Nagyon szerettem volna időben megírni ezt a bejegyzést, de most sem sikerült. A novemberi 11 napos túrával egy újabb pipa került a listánkra. Most már minden állam és terület fővárosában jártunk, jöhetnek az ismeretlen területek és a környező szigetvilág ésatöbbi ésatöbbi. A minap épp azon gondolkodtam, hogy 2007-ben, mikor kijöttünk elkövettem azt a hibát, hogy nem kezdtem el felrajzolni az útvonalakat egy nagy ausztrál térképre, hogy egyben látszódjon merre is voltunk már. Elhatároztam, hogy ezt hamarosan pótolni fogom és a jövőbeni bővítgetésben nem lesz hiány.

Perth (a továbbiakban Pörf) és környékére még november végén látogattunk el. Ez volt a 2018-as év harmadik és egyben záró „mini break”-je. Nagyon jól sikerült a kiruccanás. Gyönyörű helyeket kerestünk fel és két nem várt meglepetésben is volt részem. Csináltunk egy északi, egy déli és egy keleti kört, illetve átkompoltunk egy szigetre is. A jól bevált Cairns-i példát követtük. Saját autóval kimentünk a reptérre, autónkat a hosszú távú parkolóban hagytuk. Elrepültünk Pörfbe és ott autót béreltünk. Szállást ismét az „airbnb-n” foglaltunk. Azzal a különbséggel, hogy most nem sikerült olyan pöpec kis lakot megcsípni mint Cairnsben. Az időeltolódás miatt korán érkeztünk. Pörf két és fél órával jár hátrább, mint Adelaide. Mivel a szállást csak délután kettő után lehetett elfoglalni, ezért egyből elautóztunk Fremantle városába. Fremantle olyan Pörfnek, mint Szentendre Budapestnek. Fél órára van Pörftől, de egy külön kisváros. Rengeteg múzeum, látnivaló és régi épület található benne. Nekünk nagyon tetszett, kétszer is visszamentünk, mert nem végeztünk a betervezett múzeumokkal, így is maradt ki egy-kettő és volt, ahol picit roham tempóban néztük végig a kiállítást. Ha majd egyszer unatkozunk… visszaugrunk pótolni a hiányosságainkat.

Fremantle-ben a Hajózási múzeumban kezdtünk. Papi nagy örömére épp sikerült elcsípni az egy és negyed órás vezetett tengeralattjáró túrát. Ráadásul olyan szerencsénk volt, hogy senki mást nem érdekelt a tengeralattjáró abban az időpontban. Így „édes” hármasban Keith-el jártuk be a 90 méter hosszú dízel-elektromos tengeralattjárót. A túrákat olyan önkéntesek vezetik, akik ezen a tengeralattjárón szolgáltak. Keith is ezen volt mint szonárkezelő és 35 (!) éves korában innen ment nyugdíjba. Viszont cseppet sem irigyeltük tőle a korai nyugdíjat, mert mint megtudtuk a túra alatt nem igazán volt leányálom tengeralattjárón szolgálni. Ő is csak a szerencsének köszönhette, hogy túlélte. Egy alkalommal a Tasmán tengeren teljesítettek szolgálatot, mikor valami elektromos probléma miatt a tengeralattjáró elkezdett süllyedni. Ez az Oberon-osztályú tengeralattjáró 200 méter mélységig merülhetett hivatalosan. Azt mondta Keith, hogy papíron elvileg olyan 300 méterig bírja a nyomást. Na ők akkor közel 400 méter mélyre süllyedtek le. Azt mondta, hogy olyan hangokat hallatott a hajótest, hogy azt hitték itt a vég, de csodával határos módon túlélték a kalandot.

A tengeralattjárón 63 ember szolgált 6 órás váltásban. Fekvőhely viszont nem volt 63, de a műszak beosztások miatt nem is volt szükség rá. Harminc napig tudott önfenntartó lenni a víz alatt. Hetente csak egyszer tudtak zuhanyozni. A hőmérséklet lent közel volt a 40 fokhoz. El lehet képzelni milyen bűz volt egy tengeralattjárón, főleg ha még hozzátesszük, hogy engedélyezett volt akkoriban a dohányzás. Ez mekkora kicseszés már. A legtöbben tüdőrákban haltak meg, amit többnyire a dízel motorok kipufogógáza okozott. Azáltal, hogy csak ketten voltunk gyorsabban haladtunk a létrákon fel-le, gyorsabban bujkáltunk át az átjárókon. A nagyobb létszámú csoportoknál esély sincs olyanokra, amiket most Papinak megengedett Keith. Befekhetett a legénység 3 emeletes ágyainak egyikébe, amit koporsónak hívtak, mert olyan kicsi a hely. Beülhetett a kormányos székébe is.

Amúgy Papi a 186 centijével igencsak megszívta volna, ha tengeralattjárón szeretett volna szolgálni. Minden olyan szűk, kicsi és alacsony. Folyamatosan behajolva kellene közlekednie és az ágyban is alig (vagy nem) férne el. Jegyzetelnem kellett volna, mert lexikon mennyiségű információt mondott el az ürge a tengeralattjáró felépítéséről, felszereltségéről, a mindennapi életről a hajón, a küldetésekről, az esetleges kimentésről, a torpedókról. Csak úgy zsibbadt az agyam. Ami nagyon érdekes volt (amúgy minden nagyon érdekes volt) az az, hogy a hajón szolgáló minden egyes embernek (még a szakácsnak is!) bekötött szemmel, vak sötétben is ismernie kellett a hajón minden egyes gombot, csapot, kart. Mi mit csinál, mi fog történni, ha eltekerjük, benyomjuk, fel/lekapcsoljuk.. Gombokból, csapokból, kallantyúkból nem volt hiány. Azért, hogy a sötétben is felismerhető legyen egy-egy tekerentyű, az azonos rendeltetésűeknek azonos formája van. Attól függően, hogy mit vezérel egy bizonyos szelep – vizet, üzemanyagot, vagy hidraulika olajat – lehet kör, háromszögletű vagy négyzet alakú. Bizonyára nem vagyok hiteles ez ügyben, de így kell elképzelni a dolgot. A NASA irányító központjában nincs annyi biszbasz mint egy tengeralattjárón. Szuper kis túra! Senki ne hagyja ki ha arra jár. Papi nagyon boldog volt. Annyit kérdeztünk, hogy az egy és negyed órás túrából közel két órás túra lett. Szegény Keith. Egy korty víz nélkül beszélte végig a két órát. A múzeumból rá is szóltak rádión, hogy hol van már, mert a következő csoport itt várakozik. Picit szarul éreztük magunkat, hogy miattunk cseszték le őt, pedig annyira lelkes volt. Mikor visszaértünk arra sem volt ideje, hogy kiszaladjon a mosdóba vagy igyon egy pohár vizet. Már vitte is a következő csoportot. Papi gyors elszaladt a büfébe és vett neki egy palack vizet és utána vitte, hogy enyhítse a lelkiismeretfurdalását. Majd a jegypénztárhoz mentünk, elnézést kértünk és nyomatékosítottuk Gizinél, hogy nem Keith hibájából lett csúszás a menetrendben, hanem miattunk.

A múzeumban egy igen tartalmas kiállítást sikerült összerakni. Maga az épület is egy nagy vitorlás hajóra hasonlít. Elmentünk egy fél órás virtuális Déli-Sarki túrára is. Egy speciális szemüvegen keresztül jártuk be az egyik kutatóbázist és környékét. 360 fokban lehetett forgolódni és olyan volt, mintha ott állnánk a Déli Sarkon. Csak a hideg és a hó hiányzott. Papit a végén meg is dicsérték. Ő volt az, aki a legtöbbet forgolódott a székében. Körös-körbe feltérképezte a környéket. A múzeum bejáratánál van egy vitrin, amiben egy több mint két méteres jégtörő hajó van legóból megépítve, úgy, hogy hosszanti irányban  ketté van vágva és a belső kabin részek is láthatóak. Minden részletre figyeltek. A laborban kémcsövek, a gépházban a motorok, a raktárban konténerek, szauna, mosoda, a kapitányi hídon a sok műszer és vész esetére a piros telefon és még sok minden más apró részlet. Én amúgy nagy lego rajongó vagyok. Gyerekkorunkban sok legónk volt. Imádtuk. A makett eredetijét, azaz az igazi hajót 2017-ben kezdték el építeni Romániában. 2020-ra fog elkészülni és ez lesz Ausztrália legnagyobb jégtörő-és kutatóhajója. A legó hajó 113 ezer darab legóból áll, amit 3 ember 270 óra alatt épített meg.

Ott jártunkkor épp egy időszakos kiállításba is belefutottunk. Nagy bánatomra pár évvel ezelőtt lemaradtam az Ausztrália feltérképezése kiállításról, amit Canberra-ban rendeztek meg. Viszont most mellém szegődött a szerencse. Egy részét meg lehetett nézni itt. Láthattuk az eredeti, franciák által készített réz nyomólemezt, ami 1811-ben készült és amin az első teljes Ausztrál térképeket nyomtatták. Megdöbbentő, hogy az akkori technikákkal milyen pontosan fel tudták térképezni a partvonalat. Olyan mintha felülről látták volna, pedig a műholdak hol voltak akkor még?! Kiszúrtunk egy érdekes, lapos, tányér alakú táblát az egyik üveges vitrinben. Gyors lecsaptunk az ott tébláboló teremőrGizire és kikérdeztük. Kiderült, hogy a Vlamingh tányér csücsült ott egy speciális üvegvitrinben, amit argon gáz óv a korróziótól. Nem is hallottunk róla. Gizi lelkesen mesélni kezdett,  Ádám-Évánál kezdte a történetet. Dirk Hartog holland felfedező volt a második ember, aki expedíciójával elérte Ausztrália földjét 1616-ban. Előtte 1606-ban Willem Janszoon, szintén holland navigátor pillantotta meg Ausztrália partjait, de arról nem maradt fenn semmi kézzel fogható bizonyíték. Hartog viszont mikor megpillantotta a Nyugat-Ausztrália partjainál lévő szigeteket, kikötött, három napig felfedező túrákat tett, majd egy ón tányért laposra kalapált/kalapáltatott és belevésette, hogy 1616. október 25-én ide megérkezett az Eendracht hajó Amszterdamból (és még pár sort), majd egy faoszlopra szegelte és az oszlopot leütötte a szigeten.

Ezt a szigetet napjainkban is Dirk Hartog szigetnek hívják és Nyugat-Ausztrália partjainál a Shark Bay-nél fekszik. A tányér eredetije az amszterdami múzeumban van kiállítva, a róla készült másolatot pedig a Hajóroncs múzeumban tekinthetjük meg. Minő szerencse, ez a múzeum is rajta volt a listánkon. De vissza a „tányérokhoz”. Az előző pár mondatban tisztába raktuk hogy 1606-ban Janszoon megpillantotta Ausztrália északi (a mai Cape York) részét, de nem hagyott hátra semmi bizonyítékot. Aztán 1616-ban jött Hartog és leütötte a tábláját Nyugat-Austrália partjainál. Majd 1697-ben az ugyancsak holland felfedező Willem de Vlamingh is errefelé hajózott és csodával határos módon 80 év elteltével megtalálta Hartog tányérját az oszlop előtt a homokban. Mekkora az esélye annak, hogy a közel 3000 kilométer hosszú nyugati partszakaszon ennyi év után megtaláljanak egy tányér nagyságú táblát? Vlamingh felismerte a tányér jelentőségét és magával vitte, a helyére pedig kiszögelte a saját tányérját. Ahogy feljebb írtam Amszterdamban egy múzeumban van kiállítva az eredeti.

A tányér tetején lévő sorok a Hartog tányérról átmásolt vésetek, alá pedig rávéste a Vlamingh expedíció adatait: 1697. február 4-én itt járt a Geelvinck hajó Amszterdamból és még felsorolt 1-2 nevet, beosztást. Majd 104 évvel később 1801-ben a francia Emmanuel Hamelin kapitány megtalálta Vlamingh tányérját szintén a homokban az oszlopról leesve. A kapitány viszont megtagadta a helyreállítását hiába kérlelte az egyik tisztje, Louis de Freycinet. Az okosok azt mondják azért, mert ezzel akarta azt a tényt palástolni, hogy a hollandok jártak itt elsőként és valószínűleg a franciák akarták maguknak követelni a területet. Viszont tizenhét évvel később 1818-ban Freycinet már a saját hajóját kormányozva visszament megkeresni Vlamingh tányérját. Viszontagságos úton (a Falkland szigeteknél hajótörést szenvedtek) eljutatta a tányért Párizsba ahol a Francia Akadémiának átadta. Ez követően majdnem egy évszázadra a tányér eltűnt. Aztán az 1940-es években a második világháború sötét napjaiban megtalálták egy kis szobában a fiók mélyén. Létezését egészen 1944-ig titokban tartották, amíg Franciaországot fel nem szabadították. Ekkor egy ausztrál az Oxfordi egyetemről meglátta és egyből értesítette az ausztrál hatóságokat. Aztán 1947. május 28-án a francia nagykövet átadta Vlamingh „tányérját” az akkori ausztrál miniszterelnöknek, Ben Chifley-nek. A kormány úgy döntött, hogy az eredetit elzárja és egy másolatot állít ki Nyugat-Ausztráliában és Viktória államban. Nyugat-Ausztrália nem lelkesedett az ötletért. Három évig lobbizott. Elvileg övék a dicsőség. Náluk lépett ausztrál földre a holland felfedező. Végül 1950. június 5-én megkapták. A Vlamingh „tányér” felbecsülhetetlen értékű darabja a Nyugat-Ausztrál gyűjteménynek.

A Hajózási múzeum után elindultunk a régi épületektől hemzsegő High Street-en, ami nekimegy az 1831-ben épült Kör Háznak (Round House). Ez a ház börtönnek épült anno, alatta pedig végig lehet sétálni a bálnavadászok vájta alagúton. Ahogy sétáltunk és gyönyörködtünk a régi épületekben először csak egy ház sarkán vettünk észre rikító sárga festéket. Valaki benézte a színt, gondoltuk. Pár méterrel arrébb már egyre több ilyen össze-vissza sárgítás volt. Biztos alapozó a hibák kijavítása előtt. A következő házon még több. Hm, biztos túl sokat rendelt a helyi festékbolt és ingyen adták. Ekkor még nem tudtuk. Aztán elértük a Kör Házat, felsétáltunk a lépcsőn, visszanéztünk az említett utcára és összeállt a kép. Haláli jól nézett ki. Csak onnan, csak abból a szögből. Sárga ellipszisek. Egy svájci művész készítette ezeket az optikai illúziókat. A világon több alkotása is fellelhető.

A börtön után útbaejtettük a Hajóroncs Múzeumot, amely vetekszik a Hajózási múzeummal. Miket fel nem hoztak a tenger/óceán fenekéről. Micsoda kincsek lehetnek még most is a mélyben? Volt egy terem, ahol az 1629-ben elsüllyedt Batavia, a holland 3 árbócos vitorlás hátsó részének megmaradt és épségben a felszínre hozott része van kiállítva. A deszkákon látszik a közel 400 éves kor… A teremben állandó a hőmérséklet és a páratartalmat is figyelik. Pici részét sikerült a felszínre hozni, de még így is óriásinak tűnt ahogy ott álltunk. Megszámlálhatatlan, szebbnél-szebb pénzérmék is vannak kiállítva. Üvegtárgyak, pipák, malomkő. 8000 kis tégla a 300 000 darabból, amit a Batavia szállított volna Indiába és egy nagy kőkapu, ami szintén a hajó rakománya volt. Csodálatos.

Szívesen megnéztük volna még a börtönt is. Legfőképp azt a túrát, ahol 2-3 órás csónakázással mutatják be a börtön alatt 20 méter mélyen a rabok által ásott szűk csatornákból álló labirintusrendszert. Sajnos a belépőjegy horrorisztikusan drága volt, ezért csak kívülről tekintettük meg az 1850-es években épült impozáns épületegyüttest.

Fremantle városka kivégzése után elautóztunk délre Busselton-ba, ami 2,5-3 óra távolságra van Pörf-től. Ez a város a mólója miatt került fel a listánkra. Útban lefelé találkoztunk az egyik meglepetésemmel. Biztos már minden olvasó unja a sztromatolitos nyavalygásaimat ugye? Már én is kezdek belefásulni. Nem is igazán foglalkoztam ezzel a dologgal mostanában hiszen már csak 6 hónapot kell aludni és ott leszünk a Shark Bay-ben, ahol „ők” élnek. Ezért nem is kutakodtam ezügyben. Na, ahogy autóztunk lefelé egyszer csak egy táblát szúrtam ki: Yalgorup Nemzeti Park, Lake Clifton – Thrombolites! Hoppá-hoppá! Akkor mi most itt lefordulunk jobbra.

A tóhoz vezető lehajtót nem volt egyszerű megtalálni, vissza kellett menni a közeli benyakútkemping egységhez megkérdezni, hogy mi merre. Végül megtaláltuk! A Clifton-tó 225 000 évvel ezelőtt még egy lagúna volt. Aztán a szél által épített homokdűne fokozatosan elzárta az összeköttetést a tengerrel, egy belső tavat alakítva így ki. Napjainkban a talajvíz táplálja a tavat. A fák védelmét elhagyva kint a tavon erős szél fújt, ráadásul a száraz évszak előtt voltunk ott, így a kis „dombocskák” még víz alatt voltak. A hullámzás is nehezítette, hogy jó képeket készítsünk, de ennek ellenére is leírhatatlanul gyönyörűek voltak. Madarat lehetett volna fogatni velem. Ez a déli félteke legnagyobb tavi trombolita telepe. 600 millió évvel ezelőtt a tromboliták / sztromatolitok ősei állították elő az élethez szükséges oxigént. Ennek a telepnek az egyedei 2000 évesek. A tromboliták a sztromatolitokhoz hasonlóak. Ugyan úgy cianobaktériumok (azaz kék algák) által létrehozott félgömb alakú dombocskák/kupolák. A különbség csak a keresztmetszetükben van. A sztromatolitok keresztmetszete vízszintesen rétegzett, mintha zebra csíkos lenne. A tromboliták keresztmetszete pedig olyan, mint egy agy keresztmetszete. A dombocskák/kupolák a kékeszöld algák karbonátkiválasztása és az üledék felhalmozódása révén keletkeznek. Legszívesebben belemásztam volna a vízbe és a vízálló kamerával is csináltam volna 1-2 közeli képet, de védett területről lévén szó, papi nem engedélyezte a szabálykihágást. Cseppet elidőztünk itt. Csak támaszkodtunk a korlátnak és bámultuk a „buckákat”. Hihetetlen volt látni azokat az „élőlényeket” akiknek a létezésünket köszönhetjük. Könnyes búcsút intettünk a trombolitáknak és robogtunk tovább Busselton-ba.

Busselton egy szép kis tengerparti városka. Itt található a világ második és a déli félteke leghosszabb fa mólója, ami 1841 méter hosszú. 1853-ban kezdték el építeni. Az első 176 méteres szakaszt 1865-ben adták át. Majd folyamatosan bővítették. 1960-ban érte el a végleges hosszát. Az utolsó hajó 1971-ben kötött ki itt. Túlélte az 1978-as Alby nevű ciklont, számos tüzet (egy alkalommal 65 méteres szakasz vált a tűz martalékává) és a lebontást. A mólón egy kis vonat is közlekedik, aki nem szeretne közel 4 kilómétert sétálni. A moló végén van egy víz alatti obszervatórium is. Én akkor írtam fel a listánkra, mikor megláttam egy képet a mólóról és a móló elején lévő faházakról. Szerencsére szikrázóan napos időt sikerült kifognunk. A víz színe is olyan volt, mint amilyennek lennie kellett. Vettünk egy fagyit a móló elején és oda-vissza lesétáltuk a mólót. A parton kialakított park, játszótér nagyon igényes. Itt szúrtunk ki egy érdekes oszlopot. Kerékpárral közlekedőknek nagyon hasznos. Egy oszlopon mindenféle szerelő szerszámok lógtak. Volt az oszlopon egy kampó is amire fel tudtad akasztani a bringádat, hogy könnyebben meg tudd szerelni. Még egy mini kompresszor is be van építve az oszlopba, ha esetleg lapos lenne a gumi. Szájtátva jártuk körbe, mintha most jöttünk volna ki a barlangból.

Egyik nap végigautóztunk a Sunset Coast Tourist Drive-on és minden egyes tengerparti kihajtónál lenéztünk a partra. Tíz beach-et sikerült egy napba besűríteni. Volt olyan is, amit kifejezetten kutyatartóknak alakítottak ki. Az is volt a neve, hogy kutyapart. Több kuka és kakizacsi volt kirakva a négylábúaknak, kutyaitató csapokból sem volt hiány, valamint ezen a szakaszon póráz nélkül szaladgálhattak a kutyusok, amit ki is használtak rendesen. 🙂

A hétvégén bevonatoztunk a belvárosba, hogy ez se maradjon ki, ha már egyszer Pörf-be jöttünk. Nem akartunk autóval bemenni, mert a parkolás mindig egy mumus a belvárosokban. Nem szerettünk volna felesleges köröket futni egy-egy szabad helyért vagy kisebb vagyont fizetni a parkoló házakban. Így legalább Papi is tudott nézelődni, míg vonatoztunk. Egy jó tanács, amit mi is utólag tudtunk meg a vonatállomás kijáratánál unatkozó biztonsági őrtől. Induláskor megnéztük melyik jegykategóriába tartozunk. Se nem nyugdíjas, se nem diák, se nem család (két felnőtt + két gyerek). Tiszta sor, a legdrágább jegy a miénk. Meg is vettük a két felnőtt jegyet be a városba, ami 2 x 4,80 dollárt kóstált.

BeszédesBiztonságiJózsi csevegni akart, mert unatkozott és elkapott minket kifelé menet. Ránéz a jegyünkre és azt mondja: miért nem a hétvégi családi jegyet vették meg, az csak 12,80 lett volna egész napra, így meg 4 x 4,80 lesz majd. Közöltem vele, hogy nincs gyerekünk, álmomban sem gondoltam volna, hogy így is megvehettük volna a családi jegyet. Erre ő: sehova nincs odaírva, hogy nem szabad. Buktunk 6,40 dollárt. Szóval, ha arra jártok legalább ti legyetek szemfülesebbek.

Nekünk úgy tűnt, hogy Pörf belvárosa Adelaide-re hasonlít. Semmi tömeg. Semmi rohanás. Semmi bonyolult úthálózat. Laza, szellős. Kicsi, bejárható központi résszel. Tetszett. Sétáltunk a Swan-folyó partjára épült „felhőkarcolók” között. Megnéztük a pénzverde múzeumot, ahol nagyon viccesek a túravezetők. Itt lehet megtekinteni a világ legnagyobb aranyérméjét, ami egy tonnát nyom és 60 millió dollár értéket képvisel. Átmérője 80 cm, vastagsága 13 cm és 99,99% tiszta arany. Mindenki megemelhetett egy igazi aranytömböt is. Jó nehéz volt. A túra tartalmazza az 1899-ben épült olvasztóház megtekintését is, ahol minden egyes túra alkalmával kiöntenek egy igazi aranyrudat. Az öntőforma két hét után használódik el. Ekkor elküldik valahova, ahol széttörik és még pár száz dollárnyi aranyat nyernek ki belőle az oldalára tapadt nemesfémből. A kiállító teremben, ahol különböző méretű aranyrögöket és mindenféle fajta pénzérméket lehet megcsodálni van egy nagy mérleg, amire felállva kinyomtatja az értékünket. Azaz azt, hogy mennyit érnénk, ha aranyból lennénk az épp aktuális árfolyamot figyelembe véve. Papi eladó! A kikiáltási ára: 5 761 315 millió (dollárban!).

A pénzverdéből átsétáltunk a Harang toronyba. Akkor éppen 20%-al olcsóbban adták a belépőt, mert a hatodik (legfelső) emeletre takarítás miatt nem lehetett felmenni. Viszont Gizi azt mondta, hogy ha szerencsénk van, mire végzünk a vezetett túrával és körbejárjuk a többi emeletet lehet, hogy fent is elkészülnek a takarítók, akkor ezért az olcsóbb árért még a felső szintet is láthatjuk. És úgy is lett. Láttuk a hatodik emeletet is. A harang torony 82,5 méter magas. Tizennyolc harangjával a világ második legtöbb haranggal rendelkező tornya. Az első egy dublini katedrális 19 haranggal. Pörf csak eggyel van lemaradva.

Tizenkét harang a tizennyolcból a londoni „St Martin in the Fields” nevű templomból érkezett Ausztráliába. A harangokat a 14-dik században öntötték, majd a 16-dik században és az 1770-es években beolvasztották és újra öntötték. Ezek a harangok harangoztak 1588-ban mikor Anglia legyőzte a Spanyol hajóhadat, 1942-ben mikor El Alamein-nél győzelmet arattak, 275 éven keresztül Új év napján, minden egyes koronázási ceremónián és akkor is ezek kongtak, mikor Cook kapitány hazaért az Ausztráliát felfedező expedíciójáról. A maradék hat harang „frissen” lett öntve. A belépőjegy tartalmaz egy kb fél órás harangozási oktatást is. Eddig azt hittük, hogy a papok csak rángatják a kötelet össze-vissza, a harang meg kong. Most már tudjuk, hogy ez nem így van. Nem is olyan egyszerű megszólaltani egy harangot. A megfelelő ritmusban kell megrántani, különben nem szólal meg. Amit pedig egy-egy harangozás alkalmával hallunk az meg van komponálva. Külön kotta könyvük van a harangoknak. Nagyon durva az a könyv. Több száz oldalon keresztül csak számok. Semmi más. Nagyon pihent lehetett, aki ezt kitalálta és megírta. Mindenki kipróbálhatta a harangozó tudását. Papinak elsőre sikerült megkongatnia, nekem nem. Talán azért, mert Pap-nak hívják… 😀

Tudtuk ha egyszer eljutunk Pörf-be, akkor a várostól északra 2-3 órányi autókázásra lévő Nambung Nemzeti Parkot mindenképp látni szeretnénk. Ha pontos szeretnék lenni, akkor anno Pörf ötlete pont emiatt a sivatag és a Rottnest-sziget miatt fogant meg. Ha azt mondom, hogy Pinnacles-sivatag, akkor szerintem mindenkinek bevillan egy sárga holdbéli táj szikla tüskékkel. Na ugye hogy bevillant? Az 1960-as évekig szinte teljesen ismeretlen volt a világ előtt ez a „tüskés” sivatag. A szikla tüskék mérete a fél métertől három méterig terjedhet és körülbelül egy négyzetkilóméteres területen vannak szétszórva egy zöld bozótos közepén. Szuper időt sikerült kifognunk. A tökéletes időt. Kék eget és szikrázó napsütést.

A parkot kétféleképpen lehet bejárni. Gyalogosan és autóval. Mi először végigautóztunk a kijelölt úton, aztán úgy gondoltuk, hogy majd gyalogosan is bejárjuk. De az autó út teljesen lefedi a parkot. Bárhol meg lehet állni, ki lehet szállni és akár órákat lehet bóklászni a sziklák között. Így nem láttuk szükségesnek a gyalogút bejárást, ami többször keresztezi is az autós utat és minden olyan helyet érint, ami autóval is megnézhető. A mészkő sziklák viszonylag fiatalok, 500 000 évvel ezelőtt keletkeztek. Aztán időszakonként hol felszínre kerültek, hol betemetődtek megint. Ez periódikusan változott/változik még ma is. Egyes bizonyítékok arra utalnak hogy legutóbb 6000 évvel ezelőtt bukkant a felszínre, de a mozgó homok (dűne homok) újra meg újra maga alá temette. Néhány száz éve vált láthatóvá megint. A mai napig nem tudják a tudósok, hogy hogyan alakultak ki. Úgy is emlegetik, hogy: Enigmas in stone (rejtvény/talány a kőben). Kétféle elmélet is van a keletkezésükre, de mindkettőnek vannak vitatott pontjai. Az egyik szerint: a múltbéli növények gyökerei köré keményebb anyag cementálódott az évek során, majd amikor a növény elhalt, a gyökerei elkorhadtak és a helyükön maradt üreg egy keményebb/ellenállóbb anyaggal töltődött ki. Aztán az erózió elkoptatta a puhább rétegeket és felszínre kerültek a tüskék. Egy másik elmélet szerint ezek megkövesedett fák törzseinek maradványai. A vizuális élményen semmit sem változtat az, hogy nem tudjuk pontosan, hogyan is keletkeztek. Nekünk az volt az érdekes inkább, hogy a sziklák rikító sárga homokban állnak, míg a parkot a bokrokon túl szikrázóan fehér homokdűnék veszik körül. Rengeteg képet lőttünk. A bérelt autó színe is jól mutatott a sárga sivatagban. A szikláknak szép árnyéka is volt, köszönhető annak, hogy az égen egyetlen egy felhőt sem láttunk.

Ha már feljöttünk északra, akkor nem hagyhattuk ki Cervantes nevű halász falucskát, ami csak 40 km-re van a nemzeti parktól. Két dolog miatt ugrottunk be. Mindkettőt véletlenül olvastuk valamelyik utazási prospektusban. A harmadik, homokdűnén való szánkózás minket nem mozgatott meg annyira, mivel a Kenguru-szigeten már kétszer is kipróbáltuk. Ettől függetlenül elautóztunk az impozáns méretű fehér homokdűnék lábához. A második meglepetés itt Cervantes-ben talált rám, a Thetis-tó személyében. Ismét nagy volt az öröm. A Thetis nem keverendő össze a Thetys-el. Első hallásra én is összekevertem és ott újongtam, hogy milyen ötletes nevet adtak ennek a helynek. Aztán megláttam, hogy van leírva. Hiába az azonos hangzás, így már nem ugyanaz. A Thetys ugyanis az az ősóceán ami Gondwana és Laurázsia között hullámzott. Ekkor még csak ez a két kontinens létezett. A Thetis-tó pedig egy másik olyan hely, ahol szintén látni lehet SZTROMATOLITOKAT.

A 3,5 milliárd éves élőlények (melyeknek megkövült maradványait Nyugat-Ausztrália északi részén találták meg) ma is élő képviselőinek egyik menedékhelye ez a Thetis-tó. A sztromatolitok rendkívül lassan növekednek, az egy méteres magasságot kb. 3000 év alatt érik el. A Thetis-tóban élő sztromatolitok átmérője 30-40 cm, magasságuk az egy métert is eléri és 3500 évesek. Csodálatosak voltak! A második tavi sztromatolit telep. El se akartam hinni. Mielőtt vissza autóztunk volna Pörf-be, megkoronáztuk a napot egy homárral. Ha Cervantes-be jártok ne hagyjátok ki a „Lobster Shack”-et, azaz a Homár Kunyhót. Kezdetben egy kis kajiba volt, ahol frissen fogott tengeri herkentyűket lehetett enni. Mára már annyira népszerű, hogy kibővítették akkorára, hogy 2-300 ember is be tud ülni egyszerre. Mikor ott jártunk a kiszolgáló személyzeten, rajtunk és 1-2 fehér családon kívül ázsiaiakkal volt tele a bungi. Lehettek vagy 100-an. Az érdekes az volt, hogy nem csoportos kiránduló busz hozta őket. Sima autókkal szállták meg a helyet. A homár finom volt csak kevés a húsa. Fejenként 5-5 kellett volna, hogy jóllakottan távozzunk.

A Rottnest-sziget felfedezését kellőképpen megterveztük. Nem bíztunk semmit a véletlenre. A sziget 18 kilóméterre van a szárazföldtől. Pörf belvárosából is mennek hajók a szigetre de az út így sokkal hosszabb. A leggyorsabb verzió a Fremantle-ből induló hajó, ami 25 perc alatt átér. A sziget nagyon népszerű a nyaralók körében. Az itteni végzős diákok ezen a szigeten tartják az „ereszd el a hajam” záró bulit. Míg az Adelaide-i diákok Victor Harbor-ba vonulnak le százával, ezrével, a keleti parti diákok meg Gold Coast-ra mennek ünnepelni, szórakozni úgy a Pörfi diákok ezt a szigetet szállják meg. Pörf-be érkezésünk első napjai pont erre az eseményre estek, így ejtettük a szigetet. Aztán jól körbe jártuk az időjárás előrejelzős oldalakat, hogy a legtutibb napot válasszuk ki. Az okosok azt jelezték, hogy 27-én kedden lesz a leggyengébb a szél. A szigeten kb. 300 állandó lakos él, de egy-egy üdülőszezonban több mint 15 ezer turista érkezik ide (éves szinten fél millióan). A szigeten nincs autó. Ez már egy jó pont. Biciklivel lehet bejárni. Lehet hozni sajátot vagy bérelni az erre szakosodott cégektől. Ne dőljünk be az első információs iroda ajánlatának. Szóval első körben egy információs irodában kérdeztünk rá az árra. Két főre 198 dollár a hajó jegy oda-vissza és a két bicikli egész napra. Aztán behaladtunk a hajó jegypénztárához, ahol valamivel kevesebbet mondott Gizi, de megjegyezte, ha van internet hozzáférésünk és online foglaljuk be akkor még olcsóbban jutunk a jegyekhez. Így is tettünk és végül 160 dollárért sikerült ugyanazt a kombót megvennünk, amit majdnem 200 dollárért akartak ránk sózni.

A legelső 7:30-as hajóval mentünk és a legutolsó 17:30-assal jöttünk vissza, hogy mindenre maradjon idő és a teljes szigetet körbe tudjuk kerekezni. Nem lehetetlen egy nap alatt letekerni, de így fürdésre és sznorkellezésre már nem marad idő. A sziget annyira gyönyörű volt, hogy azt beszéltük Papival, hogy itt simán el lehetne tölteni egy hetet és akkor minden féle lötyögős, pihenős program is belefér. Voltak olyan szép öblök (amúgy mindegyik öböl mesés volt) ahol órákat elüldögélne az ember és csak nézne ki a fejéből.

A fő ok, amiért meglátogattuk a szigetet az az, hogy itt él a világ legboldogabb állata a Quokka (ejtsd: Kvakka). A sziget is erről az állatról kapta a nevét. A korai felfedező holland hajósok mikor meglátták ezeket az állatokat, azt hitték nagyra nőtt patkányok, innen jön a Rottnest elnevezés. A hollandok viszont tévedtek, ezek az állatok a kurtafarkú vagy rövidfarkú kenguruk. Macska nagyságúak, súlyuk 5 kiló körüli. Cuki, jópofa kis szőrös állatok. A róluk készült képek olyanok, mintha mindig mosolyognának, ezért a turisták előszeretettel szelfiznek velük. Így tettünk mi is. Elvileg nem szabad etetni az állatokat. Gondolom a sok szemét kaja miatt, amit mindenki odadobál nekik. Mi azért vittünk magunkkal répát és almát, hogy legyen mivel odacsalogatni és „mosolyra” fakasztani őket. Amúgy nem szükséges. Jönnek ezek maguktól és vigyorognak, csak elkapni nehéz azt a pillanatot amikor Te is és ő is a kamerába néz. Ezt a pillanatot szerette volna Papi tökéletesíteni, ezért egy darab répával tornáztatta az egyik delikvenst. Az adom-nem adom játékot játszotta a Kvakkával. Körülbelül öt percig bírta a szivatást a kis „patkány” majd bedühödött. Nem adod? Két mancsával ráfogott Papi kézfejére és éles fogait (előre álló csőrre hasonlító fogai voltak) a kezébe mélyesztette. Nem engedte. Papi felemelte a kezét, az meg ott csüngött rajta. Szájzárat kapott. Alig tudta leszedni. Picit megijedtünk, mert még a vér is kiserkent. Nem kockáztattunk, hiszen mégiscsak egy „vadállat”. Este kértem is időpontot a szálláshoz közeli orvosi rendelőbe és másnap Papi meg is kapta a tetanusz injekciót. :-)))) Túlélte a támadást.

A sziget 11 kilométer hosszú, a legszélesebb részén pedig 4,5 km széles. A legkeskenyebb részén (a nyak) csak 2-300 méter széles. Rengeteg túraösvénnyel, világítótornyokkal, hajóroncsokkal. Több mint hatvan homokos öböl és húsz félreeső/elhagyatott öböl veszi körül. Lehet búvárkodni, sznorkellezni. Amolyan paradicsomi sziget. Oda érkezésünk előtt azt hittük hogy egy kis lapos sziget. De nem. Harminc-negyven méter magas homokdűnéket kell letekerni. Volt egy-kettő, ami kifogott rajtunk és fel kellett tolni a biciklit rajta. Ismét nagy szerencsénk volt az időjárással. Bevált a taktika, hogy a legszélmentesebb napot választottuk. Tudván, hogy a tengerparton, hát még egy szigeten mindig fúj a szél, ezért erre nagyon ügyeltünk. Meg is szívtuk volna rendesen, ha erős szélben kellett volna tekernünk. Rányomta volna a bélyegét az egész napra. H i h e t e t l e n ü l szép volt minden egyes négyzetmétere a szigetnek. Senki se hagyja ki ha erre jár. Jó kis móka. A kerékpárutak nagyon jó minőségűek. Nagy ötlet, hogy nem engednek be autókat. Nem is találok megfelelő szavakat arra, hogy leírjam azt, amit abban a kilenc órában láttunk. A képek többet érnek minden szónál. Délutánra viszont annyira feltámadt a szél, hogy a visszaúton a hajó második emeletére csaptak fel a hullámok. Azok, akik saját autóval érkeznek a kikötőbe és nem tömegközivel (ahogy mi) van egy nagy parkoló kialakítva elég barátságos napi díjjal.

A hátralévő két napban a keletre eső nemzeti parkokat kerestük fel. A Lesmurdie Falls Nemzeti Parkból szép kilátás nyílik Pörf városára és a vízesés körüli sétautak az Adelaide-i Morialta parkra hasonlítanak. Elautóztunk a Serpentine Falls Nemzeti Parkba is, de sokalltuk a 13 dolláros belépőt egy vízesésért, ezért tovább álltunk. Ha már ott voltunk a közelben bejelentkezés nélkül beugrottunk Perth régi Obszervatóriumába. Ott derült ki, hogy csak időpont foglalással lehet megnézni. Viszont szerencsénk volt. Ismét. Egy nyugdíjas lengyel (!) csoportot vártak, akik késtek. Jó sokat. Vagy 1,5-2 órát. Durrogtak is az ott dolgozók. Így azonban megengedték nekünk, hogy körbejárjunk. Néha oda jött egy-egy tudós mókus és mesélt a dolgokról. Még a Nap teleszkópba is belekukucskálhattunk, amit a nyugdíjasoknak állítottak fel. Vicces volt. Tök komolyan mondták, hogy milyen féle fajta szűrőket tettek fel és akkor mi most a nap felszínét látjuk. Megmondom mit láttunk: mintha valaki egy halvány sárga (inkább fehér) lapot tett volna a távscő elé. Semmi részlet, semmi Napkorong ív, semmi Napfolt, semmi Napkitörés, az ég világon semmi. De úgy jött át az okosoktól, hogy mi most valami nagy dolgot látunk. Ennek ellenére nagyon érdekes volt az obszervatórium. Kedvesek voltak az ott dolgozó idős tudósok/szakik. Még Ausztrália legnagyobb, a 12 tonnás Mundrabilla-i vas meteorit egyik lecsapott darabját is megtapogathattuk.

Összefoglalva nagyon szép volt Ausztráliának ezen része is. Ha ki kellene választanom a Pörf-i utazás fénypontját, akkor az a Rottnest-sziget lenne, de a Pinnacles sivatag is nagyon különleges és érdekes volt. És hát persze a „drágaszágaim”, a sztromatolitok. Örülök, hogy sikerült Pörf környékét most bejárni, mert idén a nagy nyugati körtúra alkalmával ez már nem fog beleférni.

Képek innen is elérhetőek vagy a szokásos „Új-Képek” gombról.