Posts Tagged ‘érdekesség’

  1. A fővárosban

    november 18, 2018 by kata_papi

    Ez az október végi “mini break” nem volt betervezve, de nem bántuk, hogy lett. Összekötöttük a kellemest a hasznossal. Papi valami belső hangra hallgatva megnézte a magyar útleveleinket és kiszúrta, hogy az enyém hamarosan lejár. Nincs mese meg kell újítani. Itt Adelaideben sajnos nincs már megbízott nagykövet. Sydneyben, Melbourneben és Canberrában vannak konzuli ügyintézések. Hoppá! Canberrában még nem jártunk. Tizenegy éve élünk itt és még sose mentünk el a fővárosba. Micsoda szégyen, akkor ezt most bepótoljuk.

    Épp most olvasok egy 8 kötetes, tizenéveseknek írt könyvsorozatot Ausztrália történelméről. A második világháborúnál tartottam augusztus környékén, mikor is azt olvastam, hogy a japánok megtámadták Ausztráliát. Azt tudtuk, hogy bombázták Darwint, de azt már nem, hogy Cairnst is. Ezzel szeptember végén Cairnsben szembesültünk, hogy ott is volt 1-2 bombapotyogtatás. Na de, hogy Sydney-be is eljutottak…?! Azért az durva. Pedig így volt.

    1942 május 29-én öt japán tengeralattjáró cirkált 35 mérföldre Sydney Heads-től, ami csak 10-12 km az Operaháztól. Másnap beküldtek egy minitengeralattjárót a kikötőbe, ami bemérte a hadihajók pozícióját. Az ezt követő napon (május 31-én) az öt japán tengeralattjáró már 7 mérföldre közelítette meg a Sydney Heads-et (ez amúgy az öböl bejárata). Majd délután fél ötkor ismét beküldtek 3 mini tengeralattjárót a kikötőbe. Ezek az úszó koporsók akkorák voltak, hogy két ember épp elfért benne. A képeken majd látni fogjátok, hogy nem is voltak olyan kicsik, de a technika és a két torpedó, amiket szállítottak elfoglaltak minden talpalatnyi helyet, ezért volt csak két fős a személyzet.

    Az első mini fennakadt azon a hálón, amit a torpedóknak feszítettek ki. A két fős személyzet kamikaze akciót hajtott végre és felrobbantották saját magukat, mielőtt az ausztrálok elkapták volna őket. A második eljutott a kikötő kellős közepébe és 200 méterre megközelítette a Garden Island-i katonai bázist, de az őrszemek kiszúrták. Az amerikai USS Chicago csatahajó rálőtt, a mini pedig viszonozta a tüzet. Egy torpedó eltalálta a Garden Island-et, de szerencsére nem robbant fel. Egy másik torpedó pedig az öböl aljába csapódott egy régi komp alatt, amit a tengerészek elszállásolására használtak. A komp felrobbant, 21 tengerész meghalt, 10 pedig megsérült. Ez a mini tengeralattjáró aztán biztonságban ki tudott menekülni a kikötőből. A harmadik mini elsüllyedt mielőtt bármiféle kárt tudott volna okozni. A két fős személyzet főbe lőtte magát, hogy ne kerüljenek hadifogságba. A következő két hónapban további mini tengeralattjárók jöttek Sydney kikötőjébe és folytatódtak a támadások. Összesen tizennégy kereskedő hajót támadtak meg és hatot el is süllyesztettek.

    A támadások befejeztével az első három mini tengeralattjáróból kettőt sikerült kiemelni és a két sérültből építettek egy majdnem épet, ami beutazta Újdél-Welszt, Viktóriát és Dél-Ausztráliát, majd végső nyughelyére az Australian War Memorial Museum-ba (a Háborús Emlékmúzemba) került 1943-ban és a mai napig is ott van. Erre nagyon ráizgult Papi és azt mondta hogy ezt mindenképp látni szeretné. Sokat nem gondolkodtunk a dolgon. Gyorsan időpontot foglaltunk a nagykövetségen, ehhez az időponthoz hozzácsaptunk még 1-2 napot és készen álltunk meghódítani a fővárost. Újabb szabikérelmünket zokszó nélkül elfogadták, így 5 napra elhúztunk megint és Juniort sem hagytuk otthon.

    Canberra Adelaide-től 1200 km-re van, ami legalább 15 órás út autóval nyugodt tempóban. Ez egy picit leszűkítette a látnivalók listáját. Az oda-vissza utat levonva egy egész nap és két fél nap maradt Canberrára és a környékére. Szerdán ebédidőben befejeztük a munkát és egyenesen onnan indultunk. Este hétig nyomtuk és egy időzónán való áthaladás miatt sajnos vesztettünk fél órát. Aznap 520 km-et tettünk meg és jobbra-balra végestelen-végig búzamezők szegélyezték az utat. Nem is láttunk elütött kengurút csak kettőt az 520 km-es szakaszon. Másnap rohanás nélkül elcsorogtunk Canberráig és kora délután szép nyugisan meg is érkeztünk. Ezen a hátralévő szakaszon megszűntek a búzamezők, füves-bokros pusztaságot láttunk mindenfelé. Nem csoda, ha 100 méterenként volt egy “alvó” kengurú vagy az úttesten, vagy mellette az árokban. Sajnos Papi a hét elején benyelt valami baktériumos fertőzést és úgy köhögött mint egy szamár, eléggé odavolt, de hősiesen tartotta magát. Így utólag visszagondolva… nem kellett volna elindulunk.

    Pénteken nem keltünk korán, 10-re volt időpontunk. Mindenki nagyon kedves volt a nagykövetségen. Megvolt az ujjlenyomat levétel és a retina szkennelés is, így most már én is bekerültem az FBI adatbázisába. Nem rosszalkodhatok. Alig voltunk ott 10 percet. Kifizettük az ügyintézés díját ($140) és majd postán küldik az új útlevelemet. Ennyi volt a hivatalos része az útnak. Amúgy mi is most tudtuk meg, hogy az ország “kerületekre” van osztva. Megvan, hogy melyik állam melyik kirendeltséghez tartozik. Például Dél-Ausztrália, Északi Terület, Tasmánia és talán Nyugat-Ausztrália is (de ebben nem vagyok biztos) Melbourne-höz tartozik. Ha viszont van befoglalt időpont, akkor elvileg bármelyikbe lehet menni.

    A hátralévő bő fél napot az Ausztrál Háborús Emlékmúzeumban töltöttük el. Naggggyyyyon jó volt! Szerintünk egy teljes napot simán rá lehet szánni és akkor mindent részletesen végig tud olvasni az ember. Elképesztő mennyiségű tárgyi ereklyét gyűjtöttek be és halmoztak fel itt. De nem ám hányaveti módon, hanem szakszerűen rendszerezve. Az első világháborútól kezdve a másodikon keresztül Afganisztánnal bezárólag. Eredeti terepjárók, tankok, harckocsik, helikopter, repülők, egy hadihajó parancsnoki hídja a teljes felszereléssel és az a bizonyos tengeralattjáró, ami nem is volt olyan kicsi. Azzal viszont számolni kell, hogy mindig sokan vannak. Folyamatosan jöttek az iskolásokkal megtömött buszok. Szerencsére nagyon nagy területen, több teremben van a kiállítás, így mindig ki lehet kerülni a tömeget. Van egy “kutatás” nevű terem is, ami olyan, mint egy digitális könyvtár. Ide bárki bemehet és utánanézhet az ősöknek, hogy hol harcoltak, hol vesztették életüket, s a kereséshez szakszerű segítgéget is igénybe lehet venni. A múzeum egyébként mindenki számára ingyenes.

    A múzeum után gyorsan felugrottunk a Mount Ainslie kilátóhoz. Innen jó kilátás nyílik a városra és a parlamentre.

    A háborús múzeum belső udvara

    A felső képen a boltíves folyosókon az elesettek névsora van a falakon

    Kilátás a múzeumból, háttérben az ausztrál Parlament

    A Gallipoli-i partraszállás (ahol nagyon sok ausztrál katona életét vesztette) egyik csónakja

    Golyó ütötte lyukak a csónakon…

    Üzenet a frontról egy kekszen

    Az egyik japán mini tengeralattjáró, ami megtámadta Sydney-t

    A pipacsmező, mely az Első Világháború befejezésének 100-dik évfordulójára készült. A világ minden tájáról érkeztek a kézzel horgolt/kötött pipacsok. Összesen 62 000 darab.

    1918 tizenegyedik hónapjának, 11. napjának, 11. órájában ért véget az Első Világháború. A pipacs az Emlékezés Napjának jelképe. Az elesett katonák jelképe.

    Honnan ered? Belgium Flamand régiójában zajlott le a II. Ypresi Csata 1915. április 21. és május 25. között. Itt vetették be először a németek a klorin harcigázt. Itt teljesített önkéntes szolgálatot John McCrae alezredes, aki nem csak katona, hanem orvos és költő is volt. Neki kellett a temetési szertartást megtartani, ami alatt észrevette, hogy milyen gyorsan nőnek a pipacsok az Ypresi ütközetben elesettek sírján. Ennek hatására a következő nap megírta az első világégés egyik legnépszerűbb és legtöbbet idézett versét a In Flanders Fields-et. A vers hatására pedig az elesett katonák sírján nyíló skarlátvörös pipacs a világ egyik legismertebb szimbólumává vált.

    Mount Ainslie kilátó. Középen a War Memorial Museum, abból ered a sugárút, ami a Parlamenthez visz.

    A szombati napunk teljes egészében Canberráé volt. A város helyett inkább a szomszédos Namadgi Nemzeti Parkot választottuk. Három rövidebb túrát (3km, 6km, 10 km) néztem ki. Ahogy már fentebb említettem Papi tápos volt. Egész éjjel nem aludt. Hajnalban ájult be és nem volt szívem felkelteni reggel 7-kor. Úgy horkolt, mint egy orrsövényes barlangi medve. Csak tíz óra körül tudtunk elindulni, ezért a 10 km-es túrát töröltem a listáról. A másik kettőt hősiesen lenyomta Papi, le a kalappal. Pedig a 3 km-es végig emelkedett, mert egy hegyet kellett megmászni.

    Megnéztük a Capital Territory egyetlen (eddig ismert) őslakos sziklarajzát. Ez nem azt jelenti, hogy csak egy van. Hanem azt, hogy eddig csak ezt az egyet találták meg. Lehet, hogy több is van. A Yankee Hat nevű búvóhelyet 800 évvel ezelőtt kezdték használni az őslakosok. A gránit szikla alá húzódtak be rossz idő esetén és “firkálgatták” össze a sziklafalat. Az itteni stílus különbözik azoktól, amiket eddig láttunk. Az eddigiek vagy fekete szénnel voltak rajzolva, vagy a szokásos okker-vörös krétával de üreges/pálcika rajzok voltak, vagy fehér krétás rajzok vagy a szájból szétprüszkölős fajta. Itt fehér és vörös krétát használtak, de a figurák ki vannak töltve/színezve. Tömörek. Emberi alakokat, madarat, kengurut, dingót és teknőst rajzoltak. Kellemes 6 km-es sétával lehet megközelíteni a helyet. Sötétedés előtt még “felszaladtunk” a Booroomba Rock-hoz, ami 3 km oda-vissza, de meredeken fel egy hegy tetejére. Sziklamászók kedvenc helye. Ki is van írva, hogy óvatosan a sziklaperemen, mert sziklamászók lehetnek lent. Zárásképpen elmentünk a Honeysuckle Creek-ben lévő egykori űrfigyelő központ helyszínére.

    Yankee Hat őslakos sziklarajzok

    Egy közeli kép

    Magyarázó ábra, hogy elvileg mi micsoda akart lenni…

    Booroomba Szikla

    Itt ragadnánk meg az alkalmat, hogy helyesbítsük egy korábbi bejegyzésünket. Azt, amiben a Parkes-ban lévő parabola antennáról írtunk. Úgy tudtuk – és Parkes-ben is úgy szólnak az ismertetők- hogy nekik köszönhetjük azt, hogy 1969-ben láthatta az emberiség az első Holdra szállást, mert ők léptek kapcsolatba az űrhajósokkal. De ez nem igaz. Vagyis csak részben. Parkes besegített a Honeysuckle Creek-i állomásnak. A Honeysuckle állomást azért építették az amerikaiak 1966-ban, hogy  támogatást nyújtson a NASA-nak az Apollo Űr Programban és a későbbi Skylab Programban. 1974-től besegített a Deep Space Network programba, a Voyager és Pioneer missziókba, amik a Naprendszeren kívülre irányultak.

    A Honeysuckle-i megfigyelő állomást 1981-ben zárta be a NASA. Az épületeket a betonalapig visszabontották, a 26 méter átmérőjű parabola antenna pedig átkerült a Canberra Deep Space Communication Complex-be (erről lejjebb ejtünk még pár szót) és ott továbbra is üzemel. Szóval véletlenül találtam rá Mike Dinn írására a Hollywood-i filmben (The Dish) előforduló félremagyarázásokkal kapcsolatban. Mike Dinn volt az Apolló 11 Program alatt az igazgató-helyettes a Honeysuckle-i állomáson. Rengeteg eredeti levelet, rádióüzenetet (NASA és Honeysuckle között) és képet tett fel az internetre ezzel kapcsolatban. A lényeg: Honeysuckle volt az Apollo program kommunikációs egysége. Parkes viszont egy rádió teleszkópos állomás nem pedig egy követésre alkalmas állomás. Továbbá Parkes-nak nem volt adókészüléke,  így nem tudott parancsokat és hangüzenetet továbbítani az űrhajónak, mint ahogy ezt a filmben láthattuk. Minden Apollo komunikáció – hang, adat, parancsok és TV – a Honeysuckle állomáson belül és keresztül lett feldolgozva, mielőtt azt a három antennák egyike (Honeysuckle, Tidbinbilla, Parkes) sugározta volna. Ezenfelül Parkes nem beszélt közvetlenül a Houston-i központtal. Ezektől eltekintve nekünk továbbra is nagyon tetszik a film. Valószínűleg azért kerültek bele ezek az elemek, hogy jobban eladható legyen a film. A lényeg meg különben is az, hogy az egyik ausztrál állomásnak köszönhetjük azt, hogy több millió ember láthatta az első Holdra szállást 1969-ben.

    Annyira magával ragadt minket ez az űrös dolog megint, hogy az utolsó fél napunkat arra szántuk, hogy elautózzunk a hegyek közé Tidbinbilla-ba, ez Canberrától 40 km-re van és megnéztük a Depp Space Communication Complex-et, ahova a parabola antenna került. Az út a kutatóközpontig nagyon szép tájon vezet. Már az megérte, hogy végig autóztunk ezen a hegyi úton. A kutatóközpontban kialakítottak egy kis múzeumot is. Telis-tele régi, űrös relikviákkal. Például volt kiállítva egy régi hőpajzs darab még a Mercury program idejéből, ami úgy működött, hogy a légkörön való áthaladás közben keletkező hő a hőpajzs felületén lévő speciális anyagot elpárologtatta, felszabadította és ez a gáz a hő nagy részét “elszállította” a visszatérő egység felületéről.

    Később az űrsiklón már nem ezt alkalmazták, hanem a hőelnyelő kerámia csempéket. Ez a csempe burkolat elszigeteli a hőt az űrhajó többi részétől, a keletkezett hőt elnyeli és kisugározza. Rengeteg régi űrhajós ételt is bemutatnak, fotókat az űri életről, hogyan éltek a súlytalanságban. Hogyan ettek, fürödtek, nyírták egymás haját, végezték a kis és nagy dolgukat, fogorvosi kezeléseket stb. Az egyik vetítőteremben a NASA űrprogramjáról ment egy kisfilm, a másikban pedig a bolygókról, Naprendszerről és a távoli világűrről volt ismertető. A Marsjáróról volt egy 1:1 méretarányú másolat is kiállítva. Nagyon érdekfeszítő és izgalmas volt ez a bemutató részlege a kutatóközpontnak. A hab a tortán az volt, mikor Papi megkérdezte, hogy az a nagy parabola antenna odakint miért áll szinte vízszintesen és miért a horizontot kémleli. A teremőrJózsi odavitt egy falhoz, ahol monitorok voltak meg mindenféle magyarázó táblák, meg 3-4 betűs rövidítések. Azt mondta, hogy nem az az érdekes, hogy az a horizontot kémleli (amúgy azért mert épp a Voyager-2 kettőt vette célba, ami abban az időben a Déli-féltekén épp ott volt “látható”), hanem az, hogy Kaliforniában történik valami, mert az összes parabola antenna a Voyager-1-re van irányítva. Nagy dolgok történnek ott most, mondta.

    Deep Space Complex. A távoli világűrt kutató bázis Canberra mellett. A bal oldali parabola jött Honeysuckle Creekből, ami vette a Holdra szállást. A jobb oldali, (Junior melletti) szinte vizszintesen álló pedig épp adatokat vesz a Voyager-2-től.

       

    Karrier váltás…A következő bejegyzést lehet, hogy a Holdról küldjük majd… :-))

    A Mars járó 1:1-es méretarányban.

    Eredeti. Az 1969-es holdraszállás EKG-je, legalábbis egy darabja. Látszik, hogy Michael Collins tök nyugodt, ő maradt a Hold körül keringő parancsnoki hajóban. Neil Armstrong és Edwin Aldrin szíve cseppet gyorsabban vert. Nem csoda, az enyém is kiugrana ha két és fél órát sétálhatnék a Holdon…

    A Voyager-1-et 1977-ben lőtték fel 16 nappal a Voyager-2 után, de később a Voyager-1 beelőzte a 2-őt. A Voyager-1 már 21,5 milliárd km-re van a Földtől. Csak a miheztartás végett, hogy el tudjuk képzelni mennyi is az a 21,5 milliárd km: a Föld-Nap átlagos távolsága 150 millió km, ezt csillagászati egységnek nevezik egyébként. Jelenleg ez a Földtől legtávolabb lévő űreszköz. A mai napig küld még adatokat és képeket a Földre. A Voyager-1 2012-ben elhagyta a Naprendszert és a csillagközi térben utazik tovább. 2020-ig tud tudományos méréseket végezni, majd kb. 2025-ig lesz még elég energiája arra, hogy rádiójeleket küldjön a Földre. Hihetetlen teljesítmény!

    A Távoli Űr Programban három állomás vesz részt. Goldstone – Kalifornia, Madrid – Spanyolország és Canberra – Ausztrália. A kutatásban részt vevő parabolák munkáját bárki nyomon követheti az interneten ezen a linken:

    https://eyes.nasa.gov/dsn/dsn.html

    Amikor írtam a blogot, akkor épp ezeket az objektumokat figyelték. Madridban az első parabola megint a Voyager-1-ről szedett le adatokat.

    Eseménydús pár napot sikerült eltöltenünk a fővárosban és a környékén. Canberra amúgy nem nyerte meg a tetszésünket. Túl sok a kétszer kétsávos út, ahol ha elhibázol egy lehajtót egy másik kétszer kétsávos úton találod magad, amin nem tudsz “U” fordulóval csak úgy visszafordulni. Az első nap háromszor tévedtünk el, mire megtaláltuk a kempinget. Rengeteg körforgalom van. Körforgalom a körforgalomban! Jelzőlámpás körforgalom!? Első benyomásra nekünk úgy tűnt, hogy minden egy picit drágább. Az ingatlanok, szállások meg piszkosul drágák. Nem hiába, szerintünk a politikusok pénztárcájához igazítják a dolgokat. Arra figyeljünk, ha több napos kiruccanást tervezünk oda, időbe foglaljuk le a szállást, mert ha épp ülésezik a Parlament, akkor képtelenség egyet is találni. Amikor mi voltunk szinte minden be volt foglalva, olyannyira, hogy több kempinget felhívtam és egyikben sem volt szabad áramos sátorhely, vagy kabin. Még szerencse, hogy a tetősátorral és a külön aksival a hűtőnkhöz a sima sátorhely is jó nekünk végszükség esetén.

    A kengurukkal vigyázzunk a városban. Rengeteg van belőlük. Pár éve volt egy nagyobb bozóttűz a városhoz közel és a kenguruk bemenekültek a városba és ott ragadtak. Imádják a rengeteg park szépen karbantartott, zsenge füvét rágcsálni. Évente 3000 autós fordul a biztosítótársaságokhoz, mert elütöttek egy kengurut. Ami tetszett az a rengeteg akácfa. Itt Adelaide-ben nincs és eddig bármerre jártunk Ausztráliában nem láttunk egyet sem. Ráadásul olyan nagy szerencsénk volt, hogy pont akkor volt az akácvirágzás. Mennyei illata volt. Egyből a gyerekkorom ugrott be, mikor nagyapám több hétre kiköltözött a méhekkel a márianosztrai akácosokba és mentünk őt meglátogatni.

    Kipipáltuk Canberrát is. Most már csak egy nagyváros (“Pörf”) van hátra, ahol még nem jártunk. Maradjatok velünk, mert ezt a hiányosságunkat egy újabb “mini break” keretében november végén pótolni fogjuk.

    Egy találós kérdés, hogy legyen min gondolkodni, míg meg nem jelenik a következő “mini break”. Milyen ültetvény ez? Canberrából hazafelé jövet láttuk.

    Szóval, milyen növény is ez? Kertészek, gyömölcstermesztők előnyben! 🙂


  2. A Punyelroo barlang

    október 13, 2018 by kata_papi

    Hihetetlenül naprakész vagyok. Na jó, mégsem… 🙂

    Nem tegnap jártunk ott. Munkatársunk invitált meg minket, hogy tartsunk velük. Egy kisebb csoporttal mennének a barlangba. Cseppet lemerevedtünk, mert mindössze egy héttel járhattunk a tajvani focicsapat majdnem tragédiája után. Normális vagy? Barlangba? Most? Ettől függetlenül hajlottunk a dologra. Nap napot, szó szót követett és úgy döntöttünk csatlakozunk. Szombat reggel 10-kor volt a találkozó. A barlang Adelaide-től kb 2 órányi autóútra van a Murray folyó partján Swan Reach-nél. De aztán a természet közbeszólt, mint valami intő jel.

    Péntek éjszaka hihetetlen nagy vihar volt a városban. Hajnali kettőkor egy nagy pukkanásra riadtunk és ezzel egy időben elment az áram. Papi kiment a “birtokra” körülnézni, hogy mi volt ez a zaj. Visszajött és kirugdosott az ágyból, hogy menjek ki én is a ház elé és nézzem meg, hogy mi történt. A szembe szomszédunk fáját kicsavarta a szél. Ahogy keresztben rádőlt az útra magával rántotta a villanyoszlopot is és egy kicsit megcuffolta a mi fánkat is. Ha egy-két méterrel magasabb a szomszéd fája, akkor a mi fánkat is kidönti és rátolja az albérlet elejére.

    Az utcát lezárták és kiállítottak egy csókát, akinek az volt a dolga, hogy a sérült villanyoszlop közelébe ne engedjen senkit, mert lógott a felsővezeték. A pali mondta, hogy rengeteg helyre riasztották a tűzoltókat, majd valamikor délután egy körül érnek ide. Most mi lesz? Hogy megyünk így reggel barlangászni? Ezek lennének azok a jelek? Valaki azt sugallja, hogy gondoljuk meg… Visszafeküdtünk és úgy döntöttünk, hogy nem megyünk. A kidőlt fa teljes egészében lezárta az utat, meg a vezetékek is lógtak szerteszét.

    Nem kell ecsetelnem, hogy mennyire el van kényelmesedve az ember. Áram nélkül nagyon le voltunk korlátozva. Hideg volt. Nagyon hideg. Fűteni nem tudtunk. Három réteg ruhában bóklásztunk a lakásban másnap reggel, pedig verőfényes napra ébredtünk. Rajtam még sapka és kesztyű is volt. Mit kajáljunk? Akarva akaratlanul elhangzottak olyan mondatok, amik a normális mindennapok részei. Dobd be a mikróba és melegítsd fel… ja, hogy nincs áram. Akkor a gáztűzhelyen lábosban. De nem működik a piezó, ahhoz is áram kell. Hol a gyufa? Megyek lezuhanyozom egy jó forró vízben, hogy felmelegedjek. Ja, a gázmelegítő lángjához is áram kell. Szerencsére a hűtők nem olvadtak le, de nem is nyitottuk ki őket egyszer sem. Az mondjuk a világ vége lett volna, mert a fagyasztó egyik fiókja csak csabai és debreceni kolbászokkal volt tele, amiket már nem lehet itt kapni, mert bezárt az egyetlen hentes, aki isteni magyar kolbászokat és 95%-os téliszalámit csinált. Végül a Simpson sivatagból megmaradt szárított kajához forraltunk vizet…

    Délután kettő körül értek ki a tűzoltók, villanyosok, oszlop állítók és este 8-kor még mindig dolgoztak rajta. Mivel más dolgunk nem nagyon volt, figyeltük a munkásokat, hogyan hoznak vissza minket a civilizációba. Éjjel tizenegy körül lett is áram. Közel 21 órán át nem volt delejünk.

         

    Másnap reggel még mindig olyan szép idő volt, hogy 5 perc tanakodás után úgy döntöttünk, hogy elmegyünk a barlanghoz. Mivel csak mi magunk voltunk, felelőtlenség lett volna bemenni. Főleg úgy, hogy nincs komolyabb leírás vagy térkép a barlangról. Vittünk ugyan magunkkal zseblámpát, de csak pár 10 métert mentünk befelé és visszafordultunk. Legközelebb majd csatlakozunk egy csoporthoz és végigmegyünk rajta. Többedmagával bátrabb az ember.

    A barlangot 1937-ben fedezték fel. Hossza 3 km és ez a leghosszabb barlang a Murray-folyó árterületén. A barlang a Murray-folyó magas, homokkő partoldalában alakult ki. Bejárata egész lent van a folyóval szinte egy magasságban. Két fő ága van és 2-3 órát el lehet bóklászni benne. Beljebb a barlangban van egy nagy fatörzs, amit egy korábbi árvíz “szállított” oda. A bal oldali ágban van egy terem, ahol egy tökéletes, kör alakú mélyedés található a mennyezetben, amibe ha bedugjuk a fejünket süvítő hangot hallhatunk és kisebb remegést is érezhetünk. Ez azért van mert, azon a ponton épp egy út megy át a barlang felett. Kicsit beljebb egy fúrt kút csöve megy keresztül a barlangon. A járat végén pedig egy fejfa van, amibe egy név van belevésve. Innen még lehet egy keveset négykézláb és kúszva megtenni, aztán zsákutcába torkollik a bal ág. A jobb oldali ág is zsákutcás, rengeteg kúszással. Van egy kis tó is benne, ami állítólag a talajvíz. Aki szeret barlangászni annak itt az alkalom egy 2-3 órás mókára. A parkolót nem egyszerű megtalálni. Swan Reach-nél a golf pályával átellenben egy kis bekötő útról a második kapun (magad nyitod-csukod farmkapu) kell farmerJózsi földjére bemenni és egészen a szikla széléig gurulni. Az ösvény a meredek sziklafalon ereszkedik le a folyó szintjéig.

         

         

         

    Na ez az, amiért úgy döntöttünk, hogy eljövünk ide. A sétaösvény miatt, ami levisz a barlangig. Több “jutyubos” videót is láttunk róla és nagyon tetszett. Egyből rávágtuk, hogy mi erről miért nem tudtunk és miért nem voltunk még ott?! Egy nagyon szép ösvény ereszkedik le a barlangig. Néhol olyan meredek, hogy telepített kötélbe kell kapaszkodni, ha nem akarunk farféken lecsúszni az aljára. Gyönyörű kilátás van a folyóra. A homokkő sziklák a narancs és a sárga minden árnyalatát produkálták. A fő attrakció (legalábbis nekem) pedig az őskövületek. Már csak ezért is érdemes volt rászánnunk magunkat az útra, még ha nem is tudtunk bemenni a barlangba.

    Azt tudtuk, hogy a Murray-folyónál megkövesedett tengeri sünöket lehet szedni, de még sose jutottunk el oda gyűjteni. Most viszont itt hemzsegtek a sziklafalban. Több ezer. Millió. Tömeges kihalás lehetett, mert tengeri sün rétegek különülnek el. Mesés! Korukat 200 millió évesre teszik, mikor itt egy belső tenger hullámzott. Érdekes, hogy a tengeri sünökön és különféle kagylókon kívül más fosszília nem nagyon látható. Elég egyhangú lehetett a tengeri élet abban az időben. Mondanom se kell, hogy pár darabot begyűjtöttünk annak ellenére, hogy nem volt nálunk gyűjtésre alkalmas szerszám. Ahogy haladtunk lefelé, minden egyes lépésnél felkiáltottunk/tam, inkább tam: fúúú ezt nézd, milyen szép kis gömböc, azta ennek milyen szépen megmaradtak a varratai, óóóóó itt is lóg ki egy gyönyörű példány, és ezt is nézd meg! Ki tudod bányászni nekem? Amúgy távolról úgy tűnik, hogy ez a homokkő fal puha, málékony, omladékos. De nem. Hihetetlen, de beton kemény. A sok süni láttán elhatároztuk, hogy amint alkalmunk lesz visszajövünk gyűjtőútra. Az egyik munkatársunk adott pár tippet, hogy hol lehetnek szép példányok. Ő ugyanis a gyerekkora nagy részét itt a folyónál töltötte és rengeteg tengeri sünt szedtek össze annak idején.

         

    45 fokos szögben húzódik a réteg, a sok kis gömböc mind-mind egy-egy megkövesedett tengeri sün.

    Zárásképp mikor másztunk felfelé a parkolóba véletlenül felzavartunk 3 kengurút, akik ijedten ugrándoztak el a folyó vízében. Ritka pillanatok egyike, mikor vízben látunk kengurút. Szóval ha arra jártok és van egy  órátok, ne hagyjátok ki ezt az ösvényt. Megéri. Úgyis kevés az a hely a Murray-folyón, ahol gyalogosan megközelíthető a magas homokkőfal alulról.

    Két kengurút sikerült lekapni ahogy a folyóban ugrálnak.


  3. A sivatagi hadművelet

    augusztus 2, 2018 by kata_papi

    Simpson_fejlecMegcsináltuk! Pipa a Simpson sivatagnak!

    Nagyon jól sikerült a túra. Minden percét élveztük! Annak ellenére is, hogy a legyek pirkadattól sötétedésig körül dongtak minket (a képek magukért beszélnek). Jó kis csapatot alkottunk Tamásékkal. Állunk elébe a következő közös kalandnak/kalandoknak. A két hét alatt összesen 4202 km-et autóztunk le, ebből a sivatagi szakasz 638 km volt, amit négy és fél nap alatt tettünk meg. A kék utat jártuk be, ebből a sárga a sivatagi rész, amit nyugatról-keletre csináltunk meg. A három piros pötty pedig három nevezetes hely, amiket felkerestünk: Poeppel Corner, ahol három állam találkozik (NT, QLD, SA), Haddon Corner, ami Dél-Ausztrália jobb felső csücske és a Cameron Corner, ahol mi már jártunk korábban. Itt is három állam találkozik: QLD, NSW, SA. Na, a földrajzi és térképolvasási ismeretek után ugorjunk is tovább a mostani túrára.

    SimpsonDesert_Route_KataekA résztvevők: Tamás-Szilvi-Gábor, Kata-Papi. Valamint a két terepjáró: Tehén, ami Tamásék 4WD-ja. és Junior, Döme utódja. Még nem szóltunk róla, hirtelen történt minden. :o)

    Az expedíció előtt kétszer összeröffentünk, hogy megbeszéljük az útvonalat. Ki-mit szeretne megnézni a környéken, illetve útközben és ki-mit hoz. Felesleges két lábos, két vágódeszka, két ezmegaz, hisz végig együtt haladunk. Így is rengeteg cuccot kellett magunkkal vinni. A sivatagban aztán tényleg nincs semmi, csak amit magaddal viszel. Illetve ajánlatos plusz néhány napos bent ragadást is belekalkulálni kaja és víz szempontból. A kajával nem akartunk sokat bíbelődni. Nincs idő főzőcskézésre, mosogatásra pedig felesleges vizet pazarolni. Ezeket figyelembe véve kétféle étellel készültünk. Az egyik a hagyományos konzerv, ami nagyon hasonlít az otthoni Globus termékekhez, amiket vízben kell felmelegíteni (töltött káposzta, paradicsomos káposzta, zöldbabfőzelék fasírttal, borsó főzelék, pörkölt, stb). Szerb testvéreink készítették őket és meg kell mondjam, ahhoz képest, hogy konzerv kaja, ehető. Sőt egyik-másik  kifejezetten finom. Mondjuk a tartósítószer a húsokon kiérződik, de nem kell az év 365 napján ezt enni. A másik egy speciális szárított kaja volt (liofilizált). Tamás talált rá és tesztelte is, mikor a Murray-folyón evezett le. Amerikából rendeltük és semmi más nem kell hozzá csak forró víz. Kellemes csalódás volt. A beef stroganoff isteni finom. Az lett a kedvencem. De a többi is ehető: lasagna, grill csirke krumplipürével,  teriyaki csirke rizzsel és még sok más. Ezen a linken el lehet olvasni Tamás beszámolóját ezen étel elkészítéséről. A mosogatásokat pedig azzal váltottuk ki, hogy ezekhez a konzerv és zacskós kajákhoz műanyag eldobható evőeszközöket vittünk. Tudom-tudom… környezetszennyezés… tisztában voltunk vele, de ritkán fordul elő ez a szituáció. Mondjuk ez volt az első az itteni 11 évünk alatt. Ígérjük, nem csinálunk ebből rendszert.

    A környéken semmi térerő nincs. Lehetőség van a nyugati behajtásnál Mt. Dare-ben vagy a keleti behajtásnál Birdsville falucskában műholdas telefon bérlésére, amit az elején felveszel, végén meg leadod. Így is úgy is be kell menni ezekre a helyekre a tankolás és valami normális ennivaló miatt. Mivel Tamás nemrég tért vissza a nagy Murray-folyó expedíciójáról, ahova vitt magával műholdas telefont és EPIRB-et (Emergency Position Indicating Radio Beacon – jelentése kb: vészhelyzeti, pozíció jelző rádiós jeladó), így nem kellett bérelnünk. Az EPIRB egy nagyon hasznos kis szerkezet. Akkor kell működésbe hozni, mikor életveszélyes a szituáció. Ekkor be kell kapcsolni, a szerkezet jelet küld és már jön is a felmentő sereg: katonaság, helikopter, minden bevethető mentőegység.

    Az indulást szombat reggelre terveztük. Előző nap délután viszont leszakadt az ég. Egész éjjel esett. Még másnap reggel is. Alig tudtunk összepakolni. Rengeteg dolgot kellett feltenni a kocsik tetejére: sátrat, pótkereket, üzemanyag kannákat, maxtrax-eket. Mivel egyikőnknek sincs kocsibeállója, így mikor enyhült, vagy pár percre elállt az eső gyorsan kiszaladtunk és feldobtunk valamit a tetőre. Majd vissza. Vártunk. Kirohantunk, meghúztunk 1-2 csavart  és vissza. Bő fél napot vesztettünk ezzel és csak délután egy óra körül tudtunk elindulni. Nem is jutottunk aznap túl messzire. Sebaj. Nem rohantunk.

    Szerettük volna útba ejteni a híres Maree Man-t, amiről már írtam korábban pár sort. Tudjátok, ez az a Nazca vonalakra hasonlító emberalak, aki egy bumerángot tart a kezében. 1998 június 26-án fedezte fel egy pilóta, aki arra repült. Az alak 4,2 km hosszú (vagy magas) 20-30 cm mélyen van a földbe vájva és a vonalak 35 méter szélesek. A mai napig nem tudják, hogy ki, miért és hogyan csinálta. Elvileg csak a levegőből lehet látni, de mi bíztunk benne, hogy valahol csak meg lehet közelíteni autóval és valamelyik testrésze csak látható lesz. Sajnos nem. Magánterületen fekszik és nem lehet a közelébe menni. Nagy kár.

    Mt. Dare-ig ugyanazon az úton haladtunk, mint amikor 2011-ben megcsináltuk az észak-déli Adelaide-Darwin-Adelaide túrát. Ismét a kihagyhatatlan Coward Springs-i kempingben aludtunk. A meleg vízű artézi forrás-fürdőt kihagytuk, mert millió szúnyog volt. Ismét ellátogattunk az artézi forrásokhoz, amit Tamásék még nem láttak. Ezekből több száz van a környéken. Olyanok, mint egy nagy vakondtúrás, aminek a tetején bugyog ki a több száz méter (néhol 1-2 km) mélyről feltörő meleg forrásvíz.

    Coward Springs után egy jégkrém erejéig megálltunk William Creek-ben, utána meg sem álltunk a híres Oodnadatta-i Pink Roadhouse-ig, ami kocsma, étterem, bolt, posta, kemping, autószerelő műhely és benzinkút egyben. Itt éjszakáztunk a kempingben és kiszámoltuk, hogy hol kéne tankolnunk a sivatagi szakasz előtt. Az utolsó üzemanyag felvevő hely vagy itt van Oodnadatta-ban vagy Mt Dare-ben. Tehénnek 40 literrel nagyobb a tartálya, így neki teljesen mindegy volt hogy ott Oodnadatta-ban vagy Mt Dare-ben iszik. Junior-nak viszont nem. Mindketten vittünk magunkkal két 20 literes üzemanyag kannát is a biztonság kedvéért. A legrövidebb sivatagi átvágás a French Line-on kb 500 km. Az emberek többsége ezen megy keresztül és kipipálja, hogy megvolt a Simpson. Mi viszont a lehető legtöbbet szerettünk volna látni a vidékből. Annyira tetszett, hogy nem kizárt az sem, hogy egyszer még visszamegyünk és megcsináljuk a délről induló Hay River szakaszt, ami becsatlakozik a Madigan’s Route-ba. Erről azt írják, hogy a legnehezebb átkelés, semmiképp ne induljunk neki egyedül. Legalább 8-10 nap kell arra hogy átérjünk. Erre az időre kell üzemanyag, kaja és víz. Fontolóra vesszük majd…

    CowardS1CowardS2PinkRoadHIndulás előtt megvettük a Desert Park Pass-t, ami nélkül nem lehet elvileg behajtani a sivatagba. Kiváncsi lennék arra, hogy ki ellenőrzi a meglétét, mert mi nem találkoztunk egyetlen egy parkőrrel sem. Ez a belépő 2018-ban 160 dollár per autó és egy évig érvényes. Ehhez a belépőhöz egy igényes kis információs füzetet adnak és 3 darab térképet. Kicsit borsosnak tűnhet az összeg ahhoz képest, hogy bent a sivatagban semmit sem kapsz érte.

    Kanyarodjunk vissza a tankoláshoz. Ha Oodnadatta-ban tankolunk, akkor 175 km csapódik a sivataghoz, amit le kell fedni üzemanyaggal. Ha Mt. Dare-ben, akkor meg 70 km-el bővül a sivatag. Viszont Mt. Dare nem esik útba, 70 km-re van északra a Dalhousie forrásoktól, ami a Simpson kapuja. Így azt a 70 km-et oda-vissza meg kell tenni. Sok választásunk nem volt, maradt Mt. Dare. Az üzemanyag ára azt sugallta, hogy igencsak messze vagyunk mindentől. Míg Adelaide-ben 1,3 dollár volt akkor 1 liter diesel, addig itt 2,3 dollár. Nincs mese. Ez az utolsó hely, ahol tankolni lehet. Csurig töltöttük a tartályokat és a 2×20 literes kannákat.

    A terv az volt, hogy az éjszakát a Dalhousie forrásoknál töltjük. Az út eleje nagyon köves volt, de végül sötétedés előtt elértük a forrást. Egyikőnknek se volt kedve fürdeni. A levegő hőmérséklete közel annyi volt, mint a víz hőmérséklete. Nem igazán tudtunk volna felfrissülni. Úgy döntöttünk, hogy majd talán reggel, amikor még hűvös van. A Dalhousie forrás által kialakított kis tavacskában lehet úszkálni. Télen biztos nagyon kellemes lehet. A víz mindig 34-38 fokos, a tó mélysége néhol a 14 métert is eléri. A forrás szájánál a víz 43 fokos és 160 liter jön ki másodpercenként. A tóban 3 halfaj (az egyik lecsipkedi az elhalt bőrt a testről), 6 vízi csiga faj, néhány kisebb rákocska és béka él. Ezek a fajok csak itt találhatóak meg, sehol máshol. Sátrat bontottunk és kiderült, hogy Tamásék hűtője bemondta az unalmast. Pont a sivatag előtt… Kiderült, hogy a kábel törött el a dugó mögött. Tartalék kábel nincs. Kinek van két kábele a hűtőhöz? A fiúk nekiálltak szerelni. Ha minden kötél szakad, bezsúfolódunk egy hűtőbe. A kajáink nagy része konzerv vagy szárított, csak az innivalókat, tejet, vajat, sajtot és felvágottakat kell hűteni. Végül sikerült a fiúknak úgy megoldani, hogy levágták a dugót és direktbe kötötték be a drótot. Működött a dolog. Halelúja! Az első nap 70 km-et haladtunk, mert csak délután hagytuk el Mt. Dare-t.

    A Simpson sivatag Ausztrália negyedik legnagyobb sivataga és itt találhatók a világ leghosszabb, párhuzamos homok dűnéi. Több mint 1100 párhuzamos dűne fut itt észak-nyugatról dél-keletre és kb 8-10 000 évesek. Hosszuk meghaladja a 200 km-t, magasságuk 5-30 méter. A legmagasabb a Big Red (40 m), ami Birdsville falu határában van és mi a túránk végén küzdöttünk meg vele. A dűnék közötti lapos részek 200-600 méter hosszúak. Mi amúgy nyugatról-keletre haladtunk. Az okosok szerint elvileg ez a “könnyebb”, mert a dűnék keleti oldala meredekebb. Úgy voltunk vele, hogy elsőre ne vagánykodjunk, éljük túl, aztán majd mint gyakorlott “sivatagi rókák” megcsináljuk visszafelé is vagy más utakon szeljük át. A sivatag december 1-től március 15-ig (a nyári időszakra) le van zárva. Komoly büntetés jár annak, aki ilyenkor vág neki. Nyáron akár 50 fok fölé is mehet a hőmérő higanyszála. Azért van a lezárás, mert régebben sok turista felkészületlenül vágott neki. Ott ragadtak, meghaltak vagy komoly mentőegységek kellettek a kimentésükre.

    3D terepmodell a párhuzamos dűnékről. A kék vonal az útvonalunk. Ez nem a teljes sivatagi szakasz modellje. Az túl nagy lenne és elveszne a sok dűne.

    3D terepmodell a párhuzamos dűnékről. A kék vonal az útvonalunk. Ez nem a teljes sivatagi szakasz modellje. Az túl nagy lenne és elveszne a sok dűne, így legalább picit látható a párhuzamos dűne rendszer.

    A homok színe a sárgától a narancssárgán át a sötét vörösig minden színt produkált, néhol még fehéres homok is volt.  Állítólag egy nagy folyórendszert fedeztek fel 35 méterrel a dűnék alatt. A tudósok úgy gondolják, hogy ez a nagyobb folyókból és kisebb patakocskákból álló vízrendszer 50 millió évvel ezelőtt a felszínen csordogált, amikor még sokkal nedvesebb klíma volt itt. Érdekes elmélet… Kempingezni a földúttól 50 méteres sávban lehet. Tábortűzhöz fát gyűjteni tilos, mi is két zsáknyi fát vittünk magunkkal itthonról. Az első fehér ember 1936-ban ment keresztül a Simpson sivatagon, az első terepjáró pedig egy Nissan Patrol volt 1962-ben.

    BigRed7Mindkét autóban volt CB rádió, ezzel kommunikáltunk útközben. Tamásék mentek elől és mindig jöttek ilyen hasznos információk: a bal oldali ágon gyertek fel, nagyon dobál csak második nekifutásra “low range”-ben tudtunk felmenni, a tetején nagy gázzal, “korrugétid fos” és ehhez hasonlók. A sivatagot keresztül autózók hivatalosan a 10-es UHF csatornát használják, így mi a 12-esre álltunk rá. Néha valaki beleszólt, ilyenkor átálltunk a 13-asra. Hasznos dolog ez a CB rádió. Míg mi a 12-esen beszélgettünk, addig Gábor egy másik kézi CB egységen folyamatosan figyelte a 10-es csatornát a szembe jövő forgalom miatt. Az emberek többnyire közlik, hogy merre járnak és hogy épp nekivágtak ennek vagy annak a dűnének. A sivatagot átszelő út ugyanis egynyomtávú, így egy-egy homokdűne meghódítása elég veszélyes tud lenni ha a szembe jövő is nyomja ezerrel. Épp ezért 2014 óta kötelező a dűne zászló állandó használata. Az előírás szerint a zászló 30×30 cm méretű és fluoreszkáló kell hogy legyen és minimum 3,5 méter magasan kell hogy legyen a talajtól. Általában a lökhárítóra szokták feltenni. Tényleg hasznos és már messziről látszik, hogy valaki közeledik. Az út mentén öt kilóméterenként jelzőoszlopok vannak leütve, amin 3 betű és számok vannak. A betűk az út nevét jelölik (FRN – French Line, RIG – Rig Road, WAA – WAA Line), a számok meg a távolságot kilóméterben Dalhousie forrástól. Így ha valaki lerobban és segítséget kell kérnie, meg tudja mondani a mentőegységeknek, hogy kb merre van, illetve a CB rádión is így tudjuk megadni, hogy éppen merre járunk.

    Dűnezászló állítás

    Dűnezászló állítás

    Útvonal egyeztetés

    Útvonalegyeztetés

    Dalhousie forrásokat elhagyva tettünk egy 26 km-es kitérőt, hogy megnézzük a Spring Creek Delta vidékét, ami teljesen úgy néz ki, mint egy folyó delta vidéke. Rengeteg víz (a sivatagban?!), mocsaras terület. Hihetetlen, hogy ennyi víz tud lenni egy sivatagban, ahol az éves csapadék csak 15 cm.

    A jobb alkaromon 29 db, a balon 14 db szúnyogcsípést számoltam össze reggel és még Papi meg én jártunk a legjobban, rajtunk volt a legkevesebb csípés. A Deltavidék után a következő megálló a Purni Bore volt. A French Line utat 1964-ben egy francia olajipari cég építette ki, olajat és gázt kerestek és 1963-ban ők fúrták a Purni kutat. A kút 1880 méter mély, a feltörő víz pedig 85 fokos. A fúrás után le is heggesztették a kútfejet, de az az idők folyamán korrodálódott és 18 liter víz szivárgott ki másodpercenként, ami egy mesterséges tavat hozott létre. Viszont ez a napi közel 2,5 millió liter víz sok vizet szipkázott el a Dalhousie forrásoktól, ezért 1987-ben a Dél-Ausztrál kormány kénytelen volt lezárni a kutat egy sipkával, de egy pici/kontrollált szivárgást hagyott, hogy a tóban és az a körül kialakult élővilág megmaradjon. Rengeteg madár, vadszamár és teve jár ide inni. Mi csak egy döglött teve tetemet és sok pintyet láttunk ottjártunkkor.

    A forrásnál épp egy 5 autóból álló társaság ebédelt. Szóba elegyedtem az egyik bácsikával (nem mai gyerekek voltak). Kiderült, hogy ők onnan jönnek, ahova mi tartunk. Jól ki is kérdeztem, hogy milyen az út minősége. Józsi nem volt kispályás. Hatvannyolc éves! Most is oda-vissza csinálja meg a Simpson-t és ez lesz neki a nyolcadik (!) átkelése. Annyit mondott még, hogy idén a kelleténél több légy van. Pfuuuu. Tényleg? Nem mondod. Mi észre sem vettük…  A Purni Bore után nem sokkal lefordultunk a Rig Road-ra, ahol megpróbáltunk felkeresni 1-2 felhagyott olajkutat. Titkon bíztunk benne, hogy hátha otthagyták a “bólogató” szamarakat, de mindent leszereltek. Volt olyan hely, amit csak a GPS koordináta alapján tudtunk belőni, hogy valahol itt lehetett a kút. Egynél viszont megtaláltuk a rozsdás táblát, amin azt írták, hogy: Macumba No.1.-es kút 1977.11.16. Ez is valami. A nap lenyugvóban volt, ezért gyors kempinghely keresésbe fogtunk. Minden nap igyekeztük délután öt körül táborhelyet keresni, hiszen itt most tél van és korán sötétedik. Sötétben nem egyszerű megfelelő helyet találni, ami közel vízszintes, nincs hangyaboly, nem túl köves. A konyhasátorhoz két cölöpöt mindig le kellett ütni.  Azért egyszer-kétszer előfordult, hogy korom sötétben, fejlámpával kellett sátrat bontanunk. Mondjuk ilyenkor legalább a legyek nem ették az életünket. Itt most jó kis helyet találtunk. Egy hosszan futó dűne lábánál. A lenyugvó nap épp a dűne mögött tűnt el. Minden vörösen izzott. Második sivatagi napunkon 183 km-et haladtunk.

    Táborhely két dűne között

    Táborhely két dűne között

    Napfelkelte a sivatagban

    Napfelkelte a sivatagban

    naplemente

    Naplemente a sivatagban

    Simpson_teveallatok2Reggel általában 7-kor keltünk. A legyeket így sem sikerült lekörözni. Amint picit pirkadt, ők már zümmögtek és le se feküdtek egészen sötétedésig. Még az esti tábortűz körül is lebzselt 1-2 arrogáns egyed. A reggeli gyors légyhálóskalap alatti tisztálkodást követően bezsúfolódtunk a konyhasátorba. Igen, jól olvastátok. A légyháló alatt mosakodtunk, mostunk fogat. Nekem egyszer sikerült is a fogmosó vizet átköpni a hálón. Elfelejtettem, hogy a fejemen van. Háló nélkül egy percet sem lehetett kibírni. Elevenen faltak volna fel a legyek.  🙂

    A konyhasátor elvileg két ember kényelmes lötyögésére alkalmas. Erre most öten voltunk. De ismerjük a mondást: sok jó ember kis helyen is elfér. Picit kellemetlenül éreztük magunkat, mert Tamás és Szilvi szorultak be a bejárattal szembeni részhez, ahol az asztal volt, így mindig ők kenték meg a kenyereinket, főzték meg a kávét, forralták a vizet a vacsihoz. Öt csillagos luxus kiszolgálást kaptunk. Tamás isteni kávét főzött minden reggel egy speciális kávéfőzővel. Nem kotyogóval. Minden reggel és minden este itt a konyhasátorban kerestünk menedéket. Itt nyugodtan tudtunk ülni. Nyugodtan tudtunk enni. Szép nyugodtan megreggeliztünk, megcsináltuk a szendvicseket ebédre, amit szigorúan mindenki a kocsiban ülve evett meg. Este pedig 2-3 órát ücsörögtünk és sztorizgattunk. A konyhasátor nélkül valószínűleg negatív élményekkel jöttünk volna haza. Szóval épp reggeliztünk az első sivatagi napunkon, mikor egy dingó vonyítására lettünk figyelmesek. A hang a dűne felöl jött. Egy magányos dingó sétált a sátrak mögötti dűne tetején. Sajnos senki nem hozta be a konyhasátorba a kameráját, telefonját. Igyekeztünk halkan kiosonni, hogy képet lőjjünk, de megneszelte és éltűnt a bokrok mögött. Mi is összecuccoltunk és tovább indultunk.

    legyek05A sátormadzagon topzódó legyeket fényképezem épp

    A sátormadzagon tobzódó legyeket fényképezem épp

    legyek02

    Na ezeket a szemtelen, melegedő példányokat fényképeztem.

    A jobb oldali fekete dingó gyanus. Nem hallottunk még fekete dingóról...

    A jobb oldali fekete dingó gyanus. Nem hallottunk még fekete dingóról…

    Junior teljes harci díszben

    Junior teljes harci díszben. A konyhasátorban épp Szilvi készülődik a reggelihez.

    Ha valakinek az él a fejében, hogy a sivatag csak homok hátán homok, akkor ki kell ábrándítsam a Simpsonnal kapcsolatban. Ez nem olyan, mint a Szahara, ahol ameddig a szem ellát csak homokdűnék vannak. Mi is meglepődtünk, hogy ez itt mennyire nem sivatag. Rengeteg növényzet volt mindenfelé. Igaz fák nem. Azok csak a vége felé kezdtek felbukkani. Bokrok, fűcsomók, gyertyaláng alakú kiszáradt bokrok, hippi füvek, virágok váltakozva követték egymást. Sok élő állattal (a legyeket leszámítva) nem találkoztunk. Viszont rengeteg különféle lábnyomot láttunk a homokban: dingó, teve, gyík, bogarak és egy érdekes kanyargós lenyomatot, amit úgy gondoltunk, hogy valami csúszómászó csinál. Pedig egyetlen egy kígyóval se találkoztunk. Szerencsére elkerültük egymást. Később a kanyargós lenyomatról kiderült, hogy egy bogár csinálja, ami a homok alatt “molyol”. Rengetegszer megálltunk fényképezni. Lenyűgözött a táj változatossága, a végtelenség. Volt úgy, hogy csak álltunk a dűne tetején és nem hittük el, hogy csak mi vagyunk ott, ahol a madár se, vagy csak alig jár. Hihetetlen érzés.

    001_Blue002_Green004_Orange003_Grey

    Szilvi az egész út alatt gyűjtögette a “színeket”, majd mozaikokat gyártott belőle

    "Lábnyomok" a sivatagban

    “Lábnyomok” a sivatagban

    labnyomok2

    A “molyoló” bogár

    Gyertyalángok...

    Gyertyalángok…

    Hippi füvek...

    Hippi füvek…

    Élet a sivatagban...

    Élet a sivatagban…

    Az út többnyire homokos volt. Néhol puha, mély homok. Néhol “korrugétid”, azaz keresztbordás, ami szétzúzza a vesekövet is, na meg az autó is széthullik rajta. Dűnére fel-le, pár száz méter egyenes szakasz, dűnére megint fel-le és így tovább. Mint a hullámvasúton. Néha délnek fordultunk, ilyenkor vagy két dűne között, vagy a dűne oldalában haladtunk. A dűnék teteje mindig homokos volt. Többnyire lendületből kellett nekivágni a dűnéknek. A szabály az, hogy a gumikat le kell ereszteni. Erre külön táblázat van, meg a tapasztalat, hogy mikor, milyen terepen mennyire kell csökkenteni a guminyomást. Így tettünk mi is az első nap. Lapos gumik. De ennek ellenére is nehezen küzdöttük át magunkat 1-2 meredekebb dűnén. Volt olyan dűne, aminek 3-4-szer futottunk neki, mert a teteje előtt egy méterrel Junior megállt és nem maradt benne annyi szufla, hogy átbukjon rajta.

    SimpsonSivatag4A második sivatagi napunkon Szilviék vicces kedvükben voltak és megtréfáltak minket. A Rig Road-on haladtunk keleti irányba és figyeltünk nehogy eltévesszük a kereszteződést, ahol északra kell majd fordulnunk. Tamásék haladtak elől és a rádióban mondták, hogy a következő elágnál biztos lesz egy Üvegtigris. Tudjátok, büfé, kávé, hideg üccsi. Mi meg visszarádióztunk: itt a semmi közepén, ne álmodozzunk. Semmi nincs több száz kilóméteren keresztül. Szilvi még visszaszólt, hogy a Kata milyen kishitű. Ezzel le is zártuk a témát. Mi kicsit lemaradoztunk a por miatt. Pár perc múlva halljuk a rádióban: elértük a kereszteződést, itt várunk rátok. Ok. Lassan odacsorogtunk.

    Már messziről látszott a fa útjelzőtábla, ahol 90 fokban el kellett fordulni. Valamik csücsültek a táblán. Jé! Kólás doboz, üdítős doboz, műanyag flakon. Hangosan (nem magamban) mondom Papinak: nézd már milyen jó fejek az emberek, valaki összegyűjtötte az eldobált dobozokat és legalább egy helyre tette. Amúgy a sivatagban magaddal kell vinni végig a szemetet. Nincsenek lerakó helyek csak az elején és a végén.

    Odaértünk, kiszálltunk a kocsiból, közeledünk a táblához. Megfogtuk a dobozokat. Jé, ezek tele vannak! Basszus ez hideg! Ez meg hogy lehet?! Szerintem Szilviék ekkor már röhögtek a kocsiban. Picit odébb álltak le Tehénnel. Ekkor vettük észre a kis műanyag dobozt az üdítők mellett, amiben 2 dollárosok voltak, oldalán cetlivel: darabja 2 dollár, nincs visszajáró. Ekkor esett le. Az Üvegtigris! Itt a büfé. Hihetetlen jó poén volt. A ciki az egészben, hogy nem esett le se elsőre (üres dobozok), se másodikra (jé ezek tele vannak), se harmadikra (figyeld már, ez hideg), csak amikor megláttuk a pénzes dobozt. Teljes leépülés.

    Az elágazástól 12 km-re van a “Lone Gum” fa. Ez az eukaliptuszok családjába tartozó coolabah fa és azért érdekes, mert a környéken sehol nincs ilyen fa. Szép nagyra nőtt. Amúgy ezek a fák árterületeken vagy a víz szélén szeretnek nőni. Ez a példány nagyon eltévedt. Több száz kilóméteres sugarú körben semmi víz nincs. Senki nem tudja hogy került ide és hogy hány éves lehet, na meg az is kisebb csoda, hogy még mindig életben van.

    A Simpson sivatag elején Dalhousie Springs-nél elhelyezett szemétgyűjtő hely

    A Simpson sivatag elején Dalhousie Springs-nél elhelyezett szemétgyűjtő hely

    A Simpson sivatag "Üvegtigrise"

    A Simpson sivatag “Üvegtigrise”

    A magányos "coolabah" fa

    A magányos “coolabah” fa

    A fát elhagyva a térkép szerint egy nagy sasfészeknek is kellett volna itt lennie valahol, de bármennyire is tekergettük a fejünket, nem találtuk meg. Biztos elköltözött… Amúgy a térképre rengeteg hasznos információt pakoltak fel. Még azt is rátették, hogy most épp 5-7 méter magas dűnéken haladunk át vagy hogy 10-15 méter magasak jönnek.

    A változatosság kedvéért a mai napon a mi hűtőnk állt le. Lemerült a második akkumulátor, ami pont azért lett beszereltetve, hogy a hűtőt üzemben tartsa éjszaka is. Csak cseppet durrant el Papi agya. Direkt olyan céghez vitte el, akiknek neve van. Pont azért, hogy ne legyen galiba a sivatagban. Még mondta is nekik, hogy a Simpsonba megyünk, nem gond, ha egy nappal tovább van nálatok az autó, de legyen jó. Erre tessék… mintha most szereltek volna be először dupla akkumulátoros rendszert. Az aksi teljesen lemerült és a motor valami miatt nem töltötte fel. Gábor minden este és reggel lelkesen kimérte az akku töltöttségét, de az érték egyre alacsonyabb volt. Ezt sajnos már nem tudták megszerelni a fiúk. Nem tudták mi lehet a gond. Csak azt sejtették, hogy valami miatt nincs töltés.

    Nincs mese, a romlandó kajákat át kellett cuccolnunk Tamásék bütykölt, de legalább működő hűtőjébe. A hátralévő nyolc napot egy hűtővel oldottuk meg. Végül is sikerült, nem volt nagy gond, csak bosszantó, hogy egy kisebb vagyont hagy ott az ember a szakiknál és szart kap vissza. Mondjuk mi is hibásak vagyunk, mert nem teszteltük indulás előtt. De csak azért, mert a túra előtt három héttel került hozzánk Junior és ez idő alatt kellett Döme szintjére hozni és felkészíteni a sivatagra. A szerelőtől csütörtök délután jött vissza, szombaton meg már indultunk is. Na, ne is bosszankodjunk tovább a hűtőn. Nem érdemes. Este meggyújtottuk az első tábortüzet és farkasszemet néztünk az első sivatagi skorpióval, aki a tűz mellett bukkant fel. Ajánlatos zárt cipőt viselni. A legyek miatt pedig hosszú nadrágot és hosszú ujjú inget, különben az őrületbe csikiznek a legyek. A harmadik sivatagi napunkon 137 km tettünk meg.

    tabortuz1tabortuz2allatok1

    Tankolás a sivatag közepén

    Tankolás a sivatag közepén

    Csapatmunka...

    Csapatmunka…

    Negyedik napunk a sivatagban. A fürdést kétféleképpen lehet megoldani egy ilyen sivatagi átkelésnél. Az egyik, hogy nem fürdesz. 🙂 A másik, hogy próbálod imitálni a fürdést.  Nagyméretű nedvestörlőkkel és/vagy fára akasztható kempingzuhannyal, ami egy 10 literes ballon a végén zuhanyrózsával. Mi egy ilyet vittünk maunkkal amit sajnos fa hiányában nem tudtunk sehova felakasztani. Okos. Így maradt az 5 literes kis vizesballon. A kempingzuhanyhoz mindig van velünk egy kis rácsos deszka, amire rálépünk, hogy ne legyen sáros a lábunk. Egymást lelocsoljuk a kannából, szappanozás, újabb locsolás. Teljesen jól működik. Kb 4 liter víz elég egy fürdésre. Bevált. Működik.

    A mai napra a térkép szerint elég sok látnivaló jutott. A Rig Road-ról áttértünk Knolls Track-re, hogy megnézzük az Approdina Attora Knolls-t. Ez nem más, mint egy ikerdomb. Törékeny gipsz kibúvás, ami a környék legmagasabb pontja is egyben. Fel lehet sétálni a tetejére, ahonnan szép kilátás nyílik a tájra. Már az odavezető úton fel-fel tűntek a gipsz sziklák. Az eddig homokos út kisebb-nagyobb fehér gipsz kiugrásokkal voltak tarkítva. Lassan haladtunk, mert kerülgetni kellett őket. Kis idő múlva ez az út egy T elágazással becsatlakozik a népszerű French Line-ba. Az út minőségén látszott, hogy mindenki ezt használja. Több mélyebb gödröt is láttunk, ahol azok kapartak el, akik nem engedték le kellőképp a kerekeket, vagy azok, akik utánfutót húztak maguk után. Ezen a napon megtörtént az első és egyetlen beragadásunk.

    Egy dűne kifogott rajtunk. Már harmadszor futottunk neki és mindig egy méterrel a teteje előtt beragadtunk. Közben egy román srác ért utol minket. Tamás mondta, hogy ha csak azon az egy méteren múlik, akkor Tehén felrántja Juniort. Mi mondtuk neki, hogy megpróbálnánk még egyszer. Ismét egy méteren múlott, de ekkor már úgy voltunk vele, hogy rendben, húzzon fel Tehén. Legalább lesz egy olyan kép is, ahol használjuk a köteleket. Milyen sivatagi átkelés az, ahol nem ássa el magát az autó és nem használjuk az ásókat, maxtrax-eket. Mindent az olvasóért. Rögtönöztünk egy felhúzást. Egy méterről beszélünk, de a homok olyan puha és mély volt, hogy Tehén negyedszeri rántással rángatta csak fel Juniort a dűnén. A román srác nyugodtan várt lent addig.

    Mikor felért picit beszélgettünk vele. Ő egyedül vezetett át a sivatagon. Nagyon bátor. Vagy inkább vakmerő…?! Kérdezte, hogy mennyi a kerekeinkben a nyomás. Mondta, hogy annál (azaz a szokásos sivatagi előírásnál) jóval lejjebb szokták itt engedni az emberek. Mikor elment engedtünk még a kerekekből és a fiúk később mondták, hogy sokkal jobban veszik az autók a dűnéket, mint korábban. Ennyi múlik a keréknyomáson. Viszont arra is figyelni kell, hogy egy bizonyos ponton nem szabad laposabbra engedni, mert egy kanyarodásnál leugorhat a gumi a felniről.

    A táj ismét sokat változott. Egyre több fa váltotta fel a bokrokat és rengeteg sós tavon keltünk át. Szerencsére mindegyik csontszáraz volt. Viszont megmaradtak azok a keréknyomok, amiket esős időben hagytak ott az akkori “átkelők”. Egy-kettő olyan mély volt, hogy kész csoda, ha abból az illető önerőből szabadult ki. Elgondolkodtunk azon, hogy mi a jobb. Száraz melegben, legyek hadával küzdeni, de mindig száraz lábbal visszaszállni a kocsiba? Vagy esős időben tengelyig elsüllyedni a sóstóban, és mindig sáros lábbal visszaszállni a kocsiba? Háááát akkor már inkább az előbbi. A legyes verzió.

    Junior elkapart egy méterrel a dűne teteje alatt

    Junior elkapart egy méterrel a dűne teteje alatt

    Junior_elkapart2

    Tehén nekiveselkedik

    Tehén nekiveselkedik

    ÉÉÉééééés! Felrántja Juniort.

    Éééééés! Tehén felrántotta Juniort. Juhéj!

    Átkelés az egyik sós tavon

    Átkelés az egyik sós tavon

    sosto2

    Az átkelés nyomai "esős" időszakban

    Az átkelés nyomai “esős” időszakban

    Délután fél négyre el is értük a Poeppel Corner-t. Itt három államhatár találkozik, három időzónával. Így ezen a helyen fél órás különbségekkel háromszor lehet újévet köszönteni. A Poeppel Sarok nevét Augustus Poeppel-ről kapta, aki egy német bevándorló volt és ő mérte fel az 1880-as években Dél-Ausztrália, Queensland és az Északi-Terület határait. A sarok eredetileg 2-300 méterrel arrébb a sóstó közepén volt. Ez abból adódott, hogy a távolságméréshez használt láncban  voltegy kis hiba, ami itt fent a sarokban már ekkora csúszást eredményezett. De abban az időben felmérni/kimérni ilyen hosszú nyíl egyenes távolságot hihetetlen teljesítménynek számított. Negyedik napunkon 119 km-et tettünk meg és szomorúan konstatáltuk, hogy ha minden jól megy, akkor holnap kiérünk a sivatagból.

    PoeppelCorner2

    Poeppel Corner

    Poeppel Corner: Papi, Kata, a határkő, Szilvi, Gábor, Tamás

    Utolsó napunk a sivatagban, de várt még ránk a híres Big Red (Nagy Vörös) homokdűne a maga 40 méterével. A hátralévő szakaszra a térképen be voltak jelölve az útba eső érdekesebb képződmények, növény együttesek melyeket hellyel-közzel megtaláltunk. Sós talajt kedvelő bozótos (salt bush flat), valamiféle a dűnék között felbukkanó “köztes” dűnék, spinifex dűnék amiken azok a vicces fűcsomók nőnek amiket én csak hippifűnek hívtam. Egyik helyen még látható a Vermin Proof Fence egy kis darabja, ami a dingó kerítéshez hasonló. Többnyire a rágcsálók távoltartása miatt épült több száz kilóméteren keresztül. Ebédre pont elértünk az Eyre Creek-hez, ami egy kiszáradt folyómeder. Legalábbis most ki volt száradva. Eső esetén ebben az U alakú teknőben rendesen hömpölyög a víz. Charles Sturt 1844-45-ben pont idáig jutott el az expedíciójával, amivel a feltételezett belső tengert kereste. Hihetetlen volt, amikor a meder alján beautóztunk a folyómederben. Bámultuk a magas partfalat, a kimosott fák gyökerét, amik arról tanuskodtak, hogy itt néha nemcsak egy csörgedező kis patakocska szokott csordogálni. Ebédünket a folyómederben a nagy fák árnyékában költöttük el. A folyót elhagyva megjelentek az első eukaliptusz fák.

    Eyre Creek, a folyómeder. A meder alján a háttérben Junior.

    Eyre Creek, a folyómeder. A meder alján a háttérben Junior.

    SimpsonSivatag1SimpsonSivatag2SimpsonSivatag3SimpsonSivatag5SimpsonSivatag6SimpsonSivatag7SimpsonSivatag8SimpsonSivatag9A homokdűnék így a vége felé kicsit nagyra nőttek, már csak egy párat kellett leküzdeni és délután háromnegyed háromkor ott álltunk a Big Red lábánál. Első ránézésre nem tűnt olyan nagynak. Tehén nem sokat szarakodott, nekiindult. A felénél járhatott és a mérete egy bolháéval vetekedett. Ugye? A méretarány! Én mindig mondom, kell viszonyítási alap. Szóval csalóka volt ez a dombocska. Főleg azért, mert mikor azt hitted hogy felértél, akkor még egy mély, puha homokos “S” kanyart le kell küzdeni a dűne háromnegyedétől, hogy felérj a csúcsra. Ráadásul a meredek részen nagy kikaparások voltak, ami dobálta a kocsit és ha nem sikerült jó kerékállásban elkapni a gödröket, akkor azok jócskán lelassítottak, mert a kerék a levegőben kipörgött és elveszítette az autó a lendületét. Viszont Tehénnek sikerült elsőre. Fent volt.

    Jött Junior. Én kiszálltam és felsétáltam a dűne háromnegyedéig, hogy külső videó is legyen a nagy eseményről, ne csak a belső fedélzeti kamera. A fél tüdőmet kiköptem mire felértem. Pfú. A kor és a plusz kilók. Azt hittem menten újraélesztést kérek. Junior és Papi nekirugaszkodtak. A dobálós részen jelentős lendületveszteséget szenvedett, az “S” kanyart viszont jól vette, de az utolsó néhány métert a csúcs előtt nem tudta leküzdeni. Megállt és onnan már nem volt ereje. Így Junior négyszer tolatott vissza az “S” kanayar aljáig hogy megpróbáljon lendületre szert tenni. Végül sikerült önerőből felmennie. Nem kellett se maxtrax-et, se lapátot, se vontatókötelet használni. Papi boldog volt. Egyből látni szerette volna a külső videót. El is indítottam neki, de valószínűleg az oxigénhiányos állapotom miatt fordítva nyomkodtam a felvevő gombot. Azaz mikor ki akartam kapcsolni a felvételt, akkor valójában elindítottam és mikor bekapcsoltam akkor kikapcsoltam. Így a videón nem volt más, csak amikor lihegve felfele caplatok, majd kiálltok, hogy indulhatsz – ekkor nyomtam meg a felvétel gombot, ami ugye most a kikapcsolás volt – és így tovább. Úgyhogy teljes mértékben csak a lényeg nem került rá a felvételre… Még szerencse hogy Szilviék a csúcsra érés után átsétáltak a dűne szélére, hogy ők meg a tetejéről vegyék fel Junior menetét.

    Láttam Papi arcán, hogy csalódott, mert nem sikerült a felvételem. Mivel nem rohantunk, Tamásék még ejtőztek a dűne tetején, ezért Papi fogta magát, lement, hogy újra megküzdjön a “Nagy Vörössel”. De előtte még beállított engem, hogy innen videózzam le az egészet. Most már az én agyam is funkcionált és Junior is feljött elsőre egy szusszal. Hurrá! Papi nagyon boldog volt! A trükk az utolsó 2-3 méteren az “S” kanyar tetején volt. Azon a szakaszon volt a legmeredekebb és a legmélyebb a homok. Itt egészen jobbra ki kellett húzódni és akkor már erőlködés nélkül fel lehet érni a dűne tetejére.

    Az utolsó sivatagi napunkon 129 km tettünk meg. A teljes sivatagi rész, ahogy a bejegyzés elején is említettem 638 km-esre sikeredett. Junior 134 liter üzemanyagot pörkölt el erre a szakaszra. Az átlagfogyasztása 21 literre jött ki ilyen terepen, de ebben benne van nagyon sok alapjáraton való szöszmötölés is. Mivel nagyon meleg volt, ha csak tehettük nem szálltunk ki a kocsiból, hanem bent ültünk a hűvösben. Ott ettünk, ittunk, pihengettünk. Csináltunk forgalom számlálást is a sivatagban. Négy és fél nap alatt 9 autó jött szembe és 9 autó haladt el mellettünk. Nem sok, figyelembe véve, hogy iskolaszünet volt pont arra a két hétre, mikor mi mentünk.

    Az ott a távolban a Big Red

    Az ott a távolban a Big Red

    Szemtől-szembe a Big Red-el. A jobb oldali nyom volt a nyerő.

    Szemtől-szembe a Big Red-el.

    A Big Red lábánál. A kép nem adja vissza a méretét.

    A Big Red lábánál. A kép nem adja vissza a méretét.

    Junior az "S" kanyar tetején. Onnan ahol most a képen van még öt métert ment fel, majd egy méterrel a csúcstól elkapart.

    Junior az “S” kanyar tetején. Onnan ahol most a képen van még öt métert ment fel, majd egy méterrel a csúcstól elkapart.

    Na itt ásta el magát mindig Junior. A cél előtt 1-2 méterrel.

    Na itt ásta el magát mindig Junior. A cél előtt 1-2 méterrel. Pedig már nem sok hiányzott, hogy átbukjon.

    Ennyire mély a homok a dűne csúcsa előtt 2-3 méterrel

    Ennyire mély a homok a dűne csúcsa előtt 2-3 méterrel

    A Big Red tetején!

    A Big Red tetején!

    BigRed6BigRed8A fiúk balról-jobbra: Gábor, Papi, Tamás

    A fiúk balról-jobbra: Gábor, Papi, Tamás

    A Big Red dűne nem csak a Simpson sivatag legmagasabb dűnéje miatt híres, hanem azért is, mert minden év júliusában itt a dűne lábánál tartják a 3 napos Big Red Bash zenei fesztivált. Hihetetlen, de erre az eseményre minden évben 7-10 000 ember érkezik ide. Birdsville falu innen 35 km-re van és mindösszesen 100-an lakják. Ez a világvégi kis falu ad otthont a fesztiválra érkező több ezer embernek Ausztrália közepén mindentől távol. Nem kis teljesítmény. Az 1970-es évekig csak a távíró készülék volt az egyetlen kapcsolata a külvilággal. Kéthetente egy repülőjárat hozta a friss zöldséget, gyümölcsöt és a leveleket a helyieknek. A falu első telefonvonalát 1976-ban kötötték be és az első mobiltornyot 2011-ben építették. Ha beütjük a Wikipédiába a falu nevét akkor még olyan érdekességek jönnek fel, hogy a falu általános iskolájába összesen 3 tanuló iratkozott be, a rendőrőrsön egy rendőr szolgál, a kórházban egyetlen egy nővér van. Ebből is látszik, hogy nem egy metropolisz.

    Az átkelés megünneplését az 1884-ben épült híres birdsville-i hotel/kocsmában ejtettük meg, amit méltán emlegetnek Ausztrália legikonikusabb outback kocsmájaként.  Nagyon jó állapotban van az épület. Kellemeset csalódtunk a vacsival kapcsolatban. Nem gondoltuk, hogy itt az Isten háta mögött 5 csillagos ételt tudunk enni. Igényesen tálalt, kulturált kiszolgálásban volt részünk és ezt nem csak azért éreztük így, mert 5 napig a sivatagban “sínylődtünk”. A kocsmának van egy terme, amit úgy hívnak a “Zöld Gyík terem. Mi is itt fogyasztottuk el a vacsoránkat. Ez a terem onnan kapta a nevét, hogy 1968 nyarán mérték a legmelegebb hőmérsékletet itt Birdsville-ben. Majd hirtelen jött egy áradás, ami elzárta a falut több hónapra a külvilágtól. A kocsma kifogyott a sörből, viszont rengeteg menta likőrjük (Creme de Menthe) és limonádéjuk volt. Ezt a kombinációt nevezték el “Zöld Gyíknak” és ezt vedelték az emberek. Még egy egyesületet/ligát is létrehoztak, üléseket tartottak. Hogy miről tárgyalhattak…? Passz. Szerintem arról, hogy ki mennyit és mit iszik. Meglepő, de még a mai napig is tartanak néha értekezleteket. Hiszen egy jó ivászatra mindig kell időt szakítani! 🙂

    Birdsville1Birdsville2

     

    A sikeres átkelésre!

    A sikeres átkelésre!

    A vacsoránk

    A vacsoránk

    Kérdezhetnétek, hogy miféle legmelegebb nap? Nyár? Ausztrália közepe? Száraz sivatag? Hogy kerül ide az áradás? Ez egy érdekes dolog.

    Épphogy hazaértünk a sivatagból, mikor két hétre rá az ABC tévécsatorna leadott egy riportot erről. Ha nem siettek sehova, gyors megosztom veletek. Csak mert pont akkoriban jártunk Birdsville-ben, mikor az történt, amiről a riport szólt. Van ugye nekünk Ausztrália közepén az Eyre-tavunk, a belső tenger, amit minden felfedező keresett. Ez egy nagy sós tó. Ausztrália legnagyobb, a világ pedig 13-dik legnagyobb tava. Csakhogy képben legyünk a méretével 13-25-ször nagyobb, mint a Balaton. Mérete szélsőségesen váltakozik, de átlagos kiterjedése kb 16-szorosa. Ritkán van benne víz, többnyire mindig száraz. Jórészt 20 cm vastag sóréteg fedi. A tó százévenként csupán kétszer telik meg teljesen vízzel. A legmagasabb vízszintje 1974-ben volt, 5,7 m. A tónak óriási vízgyűjtő területe van. A folyók ebbe a tóba futnak bele. Lenyűgöző sivatagi vízrendszer, melynek folyamatát igazán csak az űrből lehet jól látni.

    Az ABC csatorna összerakta az idei évi űrfelvételeket, hogy nyomon kövesse a víz útját a trópusi északról át a sivatagon keresztül egészen az Eyre-tóig, ami a víz végállomása. Innen már nem “megy” sehova a víz. Az Eyre-tó feltöltődése mindig nagy esemény itt. A hírekben mindig el lehet csípni 1-2 helikopteres felvételt, ahogy a víz kezdi feltölteni a tavat. Ilyenkor még vitorlás és kenus versenyeket is rendeznek rajta. Mi április 14-27 között jártunk ott. Márciusban fent északon Queensland-ben leesett egy nagy eső. Április elején az áradás elérte Birdsville-t.

    A vacsoránkat követő napon a kocsmárossal beszélgettünk. A sikeres átkelésünket ecseteltük és panaszkodtunk, hogy nagyon sok légy volt. Erre ő: kb két hete nagy áradás volt itt, ami rengeteg bogarat, szúnyogot, legyet hozott magával. Este alig tudtak az emberek kimenni a kocsmából, mert a bejárat feletti lámpa idevonzotta őket és sötét bogárfelhő lepte el a környéket. Pár órával később, miután szétnéztünk a faluban délnek indultunk és a falu határában még láttuk a két héttel ezelőtti áradás visszamaradt tavacskáit, amiről a kocsmáros beszélt. Akkor még nem tudtuk, de ez a víz esett le kb egy hónapja fent északon. Április végén hazaértünk és május második hetében láttuk a hírekben hogy május 15-én két hónappal az első esőcsepp után a víz elérte az Eyre-tavat. Két-három hónap míg az északon leesett eső elér a tóba. Hihetetlen átalakulás megy végbe a sivatagban a víz felbukkanása nyomán. Természet! Nincs olyan nap, hogy ne nyűgözne le valamivel!

    aradas1    aradas2

    Bal oldali kép: kiszáradt folyómeder, jobb oldali: vízzel teli meder

    Birdsville-t elhagyva a Haddon Corner-t vettük célba. Alig tudtunk kiszállni az autóból annyi légy volt. Ha azt mondom, hogy eddig a levegő 20%-a volt légy, akkor ez az arány itt a saroknál 70%. Légyfelhő! Le voltunk döbbenve. Borzalmas volt. Csak pár percet maradtunk, míg megcsináltuk a kötelező képeket és már húztunk is el onnan. A terv az volt, hogy Innaminka-ban alszunk, de nem értünk el odáig, így is tök sötétben vertünk sátrat valahol a prérin.

    A következő naptól igyekeztünk minden olyan helyet felkeresni utunk során, ami arról volt híres, hogy valamelyik expedíció odáig jutott, vagy ahol ezek a kalandvágyó emberek élelem és ivóvíz hiányában meghaltak. A Dig Tree-nél kezdtünk, ahol mi már 2014 áprilisában tiszteletünket tettük, mikor a Fraser-szigetre mentünk. Röviden a sztori, mert nem szeretném ismételni magam, illetve Tamás biztosan bővebben ki fogja fejteni az ő blogján a felfedezőket.

    1860-ban Burke, Wills és egy csapat elindult Melbourne-ből, hogy a világon először szeljék át a kontinenst délről északra. Elértek ide a Cooper Creek-hez, ahol ketté osztották a csapatot. Az egyik fél tovább indult északra, a másik itt maradt. Tizenhárom hétben állapodtak meg. Ha addig nem érkezik vissza a továbbindult csapat, akkor a maradók is visszatérnek Melbourne-be. A táborhelyen maradt csapat 18 hetet várt, de Burkék nem jöttek vissza. Ekkor elástak egy kis élelmet és üzenetet hagytak a fa törzsén, hogy hol van az ellátmány elásva, majd 1861 április 21-én reggel elindultak vissza. Burkék aznap este érkeztek meg a táborhelyre. Mindössze kilenc órával kerülték el egymást. Megtalálták az üzenetet, kiásták az ellátmányt, de nagyon el voltak fáradva, így nem volt esélyük, hogy beérjék a csapatot. Kicsit pihentek, majd úgy döntöttek, hogy nem a csapat után mennek, hanem délnyugati irányban folytatják tovább. Burke mindezt leírta egy levélben és visszaásta oda, ahova az ellátmányokat hagyták nekik. Viszont elfelejtette a dátumot átvésni a fán. Májusban az időközben hazaérkezett csapat vezetője visszatért ide, hogy újabb élelmet hozzon és megnézze, hogy Burkék visszaértek-e. Mivel a táborhely háborítatlan volt, a fán ugyanazt a vésést látta, ezért úgy gondolta, hogy Burke és Wills meghaltak és eszébe sem jutott, hogy kiássa azt, amit anno elásott, pedig akkor megtalálta volna a levelet. Később 6 alkalommal küldtek a környékre mentőakciót, de egyik sem járt sikerrel. Burke és Wills nem élte túl az expedíciót.

    Haddon Corner és a legyek

    Haddon Corner és a legyek

    legyek03legyek04Felkerestük azt a helyet, ahol Burke halt meg. Egy nagy Coolabah fa árnyékában. Ott is temették el, de később eljöttek érte, exhumálták és Melbourne-ben helyezték örök nyugalomra. Ezután elmentünk oda, ahol Wills halt meg. A korai felfedezők többnyire azért haltak meg, mert nem volt elegendő élelmük meg vizük. Kimerültek. Sokuknak skorbutjuk lett az egyoldalú táplálkozás és a friss zöldségek, gyümölcsök hiánya miatt. Csak szárított marhahúst és száraz kekszet ettek. Mivel nem ismerték úgy a tájat, mint az őslakosok, ezért a természet adta lehetőségeket (ehető bogyók, rejtett ivóvíz lelőhelyek, stb.)  sem tudták kihasználni. Burke amúgy sem ápolt jó kapcsolatot az őslakosokkal. Abban az időben Ausztrália még tűzzel-vassal irtotta őket, mint az amerikaiak az indiánokat. A dél-nyugatra indult csapatból csak egy ember élte túl az expedíciót, mégpedig Kings. Ő is csak azért, mert elment az őslakosokhoz és elfogadta a segítségüket, addig míg megérkezett a mentőexpedíció.

    Másnap elértük a harmadik államhatár sarkot a Cameron Corner-t, ahol mi már jártunk korábban. Szilviék hoztak egy “gyerek” pezsgőt, amit itt a saroknál lévő ausztrál zászló alatt pukkantottuk el, hogy megünnepeljük a sikeres sivatagi expedíciónkat. Tibooburra falucska kempingjében éjszakáztunk. Ha arra jártok ne hagyjátok ki a látogató központban kialakított igényes és ingyenes kis múzeumot. Nagyon érdekes, színvonalas a bemutató. Ráadásul itt van kiállítva az eredeti határjelző oszlop, amit a Cameron Corner-nél vertek le anno.

    Innen továbbállva megnéztük Milparinka-t, ami egy régi aranybányász falu volt. Charles Sturt, egy másik felfedező a csapatával a falutól nem messze a völgyben volt kénytelen 6 hónapot várakozni az extrém nyári hőség miatt. Sturt-nak ez volt a harmadik expedíciója. Az első kettővel a Macquarie és Murray folyót térképezte fel. Ezzel az utolsóval pedig a belső tengert kereste. De sosem találta meg, mert sosem létezett, csak ők gondolták úgy a csoportos madárvonulásokból következtetve. A Simpson sivatagig jutott, onnan vissza kellett fordulnia, mert nem találtak ivóvizet. Skorbutja lett, de szerencsére sikerült visszaszállítani őt Adelaide-be, ahol felépült. Ebben az utolsó expedícióban csak egy ember halt meg, Pooles. Felkerestük az ő sírját és a fába vésett évszámot is láttuk. Próbáltuk a kiszáradt patak mentén felkutatni Sturt táborhelyét, de tábla hiányában csak tippelni tudtunk. Aztán felmásztunk Sturt kőhalmához egy kisebb domb tetejére, ami csalóka volt. Azt hittük kis domb, de nem. Fent a domb tetején van egy nagy kőhalom, amit Sturt építtetett az expedíció tagjaival, hogy ne unatkozzanak, míg 6 hónapot vártak az esőre.

    Cameron Corner és a pezsgő bontás

    Cameron Corner és a pezsgő bontás

    CameronCorner1Az expedíció tagjai: Junior, Tehén, Tamás, Gábor, Szilvi, Kata, Papi

    Az expedíció tagjai: Junior, Tehén, Tamás, Gábor, Szilvi, Kata, Papi

    Pooles sírja

    Pooles sírja

    Sturt kőhalma

    Sturt kőhalma

    Gyaloglás lefele a kőhalomtól. A távolban középen jobbra az a két légypiszok Tehén és Junior.

    Gyaloglás lefele a kőhalomtól. A távolban középen jobbra az a két légypiszok Junior és Tehén.

    Farkincás felhő

    Farkincás felhő

    keriteskigyo_dombCipőfa

    Cipőfa

    Hazafelé az én listámon még három dolog szerepelt. White Cliffs, ami egy az egyben Coober Pedy. Ez is opálbánya, lyukak a földben. Aztán a  Mutawintji Nemzeti Park, ahol őslakos sziklarajzok vannak és a Mungo Lake Nemzeti Park, ami 17 kiszáradt tóból áll és a világörökség része. Itt találták meg 1974-ben a kb. 42 000 éves Mungo Man csontvázát és a kb. 20-26-000 éves Mungo Lady csontvázát, amin hamvasztás nyomai láthatóak. Így Afrikán kívűl ez a világ legrégebbi helye, ahol a “modern” ember feltűnt, illetve ez az első hely a világon ahol a korai hamvasztás nyomait felfedezték.

    Sajnos mindhárom nem fért bele. Sebaj, majd 1-1 hosszúhétvégével bejárjuk a kimaradt helyeket. Így csak White Cliffs-be jutottunk el.

    White Cliffs volt Ausztrália első hivatalos opálmezője, ahol 1889-ben kezdődött az intenzív bányászat. A hely azért más, mint Coober Pedy, mert itt a kréta korból származó tengeri fosszíliák (kagylók, csigák, belemniteszek, halcsontvázak) opalizálódtak. 1976-ban találtak egy teljes Plesiosaurus (tengeri hüllő) csontvázat, melyeknek egyes elemei (bordák) opálból vannak. A Sydney-i Múzeumban van kiállítva. Úgy tűnik nemsokára Sydney-be látogatunk…

    Egy másik ritka képződmény miatt is híres ez a hely. Sehol máshol a világon nem találtak még “ananász opált”. Nagyon ritka. Nevét a formájáról kapta. Egy tüskés kalcium karbonát kristályokból álló “gömb”, ami teljesen opalizálódott. Egy-egy ilyen “ananász opál” több 10 000 dollárt is érhet. Az a kisebb opál kagyló, amit tartunk a kezünkben pár száz dollár értékű. Nagyon szépek. Ausztrália az egyetlen olyan hely a világon, ahol opalizálódott állati és növényi maradványokat lehet találni. Találtam magyar vonatkozást is a White Cliffs-i opálra, de nem értem pontosan, hogy mit is takar a zárójeles rész: “All too frequently, at the turn of the 20th Century, White Cliffs opal was sold as Hungarian opal (an opal that had not been mined in quantity for almost a century!)” Ha esetleg valaki érti a vonatkozást, megmagyarázhatná. Picit mi is túrtuk a meddő kupacokat, titkon azt remélve, hogy kifordítunk egy opálos csigaházat, ahogy azt tette egy nyugdíjas néni korábban, de nem találtunk semmit.

    White Cliffs felülről (forrás: internet). Az a sok lyuk mind egy-egy opál bánya.

    White Cliffs felülről (forrás: internet). Az a sok lyuk mind egy-egy opál bánya.

    Pár száz dollár... $$$

    Pár száz dollár… $$$

    Opál "ananász"

    Opál “ananász”

    Még egy érdekesség a faluról. Aki idelátogat legyen nála elegendő ivóvíz és kenyér, mert úgy látszik, hogy az egyetlen helyi boltocska pofátlanul megpróbálja lehúzni a turistákat. Normál esetben a 10 literes “kocka” víz 3-4 dollár. Extrém esetben tényleg a semmi közepén mi már láttuk ezt a vizet 10 dollárért árulni, ami érthető, hiszen el kell odáig vinni. Tiszta sor, természetes, hogy ennyit elkérnek. Na de White Cliffs nincs a világtól annyira elzárva. A legközelebbi nagyváros 3 órányi vezetésre van. BoltosGizi ennek ellenére ezt a vizet 20 (!) dollárért árulta. Egy ilyen vizet, egy csomag szeletelt kenyeret és egy doboz margarint akart 35 dollárért eladni. Kifogytunk és nem a nagyváros irányába folytattuk utunkat, de ennek ellnére töröltettük a vásárlást, mikor megláttuk a blokkot és szépen visszapakoltuk a dolgokat a polcra. Cseppet vastagon fogott BoltosGizi ceruzája…

    Utolsó napunkat egy jó cselekedettel kezdtük. Menindee felé autóztunk, mikor éppen előttünk egy lakóautó defektet kapott. Sima autón se séta galopp a kerék csere, hát még egy nagy lakóautón. Főleg ha 70 körüli nyugdíjasok vezetik. Megálltunk segíteni. A három fiú 5 perc alatt lecserélte a sérült kereket úgy, hogy a bácsinak hozzá sem kellett érnie. Sajnos a pótkerék is siralmas állapotban volt. Mondtuk nekik, hogy ezzel nem jutnak messzire. Jobban teszik, ha visszafordulnak a nagyvárosba és megcsináltatják mindkettőt, mielőtt elindulnak vissza Queenslandbe, ami több 1000 km ide. Aranyosak voltak. Megadták a címüket, hogy ha arra járunk ugorjunk be hozzájuk.

    Kerékcsere után még beugrottunk egy útba eső nemzeti parkba. A Kinchega Nemzeti Park a Darling folyó mellett terül el. Hihetetlen jó kemping helyeket alakított ki a nemzeti park a magas folyópart tetején. Rálátni a lent kanyargó folyóra. Az egyes kemping helyek távol egymástól vannak. Mindegyikhez jár egy szépen kibetonozott tűzrakóhely is, mely kiváló bográcsozásra. Nem kizárt, hogy egyszer még eljövünk majd ide csak úgy kempingezni.

    A Darling folyón az 1870-es években virágzott a gőzhajó forgalom. Ezzel bonyolították le az áruszállítást. 1872-ben a P.S. Providence gőzhajó személyzete induláskor nem ellenőrizte le a vízszintet a gőzgépben. Jól felfűtötték, a bojler meg felrobbant. A kínai kuktát a robbanás felrepítette a magas partfal tetején lévő fák tetejére, aki később belehalt a sérüléseibe. A mai napig ott van a nagy vas gőzbojler a folyó partján. Megnéztük még a Kinchega birkanyíró állomás épületét is, mely 1875-ben épült és kitűnő állapotban maradt fent. Fénykorában 64 birkanyíró tudott egyszerre dolgozni. A megépítését követő első évben 73 ezer birkát nyírtak meg itt, ami 1421 bálányi gyapjút jelentett (egy bála 45 kg volt). Ezen a birkanyíró állomáson bálázó is volt, a bálákat pedig gőzhajókkal szállították el. Az állomás 92 éven át üzemelt. Ezalatt az idő alatt 6 millió birkát nyírtak itt meg, az utolsót 1967-ben. Úgy vélik ez a legnagyobb birkanyíró állomás a déli féltekén. A mai épület valamikor a duplája volt. Így is óriásinak tűnt a gyönyörű faépület, mikor bent sétáltunk.

    birkanyiro_allomasDélután ötkor úgy döntöttünk, hogy elindulunk haza. Kettévált a csapat. Szilviék Adelaide-től délre laknak, ezért nekik a legrövidebb út az volt, ha innen a Riverland felé Murray Bridge-n keresztül mennek haza. Mi meg Adelaide észak-keleti részén lakunk, így nekünk a Broken Hill-i útvonal volt a legmegfelelőbb. Részünkről hiba volt elindulni ilyen későn. Nem is értjük miért vágtunk neki, talán már szerettünk volna nagyon otthon aludni az ágyunkbam.

    Ez idő tájt itt korán sötétedik és ez együtt jár a kengurú invázióval. Tudjuk mi ezt jól. Ezért is igyekszünk úgy alakítani a dolgainkat, hogy ne kelljen sötétben vezetni. Hogy most miért kellett? Ne kérdezzétek. Ami megtörtént az megtörtént. Elütöttük életünk első, majd nem sokkal később második kengurúját is. Igen, mindjárt kettőt. Az első biztosan ottmaradt, a másik szerintünk csak megfejelte Junior fellépőjét az én oldalamon. Nagyon figyeltünk, mert hemzsegtek ezek az agyatlan jószágok. Ausztrália összes kengurúja ott ücsörgött az út szélén és arra vártak, hogy mi elhaladjunk előttük és akkor ők majd Junior elé vetik magukat kamikaze módjára. A 110-es megengedett sebesség helyett mi csak 60-nal mentünk és még így is megtörtént a baj. Sajnos az sem segített, hogy pontosan előttünk a hosszú, nyílegyenes úton ment le a Nap. Szóval nem sokat láttunk.

    Papi észrevette ugyan a balról beugráló kangát, fékezet is erősen, meg balra is rántotta a kormányt de ez sem volt elég. Az idióta kanga ekkor már a felező vonalnál járt. Megnyugodtunk, hogy átért időben, de ekkor megállt a felezővonalon és visszaugrott elénk. Kivédhetetlen volt. Junior középen, alul kapta el és ő volt az erősebb. Szerencsére semmi sem látszik a kocsin. A másik meg csak annyi volt, hogy csigatempóban haladtunk és a szemünk sarkából láttuk, hogy balról ugrásra készen áll valaki. De akkor mi már elhaladtunk mellette. Ez a kis hülye csakazért is kiugrott és az én oldalamon az ajtómnál lefejelte a fellépőt. Kis koppanás volt. Szerintünk ő csak picit beverte a fejét. Hajnali fél kettőre értünk haza ezzel a tempóval. Soha többet éjszakai vezetés… 🙁

    Nagyon jól sikerült ez a két hét. Elvileg a Simpson sivatagra hegyeztük ki az expedíciót, de tudtuk, hogy két hét azért sok lenne csak a sivatagban. Mivel most voltunk ott, ezért mindenki még hozzátette azt, amit a környéken szeretett volna megnézni. Így jutottunk el a felfedezők sarkalatos helyeire, ami Tamás vágya volt és így néztük meg az opalizálódott fosszíliákat, amikre meg én voltam kíváncsi. Mindenkit lenyűgözött Ausztrália ezen távoli, elhagyatott, de mégis szép szeglete. Alig várjuk a következő expedíciókat!

    A túráról visszaérve pár hét elteltével összejöttünk nosztalgiázni és képeket csere-berélni. Szilviék ekkor átadtak nekünk egy-egy pólót, amit kifejezetten erre az expedícióra készítettek a csapatnak. Úgy tervezték, hogy az indulásra készen lesznek és akkor majd mindenki felveheti őket a sivatagban, de nagyon elfoglaltak voltak, így csak utólag kaphattuk meg. De így még jobb lett, mert ha időben elkészülnek, akkor lemaradtak volna a póló vállán csücsülő legyek! Hiszen akkor még fogalmunk sem volt arról, hogy nekünk a Simpson neve egybe forr majd a legyekkel. Amúgy ha jól megnézitek a pólót, akkor észreveszitek, hogy ez nem ám csak két snassz terepjáró, hanem Tehén és Junior! Tamás valósághűen és részletgazdagon bedigitalizálta őket. Juniornak a fenekén van az egyik pótkereke és még a “pipája” is látszik. 🙂


    Simpson_polok

    A kéthetes sivatagi túra képei innen is elérhetőek. Most nem bajlódtam a képek feliratozásával, ne is keressétek.

    Kata


  4. A Murray Expedíció

    november 21, 2017 by kata_papi

    Irigységet érzünk, de a jó értelemben vett irigységet. Mi is szeretünk utazni, szeretjük a kihívásokat, a szép tájakat, az érdekes dolgokat, a természetet. Egyik kedves barátunk, Tamás nem kevesebb, mint egy 2500 km-es túrát tervezett. Azt tűzte ki célul, hogy teljesen egyedül kenuval végigevez a Murray-folyónkon. A felső, keskeny szakaszt gyalogszerrel járja be, felkeresve a folyó forrását, majd, ha már elég mély a folyó kenuba pattan és meg sem áll a torkolatig. Valahol legbelül úgy érezzük, hogy ezt mi is nagyon szívesen végigcsinálnánk, de nem vagyunk olyan “tökösek” , mint Tamás.

    Azok, akik rendszeres utazók és nem utazási irodák által szervezett nyaralásokon nevelkedtek tudják, milyen komoly előkészületekre, tervezésre, adatgyűjtésre, bejárásra van szükség egy ilyen “expedíció” megszervezéséhez. Örülünk, hogy a tervezési fázisban egy ici-picit mi is be tudtunk segíteni a céges légifotókkal egy 1,5-2 km-es fekete folt esetleges leküzdésében.

    Azt is tudjuk, hogy biztos akad 1-2 olyan itteni olvasónk, és persze otthoni követőink is, akik szívesen olvasnának Ausztrália leghosszabb folyóján tett utazásáról. A folyó történetéről, érdekes tényekről, a megpróbáltatásokról, mindeközben szép képeket nézegetve.

    Aki nyomon szeretné követni, az klikkeljen az alábbi linkre:

    http://uton.net.au/


  5. A nyugat dél-keletje 2.rész

    június 24, 2017 by kata_papi

    Kalgoorlie_fejlecA Cape Le Grand Nemzeti Parkban sokat időztünk, így túl későn értünk be Esperance városába és már nem tudtunk bemenni az információs irodába, másnapra halasztottuk. Épp sátorbontásban voltunk, mikor szirénázó mentő száguldott el a kemping előtt. Nemsokára követte őt egy fénysebességgel közlekedő rendőrautó is. Olyan nagy zajt csaptak, hogy akaratlanul is felmerült bennünk, hogy mi a fene történhetett. Másnap reggel már benne is volt a hírekben. Jó nagy visszhangja volt, még a magyarországi Index online hírportál is megírta. Épp aznap délután ott Esperance egyik öblében a kempingünktől nem messze egy cápa megölt egy 17 éves szörföző lányt, aki az apjával szörfözött. Az apa próbálta megmenti a lányát, de nem sikerült neki. Picit megérinti az embert, amikor ilyen közel történik valamilyen tragédia. Még szerencse, hogy mi nem vagyunk olyanok, akik szeretnek messzire beúszkálni a tengerben. Pont ezért nem.

    Másnap az információs irodában kezdtünk. Mégpedig azért, mert évekkel ezelőtt hallottam a Hillier-tóról, ami Nyugat-Ausztráliában, Esperance-tól nem messze egy szigeten van. Még a blogban is megemlítettem anno. Nagyon szerettük volna megnézni és mindenképp a levegőből. Húsvét utáni kedd reggel értünk oda és az információsGizi mondta, hogy a szezon előző nap, Húsvét hétfőjén ért véget. Még ő is vitt csoportot pénteken és állította, hogy a tó rózsaszín volt. Főszezonban hajók és kisrepülők viszik a turistákat a szigetre. Megadta repülősJózsi számát, fel is hívtam, de azt mondta, hogy 5 fő kell ahhoz, hogy felszálljon. Sajnos csak mi ketten jelentkeztünk. Gondolom, ha kiperkáltuk volna az 5 fős társaság díját, akkor biztos elvitt volna minket, de az ár 5-el osztva, 5 főre még vállalható volt. Két főre már luxus.

    Hát ez lett volna az a tó (Lake Hillier)

    Hát ez lett volna az a tó (Lake Hillier). Ugye milyen érdekes?

    Tudom 1000+1 másik rózsaszín tó van, de ez más. Ez a 600m x 250m-es tavacska a 6,5 km hosszú Middle-szigeten található és arról híres hogy állandóan nagyon rózsaszín. Amúgy a színét ez is a Dunaliella salina algától kapja. Képzeljünk el egy vibrálóan rózsaszín vízfelületet, amit méregzöld cserjés/erdő vesz körül és egy vékonyka földsáv választ el a türkiz tengertől. A magasból biztos nagyon szép látványt nyújt. Újabb ok… csak úgy gyűlnek az okok, hogy mihamarabb ismét erre vegyük az irányt! Kesergésre nem volt idő. Ha nincs repülés, akkor jöhet a többi program. Esperance-től nyugatra, egyből a város határából a városi rózsaszín tótól (ami egyébként nem is rózsaszín) indul egy 38-40 km-es körtúra. Ez a Great Ocean Road – A Nagy Óceáni Út – kistestvére a Great Ocean Drive. Legalább 11 lehajtó pontja van, ahol szebbnél szebb tengerpartokat lehet látni. Minden egyes ilyen megálló/kilátó pontnál azt gondolja az ember, hogy ennél már nem lehet szebb, és de. Mi kilenc helyen álltunk meg. Mindegyik mesés volt. Semmiképp ne hagyjátok ki, ha erre jártok. Közülük az egyik a Twilight Beach Nyugat-Ausztrália legnépszerűbb tengerpartja (írja a brossúra) a kristálytiszta vizével, hófehér homokjával és az ikonikus “lyukas” sziklával. Itt egy jót piknikeztünk a parton. Nekünk amúgy legjobban a Blue Haven part tetszett a sok közül, de nehéz választani, mert mindegyik öböl más és más miatt gyönyörű. Zárásképp elmentünk a hableány/sellő-bőr boltba egy vezetett “túrára”.

    Great Ocean Drive

    Great Ocean Drive, balra a nudista stranddal

    Great Ocean Drive

    Great Ocean Drive

    Eleven Mile Beach - Great Ocean Drive

    Eleven Mile Beach – Great Ocean Drive

    Blue Haven Beach - Great Ocean Drive

    Blue Haven Beach – Great Ocean Drive

    Twilight Beach, háttérben a lyukas szikla

    Twilight Beach, háttérben a lyukas szikla

    Egy sziklarés-lakó

    Egy sziklarés-lakó

    Véletlenül bukkantam rá erre a termékre úgy 1-2 évvel ezelőtt. Egy újságban láttam és nagyon megtetszett. Nem vagyok híve az olyan öldöklésnek, amikor az állatot csak a bundájáért, bőréért, szarváért ölik meg. Képtelen lennék bundát viselni. Sose vonzott. De ez a hableány-bőr megfogott. Egy testvérpár egyik tagja, aki halász is hobbi szinten nyulak és kígyók bőrének kikészítésével foglalkozott. Egyik alkalommal, kertisütögetés közben a haverok viccelődtek, hogy miért nem próbálkozik meg a halbőrrel. 1989-ben kipattant az isteni szikra a fejéből és elkezdett kísérletezgetni a dologgal. Négy évébe tellett, mire kifejlesztette a technikát. Azt vallotta, hogy: az, ami valakinek szemét, másnak érték. És milyen igaza van.

    "Hableány/Sellő bőr"

    “Hableány/Sellő bőr”

    Rengeteg halat halásznak ki a tengerekből, tavakból, folyókból és csak a húsát eszik meg. A bőre megy a szemétbe. Miért is ne lehetne hasznosítani?! Nem ingyen viszi el a levágott bőröket. Fizet értük egy jelképes összeget, hogy a filézők szép nagy darabokban hasítsák le a halakról. Mi sem tudtuk, de a halak bőre 35%-kal erősebb, mint a báránybőr. Egzotikus bőrnek számít, olyan mint a krokodilbőr. Csinálnak belőle pénztárcákat, táskákat, cipőket, ruhákat és mindenféle olyan terméket, amit bőrből szoktak. A mintázata miatt különleges. Az egész gyártási folyamat kézzel történik. Különféle halbőröket, cápabőrt és rájabőrt dolgoznak fel. Tudtátok, hogy régen a cápa bőre volt a smirglipapír (csiszolópapír)? Ha visszafelé húzzuk végig rajta a kezünket olyan érdes/recés, mint a csiszolópapír. Hat hétbe telik egy halbőr kikészítése. Fagyasztott állapotban érkezik a műhelybe, ahol először kézzel lekaparják a maradék húst, majd sós vízbe áztatják néhány napra. Utána egy speckó géppel leszedik a pikkelyeket. Még a pikkelyeket is hasznosítják, nem dobják ki. Különféle színekre festik és eladják iskoláknak kézműveskedni. A gyerekek imádják. Aztán valamivel bepácolják a halbőrt, ami tartósítja. Természetes anyagokkal (fakéreg) színezik, cserzik, majd kiszárítják. Végül egy vízálló réteget vasalnak rá és már kész is a luxustermék. Hogy mik vannak?!

    Félkész állapotban lévő halbőrök. Középen a fehér Barramundi.

    Félkész állapotban lévő halbőrök. Középen a fehér Barramundi.

    Letisztított, megfestett halpikkelyek. Kézművesek és iskolák használják. Virágokat ragasztanak belőlük vagy felfűzögetik.

    Letisztított, megfestett halpikkelyek. Kézművesek és iskolák használják. Virágokat ragasztanak belőlük vagy felfűzögetik.

    Érdekességképpen ide kívánkozik, hogy 1997-ben egy kétrészes, mini televíziós sorozatban is feltűntek halbőrből készült ruhadarabok.  A “filmsorozat” alapjául a mi Verne Gyulánk novellája, a “Húszezer mérföld a tenger alatt” szolgált, s ugyanezen címmel adta le a TV is. Ebben Michael Cain, mint Nemo kapitány és Patrick Dempsey viselt egy-egy halbőrből készült kabátot, mellényt.

    Reggel korán összecuccoltunk és a városszéli benzinkútnál megreggeliztünk. A mai reggeli mókásra sikeredett. Először leadtuk a rendelésünket. Egy nagy bögre kapucsínót, nekem hot-dogot, papinak tojásrántottát szalonnával. Gizi valamit kvarattyolt a tojással kapcsolatban, de úgy voltunk vele jól van, hozd. Majd legyártott nekünk két bögre kapucsínót. Mondom neki, Gizi, egyet kértünk. Azt mondja, jaj ne haragudjak úgy emlékezett, hogy kettőt kértünk. Megértem én, végül is ketten vagyunk, de nekünk bőven elég szokott lenni egy, megosztjuk. Mondom neki: jól van, akkor kifizetem, nem gond, megiszunk kettőt. Gizi: nem, nem, ezt ingyen adom. Oké, nem vitatkoztunk, csak haladjunk.

    Elég sokat kellett várni a kajára. Néztem kifelé a fejemből, a TV-n a híreket bámultam. Papi egyszer csak odapisszeg nekem. Pszt. Figyeld. Figyeld. Figyeld ott szemben a csempét. Sajnos a csótány gyorsabb volt, mint az én “előkapomatelefonomatéslefényképezemeztaszörnyet” reakcióm, mondjuk sokat rontott a helyzetemen, hogy cseppet lemerevedtem. Egy 4-5 cm-es csótány futott végig a falon be a pult mögé, ahol a reggeli kávé és müzli volt kitéve a kamionosoknak. Kisvártatva a reggelink is megérkezett és azzal próbáltuk nyugtatni magunkat, hogy talán a konyhában nincsenek ilyen fenevadak. Amúgy de. Vannak. 🙂

    Papi nekilátott volna a tojásrántottájának, de előtte még odaszólt nekem, hogy ez tuti nem két tojás, pincérGizi épp elmenőben volt ekkor az asztalunktól. Megvontam a vállam, ma ennyi jár neked. Már majdnem végeztünk a reggelivel, mikor pincérGizi visszajött egy kistányér rántottával. Húha ciki, ez biztos “érteni” magyart… Annyit mondott, hogy elfogyott a tojás a konyhán, azért kapott az Úr kevesebbett, de most hozta a pótlást neki, majd egy kanállal szépen átsöpörte Papi tányérjára a tojást. Hát nem a Hilton az biztos, ilyen a vidéki Ausztrália. De mi imádjuk! A tojásért is biztos a mosogatólegényt ugrasztották a tyúkólba… Papinak jól indult a napja, egy púpos tányérnyi extra rántottával. Bódottá! Meg sem álltunk Kalgoorlie-ig, ahol 3 éjszakát töltöttünk, mielőtt elindultunk volna haza.

    Kalgoorlie városát 1893-ban alapították, mikor aranyat találtak a környéken (nem meglepő, itt mindenhol arany van). Az itt lévő külszíni aranybánya (erről kicsit később írok majd bővebben) volt Ausztrália legnagyobb bányája egészen 2016-ig, mikoris megnyitották a Newmont Boddington bányát, ami szintén Nyugat-Ausztráliában van. Legnagyobb probléma a víz hiánya volt. Víz nélkül nincs aranybányászat és nincs élet sem. Nem alakulhatott volna ki itt város. Mikor a környéken tombolt az aranyláz a víz többe került, mint a whisky és az emberek többre tartották, mint az aranyat. Valahonnan vizet kellett ide hozni. Három évvel az aranyláz után 1896-ban egy nagyon okos ír mérnöknek kipattant a fejéből az isetni szikra: a több, mint 500 km-re lévő Perth városa mellől vízvezetéken majd idehozza a vizet. (?)

    Az akkori technikát figyelembe véve mindenki őrültségnek tekintette. Nemcsak a nagy távolságot, hanem a közel 400 méteres szintemelkedést is le kellett küzdeni. A megépítési/megtérülési költségről nem is szólva. A kormány kritizálta a vállalkozást, az újságok mocskolódtak. Nagy nyomás nehezedett C.Y. O’Connor-ra (az ír mérnökre), aki a vezeték befejezése előtt egy évvel 1902-ben öngyilkos lett. De a vízvezeték 1903-ra elkészült. A két város közti távolságot 60 000 darab, egyenként 8,5 méteres csővel fedték le. A vascső átmérője 76 cm volt és naponta 23 000 köbméter vizet szállított Perth-től Kalgoorlie-ig. Nyolc szivattyú állomás és két kisebb víztározó segített a 400 méteres szintkülönbség leküzdésében. A terv bevált. A mai napig így jut vízhez a város. 2009-ben az Amerikai Építőmérnöki Társaság Nemzetközi Történelmi Építőmérnöki mérföldkőnek nevezte ezt a vízvezetéket. Amikor megépült, ez a vezeték volt a világ leghosszabb frissvíz vezetéke. Egy-két brossúrában láttunk képeket a régi vezetékről és talán még látható is belőle valami. A következő túránk alkalmával, mikor nyugatabbra utazunk majd felkeressük ezeket és beszámolunk róla.

    A városban rengeteg látnivaló és múzeum van. Maradtak ki olyan dolgok, amiket szívesen megnéztünk volna. Először a szomszédos kisvárosban Coolgardie-ben néztük meg a Goldfields (Aranymezők) kiállítását, majd Warden Finnerty’s 1895-ben épült rezidenciáját. Másnap Papinak “gyereknap” volt, mindhárom program neki kedvezett. Kezdtünk a Bánya múzeumban. Itt ki van állítva két olyan óriási munkagép (amúgy a világ legnagyobb munkagépei), amit a külszíni bányákban használnak errefelé. Papi legnagyobb örömére fel lehetett mászni az egyikre és be lehetett ülni a vezetőfülkébe.

    Lehet aranyat mosni és főszezonban igazi aranytömböt is öntenek. Aranytartalékunkat 3 kis “forgáccsal” bővítettük. Papinak kettőt, nekem egyet sikerült kemény munkával kimosni. A városszéli múzeumból gyorsan átrohantunk a Super Pit néven emlegetett nagy külszíni bánya vezetett túrájára. A rikító narancssárga mellények és védőszemüvegek átvétele után buszra szálltunk a vezetőnkkel és elindultunk, hogy megnézzük azt az óriási sebhelyet, amit emberi kéz alkotott. Szigorú “dress code” (öltözködési szabály) van. Zárt cípő, semmi szandál vagy magassarkú. Hosszú nadrág és hosszú ujjú felső, semmi miniszoknya. A túrára előre kell foglalni időpontot.

    Aranymosó...

    Aranymosó…

    A kincs!

    A kincs!

    A bánya jelenleg 3,5 km hosszú, 1,5 km széles és 570 méter mély. A friss adatok szerint, amit idegenvezetőJózsi lökött nekünk a bánya az év 365 napjában, napi 24 órában üzemel. A bányászok 12 órás műszakokban dolgoznak. Hét nap munka, hét nap pihenő. A “bányászok” 40%-a nő. Józsi azt mondta, hogy itt Kalgoorlie-ban nincs FIFO. A FIFO = fly-in-fly-out, annyit jelent, hogy a munkások bárhonnan iderepülhetnek, dolgoznak, majd hazarepülnek. Kalgoorlie városa úgy gondolta, hogy ez nem tenne jót a városnak, mert akkor az emberek nem itt költenék el a pénzüket, illetve nem tennének semmit a közösségért. Így aztán csak az lehet bányász Kalgoorlie-ban, aki itt is lakik. Punktum.

    A bánya évente 22 tonna tiszta aranyat termel, ez naponta több,  mint 60 kg (!). A Super Pit mellett van egy földalatti bánya is, az 1800 kg aranyat szed ki évente (napi 5 kg). Ez csak két itteni aranybánya kitermelése. Ausztráliában rengeteg aranybánya van. El tudjátok képzelni mennyi aranyat bányásznak ki évente??!! Csak a Nyugat-Ausztrál bányák összesen 195 tonna tiszta aranyat hoznak a felszínre évente. Nekem, egyszerű kis szürke egérnek ez nagyon soknak tűnik. A tervek szerint a bánya 2029-ig fog üzemelni, amikor is a végső mérete 3,9 km hosszú, 1,6 km széles és 700 méter mély lesz. A külszíni fejtés előtt 92 évig föld alatti bányászat folyt itt. A képeken látszanak is a robbantások által felszínre került bányavágatok. A bányatársaság gondosan összegyűjti a régi vágatokban használt támfákat, vasakat. Értékesíti és a befolyt összeget jótékonysági szervezetek kapják. A bányában látott óriás “dömperek” – amire Papi is felmászott – darabja 4,4 millió dollár. A Super Pit-ben ezekből 40 darab van összesen. Egy új abroncs 40 000 dollár ezekre a dömperekre. Súlyuk 166 tonna, 3790 literes az üzemanyag tartályuk, 225 tonna  követ tudnak vinni átlagosan és a végsebességük 55 km/óra. A hatékonyság növelése érdekében nagy, folyadékkristályos kijelzők mutatják kétoldalt és hátul, hogy éppen mekkora a billenőrészben lévő kőzet súlya. A rakodó felelőssége, hogy mindig a maximális terhelhetőséghez közeli menyiséggel engedje útjukra a dömpereket, azaz 200-250 tonna között.  A kacskaringós utat a bánya aljából a felszínre 45 perc alatt teszik meg. Szóval egy munkás a 12 órás műszakja alatt 10-12-szer tud fordulni. A bánya havonta 5-6 millió liter dízelt pörköl el. A statisztika szerint  hét, ilyen óriási dömper által szállított kőzet csupán annyi aranyat tartalmaz, mint amekkora egy golflabda. 1500 tonna kőzetből mindössze fél kiló arany!  Nem is olyan egyszerű az aranybányászok élete. Itt meg lehet nézni, hogy mire képes egy ilyen szörny még üresen is.

    lapos_auto

    Elrettentő emelvény a bánya bejáratánál. A biztonsági előírásokat nagyon komolyan veszik.

    Papi és a Dömper

    Papi és a Dömper (hihetetlen hogy mindig sikerül neki “kaméleon ruhát” felvennie…)

    Papi vezeti a gépjárművet. Fent a Dömper vezetőfülkéjében.

    Papi vezeti a gépjárművet. Fent a Dömper vezetőfülkéjében.

    A bánya után jött a kupleráj. Befizettem Papit a kupiba. :)) Na, ez azért nem teljesen igaz. Szerintetek kik gazdagodtak meg anno az aranyláz idején? Hát biztos nem a szerencsevadászok. Volt 1-2 szerencsefia, de valljuk be a többség csak nyomorgott és reménykedett. Az igazi nyertesek a kocsmárosok, a boltosok és a kurvák voltak. Questa Casa Ausztrália egyik legrégebbi, MÉG mindig működő kuplerája. Fizetett túra keretében vezetik körbe a turistákat minden nap délután 3-kor. Este héttől már rendesen üzemel a kóceráj.

    Kicsit kikerekedett a szemünk, mikor az információs irodában befizettünk a túrára és Gizi felhívta a figyelmünket, hogy 3 óra előtt 10 perccel érkezzünk, mert a “mádám” nagyon mérges, ha késik valaki. Húha, még a végén korbácsolás is lesz… A “rózsaszín ház”-ként is emlegetik, mert az ajtók az utcafronton, ahol a prostituáltak csalogatták be a kuncsaftokat rózsaszínűre vannak festve. A Hay Street volt anno a bányaváros piros lámpás utcája. Itt csak kuplerájok voltak. A Rózsaszín Házon kívűl még itt van a Piros Ház, amire 1980-ban kértek “működési” engedélyt. :o)

    A kupleráj kívűlről. Belső képekről ezen blog keretében eltekintünk.

    A kupleráj kívűlről. Belső képekről ezen blog keretében eltekintünk.

    A legfurcsább az, hogy az ilyesfajta jövedelemszerzés továbbra is illegális cselekmény, de a rendőrség szemet huny. Ezt anno meg is magyarázták, mikor az emberek tiltakoztak a kuplerájok ellen. Azt mondták, hogy ez a közbiztonság miatt van. A bányászok, akik több hónapig kint dolgoztak a környékbeli aranymezőkön (melegben, porban, szárazságban), mikor bejöttek a városba két dolgot akartak csak, de azt nagyon. Kocsmát és nőt. És ha ezek az emberek megkapják a nőket a kupiban, akkor a gyerekek, lányok, asszonyok nyugodtan kimehetnek az utcára, sétálhatnak anélkül, hogy baj történne. Ez volt a hivatalos “parasztvakítás”. Na de mi van akkor, ha a bányász úgy gondolja, hogy minek fizessek a kuplerájban a lányoknak, ha az utcákon ingyen is elkaphatok valakit…?! Kicsit sántít ez a “megmagyarázzukmiérthunyunkszemetmese”. De az is lehet, hogy az effajta bűncselekményeket keményen büntették a rend őrei.

    A Questa Casa kupleráj az egyetlen olyan hely, ahol még megvannak az eredeti “STARTING STALLS” ajtók. Ezek azok az utcára nyíló ajtók, amiken keresztül a lányok árulták magukat. Az ajtók keskeny kis szobába nyílnak. Az 50-es éveit taposó mádám elmondta, hogy az anyja vette meg a házat, mert megtetszett neki ez a régi, történelmi épület. Azóta sem alakították át nagyon. Aztán az édesanyja eltávozott és most ő viszi az üzletet. Ne arra gondoljunk, hogy a mádám megmondja a lányoknak, hogy kivel kell elmenniük és utána elszedi a bevételük nagy részét. Ez itt már a 21-dik századi kupi. Itt a lányok választanak és ha valakinek nincs kedve egyik-másik férfi vendéghez, akkor nem kell elmennie vele. A mádámot a tarifájuk se érdekli. Ő csak a szobákat adja ki a lányoknak. Tehát a lányok amolyan “albérletet”, akarom mondani szobadíjat fizetnek. Az, hogy naponta hány vendéggel és mennyiért vannak nem érdekli a főnököt. A túra 1-1,5 órás. A mádám elmesélte, hogy milyen volt az élet a régi aranybánya városok területén, mesélt a kupleráj történetéről, a hivatali szervek hozzáállásáról és körbevezetett a szobákban, ahol a lányok dolgoznak. Így utólag nem nagy durranás a túra, szerintem ezekre bőven elég egy fél órás ismertető, de lehet Papi másként vélekedik… 🙂 Az épület maga érdekes volt. Egy fém bádogviskó, ami nyáron kazán volt, télen pedig sarkvidék. Senki nem állította, hogy ez a szakma könnyű. Főleg nem 100-150 évvel ezelőtt.

    A külszíni bányában naponta van robbantás, amit a kilátó pontról jól meg lehet nézni. Érdeklődjünk a szálláshelyünkön vagy az információs irodában, vagy csak autózzunk fel a bányához, ahol egy kijelzőn írják ki, hogy aznap hánykor lesz és melyik részét robbantják le a bányának. Nekünk sikerült még épp elcsípni a délután 5 órási robbantást. Jó kis nézősereg gyűlt összes. Lent a bánya alja kezdett elnéptelenedni. Minden dömper odébbállt, aztán minden figyelmeztetés nélkül (gondolok itt dudaszóra vagy valami: egy, ké, há, robbantás! felkiálltásra) bumm! Lerobbantottak egy “darabocskát”, amit a markolók már raktak is a dömperekre és vitték a zúzóba. A bányatársaság javasolja, hogy a robbantási idő előtt fél órával már legyünk ott, mert senki nem garantálja a 17:00-ás robbantást. Mint ahogy a másnapi valami miatt el is maradt, pedig hamarabb érkeztünk és még többen várták, mint tegnap, Aztán eljött az 5 óra és semmi. Láttuk ahogy lent mindenki szép lassan elhagyta a területet. A két villogó ellenőrző autó bejárta a helyszínt, hogy tényleg mindenki elment-e. Vártunk és vártunk. Semmi. A bámészkodó tömeg kezdett elszállingózni. Mi még vártunk, hogy biztos besült az egyik gyutacs. De nem. Aztán kezdett sötétedni és akkor már úgy voltunk vele, hogy ha robbantanának se látnánk semmit, így mi is elkullogtunk.

    Kalgoorlie, a külszíni bánya

    Kalgoorlie, a 3,5 km hosszú, 1,5 km széles, 570 méter mély külszíni bánya. Akinek jó a szeme az a kép közepének felső harmadában a teraszoknál láthatja a keresztülvágott régi bányavágatokat.

    Robbantááááááááás!

    Robbantááááááááás!

    Ami kimaradt Kalgorlie-ból: Aranymezők Múzeuma, Bányaiskola Múzeum, a Metropole kocsma, amiben egy eredeti bányaakna van üvegtetővel és a Városháza épülete, ahol megtekinthető a híres Philip Goatcher “függöny”. A “függönyt” kedd, szerda, csütörtök és minden harmadik vasárnap lehet megtekinteni, ekkor eresztik le a nagyközönségnek. Első hallásra azt hittem, hogy ez az ürge valamiféle szövőmester lehetett és híresen szép függönyöket szőtt. De nem. Ez az angol fiatalember fiatal korában aranyásó volt és gondolom szabadidejében (két csákányozás között) rajzolgatott. Biztos nagyon szépen, mert valakinek megtetszettek a vázlatai és munkát ajánlott neki. Így lett Philip Goacher színházi díszlet-és “függönyfestő”. Nem a függöny anyagát festette meg, hanem gigantikus (színpadi méretű) vásznakra festett függönyt, főleg Angliában és Amerikában . 1890-ben egy ausztrál színházigazgató – aki eredetileg amerikai színész volt – állást ajánlott neki a kenguruk földjén, mint a világ legjobban fizetett díszletfestője. Beceneve az volt, hogy a “Szatén és Bársony” Goatcher, mert festményein a textil olyannak tűnt, mintha igazi lenne és nem egy kétdimenziós festmény. A hozzáértők úgy gondolják, hogy a városházán látható “függöny”, aminek az a címe, hogy “The Bay of Naples” (Nápoly öble) az egyetlen fennmaradt ép, színházi festett függöny a világon. A függönyön a háttérben a Vezúv vulkánja látható. A festő 1908-ban festette, mérete: 6,25 x 8,45 méter. 1997-ben restaurálták, hat hónapig tartott és 250 000 dollárba került.

    Ez az a függöny, ami festmény.

    Ez az a függöny, ami festmény.

    Utolsó nap ellátogattunk a Lake Ballard-hoz, ami egy nagy sóstó és azért érdekes, mert 51 szobor van 10 km-es területen “szétszórva”. A sóstó 186 km-re északra van Kalgoorlie városától. Az első 130 km aszfaltút, a maradék földutas szakasz. Oda-vissza kb 4 órás autókázás, plusz amit elkószálgat az ember a tó területén, szóval ez egy szűk egynapos kiruccanás Kalgoorlie-ból. Útközben megálltunk és megnéztük a “bozót kaszinót”, azaz a Bush Two-Up-ot, ami kint a prérin egy kör alakú épületszerűség és régen itt űzték (meg sok más helyen is) a Two-Up szerencsejátékot.

    Ez egy hagyományos Ausztrál szerencsejáték, a “fej vagy írás” kicsit továbbfejlesztett változata. Már az 1789-es években is játszották a fegyencek, de népszerűségét az első világháborúban érte el a katonák körében. Illegális szerencsejátéknak számít, csak bizonyos napokon engedélyezett, ilyen az ANZAC nap. A játékhoz egy lapos fabot és két fémpénz kell. Többnyire a “penny”-t használták, mert ennek a súlya, mérete és felülete volt a legalkalmasabb erre. A játék lényege röviden annyi, hogy a dobó ráhelyezi az egyik pénzt fejjel felfele, a másikat írással felfele a falapkára és feldobja, hogy pörögjenek a pénzek. A fogadónak meg kell tippelnie, hogy két fej, vagy két írás, vagy 1 fej – 1 írás fog-e földet érni. Egy újabb pénznyelő, ahol le lehetett húzni annó a bányászokat.

    Menzie városában a rendszámtáblákkal teleszegecselt Roadhouse-nál kell balra elfordulni a sóstóhoz. Innen egy darabig még van aszfaltút, de pár kilóméter után átvált földútra. Kb félúton lehettünk a tóhoz, mikor egy szürke felhőpamacs kezdett közeledni. Ugye tudsz várni egy fél órácskát kisfelhő? Odaértünk a tó partján lévő parkolóhoz és legjobb esetben is kellett volna minimum 15 perc, hogy leszaladjunk 1-2 szoborhoz. Az összes szobor bejárásához kb 2-3 óra kellene. Papi leállította Dömét és abban pillanatban elkezdett szakadni az eső. Hogy az a… Ültünk a kocsiban és vártunk. Akkora felhőszakadás jött, hogy a sóstó felszínén vékony vízréteg képződött. A víz és a sóréteg alatt pedig mi van? Dagonya. Talán fél órát malmozhattunk a kocsiban, mikor csendesedni kezdett az eső. Rövid tanakodás után arra jutottunk, hogy mi bajunk lehet? Cipőt, zoknit lerúgtuk és elindultunk a szobrokhoz. A jég nem olyan síkos, mint a kemény tófenéken felázott sárban való gyaloglás. Csak egyszer kell seggre ülni és úgy néz ki az ember, mint a disznó. Szerencsére esés nélkül sikerült elsétálni 3 szoborhoz. Ezeket a szobrokat Antony Gormley brit művész készítette a 2003-as 50-dik Perth-i Nemzetközi Művész Fesztiválra. Sokkal szebb látvány lett volna, ha sikerül száraz időben megnézni őket. Hófehér sós talajon 51 fekete fém szobor. Állítólag hajnalban, vagy naplementében a leglátványosabb, mert ilyenkor lilás-rózsaszín a fehér sós talaj. Biztos ismétlem önmagam, de ide is vissza kell látogatnunk majd egyszer.

    A régi Roadhouse telis-tele rendszámtáblákkal

    A régi Roadhouse telis-tele rendszámtáblákkal

    A szobrok, ahogy mi nem láttuk!

    A szobrok, ahogy mi NEM láthattuk!

    Dagonya a szobrokhoz

    Dagonya a szobrokhoz

    A szobrok, ahogy mi láttuk!

    A szobrok, ahogy mi láttuk!

    Ezzel végére is értünk a túrának. Még egy hasznos információ: a 3 napos Kalgoorlie-i látogatásunk mindhárom estéjén a “Miners Rest” nevű motel kocsmájában vacsoráztunk, ahol mennyei kajákat készítenek. Hat különböző ételt próbáltunk ki és egytől egyig isteni finomak voltak. Csak ajánlani tudjuk. Reméljük a séfek még sokáig ott maradnak! Nekünk nagyon tetszett Ausztrália ezen része is. Egy percet sem unatkoztunk, s akár már holnap újra nekivágnánk, hogy még többet lássunk belőle, de sajnos a szabi végetért. Két napos folyamatos vezetés várt ránk. Első nap 906 kilómétert vezetett le Papi, az utolsó nap pedig 1251-et. Hajnali 4-kor indultunk, az óraátállítás miatt a határátlépéskor már 1,5 óra minuszban voltunk és este 7 órakor gurult be Döme a garázsba. Alig várom, hogy megint kiguruljon! A képek innen is elérhetőek.

    viszlat


  6. A nyugat dél-keletje 1.rész

    június 22, 2017 by kata_papi

    WA_fejlécAzért ez a hülye cím, mert tényleg csak a dél-keleti részét sikerült bejárnunk Nyugat-Ausztráliának, hisz ez Ausztrália legnagyobb területű állama, kicsivel több mint 28-szor nagyobb Magyarország területénél. Nem árulok el nagy titkot, hogy erre a területre több túra van betervezve. Most kivégeztük ezt a részét, a következő kisebb etap a “nyugat dél-nyugata” és Perth lesz, végül 2019-ben, a tervek szerint egy vadregényes, 10 hetes túra keretében bejárjuk a nyugat északi részét, a tengerpartot végig le Perth-ig és egy kicsit a nyugat közepét is. De olyan is szerepel a listán, hogy végig szeretnénk autózni az 1850 km hosszú híres “Canning Stock Route”-on, amit egyesek a Simpson sivatag átautózásával (ez is listás!) tesznek egyenlővé veszélyességi kategóriában. Mielőtt belekezdenék a túrába két érdekességet osztanék meg Veletek.

    Az egyik a határátkelés. Nem gépeltem félre. Aki Nyugat-Ausztráliába utazik az készüljön fel, hogy a határnál ellenőriznek. Útlevelet azért ne pakoljunk be, de a gyümölcsöket, magvakat, mindenfélefajta növényeket és a mézet hagyjuk otthon, vagy fogyasszuk el mielőtt odagurulnánk a “fináncokhoz”. Elvileg az ilyesfajta ellenőrzés nem újdonság. Itt nálunk a Dél-Ausztrál államon belül is van, ha a Riverland területre kirándulgatunk. Vagy ha csak átruccanunk Viktóriába. De ezek csak olyanok, hogy táblákkal hívják fel a figyelmet, kukákat tesznek ki és héba-hóba kivonul a banda és megállítja az autósokat. Nyugat-Ausztráliában azonban rendes határállomás van, sávokkal (két sáv), nagy kapuval, “marcona vámosokkal”, kamerákkal, rendszámfelírással, állj félre-nyisd ki a csomagtartót-nyisd ki a hűtőt-nyisd ki a dobozokat-van e nálad ez és ez-hol van még kaja elpakolva-stb, és nem tudod kikerülni. Szóval, aki SA-ból WA-ba utazik, azt a tényleges határvonalnál a Border Village-ben ellenőrzik. Ha viszont már visszafelé jösz, akkor 480 km-t beautózva Dél-Ausztrália területére, Ceduna város határában készülj fel a hasonló “vámvizsgálatra”. Érdekes. Miért nem ugyanott?!

    Határátkelés...

    Határátkelés…

    A másik az időzóna.  Ausztrália 3 nagy időzónára van osztva:  nyugati,  közép és  keleti. De akad egy-két “helyi” időzóna is (ami felett a kormány szemet huny), mint például a Caiguna-Border Village közti 400 km-es szakasz. Nyugat-, és Dél-Ausztrália között 1,5 óra az eltolódás és mivel a nyugatiak nem állítanak órát, mi déliek meg igen, ez a másfél óra tud 2,5 óra is lenni. Ez azért már nagy különbség, főleg a határ közelében élőknek. Ezért ők ezt a másfél órát megfelezték és rátoltak egy 45 perces (!) állítást. Így mikor átlépjük a határt először 45 perccel kell átállítani az óránkat, majd ha elhagytuk Caiguna városát még 45 percet kell rátekerni. Mondjuk az átutazó túristákat ez nem nagyon befolyásolja, úgyhogy nyugodtan tekerhetünk egyből 1,5-et.

       Au_idozonak           Caiguna_idozona

    Szokás szerint korán reggel indultunk, mert az első éjszakát a Vénusz-öbölben szerettük volna tölteni. Azért nem egyből nyugatnak vettük az irányt, mert a parton haladva Papi még nem jutott a Vénusz-öbölnél messzebbre és hát azt leszögezhetjük, hogy Ausztrália eme részén (is) rengeteg szép dolog van, ezért egy kis kanyarral indítottuk a kirándulást. A Vénusz-öböltől csorogtunk szépen felfelé a part mentén és mindenhol kihajtottunk ahol volt valami érdekes látnivaló. Már Adelaide határában gyönyörű kép fogadott. Hajnalodott, balra a Hold volt lenyugvóban, az ég mögötte kék-rózsaszínben úszott. Jobbra a vörösen izzó Napkorong kelt épp fel, az ég narancssárgában tündökölt, a szántóföldeken embermagasságú ködfátyol lebegett. Tényleg gyönyörű volt. Mindig lenyűgöz mikor két égítestet látok az égen. Szívem szerint csináltam volna egy bal- és egy jobb oldali képet vagy egy panoráma képet amin a Hold és a Nap együtt tűnik fel, de a gyorsforgalmi úton szaggatott Döme és nem igazán tudtunk volna megállni. Így csak a retinánkba égett bele a látvány.

    Vénusz-öbölbe érve ugyanabban a tengerparti kempingben szálltunk meg, amiben 10 évvel ezelőtt Katiékkal. Másnap innen ugrottunk el a Woolshed barlanghoz, ahol most végig besétáltam a barlangba, átverekedve magam a rengeteg fecske kakin. Szerencsére valahogy mindig sikerült megtalálnom a holtsávot és nem pottyantottak a fejemre. Újra felkerestük a billabongokat – a sziklába vájt kis természetes medencéket -, amiket 10 évvel ezelőtt is szájtátva fedeztünk fel. Végül 5 perces alkudozás után engedélyt kaptam Papitól, hogy a sufnituning tákolmányú létraszerűségen lemásszak a “dézsába” (The Tub = kád, dézsa, teknő).

    Ez nem más, mint egy 18-21 méter mély beszakadt tengeri barlang. A tenger felőli bejárata még mindig megvan, de csak idő kérdése, hogy mikor fog az is leomlani. Formára pedig tényleg olyan, mint egy nagy teknő, ráadásul a bejáratán keresztül dagálykor befolyik a tengervíz. Mi épp apálykor értünk oda és mikor lemásztam ki akartam kukucskálni a bejáratnál, de a sziklákon egy nagy méhcsalád lépesmézei csüngtek és a dolgozók harciasan védték területüket. Nem szívesen haragítottam volna magamra őket, így szomorúan elkullogtam. De megérte lemászni!

    A sok bámészkodás eredménye az lett, hogy aznap csak a Streaky-öbölig jutottunk el. Annyira megtetszett ez a szépen rendezett kis halászfalu, hogy nyugdíjas korunkban szívesen eltengődnénk itt arra a kis időre, ami még hátra van. A kempingje is igényes. Először felkerestük a fókakolóniát Point Labatt-nál. Kicsit hosszan kellett a földúton zötykölődni a fókákért, de nem csalódtunk. Aki teheti vigyen magával távcsövet, mert a kilátó a szikla tetején van, a fókák meg lent a sekély, természetes medencékkel tarkított parton napfürdőznek. Ottjártunkkor egy bébi fóka szórakoztatott minket, aki a kis fürdőzésben elfáradt, megéhezett, majd éktelen hisztizésbe kezdett, hogy ő menten éhen hal. Az anyja tojt a fejére. Mindenki más csendben horpasztott a Nap alatt, ez meg csak visított. Aztán ráébredt, hogy anya nem igen fog odacsoszogni hozzá, sértődötten elkezdett araszolni anyához. Rácsatlakozott a cicire és csend lett. 🙂

    Sokáig elidőztünk itt és figyeltük a fókák társasági életét. A környéken két kisebb körtúrát lehet csinálni. Szerintünk mindkettő nagyon szép és nem érdemes kihagyni. Az egyik a 23 km hosszú Point Westall Loop. Itt lehet egy nagyot túrázni/terepjárózni/”szánkózni” a Yanerbie homokdűnéken. Csobbanhatunk a Smooth Pool-okban, sznorkellezhetünk a The Granites parton. A másik egy 39 km-es hurok, a Cape Bauer Loop. Itt sétálhatunk a végtelennek tűnő Hally’s Beach-en vagy ha szerencsénk van órákig hallgathatjuk a fütyülő szikla játékát, esetleg “zuhanyozhatunk” a hét Blow hole (vízköpő) egyike alatt.

    A fütyülő sziklát és a vízköpőket egy különleges geológiai formáció hozta létre. A mészkősziklában függőleges repedések keletkeztek, majd ezek a repedések egy kémiai reakció (mészkő + H2O tengervíz + CO2 széndioxid = HCO3 hidrogénkarbonát) hatására több ezer év alatt függőleges aknákká és kis alagutakká errodálódtak. Ha ezek a járatok elérik a szikla alját, a tenger hullámai átpréselik a levegőt rajtuk és sípoló, fütyülő hangot ad a szikla. És tényleg sípoltak! Ilyet még nem láttunk/hallottunk, úgyhogy elég sokáig hallgattuk a tenger “fuvolakoncertjét”. A vízköpőkkel viszont most nem volt szerencsénk, mert nem volt elég viharos a tenger, így a hullámok nem tudták a vizet felnyomni a rajtuk. A kiépített gyalogösvény viszont elég közel van a köpőkhöz és szerintünk nagy viharban szökőkútként törhet fel a víz a lyukakból beterítve az ott bámészkodókat. Nincs mese, ide vissza kell látogatnunk viharban is.

    Jobb alsó sarokban az a "sötét" figura Papi a Woolshed barlangban

    Jobb alsó sarokban az a “sötét” figura Papi a Woolshed barlang bejáratánál

    A "Dézsa". Papi ott van méretaránynak fehér pólóban.

    A “Dézsa”. Papi ott van méretaránynak fehér pólóban.

    A "Dézsa" aljában. Remélem látható vagyok. (sárga légypiszok...)

    A “Dézsa” aljában. Remélem látható vagyok. (integető légypiszok…)

    Ceduna-t elhagyva ismét letértünk a főútról és úttalan földutakon jártuk be a partközeli tájakat. Megnéztük a Cactus-partot, ami a szörfösök egyik kedvenc helye és mellesleg félúton van egy gyönyörű rózsaszín sóstó, amiből úgy állnak ki a fehér sósziklák, mint a jéghegyek a gleccsertóban. Minden olyan nyugodt volt. Feszített rózsaszín víztükör, sárga homokdűnék és mögöttük a kék ég. Festeni se lehetett volna szebbet. Lementünk egészen Point Sinclar-ig, ahol pedig egy türkizkék öböl és egy móló fogadott a világ végén. Aznap a Fowlers-öböl kempingjében aludtunk. Sötétedés előtt még elnyaltunk egy jégkrémet és felmásztunk a kemping szomszédságában lévő nagy homokdűnékre, csináltunk 1-2 “sivatagos” képet. Izgatottan vártuk a másnapot, hogy keresztül vezethessünk a síkságon.

    Nullarbor a világ legnagyobb egybefüggő mészkőfelülete, 200 000 négyzetkilóméter (csakhogy képben legyünk, Magyarország területe = 93 000 négyzetkilóméter). A síkság neve a latinból jött, jelentése: nullur=”no”= nincs, arbor=”tree”=fa, azaz fa nélküli síkság. Csak fű és bozót nő rajta ameddig a szem ellát. Amúgy ez az állítás csak félig-meddig igaz. A Dél-Ausztrál területre eső részén tényleg nincs egy szál fa se, de a Nyugat-Ausztrál régión már nőnek fák. A mészkőfensíkon több mint 250 barlangot számoltak eddig össze és itt található a világ egyik leghosszabb víz alatti barlangja is (6 km hosszú egybefüggő vizes rész).  A “Sanctum” című filmnek is ez adta az alapját.

    A film ugyan arról szól, hogy Pápua Új-Guinea egyik barlangjában “ragadnak” be a barlangi búvárok, de a sztori alapját valójában az itteni barlangok egyikében történt 1988-as katasztrófa adta. Az ausztrál forgatókönyvíró/rendező egyike volt annak a 15 embernek, akik bentragadtak a barlangban. Hirtelen jött egy heves vihar és 25 perc alatt 15 cm eső esett le, ami áradást okozott a barlangban és beomlasztotta a barlang bejáratát tizenhárom embert bezárva a föld alá. Kettőnek sikerült kimenekülnie, így el tudták mondani mi történt és viszonylag gyorsan meg tudták szervezni a mentést. Huszonkét óra múlva sikerült kimenteni a bentrekedteket, senki sem halt meg. Ezzel szemben a hollywoodi filmben a hat bentragadt emberből csak egy élte túl. Valahogy el kell adni a nézőknek…

    A barlangi búvárkodásnál nem sok ijesztőbb dolgot tudok elképzelni. Szűk kesze-kusza járatok, vak sötétség, rossz esetben elfogyóban lévő oxigén, páááánic… Brrr. Rugaszkodjunk el a barlangok sötét világától és említsük meg a bálnákat. A Head of Bight az első kitérő a Nullarbor fensíkon, ha SA felől jövünk. Mi is kihajtottunk, de bálnaszezonon kívűl nem érdemes, mert ilyenkor is szednek 7 dollár/fő belépőt ha ki szeretnénk sétálni a vízhez. Picit lehúzásnak tartom, bár Papi szerint (aki mindig mindenben a pozitív dolgot látja) ebből a pénzből tartják karban a kiépített ösvényt. Júniustól-augusztusig kétféle bálnát lehet itt látni: az egyik a Southern Right Whale  a másik pedig a Humpback Whale. A Déli-Sarkról úsznak idáig, hogy itt adjanak életet a kisbálnáknak és a partközeli biztonságos vizekben neveljék fel őket. Szóval érdemes július-augusztusra időzíteni a kirándulást, ha bálnákat is szeretnénk látni. Amúgy 1820 és 1850 között 26 000 bálnát öltek meg Ausztrália és Új-Zéland vizeiben. Ez 2,3 bálna minden egyes nap 30 éven keresztül! Nagyon durva. Csoda, hogy még nem haltak ki.

    PinkLake

    PointSinclar                  FowlersBay_Dunek1     FowlersBay_Dunek2

    Hát így néz ki a mészkőfensík.

    Hát így néz ki a mészkőfensík.

       Balna2_southern_right_whale    Balna1_humpback_whale

    Bal kép: Déli simabálna (Southern Right Whale), Jobb kép: Hosszúszárnyú bálna (Humpback Whale) – remélem jól fordítottam magyarra :-/

    Kicsit eltávolodtunk a parttól és beautóztunk a fennsíkon a Murrawijine barlangokhoz. Három barlang látogatható önkéntes alapon. Nincs vezető, sem belépő, de zseblámpa legyen nálunk. A legtávolabbi barlangban őslakos sziklarajzokat (mi csak amolyan leprüszkölt kezeket láttunk) is lehet látni. Ennél a barlangnál elég közel kerültem egy kígyóhoz. Figyelmetlen voltam. Pedig mindig én szoktam mondani Papinak ha bozótos helyen vágunk át, hogy vigyázzon a kígyókkal. Itt is mondtam neki mikor elsőként leindult a barlangba, mert én először fentről akartam egy képet készíteni a barlang tetejéről a “szemen” keresztül.

    Mivel fennsíkon vannak a barlangok, ne úgy képzeljük el a bejáratot, mint amikor egy hegyi barlangba sétálunk be. Ezek bejárata függőleges, barlangi beszakadások, kürtők, víznyelők. Néhol a beszakadt törmelék alakít ki egy természetes rámpát, amin le lehet sétálni a barlangba. Ennél a barlangnál a bejárat feletti sziklán két olyan lyuk is volt, ami egy kis képzelőerővel egy óriási koponya szemlyukainak felel meg. Szóval kezemben a telefonnal a felszíni sziklán próbáltam óvatosan araszolni, hogy ne szakadjon be alattam és ne essek bele a lyukakba. Próbáltam Papit lekapni úgy, hogy az egyik szemüregben legyen látható és hát közben megfeledkeztem arról a tényről hogy a kígyók szeretnek a meleg köveken sütkérezni.

    Fél méter. Ennyin múlott hogy nem léptem rá. Csak annyit láttam a szemem sarkából, hogy valami zsinórszerűség gyorsan kúszik elfelé. Még jó, hogy elfelé és nem felfelé… 🙂 Jól megijedtem, de ugrálni nem tudtam, mert akkor leesek a barlangba. Az volt a szerencsém, hogy a kígyó is megijedt és harapás helyett elviharzott a bozótba. Nagy mák, mert ide csak a Flying Doctor Service (kisrepülős mentőszolgálat) tudott volna kijönni értem, ha Papi visszavonszol a főútig, ahol bizonyos távolságokban az út leszállópályaként is funkciónál, amikor a helyzet megköveteli. Ezt táblák és felfestések is jelzik. Szóval ne ijedjünk meg, ha azt látjuk a visszapillantótükörben, hogy egy alacsonyan szálló kisrepülő követ minket. Húzódjunk félre. Amúgy is óvatosan kell közlekedni. Állítólag sok a vad teve errefele. A brossúrák azt írják, hogy Nullarbor az utolsó olyan hely a Földön, ahol még “igazi” vad tevék vannak, számuk 100 000-re tehető. Mi se oda, se vissza a Nullarbor-on nem láttunk se tevét, se kengurut, pedig autóztunk napközben, hajnalban és késő délután is. Össz-vissz 3 kóbor dingó kolbászolgatott az úton. Mindenki mondja, hogy nagyon unalmas ez az 1200 km hosszú fennsík. Mivel mi odafele mindenhol kihajtottunk ahol lehetett és minden érdekes megállónál megálltunk, ezért nem tűnt hosszúnak és unalmasnak. Viszont hazafele már sehol nem álltunk meg, mert már mindent láttunk, így az 1200 km egyben igencsak unalmas volt. Megintcsak a Showder Klub kabaréi tartották bennünk a lelket. Na meg a sok feldíszített fa, amit az unatkozó turisták kreáltak. Nagyon viccesek voltak. Aki épp nem alszik a kocsiban, az tekingessen kifelé, mert igencsak mókás látvány mikor egy-egy kiszáradt fa teljes díszben van. Nekünk sikerült levadászni: dobozos üdítős fát, zokni fát, melltartó fát, cipő fát, bugyi fát, szmötyi (plüss állat) fát.

    A kígyó, amitől cseppet betojtam.

    A kígyó, amitől cseppet betojtam.

    Papi kikukucskál a bal (a koponyának bal) szemüregből...

    Papi kikukucskál a bal (a koponyának bal) szemüregből…

    Na ugye, hogy olyan mintha bent csücsülnénk valakinek a koponyájában?

    Na ugye, hogy olyan mintha bent csücsülnénk valakinek a koponyájában?

    Ahol lehet (mert van kiépített kilátó) nézzünk ki a “világ vége”-ként emlegetett sziklafalról. A fennsíkon több ilyen hely is van. De csak a kiépített helyeken menjünk ki, mert a sziklaperemen érdekes szélviszonyok uralkodhatnak és egyes esetekben akár a mélybe is lökhetnek. A sziklafal 60-120 méter magas. Valamikor ez volt a tengerfenék és 65 millió évvel ezelőtt alakult ki, mikor Ausztrália leszakadt az Antarktiszról. Ha jobban megfigyeljük a rétegeket, akkor feltűnik egy érdekes fehér sáv. Ez a Wilson mészkő, kréta mészkőként is emlegetik, mert olyan, mint az iskolai táblakréta. Háromszáz (!) méter vastag, de mi itt csak a felső részét látjuk. Arról viszont sehol nem találtam információt, hogy évente hány centimétert araszol hátra a szárazföld. Ha esetleg valaki tudja, ossza meg velem.

    A sziklafalas rész után az út eltávolodik a parttól és beljebb halad a szárazföldön. Caiguna falucskánál kezdődik Ausztrália leghosszabb egyenes útja, ami 146,6 km. Csak hogy ne unatkozzunk kinulláztuk a kilóméterórát és nekünk 139 km jött ki. Biztos nem a táblától kell mérni. Viszont tényleg nyílegyenes volt. Az útba eső következő érdekes megálló Balladonia. 1979-ben ide zuhant le az amerikaiak első űrállomása a Skylab. 1973 május 14-én indult útnak és az 1973–74-es időszakban az űrállomáson három fős személyzet dolgozott. Az amerikai űrkutatás történetében eddig a 78 tonnás Skylab űrállomás volt a legnagyobb objektum, amely irányíthatatlanul zuhant a Földre.  Hiába volt minden erőfeszítés, nem sikerült tenger fölé irányítaniuk. Az űrállomás ellenőrizetlenül belépett a légkörbe, a roncsok az Indiai-óceánba, illetve Nyugat-Ausztrália távoli, lakatlan területeire hullottak, károkat nem okozva. Állítólag az ausztráliai Esperance település 400 dolláros bírságot szabott ki az Egyesült Államokra környezetszennyezés miatt, amit az amerikaiak csak 30 évvel késobb 2009. áprilisában fizettek ki. Azt is úgy, hogy Scott Barley a Highway Radio műsorvezetője a reggeli rádióshow-ban gyűjtést szervezett a hallgatók körében és a NASA nevében kifizette a csekket. Ha valami szemétnek tűnő fémtárgyat találunk Balladonia környékén, ne dobjuk ki, mert lehet, hogy az űrállomás egy darabját találtuk meg. Az USA több 10 000 dollár díjat ajánlott fel a kincsvadászoknak a roncsokért. Egy Hong Kong-i újság 1 uncia aranyat adott volna minden egyes uncia roncsért. Ilyen és ehhez hasonló ajánlatok keringtek az akkori újságokban. Kerültek is elő roncsok szép számban.

    A "gonosz" szél. Állítólag a sziklának ütköző szél felcsapódik, mint egy hullám. Ha kiállunk a szikla szélére érezzük az arcunkon a felcsapó szelet. Ha elkezdünk előre araszolni a szélhullám mögénk kerül és hátulról lök meg. Kiszámíthatatlan. Ezért is nem ajánlatos egészen a szélére menni. A sziklaperem amúgy is olyan, mint egy erkély, túllóg és nem tudhatjuk mennyire stabil. Na itt nem volt sziklaszélre kiülés és láblógatás!

    A “gonosz” szél. Állítólag a sziklának ütköző szél felcsapódik, mint egy hullám. Ha kiállunk a szikla szélére érezzük az arcunkon a felcsapó szelet. Ha elkezdünk előre araszolni a szélhullám mögénk kerül és hátulról lök meg. Kiszámíthatatlan. Ezért is nem ajánlatos egészen a szélére menni. A sziklaperem amúgy is olyan, mint egy erkély, túllóg és nem tudhatjuk mennyire stabil. Na itt nem volt sziklaszélre kiülés és láblógatás!

    Sziklafal1

    Méretarányként a fennsíkon balra a legszélén Döme, kicsit beljebb egy lakóautó.

    Sziklafal2

    Papi mögött látszik a fehér réteg.

    Egy levegős kép az internetről, azoknak, akik nem számítógépfelhasználók, hogy képben legyetek.

    Egy levegős kép az internetről, azoknak, akik nem számítógépfelhasználók, hogy képben legyenek.

    Ausztrália leghosszab egyenes útja: 146,6 km

    Ausztrália leghosszab egyenes útja: 146,6 km

    Az éjszakát Norseman álmos kis falujában töltöttük. Innen nyugatabbra már nem jutottunk, egy észak-déli tengelyen mozogva fedeztük fel a környéket. A Norseman-tól északra eső területek (és még sok más terület Nyugat-Ausztráliában) többnyire az aranybányákról híresek. Nagyon sok aranyat bányásznak és több száz kisebb-nagyobb bánya szabdalja a területet. Norseman és környéke Nyugat-Ausztrália második legnagyobb aranymezője volt Kalgoorlie után. A Norseman-i aranybánya vállalat Ausztrália legrégebbi folyamatosan működő bányája. 2006-ban volt 65 éve hogy elkezdtek itt bányászni és ez idő alatt 55 millió uncia aranyat termelt ki (1 uncia = 31,103 gramm).

    A város a nevét 1894-ben egy lóról kapta. Lawrence Sinclair este a táborhelynél kikötötte a lovát egy fához hosszú kötélre engedve. A lova éjszaka körbe-körbe járkált, feltekerve magát a fára, de közben kirugdosott valamit a földből. Ez a valami egy nagy aranyrög volt. Egyből kikarózta a területet, engedélyt szerzett és nem csalódott, mert egy gazdag aranylelőhelyre bukkant. Ahogy az már megszokott, a hír gyorsan elterjedt, özönlöttek a szerencsevadászok. Szóval a városka Lawrence Sinclair lováról “Hardy Norseman”-ről kapta a nevét. A ló szobra az egyik kereszteződésben ki is van állítva.

    Egy szépen kialakított körforgalom Norseman városában.

    Egy szépen kialakított körforgalom Norseman városában.

    Az időjárás előrejelzés szerint az elkövetkező egy hétre folyamatos eső, vihar volt várható. Picit el is kenődtünk, mert a déli partszakaszt napos időben szerettük volna megcsodálni. Reggel mikor felkeltünk sütött a Nap, ezért döntöttünk úgy, hogy először délnek fordulunk hátha mellénk szegődik a szerencse és a végére hagyjuk Kalgoorlie-t. A cél a Cape Le Grand Nemzeti Park volt Esperance tőszomszédságában. A parkbelépő: 12 dollár/autó. Hol napos, hol felhős volt az idő, de legalább nem esett.

    Első utunk a híres Lucky Bay öbölbe vezetett. Állítólag ez az egyik legfehérebb homokos tengerpart. Mondjuk már több helyre írták azt itt Ausztráliában, hogy a legfehérebb tengerpart. Ezt mondják a Fraser-szigeten lévő McKenzie-tó partjára, Tasmániában a Bay of Fires partszakaszára, Nyugat-Ausztráliaban a Lucky Bay öbölre, Withsundays-szigeteknél a Whitehaven Beach-re és még biztos akad 1-2 ilyen országszerte. Mi meg majd jól leteszteljük. Az előbb felsoroltakból egy kivételével mindenhonnan van mintánk. Szépen átszitálom, üvegekbe töltöm és lehet szavazni, hogy melyik a legfehérebb. 🙂

    Lucky Bay gyönyörű volt még úgy is, hogy nem sütött a Nap. A víz kristálytiszta és türkizkék, a homok vakítóan fehér volt. Milyen lehet szikrázó Napsütésben? Tuti ez a menyország. Sziklákkal körülvett, védett kis öböl. A kemping kőhajításnyira a tengerparttól, mindentől távol, a nemzeti park közepén van. Nyáron egy kávézó levonul ide a büfékocsijával, leparkol a homokos tengerparton és itt üzemel. Ha kedve van az embernek egy műanyag székkel bevonulhat a térdig érő vízbe meginni a habos jegeskávéját. Mondom én, hogy ez itt maga a paradicsom! A kenguruk előszeretettel ugrándoznak a parton, ezért úgy is szokták emlegetni, hogy “Kangaroo on the Beach” (kenguru a tengerparton). El is határoztuk, hogy a következő Nyugat-Ausztrálos túránk kiinduló pontja itt lesz. Idáig elautózunk egyhuzamban (hisz eddig már mindent láttunk) és Lucky Bay kempingjében ellustálkodunk 2-3 napot. Amolyan igazi semmittevés lesz. Csak a türkiz tenger, vakítóan fehér homokos part, napsütés, egy jó jeges kávé és egy könyv. Meglátjuk, hogy bírjuk-e ezt a fajta henyélést 3 napig. Olvastam olyan véleményeket az interneten, hogy Lucky Bay szépsége kicsit túl van értékelve. Tény, hogy Lucky Bay az egyik legnépszerűbb hely ezen a környéken, de állítólag 200 km-en át innen nyugatra és keletre is szinte mindegyik öböl hasonlóan szép. Megnézzük majd azokat is! Amúgy lehet benne valami, mert ellátogattunk a szomszédos öblökbe is a nemzeti park területén (Thistle Cove, Hellfire Bay, Le Grand Beach) és hát egyik szebb a másiknál. A nemzeti parkbeli látogatásunkat a Frenchman Peak megmászásával zártuk.

    Lucky Bay

    Lucky Bay

    Lucky Bay - Papi a mintavételező (előző életében biztos "köjálos" volt)

    Lucky Bay – Papi a mintavételező (előző életében biztos “köjálos” volt)

    Hellfire Bay

    Hellfire Bay

    Thistle Cove, Papi mutatja hogy hova mászunk fel (Frenchman Peak)

    Thistle Cove, Papi mutatja hogy hova mászunk fel (távolban a Frenchman Peak)

    A Frenchman Peak egy 262 méter magas, nagyon meredek gránit tömb. Esős időbe ne nagyon próbálkozzunk a megmászásával. Jó időben viszont kihagyhatatlan látványosság. Nevét onnan kapta, hogy a felfedezők egyike szerint olyan a formája, mint a francia katonák sapkája. A csúcs alatt van egy nagy barlang, ami inkább egy nagy kapura emlékeztet, mert mindkét vége nyitott és át lehet látni rajta. Lentről a megfelelő szögből nézve úgy néz ki, mint egy nagy szem. A hegy szeme. Az okosok úgy gondolják, hogy ez a “barlang” kb. 40 millió évvel ezelőtt alakulhatott ki, mikor a tenger szintje 300 (!) méterrel magasabban volt, mint most. Ez a szikla pedig a víz alatt volt és a tenger hullámai meg a víz alatti áramlatok alakíthatták ki a barlangot. Aki úgy dönt megmássza a hegyet, ne hagyja ki a barlangot sem. Olyan, mintha egy nagy ablakból kukucskálnánk ki. A gyalogösvény jól látható karókkal van kijelölve. Felérve a csúcsra gyönyörű panoráma tárul elénk. Fent egy újabb 5 perces alkudozás után sikerült “kisírnom” egy sziklaperemes láblógatást. Papi anyukájának üzenem, hogy nagyon óvatos voltam. Különben nem olvasnátok ezt a bejegyzést. 🙂

    Frenchman Peak. Ugye mindenki látja a "hegy szemét"? A csúcs alatt kicsit jobbra az a fehér lik.

    Frenchman Peak. Ugye mindenki látja a “hegy szemét”? A csúcs alatt kicsit jobbra az a fehér lik.

    Útközben a csúcsra. Ezeket az útjelző oszlopokat kell követni.

    Útközben a csúcsra. Ezeket az útjelző oszlopokat kell követni.

    Félúton.

    Félúton.

    Mi felfelé. Vannak akik gatyaféken lefelé...

    Mi felfelé. Vannak akik gatyaféken lefelé…

    Papi a "hegy szemében".

    Papi a “hegy szemében”.

    Lóg a lába lóóóóga... Fent a csúcson.

    Lóg a lába lóóóóga… Fent a csúcson.

    Papi javaslatára ketté szedtem a bejegyzést, mert túl hosszú lett és nem szeretném ha bele-bele aludnátok… 😉 A fényképalbum a második rész publikálásakor lesz elérhető.


  7. “Ma is tanultam valamit” – Ausztrália államai és területei

    május 17, 2017 by kata_papi

    Az “Index” online hírportálon van egy ilyen blog, a “Ma is tanultam valamit”. Szeretem olvasgatni, mert érdekes dolgokat tudhat/tanulhat meg az ember az ott megjelenő cikkekből. A mostani bejegyzés hasonló lesz, hisz a jó pap is holtig tanul. Köszönet érte az egyik olvasónknak, Zolinak, aki felhívta a figyelmünket arra, hogy Ausztrália nemcsak 6 államból és 2 területből áll.

    Az egyszerű halandó számára tényleg 6+2 a leosztás. A hozzászólásig én is meg mertem volna esküdni, hogy annyi, mert így tudtuk. Sőt, rövid közvéleménykutatást végeztem bent a cégnél és leteszteltem az ozzi kollégáimat. Az eredmény ott is 6+2 lett. Aztán nem hagyott nyugodni a dolog és elkezdtem kutakodni az interneten. S lőn világosság…!

    Nem szeretném senki “világképét” lerombolni de a 6+2 tényleg nem igaz. Valójában a 6+10 a helyes válasz. Vicces ugye? Én sem akartam elhinni, de elvileg így van. Mondjuk abban, hogy az Australian Capital Territory (ACT) felbomlott volna, továbbra sem vagyok biztos, ezért nekem elvileg még létezik. Akkor most jöjjön a számok kicsomagolása:

    Hat állam: New South Wales (NSW), Queensland (QLD), South Australia (SA), Tasmania (TAS), Victoria (VIC), Western Australia (WA)

    Tíz terület:

    • Australian Capital Territory (ACT)
    • Northern Territory (NT)
    • Norfolk Island (aminek limitált jogokkal bíró kormánya van)

     

    A maradék hét területnek nincs külön kormánya, rájuk a nemzetközösségi törvények vonatkoznak (Commonwealth law):

    • Ashmore and Cartier Islands
    • Australian Antarctic Territory
    • Christmas Island
    • Cocos (Keeling) Islands
    • Coral Sea Islands
    • Jervis Bay Territory (JBT)
    • Territory of Heard Island and McDonald Island

     

    A fenti hét területből a Jervis Bay Territory lehet érdekes, ami Új-Dél-Wales állammal határos és 200 km-re délre van Sydney-től a tengerparton. Csupán csak azért, hogy a kontinens belsejében lévő Australian Capital Territory-nak is legyen kapcsolata a tengerrel 1915-ben Új-Dél-Wales állama lemondott Canberra javára erről a területről. Hogy mik vannak?!

    Balra a ciklámen pacni az Australian Capital Territory, jobbra a fekete nyíl egy kis pirossal körbekerített területre mutat, na az a Jervis Bay Territory

    Balra a ciklámen pacni az Australian Capital Territory, jobbra a fekete nyíl egy kis pirossal körbekerített területre mutat, na az a Jervis Bay Territory

    Remélem nem írtam hülyeségeket. A kérdés továbbra is nyitott. Ha valakinek van más infója, írja meg nyugodtan és korrigálom a bejegyzésemet.

    Kata


  8. Egy másik gabonasiló új “ruhája”…

    március 26, 2017 by kata_papi

    Mindig is irigyeltem azokat, akik blogot vezetnek és napra készen (vagy legkésőbb másnap) írják meg az események történését. Én sajnos fényévekre vagyok ezektől. A következő rövidke négy bejegyzés az elmúlt egy hónap történéseit eleveníti fel pár mondat és néhány kép erejéig. Aztán majd jön a Húsvét! 🙂

    Február végén barátainktól kaptunk egy üzenetet sms-ben, hogy “ezt” láttuk-e már? Épp Melbourne-be tartottak munka ügyben és útközben Coonalpyn falucskában festett gabonasilókat láttak. Biztos emlékeztek, mikor Tasmániából jöttünk hazafele, tettünk egy 150 km-es kitérőt, hogy lássuk a Brim-i silókat, amire a művész négy tiszteletbeli farmert festett, fellendítve ezzel a piciny falu turisztikai forgalmát. (erről a linkről visszanézhető a Brim-i siló, a bejegyzés legvégén van)

    Coonalpyn 2006-ban 231 lakost számlált, azóta valószínűleg ennél jóval kevesebben lakják. Kezd elnéptelenedni, kihalni. Guido van Helten, aki a Brim-i silókat és sok más utcai falfelületet is megfestett már, most öt iskolás gyereket pingált a betonfelületre abban bízva a helyiek által, hogy itt is fellendül a turisták forgalma. Coonalpyn Adelaide-től 160 km-re van. Az elmúlt két hónap sorozatos túlórái, lakás-munkahely, lakás-munkahely közti ingázás cseppet eltelített minket. Kapva kaptunk az alkalmon és egyik nap a hét közepén leléptünk délután 3-kor a munkahelyről és elvittük Dömét sétálni Coonalpyn-ba. Este 7-re már otthon is voltunk és egy újabb élménnyel gazdagodtunk. Ottjártunkkor még csak két gyerek volt felfestve és sajnos nem sikerült munka közben elcsípnünk a srácot, de ennek ellenére jól esett ez az őrült kis kiruccanás. Mára már elkészült mind az öt gyerek. Ezen a linken meg lehet nézni a művészt munka közben is:

    http://www.abc.net.au/news/2017-03-25/coonalpyn-silo-artist-guido-van-helten-finishes-project/8380546

    Coonalpyn_silo1Coonalpyn_silo2


  9. Óriások földjén…

    február 27, 2017 by kata_papi

    Jó pár hónapja történt az eset, de nem volt érkezésem azonnal megírni a szenzációs hírt, illetve a National Geographic hivatalos megerősítésére is várnom kellett. :))

    Adelaide egyik külvárosi tengerpartján sétáltunk, mikor erre a furcsa “fosszíliára” bukkantunk, amiből arra a következtetésre jutottunk, hogy a Gulliver utazásaiból ismert óriások szigetére csöppentünk. Egy tökéletes állapotban fennmaradt megkövesedett óriás kezét találtuk meg. Hi-hi-hiiii. 😀

    Hihetetlen! Mindig járjunk nyitott szemmel, mert a természet csodákra képes!

    a_kez1

    a_kez2

    Amúgy tavaly november óta szinte semmi sem történt a házunk táján. Ahogy Papi korábban már megírta, decemberben egy hónapra Magyarországra látogattunk. Mikor visszaértünk szomorúan tapasztaltuk, hogy a munkatársak megvártak a rengeteg munkával (őszintén szólva ismerve a hozzáállásukat nem is volt meglepő). Alku pozícióban voltunk, mert a cégnek nagyon kellett a határidős befejezés és mivel mindenki tojt bele, ezért csont nélkül átment a csúszó kérelmünk. Az elmúlt 6 hétben heti hét napot dolgoztunk, napi 10-12 órával és ezzel sikerült is HÁROM HÉT EXTRA szabit összeszednünk. Juhéj! Kalandra fel! A lista végtelen hosszú… Szóval ezért is tűntünk el megint a radarról.

    Kata


  10. Állati hétvége

    április 26, 2016 by kata_papi

    Szerencsések vagyunk, mert most is egy hosszú hétvégét tudhatunk magunk mögött. Hétfőn munkaszüneti napunk volt (ANZAC Day). Sajnos a hosszú hétvégék hátráltatják a Tasmán beszámolót, pedig épp ellenkezőleg kellene működnie… Három nap otthon, biztos lesz idő befejezni a harmadik részt. De nem így alakult, mert nem vagyunk otthon. A kettőnél több nap mindig adja magát valami kimozdulásra. Így történt ez most is. Ráadásul gyönyörű őszi időnk van. Vénasszonyok nyara. Vétek bent ücsörögni.

    A Húsvéti kirándulás óta nem volt időnk kiglancolni Dömét. Nagyon retkes, elhihetitek nekem és mivel szombaton ideális volt az együttállás –”Fodrász” Tamásék ráértek, jó volt az idő, Döme retkes – ezért leugrottunk a Deep Creek parkba. Mi már nem is számoljuk, hogy hányszor jártunk ott, de Tamásék még nem voltak a terepjárós szakaszokon. Hatodmagunkkal és két terepjáróval felkerekedtünk egy piknikre. A Blowhole Beach-hez mentünk le először. Onnan lesétáltunk a tengerpartra. A gyerekek „vad” dinnyét gyűjtögettek, aztán elsétáltunk az érdekes lukacsos, néhol penge éles sziklákhoz, amire a fiatalság többször felmászott (na jó, a végén már mindenki a sziklák tetején csücsült). Érdekes lukak erodálódtak a sziklába, olyan, mintha létra fokok lennének. Adja magát. Lépkedni kell egyik lukból a másikba és már fent is van az ember. A nap sütött, az öböl vize türkizkékben pompázott. Ennél szebb helyet keresve se találtunk volna a piknikhez. Ráadásul most valami oknál fogva nem voltak legyek. Ritka pillanatok egyike. Visszasétáltunk az autókhoz, elővettük az elemózsiát, plédeket és a domb oldalon, mesés rálátással az öbölre leheveredtünk kajálni. Ekkor Tamás felkiálltott: delfinek! Ott!

    Ééééés tényleg! Nyolc delfin csapatban úszva „vadászott”, azaz ők is épp ebédeltek. Nagyon aranyosak voltak. Ide-oda cikáztak. Néha lebuktak. Majd óramű pontossággal egyszerre emelkedett ki mind a 8 hátuszony. Ültünk a pléden, tömtük a majmot és bámultuk a delfineket. Itt mi még sose láttunk delfint. Most meg egyből egy egész csapat produkálta magát?! Pukkadásig ettük magunkat. Tamásék nagyon finom paradicsomos-bazsalikomos csirkemellett hoztak. Amióta Móni főzött nekünk bazsalikomos kaját, én azóta ölni tudnék a bazsalikomért. Imádom. Otthon azt se tudtam, hogy létezik ilyen fűszer. Itt meg ha tehetem, már főzőm is a bazsalikomos, fenyőmagos, fokhagymás tésztát ( pesto). Függő lettem. Elég csak az illatát megéreznem és Pavlovi kutya leszek.

    DeepCreek1     DeepCreek2   DeepCreek3

    Kukucs…

    Ildi és én a Blowhole Beach-en

    Ildi és én a Blowhole Beach-en

    Tamás és Papi, sajnos a képen nem látszik, de kettőjük között lent az öbölben voltak a delfinek

    Tamás és Papi, sajnos a képen nem látszik, de kettőjük között lent az öbölben voltak a delfinek

    Miután kibámészkodtuk és degeszre ettük magunkat visszapakoltunk a kocsikba. Ekkor ismét olyat láttunk itt, mint még eddig soha. A hegyoldalban egy nagy csapat kenguru kezdett vad ugrándozásba felénk, mintha menekültek volna valami elől. Félelmetes volt. Nagyon sokan voltak. Tamás el is kiabálta magát: Jé, olyan mint a Jurassic Park című filmben, gyertek rohanjunk mi is. Meg van ugye az a jelenet, mikor már elszabadult a pokol. A főhős (Sam Neill) kint kóborol a két gyerekkel. Majd dobogó zajt hallanak és megláttják, ahogy rohan feléjük egy csapat Gallimimus dinoszaurusz. Ez egy strucc testalkatú, kenguru farkú, két kis csökevényes karú veszélytelen dínó. A szereplők üvöltözve szaladnak a megriadt rajjal. Teljesen Jurassic Park érzésünk volt. A kenguruk pont akkor értek át a szemközti dombról a völgyön keresztül, mikor mi már kocsiban ültünk és a két autó kaptatott fel a meredek úton. Tömegével ugráltak át a kocsi előtt. Hihetetlen látvány volt. Mintha Ausztrália összes kenguruja itt lenne a parkban. Eddig mi csak pár kangát láttunk itt hüsölni a bokrok alatt. Ilyen aktív, csapatos megmozdulást még soha.

    Mozgó kocsiból nem a legjobb minőségű a kép, de talán látszanak a kangák

    Mozgó kocsiból nem a legjobb minőségű a kép, de talán látszanak a kangák

    Innen átautóztunk a Boat Harbor Beach-re, ami szintén csak terepjáróval közelíthető meg. Itt is rengeteg kenguru legelészett. Elég bátrak voltak. Egészen közel engedtek magukhoz. Tamás, Vilmos és Lili le is tesztelték. Kengurunak álcázva magukat elkezdtek odaugrálni a csordához. Majdnem sikerült átverniük őket… :)) Lejjebb az ösvényen a padhoz közel pedig Vilmos vett észre egy echidna sünit. De mire zajos társaságunk odaért beszaladt egy sűrű bokorba és az istenért nem akart előbújni. Ritka az, amikor ennyiféle állatot lehet látni a parkban.

    Kenguruk megtévesztése. Ugrálás 10 pont, külső hasonlóság 2,9 pont

    Kenguruk megtévesztése. Ugrálás 10 pont, külső hasonlóság 2,9 pont 🙂

    Árnyak...

    Árnyak…

    Elég későre járt már, ezért a harmadik kitérőt elhalasztottuk egy másik alkalomra. Tamás felajánlotta, hogy ha nem sietünk haza, akkor ugorjunk be hozzájuk vacsira, további kis dumálásra és egy „birkanyírásra”. Tamás ugyanis fodrász. Kapva kaptunk az alkalmon, mivel valami dili miatt újra elkezdtem növeszteni a hajam. Igencsak rám fért már egy igazítás. A festésről nem is beszélve. Amíg rövid volt a hajam, Papi nyírta és festette. De most, hogy növesztem nagyon úgy néz ki, hogy Tamás kuncsaftja leszek. Papi fellélegezhet. Úgyis mindig nyafogott, mikor 5-6 hetente nyírnia kellett. Én vagy bealudtam az egész vágást vagy bedrogoztak, mert tuti nem láttam, hogy bármiféle titkos szert tett volna a fejemre, de úgy megnyírt és beszárított, hogy még kedd reggel (3 éjszaka után) is ugyan úgy állt a hajam. Ha már olló volt Tamás kezében lecsapta Papi haját is. Hát igen. Van némi különbség az én nyírási technikám és Tamásé között… (nem az én javamra, csak szólok). Fél éjfélre értünk haza.

    A vasárnap is az állatok jegyében telt. Tőlünk nem messze, lent délen a tengerparton homokszobor kiállítás volt. Úgy terveztük, hogy Móniékkal együtt nézzük meg, de aztán nekik közbejött valami, így csak mi ketten mentünk. Sose láttunk még ilyet. Volt belépő, de nem lehúzós. Ráadásul az állatkertnek ment a gyűjtés. A szobrok témája: egy nap az állatkertben. A kilenc fős szobrász csapat 18 napon keresztül „faragta” a szobrokat 270 tonna speciális homokból. Tizenkét szoborcsoport készült, de egyik-másiknál több állat is szerepel. Nekünk nagyon tetszett. A művészek minden részletre odafigyeltek.

    Homokszobrok1Homokszobrok2

    Méretaránnyal

    Méretaránnyal

    A szervezők pedig gondoltak a gyerekekre is. Rengeteg dolgot lehetett csinálni. Volt arcfestés, homokszobrozás, álarckészítés, színes homok kézművesség (üvegcsébe rétegezni, vagy ragacsos papírra képet kiszórni). Volt egy óriási homokozó is a kisebbeknek. Gyerekeseknek jó pár órás elfoglaltság. Ráadásul mindjárt ott van a tengerpart is, lehet egy jót csatangolni, pancsolni, elnyalni egy fagyit vagy szürcsölni egy kapucsínót. Főleg, hogy az idő is gyönyörű még. Aki eddig nem volt, az még megteheti, mert május egyig lesznek ott a szobrok. Hazafele beugrottunk Móniékhoz. Amióta ők is heti 5 napban (inkább 6 napban) dolgoznak alig találkozunk velük. Vasárnap is éjfélre értünk haza. A hétfő pedig azzal telt, hogy próbáltuk magunkat összekaparni. Na ezek után, most már arccal a Tasmán beszámoló felé fordulok…

    Kata