Posts Tagged ‘érdekesség’

  1. “Homo sapiens” a Mungo Nemzeti Parkban

    április 19, 2019 by kata_papi

    Az ősi Mungo-tó kiszáradt medre

    A márciusi hosszú hétvégén “elugrottunk” abba a Mungo Nemzeti Parkba, ami idő hiányában anno a Simpson-sivatagból hazafelé jövet maradt el. Nem terveztünk sok mindent bele ebbe a három napba. Bázisunkat Mildura városába tettük, ami 4,5 órányi kocsikázásra van Adelaide-től. Útközben “urasan” megreggeliztünk egy kávézóban és ennek köszönhetően véletlenül egy újabb (ez már a harmadik) festett silóba botlottunk. Ha nem állunk meg abban a városban reggelizni, akkor nem is tudtunk volna erről.

    Kora délután szép nyugisan begurultunk Mildurába. Egyből a turista infó központba mentünk, mert be szerettünk volna foglalni a “Kínai Nagy Fal” vezetett túrára. Egyből lelövöm a poént: nem sikerült, pedig legalább fél órán át ment az egyeztetés, húza-vona, rimánkodás, extra telefonálgatások és mentő ötletek. Nem infósGizi hibájából. Szerintem az elgondolás rossz, amit a mai napig nem tudtam helyre tenni a sorvadó agyamban.

    Ezt most kivételesen színesre pingálták.

    Három államot érintettünk ezen a hosszú hétvégén. Dél-Ausztráliából indultunk, Viktória államban kempingeztünk és a Világörökség részét képező nemzeti park pedig Új-Dél-Walesben található. Indulás előtt 2 héttel felhívtam az információs irodát, hogy akkor befoglaljam a túrát a “Kínai Nagy Falhoz”. Gizi azt mondta, hogy hétvégén nincs őslakosok által vezetett túra, de vannak kisebb utazási irodák, akik szerveznek oda utat szombaton és vasárnap is, persze drágábban. Viszont hétfőn már lesz olyan aboriginal, akivel bemehetünk a területre. Mi viszont hétfőn szándékoztunk hazajönni. Végül abban maradtunk Papival, hogy akkor hétfőn reggel ismét kiautózunk a parkba és utána indulunk haza, ami azt vonja maga után, hogy késő este érkeznénk, aminek Papi annyira nem örült, hisz másnap meló.

    Szombat délután ott álltunk az információs irodában és a biztonság kedvéért mégiscsak be akartuk biztosítani a hétfő reggeli túránkat. Nagyon szerettük volna megnézni. Biztosra akartunk menni. Gizi elsőre azt mondta, hogy tud ez menni vasárnap is. Cseppet kikerekedett a szemem, mert nem ezt mondták a telefonban korábban. Öt-tíz percet csapkodta a billentyűzetet, elém tett két prospektust, amin két különböző társaság viszi ki az embereket. Már ott tartottunk, hogy a kettő közül az olcsóbbra be is fizettünk volna, mikor feljajdult Gizi. O-óóóóó. Sajnos ezen a hétvégén nem csinálnak túrát. De ne aggódjunk, mert hétfőn reggel 9-kor az önkéntes, őslakos által vezetett túra lesz. Öt perc gondolkodást kértünk. A túra 9-kor indul, fél órával kell előtte kint lenni a parkban, ami innen 1,5 óra. Ennek fényében reggel hatkor kell kelni, gyors sátorcsukás, összepakolás. Menni fog.

    Azt mondja Gizi nem kell befoglalni, megy ez ott a helyszínen is. Erre mi: foglald csak be, kifizetjük itt, nem akarunk ott a helyszínen a halál f….n szarakodni. Elkezdi felvinni a foglalást, már veszem elő a bankkártyát mikor Gizi felszisszen. Mi van? Mit láttál? Hát az van, hogy valami miatt a főoldalukon nem jelent meg a túraidőpontok között az, ami itt most felugrott neki, hogy a hétfő reggeli 9-es túra nem lesz megtartva. Miről beszélsz cica??!! Hát az van, hogy ezeket a túrákat önkéntes őslakosok vezetik (amúgy 50 dollár a túra ára) és csak hétfőtől-péntekig. Ezen már túl vagyunk Gizi, emlékszel, ezért foglalsz be nekünk hétfő reggel 9-re. Igen, tudom, de a hétfő munkaszüneti nap. SA-ban és VIC-ben igen, de a park NSW-ben van! Ott nem tudunk semmiféle munkaszüneti napról. Hiába téptem volna meg Gizit, nem lettünk volna beljebb. Szívesen elbeszélgettem volna azzal az őslakos csoporttal és megkérdeztem volna tőlük, hogy ki az aki hétköznap el tud menni egy olyan nemzeti parkba, ami a semmi közepén van. Olyannyira, hogy közel s távol semmi más látnivaló nincs. Ergo, aki idáig eljön, az azért jön, mert EZT SZERETNÉ MEGNÉZNI! Nem értem. Hát mikor máskor, ha nem a hosszú hétvégén mozdulnak meg az emberek. Pont, hogy ilyenkor kellene tartani a vezetett túrákat. Rég ki kellett volna rúgni a marketingesüket. Nem mi voltunk az egyetlenek, akik szerették volna megnézni a Kínai Nagy Falat. Szívesen idepötyögném a magán véleményemet, de Papi úgyis kicenzúrázná. 🙂

    Mivel ez most nem jött össze, összeszedtünk pár friss prospektust a közelgő Nyugat-Ausztrál túránkhoz és elhajtottunk a kempingbe bejelentkezni. Utána lementünk a Murray-folyó partjára a 11-es zsiliphez és vártunk. Papi azt mondta, hogy biztos jönni fog valami. Vártunk. Még mindig vártunk. A szerencse Papi mellé szegődött, mert jött egy nagy, régi, gyönyörű lapátkerekes hajó és átzsilipelt. Nagy volt a boldogság. Az “i”-re a pontot a vacsora tette fel. A belvárosban a vasútállomáshoz közel találtunk egy olasz kajáldát, ahol isteni pizzát sütöttek kemencében.

    Óramutató járásával megegyezően: várunk és várunk, hoppá-jön valami, feltöltik a zsilipkamrát, lehet is tovább haladni

    Árvízszintek…

    Másnap nem keltünk hajnalban. Az egész napot a Mungo Nemzeti Parkra szántuk. A park a várostól 180 km-re van, ebből az utolsó 120 km rossz minőségű földúton. A park bejáratánál van egy személyzet nélküli látogatói központ kiállító teremmel, információs/magyarázó táblákkal. Ezt mindenki önállóan végigolvashatja. Majd aki szeretne az végig autózhat a 70 km hosszú körtúrán – de szigorúan csak terepjáróval – amin különböző álláspontok vannak és amihez egy A4-es információs brossúrát is adnak.

    A parkbelépő 8 dollár per autó, amit egy borítékba kell benyálazni és egy becsületkasszába bedobni. A röhögőgörcs akkor kapott el, mikor megláttunk egy fekete dossziét ezzel a felirattal: bankkártyás befizetés formanyomtatványa. Ha esetleg valakinél nem lenne 8 dollár készpénz, az fizethet bankkártyával is. Nekiül és kitölti: név, lakcím, összeg, kártya típusa, kártya száma, kártya lejárata, aláírás, dátum. Borítékba benyal, bedob és a park dolgozói majd levonják a 8 dollárt. A lehetőség adott, nem érheti szó a ház elejét, de azért ez így elég érdekes a mai világban…

      

    A Mungó-tó a 17 kiszáradt tavak egyike  a Willandra-tavakat magába foglaló Világörökségi területből. Hírnevét azzal alapozta meg, hogy 1969-ben itt találták meg a Mungo Lady-t (Mungo Hölgyet), aki a világ legidősebb, szertartásosan elhamvasztott személy. Legalábbis ezt állítják róla az okosok. Öt évvel később 1974-ben aztán megtalálták a Mungo Man-t (Mungo Férfit) is, aki a legidősebb emberi maradvány Ausztráliában és a legidősebb modern emberi csontváz, amit Afrikán kívül találtak. Ez a felfedezés 20 000 évről 42 000 évre duplázta az eddigi ismereteinket az ausztrál őslakos történelemről. Ha mindez nem lenne elég, akkor 2003-ban itt találták meg a világ legnagyobb kiterjedésű,  a jégkorszakban élt emberek lábnyomait.

    A Mungo-tó 150 000 évvel ezelőtt keletkezett és a Lachlan-folyó kezdte feltölteni 60 000 éve. Fénykorában 20 km hosszú, 10 km széles és 15 méter mély tó volt tele hallal és az elkövetkező 20 000 évben mindig tele volt vízzel. Aztán 16 000 évvel ezelőtt elkezdett kiszáradni és mára csak a bozótos tómeder és a keleti partján elterülő 30 km hosszú, néhol 40 méter magas félhold alakú (lunette) nagy homokdűne maradt fenn. Az 1860-as években ide érkező, többnyire kínai birkapásztorok nevezték el ezt az érdekes képződményt “Kínai Nagy Falnak”.

    A területen száraz és nedves időszakok váltakoztak az idő folyamán. A száraz időszakban a szél a tó partjáról a keleti oldalon összefújta a homokot/üledéket, kialakítva egy nagy, egybefüggő dűnét. Három különböző réteget lehet megfigyelni a dűnén. A legidősebb, pirosas-rózsaszínes a Gol Gol réteg, ami 100-120 000 éves. Erre rakódott rá a szürkés színű 25-50 000 éves Mungo réteg. Ezen pedig a 15-25 000 éves legfrissebb, sápadt barna Zanci réteg figyelhető meg. Ha jó időben sikerül meglátogatnunk a “Kínai Nagy Falat” gyönyörű színeket láthatunk. Ha pedig azon szerencsések közé tartozunk (mi most nem), akiknek sikerül bejutnia egy vezetett túrára, azok besétálhatnak a falhoz is. A túra bevisz a falhoz, a fal mögé és a fal tetejére. Megmutatnak egy ősi tűzrakó helyet is. Akinek nem sikerül bejutnia egy ilyen vezetett túrára, az csak tisztes távolból szemlélheti, ami nem az igazi, mert így a méretek nem annyira drasztikusak. Egy-egy dombocska vakondtúrásnak tűnik a távolból, míg ott állva egy méterre tőle ezek a kupacok akár 10 méter magasak is lehetnek. Nagyon sajnáljuk, hogy most nem sikerült ezt az erózió által furcsa formákkal tarkított nagy homokfalat megcsodálnunk.

    Mungo-tó felülről a 40 méter magas félhold alakú homokdűnével. (kép forrása: internet)

    Képzeljünk a bozótos helyére 15 méter mély vízfelületet

    A “Kínai Nagy Fal” messziről. Azok ott nem vakondtúrások.

    A Mungo Lady-t és Mungo Man-t a fent említett nagy homokdűne déli csücskénél találták meg. A Mungo Lady-t először részben elhamvasztották, majd csontjait porrá törték, újra elhamvasztották és egy sekély sírba temették. Korát 26 000 évesre becsülik. Mungo Man a tó partján élt nagyjából 42 000 évvel ezelőtt. Két alsó szemfogát fiatal korában elvesztette, valószínűleg egy rituálé alkalmával ütötték ki. Magassága 1,7 méter körüli volt. Őrlőfogai erősen karcosak és kopottak voltak. Idősebb korában ízületi gyulladás kínozta. A jobb könyökén annyira elhatalmasodott a betegség, hogy alig bírta már kinyújtani. Kb. ötven éves korában halt meg, ami szép kornak számított abban az időben. Családja meggyászolta és eltemette a homokdűne aljában. Hátán fekve, kezét keresztbe fektetve a lágyékán találták meg. Az egész testet vörös kőporral szórták be. S hogy hol vannak ők most? Mungo Lady hosszas egyeztetések után visszakerült szülőhelyére, de sajnos a gyors erózió miatt nem tudták még kialakítani a végleges sírhelyét. Jelenleg a Mungo Nemzeti Parkban egy széfben van elzárva, amit két kulcs nyit. Az egyik kulcs a kutatóknál van, a másik az Őslakos Öregek Tanácsánál. Mungo Man még mindig az Ausztrál Nemzeti Egyetemen van. Az őslakosok zúgolódnak, hogy most már vissza kellene temetni oda, ahova az őseik eltemették.

    A 42 000 éves Mungo Man. (kép forrása: internet)

    A 2003-ban felfedezett lábnyomok az utolsó jégkorszakból származnak. Koruk kb. 20 000 éves és ezek a legidősebb emberi lábnyomok, amiket Ausztráliában találtak és a legnagyobb kiterjedésű jégkorszaki lábnyomok a világon. Közel 500 nyomot számoltak össze 25 különböző nyomsávban. Akad köztük emlős és emu lábnyom is, de többségük embertől származik.

    Az tisztán látszik, hogy néhány felnőtt és gyerek ment át az agyagos, kiszáradt tómedren. Talán egy család. A gyerekek össze-vissza rohangáltak, ahogy a gyerekek szoktak. Előre szaladtak, aztán meg vissza. Rá egy-két napra egy másik csoport haladt arra. Ezek valószínűleg vadászok lehettek. Nagyokat léptek, szinte futottak. Lehet, hogy egy préda után. A lándzsájuk néha leért az anyagos földre és csíkot húzott. A lábnyomokat aztán homok fedte be. Mikor a kutatók megtalálták feltérképezték az egészet, digitálisan beszkennelték. Minden egyes lábnyomról gumiformát készítettek és kiöntötték a lábnyomokat. Ha valaki szeretné lépésről-lépésre végig követni a lábnyomok konzerválását, akkor itt egy link: http://www.visitmungo.com.au/footprint-replicas

    Közép Ausztráliából nyomolvasó őslakosok érkeztek, hátha sikerül kiolvasniuk valamit a nyomokból. A kutatók egy rendkívül érdekes nyomsávot is el tudtak különíteni. Egy egyenes lábnyomsor csak jobb lábnyomokkal, amik mélyebben nyomódtak bele az agyagba. A jobb lábhoz viszont nem találtak bal lábat. A nyomolvasók teljes bizonyossággal állították, hogy ez egy egylábú ember, aki nagyon gyorsan ugrált a vadászok után. A nyomokból kiolvasható volt, hogy a fél lábú ember nagyon magabiztosan ugrált, ebből arra következtettek, hogy nem egy sérült ember lábnyoma, hanem olyasvalakié, aki már régóta fél lábú volt. Harcban, vagy vadászat közben vesztette el a lábát? Így született? Vagy az ősi-őslakosok tudtak amputálni? Valószínűleg soha nem fogjuk megtudni a választ ezekre a kérdésekre. A fennmaradt lábnyomok nagyon törékenyek, ezért 2006-ban betemették őket homokkal, hogy megóvják. Sajnos nem látogatható. Helyét titokban tartják. Viszont a látogató központ mögött kialakítottak egy nagy teret, építettek egy magaslatot a tér egyik oldalára. A tér a kiszáradt tómedret szimbolizálja ahova elhelyezték a lábnyomok másolatát, úgy ahogy azok fennmaradtak.

    A 20 000 éves jégkorszaki lábnyomok. (kép forrása: internet)

    (kép forrása: internet)

    Másolatok a lábnyomokról

    Szóval elmentünk a Világörökség részét képező Mungo Nemzeti Parkba és úgy jártunk, mint a Magyar népmesékben a király, akinek a bíró okos lánya vitt is ajándékot meg nem is. “Kínai Nagy Fal”? Mungo Man? Mungo Lady? Jégkorszaki lábnyomok? Láttuk is meg nem is. Híresek? Igen, de nem látogathatóak.

    Viszont megcsináltuk a parkban futó 70 kilóméteres terepjárós körtúrát. A kör egyirányú, ha elindulsz rajta nem lehet visszafordulni. Esős időben le van zárva. Ha valaki csak emiatt jönne ide, ne tegye. Nem nagy szám. Picit olyan, mint a Simpson-sivatag. Egy nyomtávú, néhol homokos ösvény. Bozótos erdőn, kiszáradt tómedreken halad keresztül. Egy információs füzetke jár a túrához, ami megmagyarázza az egyes álláspontokon látottakat. Az elején a Red Top kilátóig még akár érdekes is lehet, de utána semmi különös. Visszafordulni meg ugye nem lehet.

    A túra az 1869-ben épült nagy birkanyíró állomással kezdődik. Nagyon jó állapotban maradt fent ez a fa épület. Alatta rengeteg kenguru hűsölt. A “Kínai Nagy Fal” kilátó egészen közel enged a falhoz, de nem eléggé. Picit bámészkodtunk ott és kacérkodtunk a gondolattal (inkább csak én), hogy átléphetnénk a korláton és cseppet közelebb osonhatnánk, de aztán Papi visszarántott a valóságba. Amúgy ez a hely az őslakosok egyik szent helye a sok közül. Mikor visszaértünk a parkolóba Juniort közrefogta az ellenség. Kenguruk kerítették be. Még Papitól sem rettentek meg. Sőt mint a zombik elkezdtek feléje menni és kaját követeltek. Alig tudtuk lerázni őket, nagyon erőszakosak voltak.

    A következő megálló a Red Top kilátó volt, ami a félhold alakú homokdűne déli részén van. Itt fel kell kaptatni autóval a dűne tetejére, ahonnan szépen látszik az erózió munkája. Innen az út befordul a dűne mögé és erdőkön, mezőkön halad tovább. Van egy kis kitérő egy kúthoz, ahol egy oszladozó kenguru teteme feküdt az ásott kút szájánál. Voltak olyan okosak a mesteremberek, hogy úgy rácsozták le a kutat, hogy a rácsok között a szomjas állat még befért, de kijönni valami miatt már nem tudott. Éhen halt a kút mellett. Csak azt nem értem, hogy ha ez egy látványosságként van feltüntetve a brossúrán, akkor a park dolgozói miért nem takarítják el?! Lehet túl csipkelődő vagyok, de a “Kínai Nagy Fal” körüli mizéria elborította az agyamat és még azóta sem tettem túl rajta magam. Ez a hétköznapi “nyitva tartás” nagyon kiverte a biztosítékot nálam.

    Az 1869-ben kínaiak által épített birkanyíró állomás. Fénykorában évi 50 000 birkát nyírtak itt meg. Az összes faanyagot kézzel fűrészelték méretre. Építésénél “pit saw” technikás fűrészelést alkalmaztak, amit magyarul talán gödör technikának fordítanék. Azaz ástak egy nagy gödröt, átfektették rajta a gerendát, egy ürge lent volt a gödörben, egy pedig fent és egy hosszú fűrészt rángattak fel s alá.

    Juniort bekerítették

    Hát nem most láttak először fehér embert…

    A 70 km-es körtúra alatt egy elhagyatott régi istállóba botlottunk

    A kút …

    … és áldozata

    Mindezek ellenére jól éreztük magunkat a hosszú hétvégén. Ismét egy érdekes szegletét ismertük meg Ausztrália történetének. Hazafelé egy másik útvonalat választottunk. Jól döntöttünk, mert így véletlenül belefutottunk Big Lizzie-be, amit mi csak az ausztrál birodalmi lépegetőnek neveztünk el. Az út mellett szúrtuk ki Red Cliff-nél.

    Big Lizzie egy óriástraktor, egy igazi szörnyeteg, melyet 1915-ben épített Frank Bottrill. Amikor elkészült ez volt Ausztrália legnagyobb és talán a világ legnagyobb traktorja. A traktor maga 10,2 m hosszú, 3,4 m széles és 5,5 m magas. Két pótkocsi tartozott hozzá, amik külön-külön 10 m hosszúak, 3,4 m szélesek és 2 m magasak voltak. Maximális sebessége 3 km/óra volt. Nem csak a mérete miatt érdekes, hanem a különlegesen kialakított kerekei miatt is. Ezért is adtuk neki a lépegető becenevet.

    Brottill ugyanis fa talpakat erősített a kerekekre, amik nagyon hatékonynak bizonyultak a homokos talajon. Az ötlet azért született meg a fejében, mert Broken Hill környékén a homokos talaj kifogott a tevéken. Annyira jól működött a szerkezet, hogy az első világháborúban a közel-keleten vívott csatában az ágyúkra Brottill kerekeket szereltek. Vicces látvány ez a lépegető kerék. Broken Hill-ből Big Lizzie átkerült Red Cliff-be, hogy segítsen a földek megtisztításában. Az első világháború után rengeteg katona jött haza. Naponta 50 ember érkezett, ezeknek az embereknek pedig munka kellett.

    Kezdetben a visszatérő katonák kézi erővel tisztították meg a földeket, hogy házak és farmok épülhessenek rajtuk, ahol majd lakni és dolgozni tudnak. Lassan haladt a munka. Ennek a tervnek a keretében Big Lizzie megtisztított 6000 hektárt a Murray-folyó környékén, hogy öntöző rendszert tudjanak kiépíteni. Máshol pedig 700 veteránnak segített egy kisváros megalapításában. Naponta 20 hektárnyi bozótost tüntetett el a föld színéről. 1929-ig dolgozott, majd magára hagyták. Végül egy csapat felújította és Red Cliff városában kiállították egy parkba. Hihetetlenül nagy monstrum. A tetején kialakítottak egy kis lakó kabint meg egy kovácsműhelyt is. Beletelt egy kis időbe mire Papit el tudtam szakítani a traktortól. 🙂

    Útközben hazafelé egy szárazdokk a javításra váró hajóval…

    Big Lizzie!

    A lépegető kerék

    Egy régi kép Big Lizzie-ről, amikor még aktív volt. (kép forrása: internet) Itt épp 75 tonna – 899 zsák – búzát szállít.

    A következő bejegyzésben remélem arról fogok írni, hogy igen, MEGMÁSZTUK! Egy utolsó előtti esélyt adunk hamarosan az Ulurunak.


  2. Tengerparti szoborkiállítás

    április 11, 2019 by kata_papi

    Egy februári hétvége volt, ismét gyönyörű idővel. De írhatnám azt is, hogy a jó idő december óta töretlen. Kati mesélt erről a szoborkiállításról, amit ők már az előző héten megnéztek. Úgy gondoltuk, hogy egy tengerparti séta keretében mi is ellátogatunk arra.

    Itt épp egy homokpad van kialakulóban.

    Pár évvel ezelőtt homokszobrokat nézegettünk, most meg különböző művészek közel száz alkotását vettük szemügyre. Többnyire rozsdás vasat, különböző fémeket, fát és követ használtak az alkotók. De volt olyan is, aki egy rakás használt gumicsizmában találta meg a kiteljesedést. A művek természetesen megvásárolhatók. Voltak nagyon ötletes szobrok, olyanok is, amiket mi is szívesen látnánk a kertünkben.

    Például ezt az ember méretű Posszeidón szobrot szívesen nézegetnénk otthon.

    Tengerpartokon összegyűjtött, a víz által lekoptatott fadarabkákból készült szobrok.

    A híres Gumicsizma együttes! Tá-dáááá!

    A mindent látó szem egy szelfivel…

    A következő bejegyzés a március közepi hosszú hétvégéről fog szólni, amiben egy érdekes régészeti lelőhelyet fogunk kitárgyalni.


  3. Osztriga telep

    április 1, 2019 by kata_papi

    A “Mozduljunk ki valahova, jó az idő, járassuk meg Juniort” mozgalom keretében egy újabb érdekességet kerestünk fel egy kis fosszília gyűjtögetéssel egybekötve. Az előző bejegyzésben említett drónozós munkatársunk miután megtudta, hogy oda vagyok/gyunk a kövületekért elmesélte, hogy amikor gyerek volt sok időt töltött a nagymamájánál Mannum-ban. Mannum a Murray-folyó partján fekszik és mint tudjuk egy korábbi bejegyzésemből a meredek partfal tele van tengerisün maradványokkal. A múltkori gyűjtés alkalmával elhatároztuk, hogy ide vissza fogunk jönni, hogy még több sünit gyűjthessünk.

    Munkatársunk cseppet ferde szemmel nézte rajongásomat eme “kődarabok” iránt. Mint megtudtuk azért, mert mikor ott gyerekeskedett Dunát… akarom mondani Murray-folyót lehetett volna rekeszteni a sok tengerisünivel. Rengeteg volt belőle. Nem is nagyon van értéke. Ráadásul ők azt hitték (még most is), hogy ez valami tengeri csillag féle. Abból gondolták, hogy csillag alakú varrat van a hátán. Felvilágosítottam, hogy ez tengeri sün és nem tengeri csillag. Bejelölt nekünk a térképen öt lehetséges helyet, ahol tuti találni fogunk ősmaradványokat. Bepakoltunk egy kis piknik kaját, kalapácsokat, vésőket és elindultunk. Sajnos az első négy magán területen, farmokon, kerítésen belül volt. Bár szerintem beengedtek volna kopácsolni ha megkérdezzük, de akkor nem volt érkezésünk arra. Az utolsó hely viszont egy felhagyott kőfejtő volt, mindjárt az út mellett. Bekanyarodtunk. Süni menyország! Úgy szedegettük, mint a lehullott gyümölcsöt a földről. Előszőr mindent felkapkodtunk, még a sérülteket is. Később már szelektáltunk, mert 6 zacskónál jártunk. Csak a nagyon szép ép példányokat. Végül már csak a különlegeseket.

    Itt nem találtunk olyan formájút, mint Swan Reach-nél múltkor. Ott többnyire gömböc alakúakat gyűjtöttünk. Maga a szikla 50 millió évvel ezelőtt alakult ki az akkori tengerfenéken és öt különböző rétegsor figyelhető meg rajta. A legalsó, legidősebb réteg a Mannum formáció és 23-19 millió évet ölel magába. Sárgás-narancssárgás színű réteg és rengeteg tengerisün fosszília konzerválódott benne: Lovenia forbesi. A “love” a nevében az alakjára utal, szív alakú sünök. Tényleg millió szám hemzsegnek, 99%-ban ilyeneket találtunk.

    Ahogy már említettem 99%-ban a szív alakú “Lovenia forbesi” dominált.

    Ez még szorult helyzetben van… de ott hagytuk, mert sérült példány.

    A második rétegsor a Morgan mészkőréteg, ami világosabb sárgás-krémszínű és szintén fosszíliában gazdag. Monostychia Australis-t lehet ebben találni. Ez egy lapos, diszkoszra hasonlító tengerisün fajta. A ma élő példányokat a népnyelv “sand dollar” vagy hableány pénz-ként emlegeti. Állítólag rengeteg ilyen ma élő példány van Nyugat-Ausztrália partjainál. Már alig várom, hogy belefulladjak… Ebből is találtunk egy keveset, de tényleg csak párat. Mivel vékonyak, laposak, ezért nagyon könnyen sérülnek. Ritka az ép példány.

    Itt épp, hogy csak kikandikál.

    “Monostychia Australis” avagy a Hableány pénze.

    Ebben a rétegsorban rengeteg ilyen lapos tengerisün látható, csak sajnos sérült állapotban. De egészen jól kivehető a keresztmetszetük.

    Találtam viszont egy pici sünit, ami egyik fajba sem sorolható. Kilóg a sorból. Ma is vannak élő példányai. Itthon a vitrinben van nekem egy.

    Ez az a különleges formájú. A bal oldali: napjainkban előfordulő egyed. A jobb oldali: fosszília. Hasonló rücskök láthatóak az oldalán és a formája is ugyanolyan.

    Méretaránnyal!

    A harmadik rétegsor a Loxton Sand (homok) formáció, ahol kagyló-és csigaházakat lehet találni. Erre a rétegre nem feszültünk rá. Talán ha egy csiga fosszíliát hoztunk haza. A negyedik a Northwest Bend formáció, amiben osztriga héjat lehet találni. Az utolsó záróréteg a Blanchtown Clay (agyag) réteg, ebben nincs semmi ősmaradvány.

    Tisztításra várakozva…

    Volt amit benne hagytam az “anya” kőzetben, nem akartam bolygatni nehogy sérüljenek. Ezeket a virágcserepeimbe szoktam tenni, a növények tövéhez. Jól mutatnak…

    Miután kellő mennyiséget magunkévá tettünk egy újonnan felfedezett folyóparti panorámaúton autóztunk végig. Átkompoltunk az ingyenes kompok egyikével a folyó túlpartjára, piknikeztünk egyet és elindultunk, hogy megnézzük a híres “Kagyló Dombot” (Shell Hill-t) a Black Hill nevű hely közelében. Nem egyszerű megtalálni, földutakon kell tekeregni. El is tévedtünk egyszer, de végül megtaláltuk. Nevét onnan kapta, hogy az egész domb megkövesedett osztrigahéjból áll.

    Kora 5 millió év és a déli féltekén ez az egyetlen olyan hely, ahol az osztriga réteg – amely hat méter vastag – szinte a felszínen van. 1931-ben Clarke bácsi úgy gondolta, hogy ebből hasznot lehet húzni. Ott vannak a kagylóhéjak a felszínen, még ásni sem kell. Épített egy zúzdát és egy 50 méter hosszú futószalagot a völgybe és elkezdte ellapátolni a dombot. Porrá zúzta a héjakat és eladta a környező farmereknek “műtrágya” gyanánt (kalcium karbonát). Négy embert foglalkoztatott. A kagyló héja olyan kemény volt, hogy az acélpengéket 8 óránként kellett cserélni. A zúzda 1946-ban zárt be végleg. Ha jól végigpásztázzuk a völgyet találhatunk a zúzdára utaló romokat. Maga a domb nagyon látványos formában maradt fent. A parkoló szintje az, ameddig ellapátolták a dombot anno. A placc közepén meghagytak egy magaslatot, amin még fa is nőt. Ez lehetett a domb valódi magassága. A központi dombon nagyon jól látszik, hogy az egész 100%-ban osztriga héjból épül fel. Ha belegondolunk, hogy ezek valaha élő kagylók voltak, akkor itt igencsak hemzseghetett az élet a sekély tengerben. Ez felfoghatatlanul nagy mennyiség. Csak álltunk ott és bámultuk a dombot. Én  kétszer is körbejártam és még Juniort is mellé állítottuk méretaránynak.

    Rálátás a Murray-folyóra. A bal oldali távoli ág a folyó fő ága. Jobbra egy holtág.

    Átkompolás. Hihetetlen, de ingyenes az összes komp a Murray-folyón. Ráadásul 24 órás szolgálatban vannak a komposok.

    Piknik a túlparton.

    A 6 méter vastag és 5 millió éves osztriga domb.

    Egészen közelről. Semmi töltike anyag, csak kagylóhéjak.

    Junior, mint méretarány.

    Pirossal berajzoltam a domb eredeti formáját mielőtt elkezdték elhordani.

    Egy eredeti kép a zúzdáról, ami innen a domb tetőről a gravitációt kihasználva működött.

    Ha valaki unja már a tengerpartokat és szívesen kirándulna a folyó irányába, akkor ez egy jó kis választásnak tűnhet. Mannum mellett van egy kisebb vízesés is, amit érdemes felkeresni, de csak akkor, ha voltak esőzések előtte, különben csont száraz. Mi ezt most kihagytuk, mivel tavaly karácsony óta nem volt felénk számottevő eső. A következő kimozdulás tengerparti szobrokról fog szólni. Annyit elárulok, hogy nem homok szobrok.


  4. Koromfekete sziklák a rejtett öbölben

    március 27, 2019 by kata_papi

    Munkatársunk betöltötte a 40-et és őt is elérte a drón őrület. Szülinapjára egy drónt kapott, amivel szórakoztatja magát. Tőle hallottunk erről az eldugott helyről, ő is ide jár le drónozni. Mutatott is pár videót, amit ő készített a magasból delfinekről és körbe-körbe, körözve úszó lazac csoportról. Ez utóbbi lenyűgöző volt. Olyan mintha David Attenborough-t néztünk volna.

    Az öblöt nem egyszerű megközelíteni. Az utolsó 100-200 méteren már ösvény sincs. Meredek sziklán kell leereszkedni és azt is figyelni kell, hogy apály legyen. De megéri. A hely neve Carrickalinga és bő egy órás autóút délre Adelaide-től. A szomszéd faluban Normanville-ben jártunk már többször is, de Carrickalinga valahogy mindig kimaradt. Most pótoltuk. Egy hibát követtünk csak el, nem dobtunk be fürdőcuccot. Szóval, ha ti arra jártok és jó az idő ne hagyjátok otthon a fürdőrucit.

    Carrickalinga-ba érkezve hajtsunk le a tengerpartra és a parttal párhuzamosan vezessünk az aszfalt úton északi irányba egészen az utolsó parkolóig. A tengerpart itt homokos, de az északi szegletében sziklák “nőttek ki” szuper kis természetes medencéket kialakítva, amiknek az alja homokos. A kölkök megőrülnek ezekért a medencékért. Még mi is. A medencék néhol sziklalabirintussá alakulnak át. Itt már derékig-nyakig ér a víz. Kiváló hely sznorkellezni vagy csak áztatni magunkat, néha kimászni a sziklákra napfürdőzni, majd újra csobbani. A víz kristálytiszta. Kiváló hely a strandolásra. Kezdhetjük a túrát lubickolással vagy zárhatjuk vele a kirándulást is.

    Az egyik kis pancsoló medence

    A mélyebb, labirintusos rész

    A parkolóból egy keskeny gyalogösvény indul fent a sziklák magasságában gyönyörű rálátással a tengerre. Amikor egy nagy bokor mellett már elhaladtunk, akkor egy “V”alakú elágazáshoz érünk. Válasszuk a bal oldali ágat lefelé. A jobb oldali ág magasan fent a sziklaperemen folytatódik és onnan lemászni az öbölbe nagyon veszélyes, szinte lehetetlen küldetés. Bár Papi erre mindig azt szokta mondani, hogy egyszer meg lehet próbálni… többször meg már nem lesz rá alkalom, mert…

    Ha a bal oldali ágon “lecsorgunk” a sziklafal aljáig akkor a sziklákon és tengeri növényeken tovább ugrálva haladjunk kb 100 métert és elérjük az öblöt. Csak óvatosan az ugrálással, mert néhol olyan mély a felhalmozott növény, hogy akár térdig is besüppedhetünk és alatta már ott a tengervíz, meg a sziklák. Könnyen lábtörés lehet a vaktában ugrándozásnak. Ha elértük a homokos öblöt tömegre nem kell számítani. Nem sokan másznak el idáig. Amúgy ez az öböl 20-30 perces sétára van a parkolótól, attól függően hogy mennyit bámészkodik az ember. Az öbölben lehet fürdeni, sznorkellezni.

    A szikla tetején futó ösvény

    A kilátás…

    Van egy eldugott barlang is, ahova sajnos a horgászok szemetet halmoztak fel. Az északi részén az öbölnek pedig ott vannak azok az érdekes, koromfekete sziklák. Nekem úgy tűnt, hogy ezek a sziklák nagyon hasonlítanak a feljebb lévő Hallett Cove-i padlizsánlila sziklákhoz. Papit itt is megtalálták az UFO-k, de sajnos most is itt hagyták. 🙂

    Útközben

    Egy érdekes óriási hasadék, Papi ott van méretaránynak

    Meg is érkeztünk a rejtett öbölbe. Az a fekete lyuk rejti a barlangot. Papi itt is odaállt méretaránynak, csak sajnos terepszínű ruhában volt. De ott van.

    Így néz ki közelről a fekete szikla

    Gallygömböc

    Papit pont fejen találta az UFO sugár, de hiába a tökéletes pozíció, elmaradt az űrutazás.

    Piknikkel és fürdőzéssel ismét felkerekíthetjük a túrát egy egész napos kiruccanásra. A következő bejegyzésben szó lesz egy ritkaság számba menő, 5 millió éves osztriga telepről.


  5. Pörf és a vérKvakkák

    február 24, 2019 by kata_papi

    Nagyon szerettem volna időben megírni ezt a bejegyzést, de most sem sikerült. A novemberi 11 napos túrával egy újabb pipa került a listánkra. Most már minden állam és terület fővárosában jártunk, jöhetnek az ismeretlen területek és a környező szigetvilág ésatöbbi ésatöbbi. A minap épp azon gondolkodtam, hogy 2007-ben, mikor kijöttünk elkövettem azt a hibát, hogy nem kezdtem el felrajzolni az útvonalakat egy nagy ausztrál térképre, hogy egyben látszódjon merre is voltunk már. Elhatároztam, hogy ezt hamarosan pótolni fogom és a jövőbeni bővítgetésben nem lesz hiány.

    Perth (a továbbiakban Pörf) és környékére még november végén látogattunk el. Ez volt a 2018-as év harmadik és egyben záró “mini break”-je. Nagyon jól sikerült a kiruccanás. Gyönyörű helyeket kerestünk fel és két nem várt meglepetésben is volt részem. Csináltunk egy északi, egy déli és egy keleti kört, illetve átkompoltunk egy szigetre is. A jól bevált Cairns-i példát követtük. Saját autóval kimentünk a reptérre, autónkat a hosszú távú parkolóban hagytuk. Elrepültünk Pörfbe és ott autót béreltünk. Szállást ismét az “airbnb-n” foglaltunk. Azzal a különbséggel, hogy most nem sikerült olyan pöpec kis lakot megcsípni mint Cairnsben. Az időeltolódás miatt korán érkeztünk. Pörf két és fél órával jár hátrább, mint Adelaide. Mivel a szállást csak délután kettő után lehetett elfoglalni, ezért egyből elautóztunk Fremantle városába. Fremantle olyan Pörfnek, mint Szentendre Budapestnek. Fél órára van Pörftől, de egy külön kisváros. Rengeteg múzeum, látnivaló és régi épület található benne. Nekünk nagyon tetszett, kétszer is visszamentünk, mert nem végeztünk a betervezett múzeumokkal, így is maradt ki egy-kettő és volt, ahol picit roham tempóban néztük végig a kiállítást. Ha majd egyszer unatkozunk… visszaugrunk pótolni a hiányosságainkat.

    Ennyit sikerült bejárni Perth, azaz Pörf környékén. A piros karika a Rottnest-sziget.

    A levegőből… Első képkocka: Adelaide 2×2 km-es belvárosa, második képkocka: sós tavak láncolata, alsó két képkocka: “hurka” felhők és egy rózsaszín tó

    Fremantle-ben a Hajózási múzeumban kezdtünk. Papi nagy örömére épp sikerült elcsípni az egy és negyed órás vezetett tengeralattjáró túrát. Ráadásul olyan szerencsénk volt, hogy senki mást nem érdekelt a tengeralattjáró abban az időpontban. Így “édes” hármasban Keith-el jártuk be a 90 méter hosszú dízel-elektromos tengeralattjárót. A túrákat olyan önkéntesek vezetik, akik ezen a tengeralattjárón szolgáltak. Keith is ezen volt mint szonárkezelő és 35 (!) éves korában innen ment nyugdíjba. Viszont cseppet sem irigyeltük tőle a korai nyugdíjat, mert mint megtudtuk a túra alatt nem igazán volt leányálom tengeralattjárón szolgálni. Ő is csak a szerencsének köszönhette, hogy túlélte. Egy alkalommal a Tasmán tengeren teljesítettek szolgálatot, mikor valami elektromos probléma miatt a tengeralattjáró elkezdett süllyedni. Ez az Oberon-osztályú tengeralattjáró 200 méter mélységig merülhetett hivatalosan. Azt mondta Keith, hogy papíron elvileg olyan 300 méterig bírja a nyomást. Na ők akkor közel 400 méter mélyre süllyedtek le. Azt mondta, hogy olyan hangokat hallatott a hajótest, hogy azt hitték itt a vég, de csodával határos módon túlélték a kalandot.

    A tengeralattjárón 63 ember szolgált 6 órás váltásban. Fekvőhely viszont nem volt 63, de a műszak beosztások miatt nem is volt szükség rá. Harminc napig tudott önfenntartó lenni a víz alatt. Hetente csak egyszer tudtak zuhanyozni. A hőmérséklet lent közel volt a 40 fokhoz. El lehet képzelni milyen bűz volt egy tengeralattjárón, főleg ha még hozzátesszük, hogy engedélyezett volt akkoriban a dohányzás. Ez mekkora kicseszés már. A legtöbben tüdőrákban haltak meg, amit többnyire a dízel motorok kipufogógáza okozott. Azáltal, hogy csak ketten voltunk gyorsabban haladtunk a létrákon fel-le, gyorsabban bujkáltunk át az átjárókon. A nagyobb létszámú csoportoknál esély sincs olyanokra, amiket most Papinak megengedett Keith. Befekhetett a legénység 3 emeletes ágyainak egyikébe, amit koporsónak hívtak, mert olyan kicsi a hely. Beülhetett a kormányos székébe is.

    Amúgy Papi a 186 centijével igencsak megszívta volna, ha tengeralattjárón szeretett volna szolgálni. Minden olyan szűk, kicsi és alacsony. Folyamatosan behajolva kellene közlekednie és az ágyban is alig (vagy nem) férne el. Jegyzetelnem kellett volna, mert lexikon mennyiségű információt mondott el az ürge a tengeralattjáró felépítéséről, felszereltségéről, a mindennapi életről a hajón, a küldetésekről, az esetleges kimentésről, a torpedókról. Csak úgy zsibbadt az agyam. Ami nagyon érdekes volt (amúgy minden nagyon érdekes volt) az az, hogy a hajón szolgáló minden egyes embernek (még a szakácsnak is!) bekötött szemmel, vak sötétben is ismernie kellett a hajón minden egyes gombot, csapot, kart. Mi mit csinál, mi fog történni, ha eltekerjük, benyomjuk, fel/lekapcsoljuk.. Gombokból, csapokból, kallantyúkból nem volt hiány. Azért, hogy a sötétben is felismerhető legyen egy-egy tekerentyű, az azonos rendeltetésűeknek azonos formája van. Attól függően, hogy mit vezérel egy bizonyos szelep – vizet, üzemanyagot, vagy hidraulika olajat – lehet kör, háromszögletű vagy négyzet alakú. Bizonyára nem vagyok hiteles ez ügyben, de így kell elképzelni a dolgot. A NASA irányító központjában nincs annyi biszbasz mint egy tengeralattjárón. Szuper kis túra! Senki ne hagyja ki ha arra jár. Papi nagyon boldog volt. Annyit kérdeztünk, hogy az egy és negyed órás túrából közel két órás túra lett. Szegény Keith. Egy korty víz nélkül beszélte végig a két órát. A múzeumból rá is szóltak rádión, hogy hol van már, mert a következő csoport itt várakozik. Picit szarul éreztük magunkat, hogy miattunk cseszték le őt, pedig annyira lelkes volt. Mikor visszaértünk arra sem volt ideje, hogy kiszaladjon a mosdóba vagy igyon egy pohár vizet. Már vitte is a következő csoportot. Papi gyors elszaladt a büfébe és vett neki egy palack vizet és utána vitte, hogy enyhítse a lelkiismeretfurdalását. Majd a jegypénztárhoz mentünk, elnézést kértünk és nyomatékosítottuk Gizinél, hogy nem Keith hibájából lett csúszás a menetrendben, hanem miattunk.

    A múzeumban egy igen tartalmas kiállítást sikerült összerakni. Maga az épület is egy nagy vitorlás hajóra hasonlít. Elmentünk egy fél órás virtuális Déli-Sarki túrára is. Egy speciális szemüvegen keresztül jártuk be az egyik kutatóbázist és környékét. 360 fokban lehetett forgolódni és olyan volt, mintha ott állnánk a Déli Sarkon. Csak a hideg és a hó hiányzott. Papit a végén meg is dicsérték. Ő volt az, aki a legtöbbet forgolódott a székében. Körös-körbe feltérképezte a környéket. A múzeum bejáratánál van egy vitrin, amiben egy több mint két méteres jégtörő hajó van legóból megépítve, úgy, hogy hosszanti irányban  ketté van vágva és a belső kabin részek is láthatóak. Minden részletre figyeltek. A laborban kémcsövek, a gépházban a motorok, a raktárban konténerek, szauna, mosoda, a kapitányi hídon a sok műszer és vész esetére a piros telefon és még sok minden más apró részlet. Én amúgy nagy lego rajongó vagyok. Gyerekkorunkban sok legónk volt. Imádtuk. A makett eredetijét, azaz az igazi hajót 2017-ben kezdték el építeni Romániában. 2020-ra fog elkészülni és ez lesz Ausztrália legnagyobb jégtörő-és kutatóhajója. A legó hajó 113 ezer darab legóból áll, amit 3 ember 270 óra alatt épített meg.

    Sajnos nem a legjobb minőségű a kép, mert vitrinben tárolják.

    Ott jártunkkor épp egy időszakos kiállításba is belefutottunk. Nagy bánatomra pár évvel ezelőtt lemaradtam az Ausztrália feltérképezése kiállításról, amit Canberra-ban rendeztek meg. Viszont most mellém szegődött a szerencse. Egy részét meg lehetett nézni itt. Láthattuk az eredeti, franciák által készített réz nyomólemezt, ami 1811-ben készült és amin az első teljes Ausztrál térképeket nyomtatták. Megdöbbentő, hogy az akkori technikákkal milyen pontosan fel tudták térképezni a partvonalat. Olyan mintha felülről látták volna, pedig a műholdak hol voltak akkor még?! Kiszúrtunk egy érdekes, lapos, tányér alakú táblát az egyik üveges vitrinben. Gyors lecsaptunk az ott tébláboló teremőrGizire és kikérdeztük. Kiderült, hogy a Vlamingh tányér csücsült ott egy speciális üvegvitrinben, amit argon gáz óv a korróziótól. Nem is hallottunk róla. Gizi lelkesen mesélni kezdett,  Ádám-Évánál kezdte a történetet. Dirk Hartog holland felfedező volt a második ember, aki expedíciójával elérte Ausztrália földjét 1616-ban. Előtte 1606-ban Willem Janszoon, szintén holland navigátor pillantotta meg Ausztrália partjait, de arról nem maradt fenn semmi kézzel fogható bizonyíték. Hartog viszont mikor megpillantotta a Nyugat-Ausztrália partjainál lévő szigeteket, kikötött, három napig felfedező túrákat tett, majd egy ón tányért laposra kalapált/kalapáltatott és belevésette, hogy 1616. október 25-én ide megérkezett az Eendracht hajó Amszterdamból (és még pár sort), majd egy faoszlopra szegelte és az oszlopot leütötte a szigeten.

    Ezt a szigetet napjainkban is Dirk Hartog szigetnek hívják és Nyugat-Ausztrália partjainál a Shark Bay-nél fekszik. A tányér eredetije az amszterdami múzeumban van kiállítva, a róla készült másolatot pedig a Hajóroncs múzeumban tekinthetjük meg. Minő szerencse, ez a múzeum is rajta volt a listánkon. De vissza a “tányérokhoz”. Az előző pár mondatban tisztába raktuk hogy 1606-ban Janszoon megpillantotta Ausztrália északi (a mai Cape York) részét, de nem hagyott hátra semmi bizonyítékot. Aztán 1616-ban jött Hartog és leütötte a tábláját Nyugat-Austrália partjainál. Majd 1697-ben az ugyancsak holland felfedező Willem de Vlamingh is errefelé hajózott és csodával határos módon 80 év elteltével megtalálta Hartog tányérját az oszlop előtt a homokban. Mekkora az esélye annak, hogy a közel 3000 kilométer hosszú nyugati partszakaszon ennyi év után megtaláljanak egy tányér nagyságú táblát? Vlamingh felismerte a tányér jelentőségét és magával vitte, a helyére pedig kiszögelte a saját tányérját. Ahogy feljebb írtam Amszterdamban egy múzeumban van kiállítva az eredeti.

    A tányér tetején lévő sorok a Hartog tányérról átmásolt vésetek, alá pedig rávéste a Vlamingh expedíció adatait: 1697. február 4-én itt járt a Geelvinck hajó Amszterdamból és még felsorolt 1-2 nevet, beosztást. Majd 104 évvel később 1801-ben a francia Emmanuel Hamelin kapitány megtalálta Vlamingh tányérját szintén a homokban az oszlopról leesve. A kapitány viszont megtagadta a helyreállítását hiába kérlelte az egyik tisztje, Louis de Freycinet. Az okosok azt mondják azért, mert ezzel akarta azt a tényt palástolni, hogy a hollandok jártak itt elsőként és valószínűleg a franciák akarták maguknak követelni a területet. Viszont tizenhét évvel később 1818-ban Freycinet már a saját hajóját kormányozva visszament megkeresni Vlamingh tányérját. Viszontagságos úton (a Falkland szigeteknél hajótörést szenvedtek) eljutatta a tányért Párizsba ahol a Francia Akadémiának átadta. Ez követően majdnem egy évszázadra a tányér eltűnt. Aztán az 1940-es években a második világháború sötét napjaiban megtalálták egy kis szobában a fiók mélyén. Létezését egészen 1944-ig titokban tartották, amíg Franciaországot fel nem szabadították. Ekkor egy ausztrál az Oxfordi egyetemről meglátta és egyből értesítette az ausztrál hatóságokat. Aztán 1947. május 28-án a francia nagykövet átadta Vlamingh “tányérját” az akkori ausztrál miniszterelnöknek, Ben Chifley-nek. A kormány úgy döntött, hogy az eredetit elzárja és egy másolatot állít ki Nyugat-Ausztráliában és Viktória államban. Nyugat-Ausztrália nem lelkesedett az ötletért. Három évig lobbizott. Elvileg övék a dicsőség. Náluk lépett ausztrál földre a holland felfedező. Végül 1950. június 5-én megkapták. A Vlamingh “tányér” felbecsülhetetlen értékű darabja a Nyugat-Ausztrál gyűjteménynek.

    A Hartog és Vlamingh tányér.

    A Hajózási múzeum után elindultunk a régi épületektől hemzsegő High Street-en, ami nekimegy az 1831-ben épült Kör Háznak (Round House). Ez a ház börtönnek épült anno, alatta pedig végig lehet sétálni a bálnavadászok vájta alagúton. Ahogy sétáltunk és gyönyörködtünk a régi épületekben először csak egy ház sarkán vettünk észre rikító sárga festéket. Valaki benézte a színt, gondoltuk. Pár méterrel arrébb már egyre több ilyen össze-vissza sárgítás volt. Biztos alapozó a hibák kijavítása előtt. A következő házon még több. Hm, biztos túl sokat rendelt a helyi festékbolt és ingyen adták. Ekkor még nem tudtuk. Aztán elértük a Kör Házat, felsétáltunk a lépcsőn, visszanéztünk az említett utcára és összeállt a kép. Haláli jól nézett ki. Csak onnan, csak abból a szögből. Sárga ellipszisek. Egy svájci művész készítette ezeket az optikai illúziókat. A világon több alkotása is fellelhető.

    A felső három képkockán a séta közben látott össze-vissza sárga foltok. Alsó kettő: összeállt a kép…

    A börtön után útbaejtettük a Hajóroncs Múzeumot, amely vetekszik a Hajózási múzeummal. Miket fel nem hoztak a tenger/óceán fenekéről. Micsoda kincsek lehetnek még most is a mélyben? Volt egy terem, ahol az 1629-ben elsüllyedt Batavia, a holland 3 árbócos vitorlás hátsó részének megmaradt és épségben a felszínre hozott része van kiállítva. A deszkákon látszik a közel 400 éves kor… A teremben állandó a hőmérséklet és a páratartalmat is figyelik. Pici részét sikerült a felszínre hozni, de még így is óriásinak tűnt ahogy ott álltunk. Megszámlálhatatlan, szebbnél-szebb pénzérmék is vannak kiállítva. Üvegtárgyak, pipák, malomkő. 8000 kis tégla a 300 000 darabból, amit a Batavia szállított volna Indiába és egy nagy kőkapu, ami szintén a hajó rakománya volt. Csodálatos.

    Szívesen megnéztük volna még a börtönt is. Legfőképp azt a túrát, ahol 2-3 órás csónakázással mutatják be a börtön alatt 20 méter mélyen a rabok által ásott szűk csatornákból álló labirintusrendszert. Sajnos a belépőjegy horrorisztikusan drága volt, ezért csak kívülről tekintettük meg az 1850-es években épült impozáns épületegyüttest.

    Érdekes graffiti Fremantle-ben. Úgy verték le a vakolatot, hogy ez rajzolódott ki. A hölgy szája attól sötétnarancs, mert ott a tégláig mentek vissza.

    Fremantle városka kivégzése után elautóztunk délre Busselton-ba, ami 2,5-3 óra távolságra van Pörf-től. Ez a város a mólója miatt került fel a listánkra. Útban lefelé találkoztunk az egyik meglepetésemmel. Biztos már minden olvasó unja a sztromatolitos nyavalygásaimat ugye? Már én is kezdek belefásulni. Nem is igazán foglalkoztam ezzel a dologgal mostanában hiszen már csak 6 hónapot kell aludni és ott leszünk a Shark Bay-ben, ahol “ők” élnek. Ezért nem is kutakodtam ezügyben. Na, ahogy autóztunk lefelé egyszer csak egy táblát szúrtam ki: Yalgorup Nemzeti Park, Lake Clifton – Thrombolites! Hoppá-hoppá! Akkor mi most itt lefordulunk jobbra.

    A tóhoz vezető lehajtót nem volt egyszerű megtalálni, vissza kellett menni a közeli benyakútkemping egységhez megkérdezni, hogy mi merre. Végül megtaláltuk! A Clifton-tó 225 000 évvel ezelőtt még egy lagúna volt. Aztán a szél által épített homokdűne fokozatosan elzárta az összeköttetést a tengerrel, egy belső tavat alakítva így ki. Napjainkban a talajvíz táplálja a tavat. A fák védelmét elhagyva kint a tavon erős szél fújt, ráadásul a száraz évszak előtt voltunk ott, így a kis “dombocskák” még víz alatt voltak. A hullámzás is nehezítette, hogy jó képeket készítsünk, de ennek ellenére is leírhatatlanul gyönyörűek voltak. Madarat lehetett volna fogatni velem. Ez a déli félteke legnagyobb tavi trombolita telepe. 600 millió évvel ezelőtt a tromboliták / sztromatolitok ősei állították elő az élethez szükséges oxigént. Ennek a telepnek az egyedei 2000 évesek. A tromboliták a sztromatolitokhoz hasonlóak. Ugyan úgy cianobaktériumok (azaz kék algák) által létrehozott félgömb alakú dombocskák/kupolák. A különbség csak a keresztmetszetükben van. A sztromatolitok keresztmetszete vízszintesen rétegzett, mintha zebra csíkos lenne. A tromboliták keresztmetszete pedig olyan, mint egy agy keresztmetszete. A dombocskák/kupolák a kékeszöld algák karbonátkiválasztása és az üledék felhalmozódása révén keletkeznek. Legszívesebben belemásztam volna a vízbe és a vízálló kamerával is csináltam volna 1-2 közeli képet, de védett területről lévén szó, papi nem engedélyezte a szabálykihágást. Cseppet elidőztünk itt. Csak támaszkodtunk a korlátnak és bámultuk a “buckákat”. Hihetetlen volt látni azokat az “élőlényeket” akiknek a létezésünket köszönhetjük. Könnyes búcsút intettünk a trombolitáknak és robogtunk tovább Busselton-ba.

    A Clifton-tavi Tromboliták.

    Busselton egy szép kis tengerparti városka. Itt található a világ második és a déli félteke leghosszabb fa mólója, ami 1841 méter hosszú. 1853-ban kezdték el építeni. Az első 176 méteres szakaszt 1865-ben adták át. Majd folyamatosan bővítették. 1960-ban érte el a végleges hosszát. Az utolsó hajó 1971-ben kötött ki itt. Túlélte az 1978-as Alby nevű ciklont, számos tüzet (egy alkalommal 65 méteres szakasz vált a tűz martalékává) és a lebontást. A mólón egy kis vonat is közlekedik, aki nem szeretne közel 4 kilómétert sétálni. A moló végén van egy víz alatti obszervatórium is. Én akkor írtam fel a listánkra, mikor megláttam egy képet a mólóról és a móló elején lévő faházakról. Szerencsére szikrázóan napos időt sikerült kifognunk. A víz színe is olyan volt, mint amilyennek lennie kellett. Vettünk egy fagyit a móló elején és oda-vissza lesétáltuk a mólót. A parton kialakított park, játszótér nagyon igényes. Itt szúrtunk ki egy érdekes oszlopot. Kerékpárral közlekedőknek nagyon hasznos. Egy oszlopon mindenféle szerelő szerszámok lógtak. Volt az oszlopon egy kampó is amire fel tudtad akasztani a bringádat, hogy könnyebben meg tudd szerelni. Még egy mini kompresszor is be van építve az oszlopba, ha esetleg lapos lenne a gumi. Szájtátva jártuk körbe, mintha most jöttünk volna ki a barlangból.

    A híres móló teljes hosszában.

    A móló végén.

    Szereld magad…

    Egyik nap végigautóztunk a Sunset Coast Tourist Drive-on és minden egyes tengerparti kihajtónál lenéztünk a partra. Tíz beach-et sikerült egy napba besűríteni. Volt olyan is, amit kifejezetten kutyatartóknak alakítottak ki. Az is volt a neve, hogy kutyapart. Több kuka és kakizacsi volt kirakva a négylábúaknak, kutyaitató csapokból sem volt hiány, valamint ezen a szakaszon póráz nélkül szaladgálhattak a kutyusok, amit ki is használtak rendesen. 🙂

    A hétvégén bevonatoztunk a belvárosba, hogy ez se maradjon ki, ha már egyszer Pörf-be jöttünk. Nem akartunk autóval bemenni, mert a parkolás mindig egy mumus a belvárosokban. Nem szerettünk volna felesleges köröket futni egy-egy szabad helyért vagy kisebb vagyont fizetni a parkoló házakban. Így legalább Papi is tudott nézelődni, míg vonatoztunk. Egy jó tanács, amit mi is utólag tudtunk meg a vonatállomás kijáratánál unatkozó biztonsági őrtől. Induláskor megnéztük melyik jegykategóriába tartozunk. Se nem nyugdíjas, se nem diák, se nem család (két felnőtt + két gyerek). Tiszta sor, a legdrágább jegy a miénk. Meg is vettük a két felnőtt jegyet be a városba, ami 2 x 4,80 dollárt kóstált.

    BeszédesBiztonságiJózsi csevegni akart, mert unatkozott és elkapott minket kifelé menet. Ránéz a jegyünkre és azt mondja: miért nem a hétvégi családi jegyet vették meg, az csak 12,80 lett volna egész napra, így meg 4 x 4,80 lesz majd. Közöltem vele, hogy nincs gyerekünk, álmomban sem gondoltam volna, hogy így is megvehettük volna a családi jegyet. Erre ő: sehova nincs odaírva, hogy nem szabad. Buktunk 6,40 dollárt. Szóval, ha arra jártok legalább ti legyetek szemfülesebbek.

    A távolban Perth belvárosa.

    Nekünk úgy tűnt, hogy Pörf belvárosa Adelaide-re hasonlít. Semmi tömeg. Semmi rohanás. Semmi bonyolult úthálózat. Laza, szellős. Kicsi, bejárható központi résszel. Tetszett. Sétáltunk a Swan-folyó partjára épült “felhőkarcolók” között. Megnéztük a pénzverde múzeumot, ahol nagyon viccesek a túravezetők. Itt lehet megtekinteni a világ legnagyobb aranyérméjét, ami egy tonnát nyom és 60 millió dollár értéket képvisel. Átmérője 80 cm, vastagsága 13 cm és 99,99% tiszta arany. Mindenki megemelhetett egy igazi aranytömböt is. Jó nehéz volt. A túra tartalmazza az 1899-ben épült olvasztóház megtekintését is, ahol minden egyes túra alkalmával kiöntenek egy igazi aranyrudat. Az öntőforma két hét után használódik el. Ekkor elküldik valahova, ahol széttörik és még pár száz dollárnyi aranyat nyernek ki belőle az oldalára tapadt nemesfémből. A kiállító teremben, ahol különböző méretű aranyrögöket és mindenféle fajta pénzérméket lehet megcsodálni van egy nagy mérleg, amire felállva kinyomtatja az értékünket. Azaz azt, hogy mennyit érnénk, ha aranyból lennénk az épp aktuális árfolyamot figyelembe véve. Papi eladó! A kikiáltási ára: 5 761 315 millió (dollárban!).

    A világ legnagyobb aranyérméje.

    A pénzverdéből átsétáltunk a Harang toronyba. Akkor éppen 20%-al olcsóbban adták a belépőt, mert a hatodik (legfelső) emeletre takarítás miatt nem lehetett felmenni. Viszont Gizi azt mondta, hogy ha szerencsénk van, mire végzünk a vezetett túrával és körbejárjuk a többi emeletet lehet, hogy fent is elkészülnek a takarítók, akkor ezért az olcsóbb árért még a felső szintet is láthatjuk. És úgy is lett. Láttuk a hatodik emeletet is. A harang torony 82,5 méter magas. Tizennyolc harangjával a világ második legtöbb haranggal rendelkező tornya. Az első egy dublini katedrális 19 haranggal. Pörf csak eggyel van lemaradva.

    Tizenkét harang a tizennyolcból a londoni “St Martin in the Fields” nevű templomból érkezett Ausztráliába. A harangokat a 14-dik században öntötték, majd a 16-dik században és az 1770-es években beolvasztották és újra öntötték. Ezek a harangok harangoztak 1588-ban mikor Anglia legyőzte a Spanyol hajóhadat, 1942-ben mikor El Alamein-nél győzelmet arattak, 275 éven keresztül Új év napján, minden egyes koronázási ceremónián és akkor is ezek kongtak, mikor Cook kapitány hazaért az Ausztráliát felfedező expedíciójáról. A maradék hat harang “frissen” lett öntve. A belépőjegy tartalmaz egy kb fél órás harangozási oktatást is. Eddig azt hittük, hogy a papok csak rángatják a kötelet össze-vissza, a harang meg kong. Most már tudjuk, hogy ez nem így van. Nem is olyan egyszerű megszólaltani egy harangot. A megfelelő ritmusban kell megrántani, különben nem szólal meg. Amit pedig egy-egy harangozás alkalmával hallunk az meg van komponálva. Külön kotta könyvük van a harangoknak. Nagyon durva az a könyv. Több száz oldalon keresztül csak számok. Semmi más. Nagyon pihent lehetett, aki ezt kitalálta és megírta. Mindenki kipróbálhatta a harangozó tudását. Papinak elsőre sikerült megkongatnia, nekem nem. Talán azért, mert Pap-nak hívják… 😀

    Balra a Harangtorony, jobbra a harangozó, középen a “kotta”.

    Tudtuk ha egyszer eljutunk Pörf-be, akkor a várostól északra 2-3 órányi autókázásra lévő Nambung Nemzeti Parkot mindenképp látni szeretnénk. Ha pontos szeretnék lenni, akkor anno Pörf ötlete pont emiatt a sivatag és a Rottnest-sziget miatt fogant meg. Ha azt mondom, hogy Pinnacles-sivatag, akkor szerintem mindenkinek bevillan egy sárga holdbéli táj szikla tüskékkel. Na ugye hogy bevillant? Az 1960-as évekig szinte teljesen ismeretlen volt a világ előtt ez a “tüskés” sivatag. A szikla tüskék mérete a fél métertől három méterig terjedhet és körülbelül egy négyzetkilóméteres területen vannak szétszórva egy zöld bozótos közepén. Szuper időt sikerült kifognunk. A tökéletes időt. Kék eget és szikrázó napsütést.

    A parkot kétféleképpen lehet bejárni. Gyalogosan és autóval. Mi először végigautóztunk a kijelölt úton, aztán úgy gondoltuk, hogy majd gyalogosan is bejárjuk. De az autó út teljesen lefedi a parkot. Bárhol meg lehet állni, ki lehet szállni és akár órákat lehet bóklászni a sziklák között. Így nem láttuk szükségesnek a gyalogút bejárást, ami többször keresztezi is az autós utat és minden olyan helyet érint, ami autóval is megnézhető. A mészkő sziklák viszonylag fiatalok, 500 000 évvel ezelőtt keletkeztek. Aztán időszakonként hol felszínre kerültek, hol betemetődtek megint. Ez periódikusan változott/változik még ma is. Egyes bizonyítékok arra utalnak hogy legutóbb 6000 évvel ezelőtt bukkant a felszínre, de a mozgó homok (dűne homok) újra meg újra maga alá temette. Néhány száz éve vált láthatóvá megint. A mai napig nem tudják a tudósok, hogy hogyan alakultak ki. Úgy is emlegetik, hogy: Enigmas in stone (rejtvény/talány a kőben). Kétféle elmélet is van a keletkezésükre, de mindkettőnek vannak vitatott pontjai. Az egyik szerint: a múltbéli növények gyökerei köré keményebb anyag cementálódott az évek során, majd amikor a növény elhalt, a gyökerei elkorhadtak és a helyükön maradt üreg egy keményebb/ellenállóbb anyaggal töltődött ki. Aztán az erózió elkoptatta a puhább rétegeket és felszínre kerültek a tüskék. Egy másik elmélet szerint ezek megkövesedett fák törzseinek maradványai. A vizuális élményen semmit sem változtat az, hogy nem tudjuk pontosan, hogyan is keletkeztek. Nekünk az volt az érdekes inkább, hogy a sziklák rikító sárga homokban állnak, míg a parkot a bokrokon túl szikrázóan fehér homokdűnék veszik körül. Rengeteg képet lőttünk. A bérelt autó színe is jól mutatott a sárga sivatagban. A szikláknak szép árnyéka is volt, köszönhető annak, hogy az égen egyetlen egy felhőt sem láttunk.

    Óriási fehér homokdűnék.

    Ha már feljöttünk északra, akkor nem hagyhattuk ki Cervantes nevű halász falucskát, ami csak 40 km-re van a nemzeti parktól. Két dolog miatt ugrottunk be. Mindkettőt véletlenül olvastuk valamelyik utazási prospektusban. A harmadik, homokdűnén való szánkózás minket nem mozgatott meg annyira, mivel a Kenguru-szigeten már kétszer is kipróbáltuk. Ettől függetlenül elautóztunk az impozáns méretű fehér homokdűnék lábához. A második meglepetés itt Cervantes-ben talált rám, a Thetis-tó személyében. Ismét nagy volt az öröm. A Thetis nem keverendő össze a Thetys-el. Első hallásra én is összekevertem és ott újongtam, hogy milyen ötletes nevet adtak ennek a helynek. Aztán megláttam, hogy van leírva. Hiába az azonos hangzás, így már nem ugyanaz. A Thetys ugyanis az az ősóceán ami Gondwana és Laurázsia között hullámzott. Ekkor még csak ez a két kontinens létezett. A Thetis-tó pedig egy másik olyan hely, ahol szintén látni lehet SZTROMATOLITOKAT.

    A 3,5 milliárd éves élőlények (melyeknek megkövült maradványait Nyugat-Ausztrália északi részén találták meg) ma is élő képviselőinek egyik menedékhelye ez a Thetis-tó. A sztromatolitok rendkívül lassan növekednek, az egy méteres magasságot kb. 3000 év alatt érik el. A Thetis-tóban élő sztromatolitok átmérője 30-40 cm, magasságuk az egy métert is eléri és 3500 évesek. Csodálatosak voltak! A második tavi sztromatolit telep. El se akartam hinni. Mielőtt vissza autóztunk volna Pörf-be, megkoronáztuk a napot egy homárral. Ha Cervantes-be jártok ne hagyjátok ki a “Lobster Shack”-et, azaz a Homár Kunyhót. Kezdetben egy kis kajiba volt, ahol frissen fogott tengeri herkentyűket lehetett enni. Mára már annyira népszerű, hogy kibővítették akkorára, hogy 2-300 ember is be tud ülni egyszerre. Mikor ott jártunk a kiszolgáló személyzeten, rajtunk és 1-2 fehér családon kívül ázsiaiakkal volt tele a bungi. Lehettek vagy 100-an. Az érdekes az volt, hogy nem csoportos kiránduló busz hozta őket. Sima autókkal szállták meg a helyet. A homár finom volt csak kevés a húsa. Fejenként 5-5 kellett volna, hogy jóllakottan távozzunk.

    A Thetis-tavi Sztromatolitok.

    A Rottnest-sziget felfedezését kellőképpen megterveztük. Nem bíztunk semmit a véletlenre. A sziget 18 kilóméterre van a szárazföldtől. Pörf belvárosából is mennek hajók a szigetre de az út így sokkal hosszabb. A leggyorsabb verzió a Fremantle-ből induló hajó, ami 25 perc alatt átér. A sziget nagyon népszerű a nyaralók körében. Az itteni végzős diákok ezen a szigeten tartják az “ereszd el a hajam” záró bulit. Míg az Adelaide-i diákok Victor Harbor-ba vonulnak le százával, ezrével, a keleti parti diákok meg Gold Coast-ra mennek ünnepelni, szórakozni úgy a Pörfi diákok ezt a szigetet szállják meg. Pörf-be érkezésünk első napjai pont erre az eseményre estek, így ejtettük a szigetet. Aztán jól körbe jártuk az időjárás előrejelzős oldalakat, hogy a legtutibb napot válasszuk ki. Az okosok azt jelezték, hogy 27-én kedden lesz a leggyengébb a szél. A szigeten kb. 300 állandó lakos él, de egy-egy üdülőszezonban több mint 15 ezer turista érkezik ide (éves szinten fél millióan). A szigeten nincs autó. Ez már egy jó pont. Biciklivel lehet bejárni. Lehet hozni sajátot vagy bérelni az erre szakosodott cégektől. Ne dőljünk be az első információs iroda ajánlatának. Szóval első körben egy információs irodában kérdeztünk rá az árra. Két főre 198 dollár a hajó jegy oda-vissza és a két bicikli egész napra. Aztán behaladtunk a hajó jegypénztárához, ahol valamivel kevesebbet mondott Gizi, de megjegyezte, ha van internet hozzáférésünk és online foglaljuk be akkor még olcsóbban jutunk a jegyekhez. Így is tettünk és végül 160 dollárért sikerült ugyanazt a kombót megvennünk, amit majdnem 200 dollárért akartak ránk sózni.

    A piros útvonalat (30-35 km) jártuk be a Rottnest-szigeten.

    A legelső 7:30-as hajóval mentünk és a legutolsó 17:30-assal jöttünk vissza, hogy mindenre maradjon idő és a teljes szigetet körbe tudjuk kerekezni. Nem lehetetlen egy nap alatt letekerni, de így fürdésre és sznorkellezésre már nem marad idő. A sziget annyira gyönyörű volt, hogy azt beszéltük Papival, hogy itt simán el lehetne tölteni egy hetet és akkor minden féle lötyögős, pihenős program is belefér. Voltak olyan szép öblök (amúgy mindegyik öböl mesés volt) ahol órákat elüldögélne az ember és csak nézne ki a fejéből.

    A fő ok, amiért meglátogattuk a szigetet az az, hogy itt él a világ legboldogabb állata a Quokka (ejtsd: Kvakka). A sziget is erről az állatról kapta a nevét. A korai felfedező holland hajósok mikor meglátták ezeket az állatokat, azt hitték nagyra nőtt patkányok, innen jön a Rottnest elnevezés. A hollandok viszont tévedtek, ezek az állatok a kurtafarkú vagy rövidfarkú kenguruk. Macska nagyságúak, súlyuk 5 kiló körüli. Cuki, jópofa kis szőrös állatok. A róluk készült képek olyanok, mintha mindig mosolyognának, ezért a turisták előszeretettel szelfiznek velük. Így tettünk mi is. Elvileg nem szabad etetni az állatokat. Gondolom a sok szemét kaja miatt, amit mindenki odadobál nekik. Mi azért vittünk magunkkal répát és almát, hogy legyen mivel odacsalogatni és “mosolyra” fakasztani őket. Amúgy nem szükséges. Jönnek ezek maguktól és vigyorognak, csak elkapni nehéz azt a pillanatot amikor Te is és ő is a kamerába néz. Ezt a pillanatot szerette volna Papi tökéletesíteni, ezért egy darab répával tornáztatta az egyik delikvenst. Az adom-nem adom játékot játszotta a Kvakkával. Körülbelül öt percig bírta a szivatást a kis “patkány” majd bedühödött. Nem adod? Két mancsával ráfogott Papi kézfejére és éles fogait (előre álló csőrre hasonlító fogai voltak) a kezébe mélyesztette. Nem engedte. Papi felemelte a kezét, az meg ott csüngött rajta. Szájzárat kapott. Alig tudta leszedni. Picit megijedtünk, mert még a vér is kiserkent. Nem kockáztattunk, hiszen mégiscsak egy “vadállat”. Este kértem is időpontot a szálláshoz közeli orvosi rendelőbe és másnap Papi meg is kapta a tetanusz injekciót. :-)))) Túlélte a támadást.

    Látlelet… Bal oldali a friss, jobb oldali pár napos.

    A sziget 11 kilométer hosszú, a legszélesebb részén pedig 4,5 km széles. A legkeskenyebb részén (a nyak) csak 2-300 méter széles. Rengeteg túraösvénnyel, világítótornyokkal, hajóroncsokkal. Több mint hatvan homokos öböl és húsz félreeső/elhagyatott öböl veszi körül. Lehet búvárkodni, sznorkellezni. Amolyan paradicsomi sziget. Oda érkezésünk előtt azt hittük hogy egy kis lapos sziget. De nem. Harminc-negyven méter magas homokdűnéket kell letekerni. Volt egy-kettő, ami kifogott rajtunk és fel kellett tolni a biciklit rajta. Ismét nagy szerencsénk volt az időjárással. Bevált a taktika, hogy a legszélmentesebb napot választottuk. Tudván, hogy a tengerparton, hát még egy szigeten mindig fúj a szél, ezért erre nagyon ügyeltünk. Meg is szívtuk volna rendesen, ha erős szélben kellett volna tekernünk. Rányomta volna a bélyegét az egész napra. H i h e t e t l e n ü l szép volt minden egyes négyzetmétere a szigetnek. Senki se hagyja ki ha erre jár. Jó kis móka. A kerékpárutak nagyon jó minőségűek. Nagy ötlet, hogy nem engednek be autókat. Nem is találok megfelelő szavakat arra, hogy leírjam azt, amit abban a kilenc órában láttunk. A képek többet érnek minden szónál. Délutánra viszont annyira feltámadt a szél, hogy a visszaúton a hajó második emeletére csaptak fel a hullámok. Azok, akik saját autóval érkeznek a kikötőbe és nem tömegközivel (ahogy mi) van egy nagy parkoló kialakítva elég barátságos napi díjjal.

    Egy hajóroncs darabja lóg ki a vízből a parthoz közel.

    A hátralévő két napban a keletre eső nemzeti parkokat kerestük fel. A Lesmurdie Falls Nemzeti Parkból szép kilátás nyílik Pörf városára és a vízesés körüli sétautak az Adelaide-i Morialta parkra hasonlítanak. Elautóztunk a Serpentine Falls Nemzeti Parkba is, de sokalltuk a 13 dolláros belépőt egy vízesésért, ezért tovább álltunk. Ha már ott voltunk a közelben bejelentkezés nélkül beugrottunk Perth régi Obszervatóriumába. Ott derült ki, hogy csak időpont foglalással lehet megnézni. Viszont szerencsénk volt. Ismét. Egy nyugdíjas lengyel (!) csoportot vártak, akik késtek. Jó sokat. Vagy 1,5-2 órát. Durrogtak is az ott dolgozók. Így azonban megengedték nekünk, hogy körbejárjunk. Néha oda jött egy-egy tudós mókus és mesélt a dolgokról. Még a Nap teleszkópba is belekukucskálhattunk, amit a nyugdíjasoknak állítottak fel. Vicces volt. Tök komolyan mondták, hogy milyen féle fajta szűrőket tettek fel és akkor mi most a nap felszínét látjuk. Megmondom mit láttunk: mintha valaki egy halvány sárga (inkább fehér) lapot tett volna a távscő elé. Semmi részlet, semmi Napkorong ív, semmi Napfolt, semmi Napkitörés, az ég világon semmi. De úgy jött át az okosoktól, hogy mi most valami nagy dolgot látunk. Ennek ellenére nagyon érdekes volt az obszervatórium. Kedvesek voltak az ott dolgozó idős tudósok/szakik. Még Ausztrália legnagyobb, a 12 tonnás Mundrabilla-i vas meteorit egyik lecsapott darabját is megtapogathattuk.

    Indiai Óceán partja. Véges-végig gyönyörű fehér homokos part terül el Nyugat-Ausztrália partjainál.

    Összefoglalva nagyon szép volt Ausztráliának ezen része is. Ha ki kellene választanom a Pörf-i utazás fénypontját, akkor az a Rottnest-sziget lenne, de a Pinnacles sivatag is nagyon különleges és érdekes volt. És hát persze a “drágaszágaim”, a sztromatolitok. Örülök, hogy sikerült Pörf környékét most bejárni, mert idén a nagy nyugati körtúra alkalmával ez már nem fog beleférni.

    Képek innen is elérhetőek vagy a szokásos “Új-Képek” gombról.


  6. Szolgálati Közlemények

    február 22, 2019 by kata_papi

    Az első és legfontosabb: Papi jól van, túlélte a vérKvakka támadást… de ezt majd később kifejtem és nem kell már sokat várni a Perth-i bejegyzésre sem.

    A második: Ha valaki nem olvasná a kommenteket/hozzászólásokat vagy esetleg átsiklott volna felette és emiatt álmatlan éjszakái vannak október óta… “A fővárosban” című bejegyzésben feltett képes találós kérdés megoldása: pisztácia. Ahogy Papi megírta a kommentben, nekünk meglepetés volt, hogy fán nő, mert valahogy az volt a fejünkben, hogy bokron terem, mint a mogyoró.

    A harmadik: Tamás is megírta a Simpson sivatagos túrát, ahol áprilisban jártunk. Megnyugtató, hogy nem csak én vagyok mindig csúszásban. Tamás napokra lebontva meséli el a történéseket. Aki szeretné elolvasni az ő verzióját is kattintson erre a linkre: http://uton.net.au/index.php/2018/12/25/megint-uton/

    Illetve Gábor csinált egy timelaps videót a tábor felállításáról.             http://uton.net.au/index.php/2019/01/11/expressz/

    A negyedik: egy kis érdekesség az űrből. Itt nálunk Dél-Ausztráliában december óta tombol a hőség. Január közepén meg is dőlt a melegrekord, 46,6 fok volt Adelaide-ben. Abban a kerületben ahol dolgozunk a hőmérő 47 fokot mutatott. Ezzel szemben Queensland-ben rekord mennyiségű eső esett. Óriási áradások vannak.

    Queensland északi része. A kép majdnem közepén az a mocsárszínű barna folt egy kb 150 km széles ár.

    Ezen a képen pedig majdnem az egész ausztrál kontinens látható. A kontinens közepéről a Simpson sivatagból kifújt homok teríti be Új-Dél-Wales majdnem felét.


  7. A fővárosban

    november 18, 2018 by kata_papi

    Ez az október végi “mini break” nem volt betervezve, de nem bántuk, hogy lett. Összekötöttük a kellemest a hasznossal. Papi valami belső hangra hallgatva megnézte a magyar útleveleinket és kiszúrta, hogy az enyém hamarosan lejár. Nincs mese meg kell újítani. Itt Adelaideben sajnos nincs már megbízott nagykövet. Sydneyben, Melbourneben és Canberrában vannak konzuli ügyintézések. Hoppá! Canberrában még nem jártunk. Tizenegy éve élünk itt és még sose mentünk el a fővárosba. Micsoda szégyen, akkor ezt most bepótoljuk.

    Épp most olvasok egy 8 kötetes, tizenéveseknek írt könyvsorozatot Ausztrália történelméről. A második világháborúnál tartottam augusztus környékén, mikor is azt olvastam, hogy a japánok megtámadták Ausztráliát. Azt tudtuk, hogy bombázták Darwint, de azt már nem, hogy Cairnst is. Ezzel szeptember végén Cairnsben szembesültünk, hogy ott is volt 1-2 bombapotyogtatás. Na de, hogy Sydney-be is eljutottak…?! Azért az durva. Pedig így volt.

    1942 május 29-én öt japán tengeralattjáró cirkált 35 mérföldre Sydney Heads-től, ami csak 10-12 km az Operaháztól. Másnap beküldtek egy minitengeralattjárót a kikötőbe, ami bemérte a hadihajók pozícióját. Az ezt követő napon (május 31-én) az öt japán tengeralattjáró már 7 mérföldre közelítette meg a Sydney Heads-et (ez amúgy az öböl bejárata). Majd délután fél ötkor ismét beküldtek 3 mini tengeralattjárót a kikötőbe. Ezek az úszó koporsók akkorák voltak, hogy két ember épp elfért benne. A képeken majd látni fogjátok, hogy nem is voltak olyan kicsik, de a technika és a két torpedó, amiket szállítottak elfoglaltak minden talpalatnyi helyet, ezért volt csak két fős a személyzet.

    Az első mini fennakadt azon a hálón, amit a torpedóknak feszítettek ki. A két fős személyzet kamikaze akciót hajtott végre és felrobbantották saját magukat, mielőtt az ausztrálok elkapták volna őket. A második eljutott a kikötő kellős közepébe és 200 méterre megközelítette a Garden Island-i katonai bázist, de az őrszemek kiszúrták. Az amerikai USS Chicago csatahajó rálőtt, a mini pedig viszonozta a tüzet. Egy torpedó eltalálta a Garden Island-et, de szerencsére nem robbant fel. Egy másik torpedó pedig az öböl aljába csapódott egy régi komp alatt, amit a tengerészek elszállásolására használtak. A komp felrobbant, 21 tengerész meghalt, 10 pedig megsérült. Ez a mini tengeralattjáró aztán biztonságban ki tudott menekülni a kikötőből. A harmadik mini elsüllyedt mielőtt bármiféle kárt tudott volna okozni. A két fős személyzet főbe lőtte magát, hogy ne kerüljenek hadifogságba. A következő két hónapban további mini tengeralattjárók jöttek Sydney kikötőjébe és folytatódtak a támadások. Összesen tizennégy kereskedő hajót támadtak meg és hatot el is süllyesztettek.

    A támadások befejeztével az első három mini tengeralattjáróból kettőt sikerült kiemelni és a két sérültből építettek egy majdnem épet, ami beutazta Újdél-Welszt, Viktóriát és Dél-Ausztráliát, majd végső nyughelyére az Australian War Memorial Museum-ba (a Háborús Emlékmúzemba) került 1943-ban és a mai napig is ott van. Erre nagyon ráizgult Papi és azt mondta hogy ezt mindenképp látni szeretné. Sokat nem gondolkodtunk a dolgon. Gyorsan időpontot foglaltunk a nagykövetségen, ehhez az időponthoz hozzácsaptunk még 1-2 napot és készen álltunk meghódítani a fővárost. Újabb szabikérelmünket zokszó nélkül elfogadták, így 5 napra elhúztunk megint és Juniort sem hagytuk otthon.

    Canberra Adelaide-től 1200 km-re van, ami legalább 15 órás út autóval nyugodt tempóban. Ez egy picit leszűkítette a látnivalók listáját. Az oda-vissza utat levonva egy egész nap és két fél nap maradt Canberrára és a környékére. Szerdán ebédidőben befejeztük a munkát és egyenesen onnan indultunk. Este hétig nyomtuk és egy időzónán való áthaladás miatt sajnos vesztettünk fél órát. Aznap 520 km-et tettünk meg és jobbra-balra végestelen-végig búzamezők szegélyezték az utat. Nem is láttunk elütött kengurút csak kettőt az 520 km-es szakaszon. Másnap rohanás nélkül elcsorogtunk Canberráig és kora délután szép nyugisan meg is érkeztünk. Ezen a hátralévő szakaszon megszűntek a búzamezők, füves-bokros pusztaságot láttunk mindenfelé. Nem csoda, ha 100 méterenként volt egy “alvó” kengurú vagy az úttesten, vagy mellette az árokban. Sajnos Papi a hét elején benyelt valami baktériumos fertőzést és úgy köhögött mint egy szamár, eléggé odavolt, de hősiesen tartotta magát. Így utólag visszagondolva… nem kellett volna elindulunk.

    Pénteken nem keltünk korán, 10-re volt időpontunk. Mindenki nagyon kedves volt a nagykövetségen. Megvolt az ujjlenyomat levétel és a retina szkennelés is, így most már én is bekerültem az FBI adatbázisába. Nem rosszalkodhatok. Alig voltunk ott 10 percet. Kifizettük az ügyintézés díját ($140) és majd postán küldik az új útlevelemet. Ennyi volt a hivatalos része az útnak. Amúgy mi is most tudtuk meg, hogy az ország “kerületekre” van osztva. Megvan, hogy melyik állam melyik kirendeltséghez tartozik. Például Dél-Ausztrália, Északi Terület, Tasmánia és talán Nyugat-Ausztrália is (de ebben nem vagyok biztos) Melbourne-höz tartozik. Ha viszont van befoglalt időpont, akkor elvileg bármelyikbe lehet menni.

    A hátralévő bő fél napot az Ausztrál Háborús Emlékmúzeumban töltöttük el. Naggggyyyyon jó volt! Szerintünk egy teljes napot simán rá lehet szánni és akkor mindent részletesen végig tud olvasni az ember. Elképesztő mennyiségű tárgyi ereklyét gyűjtöttek be és halmoztak fel itt. De nem ám hányaveti módon, hanem szakszerűen rendszerezve. Az első világháborútól kezdve a másodikon keresztül Afganisztánnal bezárólag. Eredeti terepjárók, tankok, harckocsik, helikopter, repülők, egy hadihajó parancsnoki hídja a teljes felszereléssel és az a bizonyos tengeralattjáró, ami nem is volt olyan kicsi. Azzal viszont számolni kell, hogy mindig sokan vannak. Folyamatosan jöttek az iskolásokkal megtömött buszok. Szerencsére nagyon nagy területen, több teremben van a kiállítás, így mindig ki lehet kerülni a tömeget. Van egy “kutatás” nevű terem is, ami olyan, mint egy digitális könyvtár. Ide bárki bemehet és utánanézhet az ősöknek, hogy hol harcoltak, hol vesztették életüket, s a kereséshez szakszerű segítgéget is igénybe lehet venni. A múzeum egyébként mindenki számára ingyenes.

    A múzeum után gyorsan felugrottunk a Mount Ainslie kilátóhoz. Innen jó kilátás nyílik a városra és a parlamentre.

    A háborús múzeum belső udvara

    A felső képen a boltíves folyosókon az elesettek névsora van a falakon

    Kilátás a múzeumból, háttérben az ausztrál Parlament

    A Gallipoli-i partraszállás (ahol nagyon sok ausztrál katona életét vesztette) egyik csónakja

    Golyó ütötte lyukak a csónakon…

    Üzenet a frontról egy kekszen

    Az egyik japán mini tengeralattjáró, ami megtámadta Sydney-t

    A pipacsmező, mely az Első Világháború befejezésének 100-dik évfordulójára készült. A világ minden tájáról érkeztek a kézzel horgolt/kötött pipacsok. Összesen 62 000 darab.

    1918 tizenegyedik hónapjának, 11. napjának, 11. órájában ért véget az Első Világháború. A pipacs az Emlékezés Napjának jelképe. Az elesett katonák jelképe.

    Honnan ered? Belgium Flamand régiójában zajlott le a II. Ypresi Csata 1915. április 21. és május 25. között. Itt vetették be először a németek a klorin harcigázt. Itt teljesített önkéntes szolgálatot John McCrae alezredes, aki nem csak katona, hanem orvos és költő is volt. Neki kellett a temetési szertartást megtartani, ami alatt észrevette, hogy milyen gyorsan nőnek a pipacsok az Ypresi ütközetben elesettek sírján. Ennek hatására a következő nap megírta az első világégés egyik legnépszerűbb és legtöbbet idézett versét a In Flanders Fields-et. A vers hatására pedig az elesett katonák sírján nyíló skarlátvörös pipacs a világ egyik legismertebb szimbólumává vált.

    Mount Ainslie kilátó. Középen a War Memorial Museum, abból ered a sugárút, ami a Parlamenthez visz.

    A szombati napunk teljes egészében Canberráé volt. A város helyett inkább a szomszédos Namadgi Nemzeti Parkot választottuk. Három rövidebb túrát (3km, 6km, 10 km) néztem ki. Ahogy már fentebb említettem Papi tápos volt. Egész éjjel nem aludt. Hajnalban ájult be és nem volt szívem felkelteni reggel 7-kor. Úgy horkolt, mint egy orrsövényes barlangi medve. Csak tíz óra körül tudtunk elindulni, ezért a 10 km-es túrát töröltem a listáról. A másik kettőt hősiesen lenyomta Papi, le a kalappal. Pedig a 3 km-es végig emelkedett, mert egy hegyet kellett megmászni.

    Megnéztük a Capital Territory egyetlen (eddig ismert) őslakos sziklarajzát. Ez nem azt jelenti, hogy csak egy van. Hanem azt, hogy eddig csak ezt az egyet találták meg. Lehet, hogy több is van. A Yankee Hat nevű búvóhelyet 800 évvel ezelőtt kezdték használni az őslakosok. A gránit szikla alá húzódtak be rossz idő esetén és “firkálgatták” össze a sziklafalat. Az itteni stílus különbözik azoktól, amiket eddig láttunk. Az eddigiek vagy fekete szénnel voltak rajzolva, vagy a szokásos okker-vörös krétával de üreges/pálcika rajzok voltak, vagy fehér krétás rajzok vagy a szájból szétprüszkölős fajta. Itt fehér és vörös krétát használtak, de a figurák ki vannak töltve/színezve. Tömörek. Emberi alakokat, madarat, kengurut, dingót és teknőst rajzoltak. Kellemes 6 km-es sétával lehet megközelíteni a helyet. Sötétedés előtt még “felszaladtunk” a Booroomba Rock-hoz, ami 3 km oda-vissza, de meredeken fel egy hegy tetejére. Sziklamászók kedvenc helye. Ki is van írva, hogy óvatosan a sziklaperemen, mert sziklamászók lehetnek lent. Zárásképpen elmentünk a Honeysuckle Creek-ben lévő egykori űrfigyelő központ helyszínére.

    Yankee Hat őslakos sziklarajzok

    Egy közeli kép

    Magyarázó ábra, hogy elvileg mi micsoda akart lenni…

    Booroomba Szikla

    Itt ragadnánk meg az alkalmat, hogy helyesbítsük egy korábbi bejegyzésünket. Azt, amiben a Parkes-ban lévő parabola antennáról írtunk. Úgy tudtuk – és Parkes-ben is úgy szólnak az ismertetők- hogy nekik köszönhetjük azt, hogy 1969-ben láthatta az emberiség az első Holdra szállást, mert ők léptek kapcsolatba az űrhajósokkal. De ez nem igaz. Vagyis csak részben. Parkes besegített a Honeysuckle Creek-i állomásnak. A Honeysuckle állomást azért építették az amerikaiak 1966-ban, hogy  támogatást nyújtson a NASA-nak az Apollo Űr Programban és a későbbi Skylab Programban. 1974-től besegített a Deep Space Network programba, a Voyager és Pioneer missziókba, amik a Naprendszeren kívülre irányultak.

    A Honeysuckle-i megfigyelő állomást 1981-ben zárta be a NASA. Az épületeket a betonalapig visszabontották, a 26 méter átmérőjű parabola antenna pedig átkerült a Canberra Deep Space Communication Complex-be (erről lejjebb ejtünk még pár szót) és ott továbbra is üzemel. Szóval véletlenül találtam rá Mike Dinn írására a Hollywood-i filmben (The Dish) előforduló félremagyarázásokkal kapcsolatban. Mike Dinn volt az Apolló 11 Program alatt az igazgató-helyettes a Honeysuckle-i állomáson. Rengeteg eredeti levelet, rádióüzenetet (NASA és Honeysuckle között) és képet tett fel az internetre ezzel kapcsolatban. A lényeg: Honeysuckle volt az Apollo program kommunikációs egysége. Parkes viszont egy rádió teleszkópos állomás nem pedig egy követésre alkalmas állomás. Továbbá Parkes-nak nem volt adókészüléke,  így nem tudott parancsokat és hangüzenetet továbbítani az űrhajónak, mint ahogy ezt a filmben láthattuk. Minden Apollo komunikáció – hang, adat, parancsok és TV – a Honeysuckle állomáson belül és keresztül lett feldolgozva, mielőtt azt a három antennák egyike (Honeysuckle, Tidbinbilla, Parkes) sugározta volna. Ezenfelül Parkes nem beszélt közvetlenül a Houston-i központtal. Ezektől eltekintve nekünk továbbra is nagyon tetszik a film. Valószínűleg azért kerültek bele ezek az elemek, hogy jobban eladható legyen a film. A lényeg meg különben is az, hogy az egyik ausztrál állomásnak köszönhetjük azt, hogy több millió ember láthatta az első Holdra szállást 1969-ben.

    Annyira magával ragadt minket ez az űrös dolog megint, hogy az utolsó fél napunkat arra szántuk, hogy elautózzunk a hegyek közé Tidbinbilla-ba, ez Canberrától 40 km-re van és megnéztük a Depp Space Communication Complex-et, ahova a parabola antenna került. Az út a kutatóközpontig nagyon szép tájon vezet. Már az megérte, hogy végig autóztunk ezen a hegyi úton. A kutatóközpontban kialakítottak egy kis múzeumot is. Telis-tele régi, űrös relikviákkal. Például volt kiállítva egy régi hőpajzs darab még a Mercury program idejéből, ami úgy működött, hogy a légkörön való áthaladás közben keletkező hő a hőpajzs felületén lévő speciális anyagot elpárologtatta, felszabadította és ez a gáz a hő nagy részét “elszállította” a visszatérő egység felületéről.

    Később az űrsiklón már nem ezt alkalmazták, hanem a hőelnyelő kerámia csempéket. Ez a csempe burkolat elszigeteli a hőt az űrhajó többi részétől, a keletkezett hőt elnyeli és kisugározza. Rengeteg régi űrhajós ételt is bemutatnak, fotókat az űri életről, hogyan éltek a súlytalanságban. Hogyan ettek, fürödtek, nyírták egymás haját, végezték a kis és nagy dolgukat, fogorvosi kezeléseket stb. Az egyik vetítőteremben a NASA űrprogramjáról ment egy kisfilm, a másikban pedig a bolygókról, Naprendszerről és a távoli világűrről volt ismertető. A Marsjáróról volt egy 1:1 méretarányú másolat is kiállítva. Nagyon érdekfeszítő és izgalmas volt ez a bemutató részlege a kutatóközpontnak. A hab a tortán az volt, mikor Papi megkérdezte, hogy az a nagy parabola antenna odakint miért áll szinte vízszintesen és miért a horizontot kémleli. A teremőrJózsi odavitt egy falhoz, ahol monitorok voltak meg mindenféle magyarázó táblák, meg 3-4 betűs rövidítések. Azt mondta, hogy nem az az érdekes, hogy az a horizontot kémleli (amúgy azért mert épp a Voyager-2 kettőt vette célba, ami abban az időben a Déli-féltekén épp ott volt “látható”), hanem az, hogy Kaliforniában történik valami, mert az összes parabola antenna a Voyager-1-re van irányítva. Nagy dolgok történnek ott most, mondta.

    Deep Space Complex. A távoli világűrt kutató bázis Canberra mellett. A bal oldali parabola jött Honeysuckle Creekből, ami vette a Holdra szállást. A jobb oldali, (Junior melletti) szinte vizszintesen álló pedig épp adatokat vesz a Voyager-2-től.

       

    Karrier váltás…A következő bejegyzést lehet, hogy a Holdról küldjük majd… :-))

    A Mars járó 1:1-es méretarányban.

    Eredeti. Az 1969-es holdraszállás EKG-je, legalábbis egy darabja. Látszik, hogy Michael Collins tök nyugodt, ő maradt a Hold körül keringő parancsnoki hajóban. Neil Armstrong és Edwin Aldrin szíve cseppet gyorsabban vert. Nem csoda, az enyém is kiugrana ha két és fél órát sétálhatnék a Holdon…

    A Voyager-1-et 1977-ben lőtték fel 16 nappal a Voyager-2 után, de később a Voyager-1 beelőzte a 2-őt. A Voyager-1 már 21,5 milliárd km-re van a Földtől. Csak a miheztartás végett, hogy el tudjuk képzelni mennyi is az a 21,5 milliárd km: a Föld-Nap átlagos távolsága 150 millió km, ezt csillagászati egységnek nevezik egyébként. Jelenleg ez a Földtől legtávolabb lévő űreszköz. A mai napig küld még adatokat és képeket a Földre. A Voyager-1 2012-ben elhagyta a Naprendszert és a csillagközi térben utazik tovább. 2020-ig tud tudományos méréseket végezni, majd kb. 2025-ig lesz még elég energiája arra, hogy rádiójeleket küldjön a Földre. Hihetetlen teljesítmény!

    A Távoli Űr Programban három állomás vesz részt. Goldstone – Kalifornia, Madrid – Spanyolország és Canberra – Ausztrália. A kutatásban részt vevő parabolák munkáját bárki nyomon követheti az interneten ezen a linken:

    https://eyes.nasa.gov/dsn/dsn.html

    Amikor írtam a blogot, akkor épp ezeket az objektumokat figyelték. Madridban az első parabola megint a Voyager-1-ről szedett le adatokat.

    Eseménydús pár napot sikerült eltöltenünk a fővárosban és a környékén. Canberra amúgy nem nyerte meg a tetszésünket. Túl sok a kétszer kétsávos út, ahol ha elhibázol egy lehajtót egy másik kétszer kétsávos úton találod magad, amin nem tudsz “U” fordulóval csak úgy visszafordulni. Az első nap háromszor tévedtünk el, mire megtaláltuk a kempinget. Rengeteg körforgalom van. Körforgalom a körforgalomban! Jelzőlámpás körforgalom!? Első benyomásra nekünk úgy tűnt, hogy minden egy picit drágább. Az ingatlanok, szállások meg piszkosul drágák. Nem hiába, szerintünk a politikusok pénztárcájához igazítják a dolgokat. Arra figyeljünk, ha több napos kiruccanást tervezünk oda, időbe foglaljuk le a szállást, mert ha épp ülésezik a Parlament, akkor képtelenség egyet is találni. Amikor mi voltunk szinte minden be volt foglalva, olyannyira, hogy több kempinget felhívtam és egyikben sem volt szabad áramos sátorhely, vagy kabin. Még szerencse, hogy a tetősátorral és a külön aksival a hűtőnkhöz a sima sátorhely is jó nekünk végszükség esetén.

    A kengurukkal vigyázzunk a városban. Rengeteg van belőlük. Pár éve volt egy nagyobb bozóttűz a városhoz közel és a kenguruk bemenekültek a városba és ott ragadtak. Imádják a rengeteg park szépen karbantartott, zsenge füvét rágcsálni. Évente 3000 autós fordul a biztosítótársaságokhoz, mert elütöttek egy kengurut. Ami tetszett az a rengeteg akácfa. Itt Adelaide-ben nincs és eddig bármerre jártunk Ausztráliában nem láttunk egyet sem. Ráadásul olyan nagy szerencsénk volt, hogy pont akkor volt az akácvirágzás. Mennyei illata volt. Egyből a gyerekkorom ugrott be, mikor nagyapám több hétre kiköltözött a méhekkel a márianosztrai akácosokba és mentünk őt meglátogatni.

    Kipipáltuk Canberrát is. Most már csak egy nagyváros (“Pörf”) van hátra, ahol még nem jártunk. Maradjatok velünk, mert ezt a hiányosságunkat egy újabb “mini break” keretében november végén pótolni fogjuk.

    Egy találós kérdés, hogy legyen min gondolkodni, míg meg nem jelenik a következő “mini break”. Milyen ültetvény ez? Canberrából hazafelé jövet láttuk.

    Szóval, milyen növény is ez? Kertészek, gyömölcstermesztők előnyben! 🙂


  8. A Punyelroo barlang

    október 13, 2018 by kata_papi

    Hihetetlenül naprakész vagyok. Na jó, mégsem… 🙂

    Nem tegnap jártunk ott. Munkatársunk invitált meg minket, hogy tartsunk velük. Egy kisebb csoporttal mennének a barlangba. Cseppet lemerevedtünk, mert mindössze egy héttel járhattunk a tajvani focicsapat majdnem tragédiája után. Normális vagy? Barlangba? Most? Ettől függetlenül hajlottunk a dologra. Nap napot, szó szót követett és úgy döntöttünk csatlakozunk. Szombat reggel 10-kor volt a találkozó. A barlang Adelaide-től kb 2 órányi autóútra van a Murray folyó partján Swan Reach-nél. De aztán a természet közbeszólt, mint valami intő jel.

    Péntek éjszaka hihetetlen nagy vihar volt a városban. Hajnali kettőkor egy nagy pukkanásra riadtunk és ezzel egy időben elment az áram. Papi kiment a “birtokra” körülnézni, hogy mi volt ez a zaj. Visszajött és kirugdosott az ágyból, hogy menjek ki én is a ház elé és nézzem meg, hogy mi történt. A szembe szomszédunk fáját kicsavarta a szél. Ahogy keresztben rádőlt az útra magával rántotta a villanyoszlopot is és egy kicsit megcuffolta a mi fánkat is. Ha egy-két méterrel magasabb a szomszéd fája, akkor a mi fánkat is kidönti és rátolja az albérlet elejére.

    Az utcát lezárták és kiállítottak egy csókát, akinek az volt a dolga, hogy a sérült villanyoszlop közelébe ne engedjen senkit, mert lógott a felsővezeték. A pali mondta, hogy rengeteg helyre riasztották a tűzoltókat, majd valamikor délután egy körül érnek ide. Most mi lesz? Hogy megyünk így reggel barlangászni? Ezek lennének azok a jelek? Valaki azt sugallja, hogy gondoljuk meg… Visszafeküdtünk és úgy döntöttünk, hogy nem megyünk. A kidőlt fa teljes egészében lezárta az utat, meg a vezetékek is lógtak szerteszét.

    Nem kell ecsetelnem, hogy mennyire el van kényelmesedve az ember. Áram nélkül nagyon le voltunk korlátozva. Hideg volt. Nagyon hideg. Fűteni nem tudtunk. Három réteg ruhában bóklásztunk a lakásban másnap reggel, pedig verőfényes napra ébredtünk. Rajtam még sapka és kesztyű is volt. Mit kajáljunk? Akarva akaratlanul elhangzottak olyan mondatok, amik a normális mindennapok részei. Dobd be a mikróba és melegítsd fel… ja, hogy nincs áram. Akkor a gáztűzhelyen lábosban. De nem működik a piezó, ahhoz is áram kell. Hol a gyufa? Megyek lezuhanyozom egy jó forró vízben, hogy felmelegedjek. Ja, a gázmelegítő lángjához is áram kell. Szerencsére a hűtők nem olvadtak le, de nem is nyitottuk ki őket egyszer sem. Az mondjuk a világ vége lett volna, mert a fagyasztó egyik fiókja csak csabai és debreceni kolbászokkal volt tele, amiket már nem lehet itt kapni, mert bezárt az egyetlen hentes, aki isteni magyar kolbászokat és 95%-os téliszalámit csinált. Végül a Simpson sivatagból megmaradt szárított kajához forraltunk vizet…

    Délután kettő körül értek ki a tűzoltók, villanyosok, oszlop állítók és este 8-kor még mindig dolgoztak rajta. Mivel más dolgunk nem nagyon volt, figyeltük a munkásokat, hogyan hoznak vissza minket a civilizációba. Éjjel tizenegy körül lett is áram. Közel 21 órán át nem volt delejünk.

         

    Másnap reggel még mindig olyan szép idő volt, hogy 5 perc tanakodás után úgy döntöttünk, hogy elmegyünk a barlanghoz. Mivel csak mi magunk voltunk, felelőtlenség lett volna bemenni. Főleg úgy, hogy nincs komolyabb leírás vagy térkép a barlangról. Vittünk ugyan magunkkal zseblámpát, de csak pár 10 métert mentünk befelé és visszafordultunk. Legközelebb majd csatlakozunk egy csoporthoz és végigmegyünk rajta. Többedmagával bátrabb az ember.

    A barlangot 1937-ben fedezték fel. Hossza 3 km és ez a leghosszabb barlang a Murray-folyó árterületén. A barlang a Murray-folyó magas, homokkő partoldalában alakult ki. Bejárata egész lent van a folyóval szinte egy magasságban. Két fő ága van és 2-3 órát el lehet bóklászni benne. Beljebb a barlangban van egy nagy fatörzs, amit egy korábbi árvíz “szállított” oda. A bal oldali ágban van egy terem, ahol egy tökéletes, kör alakú mélyedés található a mennyezetben, amibe ha bedugjuk a fejünket süvítő hangot hallhatunk és kisebb remegést is érezhetünk. Ez azért van mert, azon a ponton épp egy út megy át a barlang felett. Kicsit beljebb egy fúrt kút csöve megy keresztül a barlangon. A járat végén pedig egy fejfa van, amibe egy név van belevésve. Innen még lehet egy keveset négykézláb és kúszva megtenni, aztán zsákutcába torkollik a bal ág. A jobb oldali ág is zsákutcás, rengeteg kúszással. Van egy kis tó is benne, ami állítólag a talajvíz. Aki szeret barlangászni annak itt az alkalom egy 2-3 órás mókára. A parkolót nem egyszerű megtalálni. Swan Reach-nél a golf pályával átellenben egy kis bekötő útról a második kapun (magad nyitod-csukod farmkapu) kell farmerJózsi földjére bemenni és egészen a szikla széléig gurulni. Az ösvény a meredek sziklafalon ereszkedik le a folyó szintjéig.

         

         

         

    Na ez az, amiért úgy döntöttünk, hogy eljövünk ide. A sétaösvény miatt, ami levisz a barlangig. Több “jutyubos” videót is láttunk róla és nagyon tetszett. Egyből rávágtuk, hogy mi erről miért nem tudtunk és miért nem voltunk még ott?! Egy nagyon szép ösvény ereszkedik le a barlangig. Néhol olyan meredek, hogy telepített kötélbe kell kapaszkodni, ha nem akarunk farféken lecsúszni az aljára. Gyönyörű kilátás van a folyóra. A homokkő sziklák a narancs és a sárga minden árnyalatát produkálták. A fő attrakció (legalábbis nekem) pedig az őskövületek. Már csak ezért is érdemes volt rászánnunk magunkat az útra, még ha nem is tudtunk bemenni a barlangba.

    Azt tudtuk, hogy a Murray-folyónál megkövesedett tengeri sünöket lehet szedni, de még sose jutottunk el oda gyűjteni. Most viszont itt hemzsegtek a sziklafalban. Több ezer. Millió. Tömeges kihalás lehetett, mert tengeri sün rétegek különülnek el. Mesés! Korukat 200 millió évesre teszik, mikor itt egy belső tenger hullámzott. Érdekes, hogy a tengeri sünökön és különféle kagylókon kívül más fosszília nem nagyon látható. Elég egyhangú lehetett a tengeri élet abban az időben. Mondanom se kell, hogy pár darabot begyűjtöttünk annak ellenére, hogy nem volt nálunk gyűjtésre alkalmas szerszám. Ahogy haladtunk lefelé, minden egyes lépésnél felkiáltottunk/tam, inkább tam: fúúú ezt nézd, milyen szép kis gömböc, azta ennek milyen szépen megmaradtak a varratai, óóóóó itt is lóg ki egy gyönyörű példány, és ezt is nézd meg! Ki tudod bányászni nekem? Amúgy távolról úgy tűnik, hogy ez a homokkő fal puha, málékony, omladékos. De nem. Hihetetlen, de beton kemény. A sok süni láttán elhatároztuk, hogy amint alkalmunk lesz visszajövünk gyűjtőútra. Az egyik munkatársunk adott pár tippet, hogy hol lehetnek szép példányok. Ő ugyanis a gyerekkora nagy részét itt a folyónál töltötte és rengeteg tengeri sünt szedtek össze annak idején.

         

    45 fokos szögben húzódik a réteg, a sok kis gömböc mind-mind egy-egy megkövesedett tengeri sün.

    Zárásképp mikor másztunk felfelé a parkolóba véletlenül felzavartunk 3 kengurút, akik ijedten ugrándoztak el a folyó vízében. Ritka pillanatok egyike, mikor vízben látunk kengurút. Szóval ha arra jártok és van egy  órátok, ne hagyjátok ki ezt az ösvényt. Megéri. Úgyis kevés az a hely a Murray-folyón, ahol gyalogosan megközelíthető a magas homokkőfal alulról.

    Két kengurút sikerült lekapni ahogy a folyóban ugrálnak.


  9. A sivatagi hadművelet

    augusztus 2, 2018 by kata_papi

    Simpson_fejlecMegcsináltuk! Pipa a Simpson sivatagnak!

    Nagyon jól sikerült a túra. Minden percét élveztük! Annak ellenére is, hogy a legyek pirkadattól sötétedésig körül dongtak minket (a képek magukért beszélnek). Jó kis csapatot alkottunk Tamásékkal. Állunk elébe a következő közös kalandnak/kalandoknak. A két hét alatt összesen 4202 km-et autóztunk le, ebből a sivatagi szakasz 638 km volt, amit négy és fél nap alatt tettünk meg. A kék utat jártuk be, ebből a sárga a sivatagi rész, amit nyugatról-keletre csináltunk meg. A három piros pötty pedig három nevezetes hely, amiket felkerestünk: Poeppel Corner, ahol három állam találkozik (NT, QLD, SA), Haddon Corner, ami Dél-Ausztrália jobb felső csücske és a Cameron Corner, ahol mi már jártunk korábban. Itt is három állam találkozik: QLD, NSW, SA. Na, a földrajzi és térképolvasási ismeretek után ugorjunk is tovább a mostani túrára.

    SimpsonDesert_Route_KataekA résztvevők: Tamás-Szilvi-Gábor, Kata-Papi. Valamint a két terepjáró: Tehén, ami Tamásék 4WD-ja. és Junior, Döme utódja. Még nem szóltunk róla, hirtelen történt minden. :o)

    Az expedíció előtt kétszer összeröffentünk, hogy megbeszéljük az útvonalat. Ki-mit szeretne megnézni a környéken, illetve útközben és ki-mit hoz. Felesleges két lábos, két vágódeszka, két ezmegaz, hisz végig együtt haladunk. Így is rengeteg cuccot kellett magunkkal vinni. A sivatagban aztán tényleg nincs semmi, csak amit magaddal viszel. Illetve ajánlatos plusz néhány napos bent ragadást is belekalkulálni kaja és víz szempontból. A kajával nem akartunk sokat bíbelődni. Nincs idő főzőcskézésre, mosogatásra pedig felesleges vizet pazarolni. Ezeket figyelembe véve kétféle étellel készültünk. Az egyik a hagyományos konzerv, ami nagyon hasonlít az otthoni Globus termékekhez, amiket vízben kell felmelegíteni (töltött káposzta, paradicsomos káposzta, zöldbabfőzelék fasírttal, borsó főzelék, pörkölt, stb). Szerb testvéreink készítették őket és meg kell mondjam, ahhoz képest, hogy konzerv kaja, ehető. Sőt egyik-másik  kifejezetten finom. Mondjuk a tartósítószer a húsokon kiérződik, de nem kell az év 365 napján ezt enni. A másik egy speciális szárított kaja volt (liofilizált). Tamás talált rá és tesztelte is, mikor a Murray-folyón evezett le. Amerikából rendeltük és semmi más nem kell hozzá csak forró víz. Kellemes csalódás volt. A beef stroganoff isteni finom. Az lett a kedvencem. De a többi is ehető: lasagna, grill csirke krumplipürével,  teriyaki csirke rizzsel és még sok más. Ezen a linken el lehet olvasni Tamás beszámolóját ezen étel elkészítéséről. A mosogatásokat pedig azzal váltottuk ki, hogy ezekhez a konzerv és zacskós kajákhoz műanyag eldobható evőeszközöket vittünk. Tudom-tudom… környezetszennyezés… tisztában voltunk vele, de ritkán fordul elő ez a szituáció. Mondjuk ez volt az első az itteni 11 évünk alatt. Ígérjük, nem csinálunk ebből rendszert.

    A környéken semmi térerő nincs. Lehetőség van a nyugati behajtásnál Mt. Dare-ben vagy a keleti behajtásnál Birdsville falucskában műholdas telefon bérlésére, amit az elején felveszel, végén meg leadod. Így is úgy is be kell menni ezekre a helyekre a tankolás és valami normális ennivaló miatt. Mivel Tamás nemrég tért vissza a nagy Murray-folyó expedíciójáról, ahova vitt magával műholdas telefont és EPIRB-et (Emergency Position Indicating Radio Beacon – jelentése kb: vészhelyzeti, pozíció jelző rádiós jeladó), így nem kellett bérelnünk. Az EPIRB egy nagyon hasznos kis szerkezet. Akkor kell működésbe hozni, mikor életveszélyes a szituáció. Ekkor be kell kapcsolni, a szerkezet jelet küld és már jön is a felmentő sereg: katonaság, helikopter, minden bevethető mentőegység.

    Az indulást szombat reggelre terveztük. Előző nap délután viszont leszakadt az ég. Egész éjjel esett. Még másnap reggel is. Alig tudtunk összepakolni. Rengeteg dolgot kellett feltenni a kocsik tetejére: sátrat, pótkereket, üzemanyag kannákat, maxtrax-eket. Mivel egyikőnknek sincs kocsibeállója, így mikor enyhült, vagy pár percre elállt az eső gyorsan kiszaladtunk és feldobtunk valamit a tetőre. Majd vissza. Vártunk. Kirohantunk, meghúztunk 1-2 csavart  és vissza. Bő fél napot vesztettünk ezzel és csak délután egy óra körül tudtunk elindulni. Nem is jutottunk aznap túl messzire. Sebaj. Nem rohantunk.

    Szerettük volna útba ejteni a híres Maree Man-t, amiről már írtam korábban pár sort. Tudjátok, ez az a Nazca vonalakra hasonlító emberalak, aki egy bumerángot tart a kezében. 1998 június 26-án fedezte fel egy pilóta, aki arra repült. Az alak 4,2 km hosszú (vagy magas) 20-30 cm mélyen van a földbe vájva és a vonalak 35 méter szélesek. A mai napig nem tudják, hogy ki, miért és hogyan csinálta. Elvileg csak a levegőből lehet látni, de mi bíztunk benne, hogy valahol csak meg lehet közelíteni autóval és valamelyik testrésze csak látható lesz. Sajnos nem. Magánterületen fekszik és nem lehet a közelébe menni. Nagy kár.

    Mt. Dare-ig ugyanazon az úton haladtunk, mint amikor 2011-ben megcsináltuk az észak-déli Adelaide-Darwin-Adelaide túrát. Ismét a kihagyhatatlan Coward Springs-i kempingben aludtunk. A meleg vízű artézi forrás-fürdőt kihagytuk, mert millió szúnyog volt. Ismét ellátogattunk az artézi forrásokhoz, amit Tamásék még nem láttak. Ezekből több száz van a környéken. Olyanok, mint egy nagy vakondtúrás, aminek a tetején bugyog ki a több száz méter (néhol 1-2 km) mélyről feltörő meleg forrásvíz.

    Coward Springs után egy jégkrém erejéig megálltunk William Creek-ben, utána meg sem álltunk a híres Oodnadatta-i Pink Roadhouse-ig, ami kocsma, étterem, bolt, posta, kemping, autószerelő műhely és benzinkút egyben. Itt éjszakáztunk a kempingben és kiszámoltuk, hogy hol kéne tankolnunk a sivatagi szakasz előtt. Az utolsó üzemanyag felvevő hely vagy itt van Oodnadatta-ban vagy Mt Dare-ben. Tehénnek 40 literrel nagyobb a tartálya, így neki teljesen mindegy volt hogy ott Oodnadatta-ban vagy Mt Dare-ben iszik. Junior-nak viszont nem. Mindketten vittünk magunkkal két 20 literes üzemanyag kannát is a biztonság kedvéért. A legrövidebb sivatagi átvágás a French Line-on kb 500 km. Az emberek többsége ezen megy keresztül és kipipálja, hogy megvolt a Simpson. Mi viszont a lehető legtöbbet szerettünk volna látni a vidékből. Annyira tetszett, hogy nem kizárt az sem, hogy egyszer még visszamegyünk és megcsináljuk a délről induló Hay River szakaszt, ami becsatlakozik a Madigan’s Route-ba. Erről azt írják, hogy a legnehezebb átkelés, semmiképp ne induljunk neki egyedül. Legalább 8-10 nap kell arra hogy átérjünk. Erre az időre kell üzemanyag, kaja és víz. Fontolóra vesszük majd…

    CowardS1CowardS2PinkRoadHIndulás előtt megvettük a Desert Park Pass-t, ami nélkül nem lehet elvileg behajtani a sivatagba. Kiváncsi lennék arra, hogy ki ellenőrzi a meglétét, mert mi nem találkoztunk egyetlen egy parkőrrel sem. Ez a belépő 2018-ban 160 dollár per autó és egy évig érvényes. Ehhez a belépőhöz egy igényes kis információs füzetet adnak és 3 darab térképet. Kicsit borsosnak tűnhet az összeg ahhoz képest, hogy bent a sivatagban semmit sem kapsz érte.

    Kanyarodjunk vissza a tankoláshoz. Ha Oodnadatta-ban tankolunk, akkor 175 km csapódik a sivataghoz, amit le kell fedni üzemanyaggal. Ha Mt. Dare-ben, akkor meg 70 km-el bővül a sivatag. Viszont Mt. Dare nem esik útba, 70 km-re van északra a Dalhousie forrásoktól, ami a Simpson kapuja. Így azt a 70 km-et oda-vissza meg kell tenni. Sok választásunk nem volt, maradt Mt. Dare. Az üzemanyag ára azt sugallta, hogy igencsak messze vagyunk mindentől. Míg Adelaide-ben 1,3 dollár volt akkor 1 liter diesel, addig itt 2,3 dollár. Nincs mese. Ez az utolsó hely, ahol tankolni lehet. Csurig töltöttük a tartályokat és a 2×20 literes kannákat.

    A terv az volt, hogy az éjszakát a Dalhousie forrásoknál töltjük. Az út eleje nagyon köves volt, de végül sötétedés előtt elértük a forrást. Egyikőnknek se volt kedve fürdeni. A levegő hőmérséklete közel annyi volt, mint a víz hőmérséklete. Nem igazán tudtunk volna felfrissülni. Úgy döntöttünk, hogy majd talán reggel, amikor még hűvös van. A Dalhousie forrás által kialakított kis tavacskában lehet úszkálni. Télen biztos nagyon kellemes lehet. A víz mindig 34-38 fokos, a tó mélysége néhol a 14 métert is eléri. A forrás szájánál a víz 43 fokos és 160 liter jön ki másodpercenként. A tóban 3 halfaj (az egyik lecsipkedi az elhalt bőrt a testről), 6 vízi csiga faj, néhány kisebb rákocska és béka él. Ezek a fajok csak itt találhatóak meg, sehol máshol. Sátrat bontottunk és kiderült, hogy Tamásék hűtője bemondta az unalmast. Pont a sivatag előtt… Kiderült, hogy a kábel törött el a dugó mögött. Tartalék kábel nincs. Kinek van két kábele a hűtőhöz? A fiúk nekiálltak szerelni. Ha minden kötél szakad, bezsúfolódunk egy hűtőbe. A kajáink nagy része konzerv vagy szárított, csak az innivalókat, tejet, vajat, sajtot és felvágottakat kell hűteni. Végül sikerült a fiúknak úgy megoldani, hogy levágták a dugót és direktbe kötötték be a drótot. Működött a dolog. Halelúja! Az első nap 70 km-et haladtunk, mert csak délután hagytuk el Mt. Dare-t.

    A Simpson sivatag Ausztrália negyedik legnagyobb sivataga és itt találhatók a világ leghosszabb, párhuzamos homok dűnéi. Több mint 1100 párhuzamos dűne fut itt észak-nyugatról dél-keletre és kb 8-10 000 évesek. Hosszuk meghaladja a 200 km-t, magasságuk 5-30 méter. A legmagasabb a Big Red (40 m), ami Birdsville falu határában van és mi a túránk végén küzdöttünk meg vele. A dűnék közötti lapos részek 200-600 méter hosszúak. Mi amúgy nyugatról-keletre haladtunk. Az okosok szerint elvileg ez a “könnyebb”, mert a dűnék keleti oldala meredekebb. Úgy voltunk vele, hogy elsőre ne vagánykodjunk, éljük túl, aztán majd mint gyakorlott “sivatagi rókák” megcsináljuk visszafelé is vagy más utakon szeljük át. A sivatag december 1-től március 15-ig (a nyári időszakra) le van zárva. Komoly büntetés jár annak, aki ilyenkor vág neki. Nyáron akár 50 fok fölé is mehet a hőmérő higanyszála. Azért van a lezárás, mert régebben sok turista felkészületlenül vágott neki. Ott ragadtak, meghaltak vagy komoly mentőegységek kellettek a kimentésükre.

    3D terepmodell a párhuzamos dűnékről. A kék vonal az útvonalunk. Ez nem a teljes sivatagi szakasz modellje. Az túl nagy lenne és elveszne a sok dűne.

    3D terepmodell a párhuzamos dűnékről. A kék vonal az útvonalunk. Ez nem a teljes sivatagi szakasz modellje. Az túl nagy lenne és elveszne a sok dűne, így legalább picit látható a párhuzamos dűne rendszer.

    A homok színe a sárgától a narancssárgán át a sötét vörösig minden színt produkált, néhol még fehéres homok is volt.  Állítólag egy nagy folyórendszert fedeztek fel 35 méterrel a dűnék alatt. A tudósok úgy gondolják, hogy ez a nagyobb folyókból és kisebb patakocskákból álló vízrendszer 50 millió évvel ezelőtt a felszínen csordogált, amikor még sokkal nedvesebb klíma volt itt. Érdekes elmélet… Kempingezni a földúttól 50 méteres sávban lehet. Tábortűzhöz fát gyűjteni tilos, mi is két zsáknyi fát vittünk magunkkal itthonról. Az első fehér ember 1936-ban ment keresztül a Simpson sivatagon, az első terepjáró pedig egy Nissan Patrol volt 1962-ben.

    BigRed7Mindkét autóban volt CB rádió, ezzel kommunikáltunk útközben. Tamásék mentek elől és mindig jöttek ilyen hasznos információk: a bal oldali ágon gyertek fel, nagyon dobál csak második nekifutásra “low range”-ben tudtunk felmenni, a tetején nagy gázzal, “korrugétid fos” és ehhez hasonlók. A sivatagot keresztül autózók hivatalosan a 10-es UHF csatornát használják, így mi a 12-esre álltunk rá. Néha valaki beleszólt, ilyenkor átálltunk a 13-asra. Hasznos dolog ez a CB rádió. Míg mi a 12-esen beszélgettünk, addig Gábor egy másik kézi CB egységen folyamatosan figyelte a 10-es csatornát a szembe jövő forgalom miatt. Az emberek többnyire közlik, hogy merre járnak és hogy épp nekivágtak ennek vagy annak a dűnének. A sivatagot átszelő út ugyanis egynyomtávú, így egy-egy homokdűne meghódítása elég veszélyes tud lenni ha a szembe jövő is nyomja ezerrel. Épp ezért 2014 óta kötelező a dűne zászló állandó használata. Az előírás szerint a zászló 30×30 cm méretű és fluoreszkáló kell hogy legyen és minimum 3,5 méter magasan kell hogy legyen a talajtól. Általában a lökhárítóra szokták feltenni. Tényleg hasznos és már messziről látszik, hogy valaki közeledik. Az út mentén öt kilóméterenként jelzőoszlopok vannak leütve, amin 3 betű és számok vannak. A betűk az út nevét jelölik (FRN – French Line, RIG – Rig Road, WAA – WAA Line), a számok meg a távolságot kilóméterben Dalhousie forrástól. Így ha valaki lerobban és segítséget kell kérnie, meg tudja mondani a mentőegységeknek, hogy kb merre van, illetve a CB rádión is így tudjuk megadni, hogy éppen merre járunk.

    Dűnezászló állítás

    Dűnezászló állítás

    Útvonal egyeztetés

    Útvonalegyeztetés

    Dalhousie forrásokat elhagyva tettünk egy 26 km-es kitérőt, hogy megnézzük a Spring Creek Delta vidékét, ami teljesen úgy néz ki, mint egy folyó delta vidéke. Rengeteg víz (a sivatagban?!), mocsaras terület. Hihetetlen, hogy ennyi víz tud lenni egy sivatagban, ahol az éves csapadék csak 15 cm.

    A jobb alkaromon 29 db, a balon 14 db szúnyogcsípést számoltam össze reggel és még Papi meg én jártunk a legjobban, rajtunk volt a legkevesebb csípés. A Deltavidék után a következő megálló a Purni Bore volt. A French Line utat 1964-ben egy francia olajipari cég építette ki, olajat és gázt kerestek és 1963-ban ők fúrták a Purni kutat. A kút 1880 méter mély, a feltörő víz pedig 85 fokos. A fúrás után le is heggesztették a kútfejet, de az az idők folyamán korrodálódott és 18 liter víz szivárgott ki másodpercenként, ami egy mesterséges tavat hozott létre. Viszont ez a napi közel 2,5 millió liter víz sok vizet szipkázott el a Dalhousie forrásoktól, ezért 1987-ben a Dél-Ausztrál kormány kénytelen volt lezárni a kutat egy sipkával, de egy pici/kontrollált szivárgást hagyott, hogy a tóban és az a körül kialakult élővilág megmaradjon. Rengeteg madár, vadszamár és teve jár ide inni. Mi csak egy döglött teve tetemet és sok pintyet láttunk ottjártunkkor.

    A forrásnál épp egy 5 autóból álló társaság ebédelt. Szóba elegyedtem az egyik bácsikával (nem mai gyerekek voltak). Kiderült, hogy ők onnan jönnek, ahova mi tartunk. Jól ki is kérdeztem, hogy milyen az út minősége. Józsi nem volt kispályás. Hatvannyolc éves! Most is oda-vissza csinálja meg a Simpson-t és ez lesz neki a nyolcadik (!) átkelése. Annyit mondott még, hogy idén a kelleténél több légy van. Pfuuuu. Tényleg? Nem mondod. Mi észre sem vettük…  A Purni Bore után nem sokkal lefordultunk a Rig Road-ra, ahol megpróbáltunk felkeresni 1-2 felhagyott olajkutat. Titkon bíztunk benne, hogy hátha otthagyták a “bólogató” szamarakat, de mindent leszereltek. Volt olyan hely, amit csak a GPS koordináta alapján tudtunk belőni, hogy valahol itt lehetett a kút. Egynél viszont megtaláltuk a rozsdás táblát, amin azt írták, hogy: Macumba No.1.-es kút 1977.11.16. Ez is valami. A nap lenyugvóban volt, ezért gyors kempinghely keresésbe fogtunk. Minden nap igyekeztük délután öt körül táborhelyet keresni, hiszen itt most tél van és korán sötétedik. Sötétben nem egyszerű megfelelő helyet találni, ami közel vízszintes, nincs hangyaboly, nem túl köves. A konyhasátorhoz két cölöpöt mindig le kellett ütni.  Azért egyszer-kétszer előfordult, hogy korom sötétben, fejlámpával kellett sátrat bontanunk. Mondjuk ilyenkor legalább a legyek nem ették az életünket. Itt most jó kis helyet találtunk. Egy hosszan futó dűne lábánál. A lenyugvó nap épp a dűne mögött tűnt el. Minden vörösen izzott. Második sivatagi napunkon 183 km-et haladtunk.

    Táborhely két dűne között

    Táborhely két dűne között

    Napfelkelte a sivatagban

    Napfelkelte a sivatagban

    naplemente

    Naplemente a sivatagban

    Simpson_teveallatok2Reggel általában 7-kor keltünk. A legyeket így sem sikerült lekörözni. Amint picit pirkadt, ők már zümmögtek és le se feküdtek egészen sötétedésig. Még az esti tábortűz körül is lebzselt 1-2 arrogáns egyed. A reggeli gyors légyhálóskalap alatti tisztálkodást követően bezsúfolódtunk a konyhasátorba. Igen, jól olvastátok. A légyháló alatt mosakodtunk, mostunk fogat. Nekem egyszer sikerült is a fogmosó vizet átköpni a hálón. Elfelejtettem, hogy a fejemen van. Háló nélkül egy percet sem lehetett kibírni. Elevenen faltak volna fel a legyek.  🙂

    A konyhasátor elvileg két ember kényelmes lötyögésére alkalmas. Erre most öten voltunk. De ismerjük a mondást: sok jó ember kis helyen is elfér. Picit kellemetlenül éreztük magunkat, mert Tamás és Szilvi szorultak be a bejárattal szembeni részhez, ahol az asztal volt, így mindig ők kenték meg a kenyereinket, főzték meg a kávét, forralták a vizet a vacsihoz. Öt csillagos luxus kiszolgálást kaptunk. Tamás isteni kávét főzött minden reggel egy speciális kávéfőzővel. Nem kotyogóval. Minden reggel és minden este itt a konyhasátorban kerestünk menedéket. Itt nyugodtan tudtunk ülni. Nyugodtan tudtunk enni. Szép nyugodtan megreggeliztünk, megcsináltuk a szendvicseket ebédre, amit szigorúan mindenki a kocsiban ülve evett meg. Este pedig 2-3 órát ücsörögtünk és sztorizgattunk. A konyhasátor nélkül valószínűleg negatív élményekkel jöttünk volna haza. Szóval épp reggeliztünk az első sivatagi napunkon, mikor egy dingó vonyítására lettünk figyelmesek. A hang a dűne felöl jött. Egy magányos dingó sétált a sátrak mögötti dűne tetején. Sajnos senki nem hozta be a konyhasátorba a kameráját, telefonját. Igyekeztünk halkan kiosonni, hogy képet lőjjünk, de megneszelte és éltűnt a bokrok mögött. Mi is összecuccoltunk és tovább indultunk.

    legyek05A sátormadzagon topzódó legyeket fényképezem épp

    A sátormadzagon tobzódó legyeket fényképezem épp

    legyek02

    Na ezeket a szemtelen, melegedő példányokat fényképeztem.

    A jobb oldali fekete dingó gyanus. Nem hallottunk még fekete dingóról...

    A jobb oldali fekete dingó gyanus. Nem hallottunk még fekete dingóról…

    Junior teljes harci díszben

    Junior teljes harci díszben. A konyhasátorban épp Szilvi készülődik a reggelihez.

    Ha valakinek az él a fejében, hogy a sivatag csak homok hátán homok, akkor ki kell ábrándítsam a Simpsonnal kapcsolatban. Ez nem olyan, mint a Szahara, ahol ameddig a szem ellát csak homokdűnék vannak. Mi is meglepődtünk, hogy ez itt mennyire nem sivatag. Rengeteg növényzet volt mindenfelé. Igaz fák nem. Azok csak a vége felé kezdtek felbukkani. Bokrok, fűcsomók, gyertyaláng alakú kiszáradt bokrok, hippi füvek, virágok váltakozva követték egymást. Sok élő állattal (a legyeket leszámítva) nem találkoztunk. Viszont rengeteg különféle lábnyomot láttunk a homokban: dingó, teve, gyík, bogarak és egy érdekes kanyargós lenyomatot, amit úgy gondoltunk, hogy valami csúszómászó csinál. Pedig egyetlen egy kígyóval se találkoztunk. Szerencsére elkerültük egymást. Később a kanyargós lenyomatról kiderült, hogy egy bogár csinálja, ami a homok alatt “molyol”. Rengetegszer megálltunk fényképezni. Lenyűgözött a táj változatossága, a végtelenség. Volt úgy, hogy csak álltunk a dűne tetején és nem hittük el, hogy csak mi vagyunk ott, ahol a madár se, vagy csak alig jár. Hihetetlen érzés.

    001_Blue002_Green004_Orange003_Grey

    Szilvi az egész út alatt gyűjtögette a “színeket”, majd mozaikokat gyártott belőle

    "Lábnyomok" a sivatagban

    “Lábnyomok” a sivatagban

    labnyomok2

    A “molyoló” bogár

    Gyertyalángok...

    Gyertyalángok…

    Hippi füvek...

    Hippi füvek…

    Élet a sivatagban...

    Élet a sivatagban…

    Az út többnyire homokos volt. Néhol puha, mély homok. Néhol “korrugétid”, azaz keresztbordás, ami szétzúzza a vesekövet is, na meg az autó is széthullik rajta. Dűnére fel-le, pár száz méter egyenes szakasz, dűnére megint fel-le és így tovább. Mint a hullámvasúton. Néha délnek fordultunk, ilyenkor vagy két dűne között, vagy a dűne oldalában haladtunk. A dűnék teteje mindig homokos volt. Többnyire lendületből kellett nekivágni a dűnéknek. A szabály az, hogy a gumikat le kell ereszteni. Erre külön táblázat van, meg a tapasztalat, hogy mikor, milyen terepen mennyire kell csökkenteni a guminyomást. Így tettünk mi is az első nap. Lapos gumik. De ennek ellenére is nehezen küzdöttük át magunkat 1-2 meredekebb dűnén. Volt olyan dűne, aminek 3-4-szer futottunk neki, mert a teteje előtt egy méterrel Junior megállt és nem maradt benne annyi szufla, hogy átbukjon rajta.

    SimpsonSivatag4A második sivatagi napunkon Szilviék vicces kedvükben voltak és megtréfáltak minket. A Rig Road-on haladtunk keleti irányba és figyeltünk nehogy eltévesszük a kereszteződést, ahol északra kell majd fordulnunk. Tamásék haladtak elől és a rádióban mondták, hogy a következő elágnál biztos lesz egy Üvegtigris. Tudjátok, büfé, kávé, hideg üccsi. Mi meg visszarádióztunk: itt a semmi közepén, ne álmodozzunk. Semmi nincs több száz kilóméteren keresztül. Szilvi még visszaszólt, hogy a Kata milyen kishitű. Ezzel le is zártuk a témát. Mi kicsit lemaradoztunk a por miatt. Pár perc múlva halljuk a rádióban: elértük a kereszteződést, itt várunk rátok. Ok. Lassan odacsorogtunk.

    Már messziről látszott a fa útjelzőtábla, ahol 90 fokban el kellett fordulni. Valamik csücsültek a táblán. Jé! Kólás doboz, üdítős doboz, műanyag flakon. Hangosan (nem magamban) mondom Papinak: nézd már milyen jó fejek az emberek, valaki összegyűjtötte az eldobált dobozokat és legalább egy helyre tette. Amúgy a sivatagban magaddal kell vinni végig a szemetet. Nincsenek lerakó helyek csak az elején és a végén.

    Odaértünk, kiszálltunk a kocsiból, közeledünk a táblához. Megfogtuk a dobozokat. Jé, ezek tele vannak! Basszus ez hideg! Ez meg hogy lehet?! Szerintem Szilviék ekkor már röhögtek a kocsiban. Picit odébb álltak le Tehénnel. Ekkor vettük észre a kis műanyag dobozt az üdítők mellett, amiben 2 dollárosok voltak, oldalán cetlivel: darabja 2 dollár, nincs visszajáró. Ekkor esett le. Az Üvegtigris! Itt a büfé. Hihetetlen jó poén volt. A ciki az egészben, hogy nem esett le se elsőre (üres dobozok), se másodikra (jé ezek tele vannak), se harmadikra (figyeld már, ez hideg), csak amikor megláttuk a pénzes dobozt. Teljes leépülés.

    Az elágazástól 12 km-re van a “Lone Gum” fa. Ez az eukaliptuszok családjába tartozó coolabah fa és azért érdekes, mert a környéken sehol nincs ilyen fa. Szép nagyra nőtt. Amúgy ezek a fák árterületeken vagy a víz szélén szeretnek nőni. Ez a példány nagyon eltévedt. Több száz kilóméteres sugarú körben semmi víz nincs. Senki nem tudja hogy került ide és hogy hány éves lehet, na meg az is kisebb csoda, hogy még mindig életben van.

    A Simpson sivatag elején Dalhousie Springs-nél elhelyezett szemétgyűjtő hely

    A Simpson sivatag elején Dalhousie Springs-nél elhelyezett szemétgyűjtő hely

    A Simpson sivatag "Üvegtigrise"

    A Simpson sivatag “Üvegtigrise”

    A magányos "coolabah" fa

    A magányos “coolabah” fa

    A fát elhagyva a térkép szerint egy nagy sasfészeknek is kellett volna itt lennie valahol, de bármennyire is tekergettük a fejünket, nem találtuk meg. Biztos elköltözött… Amúgy a térképre rengeteg hasznos információt pakoltak fel. Még azt is rátették, hogy most épp 5-7 méter magas dűnéken haladunk át vagy hogy 10-15 méter magasak jönnek.

    A változatosság kedvéért a mai napon a mi hűtőnk állt le. Lemerült a második akkumulátor, ami pont azért lett beszereltetve, hogy a hűtőt üzemben tartsa éjszaka is. Csak cseppet durrant el Papi agya. Direkt olyan céghez vitte el, akiknek neve van. Pont azért, hogy ne legyen galiba a sivatagban. Még mondta is nekik, hogy a Simpsonba megyünk, nem gond, ha egy nappal tovább van nálatok az autó, de legyen jó. Erre tessék… mintha most szereltek volna be először dupla akkumulátoros rendszert. Az aksi teljesen lemerült és a motor valami miatt nem töltötte fel. Gábor minden este és reggel lelkesen kimérte az akku töltöttségét, de az érték egyre alacsonyabb volt. Ezt sajnos már nem tudták megszerelni a fiúk. Nem tudták mi lehet a gond. Csak azt sejtették, hogy valami miatt nincs töltés.

    Nincs mese, a romlandó kajákat át kellett cuccolnunk Tamásék bütykölt, de legalább működő hűtőjébe. A hátralévő nyolc napot egy hűtővel oldottuk meg. Végül is sikerült, nem volt nagy gond, csak bosszantó, hogy egy kisebb vagyont hagy ott az ember a szakiknál és szart kap vissza. Mondjuk mi is hibásak vagyunk, mert nem teszteltük indulás előtt. De csak azért, mert a túra előtt három héttel került hozzánk Junior és ez idő alatt kellett Döme szintjére hozni és felkészíteni a sivatagra. A szerelőtől csütörtök délután jött vissza, szombaton meg már indultunk is. Na, ne is bosszankodjunk tovább a hűtőn. Nem érdemes. Este meggyújtottuk az első tábortüzet és farkasszemet néztünk az első sivatagi skorpióval, aki a tűz mellett bukkant fel. Ajánlatos zárt cipőt viselni. A legyek miatt pedig hosszú nadrágot és hosszú ujjú inget, különben az őrületbe csikiznek a legyek. A harmadik sivatagi napunkon 137 km tettünk meg.

    tabortuz1tabortuz2allatok1

    Tankolás a sivatag közepén

    Tankolás a sivatag közepén

    Csapatmunka...

    Csapatmunka…

    Negyedik napunk a sivatagban. A fürdést kétféleképpen lehet megoldani egy ilyen sivatagi átkelésnél. Az egyik, hogy nem fürdesz. 🙂 A másik, hogy próbálod imitálni a fürdést.  Nagyméretű nedvestörlőkkel és/vagy fára akasztható kempingzuhannyal, ami egy 10 literes ballon a végén zuhanyrózsával. Mi egy ilyet vittünk maunkkal amit sajnos fa hiányában nem tudtunk sehova felakasztani. Okos. Így maradt az 5 literes kis vizesballon. A kempingzuhanyhoz mindig van velünk egy kis rácsos deszka, amire rálépünk, hogy ne legyen sáros a lábunk. Egymást lelocsoljuk a kannából, szappanozás, újabb locsolás. Teljesen jól működik. Kb 4 liter víz elég egy fürdésre. Bevált. Működik.

    A mai napra a térkép szerint elég sok látnivaló jutott. A Rig Road-ról áttértünk Knolls Track-re, hogy megnézzük az Approdina Attora Knolls-t. Ez nem más, mint egy ikerdomb. Törékeny gipsz kibúvás, ami a környék legmagasabb pontja is egyben. Fel lehet sétálni a tetejére, ahonnan szép kilátás nyílik a tájra. Már az odavezető úton fel-fel tűntek a gipsz sziklák. Az eddig homokos út kisebb-nagyobb fehér gipsz kiugrásokkal voltak tarkítva. Lassan haladtunk, mert kerülgetni kellett őket. Kis idő múlva ez az út egy T elágazással becsatlakozik a népszerű French Line-ba. Az út minőségén látszott, hogy mindenki ezt használja. Több mélyebb gödröt is láttunk, ahol azok kapartak el, akik nem engedték le kellőképp a kerekeket, vagy azok, akik utánfutót húztak maguk után. Ezen a napon megtörtént az első és egyetlen beragadásunk.

    Egy dűne kifogott rajtunk. Már harmadszor futottunk neki és mindig egy méterrel a teteje előtt beragadtunk. Közben egy román srác ért utol minket. Tamás mondta, hogy ha csak azon az egy méteren múlik, akkor Tehén felrántja Juniort. Mi mondtuk neki, hogy megpróbálnánk még egyszer. Ismét egy méteren múlott, de ekkor már úgy voltunk vele, hogy rendben, húzzon fel Tehén. Legalább lesz egy olyan kép is, ahol használjuk a köteleket. Milyen sivatagi átkelés az, ahol nem ássa el magát az autó és nem használjuk az ásókat, maxtrax-eket. Mindent az olvasóért. Rögtönöztünk egy felhúzást. Egy méterről beszélünk, de a homok olyan puha és mély volt, hogy Tehén negyedszeri rántással rángatta csak fel Juniort a dűnén. A román srác nyugodtan várt lent addig.

    Mikor felért picit beszélgettünk vele. Ő egyedül vezetett át a sivatagon. Nagyon bátor. Vagy inkább vakmerő…?! Kérdezte, hogy mennyi a kerekeinkben a nyomás. Mondta, hogy annál (azaz a szokásos sivatagi előírásnál) jóval lejjebb szokták itt engedni az emberek. Mikor elment engedtünk még a kerekekből és a fiúk később mondták, hogy sokkal jobban veszik az autók a dűnéket, mint korábban. Ennyi múlik a keréknyomáson. Viszont arra is figyelni kell, hogy egy bizonyos ponton nem szabad laposabbra engedni, mert egy kanyarodásnál leugorhat a gumi a felniről.

    A táj ismét sokat változott. Egyre több fa váltotta fel a bokrokat és rengeteg sós tavon keltünk át. Szerencsére mindegyik csontszáraz volt. Viszont megmaradtak azok a keréknyomok, amiket esős időben hagytak ott az akkori “átkelők”. Egy-kettő olyan mély volt, hogy kész csoda, ha abból az illető önerőből szabadult ki. Elgondolkodtunk azon, hogy mi a jobb. Száraz melegben, legyek hadával küzdeni, de mindig száraz lábbal visszaszállni a kocsiba? Vagy esős időben tengelyig elsüllyedni a sóstóban, és mindig sáros lábbal visszaszállni a kocsiba? Háááát akkor már inkább az előbbi. A legyes verzió.

    Junior elkapart egy méterrel a dűne teteje alatt

    Junior elkapart egy méterrel a dűne teteje alatt

    Junior_elkapart2

    Tehén nekiveselkedik

    Tehén nekiveselkedik

    ÉÉÉééééés! Felrántja Juniort.

    Éééééés! Tehén felrántotta Juniort. Juhéj!

    Átkelés az egyik sós tavon

    Átkelés az egyik sós tavon

    sosto2

    Az átkelés nyomai "esős" időszakban

    Az átkelés nyomai “esős” időszakban

    Délután fél négyre el is értük a Poeppel Corner-t. Itt három államhatár találkozik, három időzónával. Így ezen a helyen fél órás különbségekkel háromszor lehet újévet köszönteni. A Poeppel Sarok nevét Augustus Poeppel-ről kapta, aki egy német bevándorló volt és ő mérte fel az 1880-as években Dél-Ausztrália, Queensland és az Északi-Terület határait. A sarok eredetileg 2-300 méterrel arrébb a sóstó közepén volt. Ez abból adódott, hogy a távolságméréshez használt láncban  voltegy kis hiba, ami itt fent a sarokban már ekkora csúszást eredményezett. De abban az időben felmérni/kimérni ilyen hosszú nyíl egyenes távolságot hihetetlen teljesítménynek számított. Negyedik napunkon 119 km-et tettünk meg és szomorúan konstatáltuk, hogy ha minden jól megy, akkor holnap kiérünk a sivatagból.

    PoeppelCorner2

    Poeppel Corner

    Poeppel Corner: Papi, Kata, a határkő, Szilvi, Gábor, Tamás

    Utolsó napunk a sivatagban, de várt még ránk a híres Big Red (Nagy Vörös) homokdűne a maga 40 méterével. A hátralévő szakaszra a térképen be voltak jelölve az útba eső érdekesebb képződmények, növény együttesek melyeket hellyel-közzel megtaláltunk. Sós talajt kedvelő bozótos (salt bush flat), valamiféle a dűnék között felbukkanó “köztes” dűnék, spinifex dűnék amiken azok a vicces fűcsomók nőnek amiket én csak hippifűnek hívtam. Egyik helyen még látható a Vermin Proof Fence egy kis darabja, ami a dingó kerítéshez hasonló. Többnyire a rágcsálók távoltartása miatt épült több száz kilóméteren keresztül. Ebédre pont elértünk az Eyre Creek-hez, ami egy kiszáradt folyómeder. Legalábbis most ki volt száradva. Eső esetén ebben az U alakú teknőben rendesen hömpölyög a víz. Charles Sturt 1844-45-ben pont idáig jutott el az expedíciójával, amivel a feltételezett belső tengert kereste. Hihetetlen volt, amikor a meder alján beautóztunk a folyómederben. Bámultuk a magas partfalat, a kimosott fák gyökerét, amik arról tanuskodtak, hogy itt néha nemcsak egy csörgedező kis patakocska szokott csordogálni. Ebédünket a folyómederben a nagy fák árnyékában költöttük el. A folyót elhagyva megjelentek az első eukaliptusz fák.

    Eyre Creek, a folyómeder. A meder alján a háttérben Junior.

    Eyre Creek, a folyómeder. A meder alján a háttérben Junior.

    SimpsonSivatag1SimpsonSivatag2SimpsonSivatag3SimpsonSivatag5SimpsonSivatag6SimpsonSivatag7SimpsonSivatag8SimpsonSivatag9A homokdűnék így a vége felé kicsit nagyra nőttek, már csak egy párat kellett leküzdeni és délután háromnegyed háromkor ott álltunk a Big Red lábánál. Első ránézésre nem tűnt olyan nagynak. Tehén nem sokat szarakodott, nekiindult. A felénél járhatott és a mérete egy bolháéval vetekedett. Ugye? A méretarány! Én mindig mondom, kell viszonyítási alap. Szóval csalóka volt ez a dombocska. Főleg azért, mert mikor azt hitted hogy felértél, akkor még egy mély, puha homokos “S” kanyart le kell küzdeni a dűne háromnegyedétől, hogy felérj a csúcsra. Ráadásul a meredek részen nagy kikaparások voltak, ami dobálta a kocsit és ha nem sikerült jó kerékállásban elkapni a gödröket, akkor azok jócskán lelassítottak, mert a kerék a levegőben kipörgött és elveszítette az autó a lendületét. Viszont Tehénnek sikerült elsőre. Fent volt.

    Jött Junior. Én kiszálltam és felsétáltam a dűne háromnegyedéig, hogy külső videó is legyen a nagy eseményről, ne csak a belső fedélzeti kamera. A fél tüdőmet kiköptem mire felértem. Pfú. A kor és a plusz kilók. Azt hittem menten újraélesztést kérek. Junior és Papi nekirugaszkodtak. A dobálós részen jelentős lendületveszteséget szenvedett, az “S” kanyart viszont jól vette, de az utolsó néhány métert a csúcs előtt nem tudta leküzdeni. Megállt és onnan már nem volt ereje. Így Junior négyszer tolatott vissza az “S” kanayar aljáig hogy megpróbáljon lendületre szert tenni. Végül sikerült önerőből felmennie. Nem kellett se maxtrax-et, se lapátot, se vontatókötelet használni. Papi boldog volt. Egyből látni szerette volna a külső videót. El is indítottam neki, de valószínűleg az oxigénhiányos állapotom miatt fordítva nyomkodtam a felvevő gombot. Azaz mikor ki akartam kapcsolni a felvételt, akkor valójában elindítottam és mikor bekapcsoltam akkor kikapcsoltam. Így a videón nem volt más, csak amikor lihegve felfele caplatok, majd kiálltok, hogy indulhatsz – ekkor nyomtam meg a felvétel gombot, ami ugye most a kikapcsolás volt – és így tovább. Úgyhogy teljes mértékben csak a lényeg nem került rá a felvételre… Még szerencse hogy Szilviék a csúcsra érés után átsétáltak a dűne szélére, hogy ők meg a tetejéről vegyék fel Junior menetét.

    Láttam Papi arcán, hogy csalódott, mert nem sikerült a felvételem. Mivel nem rohantunk, Tamásék még ejtőztek a dűne tetején, ezért Papi fogta magát, lement, hogy újra megküzdjön a “Nagy Vörössel”. De előtte még beállított engem, hogy innen videózzam le az egészet. Most már az én agyam is funkcionált és Junior is feljött elsőre egy szusszal. Hurrá! Papi nagyon boldog volt! A trükk az utolsó 2-3 méteren az “S” kanyar tetején volt. Azon a szakaszon volt a legmeredekebb és a legmélyebb a homok. Itt egészen jobbra ki kellett húzódni és akkor már erőlködés nélkül fel lehet érni a dűne tetejére.

    Az utolsó sivatagi napunkon 129 km tettünk meg. A teljes sivatagi rész, ahogy a bejegyzés elején is említettem 638 km-esre sikeredett. Junior 134 liter üzemanyagot pörkölt el erre a szakaszra. Az átlagfogyasztása 21 literre jött ki ilyen terepen, de ebben benne van nagyon sok alapjáraton való szöszmötölés is. Mivel nagyon meleg volt, ha csak tehettük nem szálltunk ki a kocsiból, hanem bent ültünk a hűvösben. Ott ettünk, ittunk, pihengettünk. Csináltunk forgalom számlálást is a sivatagban. Négy és fél nap alatt 9 autó jött szembe és 9 autó haladt el mellettünk. Nem sok, figyelembe véve, hogy iskolaszünet volt pont arra a két hétre, mikor mi mentünk.

    Az ott a távolban a Big Red

    Az ott a távolban a Big Red

    Szemtől-szembe a Big Red-el. A jobb oldali nyom volt a nyerő.

    Szemtől-szembe a Big Red-el.

    A Big Red lábánál. A kép nem adja vissza a méretét.

    A Big Red lábánál. A kép nem adja vissza a méretét.

    Junior az "S" kanyar tetején. Onnan ahol most a képen van még öt métert ment fel, majd egy méterrel a csúcstól elkapart.

    Junior az “S” kanyar tetején. Onnan ahol most a képen van még öt métert ment fel, majd egy méterrel a csúcstól elkapart.

    Na itt ásta el magát mindig Junior. A cél előtt 1-2 méterrel.

    Na itt ásta el magát mindig Junior. A cél előtt 1-2 méterrel. Pedig már nem sok hiányzott, hogy átbukjon.

    Ennyire mély a homok a dűne csúcsa előtt 2-3 méterrel

    Ennyire mély a homok a dűne csúcsa előtt 2-3 méterrel

    A Big Red tetején!

    A Big Red tetején!

    BigRed6BigRed8A fiúk balról-jobbra: Gábor, Papi, Tamás

    A fiúk balról-jobbra: Gábor, Papi, Tamás

    A Big Red dűne nem csak a Simpson sivatag legmagasabb dűnéje miatt híres, hanem azért is, mert minden év júliusában itt a dűne lábánál tartják a 3 napos Big Red Bash zenei fesztivált. Hihetetlen, de erre az eseményre minden évben 7-10 000 ember érkezik ide. Birdsville falu innen 35 km-re van és mindösszesen 100-an lakják. Ez a világvégi kis falu ad otthont a fesztiválra érkező több ezer embernek Ausztrália közepén mindentől távol. Nem kis teljesítmény. Az 1970-es évekig csak a távíró készülék volt az egyetlen kapcsolata a külvilággal. Kéthetente egy repülőjárat hozta a friss zöldséget, gyümölcsöt és a leveleket a helyieknek. A falu első telefonvonalát 1976-ban kötötték be és az első mobiltornyot 2011-ben építették. Ha beütjük a Wikipédiába a falu nevét akkor még olyan érdekességek jönnek fel, hogy a falu általános iskolájába összesen 3 tanuló iratkozott be, a rendőrőrsön egy rendőr szolgál, a kórházban egyetlen egy nővér van. Ebből is látszik, hogy nem egy metropolisz.

    Az átkelés megünneplését az 1884-ben épült híres birdsville-i hotel/kocsmában ejtettük meg, amit méltán emlegetnek Ausztrália legikonikusabb outback kocsmájaként.  Nagyon jó állapotban van az épület. Kellemeset csalódtunk a vacsival kapcsolatban. Nem gondoltuk, hogy itt az Isten háta mögött 5 csillagos ételt tudunk enni. Igényesen tálalt, kulturált kiszolgálásban volt részünk és ezt nem csak azért éreztük így, mert 5 napig a sivatagban “sínylődtünk”. A kocsmának van egy terme, amit úgy hívnak a “Zöld Gyík terem. Mi is itt fogyasztottuk el a vacsoránkat. Ez a terem onnan kapta a nevét, hogy 1968 nyarán mérték a legmelegebb hőmérsékletet itt Birdsville-ben. Majd hirtelen jött egy áradás, ami elzárta a falut több hónapra a külvilágtól. A kocsma kifogyott a sörből, viszont rengeteg menta likőrjük (Creme de Menthe) és limonádéjuk volt. Ezt a kombinációt nevezték el “Zöld Gyíknak” és ezt vedelték az emberek. Még egy egyesületet/ligát is létrehoztak, üléseket tartottak. Hogy miről tárgyalhattak…? Passz. Szerintem arról, hogy ki mennyit és mit iszik. Meglepő, de még a mai napig is tartanak néha értekezleteket. Hiszen egy jó ivászatra mindig kell időt szakítani! 🙂

    Birdsville1Birdsville2

     

    A sikeres átkelésre!

    A sikeres átkelésre!

    A vacsoránk

    A vacsoránk

    Kérdezhetnétek, hogy miféle legmelegebb nap? Nyár? Ausztrália közepe? Száraz sivatag? Hogy kerül ide az áradás? Ez egy érdekes dolog.

    Épphogy hazaértünk a sivatagból, mikor két hétre rá az ABC tévécsatorna leadott egy riportot erről. Ha nem siettek sehova, gyors megosztom veletek. Csak mert pont akkoriban jártunk Birdsville-ben, mikor az történt, amiről a riport szólt. Van ugye nekünk Ausztrália közepén az Eyre-tavunk, a belső tenger, amit minden felfedező keresett. Ez egy nagy sós tó. Ausztrália legnagyobb, a világ pedig 13-dik legnagyobb tava. Csakhogy képben legyünk a méretével 13-25-ször nagyobb, mint a Balaton. Mérete szélsőségesen váltakozik, de átlagos kiterjedése kb 16-szorosa. Ritkán van benne víz, többnyire mindig száraz. Jórészt 20 cm vastag sóréteg fedi. A tó százévenként csupán kétszer telik meg teljesen vízzel. A legmagasabb vízszintje 1974-ben volt, 5,7 m. A tónak óriási vízgyűjtő területe van. A folyók ebbe a tóba futnak bele. Lenyűgöző sivatagi vízrendszer, melynek folyamatát igazán csak az űrből lehet jól látni.

    Az ABC csatorna összerakta az idei évi űrfelvételeket, hogy nyomon kövesse a víz útját a trópusi északról át a sivatagon keresztül egészen az Eyre-tóig, ami a víz végállomása. Innen már nem “megy” sehova a víz. Az Eyre-tó feltöltődése mindig nagy esemény itt. A hírekben mindig el lehet csípni 1-2 helikopteres felvételt, ahogy a víz kezdi feltölteni a tavat. Ilyenkor még vitorlás és kenus versenyeket is rendeznek rajta. Mi április 14-27 között jártunk ott. Márciusban fent északon Queensland-ben leesett egy nagy eső. Április elején az áradás elérte Birdsville-t.

    A vacsoránkat követő napon a kocsmárossal beszélgettünk. A sikeres átkelésünket ecseteltük és panaszkodtunk, hogy nagyon sok légy volt. Erre ő: kb két hete nagy áradás volt itt, ami rengeteg bogarat, szúnyogot, legyet hozott magával. Este alig tudtak az emberek kimenni a kocsmából, mert a bejárat feletti lámpa idevonzotta őket és sötét bogárfelhő lepte el a környéket. Pár órával később, miután szétnéztünk a faluban délnek indultunk és a falu határában még láttuk a két héttel ezelőtti áradás visszamaradt tavacskáit, amiről a kocsmáros beszélt. Akkor még nem tudtuk, de ez a víz esett le kb egy hónapja fent északon. Április végén hazaértünk és május második hetében láttuk a hírekben hogy május 15-én két hónappal az első esőcsepp után a víz elérte az Eyre-tavat. Két-három hónap míg az északon leesett eső elér a tóba. Hihetetlen átalakulás megy végbe a sivatagban a víz felbukkanása nyomán. Természet! Nincs olyan nap, hogy ne nyűgözne le valamivel!

    aradas1    aradas2

    Bal oldali kép: kiszáradt folyómeder, jobb oldali: vízzel teli meder

    Birdsville-t elhagyva a Haddon Corner-t vettük célba. Alig tudtunk kiszállni az autóból annyi légy volt. Ha azt mondom, hogy eddig a levegő 20%-a volt légy, akkor ez az arány itt a saroknál 70%. Légyfelhő! Le voltunk döbbenve. Borzalmas volt. Csak pár percet maradtunk, míg megcsináltuk a kötelező képeket és már húztunk is el onnan. A terv az volt, hogy Innaminka-ban alszunk, de nem értünk el odáig, így is tök sötétben vertünk sátrat valahol a prérin.

    A következő naptól igyekeztünk minden olyan helyet felkeresni utunk során, ami arról volt híres, hogy valamelyik expedíció odáig jutott, vagy ahol ezek a kalandvágyó emberek élelem és ivóvíz hiányában meghaltak. A Dig Tree-nél kezdtünk, ahol mi már 2014 áprilisában tiszteletünket tettük, mikor a Fraser-szigetre mentünk. Röviden a sztori, mert nem szeretném ismételni magam, illetve Tamás biztosan bővebben ki fogja fejteni az ő blogján a felfedezőket.

    1860-ban Burke, Wills és egy csapat elindult Melbourne-ből, hogy a világon először szeljék át a kontinenst délről északra. Elértek ide a Cooper Creek-hez, ahol ketté osztották a csapatot. Az egyik fél tovább indult északra, a másik itt maradt. Tizenhárom hétben állapodtak meg. Ha addig nem érkezik vissza a továbbindult csapat, akkor a maradók is visszatérnek Melbourne-be. A táborhelyen maradt csapat 18 hetet várt, de Burkék nem jöttek vissza. Ekkor elástak egy kis élelmet és üzenetet hagytak a fa törzsén, hogy hol van az ellátmány elásva, majd 1861 április 21-én reggel elindultak vissza. Burkék aznap este érkeztek meg a táborhelyre. Mindössze kilenc órával kerülték el egymást. Megtalálták az üzenetet, kiásták az ellátmányt, de nagyon el voltak fáradva, így nem volt esélyük, hogy beérjék a csapatot. Kicsit pihentek, majd úgy döntöttek, hogy nem a csapat után mennek, hanem délnyugati irányban folytatják tovább. Burke mindezt leírta egy levélben és visszaásta oda, ahova az ellátmányokat hagyták nekik. Viszont elfelejtette a dátumot átvésni a fán. Májusban az időközben hazaérkezett csapat vezetője visszatért ide, hogy újabb élelmet hozzon és megnézze, hogy Burkék visszaértek-e. Mivel a táborhely háborítatlan volt, a fán ugyanazt a vésést látta, ezért úgy gondolta, hogy Burke és Wills meghaltak és eszébe sem jutott, hogy kiássa azt, amit anno elásott, pedig akkor megtalálta volna a levelet. Később 6 alkalommal küldtek a környékre mentőakciót, de egyik sem járt sikerrel. Burke és Wills nem élte túl az expedíciót.

    Haddon Corner és a legyek

    Haddon Corner és a legyek

    legyek03legyek04Felkerestük azt a helyet, ahol Burke halt meg. Egy nagy Coolabah fa árnyékában. Ott is temették el, de később eljöttek érte, exhumálták és Melbourne-ben helyezték örök nyugalomra. Ezután elmentünk oda, ahol Wills halt meg. A korai felfedezők többnyire azért haltak meg, mert nem volt elegendő élelmük meg vizük. Kimerültek. Sokuknak skorbutjuk lett az egyoldalú táplálkozás és a friss zöldségek, gyümölcsök hiánya miatt. Csak szárított marhahúst és száraz kekszet ettek. Mivel nem ismerték úgy a tájat, mint az őslakosok, ezért a természet adta lehetőségeket (ehető bogyók, rejtett ivóvíz lelőhelyek, stb.)  sem tudták kihasználni. Burke amúgy sem ápolt jó kapcsolatot az őslakosokkal. Abban az időben Ausztrália még tűzzel-vassal irtotta őket, mint az amerikaiak az indiánokat. A dél-nyugatra indult csapatból csak egy ember élte túl az expedíciót, mégpedig Kings. Ő is csak azért, mert elment az őslakosokhoz és elfogadta a segítségüket, addig míg megérkezett a mentőexpedíció.

    Másnap elértük a harmadik államhatár sarkot a Cameron Corner-t, ahol mi már jártunk korábban. Szilviék hoztak egy “gyerek” pezsgőt, amit itt a saroknál lévő ausztrál zászló alatt pukkantottuk el, hogy megünnepeljük a sikeres sivatagi expedíciónkat. Tibooburra falucska kempingjében éjszakáztunk. Ha arra jártok ne hagyjátok ki a látogató központban kialakított igényes és ingyenes kis múzeumot. Nagyon érdekes, színvonalas a bemutató. Ráadásul itt van kiállítva az eredeti határjelző oszlop, amit a Cameron Corner-nél vertek le anno.

    Innen továbbállva megnéztük Milparinka-t, ami egy régi aranybányász falu volt. Charles Sturt, egy másik felfedező a csapatával a falutól nem messze a völgyben volt kénytelen 6 hónapot várakozni az extrém nyári hőség miatt. Sturt-nak ez volt a harmadik expedíciója. Az első kettővel a Macquarie és Murray folyót térképezte fel. Ezzel az utolsóval pedig a belső tengert kereste. De sosem találta meg, mert sosem létezett, csak ők gondolták úgy a csoportos madárvonulásokból következtetve. A Simpson sivatagig jutott, onnan vissza kellett fordulnia, mert nem találtak ivóvizet. Skorbutja lett, de szerencsére sikerült visszaszállítani őt Adelaide-be, ahol felépült. Ebben az utolsó expedícióban csak egy ember halt meg, Pooles. Felkerestük az ő sírját és a fába vésett évszámot is láttuk. Próbáltuk a kiszáradt patak mentén felkutatni Sturt táborhelyét, de tábla hiányában csak tippelni tudtunk. Aztán felmásztunk Sturt kőhalmához egy kisebb domb tetejére, ami csalóka volt. Azt hittük kis domb, de nem. Fent a domb tetején van egy nagy kőhalom, amit Sturt építtetett az expedíció tagjaival, hogy ne unatkozzanak, míg 6 hónapot vártak az esőre.

    Cameron Corner és a pezsgő bontás

    Cameron Corner és a pezsgő bontás

    CameronCorner1Az expedíció tagjai: Junior, Tehén, Tamás, Gábor, Szilvi, Kata, Papi

    Az expedíció tagjai: Junior, Tehén, Tamás, Gábor, Szilvi, Kata, Papi

    Pooles sírja

    Pooles sírja

    Sturt kőhalma

    Sturt kőhalma

    Gyaloglás lefele a kőhalomtól. A távolban középen jobbra az a két légypiszok Tehén és Junior.

    Gyaloglás lefele a kőhalomtól. A távolban középen jobbra az a két légypiszok Junior és Tehén.

    Farkincás felhő

    Farkincás felhő

    keriteskigyo_dombCipőfa

    Cipőfa

    Hazafelé az én listámon még három dolog szerepelt. White Cliffs, ami egy az egyben Coober Pedy. Ez is opálbánya, lyukak a földben. Aztán a  Mutawintji Nemzeti Park, ahol őslakos sziklarajzok vannak és a Mungo Lake Nemzeti Park, ami 17 kiszáradt tóból áll és a világörökség része. Itt találták meg 1974-ben a kb. 42 000 éves Mungo Man csontvázát és a kb. 20-26-000 éves Mungo Lady csontvázát, amin hamvasztás nyomai láthatóak. Így Afrikán kívűl ez a világ legrégebbi helye, ahol a “modern” ember feltűnt, illetve ez az első hely a világon ahol a korai hamvasztás nyomait felfedezték.

    Sajnos mindhárom nem fért bele. Sebaj, majd 1-1 hosszúhétvégével bejárjuk a kimaradt helyeket. Így csak White Cliffs-be jutottunk el.

    White Cliffs volt Ausztrália első hivatalos opálmezője, ahol 1889-ben kezdődött az intenzív bányászat. A hely azért más, mint Coober Pedy, mert itt a kréta korból származó tengeri fosszíliák (kagylók, csigák, belemniteszek, halcsontvázak) opalizálódtak. 1976-ban találtak egy teljes Plesiosaurus (tengeri hüllő) csontvázat, melyeknek egyes elemei (bordák) opálból vannak. A Sydney-i Múzeumban van kiállítva. Úgy tűnik nemsokára Sydney-be látogatunk…

    Egy másik ritka képződmény miatt is híres ez a hely. Sehol máshol a világon nem találtak még “ananász opált”. Nagyon ritka. Nevét a formájáról kapta. Egy tüskés kalcium karbonát kristályokból álló “gömb”, ami teljesen opalizálódott. Egy-egy ilyen “ananász opál” több 10 000 dollárt is érhet. Az a kisebb opál kagyló, amit tartunk a kezünkben pár száz dollár értékű. Nagyon szépek. Ausztrália az egyetlen olyan hely a világon, ahol opalizálódott állati és növényi maradványokat lehet találni. Találtam magyar vonatkozást is a White Cliffs-i opálra, de nem értem pontosan, hogy mit is takar a zárójeles rész: “All too frequently, at the turn of the 20th Century, White Cliffs opal was sold as Hungarian opal (an opal that had not been mined in quantity for almost a century!)” Ha esetleg valaki érti a vonatkozást, megmagyarázhatná. Picit mi is túrtuk a meddő kupacokat, titkon azt remélve, hogy kifordítunk egy opálos csigaházat, ahogy azt tette egy nyugdíjas néni korábban, de nem találtunk semmit.

    White Cliffs felülről (forrás: internet). Az a sok lyuk mind egy-egy opál bánya.

    White Cliffs felülről (forrás: internet). Az a sok lyuk mind egy-egy opál bánya.

    Pár száz dollár... $$$

    Pár száz dollár… $$$

    Opál "ananász"

    Opál “ananász”

    Még egy érdekesség a faluról. Aki idelátogat legyen nála elegendő ivóvíz és kenyér, mert úgy látszik, hogy az egyetlen helyi boltocska pofátlanul megpróbálja lehúzni a turistákat. Normál esetben a 10 literes “kocka” víz 3-4 dollár. Extrém esetben tényleg a semmi közepén mi már láttuk ezt a vizet 10 dollárért árulni, ami érthető, hiszen el kell odáig vinni. Tiszta sor, természetes, hogy ennyit elkérnek. Na de White Cliffs nincs a világtól annyira elzárva. A legközelebbi nagyváros 3 órányi vezetésre van. BoltosGizi ennek ellenére ezt a vizet 20 (!) dollárért árulta. Egy ilyen vizet, egy csomag szeletelt kenyeret és egy doboz margarint akart 35 dollárért eladni. Kifogytunk és nem a nagyváros irányába folytattuk utunkat, de ennek ellnére töröltettük a vásárlást, mikor megláttuk a blokkot és szépen visszapakoltuk a dolgokat a polcra. Cseppet vastagon fogott BoltosGizi ceruzája…

    Utolsó napunkat egy jó cselekedettel kezdtük. Menindee felé autóztunk, mikor éppen előttünk egy lakóautó defektet kapott. Sima autón se séta galopp a kerék csere, hát még egy nagy lakóautón. Főleg ha 70 körüli nyugdíjasok vezetik. Megálltunk segíteni. A három fiú 5 perc alatt lecserélte a sérült kereket úgy, hogy a bácsinak hozzá sem kellett érnie. Sajnos a pótkerék is siralmas állapotban volt. Mondtuk nekik, hogy ezzel nem jutnak messzire. Jobban teszik, ha visszafordulnak a nagyvárosba és megcsináltatják mindkettőt, mielőtt elindulnak vissza Queenslandbe, ami több 1000 km ide. Aranyosak voltak. Megadták a címüket, hogy ha arra járunk ugorjunk be hozzájuk.

    Kerékcsere után még beugrottunk egy útba eső nemzeti parkba. A Kinchega Nemzeti Park a Darling folyó mellett terül el. Hihetetlen jó kemping helyeket alakított ki a nemzeti park a magas folyópart tetején. Rálátni a lent kanyargó folyóra. Az egyes kemping helyek távol egymástól vannak. Mindegyikhez jár egy szépen kibetonozott tűzrakóhely is, mely kiváló bográcsozásra. Nem kizárt, hogy egyszer még eljövünk majd ide csak úgy kempingezni.

    A Darling folyón az 1870-es években virágzott a gőzhajó forgalom. Ezzel bonyolították le az áruszállítást. 1872-ben a P.S. Providence gőzhajó személyzete induláskor nem ellenőrizte le a vízszintet a gőzgépben. Jól felfűtötték, a bojler meg felrobbant. A kínai kuktát a robbanás felrepítette a magas partfal tetején lévő fák tetejére, aki később belehalt a sérüléseibe. A mai napig ott van a nagy vas gőzbojler a folyó partján. Megnéztük még a Kinchega birkanyíró állomás épületét is, mely 1875-ben épült és kitűnő állapotban maradt fent. Fénykorában 64 birkanyíró tudott egyszerre dolgozni. A megépítését követő első évben 73 ezer birkát nyírtak meg itt, ami 1421 bálányi gyapjút jelentett (egy bála 45 kg volt). Ezen a birkanyíró állomáson bálázó is volt, a bálákat pedig gőzhajókkal szállították el. Az állomás 92 éven át üzemelt. Ezalatt az idő alatt 6 millió birkát nyírtak itt meg, az utolsót 1967-ben. Úgy vélik ez a legnagyobb birkanyíró állomás a déli féltekén. A mai épület valamikor a duplája volt. Így is óriásinak tűnt a gyönyörű faépület, mikor bent sétáltunk.

    birkanyiro_allomasDélután ötkor úgy döntöttünk, hogy elindulunk haza. Kettévált a csapat. Szilviék Adelaide-től délre laknak, ezért nekik a legrövidebb út az volt, ha innen a Riverland felé Murray Bridge-n keresztül mennek haza. Mi meg Adelaide észak-keleti részén lakunk, így nekünk a Broken Hill-i útvonal volt a legmegfelelőbb. Részünkről hiba volt elindulni ilyen későn. Nem is értjük miért vágtunk neki, talán már szerettünk volna nagyon otthon aludni az ágyunkbam.

    Ez idő tájt itt korán sötétedik és ez együtt jár a kengurú invázióval. Tudjuk mi ezt jól. Ezért is igyekszünk úgy alakítani a dolgainkat, hogy ne kelljen sötétben vezetni. Hogy most miért kellett? Ne kérdezzétek. Ami megtörtént az megtörtént. Elütöttük életünk első, majd nem sokkal később második kengurúját is. Igen, mindjárt kettőt. Az első biztosan ottmaradt, a másik szerintünk csak megfejelte Junior fellépőjét az én oldalamon. Nagyon figyeltünk, mert hemzsegtek ezek az agyatlan jószágok. Ausztrália összes kengurúja ott ücsörgött az út szélén és arra vártak, hogy mi elhaladjunk előttük és akkor ők majd Junior elé vetik magukat kamikaze módjára. A 110-es megengedett sebesség helyett mi csak 60-nal mentünk és még így is megtörtént a baj. Sajnos az sem segített, hogy pontosan előttünk a hosszú, nyílegyenes úton ment le a Nap. Szóval nem sokat láttunk.

    Papi észrevette ugyan a balról beugráló kangát, fékezet is erősen, meg balra is rántotta a kormányt de ez sem volt elég. Az idióta kanga ekkor már a felező vonalnál járt. Megnyugodtunk, hogy átért időben, de ekkor megállt a felezővonalon és visszaugrott elénk. Kivédhetetlen volt. Junior középen, alul kapta el és ő volt az erősebb. Szerencsére semmi sem látszik a kocsin. A másik meg csak annyi volt, hogy csigatempóban haladtunk és a szemünk sarkából láttuk, hogy balról ugrásra készen áll valaki. De akkor mi már elhaladtunk mellette. Ez a kis hülye csakazért is kiugrott és az én oldalamon az ajtómnál lefejelte a fellépőt. Kis koppanás volt. Szerintünk ő csak picit beverte a fejét. Hajnali fél kettőre értünk haza ezzel a tempóval. Soha többet éjszakai vezetés… 🙁

    Nagyon jól sikerült ez a két hét. Elvileg a Simpson sivatagra hegyeztük ki az expedíciót, de tudtuk, hogy két hét azért sok lenne csak a sivatagban. Mivel most voltunk ott, ezért mindenki még hozzátette azt, amit a környéken szeretett volna megnézni. Így jutottunk el a felfedezők sarkalatos helyeire, ami Tamás vágya volt és így néztük meg az opalizálódott fosszíliákat, amikre meg én voltam kíváncsi. Mindenkit lenyűgözött Ausztrália ezen távoli, elhagyatott, de mégis szép szeglete. Alig várjuk a következő expedíciókat!

    A túráról visszaérve pár hét elteltével összejöttünk nosztalgiázni és képeket csere-berélni. Szilviék ekkor átadtak nekünk egy-egy pólót, amit kifejezetten erre az expedícióra készítettek a csapatnak. Úgy tervezték, hogy az indulásra készen lesznek és akkor majd mindenki felveheti őket a sivatagban, de nagyon elfoglaltak voltak, így csak utólag kaphattuk meg. De így még jobb lett, mert ha időben elkészülnek, akkor lemaradtak volna a póló vállán csücsülő legyek! Hiszen akkor még fogalmunk sem volt arról, hogy nekünk a Simpson neve egybe forr majd a legyekkel. Amúgy ha jól megnézitek a pólót, akkor észreveszitek, hogy ez nem ám csak két snassz terepjáró, hanem Tehén és Junior! Tamás valósághűen és részletgazdagon bedigitalizálta őket. Juniornak a fenekén van az egyik pótkereke és még a “pipája” is látszik. 🙂


    Simpson_polok

    A kéthetes sivatagi túra képei innen is elérhetőek. Most nem bajlódtam a képek feliratozásával, ne is keressétek.

    Kata


  10. A Murray Expedíció

    november 21, 2017 by kata_papi

    Irigységet érzünk, de a jó értelemben vett irigységet. Mi is szeretünk utazni, szeretjük a kihívásokat, a szép tájakat, az érdekes dolgokat, a természetet. Egyik kedves barátunk, Tamás nem kevesebb, mint egy 2500 km-es túrát tervezett. Azt tűzte ki célul, hogy teljesen egyedül kenuval végigevez a Murray-folyónkon. A felső, keskeny szakaszt gyalogszerrel járja be, felkeresve a folyó forrását, majd, ha már elég mély a folyó kenuba pattan és meg sem áll a torkolatig. Valahol legbelül úgy érezzük, hogy ezt mi is nagyon szívesen végigcsinálnánk, de nem vagyunk olyan “tökösek” , mint Tamás.

    Azok, akik rendszeres utazók és nem utazási irodák által szervezett nyaralásokon nevelkedtek tudják, milyen komoly előkészületekre, tervezésre, adatgyűjtésre, bejárásra van szükség egy ilyen “expedíció” megszervezéséhez. Örülünk, hogy a tervezési fázisban egy ici-picit mi is be tudtunk segíteni a céges légifotókkal egy 1,5-2 km-es fekete folt esetleges leküzdésében.

    Azt is tudjuk, hogy biztos akad 1-2 olyan itteni olvasónk, és persze otthoni követőink is, akik szívesen olvasnának Ausztrália leghosszabb folyóján tett utazásáról. A folyó történetéről, érdekes tényekről, a megpróbáltatásokról, mindeközben szép képeket nézegetve.

    Aki nyomon szeretné követni, az klikkeljen az alábbi linkre:

    http://uton.net.au/