasonló mint a ma élő krokodiloknak és ha kitörött egy újranőtt, mint a cápának.

    Az egész komplexum rendkívül érdekes volt, kár, hogy az őslakos rész nem készült még el. Utolsó megállónk útban hazafelé a Hart sóstó, ahol fél órácskára megmozgattuk a lábainkat. Én leszaladtam a sóstóhoz, Bicebóca a kocsinál megvárt. Szép volt az éppen kiszáradóban lévő sóstó. Szeretjük a sóstavakat. Szürreális, olyan mintha jeges/havas/deres/zúzmarás lenne.

    Hogyan készül a bumeráng lépésről-lépésre

    Hart sóstó

    A víz drága kincs az outback-ben. Ivóvíz autómata, 5 liter víz egy dollár.

    Sajnos az utolsó napon, mikor már csak 439 km-re voltunk a háztól egy szembejövő felcsapott egy kavicsot. Jó nagyot szólt. Kb 1 cm-es gyönyörű napocskám lett. Szerencsére nem a látómezőben. Ez mindig benne van a pakliban. Kivédhetetlen.
    A túra 2-3 nappal korábban ért véget, de így is tartalmas volt a 17 napos kirándulásunk. Összesen 7412 km-t autóztunk. A legjobb az volt, hogy a COVID miatt egyáltalán nem voltak külföldi turisták. Nem iskolaszünetben voltunk, így sokkal kevesebb család indult neki. Ráadásul mivel csak Dél-Ausztrália és Tasmánia utazhatott be az Északi Területre korlátozások nélkül, ezért minimális volt az emberáradat. Elvétve láttunk egy-egy autót WA-ból, NSW-ből és VIC-ből és picivel többen jöttek QLD-ből. Vagy csak egyszerűen ottragadtak és nem volt kedvük hazamenni. 🙂

  6. 3. rész: Litchfield Nemzeti Park

    november 2, 2020 by kata_papi

    Útban a Litchfield Nemzeti parkba megálltunk fél órácskára áztatni magunkat Berry Springs-ben, ami egy melegvízű forrás. Nagyon szép, burjánzó növényvilággal keretezett és óriási területen fekszik. Egy kisebb vízeséssel indít, majd jön a nagy “medence” és az alsó “medence”. Ezek a “medencék” inkább tavak, tavacskák. Nincsenek kibetonozva, csak lépcsőket és létrákat építettek ki, hogy könnyebb legyen bemenni. A tavakat szűk, vadregényes kis patakok kötik össze, amin oda-vissza lehet úszkálni. Időnként elszaporodnak benne valami mikro organizmusok, amik hasmenést, trópusi fülbetegséget és más fertőzéseket okoznak. Állitólag folyamatosan tesztelik a vízminőséget. Ezenkívül a vízesés felett gátakkal próbálják kizárni, hogy krokodilok ússzanak le a tavakba.

    Berry Springs, mini vízeséssel az elején.

    Berry Springs, az összekötő patakocskák egyike.

    Berry Springs, a legalsó tó.

    Berry Springs, el van a gyerek, ha játszik.

    A Litchfield Park ingyenes. Most még nincs belépő, de szerintem hamarosan valaki vérszemet kap majd, mert nagyon népszerű. A park szomszédságában kivettünk egy kabint 3 éjszakára. Nehezen toleráltuk a szaunát, mert nagyon párás, nagyon meleg idő volt. KempingesJózsi lelkes madárbarát hírében állt, mert minden este bekevert két nagy adag nektárt és össznépi madáretetést tartott főleg a papagájoknak.

    Két teljes napot szántunk erre a parkra, ami nem volt elég még úgy sem, hogy egyszer már kiveséztük. Felkerestük a régi helyeket, ahol jártuk már korábban és új helyekre is eljutottunk. Nem is értjük, hogy maradhattak ki ezek annó. Ráadásul még így is maradt fehér folt. Szokásos nóta: ide még egyszer vissza kell majd jönnünk. A park úgy néz ki, hogy egy aszfalt út kanyarog kb 80 km hosszan és arról jobbra-balra ágaznak le a látnivalók. A főbb látványosságok sima autóval is bejárhatóak, a durvább szakaszok ki vannak táblázva, hogy csak terepjárósak.

    Térkép szerint haladtunk és az azon felsorolt látnivalókat kerestük fel. Első megálló a termeszvárak. A térképen  jelölt mágneses termeszvárak túl messze vannak a kiépített ösvénytől. Szinte élvezhetetlen volt. Emlékszem 9 éve is puffogtam ezen, hogy miért nem lehet egy sétaösvényt közelebb kiépíteni. Viszont most eljutottunk olyan helyre is, ahova annó nem és “testközelből” csodálhattuk meg ezeket az építészeti remekműveket. Junior a termeszvárak között szlalomozott kétszer is. Később kifejtem merre lehet őket megtalálni.

    A parkban kétféle termeszvár van. A katedrális stílusú és a mágneses termeszvárak. A katedrálisok az 5-6-7 méteres magasságot is elérik. Hihetetlen, hogy ezek a kis, fél cm nagyságú termeszek 50 év alatt felhúznak egy 5 méteres várat. A mágneses termeszváraknak pedig az az érdekessége, hogy észak-déli tájolásúak (nincs kivétel, egy se lóg ki a sorból) és nagyon vékonyak. Viszont ezek is több méter magasak. Úgy néznek ki, mint a sírkövek. Ijesztőek, de csodálatosak. Miért észak-déli? A termeszek “fehérbőrűek”, azaz olyan vékony a bőrük hogy  szinte átlátszóak, ezért óvakodniuk kell a melegtől és a kiszáradástól. Az észak-déli tájolással elérik azt, hogy a vár egyik oldala mindig árnyékban van. Így át tudnak húzódni a hűvös oldalra. S azért ilyen keskenyek, hogy a legnagyobb, déli melegben minél kisebb felületet érjen a szikrázó napsütés.

    A dolgozó termeszek vakok. Akkor hogyan tudják észak-déli irányban megépíteni a várat, ha nem látják a napot? Tudósok gondoltak egy nagyot és egy erős mágnessel megváltoztatták a mágneses teret egy vár körül és tesztelték a termeszeket. Megállapították, hogy a termeszekben egy “beépített” iránytű van, mert ahogy változtatták a mágneses irányt a kis termeszek úgy kezdték korrigálni a várat is. Hihetetlen.

    A park elején a kiépített ösvény a mágneses termeszvárakhoz. Szállítunk ennél jobbat is.

    Katedrális termeszvár a mágneses termeszvárakkal átellenben a park elején.

    Második megálló a Buley Rochole, azaz a sziklamedencés pancsoló volt. Fürdőrucit felkaptuk, kiválasztottunk egy kevésbé nyüzsis medencét és csobbantunk. Nagyon kellemes volt a víze. Nem jártuk be a vízmosás összes medencéjét, mert Papi térde nem bírta, pedig a medencéket kisebb vízesések kötik össze, amiken szépen le lehet csúszkálni.. Csak óvatosan, a sziklák ütnek, sok ragtapaszos fürdőzőt láttunk.

    Buley Rockhole

    Papi az egyik mini vízesés alatt, Buley Rockhole.

    Harmadik megálló: Florence vízesés. Itt újfent hibáztam. Nem számoltam meg a lépcsőket. A tábla azt írta 135 lépcső visz le a vízesés aljába, az ismertető brossúra 160-at említ. Nekem mondjuk mindegy, de Papinak sokat számít az a +/- 25 lépcsőfok, de hősiesen lesántikált meg vissza. Dupla vízesés van és bárki beúszhat a vízesés alá. Jó szolgálatott tettek a nudlik, amiket még otthonról vittünk. Fél órácskát áztattuk magunkat itt is.

    Florence vízesés, még fentről a lépcsősor tetejéről.

    Akinek jó a szeme, az talán kiszúr engem a bal oldali vízesés alatt. Pont a vízesés közepénél vagyok. Komolyan kellett taposni a vizet, mert a sodrás egy pillanat alatt arrébb tolt.

    Papi ott integet a Florence vízesés alatt.

    A negyedik megálló az elveszett város lett volna, de le volt zárva útjavítás miatt. Cseppet kiakadtam, de túltettem magam rajta mert 9 évvel ezelőtt jártunk ott. Amúgy itt olyan errodálódott homokkő sziklákat lehetett volna látni, ami egy ősi civilizációra emlékeztet. Az elveszett város helyett így aztán  a 40 méter magas Tolmer vízesésnél volt a következő bámészkodásunk. Itt nem szabad fürdeni, le sem lehet menni a vízesés aljába, mert valami ritka denevérfaj él itt. Csak fentről, egy kilátóból lehet megcsodálni. De nem is akart senki fürdeni ott, mert még a kilátóból is látni lehetett azt a nagy krokodilt, aki a vízesés alatt úszkált.

    Tolmer vízesés

    Na erről beszéltem. Látjátok?

    Az ötödik megálló új volt, mert itt nem jártunk korábban. Ez egy szigorúan terepjárós kihajtó. Rengeteg vizes átkeléssel. Hat hete még 60 cm-es volt a vízmagasság, de most már csak 40 cm-es. Izgalmas volt nagyon. Először megálltunk egy 1928-ban épült tanyánál, ahol ónt bányásztak. Aztán elgyalogoltunk a Tjaynera vízeséshez, ahol csak én csobbantam. Majd kiugrottunk a Reynolds folyóhoz. Nagyon szivatós az út. Nyomnád 70-80 km/órával, mert korrugált fos, de 2-300 méterenként olyan nagy földkupacokat toltak össze keresztbe, hogy kénytelen vagy lelassítani. Ebből adódóan a korrugáció szétráz.
    Sajnos már késő délután volt, 17:30. Kezdett sötétedni ezért nem keltünk át a folyón, de nagyon vadregényesnek tűnt. Kb 200 méter hosszan kellett volna a vízzel teli folyómederben vezetni, ahova a páfrányok, pálmák belógtak. Nem keresztül a folyón, hanem a folyómederben vezet az út. Nem tudtuk milyen az alja, besétálni meg nem mertünk, mert kint volt a krokodilos tábla. Majd visszajövünk ide is! Viszont jól tettük, hogy végigszenvedtük ezt a rossz földutat a Reynolds-folyóig. Miért is? Mert rengeteg mágneses és katedrális termeszvár volt itt csak úgy szanaszét a mezőn. Be lehettt sétálni, be lehetett kocsival hajtani. Minden szögből meg tudtuk nézni. Akár át is ölelhettük volna őket. Csodálatosak voltak!

    Döme Jr Baltazár erre született!

    Itt aztán nem sétálsz be, hogy megnézd milyen az aljzat és mennyire mély a patak…

    Na mit nem szabad csinálni? Nem tanácsos valaki után egyből behajtani a patakba. Várjuk meg míg átér az előttünk levő, mert ha ő beragad, akkor nagy eséllyel Te is megijedsz és beragadsz. Nehezebb a “mentés”.

    Nem a hét törpe lakott itt véletlenül? Ez a Blyth tanya.

    Tjaynera vízesés és én, senki más!

    Reynolds folyó, ahol nem csak simán keresztbe kell átmenni a folyón, hanem mindjárt behajtás után kilencven fokos jobbra fordulás és végig a patak mederben megy az út.

    Reynolds folyó. A távolban középen, ahol a piros nyíl van, ott a kihajtó a patakból.

    És akkor jöjjenek a termeszvárak testközelből! Ezek itt mind-mind mágneses termeszvárak.

    Mágneses termeszvárak

    Mágneses termeszvárak

    Ilyen keskenyek az észak-déli tájolású mágneses termeszvárak.

    Hú de magas! Katedrális termeszvár

    Második napunk a Litchfield Nemzeti parkban. Megtaláltuk azt a mágneses termesz-telepet (hatodik kihajtó), ami a 2007-es térképemen még meg van említve, a 2010-esen már nincs. Végül is annyira nem titkos, csak távol esik a többi felkapott helytől. Viszont itt be lehet hajtani kocsival. Olyan, mintha egy temetőben autóztunk volna. Az összes termeszvár ugyanarra “nézett”.  Mintha dominókat vagy kártyalapokat állított volna fel valaki. Szóval a park elején az első megálló a kiépített platformmal csak mézesmadzag. Sokkal szebbek vannak beljebb, csak meg kell találni őket.
    Hetedik megálló: felhagyott Bamboo Creek-i Ónbánya. 1906-ban találtak itt ónt és 1951-ben néptelenedett el, mikor egy árvíz elöntötte a bányát. A bányászok korai halálát a belélegzett csillám okozta. Van egy rövid kiépített ösvény is információs táblákkal.
    Nyolcadik megálló: Cascade vízesés. Sajnos kevés víz volt benne így a lépcsős vízesés nem volt annyira látványos. A bevezető gyalogút viszont nagyon látványos. Papi térde egyre rosszabb, BiceBóca. Én voltam a mankója. Rám támaszkodott a nehéz, sziklás szakaszokon. Az egyik krokodilmentes nagyobb medencében csobbantunk egyet, hogy lehűtsük magunkat.  Ma 40 fok volt. Sok a bögöly is.

    Útban a Cascade vízeséshez

    Annyira meleg volt, hogy az egyik nagyobbacska Cascade medencében csobbantunk egyet. Papi épp krokodilnak álcázta magát. De az is lehet, hogy csak szimplán napszúrást kapott…

    Litchfield-i utolsó, kilencedik megállónk: a Wangi vízesés. Ez a park legnépszerűbb vízesése. Azért kedvelik az emberek, mert ezt a legkönnyebb megközelíteni. Semmit nem kell gyalogolni, olyan, mintha a strandra mennénk le. Jó fél órát pancsoltunk itt is.

    Wangi vízesés

    A Litchfield Nemzeti park az egyik nagy kedvencünk. Ha Darwin-ban laknánk, akkor tuti sűrűn látogatnánk el ide. Darwin-tól csak 150 km-re fekszik.
    Mindezek után elkezdtünk hazacsorogni. A negyedik részben hőforrásokban fogjuk áztatni magunkat és megnézünk egy érdekes múzeumot Coober Peddy-ben, ahol ugyan már jártunk egy párszor, rengeteg mindent megnéztünk, de ez a múzeum valahogy kimaradt, vagy akkor még nem is létezett. Képek itt.

  7. 2. rész: Kakadu Nemzeti Park

    október 28, 2020 by kata_papi

    Továbbra is szokatlanul meleg van. Az elmúlt 4 napban a túlélésért küzdöttünk és minden kempingben kihasználtuk a medencék adta hűsölési lehetőséget. Kilenc éve jártunk már itt, akkor 3 dolog maradt ki: Ubirr sziklarajzok, Jim Jim vízesés és az Iker (Twin) vízesés. Sajnos az Iker vízesés most is le volt zárva, meg 1-2 másik dolog is, amin kellőképp felhúztam magam, de nem fejtem most ki, mert a kedves barátosném biztos ideírna, hogy látom középső ujjal gépelsz…és jé, tényleg…  🙂 A lényeg: ha a turisták miatt nyitjuk meg a határt július 17-én, akkor a látnivalókat is nyissuk meg kéremszépen!

    Liliput…

    A Gunlom vízeséssel nyitottunk, de sajnos a  tetejére felvezető lépcső le volt zárva, pedig nagyon szívesen felcaplattunk volna. Szeretjük több perspektívából megcsodálni a helyeket. Állítólag felújítják az ösvényt, illetve találtak néhány új sziklarajzot is, ezért határozatlan időre lezárták. A vízesés száraz időszak révén alig csordogált. Ez a baj a száraz évszakkal, szinte minden vízesés száraz. Az esős évszakban meg minden víz alatt van, megközelíthetetlen. Csak helikopterrel lehet eljutni ezekre a helyekre. Ha itt laknánk Darwin-ban, akkor tuti meg lehetne csípni azt az időszakot, mikor az ár már elvonult, járhatóak az utak és még van víz a vízesésben.

    Gunlom vízesés, Papival szemben kell elképzelni a vízzuhatagot.

    A vízesés alatt lévő tóban elvileg lehet fürdeni. Mi passzoltuk, mert a Kakadu-ban rengeteg krokodil van. Mindenhol kint a tábla, hogy ne fürödj, mert ekkora meg akkora krokodilt láttak a vízben, de ha mégis veszed a bátorságot, akkor csak saját felelőséggre! Illetve kiírják, hogy hol helyeztek ki krokodil csapdákat, hogy monitorozzák a vizet és megakadályozzák, hogy krokodil ússzon fel a tóba. Itt a Gunlom-i vízesésnél is kint volt a tábla, hogy 2,5 méteres krokodil van a vízben. Odaértünk és családok pancsoltak a tóban. Igaz a parthoz közel, gondolom azért, ha menekülni kell. De volt 1-2 vakmerő turista is. Ők egyedül vagy párosával elúsztak a vízesés alá. Jó nagy távolság, mély víz, egy krokodil és közel s távol semmi civilizáció. Elég felelőtlen döntés ilyen helyen bemerészkedni.

    A Maguk vízeséshez a lehajtó elején ki van írva, hogy ide csak terepjáróval ajánlott bejönni. Nagy, piros betűs tábla. Azonban két csaj egy régi Toyota Corollával, amin még tetősátor is volt csak bejött és el is akadtak. Egy mély “bull dust” gödörben feneklettek meg, ahonnan se előre, se hátra nem tudtak mozdulni.. Ezek olyan mélyedések amikben nagyon finom, hintőpor finomságú mély por van. Szerencsére nem kellett rángatni kötéllel az autót, mert hárman elsőre kitoltuk a gödörből.

    Besétáltunk a vízeséshez, ami egy 4 km-es oda-vissza séta, nem túl megerőltető, annak, akinek nem fáj a térde. Sajnos Papi pont az indulás előtti napon vágta haza a térdét. Szenvedett is vele rendesen. Komolyabb gyaloglásokat nem is tudtunk bevállalni és emiatt kellett 2-3 nappal korábban befejezni az utazást is. Nagyon szép ösvény vezet be a Maguk vízeséshez és itt is van egy nagy tó, amiben lehet fürdeni. Útban vissza a kempinghez 100km/órás sebességnél két vadló úgy gondolta hogy előttünk kell áthaladnia. Az volt a szerencsénk, hogy épp lelassítottunk, mert kiszúrtuk egy, az út mellett a bozótosban legelésző vadon élő bivalyt.

    A beragadt csajok.

    Útban a Maguk vízeséshez.

    Maguk vízesés.

    Vadon élő vízi bivaly.

    Szép nyugodtan átsétál a vadló előttünk, mintha zebra lenne felfestve neki. Érdekes jelenet volt, mert miután az egyik átment megállt az út szélén és visszafordult, nyihogott egyet, azaz jelzett a társának, hogy minden oké, gyere. Ekkor eszméltem rá, hogy ne csak bambuljak, hanem fényképezzek is. Így sikerült lekapnom a másodikat.

    Beértünk a kempingbe és Papi észrevette, hogy a bal hátsó indexünk nem működik. A szar terepes úton a rázkódástól eltörött az index kábel. Sajnos a “csoki”, amibe a kábel rögzítve volt nem az a régi, hagyományos, csavaros fajta, hanem ezek már egybe vannak öntve a kábellel együtt, így csak a komplett csere jöhetett volna szóba. Papi befeküdt a kocsi alá és megpróbálta orvosolni a problémát. Küzdött rendesen, de nem sikerült neki. A kempinges se tudott segíteni, mondta, hogy talán a 40-50 km-re lévő Jabiru faluban találunk szerelőt. Papi visszamászott a kocsi alá és tovább próbálkozott. Egyszer csak megállt egy vadidegen csávó, hogy segítsen. Kiderült, hogy Darwin-ban lakik, csak itt lent dolgozik valamin. Próbált segíteni. Már ketten feküdtek Döme alatt. Még a haverját is felhívta segítségért. Én csak MacGyver faszinak hívtam. Előkapott egy akkus flexet, egy 3 cm átmérőjű erősáramú kábelt a kocsijából, kettévágta, kihúzott egy rézszálat belőle hogy áthidalják a törést. Sajnos a réz szál túl vastag volt. Nem sikerült. Megköszöntük a segítségét és útjára engedtük.. Másnap viszont Papi talált a szerszámos kacatjai között egy vékonyabb drótot. Ismét aláfeküdt és sikerült áthidalnia a törést, így ha ideiglenes megoldással is, de működött az index.

    Papi és MacGyver szerelnek.

    A második Kakadu-i napunkat egy két órás, napfelkeltés hajóúttal kezdtük a mocsárvilágban. Ehhez 5:30-kor kellett kelni, 6:20-kor már a transzfer buszon csücsültünk. Na mi az, ami a mocsárban sok a krokodilon kívül? Hát a szúnyog. Mi az amit mi a kocsiban hagytunk? Hát persze hogy a szúnyogriasztó. Egy idős házaspár viszont kisegített minket, ezúton is köszönjük. Amúgy vigyázzunk a szúnyogokkal errefelé, mert Ross River lázat terjeszthetnek. Nem halálos, de ki tudja ütni az embert egy időre.

    A vöröses napfelkelte elmaradt, mert nagyon párás volt az idő és egy páracsík miatt már magasan járt a Nap mire kibukott, de így is gyönyörű volt. Láttunk viszont rengeteg fajta madarat, vízibivalyokat, vaddisznót, óriási tavirózsákat és rengeteg krokodilt.

    Előttünk középen a másik hajó épp eltűnik a hajnali ködben.

    A kapitány rengeteget történetet mesélt, így nem csoda, ha közel 2,5 órát csónakáztunk. A vízibivalyok nagyon kártékonyak. Tönkreteszik a mocsárvilágot, letaposnak mindent, kifetrengik a növényzetet, telekakilják a vízet, ami megmérgezi a növényeket. 1980-ban 200 000 bivalyt lőttek ki emiatt.
    Az egyik érdekes történet pedig a következő: ottjártunk előtt kb 3 héttel volt a suliszünet, sok gyerekes család jött a parkba erre a hajóútra. Mikor a hajók odaértek a lenti képen látható helyre azt látták, hogy egy vízibivaly szenved a parton, aminek az egyik mellső lábát leszakította egy krokodil. Csak egy csont csonk volt a lába helyén. A kölkök persze visítottak a kapitánynak hogy segítsen a bivalyon. A kaptány az volt, aki most nekünk és azt mondta a gyerekeknek mit tudna ő csinálni? Ugorjon ki a hajóból, kapja fel a 2-300 kilós bivalyt, hozza a hajóra és vigye állatorvoshoz? Azt mondta hogy rádión be tud szólni a parkőröknek akik kijönnek és lelövik a bivalyt. Jajjjj, azt ne, visították a gyerekek. A kapitány csak beszólt a központba. A parkőrök rövid idő alatt kiértek, lelőtték a bivalyt és elszállították. Másnap a kapitányunk kihajózott a helyszínre, hogy körülnézzen. Azt látta, hogy a tegnapi nagy krokodil kiment a partra egészen hátra a fákig, amik bő 100 méterre vannak a víztől és tátott pofával ágaskodva kereste a tegnapi bivalyt és nem értette hogy hova tűnt az a nagy állat.

    Látjátok ezt a sárcsíkot? Nehezen látható, de ez az a nyom, ahol a krokodil vonszolta az elejtett vízibivalyt.

    Itt éppen reggelizik az egyik krokodil, mintha egy kígyót kapott volna el.

    Óriás vízililiomok.

    A csónaktúra után megnéztünk két helyet, amik tele voltak őslakos sziklarajzokkal. Papi hősiesen gyalogolt több kilómétert a közel 40-42 fokos melegben fájó térddel.

    Ez egy európai vitorlás hajó és 1880-1950 között láthatták az őslakosok.

    A  harmadik napunkon a Kakadu-ban végre eljutottunk a Jim Jim vízeséshez. Kettő órát mondtak az információs irodában a 60 km-es szakaszra. Szóval 4 óra autókázás oda-vissza és csak terepjáróval megközelíthető hely. Utólag kijelenthetjük, hogy semmi nehézség. Sima földút 50 km-en, majd 8 km egy vizszintes, kanyargós, picit kavicsos úton, egy-két kis vizes átkeléssel megborzolva. Sokkal nehezebbre számítottunk. A Jim Jim vízeséstől már csak 8 kilóméterre van az Iker vízesés, de az valami oknál fogva le volt zárva. Ezt nagyon sajnáltuk, mert indulás előtt erre a két vízesésre hegyeztük ki a Kakadu-i túránkat. Kakadu : Katapapi – 2:0, de ez még közel sem lejátszott meccs. Úgy látszik lesz majd egy harmadik utunk is ide a közeljövőben.
    A Jim Jim parkolójából két túraútvonal indul. Az egyik egy 4-6 órás út a vízesés tetejére és az ottani vizzel teli medencékhez, amikben lehet fürdeni. A másik egy 2 órás út és a vízesés alá visz be, ahol szintén lehet fürdeni. A tető túrát a kripli banda kihagyta. Amúgy is túl meleg volt. A 3,2 km-es alsó túrát, amit óriási köveken ugrálva kellett megtenni Papi végigcsinálta, de szenvedett nagyon. A végén nem is fürdött. Félt, hogy megcsúszik a köveken és jobban hazavágja a térdét. Így csak én csobbantam, de egyedül nem mertem elúszni a vízesésig, ami kb 100 méterre volt a parttól mert fostam a krokodiloktól. Hisz tudjuk, a túléléshez mindig kell egy nálunk lassaban úszó társ… Na meg amúgy is ki volt száradva a vízesés. Mi értelme van aláállni, ha nem zubog. Ettől eltekintve is gyönyörű volt. Ez az Északi Terület legmagassabb vízesése, 200 m magas. A vízesés előtt pár száz méterrel kettéágazik az út és jobbra ki lehet térni egy homokos partra, ahol úgynevezett “áztató” medence van. Itt kisebb csoportokban gubbasztottak az emberek, mint a német nyuggerek az otthoni termál fürdőkben és trécseltek. Nem csatlakoztunk.

    A Jim Jim vízeséshez vezető út.

    A Jim Jim vízesés alsó szakaszán elhelyezett krokodil csapda, hogy megakadályozzák, hogy felússzon a krokodil a vízesés alatti tóba.

    A krokodilcsapda közelebbről. Ez most épp üres volt. Mi van akkor ha a krokodil “tojik” a csapdára…?!

    Útban a Jim Jim vízeséshez. A távolban hátul azon a sziklafalon zubog le a vízesés az esős évszakban.

    Már majdnem elértünk a Jim Jim vízeséshez. Papi a sárga körben küzdi át magát a szoroson. A sárga nyíl a homokos strand rész. A piros nyíl a vízesés teteje.

    A Jim Jim vízesés alatti tó. Végre valaki vett magára egy kis színt. Egy ürge beevezett egy narancssárga úszógumival így sikerült elcsípnem méretaránynak.

    Nehogy szó érje a ház elejét… úsztam egyet.

    Utolsó napunkon megnéztük Ubirr-t, ami a világon egyedülálló őslakos sziklarajzokat rejt: itt láthatóak a röntgen és kontakt (azaz kapcsolat) rajzok. A röntgen rajz azt jelenti hogy a halak csontjait és a belsőségeket is megrajzolták. Nagyon részletesen kidolgozott rajzok, amelyek a világörökség részét képezik. De akad más különlegesség is, mint például a Tasmán tigris. A Tasmán tigris (erszényes farkas) sajnos már kihalt. Az egyetlen fogságban élő példány 1936 pusztult el. Ez a rajz a tigrisről 2-3000 éves lehet és mint tudjuk annó a Tasmán tigris egész Ausztráliában megtalálható volt. Nevüket egyrészt a farkasokhoz hasonló testalkatuk és életmódjuk, másrészt pedig a tigrisekre emlékeztető csíkozásuk miatt kapták. Érdekesség, hogy az állkapcsait akár 120 fokos szögben is ki tudta nyitni. Vesztüket az európai emberek bevándorlása okozta, akik az elpusztult birkákért az erszényes farkasokat tették felelőssé. Ez oda vezetett, hogy hivatásos vadászokat fogadtak fel kilövésükre és az ausztrál kormány vérdíjat fizetett minden egyes kilőtt példányért.
    Aki szemfüles és kitartóan, lassan végigböngészi a sziklarajzokat, az további érdekességeket láthat. Kiszúrhat két kontakt rajzot, ami nem más, mint két kis ember figurája, amit úgy neveznek, hogy a két főnök. Ezek kb. 300 évesek lehetnek. Azért hívják “kapcsolat” rajznak, mert ezek azok a rajzok, amik azután “születtek”, hogy a fehér ember kapcsolatba került az őslakosokkal, azaz ekkor láttak valószínűleg először fehér embert. Ez a két ember egy holland kereskedőhajóról jött, akik erre hajóztak északon. Kereskedni jöttek és vízibivalyra vadászni. Valószínűleg a főnök az, akinek mindkét keze a zsebében van, csizma van rajta és pipa lóg a szájában. A sziklarajzoktól nem messze van egy kilátó rész. Érdemes felcaplatni, mert nagyon szép 360 fokos panoráma nyílik a tájra. A korlátok nagyon eredetiek, helyi faágakból csinálták. Nagyon jól néz ki.
     
    Ez itt egy röntgen rajz.
     

    Akinek jó a szeme megtalálja a kezeit zsebre dugó, csizmás figurát.

      
    Sajnos a pipás ürge eléggé megkopott, a rajzok is messze voltak, ezért nem sikerült használható képet lőni róla.

    Papi épp a sziklarajzokat szemléli.

    Kilátás az Ubirr szikláról.

    Panoráma kép az Ubirr tetejéről. Papi a piros karikában integet, mellette a fekete nyíl bozóttüzeket mutat.

    Elugrottunk a Cahill’s Crossing-hoz, ami itt van a sziklarajzok szomszédságában. Sajnos most le volt zárva. Ennek az átjárónak a másik oldalán van az Arnhem Land, az őslakosok “rezervátuma”. Külön engedély kell a beutazásra, de most a covid miatt senki nem mehet be, nehogy kiirtsuk őket. A folyó partján egy tábla figyelmeztet arra, hogy itt már történt halálos krokodil támadás. Kb 5 percet voltunk ott és legalább 10 db 3,5-4 méteres krokodilt számoltunk össze.

    Papi azért lesétált a folyó partjára

    Krokodilok

    Krokodilok libasorban.

    A bejegyzés végére tartogattam ezt a képet, amit az egyik kisboltban lőttem. Aki emlékszik még a Nyugat-Ausztrál körútra, annak nem lesz nagy megrázkódtatás. Új terméket dobtak piacra. Karamellás ízű, természetesen szivárvány színű egyszarvú golyó cukorka… Nem tudtam nem észrevenni. Én kérek elnézést! Ezzel búcsút is intünk a Kakadu Nemzeti Parknak. Képek innen vagy a jobb felső “Új Képeink”gombról érhetőek el. A következő részben a Litchfield Nemzeti Parkról lesz szó, ahol minden vízesésben csobbantunk egyet, mert a Litchfield krokodilmentes. Legalábbis minden brossúra és információs iroda ezt szajkózza. A kivétel – amit láttunk – pedig erősíti a szabályt…
    Kimaradt egy egészségügyi bejegyzés: az utolsó Kakadu-i napunkon véletlenül beszívtam az orromba egy legyet. Magam se tudom hogyan. Rosszul jött ki a lépés, ráadásul jó nagyot szippantottam az orrommal. Nagyon mélyre felment. Próbáltam kifújni, de nem jött ki. Remélem nem fog a szemem előtt jobbra-balra rohangálni. Azóta néha furcsán zzzizzzzegek. Zzzz. ZZZZZZ. Amúgy nem volt túl sok légy. Nem olyan, mint annó a Simpson sivatag. Még a légyhálós kalapot se vettük elő.

  8. 1. rész: Irány ismét észak

    október 26, 2020 by kata_papi

    Újfent megjártuk északot. A 21 naposra tervezett túra egészségügyi okok miatt 17 nap lett, de így is nagyon jól éreztük magunkat. Ismét sikerült a legtöbbet kihoznunk ebből a szűk három hétből. Az első két éjszaka motelekben szálltunk meg, mert a reggeli hőmérséklet tél lévén 2-5 fok környékén ingadozott. A harmadik-negyedik naptól viszont majd megdöglöttünk a trópusokon. Valami “anomáliát” foghattunk ki, mert még a helyiek is csak csóválták a fejüket. Induláskor még 32-33 fokok voltak arrafelé. Mire mi odaértünk masszívan 39-42 fok között mozgott minden nap, amihez még pára is társult. Az éjszakák a sátorban maga volt a pokol. Nem hűlt le a levegő, nem igazán tudtuk magunkat kipihenni. Az esti zuhanyzás felesleges volt, mert 5 percnyi fekvés után úgy néztünk ki, mintha most léptünk volna ki a zuhany alól. A napi gyalogos etapokat lenyomtuk, nem nyafoghattunk, hiszen pont az Adelaide-i hideg elől “menekültünk” fel a melegbe.

    Reggel 6:00-ra terveztük az indulást, 6:11-kor sikerült is a lovak közé csapni. Pici csúszás, tudom, de lesz majd jobb a részidőnk! Adelaide-től 93 km-re megálltunk reggelizni a szokásos malacbőrös helyünkön, hogy támogassuk a helyi kisvállalkozásokat. Papi körbejárta Juniort, mint mindig. Észrevette, hogy egy csavar áll ki a bal első gumiból, de szerencsére elég vastag ott a borda, nem eresztett a gumi.

     

    Port Augusta-ba az úttal párhuzamosan fut egy vastag cső, ami a vizet viszi a városnak. Pár hete láttuk a tv-ben, hogy 30 méter hosszan egy helyi őslakos művész megfestette. Útba esett, kiszúrtuk (mondjuk nem nehéz nem észrevenni), megálltunk és megnéztük. Délután fél ötre értünk be Coober Pedy-be. Első nap: 835 km.

    Másnap már 7-kor úton voltunk. Az aznapi terv: elérni Alice Springs-be, ami 685km. Volt egy határátkelésünk, ami normál esetben nem is határ. De most a vírus miatt kivonult a hatóság. Indulás előtt 72 órával ki kellett tölteni egy online formanyomtatványt, amit aláírva és a jogosítvány bemutatásával át kellett adni a határnál strázsáló rendőrőknek. Délben értünk SA/NT határához. A határátkelés sima ügy volt. Terelőbólyák, integető rendőr, mindenki félreállítva. A rendőr le volt nyűgözve, hogy ki van nyomtatva a formanyomtatvány és alá is van írva. Mondta, hogy sokan ki sem töltik. Erre Papi visszaszól: de hát fent van a website-on, hogy kötelező. Erre a rendőr: hát igen. Aztán kérte a jogsikat, amit egyből átnyújtottunk mert előre kikészítettük. A rendőr majdnem elájult: klasszak vagytok srácok, mondta. Alig tartott egy percig. A rendőrők kedvesek voltak és üdvözöltek minket NT-ben. Miután elköszönt, meglobogtatta a papírokat a társának és azt mondta, nézd minden rendben volt.

    Az első megálló a “melltartó” kocsma volt. Vettünk két jégkrémet és “koccintottunk” vele a sikeres határátkelésre.

    Rengeteg sas volt az úton. Nekünk úgy tűnt, hogy nem magányos vadászok, mert falkákban gubbasztottak az út szélén. Szerintünk várták a friss kenguru/tehén tetemeket. Lusták vadászni, beérik az elcsapott állatokkal. Ezen a képen négyet sikerült elcsípnem, de valójában hatan voltak. Félelmetesek. Az egyik alkalommal majdnem el is csaptunk egyet. A mi sávunkban ebédelt. Papi már messziről ráfeküdt a dudára miközben 110-el száguldottunk. Semmi mozgás. A duda üvölt, én üvöltök, már majdnem odaértünk, mikor a sas megriadt és melyik irányba emelkedik fel az idiótája? Igen, jól gondoljátok. Nem el előlünk, hanem elénk. Papi beletaposott a fékbe. Reflexszerűen én is. Szerencsére nem volt csatt.

    Délután beértünk Alice Springs-be ahogy terveztük. Este együtt vacsiztunk Mariettával és Csabival, akik 3 hete indultak neki Darwinnak és most már visszafelé csorogtak Adelaide-be. Elláttak minket 1-2 hasznos tanáccsal. Így nem kellett felesleges köröket futnunk olyan látnivalókért, ami ilyen-olyan okokra hivatkozva épp le volt zárva. Mert sajnos voltak ilyenek is.

    Alice Springs-ben is egy motelben aludtunk a hideg miatt. Itt már egyre több őslakossal fut össze az ember. Feltűnt, hogy majdnem minden bolt kirakata redőnyös és rengeteg szögesdrót van az épületek tetején. De nem az a sima kifeszített drót, amiből kiállnak a szúrós szegek, hanem a körkörösen feltekert éles, vágópengés. Aztán éjjel megvilágosodtunk, mert Papit valami zaj felriasztotta álmából.

    Egy őslakos megtalálta azt a kis rést, ahol a durva szögesdrót véget ért és a sima szögesdrót nem volt akadály neki. A kukák tetejéről felcsimpaszkodott az épület oldalára szerelt légkondik tetejére, onnan a semmit nem érő szögesdróton átmászva pedig feljutott a szemközti épület tetejére és ott szöszmötölt. Később megjelent egy biztonsági őr, elővett egy kb fél méteres rudat, amin tucatjával lógtak a kulcsok. Húha, ennek a fele sem tréfa, úgy látszik képben vannak azzal, hogy mi folyik itt éjszakánként. Reggelig még többször visszatért és ellenőrizte a terepet. Úgy tűnik egész éjjel járja a környéket a kulcsaival és mindenhova bekukkant. Sajnos nem derült ki miért is mászott fel az őslakos, pedig másnap világosban körbejártuk a tömböt, de semmi említésre méltót nem találtunk. Azt hittük legalább egy alkoholt áruló bolt van ott, de nem. Rejtély.

    Útközben nem álltunk meg sem a baktérítőnél, sem az Ördög golyóinál. Unalmas lenne a huszadik bőrt is lehúzni ezekről, hiszen tavaly a Nyugat-Ausztráliás túra alkalmával lőttünk pár friss képet ezekről. Megálltunk viszont ott, ahol nem kellett volna. Wycliffs Well-nél. Huh. Rengeteg őslakos volt a benzinkut-kajálda-kemping épületegyüttesben és nagyon büdösek voltak. Amúgy ez a hely Ausztrália UFO “fővárosa”, a 70-80-as években itt észlelték a legtöbb UFO-t. Hogy miért csak akkor? Nem tudjuk. Biztos valami új “cuccot” dobtak piacra. A helyet amúgy egy magyar ürge üzemeltette, amit nemrég adott el.
    Attól még, hogy az Északi-Területen és Dél-Ausztráliában is szinte nulla volt a covidosok száma, mi titkon féltünk attól, hogy elkapjuk. Ezért rendesen fel is tankoltunk mindenféle fertőtlenítő szerrel. Párolgó zselék, nedves törlők, 99,9%-ban vírust/baktériumot pusztító spré. Még 4 darab maszkot is betettünk arra az esetre ha elfajulnának a dolgok. A közvécékbe úgy mentünk be, mint a vírusírtók. Fújtunk, kentünk, törölgettünk mindent. A negyedik nap reggelén viszont egy olyan retkes konyhásnéni hozta ki a reggelinket, hogy már mi szégyeltük magunkat. Most akkor hogy vigyázzon az ember magára?! Úgy voltunk vele, hogy behozok neki egy tiszta pólót. Az utolsó malteros kőművessegédnek nincs ilyen mocskos pólója. A többiről nem is beszélve. Ha ott nem kaptunk el valami fertőzést, akkor mi már mindenre immunisak lettünk.

    Covid van, tudják ezt a termeszek is.

    Az ötödik nap reggelén “nagyot” hibáztam, de Papi kulturáltan kezelte. Mindig én jövök le utoljára a sátorból, az én feladatom megnézni a kis zsebeket, hogy üresek-e. Lejöttem, összecsuktuk a sátrat, mindent összepakoltunk. Dobtunk egy gyors zuhit, mert már reggel nagyon meleg volt és szétizzadtuk magunkat. Kijövök a zuhiból, mikor Papi csak annyit kérdez: sluszit lehoztad? Ööööö, izé… nem.  A tockos elmaradt. Újra kinyitottuk a sátrat, így a reggeli zuhi értelmét vesztette. Többet szerintem soha nem hagyom fent. A pótkulcs természetesen ott lapult az egyik hátizsákban, de mivel aznapra csekély 42 fokot jósoltak arrafelé és tudván, hogy mennyi gyalogtúra volt betervezve, így nem volt bátorságunk otthagyni a tetőterben a kulcsot. Junior egész nap a tűző napon állt, nem biztos, hogy a kulcsban lévő elem tolerálta volna ezt a hőseget. Nem hiányzott volna, hogy egy szétolvadó elem még több galibát okozzon.
    Az első 4 nap látnivalóit, amit idefelé kihagytunk majd hazafelé csorogva fogjuk pótolni. A cél az volt, hogy felérjünk a Kakadu Nemzeti Parkba. A parkban egy 7 napos belépő megváltásával lehet bóklászni, ami 40 dollár per fő, de a Covid miatt most december 31-ig ingyenes. Be is írtunk egy piros pontot az Északi-Terület kormányának.
    A következő részben kivesézzük a Kakadu Nemzeti Parkot, ahol négy napot túráztunk. Lesz szó vízibivalyokról, krokodilokról, különleges őslakos sziklarajzokról, hajókázunk egyet és autót is szerelünk. Ne menjetek messzire.

  9. A hóembert el lehet felejteni idén (is)

    augusztus 8, 2020 by kata_papi

    Az elmúlt 4-5 évben minden ősszel elhatározunk két dolgot, mindig ugyanazt: télen főzünk kocsonyát és elutazunk az ausztrál Alpokba. Erre idén volt a legnagyobb esélyünk. Aztán mégse, mivel Viktória államban a korona belekezdett a második hullámba. Annyira, hogy sokkal durvább, mint az első volt. Viktória és Új-Dél-Wales lezárta határait. Mától Queensland állam is. Dél-Ausztáliából három helyre lehet utazni. Az Északi-Terület nyitotta meg először a határait az első hullám után, hogy fellendítse a turizmust a száraz időszakban. Be lehet még utazni Tasmániába és Nyugat-Ausztráliába. De Nyugat-Ausztráliában élből két hét karanténnal kell kezdeni még mindig.

    Mi marad, ha már nagyon mehetnékje van  az embernek? Marad Tasmánia, de ott most “tombol” a tél. Hideg van. Vagy marad az Északi-Terület, ahol ezer ágra süt a nap és hajnalban se megy 20 fok alá a hőmérő higanyszála. Igen, de ott már voltunk többször. Az Adelaide-i telet viszont egyre nehezebben viselem. Főleg úgy, hogy a házaknak nulla szigetelése van. Szerdán is 11 fok volt a lakásban reggel mikor felkeltünk.

    Szó-szót követett, a munkahelyből is kezdett elegünk lenni, ezért még július elején kiírtunk 3 hét szabit augusztus végére. Mindegy, csak már menjünk valahova alapon úgy döntöttünk irány észak. Kilenc éve voltunk fent Darwin-ban és a Kakadu Nemzeti Parkban. Akkor az esős évszak végén, majdnem a száraz évszak elején jártunk ott és sajnos az esős évszak kitolódott. A Kakadu Nemzeti Park fele még víz alatt volt. Már akkor eldöntöttük, hogy ide egyszer még visszajövünk. Hát eljött ez a pillanat. Felmegyünk a meleg északra és áztatjuk magunkat a hőforrásokban.

    Jó ötletnek tűnt, de a korona kezd terjedni. Melbourne-ben már kijárási tilalom van. Az Északi-Területek kormánya megtiltja a gócpontokból való beutazást. Jelenleg egész Viktória állam, Sydney és Brisbane városa gócpont. Dél-Asztrália még nem, de csak idő kérdése, mert hiába van határzár emberek szökdösnek át Viktóriából. Csomagtartóban elbújva vagy a zöld határon a sűrű fenyőerdőben gyalogosan próbálkoznak. Szürreális az egész.

    Az Északi- Terület határa még nyitva van, de meddig? Elvileg mehetnénk. A határátkelés előtt max 72 órával ki kell tölteni egy online nyomtatványt, amit ki kell nyomtatni és be kell mutatni a határon a rendőröknek. A csavar most jön, ami picit rizikóssá teszi a dolgot. Ha a belépéstől számított két héten belül gócponttá nyilvánítják a várost ahonnan elindulsz, akkor egyből jelentkezned kell tesztre és ha peched van akkor őrzött karanténba kell vonulnod 14 napra, ami $2500 dollár per fő.

    Keddig még nagyon lelkesek voltunk. Aztán a kezdeti lelkesedésünk átcsapott “gondolkodjunk reálisan”-ba. Mi van, ha karanténban kötünk ki. Megér ez nekünk $5000 dollárt? Csütörtökön délelőtt ismét pozitivba csaptunk át miután megvitattunk a dolgot az egyik munkatársunkkal. Úgy jöttünk haza, hogy indulunk. Azzal a kitéttel, hogy folyamatosan csekkoljuk (már amikor van internet) az Adelaide-i esetek számát és ha drasztikus emelkedést látunk, gyorsan visszafordulunk és ha jól megnyomjuk két nap alatt elérjük a határt mielőtt még gócpontnak kiáltanák ki Adelaide-t. A döntést arra alapoztuk, hogy kedden csak két, szerdán nulla eset volt. Aztán csütörtök este a hírekben bemondták, hogy ezen a napon egy eset volt. De ez az eset egy fősiskolán történt. Hetven közvetlen kontaktot az illetővel őrzött hotelbe dugtak. A maradék 1100 (!) diákot, tanárt pedig megkértek, hogy vonuljanak két hetes önkéntes karanténba. Na, innentől már nincs visszaút. Tuti nálunk is meg fognak ugrani a számok. Pénteken két aktiv esetünk volt. Ma meg nulla. Ezek alapján a döntés megszületett indulunk északra! Hurrá!

    Ez lenne a terv. Cél a Kakadu és Litchfield Nemzeti Parkok. A pöttyök jelölik a megállókat, mert legalább négy napba telik mire odaérünk.


  10. Van egy rossz hírünk, meg egy jó…

    augusztus 2, 2020 by kata_papi

    Kezdem a rosszal. Nem lesz bejegyzés a Nyugat-Ausztrál körútról. Képtelen vagyok összerakni.

    Kilenc hét rengeteg idő, hihetetlen sok mindent láttunk, csináltunk abban a két hónapban. Többször nekiültem, hogy megírjam, hisz útinaplót most is vezettem, de beláttam, hogy képtelenség. Ráadásul a 4-5-7 naponkénti távirati stílusú “viberes” bejegyzések nagyon jól lefedik az utat. Még én is meglepődtem, hogy mennyi mindent írtam az egyes helyekről, illetve – az egyik lelkes viber csapat tag szerint – 597 képet is csatoltam. Az rengeteg. Ennyit valószínűleg a Flickr-re se töltöttünk volna fel. Közel 600 képet végigpörgetni?! Dög unalom annak, aki nem utazta végig az utat. Arról nem is beszélve, hogy folyton azt ismételgetném, hogy mennyire szép, gyönyörű, hihetetlen, leírhatatlan látvány volt, meg hogy ez meg az hány millió évvel ezelőtt alakult ki…

    Az “outback”-es túrák 99%-ban a természetről szólnak. Arról, hogy olyan helyekre jusson el az ember, ahova csak kevesen. Nincs tömeg, cserébe viszont a természet lenyűgöző és Nyugat-Ausztrália ezen része ezt 110%-ban hozza is. Nem fog senki csalódni, ha úgy dönt, hogy erre bóklászik pár hetet. Öt csillagos luxusra senki se számítson, hacsak nincs 6-7 számjegyű $ banki egyenlege.

    A jó hír viszont az, hogy tájegységenként feltöltünk pár képet a fotóalbumunkba, hogy normálisabb felbontásban tudjátok végigkövetni a szebbnél-szebb helyeket. Sajnos a blogra lebutítva kerülnek fel a képek és szinte élvezhetetlenek. Illetve a kirándulással kapcsolatos 1-2 hasznos infót azért közzéteszünk, hátha valaki elvetődik arrafelé. Mi sem ugrottunk fejest az ismeretlenbe, komoly kutatómunka és vaskos jegyzet előzte meg az utat. Nem szerettük volna a “kemény” munkával megszerzett több hetes szabadságunkat lityi-lötyi bóklászással elkótyavetyélni. Ütemterv szerint haladtunk, amit néha napján egyesek lázadással próbáltak meggyengíteni.

    Csapjunk is bele a lecsóba. Jöjjenek a szurdokok, kanyonok, hasadékok, sziklák, homokdűnék, vízmosások, vízesések, hőforrások, boab fák (amik néha börtönként funkcionáltak), őslakos sziklarajzok, ősi korallzátonyok, tengerpartok, krokodilok, sztromatolitok, delfinek, tengeri csillagok, tengeri sünik és a mérhetetlen/elképzelhetetlen por.

    Nem volt előre befoglalt szállásunk sehova, ami sehol nem volt gond. Kivéve Broome-ban. Az valamiért egy nagyon felkapott hely. Ezért egy éjszakát kénytelenek voltunk eltölteni a közeli városban és másnap reggel 9-kor kellett telefonálni, hogy van e üresedés. Lett, de olyan helyeket is kiadtak a kempingben, ami nem sátorhely, hanem egy pici tisztás a sátorhelyek végében, ráadásul még azt is kettéosztották. Egy ilyen helyen osztoztunk egy német családdal, akik több területet akartak, a kempinges meg a lábával húzott egy csíkot a homokban, hogy eddig s ne tovább! Ezt leszámítva minden simán ment szállás ügyben. Mondjuk emiatt nem is paráztunk, mert ott nyitjuk a tetősátrat, ahol csak akarjuk.

    Nemzeti Parkok. Rengeteg van belőlük. Érdemes előre eltervezni, hogy melyeket szeretnénk felkeresni, aztán osztani/szorozni és megvenni az éves belépőt. Ez nekünk nagyon bejött még anno Tasmániában, itt meg aztán ez többszörösen megtérült. Tizenhét Nemzeti Park volt a listánkon. A parkokba általában 13-15 dollár per kocsi per nap a belépő. Az éves bérlet pedig 92 dollár. Végül a 17 parkból 13-ba jutottunk el és volt ahol 3-4 napot töltöttünk. Ezeket összeszorozva 257 dollárt költöttünk volna parkbelépőkre az éves 92 dollár helyett. Az barátok közt is több mint 2,5-szerese annak, amit fizettünk.

    Az első 5 nap azzal telt, hogy elérjük a fő úticélunkat, Kimberley-t. Kimberley 4,5-szer nagyobb, mint Magyarország. Ehhez a Kimberley régióhoz tartozik az Argyle-tó, ami Nyugat-Ausztrália legnagyobb, Ausztrália második legnagyobb ember alkotta víztározója és még az űrből is látszik. Illetve innen nem messze van az a gyémántbánya, ami a világ gyémántkészletének 1/3-át adja. Innen kerülnek ki a híres rózsaszín gyémántok is.

    Itt található a világörökség részét képező Purnululu (egyik kedves barátunk szerint a Purnululu névnek olyan a hangzása, mintha egy őslakos sztriptíztáncos lenne) Nemzeti Park, ismertebb nevén a Bungle Bungle, illetve a picit távolabbra eső Wolfe Creek meteorit kráter, ami a világ második legnagyobb meteorit krátere. Na meg a 660 km hosszú Gibb River út.

    Ez az út kelet-nyugat irányú és a marhák szállítására szolgált. Ma már szinte teljesen megszűntek a marhafarmok. Minden egyes farm kezd ráállni a turistákra és mint azt egy esti környezetvédős vetítésből megtudtuk szinte mindegyik elkezdte felszámolni a marhaállományukat. Az egyik ilyen farmon kempingeztünk, ahol este egy környezetvédős kiscsaj nyomott le egy diavetítős beszámolót arról, hogy mennyire károsak az állatok a természetre. Mennyi füvet rágnak le a marhák, a vadon élő kecskék, nyulak. A régióban még mindig sok ezer marha van, ezért azért kampányolnak, hogy Kimberley-ben egyáltalán ne legyenek állatfarmok.

    A kisebb testű káros állatokat, amik veszélyeztetik az őshonos állatfajokat egy speciális taktikával kezdték el tizedelni. Semmi vérengzés, semmi hajtóvadászat, semmi csapda, semmi méreg. Génmanipuláció. Megbirizgálják az X és Y kromoszómákat és ez azt eredményezi, hogy csak hím állatok születnek. Ezzel 1-2 generáció után már nem lesznek nőstények, nem tudnak szaporodni és lassan kipusztulnak. Ez a tervük. Nemrég kezdtek bele. Hát meglátjuk mi lesz belőle. Sok jó nem szokott abból kisülni ha az ember beleavatkozik a természetbe.

    Utunk legrosszabb, legkellemetlenebb szakasza a Gibb River úton való átkelés volt. Papi még néha felsír éjszakánként. Borzalmasan rossz minőségű az út. Karavánt vontató autók ne is próbálozzanak. Csoda, hogy Junior nem esett szét atomjaira a rázkódástól. Nagyon mély a korrugáció. Volt, hogy még 5 km/órával se tudtunk haladni. A rázkódástól olyan nagy volt a zaj a kocsin belül, hogy egész nap nem tudtunk beszélgetni. Erre pár nappal később egy család is panaszkodott Broome-ban. Kempingszomszéd volt. Két gyerekkel utaztak. Mondta a gyerekeknek indulás előtt, hogy most mondja el mindenki a kínját, mert legközelebb csak este tudja meghallgatni őket, mert akkora a zaj a kocsiban.

    Erről a 660 km hosszú útról tüskeszerűen jobbra-balra ágaznak ki a marhafarmok. Tehát, ha csak végigautóznánk ezt a 660 km szakaszt, akkor igencsak keveset látnánk Kimberley-ből. A szépség beljebb van a bozótosban. És ekkor jött az arcon csapás. Azok a marhafarmok, amik már “átalakultak” természetvédelmi területté, azaz felszámolták a marhafarmot és csili-vili szállást/vendéglőt építettek ki külön belépőt szednek azért, hogy megnézd a farm területére eső természeti látványosságokat. Ide a nemzeti parkos belépő nem érvényes.

    A cérna akkor szakadt el nálam, mikor megláttam az áraikat. Pofátlanság. Míg a nemzeti parkos belépő 13-15 dollár per autó, ahogy feljebb említettem, addig itt egyes farmokra a belépő 12 dollár per koponya, vagy 25 dollár per autó, plusz persze a kemping díja. A legdurvább 45 dollár per koponya plusz 50 dollár per autó ha valaki a Mitchell és King George vízeséseket szeretné meglátogatni. Oda ki kell fizetni az előbbi összeget plusz a nemzeti park belépőt is. De a pálmát az a terepjárós út viszi, ami 150 dollár per autó. Ezeknek a volt marhafarmoknak, amik most már a turistákat lovagolják meg vastagon fog a ceruzájuk. Egy éjszaka egy főnek telepített szafari sátorban (nem 5 csillagos hotelben) 395 dollár, a dupla ágyas két főre 590 dollár. Mondjuk ebben benne van a reggeli és a vacsora, de akkor is majdnem 600 dollár egy éjszakáért?!

    Az ártól eltekintve mindegyik farm nagyon igényes. Saját kis térképet adnak a helyi látványosságokról. A legtöbb látnivaló csak terepjáróval közelíthető meg, sokszor kell vízzel teli folyómedrekben áthaladni. Többnyire 3-5-8 km-t még gyalogolni is kell minden egyes “csodához”. Némelyik farm a fanatikus terepjárósoknak extrém nehézségű utakat is megnyit. Brutál nehezeket. Egyes farmokon akár 3-4 napot is el lehet tölteni, mire az ember minden látnivalót felkeres. Meseszépek! A Gibb River-es szakaszon nekünk egy nagyon szép hely maradt ki a szárazság miatt. Nem volt sok értelme felautózni a Mitchell és King George vízesésekhez  – ami oda-vissza alsó hangon is kb 800-900 km-es kitérő lett volna – mert csont száraz volt a vízesés. Ennek nem nagyon örültem, de Papi megígérte, hogy egyszer elvisz oda. Azt még nem tudom, hogy jutunk majd el oda, mert kerek perec kijelentette, hogy ő ugyan még egyszer nem vezeti keresztül Juniort a Gibb River úton. Erre a helyre viszont a Gibb River út felénél van az elágazás.

    Érdemes úgy tervezni a Gibb River utat, hogy minden kihajtóra maradjon idő. Kimberley egyenlőre még egy érintetlen, különleges mesevilág. Semmikép se hagyjuk ki a Purnululu Nemzeti Parkot, azaz a Bungle Bungle-kat. Ha valakit érdekel a geológia, akkor a zebrakőbánya legyen a listára felvésve. Ez a kő egy geológiai enigma. A mai napig nem tudják a tudósók megmagyarázni, hogy hogyan is keletkezett. Úgy gondolják, hogy kb 600 millió éves üledékes kőzet. A zebrakő úgy néz ki, hogy a világos üledék réteget egy vöröses réteg követi. Ez a két réteg váltogatja egymást. A vöröses réteg a vasoxidtól kapta a színét és azért különleges, mert nem sima vízszintes réteg hanem olyan alakzatokat produkál, mint a folyékony láva. Néha csak cseppek vannak belőle, néha elindul egy folyás és egyszer csak véget ér. Gyönyörű ritmikus foltok. Na ez az, amit nem tudnak megmagyarázni a geológusok. Eddig sehol máshol a világon nem találtak hasonlót. A bánya tulajdonosa most azért kampányol a kormánynál, hogy polírozzák fel az egész feltárt területet, építsenek kilátót a turistáknak, akik megcsodálhatják ezt a természeti értéket. Nem szeretnék kibányászni. Szeretnék megóvni, mint a dinosszaurusz lábnyomokat.

    Zebra Rock lelőhelye

    Sok helyen lehet fürdeni Kimberley-ben, de ha választanunk kellene, akkor az a Bell Gorge lenne. Szűk hasadék, magas sziklafalak, vízesés és viszonylag nagy tó, ami krokodilmentes. Aki szeretné látni egy 350 millió éves, 2km vastag, megkövesedett korallzátony tetejét, az taposson bele a fékbe és álljon meg a Widjana Gorge-nál. Olyan, mint a keleti parton a Nagy-Korallzátony, azzal a különbséggel, hogy ez a szárazföldön van. Jelenleg a felszínen kb 50-100 méter látható a tetejéből és 700-1000 méter széles.

    Aki eddig nem látott volna vadon élő krokodilt, az itt bepótolhatja. A szurdok tele van édesvízi krokodilokkal. Hemzsegnek. Innen 60 km-nyi autókázásra van Tunnel Creek, ami egy 750 méter hosszú barlang, mindkét vége nyitott, inkább nevezném alagútnak és része az előbbi korallzátony komplexumnak. Illetve a közepén be is szakadt a barlang, egy természetes ablakot nyitva az ég felé. A száraz időszakban is kb térdig érő víz van benne. Ennek megfelelő cipőben menjünk végig rajta. Ja és ne ijedjünk meg, mert kb 1-1.5 méteres édesvízi krokodilok vannak benne. A zseblámpa fényénél vörösen világít a szemük. Elvileg nem ugranak az embernek, de azért legyünk óvatosak sose lehet tudni. Ezzel el is köszönünk a Kimberley-től. Irány az északnyugati partvidék.

    Az egyik legnagyobb szenzáció szerintünk a vízszintes vízesés, amit a sekély tengeren a szűk szorosokban az árapály alakit ki. Sajnos csak a levegőből és “méregdrága” motorcsónakból lehet megcsodálni ezt a különleges természeti jelenséget. Mi úgy tapasztaltuk, hogy nincs nagy árkülünbség a félnapos és az egy napos túrák között. Érdemes az egy naposra befizetni.

    Hidroplán visz ki, mikor jön a dagály. Ekkor van lehetőség fentről megcsodálni. Ezután letesznek pontonokra, majd étkeztetés és cápales után beszállítanak a motorcsónakokba és kivisznek a szoroshoz. Ha olyan a körülmény akkor többször is áthajózunk a szoroson, amikor zúdúl át a víz. Azért a víz az úr! Félelmetes ereje van. A nap végén 4WD-os busszal visznek vissza Broome-ba 1-2 megállót beiktatva.

    Ha a pénztárca engedi ki lehet hajózni a Montgomery zátonyhoz. Mikor jön az apály ez a korall-zátony úgy emelkedik ki a habokból, mintha egy sziget születne. Patakok csörgedeznek le a zátony oldalán. Kisebb vízesések mindenhol. Szürreális látvány lehet. Nekünk nem fért bele az időbe, pedig rajta volt a listánkon. Amúgy mindig ki kell hagyni valamit, hogy legyen ürügy visszajönni. Ha szerencsés időben érkezünk Broome-ba, akkor abban az élményben lehet részünk, hogy láthatjuk a Holdba vezető lépcsősort. Telihold, felhőmentes égbolt és szuper apály kell hozzá. Ekkor a Hold fénye egy lépcsősort vetít a lapos, mocsaras tengerpartra. Megcsíptük. Igaz kellett egy kicsit sakkozni a napokkal, de sikerült elkapni az augusztusi, utolsó teliholdas napot. Megérte! Ahogy haladunk délre szebbnél-szebb tengerpartok, nemzeti parkok, őslakos szikla karcok, 130 éves dinó lábnyomok, banán ültetvények, a Red Dog szobra (tessék megnézni a róla készült filmet), hajóroncsok és Papi nagy kedvencei a végtelen hosszú (2,5 km!) vasércet szállító vonatok követik egymást.

    Port Hedland magasságában elfordultunk a tengertől és a szárazföld belseje felé vettük az irányt, hogy felkeressük Nyugat-Ausztrália egyik ékszerdobozát, a Karijini Nemzeti Parkot. Ez a hely a szurdokok csimborasszója. Hasadékok, kanyonok, vízesések, szűk járatok és 100 méter magas sziklafalak. Ne hagyjatok ki egy kanyont, kilátót se. Másszatok fel mindenhova, sétáljatok végig minden hasadékban. Ne ijedjetek meg a kihívásoktól. Egy-két szurdokban nem ússzátok meg, hogy vizesek ne legyetek.

    Ha csak egy napotok van erre a parkra, akkor ne is gyertek el ide. Ha mégis, akkor a két legvadregényesebb túrát semmiképp ne hagyjátok ki: Waeno Gorge – Handrail pool hasadékot és a Hancock Gorge/Kermit Pool, amihez egy Spider Walk szakasz is tartozik. Ezen a szakaszon a szűk hasadékban a sziklafalon, mint a pók kell végigmászni. Bal kéz-láb az egyik falon, jobb kéz-láb a szemközti falon, befeszítjük magunkat és mászunk, míg alattunk a patak csörgedezik. Amúgy itt a legnagyobb az esély arra hogy vizesek legyünk. Készüljünk fel erre az eshetőségre. Válasszunk megfelelő ruházatot. Havonta ki tudnánk látogatni ide ha a közelben laknánk, annyira gyönyörű volt. Minden túraútvonalat bejártunk, egyet leszámítva, ami távolabb volt a többi hasadéktól. Az már nem fért bele az időbe.

    Visszakanyarodtunk a tengerparthoz. A következő nagyobb terület, amit “felfedeztünk” az a Cápa-öböl volt. Keresztül-kasul bejártuk, amit lehetett azt mindent megnéztünk. Fő attrakció persze a már ezerszer lerágott csont, a sztromatolitok voltak. Ez volt a fő cél, de persze ezt leszámítva is gyönyörű helyek vannak itt. Többek között a 6000 éves kagyló bánya, a csak apró, fehér kagylókból álló tengerpart, a delfinetetés, a Francois Peron Nemzeti Park, az Edel Land Nemzeti Park, ahol Ausztrália legnyugatibb pontja található, valamint a 170 méter magas sziklafalak, amiknek a talpát az Indiai Óceán nyaldossa.

    Innen lehet átkompolni a Dirk Hartog szigetre, amit most passzolni kellett, mivel ez nem olyan egyedül bevállalós út. Kell hozzá egy másik “bohóc”, ahogy kedves barátunk Tamás szokta mondani. Felelőtlenség egyedül nekivágni. Sejteni lehet, hogy ide is visszatérünk majd egyszer megint. A Nyugat-Ausztrál túránkat a Kalbarri Nemzeti Parkkal zártuk, aminek vannak tengerparti túraútvonalai és szurdokos is. Nem mondok újat azzal, hogy mindegyiket érdemes felkeresni. A szurdokban található a “természetes” ablak képződmény, illetve ott jártunkkor kezdték el építeni a hasadék fölé magasodó Skywalk-ot, ami 100 méter magasan nyúlik a mélység fölé és 2020. júliusában (mikor ezt a bejegyzést pötyögöm) meg is nyitották a publikum előtt.

    A hazafelé vezető utat az aranymezők bejárásával és sikeres bálnalessel zártuk. Szűk kilenc hét. Hihetetlenül jó érzés volt csak menni és azt csinálni, amit szeretünk. A felhőtlen szabadság. Csak mi hárman. Papi, Döme Jr és én. Hatvan nap! Tizenhatezer-kettőszázhatvan kilóméter! Kettőezer-háromszázhetvenhárom liter üzemanyag! Azért maradt még mit satírozgatni a listánkon. Reméljük lesz még részünk ilyen hosszú vagy ennél hosszabb túrákban.

    A feltöltött képeket tájegységekre bontottuk: útban Kimberley-hez, Kimberley, Purnululu NP és Wolfe Meteorit Kráter, Broome és Nyugat-Ausztrália, Karijini NP, Cápa-öböl, hazafele Nyugat-Ausztráliából. A képek erről a linkről vagy a jobb felső menüsor “Új Képeink” gombról érhetőek el.