Posts Tagged ‘utazás’

  1. A sivatagi hadművelet

    augusztus 2, 2018 by kata_papi

    Simpson_fejlecMegcsináltuk! Pipa a Simpson sivatagnak!

    Nagyon jól sikerült a túra. Minden percét élveztük! Annak ellenére is, hogy a legyek pirkadattól sötétedésig körül dongtak minket (a képek magukért beszélnek). Jó kis csapatot alkottunk Tamásékkal. Állunk elébe a következő közös kalandnak/kalandoknak. A két hét alatt összesen 4202 km-et autóztunk le, ebből a sivatagi szakasz 638 km volt, amit négy és fél nap alatt tettünk meg. A kék utat jártuk be, ebből a sárga a sivatagi rész, amit nyugatról-keletre csináltunk meg. A három piros pötty pedig három nevezetes hely, amiket felkerestünk: Poeppel Corner, ahol három állam találkozik (NT, QLD, SA), Haddon Corner, ami Dél-Ausztrália jobb felső csücske és a Cameron Corner, ahol mi már jártunk korábban. Itt is három állam találkozik: QLD, NSW, SA. Na, a földrajzi és térképolvasási ismeretek után ugorjunk is tovább a mostani túrára.

    SimpsonDesert_Route_KataekA résztvevők: Tamás-Szilvi-Gábor, Kata-Papi. Valamint a két terepjáró: Tehén, ami Tamásék 4WD-ja. és Junior, Döme utódja. Még nem szóltunk róla, hirtelen történt minden. :o)

    Az expedíció előtt kétszer összeröffentünk, hogy megbeszéljük az útvonalat. Ki-mit szeretne megnézni a környéken, illetve útközben és ki-mit hoz. Felesleges két lábos, két vágódeszka, két ezmegaz, hisz végig együtt haladunk. Így is rengeteg cuccot kellett magunkkal vinni. A sivatagban aztán tényleg nincs semmi, csak amit magaddal viszel. Illetve ajánlatos plusz néhány napos bent ragadást is belekalkulálni kaja és víz szempontból. A kajával nem akartunk sokat bíbelődni. Nincs idő főzőcskézésre, mosogatásra pedig felesleges vizet pazarolni. Ezeket figyelembe véve kétféle étellel készültünk. Az egyik a hagyományos konzerv, ami nagyon hasonlít az otthoni Globus termékekhez, amiket vízben kell felmelegíteni (töltött káposzta, paradicsomos káposzta, zöldbabfőzelék fasírttal, borsó főzelék, pörkölt, stb). Szerb testvéreink készítették őket és meg kell mondjam, ahhoz képest, hogy konzerv kaja, ehető. Sőt egyik-másik  kifejezetten finom. Mondjuk a tartósítószer a húsokon kiérződik, de nem kell az év 365 napján ezt enni. A másik egy speciális szárított kaja volt (liofilizált). Tamás talált rá és tesztelte is, mikor a Murray-folyón evezett le. Amerikából rendeltük és semmi más nem kell hozzá csak forró víz. Kellemes csalódás volt. A beef stroganoff isteni finom. Az lett a kedvencem. De a többi is ehető: lasagna, grill csirke krumplipürével,  teriyaki csirke rizzsel és még sok más. Ezen a linken el lehet olvasni Tamás beszámolóját ezen étel elkészítéséről. A mosogatásokat pedig azzal váltottuk ki, hogy ezekhez a konzerv és zacskós kajákhoz műanyag eldobható evőeszközöket vittünk. Tudom-tudom… környezetszennyezés… tisztában voltunk vele, de ritkán fordul elő ez a szituáció. Mondjuk ez volt az első az itteni 11 évünk alatt. Ígérjük, nem csinálunk ebből rendszert.

    A környéken semmi térerő nincs. Lehetőség van a nyugati behajtásnál Mt. Dare-ben vagy a keleti behajtásnál Birdsville falucskában műholdas telefon bérlésére, amit az elején felveszel, végén meg leadod. Így is úgy is be kell menni ezekre a helyekre a tankolás és valami normális ennivaló miatt. Mivel Tamás nemrég tért vissza a nagy Murray-folyó expedíciójáról, ahova vitt magával műholdas telefont és EPIRB-et (Emergency Position Indicating Radio Beacon – jelentése kb: vészhelyzeti, pozíció jelző rádiós jeladó), így nem kellett bérelnünk. Az EPIRB egy nagyon hasznos kis szerkezet. Akkor kell működésbe hozni, mikor életveszélyes a szituáció. Ekkor be kell kapcsolni, a szerkezet jelet küld és már jön is a felmentő sereg: katonaság, helikopter, minden bevethető mentőegység.

    Az indulást szombat reggelre terveztük. Előző nap délután viszont leszakadt az ég. Egész éjjel esett. Még másnap reggel is. Alig tudtunk összepakolni. Rengeteg dolgot kellett feltenni a kocsik tetejére: sátrat, pótkereket, üzemanyag kannákat, maxtrax-eket. Mivel egyikőnknek sincs kocsibeállója, így mikor enyhült, vagy pár percre elállt az eső gyorsan kiszaladtunk és feldobtunk valamit a tetőre. Majd vissza. Vártunk. Kirohantunk, meghúztunk 1-2 csavart  és vissza. Bő fél napot vesztettünk ezzel és csak délután egy óra körül tudtunk elindulni. Nem is jutottunk aznap túl messzire. Sebaj. Nem rohantunk.

    Szerettük volna útba ejteni a híres Maree Man-t, amiről már írtam korábban pár sort. Tudjátok, ez az a Nazca vonalakra hasonlító emberalak, aki egy bumerángot tart a kezében. 1998 június 26-án fedezte fel egy pilóta, aki arra repült. Az alak 4,2 km hosszú (vagy magas) 20-30 cm mélyen van a földbe vájva és a vonalak 35 méter szélesek. A mai napig nem tudják, hogy ki, miért és hogyan csinálta. Elvileg csak a levegőből lehet látni, de mi bíztunk benne, hogy valahol csak meg lehet közelíteni autóval és valamelyik testrésze csak látható lesz. Sajnos nem. Magánterületen fekszik és nem lehet a közelébe menni. Nagy kár.

    Mt. Dare-ig ugyanazon az úton haladtunk, mint amikor 2011-ben megcsináltuk az észak-déli Adelaide-Darwin-Adelaide túrát. Ismét a kihagyhatatlan Coward Springs-i kempingben aludtunk. A meleg vízű artézi forrás-fürdőt kihagytuk, mert millió szúnyog volt. Ismét ellátogattunk az artézi forrásokhoz, amit Tamásék még nem láttak. Ezekből több száz van a környéken. Olyanok, mint egy nagy vakondtúrás, aminek a tetején bugyog ki a több száz méter (néhol 1-2 km) mélyről feltörő meleg forrásvíz.

    Coward Springs után egy jégkrém erejéig megálltunk William Creek-ben, utána meg sem álltunk a híres Oodnadatta-i Pink Roadhouse-ig, ami kocsma, étterem, bolt, posta, kemping, autószerelő műhely és benzinkút egyben. Itt éjszakáztunk a kempingben és kiszámoltuk, hogy hol kéne tankolnunk a sivatagi szakasz előtt. Az utolsó üzemanyag felvevő hely vagy itt van Oodnadatta-ban vagy Mt Dare-ben. Tehénnek 40 literrel nagyobb a tartálya, így neki teljesen mindegy volt hogy ott Oodnadatta-ban vagy Mt Dare-ben iszik. Junior-nak viszont nem. Mindketten vittünk magunkkal két 20 literes üzemanyag kannát is a biztonság kedvéért. A legrövidebb sivatagi átvágás a French Line-on kb 500 km. Az emberek többsége ezen megy keresztül és kipipálja, hogy megvolt a Simpson. Mi viszont a lehető legtöbbet szerettünk volna látni a vidékből. Annyira tetszett, hogy nem kizárt az sem, hogy egyszer még visszamegyünk és megcsináljuk a délről induló Hay River szakaszt, ami becsatlakozik a Madigan’s Route-ba. Erről azt írják, hogy a legnehezebb átkelés, semmiképp ne induljunk neki egyedül. Legalább 8-10 nap kell arra hogy átérjünk. Erre az időre kell üzemanyag, kaja és víz. Fontolóra vesszük majd…

    CowardS1CowardS2PinkRoadHIndulás előtt megvettük a Desert Park Pass-t, ami nélkül nem lehet elvileg behajtani a sivatagba. Kiváncsi lennék arra, hogy ki ellenőrzi a meglétét, mert mi nem találkoztunk egyetlen egy parkőrrel sem. Ez a belépő 2018-ban 160 dollár per autó és egy évig érvényes. Ehhez a belépőhöz egy igényes kis információs füzetet adnak és 3 darab térképet. Kicsit borsosnak tűnhet az összeg ahhoz képest, hogy bent a sivatagban semmit sem kapsz érte.

    Kanyarodjunk vissza a tankoláshoz. Ha Oodnadatta-ban tankolunk, akkor 175 km csapódik a sivataghoz, amit le kell fedni üzemanyaggal. Ha Mt. Dare-ben, akkor meg 70 km-el bővül a sivatag. Viszont Mt. Dare nem esik útba, 70 km-re van északra a Dalhousie forrásoktól, ami a Simpson kapuja. Így azt a 70 km-et oda-vissza meg kell tenni. Sok választásunk nem volt, maradt Mt. Dare. Az üzemanyag ára azt sugallta, hogy igencsak messze vagyunk mindentől. Míg Adelaide-ben 1,3 dollár volt akkor 1 liter diesel, addig itt 2,3 dollár. Nincs mese. Ez az utolsó hely, ahol tankolni lehet. Csurig töltöttük a tartályokat és a 2×20 literes kannákat.

    A terv az volt, hogy az éjszakát a Dalhousie forrásoknál töltjük. Az út eleje nagyon köves volt, de végül sötétedés előtt elértük a forrást. Egyikőnknek se volt kedve fürdeni. A levegő hőmérséklete közel annyi volt, mint a víz hőmérséklete. Nem igazán tudtunk volna felfrissülni. Úgy döntöttünk, hogy majd talán reggel, amikor még hűvös van. A Dalhousie forrás által kialakított kis tavacskában lehet úszkálni. Télen biztos nagyon kellemes lehet. A víz mindig 34-38 fokos, a tó mélysége néhol a 14 métert is eléri. A forrás szájánál a víz 43 fokos és 160 liter jön ki másodpercenként. A tóban 3 halfaj (az egyik lecsipkedi az elhalt bőrt a testről), 6 vízi csiga faj, néhány kisebb rákocska és béka él. Ezek a fajok csak itt találhatóak meg, sehol máshol. Sátrat bontottunk és kiderült, hogy Tamásék hűtője bemondta az unalmast. Pont a sivatag előtt… Kiderült, hogy a kábel törött el a dugó mögött. Tartalék kábel nincs. Kinek van két kábele a hűtőhöz? A fiúk nekiálltak szerelni. Ha minden kötél szakad, bezsúfolódunk egy hűtőbe. A kajáink nagy része konzerv vagy szárított, csak az innivalókat, tejet, vajat, sajtot és felvágottakat kell hűteni. Végül sikerült a fiúknak úgy megoldani, hogy levágták a dugót és direktbe kötötték be a drótot. Működött a dolog. Halelúja! Az első nap 70 km-et haladtunk, mert csak délután hagytuk el Mt. Dare-t.

    A Simpson sivatag Ausztrália negyedik legnagyobb sivataga és itt találhatók a világ leghosszabb, párhuzamos homok dűnéi. Több mint 1100 párhuzamos dűne fut itt észak-nyugatról dél-keletre és kb 8-10 000 évesek. Hosszuk meghaladja a 200 km-t, magasságuk 5-30 méter. A legmagasabb a Big Red (40 m), ami Birdsville falu határában van és mi a túránk végén küzdöttünk meg vele. A dűnék közötti lapos részek 200-600 méter hosszúak. Mi amúgy nyugatról-keletre haladtunk. Az okosok szerint elvileg ez a “könnyebb”, mert a dűnék keleti oldala meredekebb. Úgy voltunk vele, hogy elsőre ne vagánykodjunk, éljük túl, aztán majd mint gyakorlott “sivatagi rókák” megcsináljuk visszafelé is vagy más utakon szeljük át. A sivatag december 1-től március 15-ig (a nyári időszakra) le van zárva. Komoly büntetés jár annak, aki ilyenkor vág neki. Nyáron akár 50 fok fölé is mehet a hőmérő higanyszála. Azért van a lezárás, mert régebben sok turista felkészületlenül vágott neki. Ott ragadtak, meghaltak vagy komoly mentőegységek kellettek a kimentésükre.

    3D terepmodell a párhuzamos dűnékről. A kék vonal az útvonalunk. Ez nem a teljes sivatagi szakasz modellje. Az túl nagy lenne és elveszne a sok dűne.

    3D terepmodell a párhuzamos dűnékről. A kék vonal az útvonalunk. Ez nem a teljes sivatagi szakasz modellje. Az túl nagy lenne és elveszne a sok dűne, így legalább picit látható a párhuzamos dűne rendszer.

    A homok színe a sárgától a narancssárgán át a sötét vörösig minden színt produkált, néhol még fehéres homok is volt.  Állítólag egy nagy folyórendszert fedeztek fel 35 méterrel a dűnék alatt. A tudósok úgy gondolják, hogy ez a nagyobb folyókból és kisebb patakocskákból álló vízrendszer 50 millió évvel ezelőtt a felszínen csordogált, amikor még sokkal nedvesebb klíma volt itt. Érdekes elmélet… Kempingezni a földúttól 50 méteres sávban lehet. Tábortűzhöz fát gyűjteni tilos, mi is két zsáknyi fát vittünk magunkkal itthonról. Az első fehér ember 1936-ban ment keresztül a Simpson sivatagon, az első terepjáró pedig egy Nissan Patrol volt 1962-ben.

    BigRed7Mindkét autóban volt CB rádió, ezzel kommunikáltunk útközben. Tamásék mentek elől és mindig jöttek ilyen hasznos információk: a bal oldali ágon gyertek fel, nagyon dobál csak második nekifutásra “low range”-ben tudtunk felmenni, a tetején nagy gázzal, “korrugétid fos” és ehhez hasonlók. A sivatagot keresztül autózók hivatalosan a 10-es UHF csatornát használják, így mi a 12-esre álltunk rá. Néha valaki beleszólt, ilyenkor átálltunk a 13-asra. Hasznos dolog ez a CB rádió. Míg mi a 12-esen beszélgettünk, addig Gábor egy másik kézi CB egységen folyamatosan figyelte a 10-es csatornát a szembe jövő forgalom miatt. Az emberek többnyire közlik, hogy merre járnak és hogy épp nekivágtak ennek vagy annak a dűnének. A sivatagot átszelő út ugyanis egynyomtávú, így egy-egy homokdűne meghódítása elég veszélyes tud lenni ha a szembe jövő is nyomja ezerrel. Épp ezért 2014 óta kötelező a dűne zászló állandó használata. Az előírás szerint a zászló 30×30 cm méretű és fluoreszkáló kell hogy legyen és minimum 3,5 méter magasan kell hogy legyen a talajtól. Általában a lökhárítóra szokták feltenni. Tényleg hasznos és már messziről látszik, hogy valaki közeledik. Az út mentén öt kilóméterenként jelzőoszlopok vannak leütve, amin 3 betű és számok vannak. A betűk az út nevét jelölik (FRN – French Line, RIG – Rig Road, WAA – WAA Line), a számok meg a távolságot kilóméterben Dalhousie forrástól. Így ha valaki lerobban és segítséget kell kérnie, meg tudja mondani a mentőegységeknek, hogy kb merre van, illetve a CB rádión is így tudjuk megadni, hogy éppen merre járunk.

    Dűnezászló állítás

    Dűnezászló állítás

    Útvonal egyeztetés

    Útvonalegyeztetés

    Dalhousie forrásokat elhagyva tettünk egy 26 km-es kitérőt, hogy megnézzük a Spring Creek Delta vidékét, ami teljesen úgy néz ki, mint egy folyó delta vidéke. Rengeteg víz (a sivatagban?!), mocsaras terület. Hihetetlen, hogy ennyi víz tud lenni egy sivatagban, ahol az éves csapadék csak 15 cm.

    A jobb alkaromon 29 db, a balon 14 db szúnyogcsípést számoltam össze reggel és még Papi meg én jártunk a legjobban, rajtunk volt a legkevesebb csípés. A Deltavidék után a következő megálló a Purni Bore volt. A French Line utat 1964-ben egy francia olajipari cég építette ki, olajat és gázt kerestek és 1963-ban ők fúrták a Purni kutat. A kút 1880 méter mély, a feltörő víz pedig 85 fokos. A fúrás után le is heggesztették a kútfejet, de az az idők folyamán korrodálódott és 18 liter víz szivárgott ki másodpercenként, ami egy mesterséges tavat hozott létre. Viszont ez a napi közel 2,5 millió liter víz sok vizet szipkázott el a Dalhousie forrásoktól, ezért 1987-ben a Dél-Ausztrál kormány kénytelen volt lezárni a kutat egy sipkával, de egy pici/kontrollált szivárgást hagyott, hogy a tóban és az a körül kialakult élővilág megmaradjon. Rengeteg madár, vadszamár és teve jár ide inni. Mi csak egy döglött teve tetemet és sok pintyet láttunk ottjártunkkor.

    A forrásnál épp egy 5 autóból álló társaság ebédelt. Szóba elegyedtem az egyik bácsikával (nem mai gyerekek voltak). Kiderült, hogy ők onnan jönnek, ahova mi tartunk. Jól ki is kérdeztem, hogy milyen az út minősége. Józsi nem volt kispályás. Hatvannyolc éves! Most is oda-vissza csinálja meg a Simpson-t és ez lesz neki a nyolcadik (!) átkelése. Annyit mondott még, hogy idén a kelleténél több légy van. Pfuuuu. Tényleg? Nem mondod. Mi észre sem vettük…  A Purni Bore után nem sokkal lefordultunk a Rig Road-ra, ahol megpróbáltunk felkeresni 1-2 felhagyott olajkutat. Titkon bíztunk benne, hogy hátha otthagyták a “bólogató” szamarakat, de mindent leszereltek. Volt olyan hely, amit csak a GPS koordináta alapján tudtunk belőni, hogy valahol itt lehetett a kút. Egynél viszont megtaláltuk a rozsdás táblát, amin azt írták, hogy: Macumba No.1.-es kút 1977.11.16. Ez is valami. A nap lenyugvóban volt, ezért gyors kempinghely keresésbe fogtunk. Minden nap igyekeztük délután öt körül táborhelyet keresni, hiszen itt most tél van és korán sötétedik. Sötétben nem egyszerű megfelelő helyet találni, ami közel vízszintes, nincs hangyaboly, nem túl köves. A konyhasátorhoz két cölöpöt mindig le kellett ütni.  Azért egyszer-kétszer előfordult, hogy korom sötétben, fejlámpával kellett sátrat bontanunk. Mondjuk ilyenkor legalább a legyek nem ették az életünket. Itt most jó kis helyet találtunk. Egy hosszan futó dűne lábánál. A lenyugvó nap épp a dűne mögött tűnt el. Minden vörösen izzott. Második sivatagi napunkon 183 km-et haladtunk.

    Táborhely két dűne között

    Táborhely két dűne között

    Napfelkelte a sivatagban

    Napfelkelte a sivatagban

    naplemente

    Naplemente a sivatagban

    Simpson_teveallatok2Reggel általában 7-kor keltünk. A legyeket így sem sikerült lekörözni. Amint picit pirkadt, ők már zümmögtek és le se feküdtek egészen sötétedésig. Még az esti tábortűz körül is lebzselt 1-2 arrogáns egyed. A reggeli gyors légyhálóskalap alatti tisztálkodást követően bezsúfolódtunk a konyhasátorba. Igen, jól olvastátok. A légyháló alatt mosakodtunk, mostunk fogat. Nekem egyszer sikerült is a fogmosó vizet átköpni a hálón. Elfelejtettem, hogy a fejemen van. Háló nélkül egy percet sem lehetett kibírni. Elevenen faltak volna fel a legyek.  🙂

    A konyhasátor elvileg két ember kényelmes lötyögésére alkalmas. Erre most öten voltunk. De ismerjük a mondást: sok jó ember kis helyen is elfér. Picit kellemetlenül éreztük magunkat, mert Tamás és Szilvi szorultak be a bejárattal szembeni részhez, ahol az asztal volt, így mindig ők kenték meg a kenyereinket, főzték meg a kávét, forralták a vizet a vacsihoz. Öt csillagos luxus kiszolgálást kaptunk. Tamás isteni kávét főzött minden reggel egy speciális kávéfőzővel. Nem kotyogóval. Minden reggel és minden este itt a konyhasátorban kerestünk menedéket. Itt nyugodtan tudtunk ülni. Nyugodtan tudtunk enni. Szép nyugodtan megreggeliztünk, megcsináltuk a szendvicseket ebédre, amit szigorúan mindenki a kocsiban ülve evett meg. Este pedig 2-3 órát ücsörögtünk és sztorizgattunk. A konyhasátor nélkül valószínűleg negatív élményekkel jöttünk volna haza. Szóval épp reggeliztünk az első sivatagi napunkon, mikor egy dingó vonyítására lettünk figyelmesek. A hang a dűne felöl jött. Egy magányos dingó sétált a sátrak mögötti dűne tetején. Sajnos senki nem hozta be a konyhasátorba a kameráját, telefonját. Igyekeztünk halkan kiosonni, hogy képet lőjjünk, de megneszelte és éltűnt a bokrok mögött. Mi is összecuccoltunk és tovább indultunk.

    legyek05A sátormadzagon topzódó legyeket fényképezem épp

    A sátormadzagon tobzódó legyeket fényképezem épp

    legyek02

    Na ezeket a szemtelen, melegedő példányokat fényképeztem.

    A jobb oldali fekete dingó gyanus. Nem hallottunk még fekete dingóról...

    A jobb oldali fekete dingó gyanus. Nem hallottunk még fekete dingóról…

    Junior teljes harci díszben

    Junior teljes harci díszben. A konyhasátorban épp Szilvi készülődik a reggelihez.

    Ha valakinek az él a fejében, hogy a sivatag csak homok hátán homok, akkor ki kell ábrándítsam a Simpsonnal kapcsolatban. Ez nem olyan, mint a Szahara, ahol ameddig a szem ellát csak homokdűnék vannak. Mi is meglepődtünk, hogy ez itt mennyire nem sivatag. Rengeteg növényzet volt mindenfelé. Igaz fák nem. Azok csak a vége felé kezdtek felbukkani. Bokrok, fűcsomók, gyertyaláng alakú kiszáradt bokrok, hippi füvek, virágok váltakozva követték egymást. Sok élő állattal (a legyeket leszámítva) nem találkoztunk. Viszont rengeteg különféle lábnyomot láttunk a homokban: dingó, teve, gyík, bogarak és egy érdekes kanyargós lenyomatot, amit úgy gondoltunk, hogy valami csúszómászó csinál. Pedig egyetlen egy kígyóval se találkoztunk. Szerencsére elkerültük egymást. Később a kanyargós lenyomatról kiderült, hogy egy bogár csinálja, ami a homok alatt “molyol”. Rengetegszer megálltunk fényképezni. Lenyűgözött a táj változatossága, a végtelenség. Volt úgy, hogy csak álltunk a dűne tetején és nem hittük el, hogy csak mi vagyunk ott, ahol a madár se, vagy csak alig jár. Hihetetlen érzés.

    001_Blue002_Green004_Orange003_Grey

    Szilvi az egész út alatt gyűjtögette a “színeket”, majd mozaikokat gyártott belőle

    "Lábnyomok" a sivatagban

    “Lábnyomok” a sivatagban

    labnyomok2

    A “molyoló” bogár

    Gyertyalángok...

    Gyertyalángok…

    Hippi füvek...

    Hippi füvek…

    Élet a sivatagban...

    Élet a sivatagban…

    Az út többnyire homokos volt. Néhol puha, mély homok. Néhol “korrugétid”, azaz keresztbordás, ami szétzúzza a vesekövet is, na meg az autó is széthullik rajta. Dűnére fel-le, pár száz méter egyenes szakasz, dűnére megint fel-le és így tovább. Mint a hullámvasúton. Néha délnek fordultunk, ilyenkor vagy két dűne között, vagy a dűne oldalában haladtunk. A dűnék teteje mindig homokos volt. Többnyire lendületből kellett nekivágni a dűnéknek. A szabály az, hogy a gumikat le kell ereszteni. Erre külön táblázat van, meg a tapasztalat, hogy mikor, milyen terepen mennyire kell csökkenteni a guminyomást. Így tettünk mi is az első nap. Lapos gumik. De ennek ellenére is nehezen küzdöttük át magunkat 1-2 meredekebb dűnén. Volt olyan dűne, aminek 3-4-szer futottunk neki, mert a teteje előtt egy méterrel Junior megállt és nem maradt benne annyi szufla, hogy átbukjon rajta.

    SimpsonSivatag4A második sivatagi napunkon Szilviék vicces kedvükben voltak és megtréfáltak minket. A Rig Road-on haladtunk keleti irányba és figyeltünk nehogy eltévesszük a kereszteződést, ahol északra kell majd fordulnunk. Tamásék haladtak elől és a rádióban mondták, hogy a következő elágnál biztos lesz egy Üvegtigris. Tudjátok, büfé, kávé, hideg üccsi. Mi meg visszarádióztunk: itt a semmi közepén, ne álmodozzunk. Semmi nincs több száz kilóméteren keresztül. Szilvi még visszaszólt, hogy a Kata milyen kishitű. Ezzel le is zártuk a témát. Mi kicsit lemaradoztunk a por miatt. Pár perc múlva halljuk a rádióban: elértük a kereszteződést, itt várunk rátok. Ok. Lassan odacsorogtunk.

    Már messziről látszott a fa útjelzőtábla, ahol 90 fokban el kellett fordulni. Valamik csücsültek a táblán. Jé! Kólás doboz, üdítős doboz, műanyag flakon. Hangosan (nem magamban) mondom Papinak: nézd már milyen jó fejek az emberek, valaki összegyűjtötte az eldobált dobozokat és legalább egy helyre tette. Amúgy a sivatagban magaddal kell vinni végig a szemetet. Nincsenek lerakó helyek csak az elején és a végén.

    Odaértünk, kiszálltunk a kocsiból, közeledünk a táblához. Megfogtuk a dobozokat. Jé, ezek tele vannak! Basszus ez hideg! Ez meg hogy lehet?! Szerintem Szilviék ekkor már röhögtek a kocsiban. Picit odébb álltak le Tehénnel. Ekkor vettük észre a kis műanyag dobozt az üdítők mellett, amiben 2 dollárosok voltak, oldalán cetlivel: darabja 2 dollár, nincs visszajáró. Ekkor esett le. Az Üvegtigris! Itt a büfé. Hihetetlen jó poén volt. A ciki az egészben, hogy nem esett le se elsőre (üres dobozok), se másodikra (jé ezek tele vannak), se harmadikra (figyeld már, ez hideg), csak amikor megláttuk a pénzes dobozt. Teljes leépülés.

    Az elágazástól 12 km-re van a “Lone Gum” fa. Ez az eukaliptuszok családjába tartozó coolabah fa és azért érdekes, mert a környéken sehol nincs ilyen fa. Szép nagyra nőtt. Amúgy ezek a fák árterületeken vagy a víz szélén szeretnek nőni. Ez a példány nagyon eltévedt. Több száz kilóméteres sugarú körben semmi víz nincs. Senki nem tudja hogy került ide és hogy hány éves lehet, na meg az is kisebb csoda, hogy még mindig életben van.

    A Simpson sivatag elején Dalhousie Springs-nél elhelyezett szemétgyűjtő hely

    A Simpson sivatag elején Dalhousie Springs-nél elhelyezett szemétgyűjtő hely

    A Simpson sivatag "Üvegtigrise"

    A Simpson sivatag “Üvegtigrise”

    A magányos "coolabah" fa

    A magányos “coolabah” fa

    A fát elhagyva a térkép szerint egy nagy sasfészeknek is kellett volna itt lennie valahol, de bármennyire is tekergettük a fejünket, nem találtuk meg. Biztos elköltözött… Amúgy a térképre rengeteg hasznos információt pakoltak fel. Még azt is rátették, hogy most épp 5-7 méter magas dűnéken haladunk át vagy hogy 10-15 méter magasak jönnek.

    A változatosság kedvéért a mai napon a mi hűtőnk állt le. Lemerült a második akkumulátor, ami pont azért lett beszereltetve, hogy a hűtőt üzemben tartsa éjszaka is. Csak cseppet durrant el Papi agya. Direkt olyan céghez vitte el, akiknek neve van. Pont azért, hogy ne legyen galiba a sivatagban. Még mondta is nekik, hogy a Simpsonba megyünk, nem gond, ha egy nappal tovább van nálatok az autó, de legyen jó. Erre tessék… mintha most szereltek volna be először dupla akkumulátoros rendszert. Az aksi teljesen lemerült és a motor valami miatt nem töltötte fel. Gábor minden este és reggel lelkesen kimérte az akku töltöttségét, de az érték egyre alacsonyabb volt. Ezt sajnos már nem tudták megszerelni a fiúk. Nem tudták mi lehet a gond. Csak azt sejtették, hogy valami miatt nincs töltés.

    Nincs mese, a romlandó kajákat át kellett cuccolnunk Tamásék bütykölt, de legalább működő hűtőjébe. A hátralévő nyolc napot egy hűtővel oldottuk meg. Végül is sikerült, nem volt nagy gond, csak bosszantó, hogy egy kisebb vagyont hagy ott az ember a szakiknál és szart kap vissza. Mondjuk mi is hibásak vagyunk, mert nem teszteltük indulás előtt. De csak azért, mert a túra előtt három héttel került hozzánk Junior és ez idő alatt kellett Döme szintjére hozni és felkészíteni a sivatagra. A szerelőtől csütörtök délután jött vissza, szombaton meg már indultunk is. Na, ne is bosszankodjunk tovább a hűtőn. Nem érdemes. Este meggyújtottuk az első tábortüzet és farkasszemet néztünk az első sivatagi skorpióval, aki a tűz mellett bukkant fel. Ajánlatos zárt cipőt viselni. A legyek miatt pedig hosszú nadrágot és hosszú ujjú inget, különben az őrületbe csikiznek a legyek. A harmadik sivatagi napunkon 137 km tettünk meg.

    tabortuz1tabortuz2allatok1

    Tankolás a sivatag közepén

    Tankolás a sivatag közepén

    Csapatmunka...

    Csapatmunka…

    Negyedik napunk a sivatagban. A fürdést kétféleképpen lehet megoldani egy ilyen sivatagi átkelésnél. Az egyik, hogy nem fürdesz. 🙂 A másik, hogy próbálod imitálni a fürdést.  Nagyméretű nedvestörlőkkel és/vagy fára akasztható kempingzuhannyal, ami egy 10 literes ballon a végén zuhanyrózsával. Mi egy ilyet vittünk maunkkal amit sajnos fa hiányában nem tudtunk sehova felakasztani. Okos. Így maradt az 5 literes kis vizesballon. A kempingzuhanyhoz mindig van velünk egy kis rácsos deszka, amire rálépünk, hogy ne legyen sáros a lábunk. Egymást lelocsoljuk a kannából, szappanozás, újabb locsolás. Teljesen jól működik. Kb 4 liter víz elég egy fürdésre. Bevált. Működik.

    A mai napra a térkép szerint elég sok látnivaló jutott. A Rig Road-ról áttértünk Knolls Track-re, hogy megnézzük az Approdina Attora Knolls-t. Ez nem más, mint egy ikerdomb. Törékeny gipsz kibúvás, ami a környék legmagasabb pontja is egyben. Fel lehet sétálni a tetejére, ahonnan szép kilátás nyílik a tájra. Már az odavezető úton fel-fel tűntek a gipsz sziklák. Az eddig homokos út kisebb-nagyobb fehér gipsz kiugrásokkal voltak tarkítva. Lassan haladtunk, mert kerülgetni kellett őket. Kis idő múlva ez az út egy T elágazással becsatlakozik a népszerű French Line-ba. Az út minőségén látszott, hogy mindenki ezt használja. Több mélyebb gödröt is láttunk, ahol azok kapartak el, akik nem engedték le kellőképp a kerekeket, vagy azok, akik utánfutót húztak maguk után. Ezen a napon megtörtént az első és egyetlen beragadásunk.

    Egy dűne kifogott rajtunk. Már harmadszor futottunk neki és mindig egy méterrel a teteje előtt beragadtunk. Közben egy román srác ért utol minket. Tamás mondta, hogy ha csak azon az egy méteren múlik, akkor Tehén felrántja Juniort. Mi mondtuk neki, hogy megpróbálnánk még egyszer. Ismét egy méteren múlott, de ekkor már úgy voltunk vele, hogy rendben, húzzon fel Tehén. Legalább lesz egy olyan kép is, ahol használjuk a köteleket. Milyen sivatagi átkelés az, ahol nem ássa el magát az autó és nem használjuk az ásókat, maxtrax-eket. Mindent az olvasóért. Rögtönöztünk egy felhúzást. Egy méterről beszélünk, de a homok olyan puha és mély volt, hogy Tehén negyedszeri rántással rángatta csak fel Juniort a dűnén. A román srác nyugodtan várt lent addig.

    Mikor felért picit beszélgettünk vele. Ő egyedül vezetett át a sivatagon. Nagyon bátor. Vagy inkább vakmerő…?! Kérdezte, hogy mennyi a kerekeinkben a nyomás. Mondta, hogy annál (azaz a szokásos sivatagi előírásnál) jóval lejjebb szokták itt engedni az emberek. Mikor elment engedtünk még a kerekekből és a fiúk később mondták, hogy sokkal jobban veszik az autók a dűnéket, mint korábban. Ennyi múlik a keréknyomáson. Viszont arra is figyelni kell, hogy egy bizonyos ponton nem szabad laposabbra engedni, mert egy kanyarodásnál leugorhat a gumi a felniről.

    A táj ismét sokat változott. Egyre több fa váltotta fel a bokrokat és rengeteg sós tavon keltünk át. Szerencsére mindegyik csontszáraz volt. Viszont megmaradtak azok a keréknyomok, amiket esős időben hagytak ott az akkori “átkelők”. Egy-kettő olyan mély volt, hogy kész csoda, ha abból az illető önerőből szabadult ki. Elgondolkodtunk azon, hogy mi a jobb. Száraz melegben, legyek hadával küzdeni, de mindig száraz lábbal visszaszállni a kocsiba? Vagy esős időben tengelyig elsüllyedni a sóstóban, és mindig sáros lábbal visszaszállni a kocsiba? Háááát akkor már inkább az előbbi. A legyes verzió.

    Junior elkapart egy méterrel a dűne teteje alatt

    Junior elkapart egy méterrel a dűne teteje alatt

    Junior_elkapart2

    Tehén nekiveselkedik

    Tehén nekiveselkedik

    ÉÉÉééééés! Felrántja Juniort.

    Éééééés! Tehén felrántotta Juniort. Juhéj!

    Átkelés az egyik sós tavon

    Átkelés az egyik sós tavon

    sosto2

    Az átkelés nyomai "esős" időszakban

    Az átkelés nyomai “esős” időszakban

    Délután fél négyre el is értük a Poeppel Corner-t. Itt három államhatár találkozik, három időzónával. Így ezen a helyen fél órás különbségekkel háromszor lehet újévet köszönteni. A Poeppel Sarok nevét Augustus Poeppel-ről kapta, aki egy német bevándorló volt és ő mérte fel az 1880-as években Dél-Ausztrália, Queensland és az Északi-Terület határait. A sarok eredetileg 2-300 méterrel arrébb a sóstó közepén volt. Ez abból adódott, hogy a távolságméréshez használt láncban  voltegy kis hiba, ami itt fent a sarokban már ekkora csúszást eredményezett. De abban az időben felmérni/kimérni ilyen hosszú nyíl egyenes távolságot hihetetlen teljesítménynek számított. Negyedik napunkon 119 km-et tettünk meg és szomorúan konstatáltuk, hogy ha minden jól megy, akkor holnap kiérünk a sivatagból.

    PoeppelCorner2

    Poeppel Corner

    Poeppel Corner: Papi, Kata, a határkő, Szilvi, Gábor, Tamás

    Utolsó napunk a sivatagban, de várt még ránk a híres Big Red (Nagy Vörös) homokdűne a maga 40 méterével. A hátralévő szakaszra a térképen be voltak jelölve az útba eső érdekesebb képződmények, növény együttesek melyeket hellyel-közzel megtaláltunk. Sós talajt kedvelő bozótos (salt bush flat), valamiféle a dűnék között felbukkanó “köztes” dűnék, spinifex dűnék amiken azok a vicces fűcsomók nőnek amiket én csak hippifűnek hívtam. Egyik helyen még látható a Vermin Proof Fence egy kis darabja, ami a dingó kerítéshez hasonló. Többnyire a rágcsálók távoltartása miatt épült több száz kilóméteren keresztül. Ebédre pont elértünk az Eyre Creek-hez, ami egy kiszáradt folyómeder. Legalábbis most ki volt száradva. Eső esetén ebben az U alakú teknőben rendesen hömpölyög a víz. Charles Sturt 1844-45-ben pont idáig jutott el az expedíciójával, amivel a feltételezett belső tengert kereste. Hihetetlen volt, amikor a meder alján beautóztunk a folyómederben. Bámultuk a magas partfalat, a kimosott fák gyökerét, amik arról tanuskodtak, hogy itt néha nemcsak egy csörgedező kis patakocska szokott csordogálni. Ebédünket a folyómederben a nagy fák árnyékában költöttük el. A folyót elhagyva megjelentek az első eukaliptusz fák.

    Eyre Creek, a folyómeder. A meder alján a háttérben Junior.

    Eyre Creek, a folyómeder. A meder alján a háttérben Junior.

    SimpsonSivatag1SimpsonSivatag2SimpsonSivatag3SimpsonSivatag5SimpsonSivatag6SimpsonSivatag7SimpsonSivatag8SimpsonSivatag9A homokdűnék így a vége felé kicsit nagyra nőttek, már csak egy párat kellett leküzdeni és délután háromnegyed háromkor ott álltunk a Big Red lábánál. Első ránézésre nem tűnt olyan nagynak. Tehén nem sokat szarakodott, nekiindult. A felénél járhatott és a mérete egy bolháéval vetekedett. Ugye? A méretarány! Én mindig mondom, kell viszonyítási alap. Szóval csalóka volt ez a dombocska. Főleg azért, mert mikor azt hitted hogy felértél, akkor még egy mély, puha homokos “S” kanyart le kell küzdeni a dűne háromnegyedétől, hogy felérj a csúcsra. Ráadásul a meredek részen nagy kikaparások voltak, ami dobálta a kocsit és ha nem sikerült jó kerékállásban elkapni a gödröket, akkor azok jócskán lelassítottak, mert a kerék a levegőben kipörgött és elveszítette az autó a lendületét. Viszont Tehénnek sikerült elsőre. Fent volt.

    Jött Junior. Én kiszálltam és felsétáltam a dűne háromnegyedéig, hogy külső videó is legyen a nagy eseményről, ne csak a belső fedélzeti kamera. A fél tüdőmet kiköptem mire felértem. Pfú. A kor és a plusz kilók. Azt hittem menten újraélesztést kérek. Junior és Papi nekirugaszkodtak. A dobálós részen jelentős lendületveszteséget szenvedett, az “S” kanyart viszont jól vette, de az utolsó néhány métert a csúcs előtt nem tudta leküzdeni. Megállt és onnan már nem volt ereje. Így Junior négyszer tolatott vissza az “S” kanayar aljáig hogy megpróbáljon lendületre szert tenni. Végül sikerült önerőből felmennie. Nem kellett se maxtrax-et, se lapátot, se vontatókötelet használni. Papi boldog volt. Egyből látni szerette volna a külső videót. El is indítottam neki, de valószínűleg az oxigénhiányos állapotom miatt fordítva nyomkodtam a felvevő gombot. Azaz mikor ki akartam kapcsolni a felvételt, akkor valójában elindítottam és mikor bekapcsoltam akkor kikapcsoltam. Így a videón nem volt más, csak amikor lihegve felfele caplatok, majd kiálltok, hogy indulhatsz – ekkor nyomtam meg a felvétel gombot, ami ugye most a kikapcsolás volt – és így tovább. Úgyhogy teljes mértékben csak a lényeg nem került rá a felvételre… Még szerencse hogy Szilviék a csúcsra érés után átsétáltak a dűne szélére, hogy ők meg a tetejéről vegyék fel Junior menetét.

    Láttam Papi arcán, hogy csalódott, mert nem sikerült a felvételem. Mivel nem rohantunk, Tamásék még ejtőztek a dűne tetején, ezért Papi fogta magát, lement, hogy újra megküzdjön a “Nagy Vörössel”. De előtte még beállított engem, hogy innen videózzam le az egészet. Most már az én agyam is funkcionált és Junior is feljött elsőre egy szusszal. Hurrá! Papi nagyon boldog volt! A trükk az utolsó 2-3 méteren az “S” kanyar tetején volt. Azon a szakaszon volt a legmeredekebb és a legmélyebb a homok. Itt egészen jobbra ki kellett húzódni és akkor már erőlködés nélkül fel lehet érni a dűne tetejére.

    Az utolsó sivatagi napunkon 129 km tettünk meg. A teljes sivatagi rész, ahogy a bejegyzés elején is említettem 638 km-esre sikeredett. Junior 134 liter üzemanyagot pörkölt el erre a szakaszra. Az átlagfogyasztása 21 literre jött ki ilyen terepen, de ebben benne van nagyon sok alapjáraton való szöszmötölés is. Mivel nagyon meleg volt, ha csak tehettük nem szálltunk ki a kocsiból, hanem bent ültünk a hűvösben. Ott ettünk, ittunk, pihengettünk. Csináltunk forgalom számlálást is a sivatagban. Négy és fél nap alatt 9 autó jött szembe és 9 autó haladt el mellettünk. Nem sok, figyelembe véve, hogy iskolaszünet volt pont arra a két hétre, mikor mi mentünk.

    Az ott a távolban a Big Red

    Az ott a távolban a Big Red

    Szemtől-szembe a Big Red-el. A jobb oldali nyom volt a nyerő.

    Szemtől-szembe a Big Red-el.

    A Big Red lábánál. A kép nem adja vissza a méretét.

    A Big Red lábánál. A kép nem adja vissza a méretét.

    Junior az "S" kanyar tetején. Onnan ahol most a képen van még öt métert ment fel, majd egy méterrel a csúcstól elkapart.

    Junior az “S” kanyar tetején. Onnan ahol most a képen van még öt métert ment fel, majd egy méterrel a csúcstól elkapart.

    Na itt ásta el magát mindig Junior. A cél előtt 1-2 méterrel.

    Na itt ásta el magát mindig Junior. A cél előtt 1-2 méterrel. Pedig már nem sok hiányzott, hogy átbukjon.

    Ennyire mély a homok a dűne csúcsa előtt 2-3 méterrel

    Ennyire mély a homok a dűne csúcsa előtt 2-3 méterrel

    A Big Red tetején!

    A Big Red tetején!

    BigRed6BigRed8A fiúk balról-jobbra: Gábor, Papi, Tamás

    A fiúk balról-jobbra: Gábor, Papi, Tamás

    A Big Red dűne nem csak a Simpson sivatag legmagasabb dűnéje miatt híres, hanem azért is, mert minden év júliusában itt a dűne lábánál tartják a 3 napos Big Red Bash zenei fesztivált. Hihetetlen, de erre az eseményre minden évben 7-10 000 ember érkezik ide. Birdsville falu innen 35 km-re van és mindösszesen 100-an lakják. Ez a világvégi kis falu ad otthont a fesztiválra érkező több ezer embernek Ausztrália közepén mindentől távol. Nem kis teljesítmény. Az 1970-es évekig csak a távíró készülék volt az egyetlen kapcsolata a külvilággal. Kéthetente egy repülőjárat hozta a friss zöldséget, gyümölcsöt és a leveleket a helyieknek. A falu első telefonvonalát 1976-ban kötötték be és az első mobiltornyot 2011-ben építették. Ha beütjük a Wikipédiába a falu nevét akkor még olyan érdekességek jönnek fel, hogy a falu általános iskolájába összesen 3 tanuló iratkozott be, a rendőrőrsön egy rendőr szolgál, a kórházban egyetlen egy nővér van. Ebből is látszik, hogy nem egy metropolisz.

    Az átkelés megünneplését az 1884-ben épült híres birdsville-i hotel/kocsmában ejtettük meg, amit méltán emlegetnek Ausztrália legikonikusabb outback kocsmájaként.  Nagyon jó állapotban van az épület. Kellemeset csalódtunk a vacsival kapcsolatban. Nem gondoltuk, hogy itt az Isten háta mögött 5 csillagos ételt tudunk enni. Igényesen tálalt, kulturált kiszolgálásban volt részünk és ezt nem csak azért éreztük így, mert 5 napig a sivatagban “sínylődtünk”. A kocsmának van egy terme, amit úgy hívnak a “Zöld Gyík terem. Mi is itt fogyasztottuk el a vacsoránkat. Ez a terem onnan kapta a nevét, hogy 1968 nyarán mérték a legmelegebb hőmérsékletet itt Birdsville-ben. Majd hirtelen jött egy áradás, ami elzárta a falut több hónapra a külvilágtól. A kocsma kifogyott a sörből, viszont rengeteg menta likőrjük (Creme de Menthe) és limonádéjuk volt. Ezt a kombinációt nevezték el “Zöld Gyíknak” és ezt vedelték az emberek. Még egy egyesületet/ligát is létrehoztak, üléseket tartottak. Hogy miről tárgyalhattak…? Passz. Szerintem arról, hogy ki mennyit és mit iszik. Meglepő, de még a mai napig is tartanak néha értekezleteket. Hiszen egy jó ivászatra mindig kell időt szakítani! 🙂

    Birdsville1Birdsville2

     

    A sikeres átkelésre!

    A sikeres átkelésre!

    A vacsoránk

    A vacsoránk

    Kérdezhetnétek, hogy miféle legmelegebb nap? Nyár? Ausztrália közepe? Száraz sivatag? Hogy kerül ide az áradás? Ez egy érdekes dolog.

    Épphogy hazaértünk a sivatagból, mikor két hétre rá az ABC tévécsatorna leadott egy riportot erről. Ha nem siettek sehova, gyors megosztom veletek. Csak mert pont akkoriban jártunk Birdsville-ben, mikor az történt, amiről a riport szólt. Van ugye nekünk Ausztrália közepén az Eyre-tavunk, a belső tenger, amit minden felfedező keresett. Ez egy nagy sós tó. Ausztrália legnagyobb, a világ pedig 13-dik legnagyobb tava. Csakhogy képben legyünk a méretével 13-25-ször nagyobb, mint a Balaton. Mérete szélsőségesen váltakozik, de átlagos kiterjedése kb 16-szorosa. Ritkán van benne víz, többnyire mindig száraz. Jórészt 20 cm vastag sóréteg fedi. A tó százévenként csupán kétszer telik meg teljesen vízzel. A legmagasabb vízszintje 1974-ben volt, 5,7 m. A tónak óriási vízgyűjtő területe van. A folyók ebbe a tóba futnak bele. Lenyűgöző sivatagi vízrendszer, melynek folyamatát igazán csak az űrből lehet jól látni.

    Az ABC csatorna összerakta az idei évi űrfelvételeket, hogy nyomon kövesse a víz útját a trópusi északról át a sivatagon keresztül egészen az Eyre-tóig, ami a víz végállomása. Innen már nem “megy” sehova a víz. Az Eyre-tó feltöltődése mindig nagy esemény itt. A hírekben mindig el lehet csípni 1-2 helikopteres felvételt, ahogy a víz kezdi feltölteni a tavat. Ilyenkor még vitorlás és kenus versenyeket is rendeznek rajta. Mi április 14-27 között jártunk ott. Márciusban fent északon Queensland-ben leesett egy nagy eső. Április elején az áradás elérte Birdsville-t.

    A vacsoránkat követő napon a kocsmárossal beszélgettünk. A sikeres átkelésünket ecseteltük és panaszkodtunk, hogy nagyon sok légy volt. Erre ő: kb két hete nagy áradás volt itt, ami rengeteg bogarat, szúnyogot, legyet hozott magával. Este alig tudtak az emberek kimenni a kocsmából, mert a bejárat feletti lámpa idevonzotta őket és sötét bogárfelhő lepte el a környéket. Pár órával később, miután szétnéztünk a faluban délnek indultunk és a falu határában még láttuk a két héttel ezelőtti áradás visszamaradt tavacskáit, amiről a kocsmáros beszélt. Akkor még nem tudtuk, de ez a víz esett le kb egy hónapja fent északon. Április végén hazaértünk és május második hetében láttuk a hírekben hogy május 15-én két hónappal az első esőcsepp után a víz elérte az Eyre-tavat. Két-három hónap míg az északon leesett eső elér a tóba. Hihetetlen átalakulás megy végbe a sivatagban a víz felbukkanása nyomán. Természet! Nincs olyan nap, hogy ne nyűgözne le valamivel!

    aradas1    aradas2

    Bal oldali kép: kiszáradt folyómeder, jobb oldali: vízzel teli meder

    Birdsville-t elhagyva a Haddon Corner-t vettük célba. Alig tudtunk kiszállni az autóból annyi légy volt. Ha azt mondom, hogy eddig a levegő 20%-a volt légy, akkor ez az arány itt a saroknál 70%. Légyfelhő! Le voltunk döbbenve. Borzalmas volt. Csak pár percet maradtunk, míg megcsináltuk a kötelező képeket és már húztunk is el onnan. A terv az volt, hogy Innaminka-ban alszunk, de nem értünk el odáig, így is tök sötétben vertünk sátrat valahol a prérin.

    A következő naptól igyekeztünk minden olyan helyet felkeresni utunk során, ami arról volt híres, hogy valamelyik expedíció odáig jutott, vagy ahol ezek a kalandvágyó emberek élelem és ivóvíz hiányában meghaltak. A Dig Tree-nél kezdtünk, ahol mi már 2014 áprilisában tiszteletünket tettük, mikor a Fraser-szigetre mentünk. Röviden a sztori, mert nem szeretném ismételni magam, illetve Tamás biztosan bővebben ki fogja fejteni az ő blogján a felfedezőket.

    1860-ban Burke, Wills és egy csapat elindult Melbourne-ből, hogy a világon először szeljék át a kontinenst délről északra. Elértek ide a Cooper Creek-hez, ahol ketté osztották a csapatot. Az egyik fél tovább indult északra, a másik itt maradt. Tizenhárom hétben állapodtak meg. Ha addig nem érkezik vissza a továbbindult csapat, akkor a maradók is visszatérnek Melbourne-be. A táborhelyen maradt csapat 18 hetet várt, de Burkék nem jöttek vissza. Ekkor elástak egy kis élelmet és üzenetet hagytak a fa törzsén, hogy hol van az ellátmány elásva, majd 1861 április 21-én reggel elindultak vissza. Burkék aznap este érkeztek meg a táborhelyre. Mindössze kilenc órával kerülték el egymást. Megtalálták az üzenetet, kiásták az ellátmányt, de nagyon el voltak fáradva, így nem volt esélyük, hogy beérjék a csapatot. Kicsit pihentek, majd úgy döntöttek, hogy nem a csapat után mennek, hanem délnyugati irányban folytatják tovább. Burke mindezt leírta egy levélben és visszaásta oda, ahova az ellátmányokat hagyták nekik. Viszont elfelejtette a dátumot átvésni a fán. Májusban az időközben hazaérkezett csapat vezetője visszatért ide, hogy újabb élelmet hozzon és megnézze, hogy Burkék visszaértek-e. Mivel a táborhely háborítatlan volt, a fán ugyanazt a vésést látta, ezért úgy gondolta, hogy Burke és Wills meghaltak és eszébe sem jutott, hogy kiássa azt, amit anno elásott, pedig akkor megtalálta volna a levelet. Később 6 alkalommal küldtek a környékre mentőakciót, de egyik sem járt sikerrel. Burke és Wills nem élte túl az expedíciót.

    Haddon Corner és a legyek

    Haddon Corner és a legyek

    legyek03legyek04Felkerestük azt a helyet, ahol Burke halt meg. Egy nagy Coolabah fa árnyékában. Ott is temették el, de később eljöttek érte, exhumálták és Melbourne-ben helyezték örök nyugalomra. Ezután elmentünk oda, ahol Wills halt meg. A korai felfedezők többnyire azért haltak meg, mert nem volt elegendő élelmük meg vizük. Kimerültek. Sokuknak skorbutjuk lett az egyoldalú táplálkozás és a friss zöldségek, gyümölcsök hiánya miatt. Csak szárított marhahúst és száraz kekszet ettek. Mivel nem ismerték úgy a tájat, mint az őslakosok, ezért a természet adta lehetőségeket (ehető bogyók, rejtett ivóvíz lelőhelyek, stb.)  sem tudták kihasználni. Burke amúgy sem ápolt jó kapcsolatot az őslakosokkal. Abban az időben Ausztrália még tűzzel-vassal irtotta őket, mint az amerikaiak az indiánokat. A dél-nyugatra indult csapatból csak egy ember élte túl az expedíciót, mégpedig Kings. Ő is csak azért, mert elment az őslakosokhoz és elfogadta a segítségüket, addig míg megérkezett a mentőexpedíció.

    Másnap elértük a harmadik államhatár sarkot a Cameron Corner-t, ahol mi már jártunk korábban. Szilviék hoztak egy “gyerek” pezsgőt, amit itt a saroknál lévő ausztrál zászló alatt pukkantottuk el, hogy megünnepeljük a sikeres sivatagi expedíciónkat. Tibooburra falucska kempingjében éjszakáztunk. Ha arra jártok ne hagyjátok ki a látogató központban kialakított igényes és ingyenes kis múzeumot. Nagyon érdekes, színvonalas a bemutató. Ráadásul itt van kiállítva az eredeti határjelző oszlop, amit a Cameron Corner-nél vertek le anno.

    Innen továbbállva megnéztük Milparinka-t, ami egy régi aranybányász falu volt. Charles Sturt, egy másik felfedező a csapatával a falutól nem messze a völgyben volt kénytelen 6 hónapot várakozni az extrém nyári hőség miatt. Sturt-nak ez volt a harmadik expedíciója. Az első kettővel a Macquarie és Murray folyót térképezte fel. Ezzel az utolsóval pedig a belső tengert kereste. De sosem találta meg, mert sosem létezett, csak ők gondolták úgy a csoportos madárvonulásokból következtetve. A Simpson sivatagig jutott, onnan vissza kellett fordulnia, mert nem találtak ivóvizet. Skorbutja lett, de szerencsére sikerült visszaszállítani őt Adelaide-be, ahol felépült. Ebben az utolsó expedícióban csak egy ember halt meg, Pooles. Felkerestük az ő sírját és a fába vésett évszámot is láttuk. Próbáltuk a kiszáradt patak mentén felkutatni Sturt táborhelyét, de tábla hiányában csak tippelni tudtunk. Aztán felmásztunk Sturt kőhalmához egy kisebb domb tetejére, ami csalóka volt. Azt hittük kis domb, de nem. Fent a domb tetején van egy nagy kőhalom, amit Sturt építtetett az expedíció tagjaival, hogy ne unatkozzanak, míg 6 hónapot vártak az esőre.

    Cameron Corner és a pezsgő bontás

    Cameron Corner és a pezsgő bontás

    CameronCorner1Az expedíció tagjai: Junior, Tehén, Tamás, Gábor, Szilvi, Kata, Papi

    Az expedíció tagjai: Junior, Tehén, Tamás, Gábor, Szilvi, Kata, Papi

    Pooles sírja

    Pooles sírja

    Sturt kőhalma

    Sturt kőhalma

    Gyaloglás lefele a kőhalomtól. A távolban középen jobbra az a két légypiszok Tehén és Junior.

    Gyaloglás lefele a kőhalomtól. A távolban középen jobbra az a két légypiszok Junior és Tehén.

    Farkincás felhő

    Farkincás felhő

    keriteskigyo_dombCipőfa

    Cipőfa

    Hazafelé az én listámon még három dolog szerepelt. White Cliffs, ami egy az egyben Coober Pedy. Ez is opálbánya, lyukak a földben. Aztán a  Mutawintji Nemzeti Park, ahol őslakos sziklarajzok vannak és a Mungo Lake Nemzeti Park, ami 17 kiszáradt tóból áll és a világörökség része. Itt találták meg 1974-ben a kb. 42 000 éves Mungo Man csontvázát és a kb. 20-26-000 éves Mungo Lady csontvázát, amin hamvasztás nyomai láthatóak. Így Afrikán kívűl ez a világ legrégebbi helye, ahol a “modern” ember feltűnt, illetve ez az első hely a világon ahol a korai hamvasztás nyomait felfedezték.

    Sajnos mindhárom nem fért bele. Sebaj, majd 1-1 hosszúhétvégével bejárjuk a kimaradt helyeket. Így csak White Cliffs-be jutottunk el.

    White Cliffs volt Ausztrália első hivatalos opálmezője, ahol 1889-ben kezdődött az intenzív bányászat. A hely azért más, mint Coober Pedy, mert itt a kréta korból származó tengeri fosszíliák (kagylók, csigák, belemniteszek, halcsontvázak) opalizálódtak. 1976-ban találtak egy teljes Plesiosaurus (tengeri hüllő) csontvázat, melyeknek egyes elemei (bordák) opálból vannak. A Sydney-i Múzeumban van kiállítva. Úgy tűnik nemsokára Sydney-be látogatunk…

    Egy másik ritka képződmény miatt is híres ez a hely. Sehol máshol a világon nem találtak még “ananász opált”. Nagyon ritka. Nevét a formájáról kapta. Egy tüskés kalcium karbonát kristályokból álló “gömb”, ami teljesen opalizálódott. Egy-egy ilyen “ananász opál” több 10 000 dollárt is érhet. Az a kisebb opál kagyló, amit tartunk a kezünkben pár száz dollár értékű. Nagyon szépek. Ausztrália az egyetlen olyan hely a világon, ahol opalizálódott állati és növényi maradványokat lehet találni. Találtam magyar vonatkozást is a White Cliffs-i opálra, de nem értem pontosan, hogy mit is takar a zárójeles rész: “All too frequently, at the turn of the 20th Century, White Cliffs opal was sold as Hungarian opal (an opal that had not been mined in quantity for almost a century!)” Ha esetleg valaki érti a vonatkozást, megmagyarázhatná. Picit mi is túrtuk a meddő kupacokat, titkon azt remélve, hogy kifordítunk egy opálos csigaházat, ahogy azt tette egy nyugdíjas néni korábban, de nem találtunk semmit.

    White Cliffs felülről (forrás: internet). Az a sok lyuk mind egy-egy opál bánya.

    White Cliffs felülről (forrás: internet). Az a sok lyuk mind egy-egy opál bánya.

    Pár száz dollár... $$$

    Pár száz dollár… $$$

    Opál "ananász"

    Opál “ananász”

    Még egy érdekesség a faluról. Aki idelátogat legyen nála elegendő ivóvíz és kenyér, mert úgy látszik, hogy az egyetlen helyi boltocska pofátlanul megpróbálja lehúzni a turistákat. Normál esetben a 10 literes “kocka” víz 3-4 dollár. Extrém esetben tényleg a semmi közepén mi már láttuk ezt a vizet 10 dollárért árulni, ami érthető, hiszen el kell odáig vinni. Tiszta sor, természetes, hogy ennyit elkérnek. Na de White Cliffs nincs a világtól annyira elzárva. A legközelebbi nagyváros 3 órányi vezetésre van. BoltosGizi ennek ellenére ezt a vizet 20 (!) dollárért árulta. Egy ilyen vizet, egy csomag szeletelt kenyeret és egy doboz margarint akart 35 dollárért eladni. Kifogytunk és nem a nagyváros irányába folytattuk utunkat, de ennek ellnére töröltettük a vásárlást, mikor megláttuk a blokkot és szépen visszapakoltuk a dolgokat a polcra. Cseppet vastagon fogott BoltosGizi ceruzája…

    Utolsó napunkat egy jó cselekedettel kezdtük. Menindee felé autóztunk, mikor éppen előttünk egy lakóautó defektet kapott. Sima autón se séta galopp a kerék csere, hát még egy nagy lakóautón. Főleg ha 70 körüli nyugdíjasok vezetik. Megálltunk segíteni. A három fiú 5 perc alatt lecserélte a sérült kereket úgy, hogy a bácsinak hozzá sem kellett érnie. Sajnos a pótkerék is siralmas állapotban volt. Mondtuk nekik, hogy ezzel nem jutnak messzire. Jobban teszik, ha visszafordulnak a nagyvárosba és megcsináltatják mindkettőt, mielőtt elindulnak vissza Queenslandbe, ami több 1000 km ide. Aranyosak voltak. Megadták a címüket, hogy ha arra járunk ugorjunk be hozzájuk.

    Kerékcsere után még beugrottunk egy útba eső nemzeti parkba. A Kinchega Nemzeti Park a Darling folyó mellett terül el. Hihetetlen jó kemping helyeket alakított ki a nemzeti park a magas folyópart tetején. Rálátni a lent kanyargó folyóra. Az egyes kemping helyek távol egymástól vannak. Mindegyikhez jár egy szépen kibetonozott tűzrakóhely is, mely kiváló bográcsozásra. Nem kizárt, hogy egyszer még eljövünk majd ide csak úgy kempingezni.

    A Darling folyón az 1870-es években virágzott a gőzhajó forgalom. Ezzel bonyolították le az áruszállítást. 1872-ben a P.S. Providence gőzhajó személyzete induláskor nem ellenőrizte le a vízszintet a gőzgépben. Jól felfűtötték, a bojler meg felrobbant. A kínai kuktát a robbanás felrepítette a magas partfal tetején lévő fák tetejére, aki később belehalt a sérüléseibe. A mai napig ott van a nagy vas gőzbojler a folyó partján. Megnéztük még a Kinchega birkanyíró állomás épületét is, mely 1875-ben épült és kitűnő állapotban maradt fent. Fénykorában 64 birkanyíró tudott egyszerre dolgozni. A megépítését követő első évben 73 ezer birkát nyírtak meg itt, ami 1421 bálányi gyapjút jelentett (egy bála 45 kg volt). Ezen a birkanyíró állomáson bálázó is volt, a bálákat pedig gőzhajókkal szállították el. Az állomás 92 éven át üzemelt. Ezalatt az idő alatt 6 millió birkát nyírtak itt meg, az utolsót 1967-ben. Úgy vélik ez a legnagyobb birkanyíró állomás a déli féltekén. A mai épület valamikor a duplája volt. Így is óriásinak tűnt a gyönyörű faépület, mikor bent sétáltunk.

    birkanyiro_allomasDélután ötkor úgy döntöttünk, hogy elindulunk haza. Kettévált a csapat. Szilviék Adelaide-től délre laknak, ezért nekik a legrövidebb út az volt, ha innen a Riverland felé Murray Bridge-n keresztül mennek haza. Mi meg Adelaide észak-keleti részén lakunk, így nekünk a Broken Hill-i útvonal volt a legmegfelelőbb. Részünkről hiba volt elindulni ilyen későn. Nem is értjük miért vágtunk neki, talán már szerettünk volna nagyon otthon aludni az ágyunkbam.

    Ez idő tájt itt korán sötétedik és ez együtt jár a kengurú invázióval. Tudjuk mi ezt jól. Ezért is igyekszünk úgy alakítani a dolgainkat, hogy ne kelljen sötétben vezetni. Hogy most miért kellett? Ne kérdezzétek. Ami megtörtént az megtörtént. Elütöttük életünk első, majd nem sokkal később második kengurúját is. Igen, mindjárt kettőt. Az első biztosan ottmaradt, a másik szerintünk csak megfejelte Junior fellépőjét az én oldalamon. Nagyon figyeltünk, mert hemzsegtek ezek az agyatlan jószágok. Ausztrália összes kengurúja ott ücsörgött az út szélén és arra vártak, hogy mi elhaladjunk előttük és akkor ők majd Junior elé vetik magukat kamikaze módjára. A 110-es megengedett sebesség helyett mi csak 60-nal mentünk és még így is megtörtént a baj. Sajnos az sem segített, hogy pontosan előttünk a hosszú, nyílegyenes úton ment le a Nap. Szóval nem sokat láttunk.

    Papi észrevette ugyan a balról beugráló kangát, fékezet is erősen, meg balra is rántotta a kormányt de ez sem volt elég. Az idióta kanga ekkor már a felező vonalnál járt. Megnyugodtunk, hogy átért időben, de ekkor megállt a felezővonalon és visszaugrott elénk. Kivédhetetlen volt. Junior középen, alul kapta el és ő volt az erősebb. Szerencsére semmi sem látszik a kocsin. A másik meg csak annyi volt, hogy csigatempóban haladtunk és a szemünk sarkából láttuk, hogy balról ugrásra készen áll valaki. De akkor mi már elhaladtunk mellette. Ez a kis hülye csakazért is kiugrott és az én oldalamon az ajtómnál lefejelte a fellépőt. Kis koppanás volt. Szerintünk ő csak picit beverte a fejét. Hajnali fél kettőre értünk haza ezzel a tempóval. Soha többet éjszakai vezetés… 🙁

    Nagyon jól sikerült ez a két hét. Elvileg a Simpson sivatagra hegyeztük ki az expedíciót, de tudtuk, hogy két hét azért sok lenne csak a sivatagban. Mivel most voltunk ott, ezért mindenki még hozzátette azt, amit a környéken szeretett volna megnézni. Így jutottunk el a felfedezők sarkalatos helyeire, ami Tamás vágya volt és így néztük meg az opalizálódott fosszíliákat, amikre meg én voltam kíváncsi. Mindenkit lenyűgözött Ausztrália ezen távoli, elhagyatott, de mégis szép szeglete. Alig várjuk a következő expedíciókat!

    A túráról visszaérve pár hét elteltével összejöttünk nosztalgiázni és képeket csere-berélni. Szilviék ekkor átadtak nekünk egy-egy pólót, amit kifejezetten erre az expedícióra készítettek a csapatnak. Úgy tervezték, hogy az indulásra készen lesznek és akkor majd mindenki felveheti őket a sivatagban, de nagyon elfoglaltak voltak, így csak utólag kaphattuk meg. De így még jobb lett, mert ha időben elkészülnek, akkor lemaradtak volna a póló vállán csücsülő legyek! Hiszen akkor még fogalmunk sem volt arról, hogy nekünk a Simpson neve egybe forr majd a legyekkel. Amúgy ha jól megnézitek a pólót, akkor észreveszitek, hogy ez nem ám csak két snassz terepjáró, hanem Tehén és Junior! Tamás valósághűen és részletgazdagon bedigitalizálta őket. Juniornak a fenekén van az egyik pótkereke és még a “pipája” is látszik. 🙂


    Simpson_polok

    A kéthetes sivatagi túra képei innen is elérhetőek. Most nem bajlódtam a képek feliratozásával, ne is keressétek.

    Kata


  2. 2017 utolsó három hete képekben

    január 9, 2018 by kata_papi

    Hallgatásunknak oka volt. Végre valahára, 11 év után vendégeink voltak Magyarországról. Húgom és a barátja, illetve unokahúgom utaztak ki hozzánk december közepén és egészen január első hetéig maradtak. Nagy volt az öröm, hisz erre a látogatásra 2013 óta készülünk. A szűkös időkeret ellenére igyekeztünk a lehető legtöbbet megmutatni nekik a környékből.

    Érkezésük után egy napot kaptak az átállásra és már indultunk is a Kenguru-szigetre. Pelikánetetés, madár-show, szánkózás a Little Sahara-ban, fókales, nemzeti park, vadon élő kenguruk és szebbnél-szebb öblök felkeresése volt a terv. Tartalmas két és fél napot töltöttünk el a szigeten. Majd egy újabb teljes napot kaptak a regenerálódásra és ismét becuccoltunk Dömébe, hogy három nap alatt bejárjuk a Yorke-félszigetet. Mini csúszda park Grétinek, kristály tiszta türkizkék vízéről híres Flaherty’s Beach, vadon élő emuk, hajóroncs és nemzeti park volt a megnézendők listáján. Kabinunk a tengerre nézett. Itt ünnepeltük Gréti 10-dik születésnapját is. Apálykor rengeteg kagylót szedtünk, az egyik reggel még egy delfin is kiúszott a kabinunk elé.

    A maradék adelaidei napokon elugrottunk a Deep Creek természetvédelmi területre, felmentünk a Mt Lofty kilátóba, sárkányt eregettünk Silver Sand Beach-en, kengurukat etettünk, koalát simogattunk, végigsétáltunk a Marino-Hallett Cove tengerparti ösvényen a cukorsüveg-hegyig, beugrottunk a belvárosba és kiugrottunk a St Kilda-i csúszdaparkba. Igyekeztünk minél többet a tengerben fürdeni, rengeteg homokvárat és egy “hóembert” is építettünk. Karácsonykor együtt ünnepeltünk a barátainkkal (Mónival és Csabival). Papi és Gréti feldíszítették a karifát, amire Papi 21 évet várt. Amióta együtt vagyunk nekünk nem volt karácsonyfánk. 😉 Megnéztük a szilveszteri tengerparti tűzijátékot is. Esténként éjszakába nyúló társaspartikat nyomtunk.

    Szuper időnk volt mindenfele, ha hűvös kellett hűvös volt, ha meleg akkor meg az volt. 🙂 Nem is írnék többet, hisz ezerszer írtunk már ezekről a helyekről. Nincs új a Nap alatt… inkább pörgessétek végig a képeket.

    A csapat. Első osztály: Papi és Gábor. Turista osztály: hugom Gabi, Gréti és én

    A csapat. Első osztály: Papi és Gábor. Turista osztály: húgom Gabi, Gréti és én

    Az érkezés napján, Henley Beach

    Az érkezés napján, Henley Beach

    Irány a Kenguru_sziget, a kompon

    Irány a Kenguru-sziget, a kompon

    Kenguru-sziget

    Kenguru-sziget

    03_KenguruSziget3

    Kenguru-sziget, pelikán etetés

    Kenguru-sziget, pelikánetetés

    Kenguru-sziget, Little Sahara, szánkózás

    Kenguru-sziget, Little Sahara, szánkózás a homokdűnén

    07_KenguruSziget6     08_KenguruSziget7 09_KenguruSziget8

       25_KenguruSziget24   26_KenguruSziget25

    Kenguru-sziget, madárshow

    Kenguru-sziget, madárshow

    11_KenguruSziget1012_KenguruSziget1113_KenguruSziget1214_KenguruSziget13Kenguru-sziget, Remarkable Rocks

    Kenguru-sziget, Remarkable Rocks

    16_KenguruSziget1517_KenguruSziget1618_KenguruSziget1719_KenguruSziget1820_KenguruSziget19Kenguru-sziget, fókalesen

    Kenguru-sziget, fókalesen

    22_KenguruSziget2123_KenguruSziget2224_KenguruSziget23Gréti szülinapját a Yorke-félszigeten ünnepeltük. Boldog Szülinapot "Mango Lady"!

    Gréti szülinapját a Yorke-félszigeten ünnepeltük. Boldog Szülinapot “Mango Lady”!

    Egy kis gyakorlás sosem árt...

    Egy kis gyakorlás sosem árt…

    Yorke-félsziget

    Yorke-félsziget

    30_Yorke4Díszítik a karácsonyfát. A tetején egy igazi tengeri csillag van!

    Díszítik a karácsonyfát. A tetején egy igazi tengeri csillag van!

    32_Yorke633_Yorke734_Yorke835_Yorke936_Yorke10Yorke-félsziget, Innes Nemzeti Park

    Yorke-félsziget, Innes Nemzeti Park

    38_Yorke1239_Yorke1340_Yorke1441_Yorke15  42_Yorke16 43_Yorke17

    GGG! (Gréti – Gabi – Gábor)

    Rózsaszín sóstó

    Rózsaszín, kiszáradt sóstó

    Kagylótisztogatás

    Kagylótisztogatás

       46_koala_seta1  47_koala_seta2

    Óriási szerencsénk volt. Esti séta alkalmával lent a pataknál egy karnyújtásnyira…

    Karácsonyi készülődés, aranygaluska

    Karácsonyi készülődés, aranygaluska

    Vanília sodóval

    Vanília sodóval

    51_kari4

    Papi és Gréti díszítik a fát. Papi nagyon boldog, 21 évet kellett várnia a karácsonyfára… 😀

    Gréti hajtogatja a karácsonyfa alakú szalvétákat

    Gréti hajtogatja a karácsonyfa alakú szalvétákat

    Az ünnepi asztal by Gréti

    Az ünnepi asztal by Gréti

    Bon-bon harc!

    Bon-bon harc!

    56_kari955_kari8

    Hóember... akarom mondani Homokember építés

    Hóember… akarom mondani Homokember építés

       58_hoember2  59_hoember3

    60_hoember4Deep Creek Természetvédelmi terület

    Deep Creek Természetvédelmi terület

    A hullámlovas...

    A hullámlovas…

    65_DeepCreek366_DeepCreek4

    Nem mondhatnám, hogy éheztünk. Ilyen reggelikkel kezdtük a napot. Utána mini kakaós- és nutellás csigát vagy palacsintát toltunk a nap folyamán.

    Nem mondhatnám, hogy éheztünk. Ilyen reggelikkel kezdtük a napot. Utána mini kakaós-és nutellás csigát, vagy palacsintát toltunk a nap folyamán.

       67a_csigasutes  67b_palacsinta

    Készül a mini csiga és a palacsinta

    Kenguru etetés. Na mi lóg ki Kanga hasából? Hát Zsebibaba lába.

    Kenguru etetés. Na mi lóg ki Kanga hasából? Hát Zsebibaba lába.

    69_kanga270_kanga3

    Szivárvány papagájok

    Szivárványos lóri papagájok

    73_koala2

    Koala simogatás

    Koala simogatás

    75_koala4

    Silver Sands Beach

    Silver Sands Beach

      77_SilverSand2   78_SilverSand3

    Na melyiket egyem? Társasozás mindenhol, mindenkor!

    Silver Sands Beach, sárkányeregetés

    Silver Sands Beach, sárkányeregetés

    80_SilverSand5Az egyik homokvárunk

    Az egyik homokvárunk

    Beugrottunk a céghez is, hogy megmutassuk a 3D-t

    Beugrottunk a céghez is, hogy megmutassuk a 3D-t

    Grétit fel is vették. Elsőre sikerült neki 3D-ben vonalat húznia a talajra.

    Grétit fel is vették. Elsőre sikerült neki 3D-ben vonalat húznia a talajra.

    Szilveszteri tetkók

    Szilveszteri tetkók

    85_szilveszter2   86_szilveszter3

    Vannak akik szilveszter napján születtek… igaz Gábor? Gábor személyében nagy TEJFÖLTESTVÉRRE találtam. De azt hiszem, hogy Gábor még az én tejfölimádatomat is felül tudta múlni. Én is majdnem mindenbe tejfölt teszek, de a töltött paprika azért az már SZENTSÉGTÖRÉS!!! Boldog Születésnapot!

    Gréti kifejlesztette a hullámon "állást"

    Gréti kifejlesztette a hullámon “állást”

    87_szilveszter4Újév első napján végigsétáltunk a Marino-Hallett Cove ösvényen

    Újév első napján végigsétáltunk a Marino-Hallett Cove ösvényen

    Cukorsüveg-hegy

    Cukorsüveg-hegy

    91_HallettCove3IGEEEN! Megcsináltuk!

    IGEEEN! Megcsináltuk!

    Kukucs...

    Kukucs…

    Utolsó előtti nap, utolsó homokvár. :(

    Utolsó előtti nap, utolsó homokvár. 🙁

    Viszlát Kanga!

    Viszlát Kanga!


  3. 50 = fél évszázad, irány Longreach!

    november 27, 2017 by kata_papi

    Papi a sárga karikában méretarány

    Papi a sárga karikában méretarány

    Ez a bejegyzés azért született, mert Papi 50 évvel ezelőtt megszületett. 🙂 Boldog Szülinapot Papi! Még legalább ugyanennyit!

    Útközben az első kempingben ünnepeltünk

    Útközben az első kempingben ünnepeltünk

    Aki ismer tudja, hogy mi nem vagyunk nagy ünneplők. Minden nap ugyanolyan. Nem vásárolgatunk egymásnak csetreszeket, hisz mindenünk megvan, amire szükségünk van. Inkább igyekszünk élményeket gyűjteni együtt. Így esett meg, hogy Papi kérésére két hétre elmentünk a Queensland-i Outback-be. Elvégre ő a szülinapos, most ő választott, én meg nem ellenkeztem. Mindegy, csak menjünk valahova. A túra Longreach városához igazodott, ahol a Qantas Ausztrál Légitársaság Múzeuma van egy 747-es Boeing repülőgéppel, na és persze több más géppel együtt. Papi ezt szerette volna látni. Én meg úgy gondoltam, ha már emiatt 2100 km-et autózunk, akkor csapjuk hozzá a dinoszauruszokat is, amik a környéken portyáztak úgy 95 millió éve.

    A biztonság kedvéért azért még három Nemzeti Parkot is felírtam a listára, de akkorák voltak a távolságok, hogy csak az egyikbe sikerült eljutnunk egy röpke fél órára, mert épp akkor szakadt le az ég.

    Nagyon nem szeretném kirészletezni a bejegyzést napokra, mert volt úgy, hogy két napot folyamatosan kocsiban ülve töltöttünk. Illetve voltak olyan múzeumok ahol 4-5 órát is elidőztünk. Egy fontos dolgot kiemelnék: ne menjünk ide nyáron! Nagyon meleg van. Tudtuk ezt, de nem volt választásunk. Ha novemberben született az emberfia, hát akkor novemberben utazunk. Mi lehet itt december-január környékén?! Még szerencse, hogy a kempingek 80 %-ában voltak medencék. Volt olyan nap, hogy este két órán át ücsörögtünk a mediben, hogy lehüljünk. Viszont ismét sikerült egy iskolaszünet-mentes időszakot elcsípnünk. Alig találkoztunk emberekkel. Voltak olyan vezetett túráink, ahol csak mi ketten voltunk. Nem kell ecsetelnem, hogy ez mennyire jó volt.

    Az útvonalunk feketével, a kis kék háromszög meg a dinoszaurusz-háromszög

    Az útvonalunk feketével, Longreach volt a cél, plusz a kis kék háromszög, ami a dinoszaurusz-háromszög

    A Queensland-i Outback-ben összesen 6055 km-et vezettünk le. Hajnali négykor keltünk, ötkor már úton is voltunk. Úgy kétszáz kilóméterre lehettünk Adelaide-től, amikor sűrű köd szállta meg a környéket. Vagy 50 méter volt csak a látótávolság. Szitkozódtunk is rendesen, de csak addig, amíg a ködből kibukkanva meg nem pillantottuk életünk első fehér szivárványát. Épp pár hónapja olvastam róla véletlenül egy cikket, ezért tudtam egyből, hogy mit is láttunk. A fehér szivárványt egyébként köd-szivárványnak is nevezik. Ritkán látható légköroptikai jelenség. Leginkább ködös időben figyelhető meg. A szivárványtól eltérően azért nem tűnik nagyon színesnek, mert a levegőben lévő, a fényt megtörő vízszemcsék sokkal kisebbek, mint eső esetén, a fény nem tud tökéletesen alkotóelemeire bomlani. Szerencsések vagyunk, jó időben voltunk jó helyen.

    Fehér szivárvány

    Fehér szivárvány

    Az út nagy részét a Barrier és Mitchell (Matilda) Highway-en tettük meg, amit én egyes számú főútként kategórizálnék. Kétszer egysávos út, 100-110 km/órás megengedett maximális sebességgel. Visszafelé igyekeztünk más belsőbb utakon visszavezetni, mert ez a Highway igencsak veszélyesnek bizonyult. Ha valaki járt már arra, tudja miről beszélek.

    A Highway egy mészárszék. Száz méterenként (!) egy elcsapott kenguru, kecske, bárány vagy tehén. A tetemek különböző oszlási fázisban, vértócsa és több száz méteren húzott vércsík mindenfelé. A tetemeken 15-30 (!) lakmározó fekete varjak vagy sólymok. Borzasztó látvány volt. Utaztunk mi már Ausztrália belsejében többször is, láttunk elütött állatokat, de nem ennyit. Ráadásul ezen a szakaszon jó pár száz (de szerintem jóval ezer fölött is lehet a számuk) vad kecskék legelnek az út és a kerítés között. Az autósok meg 110-el tépnek. Csodálkozom, hogy nem történnek nagyobb balesetek, csak állatáldozatok vannak. Nagyon balesetveszélyes!

    A helyi önkormányzat ezt még megfejelte azzal a “szuper” ötlettel, hogy a felújításra váró szakaszokat, amikről lenyúzták már az aszfaltot és felszórták murvával, na azt belocsolják, hogy ne poroljon. Kisebb tócsákat létrehozva ezzel, ami adja magát a bóklászó bárányoknak, kecskéknek. Jééé, víííííz. Itatóóóó. Gyerünk inni. A csürhe csapatostul felcsődül a tócsákhoz. Csoportok álldogálnak az út közepén. Te meg jösz 110-el. No comment. Mi a következő állatokkal kerültünk összetűzésbe az utakon: bárány, kecske, róka, ló, tehén, kenguru, emu család, varjak, sólyom, sas, varánusz gyík. Ezek mind átszaladtak, vagy komótosan átsétáltak előttünk. Papi és Döme nagyon jól kezelték a szituációt és szerencsére egyet sem csaptunk el.

    tehenek, emuk, bébi emuk, varjak-sasok, kecskék, bárányok

    Tehenek, emuk, bébi emuk, varjak-sasok, varánusz, kecskék, bárányok

    Útban Charleville felé az ember akaratlanul is elhalad egy katasztrófa helyszíne mellett. 2014 szeptember 5-én egy 53 tonna ammónium-nitrátot szállító teherautó kigyulladt, majd nem sokkal később fel isrobbant. Ez volt Ausztrália történetében az eddigi legnagyobb közúti robbanás. Egy kilóméteres sugarú körben minden elpusztult. A főút hídja és a vele párhuzamosan futó 1897-ben épült vasúti híd is megsemmisült. Még 30 km-es távolságban is érezték a robbanás erejét.

    Charleville-be beérve megnéztük a meteorológiai ágyúkat. Érdekesek voltak, mert mi még sose hallottunk ilyen szerkezetről. Az 1902-es év a leghosszabb szárazság éve volt Queensland államban. Egy osztrák tudós Albert Stiger fejlesztette ki 1880-ban ezeket a 4 méter magas acél ágyúkat. Abban az időben több mint 6000 helyen használták Európa szerte, főleg arra, hogy elhárítsák a jégesőt. Itt Ausztráliában egy helyi meteorológus-mókus kitalálta, hogy akkor ő majd ezzel az ágyúval esőre kényszeríti a felhőket. Le is gyártottak 13 ilyen ágyút és Charleville környékén felállították őket. A terv az volt hogy függőlegesen belelőnek a felhőbe és ettől majd esni kezd az eső. Hát nem működött a nagy terv. Több ágyú felrobbant az elsütéskor, így Queensland állam le is állt a gyártással, a meglévőket pedig bezúzta, csak egy pár maradt mutatóba.

    A megmaradt meteorológiai eső-ágyúk

    A megmaradt meteorológiai eső-ágyúk

    Az 58 fokos artézi forrás

    Az 58 fokos artézi forrás

    Black Stump, a fatuskó amire a műszert állították

    Black Stump, a fatuskó amire a műszert állították

    Boabfa

    Boabfa

    Blackall városát elérve először megnéztük a “Black Stump” néven elhíresült fatuskót. Ezt a tuskót használták az 1886-as queenslandi felmérések során a földmérők. Erre állították fel a műszert és innen végeztek hosszúsági és szélességi megfigyeléseket, hogy pontosítani tudják a már meglévő felméréseket. Innen átautóztunk Ausztrália egyetlen még működő gőzzel hajtott gyapjúmosó gyárába. Az üzemet 1908-ban építették és 1978-ban zárták be végleg, majd 2002-ben felújították, múzeummá alakították és megkapta a Nemzeti Örökség címet is.

    Ez az üzem nagy szerepet játszott a környéken élők életében. Munkát adott. Itt nyírták a birkákat, mosták tisztára gyapjút és bálázták. Mosáshoz a 900 méter mélyről feltörő 58 fokos artézi vizet használták. Ausztrália belső területein nagyon nehéz édesvízhez jutni, ha nem lenne ez az artézi víz, nagy bajban lennének az itt élők.  Azt tudtátok, hogy az itt lévő artézi víz telep/bázis a világ legnagyobb és legmélyebb artézi víztelepe? Én se tudtam. A blog íráskor bukkantam rá. TúravezetőJózsi azt mondta, ha magától jön fel a víz a kutadban, akkor ingyen van, ha szivattyúzod, akkor fizetni kell a vízért. Érdekes. Amúgy az üzem bemutatása nagyon jó volt. Hihetetlen gépezet-komplexumot találtak ki az okosok. Érdemes megállni és megnézni ezt a múzeumot.

    Elértünk Longreach-be, a Qantas múzeumba. Látnotok kellett volna Papi fejét mikor meglátta a Boeing 747-est…

    Ilyen volt a feje egész nap

    Na ilyen volt a feje egész nap

    A Qantas a világ második legrégebbi légitársasága. 1920 november 16-án regisztrálták be és eredetileg Winton városa (ami itt van Longreach-től nem messze) a szülőhelye, de 1921-ben átköltöztek Longreach-be. Még ma is áll az a hangár, ahol legyártották az első Qantas gépet, igaz az még vászonfedeles volt.

    Többféle múzeum belépő közül lehet választani. Gondolhatjátok Papi melyiket választotta… azt ami mindent lefed. A világon két olyan hely van, ahol kisétálhatsz egy Boeing szárnyára: itt Longreach-ben és Dél-Afrikában. Az utolsó kis mütyűr csavart is megmutató túra 2,5-3 óra hosszú. Na mi erre mentünk. Tartottam attól, hogy én halálra unom majd magam. Repülőgépek, adatok, tények, még több repülő, gombok, lámpák, bla-bla-bla. De nem. Atyaég! Nagyon jó kis túra volt. Kifogtuk Nick-et túravezetőnek. Hihetetlen volt az ürge. Repülés és repülőgép fanatikus. Nem a betanult szöveget nyomja. Saját magát képezte tovább és nem volt olyan kapcsoló a pilótafülkében vagy a gépeken, amit ne ismert volna. És higyjétek el a pilótafülke majdnem olyan, mint egy űrhajó belseje. Én még ennyi gombot, kapcsolót, kart nem láttam egy helyen. Jegyzetelni nem volt idő, na meg ki tudott volna 3 órán keresztül irogatni, így megpróbálok visszaadni 1-2 érdekességet, amire emlékszem. A túra végén kérdeztem Nick-et, hogy esetleg megvan-e, megkapható-e kinyomtatva az amit itt leadott, de mondta, hogy sajnos nem, mert rengeteg kutatói munka is van benne, ami szellemi termék. Így csak a halványuló emlékeimre támaszkodhatok.

    Az 1923-ban épült qantas hangár, ahol az első gépet gyartották. Akkor és most.

    Az 1923-ban épült qantas hangár, ahol az első gépet gyartották. Akkor és most.

    Kezdjük a Boeing 747-essel. Ha nem tűnt volna fel a képeken, akkor most szólok, hogy ennek a gépnek 5 motorja van. :o) Ha-ha-haaa. Az ötödik csak potyautas. Ezt a gépet úgy alakították ki, hogy képes legyen egy extra motor szállítására. Ha valamelyik gépnek valahol a világban elromlik a motorja, akkor ezt rövid időn belül orvosolni tudja. Viszi az utasokat és ugyanazzal a “mozdulattal” alkatrészt is szállít. A gép hasán, ha villog a piros lámpa arra figyelmeztet, hogy a motorok működnek, be vannak kapcsolva, legalábbis minimum az egyik. Nehogy beszippantson egy földi személyzetet, aki a gép körül tevékenykedik.

    Aztán kis evaporáló pipák vannak a gép hasán. Abban kiegyezhetünk, hogy a WC-k tartalmát nem a levegőben ürítik ki, mint ahogy azt sok összeesküvés-elmélet terjesztő gondolja. Ezt tartályba gyűjtik. De a kézmosó vizet felhevítik és a gép hasán lévő csöveken távozik gőz formájában. Nick elmagyarázta a gép külsején lévő összes érzékelőt. Mik azok, mit mérnek stb… Tényleg mindenhova bekukkanthattunk. Egy-két helyen még a belső burkolatokat is megbontották, hogy láthassuk milyen csövek, huzalok futnak szerteszét. Láttuk a fekete dobozt is, ami narancssárga színű és 1957-ben egy ausztrál fejlesztette ki. Voltak korábbi próbálkozások 1939-ben és 1942-ben is, de azok még csak a műszerek adatait tudták rögzíteni. David Warren 1956-ban viszont megalkotta azt, ami már a pilótafülkében elhangzottakat is tudta rögzíteni. Sajnos az Ausztrál Repülésügyi felügyelet figyelmét elkerülte David találmánya, az angolok és az amerikaiak lecsaptak rá, és elkezdték gyártani.

    A túra részeként beülhettünk a pilótafülkébe. Papi volt a pilóta, én a másodpilóta. A “kapcsolótábla” döbbenet. Bár Nick azt mondta, hogy manapság már mindent a számítógép irányít, így a pilóták mögötti fedélzeti mérnök szinte elvesztette a munkáját. Ráadásul a repülést a robotpilóta vezetei, a kapitány csak a fel-és leszállásban vesz részt, na meg persze, ha valami gikszer van, akkor közbelép. A pilótafülkén kívül még beleállhattunk a repülőgép motorjába és sétálhattunk a szárnyán is. Fel-le ugrálással Nick demonstrálta, hogy mennyire flexibilisek a szárnyak. Van olyan gép (a Dreamliner), aminek a szárnya vége fölfelé és lefelé is 7-7 métert képes mozogni, azaz összesen 14 métert. Már-már olyan, mint a szárnyát csapkodó madár.

    Bal felső kép ahol a koszos vizet elgőzösitik, jobb alsó kép a kis piros lámpa, ami jelzi, hogy a motorok működnek vagy sem

    Bal felső kép ahol a koszos vizet elgőzösítik, jobb alsó kép a kis piros lámpa, ami jelzi, hogy a motorok működnek vagy sem

    A zöld váz mögött láthatóak a Boeing mechanikus huzaljai, ma már nem így irányítják a gépeket. Jobb alsó narancssárga doboz a fekete doboz.

    A zöld váz mögött láthatóak a Boeing mechanikus huzaljai, ma már nem így irányítják a gépeket. Jobb alsó narancssárga dobozok a fekete dobozok.

    qantas4 qantas5

    qantas1

    A Boeing 747-es szárnyán

    A Boeing 747-es szárnyán

    Papi a pilóta, én a másodpilóta

    Papi a pilóta, én a másodpilóta

    Miután kivégeztük a 747-est, jött a 707-es Jet. Nick elmondta, hogy ezt a Jet konstrukciót nagyon szerették az emberek. Sok gazdagnak lett ez a magángépe. A gyártó a kezdetek kezdetén készített egy 707-es magángépet egy arab sejknek, abban az időben (nem emlkészem melyik évben, de mintha 30-40 évvel ezelőtt) 51 millió dollárért. Hálószoba, fürdőszoba, társalgó, minden volt benne, mint egy földi házban. A mosdókagylók 24 karátos aranyból voltak. Viszont elkövetett egy hibát, az ülőgarnitúra bőrfelületét disznóbőrből készítette. A sejk azt mondta, hogy így neki nem kell. A cég majdnem csődbe ment emiatt. Mondjuk azt nem értem, hogy miért nem kapták ki egy mozdulattal a szófát, fotelokat és dobták ki, majd miért nem tettek bele egy nem diszóbőröset…?! Végül fillérekért vette meg egy amerikai milliomos – mesélte Nick.

    A múzeumi példány Boeing 707-es a legelső jet, amit Ausztráliában regisztráltak . Ezzel a géppel még Michael Jackson is többször utazott, amikor Jackson Five-ként koncerteztek. Aztán annyira megszerette, hogy vett egyet magának. John Travoltának meg az utoljára legyártott példány van meg ebből a géptipusból. Tíz napig tartott hazarepültetni a gépet a múzeumba Angliából, mert már nem volt olyan jó állapotban. Útközben “összefutottak” Travolta-val és készítettek egy olyan képet a kifutón, hogy a Qantasi legelső és a “szalagról” lejövő legutolsó Jet két orra majdnem összeér. Furcsa érzés volt végigsétálni egy magángép belsejében. Valószínű (inkább tuti biztos), hogy soha többet nem lesz alkalmunk ilyen “rongyrázásban”. Lehetőségünk volt bekukkantani Gazdagékhoz. A csoport, amit Nick vezetett 2×2 főből állt. Király! A belépővel még a múzeumot is végig lehet nézni, így több mint 4 órát töltöttünk el ott. De szerintünk megérte az árát, főleg ha sikerül kifogni Nick-et! Csak ajánlani tudjuk.

    Ez volt a 707-es magángép

    Ez volt a 707-es magángép

    Ezzel véget is ért Papi része. Jöjjenek a dinoszauruszok! Bár szerintem az 5 dinó-múzeumból (cseppet se vagyok önző) volt 1-2, ami Papinak is nagyon teszett. Mivel mi tudtuk, hogy mind a 4 múzeumot meg szeretnénk nézni a “Dinó-háromszögben”, ezért rákérdeztem a kombinált jegyre. Volt nekik. Így 15 dollárt lehet spórolni per fő. A kombinált jegy 95 dollár, külön-külön meg 25+5+25+55=110. Sok kicsi sokra megy alapon. Sajnos az ötödik múzeum nem esik bele ebbe a kombinált jegybe, mert az messzebb van a “Dinó-háromszögtől”. Ide 30 dollár a belépő, amit sokallottam, de erről majd később. Azért nevezik dinoszaurusz-háromszögnek, mert a három város, ahol a múzeumok elhelyezkednek egy háromszöget adnak ki.

    Csak óvatosan! Bóklászó dinoszauruszok!

    Csak óvatosan! Bóklászó dinoszauruszok!

    Kezdjük a legjobbal (Lark Quarry), ami ráadásul az első volt a sorban. Ezért 110 km-et kell egy elég rossz minőségű földúton zötyögni. Oda-vissza 220 km és kb 3 óra el is megy rá, plusz egy óra a múzeumra, plusz ha még túrázni is szeretnénk a két kiépített ösvényen a múzeum körül. Szóval majdnem egy egynapos móka. A parkolót és a múzeumot egy kb 50 méter hosszú híd köti össze. A hidat úgy alakították ki, hogy a földtörténeti időben visszafelé utazzunk. A híd eleje a jelen és ahogy sétálunk a múzeum felé ismertető táblák jelzik, hogy hány millió évnél járunk, az épp melyik földtörténeti kor és ott milyen élőlények éltek. Amikor átérünk a híd túlsó végére 95 millió évvel ezelőtt vagyunk egy tó partján (a híd alatt volt a tó). Abban az időben itt buja erdő volt, tóval és rengeteg patakkal. Most pedig ha megnézitek a képeket kietlen, száraz, vörös sziklák.

    Lark Quarry, a dinoszaurusz lábnyomok

    Lark Quarry, a dinoszaurusz lábnyomok. Sűrű erdőt és a völgybe egy tavat képzeljünk el.

    A leletke egy darabját 1960-ban a helyi farmer találta meg. Véletlenül felfordított egy szikladarabot és a másik oldalán egy 3 ujjú lábnyomot vett észre. Először azt hitte csirke lábnyom. 1971-ben tudósok jöttek el hozzá a queenslandi múzeumból, mert hallották, hogy talált valami érdekeset. Kiderült, hogy ezek nem csirkék, hanem dinoszauruszok. 1976-ban önkéntesek kíséretében a múzeum megkezdte a feltárást. 18 hónapig tartott. Nehezítette a munkát, hogy mindentől távol esett, szélsőséges időjárás (nagyon meleg) volt és szinte nem vezetett út oda. Láttunk mi már ősállat lábnyomokat Ipolytarnócon, de ez más.

    Háromféle dinoszaurusz lábnyomot lehet itt látni. A teória alapján 95 millió évvel ezelőtt 150 kistestű (csirke és strucc méretű) növényevő dinoszaurusz iszogatott a tó partján. A fák mögül egy T.Rex-hez hasonló húsevő dinó figyelte őket, majd kirohant, hogy elkapjon egyet-kettőt ebédre. A pánik, a menekülés, a terror az, ami itt “belefagyott” a kőzetbe. Egyenlőre sehol a világon nem találtak ehhez hasonló lábnyomokat. Látszik, ahogy a nagy húsevő dinó beront a csorda közé, az utolsó lábnyomok távolsága rövidebb, mint az első 6-7 darab. Ekkor lassult le, kisebbeket lépett, jobbra-balra nézett, irányt váltott, kereste kit kapjon el. Ezek a lábnyomok picit megcsúsztak, elmosódottabbak. Próbálta magát stabilizálni a sárban.  Az elsőkből a tudósok még a sebességét is ki tudták kalkulálni. H-i-h-e-t-e-t-l-e-n látvány volt! Én még libabőrös is lettem. Négy év geológiai suli után most  először éreztem azt, hogy de kár, hogy nem ezen a vonalon haladtam tovább. Sebaj, a rajongás megmaradt, szerintem nyugger koromban is gyűjteni fogom a “kavicsokat”. A csirke méretű lábnyomok hegyesek, a strucc méretűé legömbölyítettek és a nagy 50 centiméteresek pedig a ragadozóé.

    Az internetről letöltött magyarázó kép

    Az internetről letöltött magyarázó kép

    A mi képünk a három különféle dinoszaurusz lábnyommal

    A mi képünk a három különféle dinoszaurusz lábnyommal

    LarkQuarry4A lelőhelyen több mint 3300 láblenyomatot számoltak össze. Mi ketten voltunk csak és addig maradtunk, ameddig akartunk. Gizi elmondta azt is, hogy ahhoz, hogy ilyen jó állapotban megmaradjanak rengeteg véletlen egybeesésnek kellett megtörténnie. És itt ez mind teljesült. Félelmetes. Először is a tó partján lévő sár állaga pont jó volt. Nem túl puha, mert akkor “elfolytak” volna a lábnyomok, és nem túl kemény. A nap nem sütötte a nyomokat túl sokáig, így nem száradtak ki és nem töredeztek/repedeztek szét. Nem volt nagy vízmozgás, ezért a nyomok nem mosódtak el. Két-három nap elteltével be is temetődtek.

    Ráadásul a nyomokat egy vékony (pár mm vastag) vas-oxidos réteg is fedi, ami megkönnyítette a feltárást. Ahogy pattintották szét a sziklákat, azok pont ennél a “vas” rétegnél nyíltak szét és ezáltal épen maradtak a nyomok. Kb fél méterrel ezen réteg felett és pár millió év elteltével egy újabb lábnyomos réteg rakódott le, de arra nem került ebből a vas-oxidos rétegből. Ezért azokat a lábnyomokat nem tudják ennyire egyszerűen és szépen kifejteni. A képen látható még két párhuzamos csík is megkövesedve. Mi van? Lovaskocsi a dinoszauruszi időkből??!! :-o) Ha-ha-haaa. Egyből rákérdeztem Gizinél, hogy mi ez. A tudósok úgy gondolják, hogy ezek kidőlt fák/rönkök/gallyak lehettek, amik szép lassan csúsztak lefele a tó partján a sárban/agyagban. Gizi az Észak-Amerikában lévő vándorló kövekhez hasonlította a jelenséget. De jó lenne, ha tudnánk az időben utazni! Ja és a Jurassic Park című film készítésekor eljöttek ide a készítők, hogy tanulmányozzák a lábnyomokat.

    Itt látható az a vékony vas-oxid réteg, ami miatt ilyen jól fennmaradtak a lenyomatok

    Itt látható az a vékony vas-oxid réteg, ami miatt ilyen jól fennmaradtak a lenyomatok

    A Hughenden-i múzeum nem nagy durranás. Mondjuk erre a belépő árából is következtethettünk volna. Öt dollár. Egy nagy raktárépület-szerűségbe felhalmoztak mindenféle fosszíliát. A legnagyobb bajom az volt, hogy mindenhonnan (Chille, Mexikó, Amerika, Oroszország, Kína…stb) összevásárolt leletek voltak összekeverve helyiekkel. Voltak szép és érdekes példányok is, de picit hangulat romboló volt, de ez az én véleményem.

    fossziliak5

    Hughenden-i múzeum, a közelben talált Muttaburrasaurus csontváza

    Hughenden-ben ésRichmond-ban még a kukák is ősállatok vagy dinoszauruszok.

    Harmadik volt a Richmond-i múzeum. Ez is kihagyhatatlan és itt a környéken talált fosszíliák vannak kiállítva. Rengeteg! 1150 különleges tengeri fosszília, merthogy ez a múzeum csak a tengeri ősállatokról szól. 100 millió évvel ezelőtt Ausztráliának volt egy sekély beltengere, amiben hemzsegtek az élőlények. Itt találták meg Ausztrália legszebb és legteljesebb tengeri fosszíliáit. A múzeumban látható “Penny” a plezioszaurusz, “Wanda” Ausztrália eddig megtalált legnagyobb fosszílis hala és “Krono” Kronosaurus queenslandicus a 10 méter hosszú hüllő, aminek az állkapcsa 1,6 méter és a világ egyik legteljessebb fosszíliája (felnőtt példányok álkapcsa a 2,7 métert is elérhette). Amúgy a leghíresebb Kronosaurust is itt találták meg Richmond mellett 1926-ban, majd átszállították amerikába a Harvard egyetemre. 25 évbe telt amíg kipreparálták a kőzetből. Mindezek mellett rengeteg teknős, ammonita, hal, szárnyas gyík (Pterosaurus) és más egyéb ősi tengeri állat maradványai láthatóak igen jó állapotban. A Plezioszaurusz csontjain például két abnormalitást is felfedeztek. Egyet az állkapcsán, egyet a nyaki csigolyán, amit arra fognak, hogy valamiféle ragadozó kaphatta el a nyakát, de túlélte a támadást.

    A 100 millió évvel ezelőtti beltenger mérete

    A 110 millió évvel ezelőtti beltenger mérete, a narancssárga háromszög a dinoszaurusz-háromszög

    A richmondi múzeum bejárata

    A richmondi múzeum bejárata

    Tengeri fosszíliák (ammonita, teknős, hal)

    Tengeri fosszíliák (ammonita, teknős, hal)

    fossziliak13

    Penny a Plezioszaurusz

    fossziliak10

    Wilson

    Wilson a Platypterygius

    Wanda

    Wanda a Cooyoo fish

    A várostól nem messze két helyen is lehet fossziliák után kutatni. Cápafogakat, kagylókat, csigákat lehet találni. A szerencsésebbeknek nagyobb “hal” is akad a horgára. 2014-ben egy négytagú család nyaralt ezen a környéken és ha már itt voltak, kimentek az egyes számú “kutató” helyre. A 7 éves kislány mondta, hogy itt túrjunk. A család elkezdett kapirgálni. Az apuka észrevett egy hokikorong alaku valamit egy szikladarab alatt. Óvatosan továbbtúrtak, újabb hokikorong, majd egy állkapocs-csont és fogak szanaszét. Ekkor szóltak a múzeumnak, akik 4 hónapig pucolták le a kőzetet róla. Egy Platypterygius-t találtak, a csontváz itt van kiállítva a múzeumban és a család nevezhette el, a Wilson nevet kapta.

    Richmond környéke nemcsak tengeri élőlényekben bővelkedik, hanem Moon Rock (Hold kő) is található errefele szépszámban. Ne örvendjünk annyira, nem a Holdról “lepotyogott” kövekről van szó. Semmi köze az igazi Hold-hoz. Szerintem a neve az alakja miatt kapta a Hold jelzőt, mert olyan tökéletes gömb, mint a telihold. Ezek a kövek 100 millió évvel ezelőtt az Eromanga tenger fenekén képződtek hasonlóképpen mint az igazgyöngy a kagyló belsejében. Valamiféle tárgy (kagyló, csont) köré kalcium karbonát koncentrálódott, majd nőttön-nőtt a lerakódás körülötte, mígnem tökéletes gömbök képződtek. Méretük a golf labda és a kocsi mérete között mozog. Szerettünk volna egy labda méretűt hazahozni, de nem volt időnk a “vadászatra”. Ami késik nem múlik, télen úgyis visszajövünk ide gyűjtőútra. Szeretnénk egy kicsit ősállatok, opál és Hold-kő után kapirgálni. A nagy meleg miatt nem tudtunk elegendő időt szánni rá.

    Moon Rocks

    Moon Rocks

    Az utolsó múzeum a Dinoszaurusz-háromszögben az Australian Age of Dinosaurs Winton mellett. Erről a benyomásunk olyan 50-50, jó is volt meg nem is. Többre számítottunk a 3 órás túra alatt és sokalltuk az 55 dolláros belépőt. A múzeumot megálmodó ürge, aki egy juh farmer és talált 1-2 csontot a földjén, úgy gondolta, hogy akkor ő most itt felépít egy Természettudományi Múzeumot, merthogy igazából nincs ilyen múzeuma Ausztráliának, mondta a túravezető. Ezért most ő a várostól 25 km-re talált egy szép helyet és ott elkezdte építgetni a komplexumot. Most még nem nagy durranás, ezért nem értjük a horribilis belépőt. A túra egy kanyon túrával kezdődik. Minibusszal elvisznek a kanyon bejáratához, ahonnan gyalogosan járjuk be a kanyont egy kiépített pallón. A túravezető elmondja azokat az infókat, amit már a többi múzeumban magunkba szívtunk. Az egyes pontokon pedig fém szobordinoszauruszok mutatják meg magukat. Az egyik ilyen szoboregyüttes a már korábban megtekintett Lark Quarry lábnyomos életkép megelevenítése. Az egyetlen pozitívum, hogy a kanyon nagyon szép.

    Dinoszaurusz kanyon

    Dinoszaurusz kanyon

    DinoKanyon1

    Lark Quarry-ből ismert életkép. Menekülnek a kis növényevő dinoszauruszok.

    Lark Quarry-ből ismert életkép. Menekülnek a kis növényevő dinoszauruszok.

    A vadász

    A vadász

    Rosszkor rossz helyen...

    Rosszkor rossz helyen…

    Második része a túrának, hogy bevisznek a laborba, ahol a dinó csontokat preparálják. Na ez mondjuk érdekes volt. Itt elmondták, hogy ha időben befoglal az ember, akkor két extra túrára is el lehet menni. Az egyik, hogy kivisznek a kutató területre és ott lehet dinó csontok után kaparászni a “nagyemberekkel”. A másik, ha elmúltál 12 éves, akkor a laborban preparálhatod az igazi dinó csontokat olyan speckó eszközökkel, amilyeneket a fogorvosok használnak. A végén még egy bizonyítványt is kapsz, hogy akkor Te egy “profi” preparáló lettél és önkéntesként vagy alkalmazottként dolgozhatsz a múzeumnak. Nagy szükség van preparálókra, mert rengeteg dinoszaurusz csont vár arra, hogy kifejtsék. Gizi elmondta, hogy minden évben CSAK három hetet ásnak terepen. Egy nagyobb csont (koponya vagy comb csont) preparálása ugyanis kb 3 évig tart. Ha többet ásnának ki belefulladnának a fosszíliákba. Volt a laborban egy Józsi, aki egy hatalmas növényevő dinó lábujját preparálta már 3 hónapja és azt mondta 1-2 héten belül meglesz vele. Rengeteg maradvány van a környéken.

    Preparálásra váró csontok a védő gipszburkolatban. Azonos színek egy dinoszauruszhoz tartozó csontok.

    Preparálásra váró csontok a védő gipszburkolatban. Az azonos színek egy dinoszauruszhoz tartozó csontok.

    A csóka már három hónapja kaparássza egy dinoszaurusz lábujját. Még 1-2 hét és meglesz...

    A “Csóka” már három hónapja kaparássza egy dinoszaurusz lábujját. Még 1-2 hét és meglesz…

    Igazi, nem másolat!

    Combcsont. Igazi, nem másolat!

    A harmadik része a túrának egy állandó hőmérsékleten tartott szoba, ahol pár érdekes dinó csontot tartanak. Nem replikákat, eredeti csontokat. “Banjo”-t, Ausztrália legteljesebb húsevő dinoszaurusz csontvázát és “Matilda”-t az óriási növényevő sauropodát. Az érdekessége ennek a két dinónak az, hogy egymás mellett találták meg a két csontvázat. A teória az, hogy a nagy növényevő csapdába esett az agyagos-mocsaras talajban, a “kis” húsevő meg úgy gondolta, hogy akkor egy jót lakmározik belőle. Odaszaladt, a nagy még az utolsókat rúgta és a farkával odacsapott, hogy takarodj. Ezzel agyon is csapta a húsevőt és mindkettőjük csontváza megmaradt. Az itt bemutatott csontok amolyan etalon csontok. Ha bárhol a világban találnak ehhez hasonló fosszíliákat, akkor azokat ezek alapján azonosítják be.

    Az ötödik dinó-múzeum távolabb esik a dinó-háromszögtől. Ezt azért látogattuk meg, mert itt van kiállítva Ausztrália legnagyobb dinoszaurusza, amit Eromanga falu közelében találtak meg. Eromanga Ausztrália legtávolabbi városa a tengertől. Ez a múzeum is vegyes érzéseket váltott ki belőlünk. Jó volt, de nem annyira, hogy 30 dollárt megérjen. Többre számítottunk. Itt van Ausztrália legnagyobb dinoszaurusza, Cooper. Csak a combcsontja 2,2 méter hosszú. A teljes állat 30 méter hosszú és 6-7 méter magas volt és a Titanoszauruszok csoportjába tartozik. Ide tartoztak a legnehezebb élőlények, amelyek valaha jártak a Földön és “Cooper” benne van a világ tíz legnagyobb dinoszaurusza között. Nála már csak az Argentínában megtalált Argentinosaurus nagyobb, neki a combcsontja 2,4 méter hosszú.

    A múzeumban jelenleg három nagy titanoszaurusz dinót preparálnak: Cooper-t, Zac-et és Tom-ot. Cooper-nek eddig 10%-át, Yac-nek 60%-át találták meg. Vicces, hogy a terepről behozott, gondosan gipszbe betekert fosszíliákat színekkel jelölik. Egy dinóhoz egy szín tartozik és mindig adnak egy nevet a dinóknak, így könnyebb hivatkozni rájuk. Meg szerintem így sokkal személyesebb, közvetlenebb mikor beszélnek róluk. A múzeum csak egy nagy raktárhelyiségből áll, ahol 1-2 csont van kiállítva, meg ahol a preparálás folyik. Van egy elzárt szoba, ahol az igazi “kincseket” őrzik. Cooper eredeti combcsontját és még sok más gyönyörű állapotban fennmaradt csontokat. Egy baj van, tilos fényképezni. Mi van? Harminc dollárért??!! Cseppet kiakadtam, hogy mire ez a nagy titkolódzás. Hiszen még az előző helyen is, ahol az etalon csontokat tartották lehetett fényképezni. Akkor itt miért nem? Mert nem és kész. Punktum. Na ezért nem adtunk csak másfél csillagot az ötből erre a helyre.

    Cooper a Titanoszaurusz. A jobb oldali képet a túravezető készítette. Fényképész zseni...!!!

    Cooper a Titanoszaurusz. A jobb oldali képet a túravezető készítette. Egy zseni… csak a lényeg maradt le majdnem…

    gaddhghg

    Diprotodon fogak, Pleisztocén korból (2,5 millió – 30 000 év)

    A Porcupine Hasadék volt az egyetlen nemzeti park, amit meg tudtunk látogatni. A többi egyszerűen nem fért bele az időbe. Ezt is csak kutyafuttában láttuk, mert mikor odaértünk épp akkor szakadt le az ég. Dörgött, villámlott és dézsából ömlött az eső. Gyors kinéztünk a kilátóról a hasadékra, de le már nem tudtunk mászni a hasadék aljára. Fél órát ácsorogtunk az esőházban, vártuk hátha kitisztul és le tudunk menni, de nem volt szerencsénk. Mindenesetre felülről is lenyűgöző látványban volt részünk. Ezt a kanyont úgy is hívják, hogy Ausztrália Grand Kanyonja. Hasonló az amerikai Grand Kanyonhoz, csak kicsiben. Itt is egy folyó vágta bele magát a a több millió évvel ezelőtt lerakódott üledékes kőzetbe. Nyolc réteget sikerült megkülönböztetniük a tudósoknak a 40-50 méter mély kanyonban. A kanyon legszélesebb pontján van egy piramis nevű képződmény, ehhez szerettünk volna legyalogolni. Úgy néz ki van még mit bepótolni ezen a környéken.

    PorcupineGorge1PorcupineGorge2PorcupineGorge3Ha már azon a környéken bóklásztunk, hogy hogy nem útba esett a Krokodil Dundee (Crocodile Dundee) ausztrál vígjátékban szereplő kocsma, a Walkabout Creek Hotel McKinlay falucskában. Itt forgatták a kocsmajelenetet. A kocsma előtt pedig ott áll az a teherautó ami szintén szerepelt a filmben.

    walkabout1walkabout2walkabout3Hát röviden ennyi. Ez most inkább múzeumos kiruccanás volt. Tudnám még fokozni a fosszíliákat, Papi meg a repülőgép adatokat, de nem szeretnénk untatni senkit. Mi nagyon élveztük. Rengeteg érdekes dolgot láttunk és rengeteg hasznos információt olvastunk/hallottunk. Akár már holnap visszamennénk a queenslandi outback-be, hisz a nemzeti parkok, természeti látványosságok egy az egyben kimaradtak.

    Egy fontos sajtóközlemény: Longreach-ben (Queensland állam közepén) a Melbourne Cup (lóverseny) napja munkaszüneti nap! Mi sem tudtuk. Azt tudtuk, hogy Viktória államban ez szünnap, de ki a fene gondolta volna, hogy egy távoli város Queensland-ben is megtartja, úgy hogy az egész queenslandi állam meg nem. Nem igazán tudjuk, hogy ez miért alakult ki, ha valaki tudja világosítson fel, mert minket eléggé meglepett. Épp aznap akartunk elindulni az állam közepe felé és szerettük volna feltölteni a hűtőt kajával meg vízzel a nagy útra, de minden zárva volt.


  4. Az éjszakai műszakos tűzjelző

    október 22, 2017 by kata_papi

    Október első hétvégéje hosszúhétvége volt, a hétfő ugyanis a munka ünnepe. Éljen! Ehhez mi hozzácsaptuk a keddet is és négy napra elhaladtunk Katiékkal az Aligátor-hasadékhoz. Mivel a hajnalok még igencsak hűvösek voltak, így két kabint béreltünk a hasadékhoz legközelebb eső kempingben. Voltunk már ebben a Nemzeti Parkban, bejegyzés is íródott az Aligátor-hasadékról, így nem szeretném ismételni önmagunkat. Na meg unalmas is lenne, úgyhogy csak egy-két újabb túrát említenék meg a környékről és csatolnék pár szép képet. Illetve a tűzjezővel folytatott harcot osztanám meg veletek.

    Útközben kötelező megálló a Lochiel-i sóstó. Most először láttunk "só-csillagot". :o)

    Útközben kötelező megálló a Lochiel-i sóstó. Most először láttunk “só-csillagot”. :o)

    Sosto02     Sosto03

    Jó is volt, hogy egy kicsit kimozdultunk, mert megint eléggé bevackoltunk magunkat télen a barlangunkba. Az idő végig nekünk kedvezett, napközben 20-25 fokok, szikrázó napsütés. Ismét megcsináltuk a kihagyhatatlan Aligátor-hasadék túrát. Nem túl hosszú, de tartalmas séta a magas sziklafalak között, sok százmillió éve megkövesedett tengerparton és a patak medrében. Sajnos nagyon kevés víz csörgedezett a hasadékban. Sokkal vadregényesebb szerintem áthaladni a hasadékon, amikor van tétje a köveken ugrálásnak. Na majd legközelebb.

    Vonatoztunk egyet a híres Pichi Richi gőzössel. Quorn városából indul, szűk bevágásokban, völgyhidakon, hegyek köz kanyarogva éri el a Woolshed Flat-et, ahol lehet egyet piknikezni, míg a gőzmozdony “megfordul” és indul vissza. Fel lehet kéredzkedni a gőzösre is megszemlélni a technikát míg áll. A vonatkocsik szépen fel vannak újítva. Eredetileg minden kocsiban volt egy zuhanyfülke és egy budi is szépen kivitelezett, rozsdamentes,  felhajtható mosdókagylóval és zuhanyfejjel. Az út alatt minden kocsiban utazik velünk egy önkéntes is, aki mesél a vonatról, a régmúlt időkről, a környékről. Quorn városa arról is híres, hogy nagyon sok filmet forgattak itt. A rendezők szeretik a város széles utcáit, a vadnyugatot idéző házaival. Hangulata van. Az épületek is azt sugallják, hogy itt megállt az idő. Az egyik kávézó, ahova kapucsínóra ugrottunk be, régen egy nagy “mindenes” bolt (General Store) volt. Olyan, mint otthon a 80-as években a Skála vagy a Centrum, csak kicsiben. A kávézó megtartotta a régi bolti polcokat, a főpénztári kuckót, a fejünk felett futó “kötélpályákat”. Ezek arra voltak hivatottak, hogy a pénztárakból a blokkot és a váltópénzt a főpénztárhoz szállítsák. Az egyik kávézóasztal egy nagy fujtatóból lett kialakítva. Annyira jól nézett ki, hogy legszívesebben hazahoztam volna, hogy a mi nappalinkban díszelegjen.

    Aligátor-hasadék, ebihalnézőben

    Aligátor-hasadék, ebihalnézőben

    AligatorGorge02     AligatorGorge03

    AligatorGorge04

    AligatorGorge05

    A Pichi Richi gőzösre váró csapat. Értelem szerűen Papi lőtte a képet. Balról-jobbra: Laci, Robi, Boti, Kata, Kati

    A Pichi Richi gőzösre váró csapat. Értelem szerűen Papi lőtte a képet. Balról-jobbra: Laci, Robi, Boti, Kata, Kati

    Pichi Richi

    Pichi Richi

    robogunk...

    robogunk…

    Megy a gőzös, megy a gőzös K-a-n-i-zs-áááá-r-aaaa...

    Megy a gőzös, megy a gőzös K-a-n-i-zs-áááá-r-aaaa…

    PichiRichi05     PichiRichi06

    Útközben a vonatról látható volt egy hegy. Na jó, több is, de ez a hegy nem akármilyen hegy. Az önkéntes azt mondta, hogy ez a hegy az ördög arca profilból. Tényleg úgy nézett ki, mint egy emberi fej oldalról. Hogy miért ördög? Valószínűleg a kampós orra az oka, amint az a képen is látszik. Bennem persze egyből az merült fel, hogy: és meg lehet mászni? Igen. Devil’s Peak (Az ördög csúcsa) a neve. Katiék nem csatlakoztak a csúcshódításhoz, így ketten “futottunk” neki.

    Szerencsére nem volt tömeg, pedig hétvége-hosszúhétvége-iskolaszünet kombó volt. Egy négyes csapat ért le a parkolóba a hegyről, mikor odaértünk. Mondták, hogy senki sincs fent. Nekiindultunk. Nem egy nagy táv, mert két óra alatt meg lehet járni bámészkodással együtt, de folyamatosan felfelé halad. A végén már a kezünket is használni kellett. De amikor kiállsz az Ördög orrára… a látvány feledteti a tüdőt majdnem kiköpő kaptatót. Háromszázhatvan fokos panoráma tárult elénk a Flinders Ranges déli részéről és egészen el lehetett látni a Spencer-öbölig. Lábat nem mertünk lelógatni az Ördög orráról, mert elég nagy volt a mélység és nem tudtuk mennyire stabil a perem, így csak hasalva kandikáltunk le. Ha erre jártok semmiképp ne hagyjátok ki ezt a hegycsúcsot. Elvileg 700 millió éves fosszíliákat is lehet látni útközben felfelé a hegyre, legalábbis ezt írta az információs tábla a parkolóban. Gyakorlatilag semmit se láttunk. Pedig mi aztán minden sziklát átvizsgáltunk, köveket arrébbrugdostunk, de semmi. Ha valaki járt arra és találkozott fosszíliával ossza meg az infót, mert én cseppet elkeseredtem, hogy nem láttam egyet se.

    Az Ördög Arca. Oda másztunk fel és az orrán sétálgattunk.

    Az Ördög Arca. Oda másztunk fel és a kampós orrán sétálgattunk. (Balról jobbra: álla, orra, szeme, homloka)

    DevilsPeak02     DevilsPeak03

    DevilsPeak04

    Papi hasal az Ördög orrán

    Papi hasal az Ördög orrán

    Panoráma az Ördög orráról

    Panoráma az Ördög orráról

    Közösen elautóztunk a Hancock kilátóhoz, ahol egy “Jeti” mindig beleugrott a képbe. Délutánonként társasoztunk, majd nagyokat zabáltunk. Katiék hoztak egy nagy adag babgulyást (ennek még lesz visszhangja a tűzjelzős bekezdésben), amin az első este osztozott meg a banda. Másnap mi főztük a vacsit, indiai csirkét kotyvasztottunk rizi-bizivel. Desszertnek még otthon sütöttem egy citromos-csokis-marcipános kuglófot, ami már az első nap elfogyott. Még szerencse, hogy Kati hozta az előre lebeszélt gofri sütőjét. Sötétedés után pedig posszumokat etettünk a kemping udvarán.

    Egészen mostanáig úgy gondoltam, hogy ha kihal az emberiség, akkor majd a hangyák és a csótányok veszik át az irányítást a Föld felett, mert annyian vannak és olyan ellenállóak. De nem. A posszumok fogják uralni a Földet. :)) Minden este a kempingben össznépi posszumetetés van. KempingesJózsi répát, kenyeret, megmindenmásmaradékot aprít, kannában hozza és mutatja mely fák üregeiben laknak a posszumok. És tényleg. Meglobogtatod az odu előtt az almát és hoppá, egyszercsak egy kis fej jelenik meg. Komótosan kimászik őkelme, mindjárt utána jön a másik is és elkezdődik a kaja kunyerálás. Aztán egyre többen és többen jönnek. Nappal meg nem mondtuk volna, hogy itt ennyi posszum lakik. Mondjuk a földön lévő “drazsé” mennyiségéből már gyanakodhattunk volna, de az első estéig ez nem esett le. Annyira jópofák voltak. Volt, amelyik csak a farkával kapaszkodva fejjel lefelé lógott és úgy koldult. Aztán elkezdtek rádmászni, hogy “kéremszépen, kérek még!” Hihetetlen kis éhenkórászok voltak. Aztán éjszaka meg a kabinok tetején randalíroztak. Mókás egy társaság! Otthon a bagoly és a mókus lakik faoduban, itt a szivárvány papagájok és a posszumok. Vicces.

    Hancock kilátó, fiúk

    Hancock kilátó, fiúk

    Hancock kilátó, lányok

    Hancock kilátó, lányok

    Hancock kilátó és az idegesítő jeti, aki minduntalan beleugrált a képekbe.

    Hancock kilátó és az idegesítő Jeti, aki minduntalan beleugrált a képekbe.

    Ne engem nézzetek! A gyík érdekesebb. Látjátok hol csücsül?

    Ne engem nézzetek! A gyík érdekesebb. Látjátok hol csücsül?

    Gyik02

    Posszum01

    Posszum05

    Nem is tudom ki volt jobban megijedve... a posszum vagy én?!

    Nem is tudom ki volt jobban megijedve… a posszum vagy én?!

       Posszum02    Posszum03

    Posszum06

    Posszum07

    Posszum10

    Posszum08

    Cseppet homályos, mert mindenki mozgásban volt, na meg sötét is volt, de azért remélem kivehetőek a "répamorzsák", amivel csalogattuk a posszumokat.

    Cseppet homályos, mert mindenki mozgásban volt, na meg sötét is volt, de azért remélem kivehetőek a “répamorzsák”a faágon, amivel csalogattuk a posszumokat.

    TarsasozasElső este a társasozás-babgulyásozás-posszum etetés után elvonultunk a kabinunkba aludni. Zuhany, majd öt perc TV bámulás után be is ájultunk. Éjjel 11-kor arra ébredtünk hogy a tűzjelző egy nagyot sípolt majd elhallgatott. Felültünk, gyors körbenéztünk, hogy hol csaptak fel a lángok, beleszimatoltunk a levegőbe, de semmi füstszagot nem éreztünk. Biztos csak jelzett nekünk, hogy itt csücsülök a plafonon, nem csak egy dísz vagyok, működöm, ne aggódjatok. Mi is úgy gondoltuk, hogy csak “mögriadt”. De nem. Egypercenként sípolt egy hangosat. Telefonom stopperjával mértem. Csak picit lettünk idegesek. Miért most, miért ez a kabin, miért éjszaka, miért pont mi? Hirtelen ezek a kérdések villantak át az agyamon.

    Papi, a műszaki ember: valószínűleg melege van. Ami persze hülyeség, de ja legszebb álmából felriadva ez jutott elsőre eszébe. Felpattant, kinyitotta a bejárati ajtót és még két abalakot (megjegyezném hogy zergeb…szó hideg volt). Nem segített. Újabb ötlet: túl sok széndioxidot lélegeztünk ki és lehet, hogy ez a műszer ezt is érzékeli. , és a kispárnájával legyezte a tűzjelzőt. Semmi. Bip-egyperc-bip-egyperc-bííííp-egyperc-bíííííííppppp és így tovább. Következő okos ötlet: biztos a babgulyás a ludas. Mostantól tilos pukizni! 😀 Öt perc eltelt. Síri csend. Hét perc. Még mindig semmi. Magunkban jót kuncogtunk, velünk mertél ujjat húzni kis tűzjelző?! Elkezdünk visszakucorodni. Bíp. Bíp. Bíp. A jó édes….. Mit csináljunk. Fél éjfél. Zörgessük fel Katiékat és cuccoljunk át az ő hatszemélyes kabinjukba nyálival-ölcsivel ? Nem jó ötlet. Bíp. Bíp. Bíp. Javasoltam Papinak, hogy menjen a kemping irodájához, mert tudtuk, hogy KempingesJózsi az iroda mögött lakik, keltse fel és kérjen segítséget. Elvégre fizettünk a szállásért, és így nem lehet reggelig aludni, hogy percenkét sípol valami. Mi ez, egy vallatás? Kezdtem ideges lenni.

    Papi eltűnt az éjszakában. Jó sokáig elmaradt. Már kezdtem aggódni. Viszont mikor elment még sípolt vagy öt percen keresztül aztán elhallgatott. Ez de ciki lesz. Papi kirugdossa a közel hetven éves KempingesJózsit az ágyból a semmiért. Biztos el fog durrani az agya. Tíz perc, még mindig síri csend és Papi még mindig sehol. Egyszercsak megjelenik az ajtóban Józsival. Próbáljuk a csendet megmagyarázni, mert a szemét kis tűzjelző épp kussolt. Józsi: de ugye nem cigiztetek itt bent? Azt hiszem az arcunkra volt írva a válasz. Éjfélkor? Mi és a cigi? Józsi, ugye nem gondolod azt, hogy éjfélkor felkeltenénk téged azzal, hogy bent cigizünk és sípol a tűzjelző és na… légyszi tussold már el valahogy… És akkor csodák csodájára megint elkezdett sípolni.

    Ebben a pillanatban épp örültünk annak, hogy sípol. Ekkor Józsi fellépett a kabinban lévő székre. Az ütő megállt bennem. Józsibácsi hetven éves. A szék egy érdekes tervező agyszüleménye. Megpróbálom leírni: egy S alakúra hajlított szék, ami ha remegsz rajta egyre jobban berugózik. Na ezen egyensúlyozott egy, a Papinál magasabb hetven éves ürge éjfélkor a halál f…n mindentől távol. Kapaszkodni nem tudott, mert mindkét kezére szüksége volt ahhoz, hogy valahogy kinyissa a tűzjelzőt. Beletelt vagy öt percbe mire késsel feszegetve kinyitotta. Istenem csak nehogy leessen. Szóltam Papinak, hogy inkább csinálja ő, de az öreg nem engedte. Szerencsére nem esett le. Kicserélte az elemet. Vártunk. Semmi. Öreg elköszönt. Éjjel fél egy. Megpróbáltunk visszaaludni. Bíp. Mi van???!!! Bíp. Bíp. Szerencsére csak hármat sípolt aztán “elaludt”. Elalvás előtt még Papi elmesélte, hogy azért jött ilyen sokára, mert minden ablakon bezörgött, mit zörgött, dörömbölt az irodán. Bent fényesség volt és üvöltött a TV, Józsi meg biztosan bealudt a doboz előtt, ezért nem hallotta meg. Ráadásul míg várt az öregre a posszumok letámadták és mint egy zombi filmben másztak felé, másztak rá és követelték a jussukat: hol a kaja!?

    Mi a tanulság? Mindig legyen a zsebünkben egy 9 voltos elem. 🙂

    Légytestvérek! Robi kapott egy új sapkát míg a gőzösre vártunk. Véletlenül pont olyat, mint az én kalapom. Tele legyekkel. Így "Légytestvérek" lettünk. :-))

    Légytestvérek! Robi kapott egy új sapkát míg a gőzösre vártunk. Véletlenül pont olyan legyek voltak rajta, mint az én kalapomon. Így “Légytestvérek” lettünk. :-)) Őt ez nem hozta annyira lázba, mint engem. Nem akart szelfizni velem, de azért Katinak sikerült elcsípni egy közös “légyottot”.

    Kata


  5. A nyugat dél-keletje 2.rész

    június 24, 2017 by kata_papi

    Kalgoorlie_fejlecA Cape Le Grand Nemzeti Parkban sokat időztünk, így túl későn értünk be Esperance városába és már nem tudtunk bemenni az információs irodába, másnapra halasztottuk. Épp sátorbontásban voltunk, mikor szirénázó mentő száguldott el a kemping előtt. Nemsokára követte őt egy fénysebességgel közlekedő rendőrautó is. Olyan nagy zajt csaptak, hogy akaratlanul is felmerült bennünk, hogy mi a fene történhetett. Másnap reggel már benne is volt a hírekben. Jó nagy visszhangja volt, még a magyarországi Index online hírportál is megírta. Épp aznap délután ott Esperance egyik öblében a kempingünktől nem messze egy cápa megölt egy 17 éves szörföző lányt, aki az apjával szörfözött. Az apa próbálta megmenti a lányát, de nem sikerült neki. Picit megérinti az embert, amikor ilyen közel történik valamilyen tragédia. Még szerencse, hogy mi nem vagyunk olyanok, akik szeretnek messzire beúszkálni a tengerben. Pont ezért nem.

    Másnap az információs irodában kezdtünk. Mégpedig azért, mert évekkel ezelőtt hallottam a Hillier-tóról, ami Nyugat-Ausztráliában, Esperance-tól nem messze egy szigeten van. Még a blogban is megemlítettem anno. Nagyon szerettük volna megnézni és mindenképp a levegőből. Húsvét utáni kedd reggel értünk oda és az információsGizi mondta, hogy a szezon előző nap, Húsvét hétfőjén ért véget. Még ő is vitt csoportot pénteken és állította, hogy a tó rózsaszín volt. Főszezonban hajók és kisrepülők viszik a turistákat a szigetre. Megadta repülősJózsi számát, fel is hívtam, de azt mondta, hogy 5 fő kell ahhoz, hogy felszálljon. Sajnos csak mi ketten jelentkeztünk. Gondolom, ha kiperkáltuk volna az 5 fős társaság díját, akkor biztos elvitt volna minket, de az ár 5-el osztva, 5 főre még vállalható volt. Két főre már luxus.

    Hát ez lett volna az a tó (Lake Hillier)

    Hát ez lett volna az a tó (Lake Hillier). Ugye milyen érdekes?

    Tudom 1000+1 másik rózsaszín tó van, de ez más. Ez a 600m x 250m-es tavacska a 6,5 km hosszú Middle-szigeten található és arról híres hogy állandóan nagyon rózsaszín. Amúgy a színét ez is a Dunaliella salina algától kapja. Képzeljünk el egy vibrálóan rózsaszín vízfelületet, amit méregzöld cserjés/erdő vesz körül és egy vékonyka földsáv választ el a türkiz tengertől. A magasból biztos nagyon szép látványt nyújt. Újabb ok… csak úgy gyűlnek az okok, hogy mihamarabb ismét erre vegyük az irányt! Kesergésre nem volt idő. Ha nincs repülés, akkor jöhet a többi program. Esperance-től nyugatra, egyből a város határából a városi rózsaszín tótól (ami egyébként nem is rózsaszín) indul egy 38-40 km-es körtúra. Ez a Great Ocean Road – A Nagy Óceáni Út – kistestvére a Great Ocean Drive. Legalább 11 lehajtó pontja van, ahol szebbnél szebb tengerpartokat lehet látni. Minden egyes ilyen megálló/kilátó pontnál azt gondolja az ember, hogy ennél már nem lehet szebb, és de. Mi kilenc helyen álltunk meg. Mindegyik mesés volt. Semmiképp ne hagyjátok ki, ha erre jártok. Közülük az egyik a Twilight Beach Nyugat-Ausztrália legnépszerűbb tengerpartja (írja a brossúra) a kristálytiszta vizével, hófehér homokjával és az ikonikus “lyukas” sziklával. Itt egy jót piknikeztünk a parton. Nekünk amúgy legjobban a Blue Haven part tetszett a sok közül, de nehéz választani, mert mindegyik öböl más és más miatt gyönyörű. Zárásképp elmentünk a hableány/sellő-bőr boltba egy vezetett “túrára”.

    Great Ocean Drive

    Great Ocean Drive, balra a nudista stranddal

    Great Ocean Drive

    Great Ocean Drive

    Eleven Mile Beach - Great Ocean Drive

    Eleven Mile Beach – Great Ocean Drive

    Blue Haven Beach - Great Ocean Drive

    Blue Haven Beach – Great Ocean Drive

    Twilight Beach, háttérben a lyukas szikla

    Twilight Beach, háttérben a lyukas szikla

    Egy sziklarés-lakó

    Egy sziklarés-lakó

    Véletlenül bukkantam rá erre a termékre úgy 1-2 évvel ezelőtt. Egy újságban láttam és nagyon megtetszett. Nem vagyok híve az olyan öldöklésnek, amikor az állatot csak a bundájáért, bőréért, szarváért ölik meg. Képtelen lennék bundát viselni. Sose vonzott. De ez a hableány-bőr megfogott. Egy testvérpár egyik tagja, aki halász is hobbi szinten nyulak és kígyók bőrének kikészítésével foglalkozott. Egyik alkalommal, kertisütögetés közben a haverok viccelődtek, hogy miért nem próbálkozik meg a halbőrrel. 1989-ben kipattant az isteni szikra a fejéből és elkezdett kísérletezgetni a dologgal. Négy évébe tellett, mire kifejlesztette a technikát. Azt vallotta, hogy: az, ami valakinek szemét, másnak érték. És milyen igaza van.

    "Hableány/Sellő bőr"

    “Hableány/Sellő bőr”

    Rengeteg halat halásznak ki a tengerekből, tavakból, folyókból és csak a húsát eszik meg. A bőre megy a szemétbe. Miért is ne lehetne hasznosítani?! Nem ingyen viszi el a levágott bőröket. Fizet értük egy jelképes összeget, hogy a filézők szép nagy darabokban hasítsák le a halakról. Mi sem tudtuk, de a halak bőre 35%-kal erősebb, mint a báránybőr. Egzotikus bőrnek számít, olyan mint a krokodilbőr. Csinálnak belőle pénztárcákat, táskákat, cipőket, ruhákat és mindenféle olyan terméket, amit bőrből szoktak. A mintázata miatt különleges. Az egész gyártási folyamat kézzel történik. Különféle halbőröket, cápabőrt és rájabőrt dolgoznak fel. Tudtátok, hogy régen a cápa bőre volt a smirglipapír (csiszolópapír)? Ha visszafelé húzzuk végig rajta a kezünket olyan érdes/recés, mint a csiszolópapír. Hat hétbe telik egy halbőr kikészítése. Fagyasztott állapotban érkezik a műhelybe, ahol először kézzel lekaparják a maradék húst, majd sós vízbe áztatják néhány napra. Utána egy speckó géppel leszedik a pikkelyeket. Még a pikkelyeket is hasznosítják, nem dobják ki. Különféle színekre festik és eladják iskoláknak kézműveskedni. A gyerekek imádják. Aztán valamivel bepácolják a halbőrt, ami tartósítja. Természetes anyagokkal (fakéreg) színezik, cserzik, majd kiszárítják. Végül egy vízálló réteget vasalnak rá és már kész is a luxustermék. Hogy mik vannak?!

    Félkész állapotban lévő halbőrök. Középen a fehér Barramundi.

    Félkész állapotban lévő halbőrök. Középen a fehér Barramundi.

    Letisztított, megfestett halpikkelyek. Kézművesek és iskolák használják. Virágokat ragasztanak belőlük vagy felfűzögetik.

    Letisztított, megfestett halpikkelyek. Kézművesek és iskolák használják. Virágokat ragasztanak belőlük vagy felfűzögetik.

    Érdekességképpen ide kívánkozik, hogy 1997-ben egy kétrészes, mini televíziós sorozatban is feltűntek halbőrből készült ruhadarabok.  A “filmsorozat” alapjául a mi Verne Gyulánk novellája, a “Húszezer mérföld a tenger alatt” szolgált, s ugyanezen címmel adta le a TV is. Ebben Michael Cain, mint Nemo kapitány és Patrick Dempsey viselt egy-egy halbőrből készült kabátot, mellényt.

    Reggel korán összecuccoltunk és a városszéli benzinkútnál megreggeliztünk. A mai reggeli mókásra sikeredett. Először leadtuk a rendelésünket. Egy nagy bögre kapucsínót, nekem hot-dogot, papinak tojásrántottát szalonnával. Gizi valamit kvarattyolt a tojással kapcsolatban, de úgy voltunk vele jól van, hozd. Majd legyártott nekünk két bögre kapucsínót. Mondom neki, Gizi, egyet kértünk. Azt mondja, jaj ne haragudjak úgy emlékezett, hogy kettőt kértünk. Megértem én, végül is ketten vagyunk, de nekünk bőven elég szokott lenni egy, megosztjuk. Mondom neki: jól van, akkor kifizetem, nem gond, megiszunk kettőt. Gizi: nem, nem, ezt ingyen adom. Oké, nem vitatkoztunk, csak haladjunk.

    Elég sokat kellett várni a kajára. Néztem kifelé a fejemből, a TV-n a híreket bámultam. Papi egyszer csak odapisszeg nekem. Pszt. Figyeld. Figyeld. Figyeld ott szemben a csempét. Sajnos a csótány gyorsabb volt, mint az én “előkapomatelefonomatéslefényképezemeztaszörnyet” reakcióm, mondjuk sokat rontott a helyzetemen, hogy cseppet lemerevedtem. Egy 4-5 cm-es csótány futott végig a falon be a pult mögé, ahol a reggeli kávé és müzli volt kitéve a kamionosoknak. Kisvártatva a reggelink is megérkezett és azzal próbáltuk nyugtatni magunkat, hogy talán a konyhában nincsenek ilyen fenevadak. Amúgy de. Vannak. 🙂

    Papi nekilátott volna a tojásrántottájának, de előtte még odaszólt nekem, hogy ez tuti nem két tojás, pincérGizi épp elmenőben volt ekkor az asztalunktól. Megvontam a vállam, ma ennyi jár neked. Már majdnem végeztünk a reggelivel, mikor pincérGizi visszajött egy kistányér rántottával. Húha ciki, ez biztos “érteni” magyart… Annyit mondott, hogy elfogyott a tojás a konyhán, azért kapott az Úr kevesebbett, de most hozta a pótlást neki, majd egy kanállal szépen átsöpörte Papi tányérjára a tojást. Hát nem a Hilton az biztos, ilyen a vidéki Ausztrália. De mi imádjuk! A tojásért is biztos a mosogatólegényt ugrasztották a tyúkólba… Papinak jól indult a napja, egy púpos tányérnyi extra rántottával. Bódottá! Meg sem álltunk Kalgoorlie-ig, ahol 3 éjszakát töltöttünk, mielőtt elindultunk volna haza.

    Kalgoorlie városát 1893-ban alapították, mikor aranyat találtak a környéken (nem meglepő, itt mindenhol arany van). Az itt lévő külszíni aranybánya (erről kicsit később írok majd bővebben) volt Ausztrália legnagyobb bányája egészen 2016-ig, mikoris megnyitották a Newmont Boddington bányát, ami szintén Nyugat-Ausztráliában van. Legnagyobb probléma a víz hiánya volt. Víz nélkül nincs aranybányászat és nincs élet sem. Nem alakulhatott volna ki itt város. Mikor a környéken tombolt az aranyláz a víz többe került, mint a whisky és az emberek többre tartották, mint az aranyat. Valahonnan vizet kellett ide hozni. Három évvel az aranyláz után 1896-ban egy nagyon okos ír mérnöknek kipattant a fejéből az isetni szikra: a több, mint 500 km-re lévő Perth városa mellől vízvezetéken majd idehozza a vizet. (?)

    Az akkori technikát figyelembe véve mindenki őrültségnek tekintette. Nemcsak a nagy távolságot, hanem a közel 400 méteres szintemelkedést is le kellett küzdeni. A megépítési/megtérülési költségről nem is szólva. A kormány kritizálta a vállalkozást, az újságok mocskolódtak. Nagy nyomás nehezedett C.Y. O’Connor-ra (az ír mérnökre), aki a vezeték befejezése előtt egy évvel 1902-ben öngyilkos lett. De a vízvezeték 1903-ra elkészült. A két város közti távolságot 60 000 darab, egyenként 8,5 méteres csővel fedték le. A vascső átmérője 76 cm volt és naponta 23 000 köbméter vizet szállított Perth-től Kalgoorlie-ig. Nyolc szivattyú állomás és két kisebb víztározó segített a 400 méteres szintkülönbség leküzdésében. A terv bevált. A mai napig így jut vízhez a város. 2009-ben az Amerikai Építőmérnöki Társaság Nemzetközi Történelmi Építőmérnöki mérföldkőnek nevezte ezt a vízvezetéket. Amikor megépült, ez a vezeték volt a világ leghosszabb frissvíz vezetéke. Egy-két brossúrában láttunk képeket a régi vezetékről és talán még látható is belőle valami. A következő túránk alkalmával, mikor nyugatabbra utazunk majd felkeressük ezeket és beszámolunk róla.

    A városban rengeteg látnivaló és múzeum van. Maradtak ki olyan dolgok, amiket szívesen megnéztünk volna. Először a szomszédos kisvárosban Coolgardie-ben néztük meg a Goldfields (Aranymezők) kiállítását, majd Warden Finnerty’s 1895-ben épült rezidenciáját. Másnap Papinak “gyereknap” volt, mindhárom program neki kedvezett. Kezdtünk a Bánya múzeumban. Itt ki van állítva két olyan óriási munkagép (amúgy a világ legnagyobb munkagépei), amit a külszíni bányákban használnak errefelé. Papi legnagyobb örömére fel lehetett mászni az egyikre és be lehetett ülni a vezetőfülkébe.

    Lehet aranyat mosni és főszezonban igazi aranytömböt is öntenek. Aranytartalékunkat 3 kis “forgáccsal” bővítettük. Papinak kettőt, nekem egyet sikerült kemény munkával kimosni. A városszéli múzeumból gyorsan átrohantunk a Super Pit néven emlegetett nagy külszíni bánya vezetett túrájára. A rikító narancssárga mellények és védőszemüvegek átvétele után buszra szálltunk a vezetőnkkel és elindultunk, hogy megnézzük azt az óriási sebhelyet, amit emberi kéz alkotott. Szigorú “dress code” (öltözködési szabály) van. Zárt cípő, semmi szandál vagy magassarkú. Hosszú nadrág és hosszú ujjú felső, semmi miniszoknya. A túrára előre kell foglalni időpontot.

    Aranymosó...

    Aranymosó…

    A kincs!

    A kincs!

    A bánya jelenleg 3,5 km hosszú, 1,5 km széles és 570 méter mély. A friss adatok szerint, amit idegenvezetőJózsi lökött nekünk a bánya az év 365 napjában, napi 24 órában üzemel. A bányászok 12 órás műszakokban dolgoznak. Hét nap munka, hét nap pihenő. A “bányászok” 40%-a nő. Józsi azt mondta, hogy itt Kalgoorlie-ban nincs FIFO. A FIFO = fly-in-fly-out, annyit jelent, hogy a munkások bárhonnan iderepülhetnek, dolgoznak, majd hazarepülnek. Kalgoorlie városa úgy gondolta, hogy ez nem tenne jót a városnak, mert akkor az emberek nem itt költenék el a pénzüket, illetve nem tennének semmit a közösségért. Így aztán csak az lehet bányász Kalgoorlie-ban, aki itt is lakik. Punktum.

    A bánya évente 22 tonna tiszta aranyat termel, ez naponta több,  mint 60 kg (!). A Super Pit mellett van egy földalatti bánya is, az 1800 kg aranyat szed ki évente (napi 5 kg). Ez csak két itteni aranybánya kitermelése. Ausztráliában rengeteg aranybánya van. El tudjátok képzelni mennyi aranyat bányásznak ki évente??!! Csak a Nyugat-Ausztrál bányák összesen 195 tonna tiszta aranyat hoznak a felszínre évente. Nekem, egyszerű kis szürke egérnek ez nagyon soknak tűnik. A tervek szerint a bánya 2029-ig fog üzemelni, amikor is a végső mérete 3,9 km hosszú, 1,6 km széles és 700 méter mély lesz. A külszíni fejtés előtt 92 évig föld alatti bányászat folyt itt. A képeken látszanak is a robbantások által felszínre került bányavágatok. A bányatársaság gondosan összegyűjti a régi vágatokban használt támfákat, vasakat. Értékesíti és a befolyt összeget jótékonysági szervezetek kapják. A bányában látott óriás “dömperek” – amire Papi is felmászott – darabja 4,4 millió dollár. A Super Pit-ben ezekből 40 darab van összesen. Egy új abroncs 40 000 dollár ezekre a dömperekre. Súlyuk 166 tonna, 3790 literes az üzemanyag tartályuk, 225 tonna  követ tudnak vinni átlagosan és a végsebességük 55 km/óra. A hatékonyság növelése érdekében nagy, folyadékkristályos kijelzők mutatják kétoldalt és hátul, hogy éppen mekkora a billenőrészben lévő kőzet súlya. A rakodó felelőssége, hogy mindig a maximális terhelhetőséghez közeli menyiséggel engedje útjukra a dömpereket, azaz 200-250 tonna között.  A kacskaringós utat a bánya aljából a felszínre 45 perc alatt teszik meg. Szóval egy munkás a 12 órás műszakja alatt 10-12-szer tud fordulni. A bánya havonta 5-6 millió liter dízelt pörköl el. A statisztika szerint  hét, ilyen óriási dömper által szállított kőzet csupán annyi aranyat tartalmaz, mint amekkora egy golflabda. 1500 tonna kőzetből mindössze fél kiló arany!  Nem is olyan egyszerű az aranybányászok élete. Itt meg lehet nézni, hogy mire képes egy ilyen szörny még üresen is.

    lapos_auto

    Elrettentő emelvény a bánya bejáratánál. A biztonsági előírásokat nagyon komolyan veszik.

    Papi és a Dömper

    Papi és a Dömper (hihetetlen hogy mindig sikerül neki “kaméleon ruhát” felvennie…)

    Papi vezeti a gépjárművet. Fent a Dömper vezetőfülkéjében.

    Papi vezeti a gépjárművet. Fent a Dömper vezetőfülkéjében.

    A bánya után jött a kupleráj. Befizettem Papit a kupiba. :)) Na, ez azért nem teljesen igaz. Szerintetek kik gazdagodtak meg anno az aranyláz idején? Hát biztos nem a szerencsevadászok. Volt 1-2 szerencsefia, de valljuk be a többség csak nyomorgott és reménykedett. Az igazi nyertesek a kocsmárosok, a boltosok és a kurvák voltak. Questa Casa Ausztrália egyik legrégebbi, MÉG mindig működő kuplerája. Fizetett túra keretében vezetik körbe a turistákat minden nap délután 3-kor. Este héttől már rendesen üzemel a kóceráj.

    Kicsit kikerekedett a szemünk, mikor az információs irodában befizettünk a túrára és Gizi felhívta a figyelmünket, hogy 3 óra előtt 10 perccel érkezzünk, mert a “mádám” nagyon mérges, ha késik valaki. Húha, még a végén korbácsolás is lesz… A “rózsaszín ház”-ként is emlegetik, mert az ajtók az utcafronton, ahol a prostituáltak csalogatták be a kuncsaftokat rózsaszínűre vannak festve. A Hay Street volt anno a bányaváros piros lámpás utcája. Itt csak kuplerájok voltak. A Rózsaszín Házon kívűl még itt van a Piros Ház, amire 1980-ban kértek “működési” engedélyt. :o)

    A kupleráj kívűlről. Belső képekről ezen blog keretében eltekintünk.

    A kupleráj kívűlről. Belső képekről ezen blog keretében eltekintünk.

    A legfurcsább az, hogy az ilyesfajta jövedelemszerzés továbbra is illegális cselekmény, de a rendőrség szemet huny. Ezt anno meg is magyarázták, mikor az emberek tiltakoztak a kuplerájok ellen. Azt mondták, hogy ez a közbiztonság miatt van. A bányászok, akik több hónapig kint dolgoztak a környékbeli aranymezőkön (melegben, porban, szárazságban), mikor bejöttek a városba két dolgot akartak csak, de azt nagyon. Kocsmát és nőt. És ha ezek az emberek megkapják a nőket a kupiban, akkor a gyerekek, lányok, asszonyok nyugodtan kimehetnek az utcára, sétálhatnak anélkül, hogy baj történne. Ez volt a hivatalos “parasztvakítás”. Na de mi van akkor, ha a bányász úgy gondolja, hogy minek fizessek a kuplerájban a lányoknak, ha az utcákon ingyen is elkaphatok valakit…?! Kicsit sántít ez a “megmagyarázzukmiérthunyunkszemetmese”. De az is lehet, hogy az effajta bűncselekményeket keményen büntették a rend őrei.

    A Questa Casa kupleráj az egyetlen olyan hely, ahol még megvannak az eredeti “STARTING STALLS” ajtók. Ezek azok az utcára nyíló ajtók, amiken keresztül a lányok árulták magukat. Az ajtók keskeny kis szobába nyílnak. Az 50-es éveit taposó mádám elmondta, hogy az anyja vette meg a házat, mert megtetszett neki ez a régi, történelmi épület. Azóta sem alakították át nagyon. Aztán az édesanyja eltávozott és most ő viszi az üzletet. Ne arra gondoljunk, hogy a mádám megmondja a lányoknak, hogy kivel kell elmenniük és utána elszedi a bevételük nagy részét. Ez itt már a 21-dik századi kupi. Itt a lányok választanak és ha valakinek nincs kedve egyik-másik férfi vendéghez, akkor nem kell elmennie vele. A mádámot a tarifájuk se érdekli. Ő csak a szobákat adja ki a lányoknak. Tehát a lányok amolyan “albérletet”, akarom mondani szobadíjat fizetnek. Az, hogy naponta hány vendéggel és mennyiért vannak nem érdekli a főnököt. A túra 1-1,5 órás. A mádám elmesélte, hogy milyen volt az élet a régi aranybánya városok területén, mesélt a kupleráj történetéről, a hivatali szervek hozzáállásáról és körbevezetett a szobákban, ahol a lányok dolgoznak. Így utólag nem nagy durranás a túra, szerintem ezekre bőven elég egy fél órás ismertető, de lehet Papi másként vélekedik… 🙂 Az épület maga érdekes volt. Egy fém bádogviskó, ami nyáron kazán volt, télen pedig sarkvidék. Senki nem állította, hogy ez a szakma könnyű. Főleg nem 100-150 évvel ezelőtt.

    A külszíni bányában naponta van robbantás, amit a kilátó pontról jól meg lehet nézni. Érdeklődjünk a szálláshelyünkön vagy az információs irodában, vagy csak autózzunk fel a bányához, ahol egy kijelzőn írják ki, hogy aznap hánykor lesz és melyik részét robbantják le a bányának. Nekünk sikerült még épp elcsípni a délután 5 órási robbantást. Jó kis nézősereg gyűlt összes. Lent a bánya alja kezdett elnéptelenedni. Minden dömper odébbállt, aztán minden figyelmeztetés nélkül (gondolok itt dudaszóra vagy valami: egy, ké, há, robbantás! felkiálltásra) bumm! Lerobbantottak egy “darabocskát”, amit a markolók már raktak is a dömperekre és vitték a zúzóba. A bányatársaság javasolja, hogy a robbantási idő előtt fél órával már legyünk ott, mert senki nem garantálja a 17:00-ás robbantást. Mint ahogy a másnapi valami miatt el is maradt, pedig hamarabb érkeztünk és még többen várták, mint tegnap, Aztán eljött az 5 óra és semmi. Láttuk ahogy lent mindenki szép lassan elhagyta a területet. A két villogó ellenőrző autó bejárta a helyszínt, hogy tényleg mindenki elment-e. Vártunk és vártunk. Semmi. A bámészkodó tömeg kezdett elszállingózni. Mi még vártunk, hogy biztos besült az egyik gyutacs. De nem. Aztán kezdett sötétedni és akkor már úgy voltunk vele, hogy ha robbantanának se látnánk semmit, így mi is elkullogtunk.

    Kalgoorlie, a külszíni bánya

    Kalgoorlie, a 3,5 km hosszú, 1,5 km széles, 570 méter mély külszíni bánya. Akinek jó a szeme az a kép közepének felső harmadában a teraszoknál láthatja a keresztülvágott régi bányavágatokat.

    Robbantááááááááás!

    Robbantááááááááás!

    Ami kimaradt Kalgorlie-ból: Aranymezők Múzeuma, Bányaiskola Múzeum, a Metropole kocsma, amiben egy eredeti bányaakna van üvegtetővel és a Városháza épülete, ahol megtekinthető a híres Philip Goatcher “függöny”. A “függönyt” kedd, szerda, csütörtök és minden harmadik vasárnap lehet megtekinteni, ekkor eresztik le a nagyközönségnek. Első hallásra azt hittem, hogy ez az ürge valamiféle szövőmester lehetett és híresen szép függönyöket szőtt. De nem. Ez az angol fiatalember fiatal korában aranyásó volt és gondolom szabadidejében (két csákányozás között) rajzolgatott. Biztos nagyon szépen, mert valakinek megtetszettek a vázlatai és munkát ajánlott neki. Így lett Philip Goacher színházi díszlet-és “függönyfestő”. Nem a függöny anyagát festette meg, hanem gigantikus (színpadi méretű) vásznakra festett függönyt, főleg Angliában és Amerikában . 1890-ben egy ausztrál színházigazgató – aki eredetileg amerikai színész volt – állást ajánlott neki a kenguruk földjén, mint a világ legjobban fizetett díszletfestője. Beceneve az volt, hogy a “Szatén és Bársony” Goatcher, mert festményein a textil olyannak tűnt, mintha igazi lenne és nem egy kétdimenziós festmény. A hozzáértők úgy gondolják, hogy a városházán látható “függöny”, aminek az a címe, hogy “The Bay of Naples” (Nápoly öble) az egyetlen fennmaradt ép, színházi festett függöny a világon. A függönyön a háttérben a Vezúv vulkánja látható. A festő 1908-ban festette, mérete: 6,25 x 8,45 méter. 1997-ben restaurálták, hat hónapig tartott és 250 000 dollárba került.

    Ez az a függöny, ami festmény.

    Ez az a függöny, ami festmény.

    Utolsó nap ellátogattunk a Lake Ballard-hoz, ami egy nagy sóstó és azért érdekes, mert 51 szobor van 10 km-es területen “szétszórva”. A sóstó 186 km-re északra van Kalgoorlie városától. Az első 130 km aszfaltút, a maradék földutas szakasz. Oda-vissza kb 4 órás autókázás, plusz amit elkószálgat az ember a tó területén, szóval ez egy szűk egynapos kiruccanás Kalgoorlie-ból. Útközben megálltunk és megnéztük a “bozót kaszinót”, azaz a Bush Two-Up-ot, ami kint a prérin egy kör alakú épületszerűség és régen itt űzték (meg sok más helyen is) a Two-Up szerencsejátékot.

    Ez egy hagyományos Ausztrál szerencsejáték, a “fej vagy írás” kicsit továbbfejlesztett változata. Már az 1789-es években is játszották a fegyencek, de népszerűségét az első világháborúban érte el a katonák körében. Illegális szerencsejátéknak számít, csak bizonyos napokon engedélyezett, ilyen az ANZAC nap. A játékhoz egy lapos fabot és két fémpénz kell. Többnyire a “penny”-t használták, mert ennek a súlya, mérete és felülete volt a legalkalmasabb erre. A játék lényege röviden annyi, hogy a dobó ráhelyezi az egyik pénzt fejjel felfele, a másikat írással felfele a falapkára és feldobja, hogy pörögjenek a pénzek. A fogadónak meg kell tippelnie, hogy két fej, vagy két írás, vagy 1 fej – 1 írás fog-e földet érni. Egy újabb pénznyelő, ahol le lehetett húzni annó a bányászokat.

    Menzie városában a rendszámtáblákkal teleszegecselt Roadhouse-nál kell balra elfordulni a sóstóhoz. Innen egy darabig még van aszfaltút, de pár kilóméter után átvált földútra. Kb félúton lehettünk a tóhoz, mikor egy szürke felhőpamacs kezdett közeledni. Ugye tudsz várni egy fél órácskát kisfelhő? Odaértünk a tó partján lévő parkolóhoz és legjobb esetben is kellett volna minimum 15 perc, hogy leszaladjunk 1-2 szoborhoz. Az összes szobor bejárásához kb 2-3 óra kellene. Papi leállította Dömét és abban pillanatban elkezdett szakadni az eső. Hogy az a… Ültünk a kocsiban és vártunk. Akkora felhőszakadás jött, hogy a sóstó felszínén vékony vízréteg képződött. A víz és a sóréteg alatt pedig mi van? Dagonya. Talán fél órát malmozhattunk a kocsiban, mikor csendesedni kezdett az eső. Rövid tanakodás után arra jutottunk, hogy mi bajunk lehet? Cipőt, zoknit lerúgtuk és elindultunk a szobrokhoz. A jég nem olyan síkos, mint a kemény tófenéken felázott sárban való gyaloglás. Csak egyszer kell seggre ülni és úgy néz ki az ember, mint a disznó. Szerencsére esés nélkül sikerült elsétálni 3 szoborhoz. Ezeket a szobrokat Antony Gormley brit művész készítette a 2003-as 50-dik Perth-i Nemzetközi Művész Fesztiválra. Sokkal szebb látvány lett volna, ha sikerül száraz időben megnézni őket. Hófehér sós talajon 51 fekete fém szobor. Állítólag hajnalban, vagy naplementében a leglátványosabb, mert ilyenkor lilás-rózsaszín a fehér sós talaj. Biztos ismétlem önmagam, de ide is vissza kell látogatnunk majd egyszer.

    A régi Roadhouse telis-tele rendszámtáblákkal

    A régi Roadhouse telis-tele rendszámtáblákkal

    A szobrok, ahogy mi nem láttuk!

    A szobrok, ahogy mi NEM láthattuk!

    Dagonya a szobrokhoz

    Dagonya a szobrokhoz

    A szobrok, ahogy mi láttuk!

    A szobrok, ahogy mi láttuk!

    Ezzel végére is értünk a túrának. Még egy hasznos információ: a 3 napos Kalgoorlie-i látogatásunk mindhárom estéjén a “Miners Rest” nevű motel kocsmájában vacsoráztunk, ahol mennyei kajákat készítenek. Hat különböző ételt próbáltunk ki és egytől egyig isteni finomak voltak. Csak ajánlani tudjuk. Reméljük a séfek még sokáig ott maradnak! Nekünk nagyon tetszett Ausztrália ezen része is. Egy percet sem unatkoztunk, s akár már holnap újra nekivágnánk, hogy még többet lássunk belőle, de sajnos a szabi végetért. Két napos folyamatos vezetés várt ránk. Első nap 906 kilómétert vezetett le Papi, az utolsó nap pedig 1251-et. Hajnali 4-kor indultunk, az óraátállítás miatt a határátlépéskor már 1,5 óra minuszban voltunk és este 7 órakor gurult be Döme a garázsba. Alig várom, hogy megint kiguruljon! A képek innen is elérhetőek.

    viszlat


  6. A nyugat dél-keletje 1.rész

    június 22, 2017 by kata_papi

    WA_fejlécAzért ez a hülye cím, mert tényleg csak a dél-keleti részét sikerült bejárnunk Nyugat-Ausztráliának, hisz ez Ausztrália legnagyobb területű állama, kicsivel több mint 28-szor nagyobb Magyarország területénél. Nem árulok el nagy titkot, hogy erre a területre több túra van betervezve. Most kivégeztük ezt a részét, a következő kisebb etap a “nyugat dél-nyugata” és Perth lesz, végül 2019-ben, a tervek szerint egy vadregényes, 10 hetes túra keretében bejárjuk a nyugat északi részét, a tengerpartot végig le Perth-ig és egy kicsit a nyugat közepét is. De olyan is szerepel a listán, hogy végig szeretnénk autózni az 1850 km hosszú híres “Canning Stock Route”-on, amit egyesek a Simpson sivatag átautózásával (ez is listás!) tesznek egyenlővé veszélyességi kategóriában. Mielőtt belekezdenék a túrába két érdekességet osztanék meg Veletek.

    Az egyik a határátkelés. Nem gépeltem félre. Aki Nyugat-Ausztráliába utazik az készüljön fel, hogy a határnál ellenőriznek. Útlevelet azért ne pakoljunk be, de a gyümölcsöket, magvakat, mindenfélefajta növényeket és a mézet hagyjuk otthon, vagy fogyasszuk el mielőtt odagurulnánk a “fináncokhoz”. Elvileg az ilyesfajta ellenőrzés nem újdonság. Itt nálunk a Dél-Ausztrál államon belül is van, ha a Riverland területre kirándulgatunk. Vagy ha csak átruccanunk Viktóriába. De ezek csak olyanok, hogy táblákkal hívják fel a figyelmet, kukákat tesznek ki és héba-hóba kivonul a banda és megállítja az autósokat. Nyugat-Ausztráliában azonban rendes határállomás van, sávokkal (két sáv), nagy kapuval, “marcona vámosokkal”, kamerákkal, rendszámfelírással, állj félre-nyisd ki a csomagtartót-nyisd ki a hűtőt-nyisd ki a dobozokat-van e nálad ez és ez-hol van még kaja elpakolva-stb, és nem tudod kikerülni. Szóval, aki SA-ból WA-ba utazik, azt a tényleges határvonalnál a Border Village-ben ellenőrzik. Ha viszont már visszafelé jösz, akkor 480 km-t beautózva Dél-Ausztrália területére, Ceduna város határában készülj fel a hasonló “vámvizsgálatra”. Érdekes. Miért nem ugyanott?!

    Határátkelés...

    Határátkelés…

    A másik az időzóna.  Ausztrália 3 nagy időzónára van osztva:  nyugati,  közép és  keleti. De akad egy-két “helyi” időzóna is (ami felett a kormány szemet huny), mint például a Caiguna-Border Village közti 400 km-es szakasz. Nyugat-, és Dél-Ausztrália között 1,5 óra az eltolódás és mivel a nyugatiak nem állítanak órát, mi déliek meg igen, ez a másfél óra tud 2,5 óra is lenni. Ez azért már nagy különbség, főleg a határ közelében élőknek. Ezért ők ezt a másfél órát megfelezték és rátoltak egy 45 perces (!) állítást. Így mikor átlépjük a határt először 45 perccel kell átállítani az óránkat, majd ha elhagytuk Caiguna városát még 45 percet kell rátekerni. Mondjuk az átutazó túristákat ez nem nagyon befolyásolja, úgyhogy nyugodtan tekerhetünk egyből 1,5-et.

       Au_idozonak           Caiguna_idozona

    Szokás szerint korán reggel indultunk, mert az első éjszakát a Vénusz-öbölben szerettük volna tölteni. Azért nem egyből nyugatnak vettük az irányt, mert a parton haladva Papi még nem jutott a Vénusz-öbölnél messzebbre és hát azt leszögezhetjük, hogy Ausztrália eme részén (is) rengeteg szép dolog van, ezért egy kis kanyarral indítottuk a kirándulást. A Vénusz-öböltől csorogtunk szépen felfelé a part mentén és mindenhol kihajtottunk ahol volt valami érdekes látnivaló. Már Adelaide határában gyönyörű kép fogadott. Hajnalodott, balra a Hold volt lenyugvóban, az ég mögötte kék-rózsaszínben úszott. Jobbra a vörösen izzó Napkorong kelt épp fel, az ég narancssárgában tündökölt, a szántóföldeken embermagasságú ködfátyol lebegett. Tényleg gyönyörű volt. Mindig lenyűgöz mikor két égítestet látok az égen. Szívem szerint csináltam volna egy bal- és egy jobb oldali képet vagy egy panoráma képet amin a Hold és a Nap együtt tűnik fel, de a gyorsforgalmi úton szaggatott Döme és nem igazán tudtunk volna megállni. Így csak a retinánkba égett bele a látvány.

    Vénusz-öbölbe érve ugyanabban a tengerparti kempingben szálltunk meg, amiben 10 évvel ezelőtt Katiékkal. Másnap innen ugrottunk el a Woolshed barlanghoz, ahol most végig besétáltam a barlangba, átverekedve magam a rengeteg fecske kakin. Szerencsére valahogy mindig sikerült megtalálnom a holtsávot és nem pottyantottak a fejemre. Újra felkerestük a billabongokat – a sziklába vájt kis természetes medencéket -, amiket 10 évvel ezelőtt is szájtátva fedeztünk fel. Végül 5 perces alkudozás után engedélyt kaptam Papitól, hogy a sufnituning tákolmányú létraszerűségen lemásszak a “dézsába” (The Tub = kád, dézsa, teknő).

    Ez nem más, mint egy 18-21 méter mély beszakadt tengeri barlang. A tenger felőli bejárata még mindig megvan, de csak idő kérdése, hogy mikor fog az is leomlani. Formára pedig tényleg olyan, mint egy nagy teknő, ráadásul a bejáratán keresztül dagálykor befolyik a tengervíz. Mi épp apálykor értünk oda és mikor lemásztam ki akartam kukucskálni a bejáratnál, de a sziklákon egy nagy méhcsalád lépesmézei csüngtek és a dolgozók harciasan védték területüket. Nem szívesen haragítottam volna magamra őket, így szomorúan elkullogtam. De megérte lemászni!

    A sok bámészkodás eredménye az lett, hogy aznap csak a Streaky-öbölig jutottunk el. Annyira megtetszett ez a szépen rendezett kis halászfalu, hogy nyugdíjas korunkban szívesen eltengődnénk itt arra a kis időre, ami még hátra van. A kempingje is igényes. Először felkerestük a fókakolóniát Point Labatt-nál. Kicsit hosszan kellett a földúton zötykölődni a fókákért, de nem csalódtunk. Aki teheti vigyen magával távcsövet, mert a kilátó a szikla tetején van, a fókák meg lent a sekély, természetes medencékkel tarkított parton napfürdőznek. Ottjártunkkor egy bébi fóka szórakoztatott minket, aki a kis fürdőzésben elfáradt, megéhezett, majd éktelen hisztizésbe kezdett, hogy ő menten éhen hal. Az anyja tojt a fejére. Mindenki más csendben horpasztott a Nap alatt, ez meg csak visított. Aztán ráébredt, hogy anya nem igen fog odacsoszogni hozzá, sértődötten elkezdett araszolni anyához. Rácsatlakozott a cicire és csend lett. 🙂

    Sokáig elidőztünk itt és figyeltük a fókák társasági életét. A környéken két kisebb körtúrát lehet csinálni. Szerintünk mindkettő nagyon szép és nem érdemes kihagyni. Az egyik a 23 km hosszú Point Westall Loop. Itt lehet egy nagyot túrázni/terepjárózni/”szánkózni” a Yanerbie homokdűnéken. Csobbanhatunk a Smooth Pool-okban, sznorkellezhetünk a The Granites parton. A másik egy 39 km-es hurok, a Cape Bauer Loop. Itt sétálhatunk a végtelennek tűnő Hally’s Beach-en vagy ha szerencsénk van órákig hallgathatjuk a fütyülő szikla játékát, esetleg “zuhanyozhatunk” a hét Blow hole (vízköpő) egyike alatt.

    A fütyülő sziklát és a vízköpőket egy különleges geológiai formáció hozta létre. A mészkősziklában függőleges repedések keletkeztek, majd ezek a repedések egy kémiai reakció (mészkő + H2O tengervíz + CO2 széndioxid = HCO3 hidrogénkarbonát) hatására több ezer év alatt függőleges aknákká és kis alagutakká errodálódtak. Ha ezek a járatok elérik a szikla alját, a tenger hullámai átpréselik a levegőt rajtuk és sípoló, fütyülő hangot ad a szikla. És tényleg sípoltak! Ilyet még nem láttunk/hallottunk, úgyhogy elég sokáig hallgattuk a tenger “fuvolakoncertjét”. A vízköpőkkel viszont most nem volt szerencsénk, mert nem volt elég viharos a tenger, így a hullámok nem tudták a vizet felnyomni a rajtuk. A kiépített gyalogösvény viszont elég közel van a köpőkhöz és szerintünk nagy viharban szökőkútként törhet fel a víz a lyukakból beterítve az ott bámészkodókat. Nincs mese, ide vissza kell látogatnunk viharban is.

    Jobb alsó sarokban az a "sötét" figura Papi a Woolshed barlangban

    Jobb alsó sarokban az a “sötét” figura Papi a Woolshed barlang bejáratánál

    A "Dézsa". Papi ott van méretaránynak fehér pólóban.

    A “Dézsa”. Papi ott van méretaránynak fehér pólóban.

    A "Dézsa" aljában. Remélem látható vagyok. (sárga légypiszok...)

    A “Dézsa” aljában. Remélem látható vagyok. (integető légypiszok…)

    Ceduna-t elhagyva ismét letértünk a főútról és úttalan földutakon jártuk be a partközeli tájakat. Megnéztük a Cactus-partot, ami a szörfösök egyik kedvenc helye és mellesleg félúton van egy gyönyörű rózsaszín sóstó, amiből úgy állnak ki a fehér sósziklák, mint a jéghegyek a gleccsertóban. Minden olyan nyugodt volt. Feszített rózsaszín víztükör, sárga homokdűnék és mögöttük a kék ég. Festeni se lehetett volna szebbet. Lementünk egészen Point Sinclar-ig, ahol pedig egy türkizkék öböl és egy móló fogadott a világ végén. Aznap a Fowlers-öböl kempingjében aludtunk. Sötétedés előtt még elnyaltunk egy jégkrémet és felmásztunk a kemping szomszédságában lévő nagy homokdűnékre, csináltunk 1-2 “sivatagos” képet. Izgatottan vártuk a másnapot, hogy keresztül vezethessünk a síkságon.

    Nullarbor a világ legnagyobb egybefüggő mészkőfelülete, 200 000 négyzetkilóméter (csakhogy képben legyünk, Magyarország területe = 93 000 négyzetkilóméter). A síkság neve a latinból jött, jelentése: nullur=”no”= nincs, arbor=”tree”=fa, azaz fa nélküli síkság. Csak fű és bozót nő rajta ameddig a szem ellát. Amúgy ez az állítás csak félig-meddig igaz. A Dél-Ausztrál területre eső részén tényleg nincs egy szál fa se, de a Nyugat-Ausztrál régión már nőnek fák. A mészkőfensíkon több mint 250 barlangot számoltak eddig össze és itt található a világ egyik leghosszabb víz alatti barlangja is (6 km hosszú egybefüggő vizes rész).  A “Sanctum” című filmnek is ez adta az alapját.

    A film ugyan arról szól, hogy Pápua Új-Guinea egyik barlangjában “ragadnak” be a barlangi búvárok, de a sztori alapját valójában az itteni barlangok egyikében történt 1988-as katasztrófa adta. Az ausztrál forgatókönyvíró/rendező egyike volt annak a 15 embernek, akik bentragadtak a barlangban. Hirtelen jött egy heves vihar és 25 perc alatt 15 cm eső esett le, ami áradást okozott a barlangban és beomlasztotta a barlang bejáratát tizenhárom embert bezárva a föld alá. Kettőnek sikerült kimenekülnie, így el tudták mondani mi történt és viszonylag gyorsan meg tudták szervezni a mentést. Huszonkét óra múlva sikerült kimenteni a bentrekedteket, senki sem halt meg. Ezzel szemben a hollywoodi filmben a hat bentragadt emberből csak egy élte túl. Valahogy el kell adni a nézőknek…

    A barlangi búvárkodásnál nem sok ijesztőbb dolgot tudok elképzelni. Szűk kesze-kusza járatok, vak sötétség, rossz esetben elfogyóban lévő oxigén, páááánic… Brrr. Rugaszkodjunk el a barlangok sötét világától és említsük meg a bálnákat. A Head of Bight az első kitérő a Nullarbor fensíkon, ha SA felől jövünk. Mi is kihajtottunk, de bálnaszezonon kívűl nem érdemes, mert ilyenkor is szednek 7 dollár/fő belépőt ha ki szeretnénk sétálni a vízhez. Picit lehúzásnak tartom, bár Papi szerint (aki mindig mindenben a pozitív dolgot látja) ebből a pénzből tartják karban a kiépített ösvényt. Júniustól-augusztusig kétféle bálnát lehet itt látni: az egyik a Southern Right Whale  a másik pedig a Humpback Whale. A Déli-Sarkról úsznak idáig, hogy itt adjanak életet a kisbálnáknak és a partközeli biztonságos vizekben neveljék fel őket. Szóval érdemes július-augusztusra időzíteni a kirándulást, ha bálnákat is szeretnénk látni. Amúgy 1820 és 1850 között 26 000 bálnát öltek meg Ausztrália és Új-Zéland vizeiben. Ez 2,3 bálna minden egyes nap 30 éven keresztül! Nagyon durva. Csoda, hogy még nem haltak ki.

    PinkLake

    PointSinclar                  FowlersBay_Dunek1     FowlersBay_Dunek2

    Hát így néz ki a mészkőfensík.

    Hát így néz ki a mészkőfensík.

       Balna2_southern_right_whale    Balna1_humpback_whale

    Bal kép: Déli simabálna (Southern Right Whale), Jobb kép: Hosszúszárnyú bálna (Humpback Whale) – remélem jól fordítottam magyarra :-/

    Kicsit eltávolodtunk a parttól és beautóztunk a fennsíkon a Murrawijine barlangokhoz. Három barlang látogatható önkéntes alapon. Nincs vezető, sem belépő, de zseblámpa legyen nálunk. A legtávolabbi barlangban őslakos sziklarajzokat (mi csak amolyan leprüszkölt kezeket láttunk) is lehet látni. Ennél a barlangnál elég közel kerültem egy kígyóhoz. Figyelmetlen voltam. Pedig mindig én szoktam mondani Papinak ha bozótos helyen vágunk át, hogy vigyázzon a kígyókkal. Itt is mondtam neki mikor elsőként leindult a barlangba, mert én először fentről akartam egy képet készíteni a barlang tetejéről a “szemen” keresztül.

    Mivel fennsíkon vannak a barlangok, ne úgy képzeljük el a bejáratot, mint amikor egy hegyi barlangba sétálunk be. Ezek bejárata függőleges, barlangi beszakadások, kürtők, víznyelők. Néhol a beszakadt törmelék alakít ki egy természetes rámpát, amin le lehet sétálni a barlangba. Ennél a barlangnál a bejárat feletti sziklán két olyan lyuk is volt, ami egy kis képzelőerővel egy óriási koponya szemlyukainak felel meg. Szóval kezemben a telefonnal a felszíni sziklán próbáltam óvatosan araszolni, hogy ne szakadjon be alattam és ne essek bele a lyukakba. Próbáltam Papit lekapni úgy, hogy az egyik szemüregben legyen látható és hát közben megfeledkeztem arról a tényről hogy a kígyók szeretnek a meleg köveken sütkérezni.

    Fél méter. Ennyin múlott hogy nem léptem rá. Csak annyit láttam a szemem sarkából, hogy valami zsinórszerűség gyorsan kúszik elfelé. Még jó, hogy elfelé és nem felfelé… 🙂 Jól megijedtem, de ugrálni nem tudtam, mert akkor leesek a barlangba. Az volt a szerencsém, hogy a kígyó is megijedt és harapás helyett elviharzott a bozótba. Nagy mák, mert ide csak a Flying Doctor Service (kisrepülős mentőszolgálat) tudott volna kijönni értem, ha Papi visszavonszol a főútig, ahol bizonyos távolságokban az út leszállópályaként is funkciónál, amikor a helyzet megköveteli. Ezt táblák és felfestések is jelzik. Szóval ne ijedjünk meg, ha azt látjuk a visszapillantótükörben, hogy egy alacsonyan szálló kisrepülő követ minket. Húzódjunk félre. Amúgy is óvatosan kell közlekedni. Állítólag sok a vad teve errefele. A brossúrák azt írják, hogy Nullarbor az utolsó olyan hely a Földön, ahol még “igazi” vad tevék vannak, számuk 100 000-re tehető. Mi se oda, se vissza a Nullarbor-on nem láttunk se tevét, se kengurut, pedig autóztunk napközben, hajnalban és késő délután is. Össz-vissz 3 kóbor dingó kolbászolgatott az úton. Mindenki mondja, hogy nagyon unalmas ez az 1200 km hosszú fennsík. Mivel mi odafele mindenhol kihajtottunk ahol lehetett és minden érdekes megállónál megálltunk, ezért nem tűnt hosszúnak és unalmasnak. Viszont hazafele már sehol nem álltunk meg, mert már mindent láttunk, így az 1200 km egyben igencsak unalmas volt. Megintcsak a Showder Klub kabaréi tartották bennünk a lelket. Na meg a sok feldíszített fa, amit az unatkozó turisták kreáltak. Nagyon viccesek voltak. Aki épp nem alszik a kocsiban, az tekingessen kifelé, mert igencsak mókás látvány mikor egy-egy kiszáradt fa teljes díszben van. Nekünk sikerült levadászni: dobozos üdítős fát, zokni fát, melltartó fát, cipő fát, bugyi fát, szmötyi (plüss állat) fát.

    A kígyó, amitől cseppet betojtam.

    A kígyó, amitől cseppet betojtam.

    Papi kikukucskál a bal (a koponyának bal) szemüregből...

    Papi kikukucskál a bal (a koponyának bal) szemüregből…

    Na ugye, hogy olyan mintha bent csücsülnénk valakinek a koponyájában?

    Na ugye, hogy olyan mintha bent csücsülnénk valakinek a koponyájában?

    Ahol lehet (mert van kiépített kilátó) nézzünk ki a “világ vége”-ként emlegetett sziklafalról. A fennsíkon több ilyen hely is van. De csak a kiépített helyeken menjünk ki, mert a sziklaperemen érdekes szélviszonyok uralkodhatnak és egyes esetekben akár a mélybe is lökhetnek. A sziklafal 60-120 méter magas. Valamikor ez volt a tengerfenék és 65 millió évvel ezelőtt alakult ki, mikor Ausztrália leszakadt az Antarktiszról. Ha jobban megfigyeljük a rétegeket, akkor feltűnik egy érdekes fehér sáv. Ez a Wilson mészkő, kréta mészkőként is emlegetik, mert olyan, mint az iskolai táblakréta. Háromszáz (!) méter vastag, de mi itt csak a felső részét látjuk. Arról viszont sehol nem találtam információt, hogy évente hány centimétert araszol hátra a szárazföld. Ha esetleg valaki tudja, ossza meg velem.

    A sziklafalas rész után az út eltávolodik a parttól és beljebb halad a szárazföldön. Caiguna falucskánál kezdődik Ausztrália leghosszabb egyenes útja, ami 146,6 km. Csak hogy ne unatkozzunk kinulláztuk a kilóméterórát és nekünk 139 km jött ki. Biztos nem a táblától kell mérni. Viszont tényleg nyílegyenes volt. Az útba eső következő érdekes megálló Balladonia. 1979-ben ide zuhant le az amerikaiak első űrállomása a Skylab. 1973 május 14-én indult útnak és az 1973–74-es időszakban az űrállomáson három fős személyzet dolgozott. Az amerikai űrkutatás történetében eddig a 78 tonnás Skylab űrállomás volt a legnagyobb objektum, amely irányíthatatlanul zuhant a Földre.  Hiába volt minden erőfeszítés, nem sikerült tenger fölé irányítaniuk. Az űrállomás ellenőrizetlenül belépett a légkörbe, a roncsok az Indiai-óceánba, illetve Nyugat-Ausztrália távoli, lakatlan területeire hullottak, károkat nem okozva. Állítólag az ausztráliai Esperance település 400 dolláros bírságot szabott ki az Egyesült Államokra környezetszennyezés miatt, amit az amerikaiak csak 30 évvel késobb 2009. áprilisában fizettek ki. Azt is úgy, hogy Scott Barley a Highway Radio műsorvezetője a reggeli rádióshow-ban gyűjtést szervezett a hallgatók körében és a NASA nevében kifizette a csekket. Ha valami szemétnek tűnő fémtárgyat találunk Balladonia környékén, ne dobjuk ki, mert lehet, hogy az űrállomás egy darabját találtuk meg. Az USA több 10 000 dollár díjat ajánlott fel a kincsvadászoknak a roncsokért. Egy Hong Kong-i újság 1 uncia aranyat adott volna minden egyes uncia roncsért. Ilyen és ehhez hasonló ajánlatok keringtek az akkori újságokban. Kerültek is elő roncsok szép számban.

    A "gonosz" szél. Állítólag a sziklának ütköző szél felcsapódik, mint egy hullám. Ha kiállunk a szikla szélére érezzük az arcunkon a felcsapó szelet. Ha elkezdünk előre araszolni a szélhullám mögénk kerül és hátulról lök meg. Kiszámíthatatlan. Ezért is nem ajánlatos egészen a szélére menni. A sziklaperem amúgy is olyan, mint egy erkély, túllóg és nem tudhatjuk mennyire stabil. Na itt nem volt sziklaszélre kiülés és láblógatás!

    A “gonosz” szél. Állítólag a sziklának ütköző szél felcsapódik, mint egy hullám. Ha kiállunk a szikla szélére érezzük az arcunkon a felcsapó szelet. Ha elkezdünk előre araszolni a szélhullám mögénk kerül és hátulról lök meg. Kiszámíthatatlan. Ezért is nem ajánlatos egészen a szélére menni. A sziklaperem amúgy is olyan, mint egy erkély, túllóg és nem tudhatjuk mennyire stabil. Na itt nem volt sziklaszélre kiülés és láblógatás!

    Sziklafal1

    Méretarányként a fennsíkon balra a legszélén Döme, kicsit beljebb egy lakóautó.

    Sziklafal2

    Papi mögött látszik a fehér réteg.

    Egy levegős kép az internetről, azoknak, akik nem számítógépfelhasználók, hogy képben legyetek.

    Egy levegős kép az internetről, azoknak, akik nem számítógépfelhasználók, hogy képben legyenek.

    Ausztrália leghosszab egyenes útja: 146,6 km

    Ausztrália leghosszab egyenes útja: 146,6 km

    Az éjszakát Norseman álmos kis falujában töltöttük. Innen nyugatabbra már nem jutottunk, egy észak-déli tengelyen mozogva fedeztük fel a környéket. A Norseman-tól északra eső területek (és még sok más terület Nyugat-Ausztráliában) többnyire az aranybányákról híresek. Nagyon sok aranyat bányásznak és több száz kisebb-nagyobb bánya szabdalja a területet. Norseman és környéke Nyugat-Ausztrália második legnagyobb aranymezője volt Kalgoorlie után. A Norseman-i aranybánya vállalat Ausztrália legrégebbi folyamatosan működő bányája. 2006-ban volt 65 éve hogy elkezdtek itt bányászni és ez idő alatt 55 millió uncia aranyat termelt ki (1 uncia = 31,103 gramm).

    A város a nevét 1894-ben egy lóról kapta. Lawrence Sinclair este a táborhelynél kikötötte a lovát egy fához hosszú kötélre engedve. A lova éjszaka körbe-körbe járkált, feltekerve magát a fára, de közben kirugdosott valamit a földből. Ez a valami egy nagy aranyrög volt. Egyből kikarózta a területet, engedélyt szerzett és nem csalódott, mert egy gazdag aranylelőhelyre bukkant. Ahogy az már megszokott, a hír gyorsan elterjedt, özönlöttek a szerencsevadászok. Szóval a városka Lawrence Sinclair lováról “Hardy Norseman”-ről kapta a nevét. A ló szobra az egyik kereszteződésben ki is van állítva.

    Egy szépen kialakított körforgalom Norseman városában.

    Egy szépen kialakított körforgalom Norseman városában.

    Az időjárás előrejelzés szerint az elkövetkező egy hétre folyamatos eső, vihar volt várható. Picit el is kenődtünk, mert a déli partszakaszt napos időben szerettük volna megcsodálni. Reggel mikor felkeltünk sütött a Nap, ezért döntöttünk úgy, hogy először délnek fordulunk hátha mellénk szegődik a szerencse és a végére hagyjuk Kalgoorlie-t. A cél a Cape Le Grand Nemzeti Park volt Esperance tőszomszédságában. A parkbelépő: 12 dollár/autó. Hol napos, hol felhős volt az idő, de legalább nem esett.

    Első utunk a híres Lucky Bay öbölbe vezetett. Állítólag ez az egyik legfehérebb homokos tengerpart. Mondjuk már több helyre írták azt itt Ausztráliában, hogy a legfehérebb tengerpart. Ezt mondják a Fraser-szigeten lévő McKenzie-tó partjára, Tasmániában a Bay of Fires partszakaszára, Nyugat-Ausztráliaban a Lucky Bay öbölre, Withsundays-szigeteknél a Whitehaven Beach-re és még biztos akad 1-2 ilyen országszerte. Mi meg majd jól leteszteljük. Az előbb felsoroltakból egy kivételével mindenhonnan van mintánk. Szépen átszitálom, üvegekbe töltöm és lehet szavazni, hogy melyik a legfehérebb. 🙂

    Lucky Bay gyönyörű volt még úgy is, hogy nem sütött a Nap. A víz kristálytiszta és türkizkék, a homok vakítóan fehér volt. Milyen lehet szikrázó Napsütésben? Tuti ez a menyország. Sziklákkal körülvett, védett kis öböl. A kemping kőhajításnyira a tengerparttól, mindentől távol, a nemzeti park közepén van. Nyáron egy kávézó levonul ide a büfékocsijával, leparkol a homokos tengerparton és itt üzemel. Ha kedve van az embernek egy műanyag székkel bevonulhat a térdig érő vízbe meginni a habos jegeskávéját. Mondom én, hogy ez itt maga a paradicsom! A kenguruk előszeretettel ugrándoznak a parton, ezért úgy is szokták emlegetni, hogy “Kangaroo on the Beach” (kenguru a tengerparton). El is határoztuk, hogy a következő Nyugat-Ausztrálos túránk kiinduló pontja itt lesz. Idáig elautózunk egyhuzamban (hisz eddig már mindent láttunk) és Lucky Bay kempingjében ellustálkodunk 2-3 napot. Amolyan igazi semmittevés lesz. Csak a türkiz tenger, vakítóan fehér homokos part, napsütés, egy jó jeges kávé és egy könyv. Meglátjuk, hogy bírjuk-e ezt a fajta henyélést 3 napig. Olvastam olyan véleményeket az interneten, hogy Lucky Bay szépsége kicsit túl van értékelve. Tény, hogy Lucky Bay az egyik legnépszerűbb hely ezen a környéken, de állítólag 200 km-en át innen nyugatra és keletre is szinte mindegyik öböl hasonlóan szép. Megnézzük majd azokat is! Amúgy lehet benne valami, mert ellátogattunk a szomszédos öblökbe is a nemzeti park területén (Thistle Cove, Hellfire Bay, Le Grand Beach) és hát egyik szebb a másiknál. A nemzeti parkbeli látogatásunkat a Frenchman Peak megmászásával zártuk.

    Lucky Bay

    Lucky Bay

    Lucky Bay - Papi a mintavételező (előző életében biztos "köjálos" volt)

    Lucky Bay – Papi a mintavételező (előző életében biztos “köjálos” volt)

    Hellfire Bay

    Hellfire Bay

    Thistle Cove, Papi mutatja hogy hova mászunk fel (Frenchman Peak)

    Thistle Cove, Papi mutatja hogy hova mászunk fel (távolban a Frenchman Peak)

    A Frenchman Peak egy 262 méter magas, nagyon meredek gránit tömb. Esős időbe ne nagyon próbálkozzunk a megmászásával. Jó időben viszont kihagyhatatlan látványosság. Nevét onnan kapta, hogy a felfedezők egyike szerint olyan a formája, mint a francia katonák sapkája. A csúcs alatt van egy nagy barlang, ami inkább egy nagy kapura emlékeztet, mert mindkét vége nyitott és át lehet látni rajta. Lentről a megfelelő szögből nézve úgy néz ki, mint egy nagy szem. A hegy szeme. Az okosok úgy gondolják, hogy ez a “barlang” kb. 40 millió évvel ezelőtt alakulhatott ki, mikor a tenger szintje 300 (!) méterrel magasabban volt, mint most. Ez a szikla pedig a víz alatt volt és a tenger hullámai meg a víz alatti áramlatok alakíthatták ki a barlangot. Aki úgy dönt megmássza a hegyet, ne hagyja ki a barlangot sem. Olyan, mintha egy nagy ablakból kukucskálnánk ki. A gyalogösvény jól látható karókkal van kijelölve. Felérve a csúcsra gyönyörű panoráma tárul elénk. Fent egy újabb 5 perces alkudozás után sikerült “kisírnom” egy sziklaperemes láblógatást. Papi anyukájának üzenem, hogy nagyon óvatos voltam. Különben nem olvasnátok ezt a bejegyzést. 🙂

    Frenchman Peak. Ugye mindenki látja a "hegy szemét"? A csúcs alatt kicsit jobbra az a fehér lik.

    Frenchman Peak. Ugye mindenki látja a “hegy szemét”? A csúcs alatt kicsit jobbra az a fehér lik.

    Útközben a csúcsra. Ezeket az útjelző oszlopokat kell követni.

    Útközben a csúcsra. Ezeket az útjelző oszlopokat kell követni.

    Félúton.

    Félúton.

    Mi felfelé. Vannak akik gatyaféken lefelé...

    Mi felfelé. Vannak akik gatyaféken lefelé…

    Papi a "hegy szemében".

    Papi a “hegy szemében”.

    Lóg a lába lóóóóga... Fent a csúcson.

    Lóg a lába lóóóóga… Fent a csúcson.

    Papi javaslatára ketté szedtem a bejegyzést, mert túl hosszú lett és nem szeretném ha bele-bele aludnátok… 😉 A fényképalbum a második rész publikálásakor lesz elérhető.


  7. Irány Nyugat!

    május 2, 2017 by kata_papi

    Végre valahára elkezdtük a “Nyugat” feltérképezését és ezzel egyidőben kijelenthetjük, hogy most már Ausztrália mind a 6 államában jártunk. A hat államon kívűl van még két “terület” megnevezésű hely, az északi terület, ahol szintén voltunk  és a fővárosi terület ami még várat magára. Lassan majd azt is bevesszük. De most jöjjön egy kis Nyugat-Ausztrália, mert mi már régóta tervezzük, hogy felfedezzük ezt a részét is . Sajnos ez akkora terület, hogy több “falatra” kellett bontanunk. Egyben csak akkor tudnánk lenyelni ha Papi eltalálná a lottószámokat. Szóval: Hajrá Papi!

    A 2017-es év Húsvét és ANZAC leosztása nem is jöhetett volna ki ennél jobban. Öt napnyi csúszót kellett beáldozni – szerencsére abból jól állunk – és ezzel 12 nap egybefüggő nyaralást sikerült összerakni. Ráadásul úgy alakultak bent a munkahatáridők, hogy indulás előtt mi még ezt hirtelen egyik napról a másikra plusz két nappal meg tudtuk fejelni. Ja és a nyaralás alatti sms-ről se feledkezzünk meg, amit a kisfőnök küldött az utolsó napok egyikén, hogy ha szeretnénk, akkor még (!) megfejelhetjük plusz 1-2 nappal. Akkor nekünk mondjuk még minimum 3 nap kellett volna, hogy picit északabbra és/vagy nyugatabbra is eljussunk (cseppet se vagyok telhetetlen, na de ha szabiról és csokiról van szó…), így nem éltünk ezzel a felajánlással. A 14 nap is vaskos kis szabi.  Mindegy. Szokás szerint ebből a 14 napból is kihoztuk a legtöbbet és már vannak tervek/listák a következő nyugati területekre!

    Ez a bejegyzés most csak egy rövid összefoglaló. A következő egy vagy két irományban fejtjük ki az utat képekkel, sztorikkal. A lenti képen ciklámennel van bejelölve az út, amit megtettünk. Összesen 5587 km-et tekertünk Döme “lábaiba”. Most is, mint mindig nagyon jól viselkedett, igaz Papi lelkiismeretesen felkészíti minden hosszabb túránk előtt. Nem is hagyott cserben soha.WA_utvonalunk_2017Keresztülvezettünk a világ legnagyobb egybefüggő mészkő fennsíkján, ahol ráadásul Ausztrália leghosszabb (146,6km) egyenes útja van. Többször kihajtottunk, hogy megnézzük a világ leghosszabb sziklafalát, ami 60-120 méter magas függőleges fal és a “talpát” tenger nyaldossa. Kihajtottunk szinte minden egyes tengerpartra. Eddig mindig azt szajkóztuk, hogy a környékünkön lévő tengerpartoknak nincs párja… Ez az elmélet kezd megdőlni. Hihetetlen gyönyörű partok vannak nyugaton és még be sem jártuk az egész államot. Homokdűnéket és hegycsúcsokat hódítottunk meg, érdekes, “fütyülő” sziklákat hallgattunk. Lemásztunk és kiültünk olyan helyekre, ahova nem igazán ajánlott. Barlangokban őslakos rajzokra vadásztunk. Aranyat mostunk kevés szerencsével. Rengeteg sós tavat kerestünk fel. Dagonyáztunk sárban. Aranybányatúrára mentünk és egy robbantást is sikerült elcsípnünk. Megnéztünk egy-két múzeumot, ellátogattunk a “Hableány/Sellő-bőr” gyárba, ami nagyon érdekes volt. Papi örömére :o) vezetett túra keretében megnéztünk egy történelmi bordélyházat, ami a mai napig működik félig-meddig legálisan. Illetve alkalmunk adódott, hogy bővítsük a “Nagy Dolgok Ausztráliában” listánkat. Jó pár útba esett, így lőttünk pár képet ezekről is. NAGY : galah (rózsaszín kakadu), szélkerék, osztriga, bálna, wombat, kenguru és a világ legmagasabb szemeteskukája. 🙂TheBigThings_inAuPapi megpróbálja a szemetet beledobni...

    Papi megpróbálja a szemetet beledobni…


  8. Éljen a lóverseny!

    április 2, 2017 by kata_papi

    Én személy szerint nem rajongok eme sportért, sajnálom a lovakat. Viszont annál jobban örülök a március 13-ának, mert Dél-Ausztráliában ez a nap munkaszüneti nap. Ez ugyanis a “lovi” napja. Nekem meg inkább csak egy újabb hosszú hétvége. El is terveztük Katiékkal, hogy elugrunk Riverland-be kempingezni 3 napra. Bő két héttel előtte elkezdtem hívogatni a folyóparti kempingeket, hogy befoglaljak. Mindenhonnan elhajtottak, hogy sajnos már minden helyük le van kötve. Már-már ott tartottunk, hogy akkor vadkempingezünk a Nemzeti Parkban, mikor is Kati talált egy kempinget, ahol furcsa mód volt hely, ráadásul egyből két hely és a hab a tortán, hogy egymás melletti helyek. Ezt a mákot! Annyi, hogy nem a folyó partján, hanem a Bonney tó partján. Nem mindegy? Víz, víz.

    Naplemente a Bonney-tó partján

    Naplemente a Bonney-tó partján

    Az utóbbi években kezdték a kempingtulajdonosok bevezetni azt az íratlan szabályt, hogy ilyenkor munkaszüneti napokon nem lehet egy-egy éjszakára befoglalni csak a három napot lefedő hosszú hétvégére. Mondván, hogy elvesszük azoktól a lehetőséget, akik hosszabb időre maradnának. Nem igazán értek ezzel egyet, mert mi van azokkal (és itt azért nagyon sokan vannak), akik hónapokat utaznak és mindenhol csak egy-egy éjszakát maradnak. Pont úgy, ahogy mi tettük annó, mikor Darwinba mentünk, vagy mikor Tasmániában voltunk. Na mindegy, hagyjuk is ezt a szálat. A lényeg, hogy kempingesGizi közölte, hogy minimum 3 (!) éjszakára lehet befoglalni…??!! De Gizi, a hosszú hétvége 3 napból és két éjszakából áll. Nem baj, 3 éjszaka a minimum, punktum! Kénytelenek voltunk lenyelni a békát, mert itt legalább volt hely. Két variáció volt, vagy bukunk egy éjszakányi sátorhelyet, ami nem egy nagy összeg, vagy igyekszünk hamarabb lelépni a melóhelyről pénteken és akkor már péntek este is lent tudunk aludni, eleget téve a “minimum 3 éjszakás” foglalásnak. Nem is akarok nagyon habozni ezen a minimum 3 éjszakán, mert ez azért már a kitolás kategóriát feszegette…

    Végül úgy alakult, hogy pénteken ebéd után már le is pattantunk a munkahelyről, hazaugrottunk, becuccoltunk Dömébe és irány Riverland. Katiék pár órával korábban tudtak indulni, mi este fél 7-re értünk le. Furcsa mód a recepció már zárva volt, de Katiék leadták a drótot kempingesGizinek, hogy mi este 6 után érkezünk. Így Gizi útközben fel is hívott, menet közben ki is fizettük a foglalást, Gizi megadta a kódot, amivel a szekrény nyílik, amiben az a nevünkkel ellátott boríték van ami tartalmazza a sorompó kódját és kérte hogy másnap reggel vigyük majd a recepcióra a kitöltött bejelentkezési lapot. Hááá,t cseppett körülményes bejutni ebbe a “szigorúan őrzött objektumba”… mint valami titkos katonai létesítmény. Négyjegyű titkos kód a szekrényhez, amiben van egy hatjegyű kód a sorompóhoz. Hah. Mi a tökömért nem tudta megadni a telefonban a sorompó kódját? Hisz a telefonos bankkártya azonosítás után már tuti tudta, hogy mi vagyunk azok és nem valami csaló sátorhely foglaló banda. Ez a kurva sok PIN-kód és jelszó fog egyszer a sírba vinni.

    Katiék már kicuccolva, a féltető alatt hüssőlve vártak. Ők már meglépték a sátorozás utáni következő lépcsőfokot. Tavaly ugyanis vettek egy “off-road”-os karavánt, amit december-januárban fel is avattak egy hosszabb Queensland-i körtúrával. Emlékszem, mikor legelőször mentünk együtt sátrazni és a fiúk rögtön az első nap kiégették a konyhasátor szúnyoghálós részét és mint két szorgos szövőnő egy rögtönzött mosogatórongy gyors odavarrásával orvosolták a problémát. Mi a Katival épp a mosdóból jöttünk vissza és a varró férfiak látványa fogadott. Feküdtünk a röhögéstől. Boti -aki idén februárban kezdte az egyetemet- meg akkora volt, mint most mikRobi. Atyaég, hogy rohan az idő! Szóval egyszer majd mi is megérjük azt talán, hogy sátor helyett karavánt nyitunk. De most még nagyon megfelel a tetősátor. Imádom Döme tetején a kis kuckót. Papi bemanőverezett Katiék karavánjához és egybenyitottuk a féltetőket, hogy egy nagy közös teret alakítsunk ki.

    Táborhelyünk. Balra Katiék "palotája", jobbra mi.

    Táborhelyünk. Balra Katiék “palotája”, jobbra mi.

    A kemping és a jó idő feledtette velünk a túlkomplikált belépőt. A hely a Bonney-tó partján terül el, ami kedvelt pontyozó tó. A fiúk most nem lógattak, Papi be se tette a botját, Laci ugyan hozott botokat (még Papinak is), de mit csináltunk volna a hallal ha fognak. Meg amúgy is ez a vírusos pontyfertőzéses mizéria kicsit betett a rántott pontyszeleteinknek. A tó partja homokos, van strandröplabda pálya, nagy vizi ugrálópárnák, medence, parti ugrálópárna, egyszóval tuti jó hely. Nem utoljára jártunk itt.

    Terv nélkül érkeztünk. Azaz egy halovány terv volt, hogy esetleg kenuzunk a folyón és a holtágakban, de annyira jól esett a tunyulás, hogy semmit se csináltunk. Papi felettébb örült ennek. Semmi rohanás nem volt. Fürödtünk a medencében, a fiúk strandröplabdáztak (csajok túl lusták voltak), társasoztunk (végre!), jó nagyokat zabáltunk, naplementét néztünk, este a Hold krátereit kémleltük Boti távcsövével és egy-két helyre elkocsikáztunk a Nemzeti Parkban. Többször jártunk már a Riverland-ban, de még mindig maradtak felfedezetlen helyek. Szerencse, hogy nincs túl messze. Három órányi autókázásra Adeleide-től. Biztos vagyok benne, hogy nem most voltunk itt utoljára.

    Társasparty. mikRobi gitározott nekünk. Jobb alsó sarokban pedig egy igazi ozzi, kezében a gyömbér sörrel.

    Társasparty. mikRobi gitározott nekünk. Jobb alsó sarokban pedig egy igazi ozzi, kezében a gyömbér sörrel.

    Zabálások. Készül a 16 tojásos szalonnás hagymás rántotta. Bal alsó sarokban Papi kiporciózta a pirított kapros szalonnát a túrós csuszára, hogy ne legyen veszekedés. Bal oldalon középen Twist Olivér (azaz Papi) minden maradékot hasznosít.

    Zabálások. Készül a 16 tojásos szalonnás hagymás rántotta. Bal alsó sarokban Papi kiporciózta a kapros pirított szalonnát a túrós csuszára, hogy ne legyen veszekedés. Bal oldalon középen Twist Olivér (azaz Papi) minden maradékot hasznosít.

    Kirándulás a Nemzeti Parkban. (Murray-folyó)

    Kirándulás a Nemzeti Parkban. (Murray-folyó)

    A konvoj.

    A konvoj.

    A fiúk beállítják a távcsövet.

    A fiúk beállítják a távcsövet.

    Kati korán reggel. Nem várok én senkire. Reggeliiiiiii!

    Kati korán reggel. Nem várok én senkire. Reggeliiiiiii!

    Útban hazafele. Valamelyik farmer túl sok "szmötyit" gyűjtögetett össze és hosszú métereken keresztül ezzel dekorálta ki a kerítését.

    Útban hazafele. Valamelyik farmer túl sok “szmötyit” gyűjtögetett össze és hosszú métereken keresztül ezzel dekorálta ki a kerítését.


  9. Tasmánia – Befejezés

    november 16, 2016 by kata_papi

    A Cradle Mountain Nemzeti Park után északnak vettük az irányt. Már 23 napja úton voltunk és a sziget nyugati-északnyugati felén még mindig tombolt a bozóttűz. Vastag füstben vezettünk végig. Megálltunk ugyan a Waratah vízesésnél, de a füst miatt nem sokat láttunk belőle, ezért továbbálltunk és inkább Wynyard tengerparti városka körül ütöttük el az időt. Lesétáltunk az ősmaradványokban gazdag tengerpartra. Itt jó sokat elidőztünk. Minden egyes sziklát alaposan átvizsgáltunk. :)) Többnyire megkövesedett kagylóktól, csigáktól hemzsegtek, de azért találtunk egy-két különlegességet is.

    A Viktória állambeli Wilson Promontory Nemzeti Parkban látott narancssárga “bonbon” zselé után itt zöld “zselés bonbonokat” láttunk. Kiváncsiak lennénk rá, hogy dagálykor ezek is kinyílnak-e úgy, mint narancssárga társaik. Sajnos apálykor voltunk ott, így ha valaki látott már ilyet, az jelezze, hogy mik is ezek. Innen egy kőhajításnyira van Table Cape, ami egy 12 millió éves, 180 méter magas vulkáni plató maradványa. Elsétáltunk a világító toronyhoz és megálltunk a tulipán farmoknál is, de mivel a nyár végét tapostuk, elmaradt a Hollandiából jól ismert színkavalkád, csak egy-két kósza virágot láttnk. Aki szeretne a színes tulipánok között sétálni, az tavasszal látogasson el ide. Amúgy, nem meglepő módon a tulipámhagymákat Hollandiából importálják.

    Későre járt, gyorsan levezettünk Stanley-ig, ahol az eső miatt kabint béreltünk. Még szerencse, hogy volt szabad. A bozóttűz miatt a több száz idevezényelt tűzoltót ebben a városkában szállásolták el. A szervezők viszont gondoltak a turistákra is, ezért a tűzoltóknak egy sátorfalut állítottak fel a focipályán. Másnap felsétáltunk a The Nut-ra, ami nem más, mint egy 13 millió éve megkövesedett vulkáni krátertó. A magma felnyomult a kürtön, de nem tört ki. Kihült, majd az évmilliók során az erózió lekoptatta a külső, puhább rétegeket. Nevét a mende-monda szerint onnan kapta, hogy amikor 1892-ben hullámtörő gátat akartak építeni a vulkáni hegy tőszomszédságában, akkor dinamittal telepakolták a vulkáni dugó oldalát, hogy onnan csípjenek le egy kis kőzetet a munkálatokhoz. Robbantottak és egyetlen egy szikla sem szakadt ki a vulkán oldalából. A bámészkodó tömeg meg szinte egyszerre mondta: “hard nut to crack” ( ez valami olyasmit jelent, hogy: kemény dió megrepeszteni). Matthew Flinders a híres navigátor, térképész és felfedező 1798-ban a karácsonyi tortához hasonlította a formája miatt. A 143 méter magas vulkáni dombra felvonóval vagy gyalog lehet feljutni. Mi felsétáltunk, nem vészes, de nagyon meredek, a tetején borzasztóan fúj a szél. Érdemes körbesétálni a peremet is, mert gyönyörű a kilátás az öblökre. A vulkáni sziklát majdnem teljesen víz veszi körül, csak egy keskeny földnyelvvel kapcsolódik a szigethez. A városka szép, rengeteg régi történelmi épülettel. Isteni sültpaprika krémlevessel zártuk a városnézést.

    Fossil Beach

    Fossil Beach

    A zöld zselé...

    A zöld zselé…

    The Nut, az internetről leszedve, hogy teljes pompájában is lássátok

    The Nut, az internetről leszedve, hogy teljes pompájában is lássátok

    The Nut, ahogy mi láttuk

    The Nut, ahogy mi láttuk

    The Nut tetején Papit majdnem felkapta a szél. De csak azért, mert "ropi"... :))

    The Nut tetején Papit majdnem felkapta a szél. De csak azért, mert “ropi”… :))

    The Nut egyik öble

    The Nut egyik öble

    A Rocky Cape Nemzeti Park előtt tettünk egy 27 kilóméteres kitérőt a Dip vízeséshez. Vagyis csak tettünk volna, mert 20 kilóméter után útzárba ütköztünk. Bozóttűz. Nem lehetett volna ezt a táblát az elágazás elejére kitenni?! Csak mert akkor nem autózunk volna be egy zsákutcába 20 kilómétert, hogy 7 kilóméterrel a cél előtt visszafordítsanak. Amúgy ez lett volna az egyik legszebb bazaltorgonás vízesés. Szipogtam is rendesen, hogy nem tudtuk megnézni. A Rocky Cape Nemzeti Parkba csak azért ugrottunk be, mert útba esett. Két tengerparti részt kerestünk fel. A Sister Beach maga volt a paradicsom. Gyönyörű, tiszta homokos part, kis vityillókkal. El tudnánk itt csövezni a nyugdíjas éveinkben. Estére egy kis tengerparti kempingben nyitottunk sátrat. SzomszédGizi nagyon beszédes volt. Kérdezte merre jártunk, aztán már egyből mondta is, hogy ők merre voltak. Melegen ajánlotta Gunns Plains barlangot. Állítólag nagyon szép. Majd pár perc múlva újból odajött és mivel nekik volt TV a lakókocsijukban, ezért úgy érezte tájékoztatnia kell, hogy a Cradle Mountain parkban hó esett. Ők ugyanis másnap oda tartottak. Mi meg szerencsésnek éreztük magunkat, hogy két nappal ezelőtt szikrázó napsütésben tudtuk megmászni a csúcsot. Biztos szép lehet hóban is, de akkor tuti lehetetlen megmászni.

    Sister Beach

    Sister Beach

    Utolsó előtti napunk Tasmániában. Mára meg holnapra már csak helyben, a kompkikötőhöz közeli, lötyögős dolgokat terveztünk. Semmi messzire autózás, nehogy lekéssük a kompot. Megnéztük a Guide vízesést, ami szintén bazaltorgonákról zúdul alá. Télen a csapadékosabb időszakban biztos vadabb, most épp csak csordogált. A hatszögletű bazaltorgonák viszont érdekesek voltak. Rengetegszer láttam már ilyet, de mindig le tud nyűgözni a természet. Végül úgy döntöttünk csak megnézzük azt a barlangot, amit Gizi ajánlott. Nem csalódtunk. Tényleg nagyon szép volt. Ráadásul kifogtunk egy nagyon vicces túravezetőt. Élmény volt hallgatni, ahogy beszélt. A barlang tele volt óriási cseppkőzászlókkal. TúravezetőJózsi azt mondta, hogy őt a bacon-re emlékezteti. És tényleg úgy néz ki, mint egy vékonyra szelt szalonna darab. A nap végére hagytuk a Leven kanyont, de előtte még egy gyors sétával megnéztük a 25 méter magas Preston vízesést.

    Guide Waterfalls

    Guide Waterfalls

    Az "esküvői torta" nevű cseppkőképződmény

    Az “esküvői torta” nevű cseppkőképződmény

    Cseppkő-zászló

    Cseppkőzászló

    A Leven kanyon egy nagyon-nagyon mély kanyon. Na jó, nem az amerikai Grand Canyon, de a mi – Amerikában még nem járt szemünknek – nagyon mély. Két kilátót is építettek a peremére, ahonnan jól belátni a vidéket. Érdemes a teljes körtúrát lesétálni, ami kb 1 óra, bámészkodással másfél. Kivételesen az óramutató járásával megegyezően csináltuk meg a kört, mert a térképről úgy olvastuk le, hogy a két kilátó között van egy “nem csekély” szintemelkedés és mi jobban szeretjük a meredek részt felfelé tartva megtenni . A két kilátó külön-külön is meglátogatható. Az alacsonyabban fekvő fél órás oda-vissza sétával, a magasabban lévő 20 perces oda-vissza gyaloglással érhető el. Az alacsonyabban lévő (Edge Lookout) kilátó is magasan van a kanyon oldalában, na de a másik (Cruickshanks Lookout) már fent van az égben. Egy kis légypiszoknak tűnik az alsóból nézve. A brossúra szerint 697 lépcső van a két kilátó között és a fenti 275 méterre van a folyó szintjétől. Én 704 lépcsőfokot számoltam. Vagy a brossúra téved vagy én kerültem oxigénhiányos állapotba… 🙂 Tériszonyosok kapaszkodjanak és csak fél szemmel kukucskáljanak le. Van egy a patak szintjén haladó túraút is az Ördög Könyöke nevű helyig, de sajnos későre járt, így kénytelenek voltunk azt kihagyni.

    Leven kanyon alsó kilátója

    Leven kanyon alsó kilátója

    Az utolsó éjszakát kényelmesen szerettük volna eltölteni. Nem akartuk pakolászással elcseszni az időt, ezért Latrobe városkában foglaltunk kabint.Hogy miért ott? Mert ezt a város gyakran nevezik úgy, hogy a “Kacsacsőrű emlősök fővárosa”. Igen, igen és igen. Itt (is) lehet látni vadonban élő példányokat ha kitartóak és szerencsések vagyunk. Papi azt mondta, hogy nem mehetünk el úgy Tasmániából, hogy ne lássunk Platypust. Van itt kacsacsőrű emlős bemutató központ, egy nagy kacsacsőrű emlős szoborral. Korábban már írtam az Ausztráliában fellelhető “nagy” dolgokról, na ez a szobor benne van ebben a listában. Szerveznek fizetős les-túrákat is.

    A kempingesJózsit kikérdeztük, hogz hol lehet a legnagyobb eséllyel kacsacsőrűt látni, mert nem akartunk befizetni ilyen tömegőrületre. Józsi mondta, hogy a Warrawee Forest Reserve-ben napnyugtakor vagy napkeltekor van a legnagyobb esélyünk. Többek között ezért is foglaltunk be kabint éjszakára, mert mi a napnyugtai időpontra szavaztunk és nem tudtuk mikor érünk vissza. Sötétben meg nem szerettünk volna molyolni a sátornyitással. Odaautóztunk és kerestünk egy alkalmas Platypustól “hemzsegő” helyet. Külön váltunk, hogy legalább az egyikünknek hátha szerencséje lesz. Több mint két órát vártunk csendben, mire Papi megpillantotta egyet. Ő volt a szerencsésebb. A Platypus egészen közel volt, kiúszott a partra. Még össze is néztek és videókat is sikerült felvennie, amik innen megtekinthetőek: Platypus 1, Platypus 2, Platypus 3.  Én kicsit messzebb, bent a tóban láttam többet, közelről sajnos nem, csak Papi videóján. Félénk egy állat. Nagyon csöndben kell lenni, semmi hirtelen mozdulat. A legapróbb neszre alábukik a víz alá. Igazán szerencsésnek mondhatjuk magunkat, egy élmény volt. 🙂

    Kacsacsőrű emlős (Platypus)

    Kacsacsőrű emlős (Platypus)

    Másnap reggel a városka pékségében ücsörögtük, majszoltuk a reggelit. Egyszercsak Papi felkiállt: Te, az ott nem a ház-ikerszomszédunk a két kislánnyal? Azt tudni kell, hogy elutazásunk előtt derült ki, hogy a gyerekes szomszédunk visszaköltözik Queensland államba. Suskus volt az egész dolog körül és a család is nagyon furcsa volt. De az tény, hogy ők voltak, az autójukat is megismertük és a rendszámtábla már tasmáni volt.  ??!! Akkor hogy is van ez, hogy Queensland-be mentek vissza??!! Kamu. Na mindegy. Elnézést a kitérő miatt, csak ledöbbentünk, hogy már megint milyen kicsi a világ.

    Szóval ma este 19:30 indul a kompunk vissza Ausztráliába. Viszont addig is van majdnem egy egész napunk! Igaz? Semmi henyélés! Elmentünk a Mole Creek Karst Nemzeti Parkba, ahol közel 200 karszt barlang van, amiből kettőt megnyitottak a nagyközönség számára. A King Solomons és a Marakoopa barlangok közül lehet választani. Egyik sem túl nagy. A King Solomons egy száraz barlang, a Marakoopa-ban van egy földalatti patak, és olyan világító kukacok, mint amilyeneket Új-Zélandon láttunk, illetve az óriás barlangi pók. Nem volt kétség afelől, hogy mi a több látnivalóval kecsegtető Marakoopa barlangot választottuk. Bár ki tudja, lehet, hogy a másik jobb lett volna, mert nagyot csalódtunk ebben.

    A túravezető kritikán aluli volt. Alig mesélt a barlangról. A csoport elején haladó hölggyel volt folyton elfoglalva, aki Dániából jött. Már majdnem kiértünk (sőt a csoport eleje már kint is volt a barlangból), mikor Papi megkérdezte, hogy akkor hol van a “beharangozott” barlangi pók. Erre Józsi: ja, hogy látni szeretné? Hát mire gondoltál Bélám??!! Odavitt minket és a zseblámpájával rávilágított egy igencsak méretes pókra. Azt hiszem össze is fosnám magam, ha a sötét barlangban beleakadnék ennek a hálójába. Nagy volt. Nagyon nagy. És attól volt ijesztő, hogy úgy nézett ki, mint egy Fekete Özvegy vagy az ausztrál Red Back pók. A mérete viszont vetekedett egy Huntsman pókéval. A Huntsman és a Tarantula/Madár pókók óriásiak, de mivel vastag bolyhos a lábuk/testük nem annyira félelmetesek. Ezzel szemben ennek a barlangi póknak hosszú, vékony fekete lába van. Mondom, hasonló, mint a Fekete Özvegy és az itteni Golden Orb-Weaver pók keveréke. Brrrr. Papinak mondtam, hogy tegye oda az ujját méretaránynak. Nem is értem miért nem sikerült neki közel tennie. A kép nem lett valami jó, mert sötét volt és Józsi rángatta a zseblámpát. Ez a pókfaj csak Tasmániában él, de vannak rokonai Csillében és Argentínában. A teste 1-2 cm, a lábai akár a 18 cm hosszúságot is elérhetik. Mondtam, hogy nagy.

    A barlangi pók. Kicsit homályos, de a miénk...

    A barlangi pók. Kicsit homályos, de a miénk…

    Egy profibb kép az internetről, hogy jobban szemügyre lehessen venni

    Egy profibb kép az internetről, hogy jobban szemügyre lehessen venni. Itt Józsi bácsi bátrabb volt… 😀

    Egy jó dolgot viszont elkottyantott Józsi a Cathedral teremben, ami egy 40 méter magas föld alatti terem. Mégpedig azt, hogy ez a 40 méteres terem kismiska ahhoz képest, ami a Kubla Khan barlangban van, innen nem messze. Felcsillant a szemem és nyikorogtak rendesen a fogaskerekek az agyamban, hogy miért is nem tudtam erről és miért is nem abban a barlangban vagyunk mi most. Aztán folytatta Józsi: abban a barlanban a legnagyobb terem, akkora, mint a melbournei krikett dóm. Sajnos a barlang nem látogatható. Nincs kiépítve, de bízik benne (mi is! mi is!), hogy hamarosan megnyitják a nagyközönség számára is. Egyenlőre évente 72 képzett barlangász mehet le és a túra maga több mint 12 órás. Állítólag nagyon szép képződmények vannak lent. Hajdanán, megboldogult lánykoromban sokat barlangásztam. Néha hiányzik. Ha nemcsak hivatásos barlangászokat engednének le, hanem szerveznének fizetős kúszó-mászó-dagonyázó túrát is, mi biztos az elsők között jelentkeznénk rá.

    Kubla Khan barlang

    Kubla Khan barlang (Photo: Mr Wools-Cobb, aki 16 órát töltött a barlangban azzal, hogy a nemzetközi fotócsapatot kísérgesse és közben ő is lőtt egy-két képet)

    Ugye hogy olyan mint a bacon? - Kubla Khan barlang

    Ugye hogy olyan mint a bacon? cseppkőzászló – Kubla Khan barlang (Photo: Mr Wools-Cobb)

    Kubla Khan barlang, 18 méter magas sztalagmit (állócseppkő)

    Kubla Khan barlang, 18 méter magas sztalagmit (állócseppkő) (Photo: Mr Wools-Cobb)

    Aki Devonportban a kompból kiszállva nem az 1-es úton halad délnek, hanem a kisebb B13-ason, az ne hagyja ki Railton falucskát. Az itt lakó emberek mindegyike (vagy csak egy parkász, de ez nem derült ki) “sövény-szobrász”. A falu telis-tele van formára nyírt sövénnyel. Nem gagyi módon. Profi formák. Először azt vettük észre, hogy hoppá, itt egy vonat. Óóóó. Figyeld már ott egy elefánt, egy zsiráf, egy levelet bedobó ember, egy cáááápa, egy polip… Egyre többet vettünk észre. Végül meg kellett állnunk, visszamentünk a falu elejére és végigsétáltunk a főutcán, hogy mindegyiket megcsodálhassuk.

    Rialton falucska sövényei

    Railton falucska sövényei

    Pár óra maradt már csak este 6-ig, mikor is be kell szállni a kompba. Végezetül elmentünk a “Tökfej Falucskába”, aminek létezéséről Krisztől hallottunk. A hely úgy hirdeti magát, hogy a “Világ legnagyobb labirintus komplexuma”. A kompkikötőtől 40 km-re délnyugatra van, a C140-es úton a Promised Land nevű helynél. Nyolc különböző labirintus, 1:5 méretarányban lekicsinyített falu (Tökfej Falucska), 40 ország nagykövetségét viccesen megformáló épületegyüttes van itt (egyelőre a magyar még hiányzik). Ha már csak pár óránk van a komp indulásáig és nem tudjuk mit csináljunk, ez a hely alkalmas az idő elütésére. Gyerekeseknek jó kis szórakozás. Van játszótér, levendula farm, lehet palacsintát is enni és a labirintusokban különböző feladatok is vannak, azon kívül, hogy találd meg a kiutat. Egy jó kis bolyongással zártuk az utat.

    Tökfej Falucska, az egyik labirintus. Ott integetek...

    Tökfej Falucska, az egyik labirintus. Ott integetek…

    Tökfej Falucska

    Tökfej Falucska

    Nagykövetségek. Óramutató járásával (angolosok előnyben): Italy, Iceland, Chilie, Cuba, Poland - mondtam, hogy poénra vette az építő

    Nagykövetségek. Óramutató járásával (angolosok előnyben): Italy, Iceland, Chile, Cuba, Poland – mondtam, hogy poénra vette az építő

    A kompút visszafelé is eseménytelen volt, szerencsére. Reggel háromnegyed nyolcra meg is érkeztünk Melbourne-be. Úgy döntöttünk egyhuzamban lenyomjuk a Melbourne-Adelaide távot a betervezett kitérővel együtt, de nem rohanunk. Hazaérünk, mikor hazaérünk. A kitérő egy 150 km-es kis hurok volt Brim faluba. Bő egy éve véletlenül a tévében láttam egy utazós műsor keretében az interjút erről a helyről. Egyből papírt és ceruzát ragadtam, felvéstem arra az esetre ha majd egyszer arra járunk… És most arra voltunk. Ott volt egy köpésre, hát beugrottunk.

    Egy brisbane-i művész – Guido van Helten- 4 helyi, híres farmer alakját festette fel a 30 méter magas gabona silókra. Már messziről látni lehetett. Nagyon szép. Minden gabonasilót hasonlóan kellene lefesteni. Ezzel rengeteg kíváncsi turistát (többek között minket is) csalogatott a 100 fős, “haldokló” faluba. Ki menne Brimbe? Nincs ott semmi. Egészen mostanáig. Azóta már sok százan vezettek oda, csak hogy megnézzék a nem mindennapi teljesítményt, fellendítve ezzel a falu forgalmát. Azóta a kocsma több ételt és sört, a kisbolt több jégrémet adott el. A hotel tulajdonosa még a festő ingjét (amiben festett) és ecsetét is megtartotta. A srác 3 hét alatt festette meg. Hasonló munkái fellelhetők Ukrajnában, Norvégiában, Olaszországban, Dániában, Izlandon. Általában épületek falára fest nagyban.

    Ez itt a galériája: http://www.guidovanhelten.com/gallery/

    Ez meg a cikk a Brim-i munkájáról: http://www.abc.net.au/news/2016-01-07/brim-grain-silos-guido-van-helten-art-wimmera-victoria/7072768

    Brim, a gabona silók. Papi ott van méretaránynak.

    Brim, a gabona silók. Papi ott van balról a második farmernál méretaránynak.

    silo2Este 18:27-kor Döme begurult a garázsba. Villámgyorsan eltelt ez a négy hét, észre sem vettük. Nagyon tetszett Tasmánia. Biztos visszalátogatunk majd többször és most már többnyire egy-egy nemzeti parkra korlátozzuk a kirándulásokat, hisz ezzel a körtúrával feltérképeztük a szigetet. Jegyzeteltünk, konkrét területekre szűkíthetjük a jövőbeni tíz napos, két hetes útjainkat. A befejező rész képei innen is elérhetőek.

    Ha bármiféle panaszod van - a bloggal kapcsolatban -, akkor nyomd meg a piros gombot.

    Ha bármiféle panaszod van – a bloggal kapcsolatban – akkor nyomd meg a piros gombot. 🙂

    Kata


  10. Tasmánia – Negyedik rész

    november 11, 2016 by kata_papi

    Cradle Mountain Nemzeti Park, azt a csúcsot fogjuk meghódítani

    Cradle Mountain Nemzeti Park, azt a csúcsot fogjuk meghódítani

    A Mount Field Nemzeti Parki kirándulás után a cél az volt, hogy elérjük Queenstown városát, de a sok szájtátás miatt ez nem jött össze. Kénytelenek voltunk félúton egy Tarraleah nevű falucska kempingjében éjszakázni. A falut az 1930-as években hozták létre azoknak a munkásoknak és családjaiknak, akik azért érkeztek ide, hogy kiépítsék a hegyeket-völgyeket átszelő cső- és csatorna rendszert, amibe a patakok vizeit elterelték. Az így keletkező energiát alakították át azután árammá. Abban az időben pár ezer lelket számláló falucska volt kórházzal, városházával, templommal, boltokkal, de az 1980-as válság teljesen elnéptelenítette. 2006-ban vásárolták fel a területet és alakították át azzá, ami ma: nyaraló faluvá. Itt láttunk először “bundás” teheneket, azaz magashegyi/hegyvidéki teheneket (highland cow). Nagyon viccesek voltak.

    A kemping éttermében vacsoráztunk, de nem ajánlom senkinek, hacsak nincs azóta új szakács. Mindketten csirkét rendeltünk (bárány és marha volt még terítéken). Az enyémet szénné égették, Papié pedig nyers volt belül. Másnap reggel pakolászás közben a kempingszomszéd, Grant átjött és Döme meg a tetősátor felől érdeklődött, mert hogy ők is szeretnének egyet. Kérdezte mennyire macerás, kényelmes, meddig tart kinyitni/becsukni. Aztán a Nissan terepjárókról kezdett el mesélni, hogy mikre kell odafigyelni. Otthon volt a témában. A két fiú jól elbeszélgetett míg én pakoltam. Sokáig feltartottak, de szimpatikus 50-es korú pár volt (vicces mert már mi is majdnem azok vagyunk). Végül elköszöntünk és mindenki ment a maga tervei alapján.

    kempinghelyünk Tarraleah faluban

    kempinghelyünk Tarraleah faluban

    a bundás tehenek

    a bundás tehenek

    Elértük Queenstown városát, ami régen virágzó bányaváros volt, ma kicsit szellemváros hangulata van. Itt letáboroztunk egy éjszakára és bejártuk a környéket. Felsétáltunk a városi kilátó dombra, ahol beszélgetésbe elegyedtünk a dombra éppen felfutó bányamentővel. Szokásos edzését tartotta. Mesélt a bányáról meg a munkájáról és melegen ajánlotta a szervezett bányatúrát, merthogy nem sok olyan hely van, ahol leviszik az embert 1 km mélyre. Sajnos az időnkbe nem fért bele egy 3 órás bányatúra. De elhatároztuk, ha visszajövünk egyszer ide, akkor bepótoljuk ezt a bányatúrát és az innen induló híres vasút-túrát is, amit szintén kénytelenek voltunk kihagyni.

    A queenstowni bányából a kibányászott rezet valahogyan el kellett juttatni a piacra. Mivel a Hobart-Queenstown utat csak 1932-ben építették ki, ezért az 1890-es évek környékén elkezdték megépíteni a Queenstownt Strahannal összekötő vasutat.  Nem voltak könnyű helyzetben ezen a nehéz terepen. Meredek, magas hegyek, amit egy fém sínen közlekedő, sok tonnával megpakolt vonatnak nem egyszerű leküzdenie. A földmérők azt mondták, hogy lehetetlenség megépíteni. Végül fogaskerekeket kapott a vonat, hogy a meredek szakaszokon átküzdje magát. 1897-ben volt az első hivatalos útja, napjainkban már máshogy szállítják a rezet a bányából, a vasút viszont megmaradt a turistáknak. Fél napos vonatozásra lehet menni ezzel a gőzössel mesés tájakon. Hegyek-völgyek között, sűrű esőerdőben, patakok és tengerpart mellett zakatol a vonat.

    A városban fennmaradt régi épületek (hotel, templomok, bank, posta, színház) mindegyike az 1898-99-es években épült. A hotel pazar fa lépcsője még most is úgy néz ki, mintha tegnap “szegelték” volna össze. A lépcsőhöz a fákat (Blackwood) Tasmánia nyugati partjáról vágták ki, elszállították Angliába, ahol megtervezték és legyártották a lépcsősort, majd visszahozták ide a hotelba. Nem értem, nem volt itt egy asztalos? 🙂 Az épületek után felkerestük a világ egyetlen kavicsos/murvás ausztrál futball (footy) pályáját, ami itt van a városban. Nem hinném, hogy élvezet rajta játszani, egyszer kell csak elesni és aki látott már ausztrál focit, tudja mennyit esnek/csúsznak a játékosok.  Mivel a nemzeti örökség részét képezi, ezért nem lehet elbontani.

    A várostól 14 km-re van a híres Henty gleccsermező. A parkolótól pár perc sétára óriási, a gleccser által szállított köveket és moréna (kőzettörmelék) mezőt lehet felkeresni. Tasmánia középső és nyugati részét a pleisztocén korban hatalmas gleccserek takarták. Amikor a gleccserek olvadni kezdtek a “hátukon” cipelt köveket “eldobálták”. Ezeket lehet itt látni. Némelyik hatalmas, némelyiket meg érdekes helyzetben dobta le a jégmező. Nehéz elképzelni, hogy egy gleccser hozta el idáig őket.

    henty_gleccser1                         henty_gleccser2

    A változatosság kedvéért két vízeséshez is elzarándokoltunk. A Nelson vízesés nem volt betervezve, csak útba esett. Kellemes, rövid séta a parkolótól az erdőben, aminek a végén mohával sűrűn benőtt sziklafalról zúdul alá a víz. A sok üléstől elgémberedett végtagok megmozgatására épp elegendő séta és látványnak sem utolsó. A másik be volt tervezve, hiszen a Montezuma vízesés Tasmánia legmagasabb vízesése a maga 104 méterével. A vízesés egy 3 órás nagyon kellemes sétával érhető el. A gyalogösvény egy régi kisvasút nyomvonalán halad gyönyörű bevágásokban. Néhol még a régi vasúti talpfák is megmaradtak 1-2 szeggel. Papinak sikerült bővítenie a vasúti szeg gyűjteményét, aminek nagyon örül. Én a köveket gyűjtöm, ő meg a vasat. Jó időben annyira kellemes séta, hogy sokan a babakocsikat is végigtolják és vannak akik biciklivel teljesítik a távot.

    A vízesés lenyűgöző és tényleg nagyon magas. Az út végén van egy függőhíd is, aminek a helyén régen egy fahíd volt, ahol a kisvonat a vízesés előtt elfordult a völgy másik oldalába. Kicsit elidőztünk itt és szuszogásra, motoszkálásra figyeltünk fel. Egy echidna süni túrta az avart. Valószínűleg öreg lehetett, mert alig volt már tüskéje, csak szőre. Legalábbis mi a korára fogtuk a tüskétlenségét. A visszaút a parkolóba ugyanazon az úton halad, amin jöttünk. A fák között a Nap sugarai utat törtek és egy kis részen megvilágították/felmelegítették az ösvény melletti partoldalt. Mikor odaértünk sercegő, levelen sikló hang ütötte meg a fülem és mivel én haladtam azon az oldalon az agyam egyből üzenetet küldött az “ugró” izmaimnak. Szökkentem vagy egy métert, és közben azt kiabáltam: vigyázz kígyó! Látni még nem láttam, de a hang alapján biztos voltam benne, hogy ez egy kígyó. Nem tévedtem, egy igencsak méretes fekete kígyó napozott ott. Nem akart támadni, szerintem ő jobban megijedt, mint én. Menekülőre fogta. Kiáltottam Papinak, hogy fényképezze le. Közelebbről. Még közelebbről. 🙂

    Nelson vízesés

    Nelson vízesés

    útközben a Montezuma vízeséshez a felhagyott kisvasút nyomvonalán

    útközben a Montezuma vízeséshez a felhagyott kisvasút nyomvonalán

    a 104 méter magas Montezuma vízesés

    a 104 méter magas Montezuma vízesés

    függőhíd a Montezuma vízesésnél

    függőhíd a Montezuma vízesésnél

    kigyoÚtban a Strahani kemping felé még megálltunk a nagy Henty homokdűnéknél, de mivel nem találtunk semmi információt a parkolóban, hogy mi merre és mennyi idő, ezért egy bő fél órás gyaloglás után visszafordultunk, mondván láttunk mi már magas dűnéket a Kenguru-szigeten. Amúgy se volt egyszerű gyalogolni a homokban. “Szánkózni” meg úgysem akartunk mert nem volt kartonlapunk és nagyon nem akartunk egy-egy lecsúszás után felmászni. Itthon derült ki, hogy kb 1,5 órás az út oda-vissza a parkolótól a tengerpartig, ahol a dűnék vannak. Mi a felétől fordulhattunk vissza, mert a távolban láttuk a tengert. Állítólag egyes dűnék 30 méter magassak. Így is jót sétáltunk.

    Kora estére elértük Strahan városát. Pont időben, mert másnap reggel indult a 6 órás hajóutunk a Világörökség részét képező Gordon folyón. Nem volt kedvünk vacsit kotyvasztani, így sátorbontás előtt beugrottunk egy pizzázóba. Egy szeget nem lehetett a helyen leejteni, úgy tömve volt. Ebből azt következtettük, hogy biztos finom pizzát készítenek. Alig találtunk szabad asztalt, amit aztán később meg kellett osztanunk egy idős házaspárral. Aranyosak voltak, jót beszélgettünk.

    Sydneyből jöttek két hétre. A bácsi elmesélte, hogy a mostoha anyukája magyar volt és elhadarta azt a négy dolgot, amit magyarul tudott: szevasz, büdös a lábad, nagy a hasad, mit csinálsz. Ebből azt szűrtük le, hogy valószínűleg a bácsi gyerekkorában utált fürdeni, folyton éhes volt és sokat rosszalkodott. :)) A pizza tényleg isteni finom volt. Visszagurultunk a kempingbe, épp nyitogatunk ki, amikor valaki ránkköszönt. Mekkora véletlen! Grant és Jo, akik két nappal ezelőtt Tarraleah faluban voltak a szomszédaink, most itt Strahan-ban is épp mellettünk kaptak helyet. Nagyon vicces. Grant megkérdezte, hogy két nappal ezelőtt a Tarraleah-i kemping éttermében vacsiztunk-e, mert ők bárányt ettek és mindketten kisebb ételmérgezést kaptak. Akkor mi még elég jól megúsztuk a csirkéinkkel. Áthívott minket a lakóautójukba egy sörre és dumálásra. Elég későre járt, másnap viszonylag időben kellett szedelődzködnünk, hogy elérjük a hajót, ezért illedelmesen visszautasítottuk. Ő azért leírta a címüket és a mobilszámát, hogy ha egyszer Queensland-ben, pontosabban Townsville-ben járunk, akkor feltétlenül keressük fel őket. Úgy lesz, mondtuk.

    Az időjárással most se volt szerencsénk. Másnap reggel szemerkélő esőre ébredtünk. Gyorsan összecsuktuk a sátrat, hogy ne ázzon meg nagyon, mert az elkövetkező napokban nem fogjuk kinyitni. Az ég teljesen be volt simulva. Szép kis hajóútnak nézünk elébe. Pont ugyanolyan trágya idő volt, mint a motorcsónakos kirándulásunkon a Tasmán-félszigeten. Beugrottunk a pékségbe reggeliért, amit a kikötőben betoltunk. Összeszedtük a meleg ruháinkat, hátizsákot és felszálltunk a hajóra. Most már tudjuk miért kell napokkal előre foglalni helyet. Két nagy hajó indult és mindkettő tele volt. A hajón működik egy kis büfészerűség, ahol húsos pitéket, muffinokat, rágcsákat, hideg-meleg innivalókat lehet vásárolni. A svédasztalos ebéd viszont benne van a jegy árában. Kint a nyílt vízen még rosszabb volt az idő. A fedélzet tetején és elöl a hajó orrábban szinte csak mi ketten ácsorogtunk. A többiek bent dideregtek. Mondjuk nem is csodálom. Azokban a cuccokban amikben felszálltak a hajóra én a kertbe nem mernék kimenni egy szelessebb napon. Hogy ezek mire gondolhattak?! Nem is értjük.

    elöl a hajó orrában

    elöl a hajó orrában

    kint a fedélzeten nincs tömeg

    kint a fedélzeten nincs tömeg

    háttérben a Pokol Kapuja átjáró

    háttérben a Pokol Kapuja átjáró

    a tea barna színű Gordon-folyó

    Gordon-folyó, a víz színe elvileg teabarna színű

    Strahan városa egy kb 30 km hosszú és 5-15 km széles majdnem zárt öböl (Macquarie Harbour) felső csücskében helyezkedik el. Az öbölbe egy szűk (500 méter széles) kis átjárón áramlik be a tenger vize, amit Pokol Kapujának neveznek. A 6 órás hajóút abból áll, hogy a városból elhajóztunk a Pokol Kapujához, majd hosszanti irányban végig az öblön. Kikötöttünk Sarah-szigetén, továbbhajóztunk a Gordon-folyó torkollatához és kb 2-2,5 km hosszan felhajóztunk a folyón, aztán a 30 km hosszú öbblön visszahajóztunk a városba. Nem mondom, hogy nem érte meg, de ha ezt előre tudjuk, hogy a folyón ilyen keveset leszünk, nem biztos hogy befizetünk erre az útra. Olyan érzésünk volt, mintha azokon a luxus óceánjáró hajók egyikén lennénk. Unalmas volt. Félreértés ne essék, nem ítéljük el azokat, akik élvezik ezt a fajta nyaralást/pihenést, de mi még nem nőttünk fel az ehhez hasonló időtöltéshez. Reméljük van még hátra legalább 30 aktív évünk. Aztán majd 80 felett biztos élvezni fogjuk a Föld körüli óceánhajókázást. Picit eseménytelen volt. Lehet, hogy az esős idő is rányomta a bélyegét.

    A Pokol Kapuja és az emberkéz alkotta halcsapdák érdekesek voltak. A Sarah-szigeti kiszállás kész rémálom volt. Pedig ott el tudtunk volna időzni 1-2 órát. Alig láttunk valamit a szigetből. Végig rohanni kellett a csoporttal. A hajó utasait 3 csoportra szedték. Három idegenvezető egymás sarkát letaposva vitte a csoportokat és próbálta egymást túlkiabálni. Egyik csoport a másikat érte. Nem volt idő rendesen megnézni a romokat. Rohanni kellett, mert a hajó indult tovább. Amúgy a túravezetők nagyon élvezetesen adták át a sziget történetét. A világörökség részét képező folyón meg szinte alig hajóztunk valamicskét. Pedig ez lett volna a lényeg. Ennyit arról, ha valamit nagyon beharangoznak és nincs reális infó róla. Ja, a hajóúton összefutottunk az esti pizzázós “asztalpartnerünkkel”, az idős sydney-i házaspárral és hangos – a bácsi által is ismert – “Szevasz” üvöltéssel köszöntöttük egymást.

    Egy-két érdekesség a szigetről. Sarah-szigete volt Tasmánia egyik legelső fegyenc telepe. Ide szállították a különösen kegyetlen és a többször szökött rabokat. A sziget nem túl nagy. Nyolc hektár területű, 670 méter hosszú, 150 méter széles. 1822-1833 között éltek itt a rabok, addig, amíg Port Arthur meg nem nyitotta kapuit. Az első ideérkező rabokkal kivágatták a sziget fáit, hogy legyen hely az épületeknek. Később rájöttek, hogy ez nagy hiba volt, mert észak felől viharos szelek fújtak. Ezért kénytelenek voltak egy 9 méter magas széltörő kerítést építeni a sziget teljes északi hosszára. Az egyik legkegyetlenebb, legnyomorúságosabb telep volt. 1923-ban 9100 korbácsütéses fenyítés volt. Úgy emlegették a helyet, hogy ” place of unspeakable horrors and a living hell”. Ezt valahogy úgy fordítanám, hogy a kimondhatatlan borzalmak és poklok helye. Ennek ellenére is nehezen tudták kordában tartani a rabokat. Kezdetben fakivágásra használták az elítélteket. Később hajóépítésre tanították őket. Ezekben az időkben Sarah-szigete volt a legnagyobb hajóépítő “gyár” Ausztráliában. A telep 11 éves működése alatt több mint 100 hajót épített a Huon fenyő fáiból. Ezek között volt egy 226 tonnás háromárbócos , 12 kétárbócos, 3  egyárbócos és 24 kisebb vitorlás meg a sallang ladikok. Alacsony vízállásnál még ma is láthatók a facölöpök, amin a hajókat építették.

    A sziget után behajóztunk a barnavizű Gordon-folyóra. Az a kis rövid szakasz, amit a folyóból láttunk gyönyörű volt. Mintha megállt volna az idő. A hajó is megállt és ki lehettt szállni egy rövidke körsétára a mohával, zúzmóval, taplógombával benőtt “elvarázsolt” erdőbe. Láttunk egy 695 éves fatörzs metszetet, amin meg lehetett számolni az évgyűrűket, valamint egy kb 1500 évesre becsült régi Huon fenyő maradványait. Ezek a fenyők a 2-3000 éves kort is megérik.

    A hatórás hajóút után egyből a Cradle Mountain Nemzeti Parkot céloztuk meg. Az idő nem akart javulni, ezért kénytelenek voltunk szobát bérelni 3 éjszakára a kemping egyik faházában, mivel itt kerek három napot terveztünk eltölteni. Aki ide készül időben foglaljon szállást, mert nehéz szabad helyeket találni. Nekünk szerencsénk volt. Az összes kabin foglalt volt, de sikerült megcsípnünk egy szobát, amit úgy hírdetnek hogy családi szállás. Egy nagy fabodegában van 8 szoba, amik mindegyikében egy emeletes ágy és egy francia ágy van. Négyfős családoknak ideális. Konyhának, fürdőnek meg ott van a kemping közöse. Úgyis csak aludni jár az ember vissza egy-egy túra után. Kinek van még ereje tévézni?!

    A Nemzeti Parkban a dolgok nagyon jól meg vannak szervezve. Mindenhol térképek (nagy örömömre használható térképek), ha tanácstalanul álldogál valaki, egyből odaugrik egy parki dolgozó és megkérdezi miben segíthet. Tanácsokat ad, túraútvonalat javasol, időjárást mond, ami egy-egy hosszabb túránál hasznos tud lenni. A parkbelépő 16,50 dollár, ami egyben egy buszjegy is a shuttle buszra. Negyedóránként jár a busz, négy helyen áll meg és egészen a Dove-tóig visz be. Minden egyes megálló saját autóval is megközelíthető, de nincsenek nagy parkolók kialakítva, így ha nem korán reggel megy az ember, akkor nem lesz szabad hely. Érdemes a látogató központnál kialakított óriás parkolóban leállni és onnan a buszt használni. Ráadásul a beveztő út is keskeny. Sok helyen egyirányú, óvatosan kell vezetni.

    Cradle Mountain messziről

    Cradle Mountain messziről

    A Cradle Mountain Nemzeti Park Tasmánia egyik leglátogatottabb, legnépszerűbb parkja. Rengeteg túra közül lehet mazsolázni. Vannak fél-, három-, 8 órás túrák, illetve a 65 km hosszú híres Overland Track, amire 6 napot ír a könyv. Az ösvények jól ki vannak jelölve/táblázva. Néhol szépen kiépített, több kilóméteres fapallókon lehet sétálni. Mivel az időjárás nem akart javulni, ezért itt is többször mentünk be a Dove-tóhoz, hogy lássuk szép időben az “ikonikus” hegyet. Szerencsére sikerült esőmentes órákat is elcsípnünk a három nap alatt.

    A Nemzeti Parkban a gyalogos túrázás mellett lehetőség van vadvízi kanyontúrázni is. Ez nem a szokásos gumicsónakos vad folyón való lecsorgás, hanem a patakban kőről-kőre ugrálás, derékig érő vízben botladozás, vízesésekről és sziklákról való leugrásos haladás. Extrémebb esetekben kötélen lemászás a vízesésen/ben. Amolyan igazi kaland. Meg is akadt a szemem ezen a túrán még a tervezés időszakában és furcsa mód Papi szűrőjén is átment. Így első nap behaladtunk a szervező cég kis kukszlijába, hogy befoglaljunk. Előre kell foglalni, mert nagyon népszerűek. Mi szombatra szerettünk volna, de már csak vasárnap délutánra volt hely. Van egy 3-4 órás, egy 6-8 órás és egy 7-8 órás túrájuk. Minden kategóriában napi két csoport indul, kivéve a leghosszabb, legdurvábbat, mert ott csak napi egy csapatot vállalnak be. A rövidre 8 év a korhatár, a két nehezebbre 15 éves. Nem igazán volt meleg napos időnk, így elsőre a két nehezet passzoltuk. Hiába adnak neoprém ruhát, azért itt-ott becsorog a hideg víz és kell egy kis idő mire a test felmelegíti azt, na és az arcot mindig éri víz. Ráadásul fogalmunk se volt, hogy mire számítsunk. Jobb egy bemelegítő túra, minthogy megutáljuk ezt az egészet elsőre. Aztán ha tetszik jöhet a másik két hosszú is. Ezen a címen lehet bővebben tájékozódni: http://www.cradlemountaincanyons.com.au/

    Első nap bebuszoztunk a tóig. Sétáltunk a tó körül. Felsétáltunk a tó partján lévő nagy jégkori sziklatömbre. A Dove-tó egy gleccser alkotta tó és a partján maradt egy óriási sziklatömb, aminek a tetején láthatóak a gleccser nyomai. Szép időben kellemes a tetején ücsörögni és bámészkodni. Rövid láblógatás után nekiindultunk a Dove kanyon körtúrának, amire 2-3 órát írnak az útikönyvek. A túra kezdetét jelző táblát az istennek se találtuk meg, így teljesen véletlenül az óramutató járásával ellentétes irányba csináltuk meg a kört. Nem volt szándékos, de tudat alatt jó döntés volt, mert a kellemes fapallós séta után egy olyan szinte függőleges, meredek szakasz következett, amit ha felfele kell megmászni… háááát igencsak rányomta volna a bélyegét az egész túrára.

    Mi épp lefele araszoltunk ezen a meredek részen, mikor “békaemberek” egy csoportja mászott felfelé. Nagyon el voltak csigázva. Nem is csodálkoztunk ezen, hiszen ki az az őrült, aki neoprém “búvárruhában”, mindenféle túracipő vagy bakancs nélkül küzdi fel magát a sziklán?! Szörnyülködve húzódtunk félre, hogy elengedjük magunk mellett, hisz Mátyás király óta tudjuk, hogy a terhes szekérnek van elsőbbsége. És mi úgy gondoltuk, hogy ezek a “békaemberek” a vízzel megszívott, kényelmetlen ruháikkal elsőbbséget élveznek. Hagytuk ellihegni magunk mellett és azon gondolkodtunk, hogy honnan jöttek és mi végett ez a szerelés. Aztán rájöttünk, hogy ez a vadvízi kanyontúrázós társaság. Cseppet megborzongtunk és titkon reméltük, hogy nem a 3-4 órás túra, mert akkor vasárnap mi is erre fogunk brekegni.

    A körtúra nagyon szép volt. Fapallón kezdtük, majd egy meredek sziklás rész következett. Aztán elértük a patak feletti magas sziklafalat, aminek az aljába vágott utat magának a víz. Lent a patak partján kicsit letértünk az ösvényről, amire csak kis kavarás után találtunk vissza. Enyhe emelkedővel ismét fent voltunk a dombok tetején, majd kellemes séta vissza a kiinduló pontig. Zárás előtt gyorsan beugrottunk az információs központba és a másnapi időjárás felől érdeklődtünk. Nagyon szerettünk volna felmászni a Cradle hegy 1545 méter magas csúcsára, ami egy 8 órás gyalogtúra. Amúgy a legmagasabb csúcsa a Barn Bluff (1559 m) és ha jól emlékszem oda 10 órás utat írtak, így mi megelégedtünk a népszerűbb Cradle Summit csúccsal. Különben is a különbség csak 14 méter magasságban, időben viszont plusz 2 óra. Biztos kicsináltuk volna magunkat. Ráadásul az időjárás is szeszélyes. A brossúrán is figyelmeztetnek, hogy akár egy óra leforgása alatt az égető napsütés átválthat erős szélbe, esőbe vagy akár hóesésbe. Ezért mindig legyen nálad a négy évszaknak megfelelő öltözék. Ezzel szemben találkoztunk olyan kirándulókkal a csúcs közelében akiken egy forrónaci és pántos kispóló volt, meg egy fél literes víz a kezükben. A képeken látni fogjátok, hogy mi hogy fel voltuk öltözve egy-két szakaszon.

    Dove-tó

    Dove-tó

    Dove-tó, balra a nagy gleccser szikla, elvileg állnak rajta "hangyaemberek" méretaránynak

    Dove-tó, balra a nagy gleccser szikla, elvileg állnak rajta “hangyaemberek” méretaránynak

    ParkőrGizi azt mondta, hogy szép kiránduló idő lesz szombaton, így másnapra be is terveztük a csúcshódítást. Az első shuttle busz reggel 8:15-kor megy, ami nekünk túl késő volt, ezért korán reggel indultunk Dömével, hogy még legyen hely a belső parkolókban. Több irányból is megközelíthető a csúcs. Mi a Ronny Creek-ből indultunk 7:30-kor. A völgyben kellemes fapallókon lehet sétálni. Wombat oduk vannak a partoldalban és ha szerencsések vagyunk, akkor nem csak a halom kocka alakú wombat “brikettet” látjuk, hanem magát az állatot is. Ezután az ösvény befordul egy sűrű erdőbe. Még mindig kiépített fapallókon lehet haladni. Egy kisebb vízesés után az ösvény kezd meredek lenni, de még nem vészes. A Kráter tóhoz 8:25-kor értünk. Itt lepihentünk a tó partján lévő kis fa csónakházban, hogy megreggelizzünk, aztán nekivágtunk a Marion csúcsnak. Nem volt túl vészes. A végén volt egy kis meredek láncos rész, 9:20-ra fel is értünk. Fentről nagyon szép kilátás nyílik a Kráter és Dove tavakra, meg a Cradle hegyre. Szusszantunk egyet, magunkhoz vettünk egy kis gyümölcsöt majd megcéloztuk a csúcsot.

    Az út a Marion kilátótól egészen a Kitchen Hut nevű kunyhóig szinte szintben haladt. A Nap sütött, kellemes séta volt. A kunyhót 10:15-re értük el. Itt meglátogattuk az utolsó gravitációs budit, mert innentől a csúcsig semmi nincs, még bokor se. Úgyhogy kifacsartunk mindent és nekivágtunk a kaptatónak. Érdekesség, hogy a budi  “tartalmát” helikopterrel szállítják el, amikor a speciális gyűjtőedény megtelik. A teli konténert síneken lehet kigurítani a WC alól, azt elviszi a gépmadár, egy üreset pedig begurítanak  a teli helyére. Köszönhető mindez a szigorú világörökségi előírásoknak.

    Szóval miután elvégeztük szükségünket nekiláttunk mászni. Innen kezdődött a meredek rész. Nagyon meredek volt. Aztán elértük azt a pontot, ahol már nem volt ösvény csak az óriási dolorit sziklák. Ezeken kellett négykézláb, foggal-körömmel kapaszkodva felmászni a csúcsig. A javasolt utat a sziklába fúrt, néhol a sziklák közé betolt vasrúd jelezte. Nem volt egyszerű. Néhol nagyon nehéz volt biztonságos fogást találni. Egy rossz lépés és máris becsúszol két nagy sziklatömb közé, ahonnan csak a hegyimentők bányásznak ki.

    Két órán keresztúl araszoltunk felfelé, mire elértük a csúcsot. Szerencsések voltunk. Végig sütött a Nap és egyfolytában azon járt az eszünk, hogy esőben ezek a sziklák mennyire csúszhatnak. Szinte lehetetlen esőben megmászni. A csúcsról hihetetlen 360 fokos panoráma tárult elénk. Elég sokat elidőztünk fent. Bámészkodtunk, aztán ebédeltünk egy szélvédett helyen és élveztük a meleg napsugarakat. Mivel Dömét a Ronny Creek-i parkolóban hagytuk, ezért visszafelé is ugyanarra mentünk amerre jöttünk. A sziklás részen lefelé a gatyaféket is igénybe vettük. Levághattuk volna az utat a Dove-tóig és ott felszállhattunk volna a shuttle buszra, ami elvitt volna a Rony Creek-ig Döméhez, de olyan szép volt a táj meg az idő, hogy inkább szép lassan visszasétáltunk. Délután negyed 5-re meg is érkeztünk a parkolóba.

    útközben a csúcsra, Ronny Creek

    útközben a csúcsra, Ronny Creek

    reggeli a csónakházban

    reggeli a csónakházban

    a csónakház kívűlről

    a csónakház kívűlről

    láncos rész a Krtáter-tónál

    láncos rész a Krtáter-tónál

    Marion kilátó

    Marion kilátó

    igen, oda fel balra, amerre az ösvény visz...

    igen, oda fel balra, amerre az ösvény visz…

    Kitchen Hut, az utolsó pihenő a csúcs előtt

    Kitchen Hut, az utolsó pihenő a csúcs előtt

    innen szikláról-sziklára "ugráltunk"

    innen szikláról-sziklára “ugráltunk”

    foggal-körömmel kapaszkodtunk

    foggal-körömmel kapaszkodtunk

    cradle_sziklak1cradle_sziklak2

    míg nem egyszer csak elértük a csúcsot

    míg nem egyszercsak elértük a csúcsot

    Papi rúdtánccal ünnepelt :D

    Papi rúdtánccal ünnepelt 😀

    Egész éjszaka szakadt az eső. Reggel felébredtünk és még mindig szakadt. Az ég be volt simulva. Az információs központhoz alig tudtunk lesétálni a kepingből, ami 10 perces séta. Nagynehezen leküzdöttük magunkat és megkérdeztük a kanyonosoktól, hogy: ugye törlitek a mai kanyontúrát? Erre ők: a reggeli csoprt is elment, a délutánival se lesz gond. Mi van? Esik az eső! Áááá, ez még nem vészes, mondták. Lógó orral visszaballagtunk a kempingbe és kivonultunk a konyhába, hogy megreggelizzünk. Nyitunk be és a szokásos 10 fős kínai csapat -akik a nap 24 órájából 20-at a konyhába töltöttek- megduplázódott. Hemzsegtek a konyhában. Osztódással szaporodtak.

    Megjegyzem az egész Nemzeti Park tele volt kínaiakkal. Kezdtük azt érezni, hogy Kínában vagyunk és nem Tasmániában. A konyhában mindent kisajátítottak. Úgy kellett harcolni a dolgokért. A nyolc rózsás gázon 6 rózsán az ő hatalmas kondérjaikban rotyogott valami. Anyukámnak nincs akkora kocsonyafőző fazeka, mint amikben ezek főztek. Amikor kivették a cupákos húst, csak a csont volt majdnem olyan vastag, mint a karom. A három nap alatt egy fél disznót biztos feldolgoztak… :))) Nem tudtunk olyan időben menni, hogy ezek ne kotyvasztottak volna valamit. Reggel 10-kor bevonultak és délután 5-kor még mindig zöldséget aprítottak. Olyan készletekkel érkeztek, hogy nekünk nincsenek ilyen dolgok otthon a spájzban. Rendes menüket főztek, hangoskodtak, rajtuk kívül senki nem létezett. Tizenegy óra körül végeztünk, kint még mindig szakadt az eső mikor az egyik 50 körüli kínai nő fennhangon bejelentette a többieknek, hogy akkor ő ma felmegy a Cradle hegy csúcsára. Sok szerencsét, gondoltuk magunkban. Tizenkettőnél előbb nem tud elindulni, mert kb addigra ér ki a tóhoz a busz, a gyalogút maga 8 óra hosszú, az eső szakad, a sziklák csúszósak és visszafele már sötétben fog botorkálni. Ezt a felelőtlenséget. Na mindegy, ő tudja. Valahol örültünk is, hogy holnap van az utolsó napunk, mert ezek a kínaiak nem tudnak viselkedni – tisztelet a kivételnek – és a mosdó, fürdő is kritikán aluli utánuk.

    Picit pihentünk a szobánkban és lelkiekben készültünk a kanyontúrára. Nagyon nem akaródzott menni. Nyirkos hideg volt. Hol esett, hol nem. A túra délután fél kettőkor indult és kb negyed órával előtte kellett ott lenni. Elérkezett az idő. Menni kellett. Szakadó esőben legyalogoltunk a kanyonosok kukszlijához. Mikor mindenki megérkezett a csoportból megtörtént az eligazítás. Elmondták, hogy kb negyed óra az út busszal valameddig, onnan 20 perc séta a deck, amin át kell öltözni, majd egy óra a vízben, 20 perc séta vissza a deck-re, visszaöltözés, séta a buszhoz és visszabuszozás. Kiemelték, hogy a deck az csak egy sima fa platni, ahol semmi bodega, semmi tető, semmi fiú-lány elkülönítés (a túravezető, a királynő és a paraszt is ugyanott öltözik át), mert ez természetvédelmi terület, a Világörökség része és a lehető legkisebb beavatkozással kellett nekik kiépíteni a túrához szükséges dolgokat.

    Hát ez érdekes lesz. Esőben levetkőzni, majd a vizes testre felráncigálni a neoprém ruhát, végül mindezt kifele jövet is, csak akkor már elvileg a száraz ruhát kellene magunkra húzni, de hogy ezt hogy fogjuk kivitelezni esőben, még rejtély. Kiosztották a felszerelést. Ajánlatos egy fürdőruha a neoprém ruha alá. Teljes ruházat nem ajánlott, mert ennek a ruhának az a lényege, hogy a befolyt vizet a test hője felmelegíti, a ruha meg benntartja a vizet és ezért nem fagyunk szét a vízben. Célszerű váltó alsót és törölközőt vinni. Kihangsúlyozták, hogy a kiadott felszerelés kilenc részből áll: vízálló hátizsák, kantáros neoprém gatya, neoprém felső, neoprém zokni, cipőszerűség, úszómellény, kesztyű, pelus (nem a rázós részek miatt, hanem a sziklákon való csúszkálás miatt, hogy védjék a ruhát) és egy kobak (nehogy szétloccsanjon az agyunk ha esetleg elkapna a sodrás). Az eligazítás alatt többször is megkérdeztek mindenkit, hogy meg van e a 9 db-os felszerelés. Mindenki figyelt a túravezetőkre, kivéve egy 3 tagú ázsiai csapatot. Még össze is néztünk Papival, hogy milyen illetlenek.

    Felcuccoltunk a kisbuszra és olyan mákunk volt, hogy mikor az átöltözés helyszínére gyalogoltunk elállt az eső és ez tartotta is magát addig, amíg át nem öltöztünk. Hideg volt, de legalább nem áztunk el, ami annyira nem volt érdekes, hiszen pár perc múlva úgyis tetőtől talpig vizesek leszünk, de a száraz ruhát szárazon sikerült betenni a vízálló zsákokba. Érték ne nagyon legyen nálunk, mert átöltözés után ezeket a zsálokat egykupacban ott kell hagyni a platformon. A túravezetőnek volt egy vízálló kis hátizsákja, amiben gondolom az elsősegély cucc volt, abba át lehetett adni a komolyabb értékeket megőrzésre, mert az vele volt a hátán végig. Szerintetek hiányzott e valakinek valami a felszerelésből? Hát persze, hogy az egyik kis ázsiai csaj nem tett be magának sisakot. Kénytelen volt a túravezető odaadani a sajátját. Amúgy mindig két vezető van a csoportban. Az egyik folyamatosan fényképez. Elvileg saját fényképezőt és kis fejre szerelhető kamerát is lehet vinni saját felelőséggre. De fényképezőt nem érdemes, mert nincs arra idő, hogy mindig elővedd és fényképezz. Csak akadályozna a mozgásban és nem élveznéd a túrát. Rengeteg képet lőnek a szervezők, akár külön kérésre is. Nagyon jó fejek. Ezeket a képeket a túra végén meg lehet venni.

    a kanyon túra csoportképe

    a kanyon túra csoportképe, a sisak nélküli a túravezető

    kanyontura02

    a szuperman ugrás!

    a szuperman ugrás!

    a bomba ugrás befogott orral!

    a bomba ugrás befogott orral!

    fejünk felett a beragadt 150 éves farönkök

    fejünk felett a beragadt 150 éves farönkök

    kanyontura06                           kanyontura07

    kanyontura09 kanyontura08

    "kikígyózunk" a patakból

    “kikígyózunk” a patakból

    Indulás előtt csináltak egy csoportképet. Én piros ruhában és sárga sisakban, Papi narancssárga ruhában és piros sisakban tűnik fel a képeken. Lemásztunk egy kis létrán a patakba és nem ugrottunk bele úgy, mint Új-Zélandon anno, mert itt csak térdig érő víz volt nagy kavicsokkal az alján. Nem volt egyszerű gyalogolni benne. Aztán mélyült a víz és egyre több hideg víz “áramlott” be a ruhába. De nem volt választásunk, be kellett engedni, hogy minél hamarabb felmelegítse a tesünk. A túra alatt a vezetők folyamatosan meséltek a környékről, a patakról, a Huon fenyőfákról. Néhol már nyakig merültünk és hagytuk had sodorjon a patak.

    Elérkeztünk az első olyan részhez, ahol a víz már elég mély volt ahhoz, hogy a szikláról beleugorjunk, de nem volt még olyan mély, hogy “trottyvalagast” (elnézést, gyerekkorban mi így hívtuk a “bomba” ugrást, amit az otthoni mediben előszeretettel gyakoroltunk) vagy talpast ugorjunk. Itt “Superman” ugrással kellett mindenkinek leugrania, hogy nagyobb felületen feküdjünk fel a vízre és ne süllyedjünk olyan mélyre becsapódáskor. Papi nagyon szépen leutánozta szuperment. Én beszaribb voltam. Úgy gondoltam, hogy a lábam becsapódáskor jobban megvéd, mint az oldalam, így nem igazán vettem fel a repülő pózt.

    Tovább úszva egyre magasabb sziklák vettek körül. Voltak részek, ahol már nem ért le a lábunk. Elértünk arra a helyre, ahol kötéllel kellett felmászni a parti sziklára, majd a 4 méter magas partfalról beugrani a patakba. Itt szigorúan bombát kellett ugrani, a víz mély volt, el kellett rugaszkodni jó messzire, nemcsak leugrani, mert alattunk egy kiálló sziklarész volt. Ez annyira bejött nekünk, hogy Papival repetáztunk és kétszer másztunk, kétszer ugrottunk.

    Majd az egyik szűk résznél megálltunk és a vezetők megkérdezték, hogy ki tudná megmutatni azt, ami már több mint 150 éve ugyanúgy van itt. Mindenki a sziklákat vizslatta, hátha valami bekarcolt üzenetet, jelet talál, de semmi. Pedig ott volt az orrunk előtt, csak épp a szó szoros értelmében nem láttuk a fától az erdőt. A szűk sziklakanyon tetején jobbról ballról keresztbe kidőlt fák voltak, mintha hidak lennének. Ezeket a fákat még (elvileg a túravezetők meséje szerint) James “filozófus” Smith, a politikus, aranybányász, felfedező vágta ki 1862-ben. Kellett neki a pénz az egyik expedíciójához és úgy gondolta, hogy kivágja az értékes Huon fenyőfákat, leúsztatja ezen a patakon, majd eladja jó pénzért. Csakhogy a fák fennakadtak. Hétből jó ha egyet le tudott úsztatni. Abban az időben 12 fontot kapott darabjáért, ma köbmétere 40 000 dollárba kerül.

    Miután feltalálták a “vízálló’ ruhát újra visszajött és kiszabadított néhány fát, de amit a fejünk felett láttunk, azok az általa kivágott és fennakadt példányok. Jó sok volt belőle. Ő volt az első “kanyonozó” itt és ő talált először ónt Tasmánian. Ezután következett a “megbízunk e a társunkban” csobbanás. Ez az amikor álló helyzetből hátradőlsz és abban bízol hogy a társad elkap. Hátra mersz dőlni? Na itt háttal kellett állni szikla tetején és a túravezető lelökött a szikláról, csak épp nem volt mögötted senki, hogy elkapjon. Háttal csobbantál a vízbe. Utolsóként egy kisebb barlangszerűségben kellett keresztülúszni, majd végül kígyóba összekapaszkodva csorogtunk le az utolsó métereken.

    Túránk végén csoportképet csináltunk, kimásztunk a patakból és szerencsénkre ismét elállt az eső. Néha esett túra közben, de nem sok vizet zavart, hisz nyakig vízben voltunk. Visszagyalogoltunk a platformra és szerencsére ismét száraz időben sikerült átöltöznünk. Míg mi vetkőzéssel/öltözéssel bajlódtunk a túravezetők olyan isteni forrócsokit rittyentettek a patak vízéből egy kis kemping gázfőzőn, hogy mind a tíz ujjunkat megnyaltuk. Nagyon jól esett a hideg víz után. Még egy-két táblacsoki is előkerült. Ezek mind részei a túrának. Nagyon jól meg volt szervezve. A túravezetők, Anthony és Félix nagyon odatették magukat. A túra élvezetes, kalandos volt. Gyerekeseknek kifejezetten ajánljuk ezt a 3-4 órás utat. Nem fogják megbánni. Nehezen indultunk neki az időjárás miatt, de kellemeset csalódtunk és mindegy milyen az idő ez egy életre szóló kaland. Már alig várjuk, hogy a két hosszabbat is megcsinálhassuk, még akkor is ha békaemberként kell függőleges sziklán kiköpni a tüdönket. Meg fogja érni.

    A túra végén megvettük a fényképeket (154 darab képet másoltak fel a tárolóra), mert nagyon jól éreztük magunkat és majd a nyugdíjas otthonban szeretnénk újrapörgetni ezeket az élményeket, mikor a nővérke bejön pelust cserélni. A nap végén elsétáltunk még az elvarázsolt erdőbe. Ez egy rövidke 20 perces séta a mohával, zúzmókkal, érdekes gombákkal benőtt sűrű erdőb. Végül búcsút intettünk a Nemzeti Parknak és robogtunk tovább.

    wombat a kisbuszból elcsípve

    wombat a kisbuszból elcsípve

    Papi és a "földtúró" echidna süni

    Papi és a “földtúró” echidna süni

    Papi mindig húzogatta az oroszlán bajszát...

    Papi mindig húzogatta az oroszlán bajszát…

    A következő és egyben befejező részben végighaladunk Tasmánia észak-nyugati partszakaszán vissza egészen a kompkikötőig. Ellátogatunk egy megkövesedett lávatóhoz, leereszkedünk a föld alá, bejárjuk a “Tökfej” falucskát és végre valahára természetes élőhelyén találkozunk a kacsacsőrű emlőssel.

    A mostani bejegyzés képei innen vagy az Új Képeink gombra kattintva érhetőek el. Csak megjegyzem, minden kép feliratozva van.

    Kata