• Egyéb

    Az egyik szemünk sír a másik…

    … meg nem, nem nevet, csak mosolyog.

    Az egyik kedves blog-olvasónk írta a tavalyi Cape York halasztás kapcsán, hogy ne csüggedjünk, mert “három a magyar igazság és egy a ráadás”. Nos, úgy alakult, hogy talán a ráadás jövőre, 2023-ban össze is fog jönni, mert a harmadik nekifutás idén is elmarad. Mielőtt továbbolvasás nélkül mindenki kikapcsolná a számítógépét és káromkodva kihajítaná az ablakon, elárulom, hogy csak félig-meddig marad el.

  • Egyéb

    Last minute Húsvét

    Négy napos hosszúhétvégének néztünk elébe. Sokáig vaciláltunk, hogy mozduljunk-e valamerre, vagy csak otthon pöszmögjünk. Ahova szerettünk volna menni az nagyon időjárás függő volt. Eső kizárva. Folyamatosan néztük az előrejelzést, ami kezdetben esőt írt, de aztán hétfőn átíródtak a hétvégi zivatarfelhők napos napokra. Vakarózni nem volt idő, gyors befoglaltunk egy éjszakát a Ngarkat Természetvédelmi Terület vadkempingjébe, a többi éjszaka ingyenes volt a vadonban. Irány a Border Track, azaz a határút. Képek mentek a Flickr-e is.

     

  • Egyéb

    Horgászbottal sirályra

    Nem mostanában történt, hanem pár hónapja, de nem volt időm megírni. Tipikus én. Soha nem vagyok naprakész és úgy érzem soha nem is leszek. Lusta disznó vagyok! De miután a “bányában” lehúztam 8-9 (néha 10-12) órát, semmi nem visz rá, hogy még otthon is a gép elé üljek. A lényeg a lényeg, horgászni voltunk a Yorke-félszigeten munkatársakkal. Nagy szó ám ez, mert az elmúlt években semmi céges megmozduláson nem vettünk részt. Okkal. De ez nem a mostani bejegyzés témája.

  • Egyéb

    Tüske

    Gyönyörű vénasszonyok nyara van így előkerültek a biciklik és aztán jött egy iciri-piciri tüske. Nem gondoltuk, hogy ebből defekt lesz. Na és kinek lett defektje? Naná, hogy nekem. Pedig nagyon vigyáztam.

     

  • Egyéb

    Mészkőpart ismét

    A meghiúsult Cape York-i túrát követően elugrottunk egy hétre a Mészkőpartra ismét. Igaz, hogy december elején, alig fél évvel ezelőtt jártuk be a környéket, de mindig akadnak új dolgok, rengeteg a látnivaló. Maradt is belőle későbbre.

  • Egyéb

    Erre már nincsenek szavak…

    Ilyen nincs és mégis van. 🙁

    Július 27-én vasárnap reggel 8-kor elindult a csapat. Felhőtlen volt a boldogság. Mindenki nagyon várta már ezt a túrát. Kora délután értünk Port Augusta-ba, ahol a Flinders Ranges nyugati vonulatát követve haladtunk északi irányba, hogy elérjük aznapi táborhelyünket valahol Marree fölött, ami kb 700 km-re van Adelaidetől. Kicsit késve értünk be a Leigh Creek-i bányászfaluba, ahol Szilvi telefonján egy üzenet várt minket. Ötünk közül csak az ő telefonján volt Telstra lefedettség, senki másnak nem volt térereje. Reggel mikor elindultunk még semmi jele nem volt annak, hogy “viharfelhők gyülekeznek”.

  • Egyéb

    Ausztrália csúcsa

    Már csak hetet kell aludni és indulunk! Meghódítjuk Ausztrália legészakibb pontját, így ezzel meglesz az utolsó “leg”-ünk is. Azaz legdélibb, legkeletibb, legnyugatibb, legmélyebb, legmagasabb és LEGÉSZAKIBB pontja Ausztráliának.

    Azt hittük soha nem indulunk már el. Tavaly ilyenkorra lett betervezve ez az út, de a kovid közbeszólt. Reméljük a tegnap Sydney-ben kirobbant gócpont nem duzzad túl nagyra. Egyelőre úgy néz ki, hogy csak 6 fertőzött van, de a queensland-i határ a Sydney-i és Melbourne-i lakosok számára zárva van. Ismét rosszkor időzített a vírus, pont iskolaszünetre, amikor rengetegen utaztak volna fel északra. Nagyon bízunk benne, hogy vége lesz már egyszer ennek az őrületnek.

  • Egyéb

    Az elmúlt két hónap eseményei

    Nem mondanám, hogy unatkoztunk.

    Hazalátogattunk három hétre Magyarországra. Két és fél éve voltunk utoljára otthon. Már érett ez a családlátogatás. Papi azt mondta indulás előtt, hogy ő minden nap mignont fog enni kefirrel, én meg téliszalámit túró rudival. Ritka pocsék időt sikerült kifognunk otthon. Úgy éreztük, mintha Darwinban lennénk. 32 fokok voltak és 70%-os páratartalom. Ültünk a lakásban és folyt rólunk a víz. Azt hittük meghalunk. Az itteni száraz 40 fokokat könnyebben viseltük, mint az otthoni nyarat. Ennek ellenére jól éreztük magunkat. A fentebb említett nyalánkságokat azért sikerült megfejelni egy kis kocsonyával, fröcskölős kolbásszal, szegedi halászlével, hekkel és még sorolhatnám azt a rengeteg házi kaját, amit elpusztítottunk.

    Június végén értünk vissza és rá négy napra Papi jobb szemét megműtötték. Semmi komoly. Tervezett műtét volt és a négy hetes felépülési idő épp hogy befért a júliusunkba. Szürkehályogja volt/van. A jobb szemére már 70%-ban vak volt. A balon még csak 20-30%-os, azt jövőre fogják műteni. Aztán nem csak Papi lett kripli. Nekem a magyarországi út előtt három nappal állt be a derekam. De úgy, hogy nem tudtam leülni/felállni egyedül. A zoknit, cipőt Papi adta fel. Hova forduljon az ember az utolsó napokban…?! Elektrosokkoltam, kencéztem, meleg”búzáztam”. Csodálatos volt a 13+6 órás repülőút. Otthon meg kihez forduljon az ember? Végig szenvedtem a három hetet. Folyamatos fájdalmam volt. Visszaértünk. A háziorvosunk épp másnap indult Magyarországra a négy hetes szabijára. Keresnem kellett egy másik háziorvost, az egyből CT-re küldött. Szerencsére semmi komoly, most specialistához járok. Még van két hete, hogy rendbe tegyen.

    Egymást támogatjuk Papival és megalakítottuk a “kriplik” társaságát. A szemcsepegtetések és nyújtási gyakorlatok között persze ezerrel készülünk a Nyugati Körútra. Két hete még rezgett a léc… Majdnem halasztanunk kellett, de felszívtuk magunkat és azon vagyunk, hogy ne kelljen. Papi már majdnem teljesen felkészítette Juniort az útra. Én meg már megterveztem az egészet. Megfontoltuk az ötleteket (vlog, drón), amiket felvetettetek arra a problémára, hogy hogyan adjunk hírt magunkról abban a két hónapban, mert, hogy blog írására nem lesz se idő, se energia. Arra jutottunk, hogy mi alkalmatlanok vagyunk a technikai vívmányok kihasználására. A menetrend cseppet feszített. Videókat eddig se készítettünk soha. Nem éreztük szükségét. Egy szó, mint száz a blogra fogunk pár sort és képeket feldobni egy-egy érdekesebb helyről, vagy nagyobb részről, amit bejártunk. Hasonló bejegyzések lesznek majd, mintha Viber-en vagy WhatsApp-on írnánk üzeneteket. Ha majd visszajöttünk és megírjuk a szokásos beszámolót a fotóalbumokkal, akkor ezeket a rövid bejelentkező üzeneteket el fogjuk távolítani a blogról.

    Íme a tervezett útvonal. Az óramutató járásával ellentétesen fogunk haladni. A piros kukacok idő – és nem időjárás – függvényében lesznek teljesítve. Az északi kék karikához csak csónakkal vagy repülővel lehet eljutni. Mi valószínűleg a csónakos opciót fogjuk választani. A nyugati kék karika egy kis sziget, ahova nagy valószínűséggel Juniorral kompolunk át. A belső kék kör még kérdéses, ha marad idő meglesz, ha nem halasztjuk.

    A tervek szerint három nagy tájegységet járnánk be: Kimberley, Pilbara és a Shark-Bay (Cápa-öböl) környékét. Meglátjuk meddig jutunk el ebben a két hónapban, mert csak a Kimberley szélének az elérése 5 nap vezetésbe kerül. A haza út is 4 nap vezetés, úgyhogy 9 nap csak a kocsiban üléssel fog eltelni reggeltől késő délutánig. De erre szokták mondani, hogy “valamit valamiért”!

  • Egyéb

    Küldetés teljesítve!

    IGEEEEEEEN, sikerült megmászni az Ulurut!

    Boldogabb voltam, mint mikor Perth környékén rátaláltunk a sztromatolitokra. Itt az elején szólok, hogy erről a kiruccanásról kerültek fel képek a Flickr-re is. Csak mert most tudtuk meg, hogy az egyik kedves olvasónk mindig a képekkel kezdi először, s utána olvassa csak a szöveget, ezért most rendhagyó módon a bejegyzés elején említjük meg a képeket. De ne szaladjunk annyira előre.

    Idén a Húsvét és az ANZAC megint jó párost alkottak. Három szabit kellett beáldozni, hogy 10 napot kapjunk cserébe. Naná, hogy mi megjátszottuk. Eredetileg az volt a terv, hogy majd a 11 hetes július-augusztus-szeptemberi utunk során “beugrunk” az Uluruhoz és megmásszuk őkelmét. Ezzel az ötlettel csak az volt a baj, hogy ha valami oknál fogva le van zárva az ösvény (ismét), akkor már szinte esélyünk sem lesz megmászni, mert 2019. október 26-án az Ausztrál Kormány visszaadja az Ulurut az őslakosoknak és ők végleg megtiltják a szikla megmászását. Minden mást ugyanúgy engedélyeznek, kivéve a csúcshódítást. Ezért azt gondoltuk, hogy Húsvétkor adunk egy utolsó előtti esélyt és ha mégsem sikerülne, akkor maradna még egy leges-legutolsó esély július-augusztusban. De hogy Papit idézzem: bármelyik hétvégén felrepülhetünk ide és autót bérelve beautózunk. Erre én: felőlem minden hétvégén felrepülhetünk, rajtam aztán nem múlik, én benne vagyok. Aztán mikor megmutattam neki a mostani autós út+sátras szállás versus repülés+autó bérlés+drága szállás $$$$ dollárjait, akkor már nem volt ennyire lelkes.

    Annó 2008 április 13-án jártunk ott utoljára és akkor három napon át, naponta többször is próbálkoztunk, de folyton le volt zárva az ösvény. Most az egész 10 napos nyaralást erre az egy küldetésre szántuk. Nem mozdultunk rá az Olgákra és a Kings Canyonra, hisz azokat 2008-ban kivégeztük. Csak a megmászásra koncentráltunk. Első körben három éjszakát foglaltam be a kempingben és úgy voltunk vele, ha muszáj, akkor majd hosszabítgatunk addig, amíg fel nem jutunk.

    Szombat korán reggel elindultunk. A cél Coober Pedy volt, ami nagyjából félúton van (850 km). Délután 4 körül meg is érkeztünk. Bejelentkeztünk a kempingbe, sétáltunk egyet a városban és vacsorára isteni pizzát ettünk. Az étlapon kiszúrtunk két helyi különlegességet, de nem mertük bevállalni. Kengurú vagy emu húsos pizzát lehetett volna enni. Viszonylag korán nyugovóra tértünk, mert másnap csak egy kicsivel kevesebb (755 km) volt hátra az Uluru-ig. Este nyolc óra húsz perckor egy hatalmas széllökés csapott le ránk a kempingben. Aludtunk már szeles/esős időben a tetősátorban, de ez most nagyon durva volt. Az volt az érzésünk, hogy a szél mindjárt felkapja Juniort tetősátrastul, katapapistul és én már a sárga ösvényt vízionáltam az “Óz a nagy varázslóból”. Csak Totó kutya hiányzott. Legfőképp azon aggódtunk, hogy nehogy tönkre menjen a sátor az illesztékeknél a nagy rángatásban, csőhöz súrlódásban, mert akkor a két hónapos nyugati-körutunkon bajban leszünk. Úgy tombolt a szél, hogy a zárt sátorban lobogott a hajam. Azt hittük 1-2 óra és vége. Hát nem. Kemény éjszakánk volt. Egész éjjel ez a cirkusz ment. Papinak néha sikerült bealudnia. Én hajnali 3-ig “imádkoztam” vagyis küldtem el a szelet és minden családtagját melegebb éghajlatra. Majd 3-kor beájultam, nyálcsorgatás és 5:30-kor egy újabb széllökés ébresztett minket. Eldurrant az agyunk és ha már fent voltunk úgy döntöttünk csukunk a sötétben és elindulunk, így legalább szép nyugisan érünk az Uluru-hoz.

    Az ikonikus űrhajó Coober Pedy-ben. Már 2008-ban is rácsodálkoztunk. A 22 évente sötétség (Pitch Black) című film forgatásából maradt itt.

    Az út eseménytelen volt. Egy fénykép erejéig megálltunk Dél-Ausztrália és az Északi-Terület határán. Rengeteg elütött kengurút láttunk az út szélén és az úton. Szinte 100 méterenként 1-1 tetem. A frissekből 8-10 fős varjú csapatok és néha egy-egy sas lakmározott. Ami feltűnt az a sok autóroncs, amit ott hagytak az út két oldalán. Két dolog jöhet szóba: vagy elrettentés céljából vagy anyagi megfontolásból maradtak ott. Valószínűleg az utóbbi igaz, de azt nem értjük, hogy a helyi önkormányzat miért nem kötelezi a tulajdonosokat a “szemét” eltakarítására. Port Augusta-tól a határig, ami kb. 1000 km 22 roncsot számoltunk össze.

    Délután 15:55-kor gurultunk be az egyetlen kempingbe, ami az Uluru mellett van. A Húsvét és a két hetes iskolaszünet miatt rengetegen voltak. Külön embert küldtek ki a kemping behajtójához, aki irányította a tömeget, mert igencsak hosszú sor torlódott fel a bejelentkezéskor. Az autók, lakókocsik, utánfutók már kint araszoltak a főúton, kisebb dugót kialakítva. Harmincöt percnyi sorbanállás után következtünk mi. Ekkor már délután fél 5 volt, s ahogy a kemping recepcióján megtudtam NYITVA VOLT AZ ULURU CSÚCS-ÖSVÉNY. IGEEEEN! EZ AZ AMIÉRT JÖTTÜNK! Gizi azt mondta, hogy reggel óta nyitva van, úgyhogy, ha akarjuk akkor megmászhatjuk. Köszi Gizi, 16:30 van. Legalább 15 perc az Uluru innen autóval, az ösvényt pedig 17:00-kor zárják a naplemente miatt. Nem szeretnénk elkapkodni. Gyors megnéztük az időjárás előrejelzést másnapra. Mivel ugyanolyan időt jósoltak, mint mára, ezért abból indultunk ki, ha ma nyitva volt, akkor holnap is nyitva lesz. Beálltunk a helyünkre, kinyitottuk a sátrat és felállítottuk a légyhálós konyha sátrat is, mert rengeteg légy volt.

    Elnézést az angol szavakért, a munkatársaknak feliratoztam a képeket és nem akartam újra csinálni. A fehér karikával jelölt részen megy fel az ösvény és a sárga nyílnál van az Uluru csúcsa.

    Másnap nem órára keltünk. Papi mászott le először a létrán és felkiabált, hogy a nyúl belecsinált a papucsába és az enyémbe is. Hát persze, hiszen Húsvét hétfő van! A húsvéti nyuszi mindenhol megtalál.  Még szerencse, hogy a kempingben szanaszét bóklászó gyerekek nem szedték össze a könnyen jött finomságokat. Nyugisan megettük a húsvéti sonkát főtt tojással és tormával. Lefojtottuk egy kis mákos bejglivel, majd kivégeztük a csokinyuszikat. Mindet befaltuk. Most már itt az ideje, hogy nekimenjünk a sziklának.

    Mint megtudtuk a rendszer úgy működik, hogy a parkőrök két óránként megnézik a meteorológiai állomások adatait az Uluru környékén és az adatok alapján eldöntik, hogy megnyitják-e az ösvényt vagy sem. Erről értesítik a közeli turista/információs központokat, kempingek/motelek/hotelek recepcióit. A két órás ellenőrzés miatt a nap folyamán bármikor bezárhatják és megnyithatják az ösvényt. A megmászásra alkalmas időt rengeteg feltétel szűkíti. Itt a lista, amit ellenőriznek a parkőrök és ha a felsoroltak közül egy is teljesül, akkor nem nyitják meg az ösvényt: ha elmúlt délután 5 óra, ha 36 fokot vagy annál többet jósolnak napközben, ha a szél sebessége a szikla tetején eléri a 25 csomót, ha az elkövetkező 3 órában 20% az esély esőre, ha több mint 20%-a a sziklának nedves, ha az elkövetkező 3 órában 5% az esély viharra, ha felhő fedi a szikla tetejét, ha épp mentést végeznek és ha az őslakosoknak valamilyen kulturális ceremónia van folyamatban. Amúgy ha az itt felsorolt feltételek egyike sem következik be, akkor a nyári hónapokban 6:30-17:00-ig, a téli hónapokban pedig 7:00:17:00-ig van nyitva. Magyarul baromi nagy szerencse és türelem kell a sikeres csúcshódításhoz. Hát türelemből én nem álltam jól. Az, hogy valaki a napfelkeltét a csúcsról nézze meg esélytelen. Az egyik munkatársunknak megadatott ez, igaz 1994-ben. Gondolom akkor még nem voltak ilyen szigorú szabályok. Ő hajnali 5:30-kor mászott fel és mesélte, hogy hihetetlen látvány volt, ahogy a felkelő Nap egy végtelen hosszú fekete kúpot “rajzolt” az Uluru mögé.

    A fehér nyíl mutatja a szikla-ösvényt, ami le van zárva. Papi jobbra a kép szélén közelebbről is megszemléli a zárt kaput. Nem érdemes átmászni, egy kamera figyeli a kaput és borsos pénzbüntetés jár a szabálysértőnek.

    Előző este online megvettem a parkbelépőt, ami 25 dollár/fő három napra. Csak ez az opció van. Nem lehet csak egy napra venni. Nekünk mondjuk ez pont megfelelt. Délelőtt 10 órára össze is kapartuk magunkat. Behaladtam a kemping irodájába és szomorúan távoztam onnan. A hirdető táblán az állt: megmászás bezárva az erős szél miatt. Papi optimista volt. Azt mondta menjünk oda, sétáljuk körbe a sziklát és mire végzünk nyitva lesz a kapu. A sziklakört a kapunál kezdtük. Biztos, ami biztos, hááátha a kempingben nem frissítették a kiírást. Sajnos nem így volt. Zárva volt és rengeteg ember ücsörgött ott, várta, hogy megnyissák az ösvényt. Mi nekiindultunk a körnek, ami a kitérőkkel kb 12 km hosszú. Minden extra látnivalót útba ejtettünk. Őslakos sziklarajzokat, vízgyűjtő helyeket, amik most csont szárazak voltak. Ismét rengeteg képet lőttünk a szikláról. Délután kettő körül, mikor az utolsó kanyarból kifordultunk “hangyákat” láttam a sziklán. Atyaég! EMBEREK A SZIKLÁN!!! Megnyitották az ösvényt! Gyerünk siessünk nehogy lemaradjunk. Az utolsó 500 métert szinte futva tettük meg. A kapunál megtudtuk, hogy délben nyitották azt meg. Beléptünk rajta és elindultunk felfelé a “kellemes” 28-30 fokban. Hosszú embersor kígyózott előttünk.

    Az Uluru körül

    Egy érdekes erózió. Mi csak Darth Vader fejnek hívtuk.

    Legyekből soha sincs hiány… Van egy elméletem: ha az emberiség kihal, akkor vagy a legyek, vagy a hangyák, vagy a csótányok fogják uralni a Földet.

    Még mindig a körséta

    Őslakos szikla”rajzok”. Feljebb északon láttunk ezeknél kifinomultabb vonalvezetést.

    Az első 100 méteren nincs lánc. Mint később megtudtuk az egyik parkőrtől ez azért van így, mert ha valaki nehezen küzdi fel magát a láncokig, akkor gondolkodjon el azon, hogy érdemes-e tovább mennie, mert ennél csak nehezebb lesz. A szikla szinte tükörsima, mint a jég. Bakancs nem szükséges, de túracipő ajánlatos. Hihetetlen, de voltak olyanok, akik mezítláb vagy vietnámi “tanga” papucsban mászták meg. Hogy van az, hogy a parkőrök kétóránként ellenőrzik az időjárást, nehogy a vizes felület vagy az erős szél miatt leessen valaki, de nem ellenőrzik azt, hogy van-e megfelelő lábbeli az embereken. A sima, kopott sportcipő úgy csúszott a sziklán, mint a korcsolya a jégen. A mi bordás cipőnk egy centit se csúszott meg.

    A sportcipősök kétféleképp jöttek le: vagy guggolva csúsztak, vagy leültek és a hátsójukon csúsztak lefelé, mint a csúszdán. Az út első egyharmada – a láncos rész – a legmeredekebb. Egyes részein a 45 fokos meredekséget is eléri. Egyáltalán nem egyszerű felfelé haladni. Többször megálltunk, hogy behozzuk az 5 méterenként elhasznált oxigén hiányunkat, na meg persze, hogy a látványban is gyönyörködjünk. Meglepődve láttuk, hogy minden korosztály képviseltette magát. Az 5-6 éves gyerekektől a 70+ felettiekig mindenki ott araszolt felfele. A láncon cseppet elgondolkodtunk, hogy mi lehetett a terv, mert az oszlopok magassága kb 60 cm lehetett. Ez igencsak kényelmetlen volt. Felfelé még csak-csak segített, de lefelé, megdőlve előre eléggé veszélyes volt. Szerencsénk volt, mert a túra végén elcsíptünk egy vezetett túrát, ahol a parkőr elmondta, hogy miért olyan alacsonyan van a lánc. Reméljük ez csak egy vicc, bár az itt eltöltött 11 év után hajlunk arra, hogy elhiggyük. Az történt ugyanis – legalábbis az anekdóta szerint -, hogy anno megrendelték “Jim”-től a lánc sort. Azt mondták neki, hogy idefigyelj Jim, mi csípőmagasságú láncot kérünk ide. Nem azt mondták neki, hogy egy méter magasan húzzál ide ki egy kapaszkodó, láncos oszlopsort, hanem azt, hogy csípőmagasság. De kinek a csípője?! Hát Jim, aki alacsony növésű volt magát vette alapul, plusz hozzájött még, hogy le kellett fúrni az oszlopokat a sziklába. Így lett a láncsor picit térd feletti magasságú. (Kicsit félve írom ide, de ez az egész történet annyira tipikusan Ozzi… )   🙁

    Több dolgot nem értünk a történetben. Az egyik, hogy amikor Jim lefúrta az első két-há-négy oszlopot, hogy a csudába nem tűnt fel senkinek, hogy túl alacsony az egész? A másik: jó pár oszlopot le kellett fúrnia, biztos eltartott egy darabig. Nem ellenőrizte közben senki? Vagy amikor átvették, miért nem mondták azt neki, hogy na öreg, szedd ki és csináld újra. A harmadik dolog, hogy az oszlopok között a lánc nagyon lazára van hagyva, gyakorlatilag leér a sziklára középtájon. Papi szerint egyszerűen lehetne orvosolni a problámát, amivel a magasság-ügy is szinte megoldódna. Ki kellene venni annyi láncszemet amennyi ahhoz szükséges, hogy feszes legyen a lánc és kész, sokkal biztonságosabb lenne a mászás. Nagyon vicces és egyben veszélyes az egész. A láncos részen van még egy érdekes dolog. Állandóra ki van helyezve két defibrillátor. Minden évben szívinkfartust kap ezen a meredek részen néhány ember, szóval nem véletlen az elővigyázatosság.

    Emberek, nem hangyák.

    Megnyitották az ösvényt!

    Embersor kígyózik felfelé…

    Délután kettőkor mi is nekivágtunk. Vannak, akik gatyaféken jönnek lefelé.

    Papi araszol felfelé, háttérben az Olgák. Itt szépen látni, hogy mennyire laza a lánc.

    Az egyik defibrillátor. Made in USA.

    Némelyik szakasz közelít a 45 fokos emelkedőhöz

    A láncos rész leküzdése után szinte már csak a nagy szikla tetején kígyózik az ösvény. A felezővonalhoz hasonló fehér szaggatott festést kell követni. Ne gondoljuk, hogy ez a szakasz egyszerű. A lentről látott barázdák – amik úgy néznek ki mint a párhuzamos csúszdák – itt fent néhol 10-20 méter magas hupnik, amiket lánc nélkül kell leküzdeni. A tetején lévő ösvény jobbra-balra, le-fel kígyózik. Néhol keskeny gerincen kell átkelni, néha pedig egészen kint megy az ösvény a szikla szélén. Egy rossz mozdulat és 200-300 métert zuhan az ember. Nincs megállás a szikla aljáig. Esélytelen túlélni. Úgyhogy csak óvatosan! A szikla legmagasabb pontja 348 méterre van a talajszinttől. Gyönyörű a kilátás fentről, még a 45 kilóméterre fekvő Olgákig is el lehet látni. Picit elidőztünk a csúcson. Minden percét kiélveztük. Észrevettük, hogy 4G erősségű térerő van fent a szikla tetején, majd szétrobbantak a telefonok. Erre nem számítottunk a semmi közepén, de kihasználtuk az alkalmat. Még videótelefonáltunk is Magyarországgal az Uluru tetejéről.

    A láncos rész utáni “sétaösvény” a szikla tetején.

    Már majdnem a csúcson.

    Felértünk! Megmásztuk az Ulurut!

    Nem rohantunk vissza. Fél órát bámészkodtunk, pihengettünk, telefonálgattunk és persze fényképezgettünk.

     

    Üdvözlet az Uluru csúcsáról a lemenő nap fényében.

    Egy kis magassági összehasonlítás: Ki hol helyezkedik el az Uluru-hoz képest. (kép forrása: internet)

    Aztán elindultunk lefele. Útközben egymást előzgettük egy 65-70+ japán bácsikával és nénikével. Mi sem haladtunk lassan, de a néni, mint a villám úgy hasított lefelé. Pedig itt aztán nem okos dolog rohanni. Csak egyszer kell hibázni. Előttünk haladtak a sorban és a láncos rész előtt 300-400 méterrel a japán néni picit összeszólalkozott a japán bácsival, majd a néni ismét gázt adott és szinte lerohant a szikláról. Bácsika előttünk halad. Aztán a láncos résznél lelassult, így mi beelőztünk. Jócskán le is hagytuk. Sokkal könnyebb volt lefele jönni, mint azt gondoltuk. Mivel tapadt a cipőnk nem volt gond.

    Olyan 50 méterre lehettünk a bácsika alatt ekkor. Mögöttünk két apuka és három, tizenkét év alatti gyerek a hátsójukon csúszva araszolt lefelé. Előttünk a láncos rész kezdetén két teltkarcsú nő üldögélt és felfelé tekintgetett. Mi olyan 80-100 méterre lehettünk a nőktől, mikor az egyik elkezdett sipítozva üvölteni. Úristen! Fogják meg! Kapják el! Ott bukfencezik lefele valaki! KAPJÁÁÁK EL!!! Jézusom! Ott! Ott! Először azt hittük, hogy csak viccelnek, mert amikor mentünk felfelé a lefelé jövők egyfolytában süketeltek. Ez még csak a kezdet… Lesz ennél durvább is… Még legalább két óra mire felértek… stb. Beletelt 1-2 másodpercbe mire felfogtuk, hogy nem viccel.

    A japán bácsika, akit megelőztünk a láncos rész tetejéről elkezdett bukfencezve zuhanni. A nők azért visítottak, mert a mögöttünk lévő gyerekek az övéik voltak és attól féltek, hogy a japán bácsi egy dominó effektussal ledarál mindenkit és minket is, de legfőképp a gyerekeket. A bácsi úgy 20-30 métert zuhanhatott. Amikor felnéztem én már csak azt láttam, hogy az egyik oszlopba beleakadva fekszik. Ez volt a szerencséje. Ha nem a lánc irányába bukfencezik le, hanem attól jobbra vagy balra picit, akkor senki nem állítja meg és közel 250 méter zuhanás után szörnyethal. A sapkája, fényképezőgépe és telefonja elrepült. A telefon meg se lett, az valahol a szikla aljában van. Mi egy picit tanácstalanul néztünk egymásra és vissza az öregre, hogy menjünk-e segíteni. A nő látta, hogy tétovázunk és mondta, hogy ők már hívták is a parkőröket, illetve a gyerekekkel lévő apukáknak van elsősegély képesítésük és akik már el is kezdtek  visszamászni a bácsihoz, aki ott feküdt vízszintesen beakadva az egyik oszlopba. Időközben fentről is leért oda valaki, így már három megtermett férfi segített a bácsinak.

    Beletelt 5-10 percbe, mire a bácsit felültették. Szerencsére hosszú ujjú ing, hosszú nadrág és kesztyű volt rajta, így nem nyúzta le a bőrt magáról. De valószínűleg nagyon megüthette magát, mert nagyon-nagyon lassan tudták csak letámogatni. A saját lábán jött le, mondjuk a három faszi támogatta rendesen. Mi délután 5 körül értünk le és úgy voltunk megvárjuk, míg leér a bácsi. Meglepő volt, hogy a kiküldött parkőr szinte nem is foglalkozott az öreggel. Egy vokitoki volt a kezében, abba beszólt néha. Mikor a bácsi 6 óra előtt pár perccel leért oda se ment megkérdezni, hogy mi van vele. Mentőt se hívtak. Semmi. A bácsi pár percet ült a kapunál. A fiúk adtak neki vizet, hogy igya meg. Majd a bácsi felállt és a csoportjukból néhány nyugdíjas japán visszatámogatta a buszukhoz. Nagyon hamar megvan a baj, úgyhogy ne hősködjünk. Viszont mindent megér. Aki teheti ne hagyja ki. Még van szűk hat hónap, hogy megmásszátok! Hajrá! Feledhetetlen élmény!

    A csúcsról lefelé jövet. Fehér nyíl: Olgák. Sárga nyíl: Papi ereszkedik le a láncos részen. Piros nyíl: japán bácsika Papi mögött. A jobb oldali alacsonyabb perem szélétől kezdett el a bácsika lefele “bukfencezni”.

    A fehér nyíl tetején a japán bácsi, akit három férfi támogat lefele.

    Várjuk a naplementét egy “jól sikerült” szelfivel… Rendőrségi figyelmeztetés: aki a képen látható P. Pétert (alvilági nevén, Papit) látja azonnal hívja a 112-őt!

    Lement a Nap.

    Feljebb írtam, hogy nem feszültünk rá a napfelkeltékre és a naplementékre, de mivel a japán bácsika bevárásával már majdnem este hat óra volt, úgy döntöttünk, hogy ha már itt vagyunk megnézzük az Ulurut naplementében. Gyönyörű mélyvörös színe volt, megérte várni.

    Húsvét hétfő és a küldetés teljesítve. Mivel még egy napra volt itt szállásunk másnap urasan keltünk fel. Bementünk az üdülőközpontba reggelizni, befoglaltunk este 6-ra egy étterembe vacsorára (mert előző nap mikor ünnepelni akartunk teltház volt) és elautóztunk az Olgákhoz. Most csak a rövidebb hasadékhoz sétáltunk be. A hosszabbat már teljesítettük 2008-ban. Az Olgák legmagasabb sziklája 200 méterrel magasabb (546 m) az Ulurunál. Egyenlőre még nem lehet megmászni, de mi nyitottak vagyunk… A Dűne-kilátónál láttunk egy érdekes dolgot. Mivel itt nem nagyon van térerő (kivéve az Uluru tetején és az üdülő központban), ezért segélyhívásokra az alábbi képen látható szerkezetet telepítették ide. Nem ez volt az első ilyen, amibe belefutottunk. Nagyon ötletes. Egy parabola elé egy mobiltelefontartót tettek. Ha beletesszük a mobilunkat az erre kijelült tartóba a parabola valahonnan “varázsol” bele térerőt. Nem kamu, működik. Kipróbáltuk.  🙂

    Olgák a Dűne-kilátótól.

    Még az Ulurut is lehet látni a Dűne-kilátótól.

    Olgák. Tisztességes nevén: Kata Tjuta

    Az Olgák egyik méretes sziklafala. A sárga nyíl hegyén állok rózsaszín ingben és hangyafing méretben.

        

    Dél-Ausztrália szimbóluma a Sturt Desert Pea (sivatagi borsó)

    Szerdán már indultunk is haza. Útközben láttunk egy bóklászó dingót az út mellett, ami ritka dolog errefelé. A jól bevált tervet követve félúton Coober Pedy-ben éjszakáztunk megint. A Big4 kemping saját pizzázója isteni pizzákat gyárt. Vetekszik az elsővel, amit idefelé jövet próbáltunk ki.

    Korán nyugovóra tértünk, de egy négy fős kínai férfitársaságtól nem tudtunk elaludni. Este hat óta üvöltözve “beszélgettek”, erős a gyanú, hogy politikáról, sajnos nem értettük őket, mert ők más tájszólást beszéltek, mint mi.  :-).  Jólvan, végülis még csak este hat van, tízig bármit lehet csinálni, akár flexezhetnének is. Háromnegyed 11-kor eldurrant az agyunk. Érdekes, hogy megint csak nekünk. Biztos velünk van baj.

    Papi fogta magát és odasétált a tábortűz körül ülő és valami rettentő büdös levest szürcsölgető fickókhoz és beállt közéjük. Egy darabig csak állt felettük, mert nem akarta megzavarni a leghangosabb fickó mondandóját, gondolta, hátha így is észre veszik magukat. Nem vették észre. Mármint magukat. De Papi szerint őt sem, egészen addig, amíg meg nem szólalt.. Ekkor Papi illedelmesen megkérte őket, hogy folytassák halkabban azt, amit csinálnak, de a legjobb lenne, ha ők is eltennék magukat holnapra. Erre a főkolompos visszakérdezett: itt vagytok mellettünk? Nem, hárommal (!) arrébb mondta Papi és elköszönt tőlük. Onnantól kezdve kuss volt. Itt tartunk, hogy szólni kell?! Hogy nem csak ők vannak egy kempingben? Szánalmas. Ettől eltekintve szuper jó kis kirándulás volt. A tíz napra tervezett túra a sikeres csúcshódítást követően hat napra redukálódott. Ez alatt a hat nap alatt összesen 3333 km-t vezettünk le. Alkalmunk volt az augusztusi, hosszú út előtt tesztelni Junior új “bugyrát” is. Jó döntés volt, hogy beruháztunk erre a beépített fiókrendszerre. Így majd kevesebbet kell ki-be cigánykodni azalatt a két hónap alatt.

    Nem volt egyszerű beszerelni. A lego és az ikea keresztezéséből született ez a fiókrendszer. Délutánonként munka után elszöszmötöltünk vele egy hetet, de megérte.

    Már majdnem kész.

    A végeredmény. Nem csak szép és igényes, de nagyon hasznos is!

  • Egyéb

    “Homo sapiens” a Mungo Nemzeti Parkban

    Az ősi Mungo-tó kiszáradt medre

    A márciusi hosszú hétvégén “elugrottunk” abba a Mungo Nemzeti Parkba, ami idő hiányában anno a Simpson-sivatagból hazafelé jövet maradt el. Nem terveztünk sok mindent bele ebbe a három napba. Bázisunkat Mildura városába tettük, ami 4,5 órányi kocsikázásra van Adelaide-től. Útközben “urasan” megreggeliztünk egy kávézóban és ennek köszönhetően véletlenül egy újabb (ez már a harmadik) festett silóba botlottunk. Ha nem állunk meg abban a városban reggelizni, akkor nem is tudtunk volna erről.

    Kora délután szép nyugisan begurultunk Mildurába. Egyből a turista infó központba mentünk, mert be szerettünk volna foglalni a “Kínai Nagy Fal” vezetett túrára. Egyből lelövöm a poént: nem sikerült, pedig legalább fél órán át ment az egyeztetés, húza-vona, rimánkodás, extra telefonálgatások és mentő ötletek. Nem infósGizi hibájából. Szerintem az elgondolás rossz, amit a mai napig nem tudtam helyre tenni a sorvadó agyamban.

    Ezt most kivételesen színesre pingálták.

    Három államot érintettünk ezen a hosszú hétvégén. Dél-Ausztráliából indultunk, Viktória államban kempingeztünk és a Világörökség részét képező nemzeti park pedig Új-Dél-Walesben található. Indulás előtt 2 héttel felhívtam az információs irodát, hogy akkor befoglaljam a túrát a “Kínai Nagy Falhoz”. Gizi azt mondta, hogy hétvégén nincs őslakosok által vezetett túra, de vannak kisebb utazási irodák, akik szerveznek oda utat szombaton és vasárnap is, persze drágábban. Viszont hétfőn már lesz olyan aboriginal, akivel bemehetünk a területre. Mi viszont hétfőn szándékoztunk hazajönni. Végül abban maradtunk Papival, hogy akkor hétfőn reggel ismét kiautózunk a parkba és utána indulunk haza, ami azt vonja maga után, hogy késő este érkeznénk, aminek Papi annyira nem örült, hisz másnap meló.

    Szombat délután ott álltunk az információs irodában és a biztonság kedvéért mégiscsak be akartuk biztosítani a hétfő reggeli túránkat. Nagyon szerettük volna megnézni. Biztosra akartunk menni. Gizi elsőre azt mondta, hogy tud ez menni vasárnap is. Cseppet kikerekedett a szemem, mert nem ezt mondták a telefonban korábban. Öt-tíz percet csapkodta a billentyűzetet, elém tett két prospektust, amin két különböző társaság viszi ki az embereket. Már ott tartottunk, hogy a kettő közül az olcsóbbra be is fizettünk volna, mikor feljajdult Gizi. O-óóóóó. Sajnos ezen a hétvégén nem csinálnak túrát. De ne aggódjunk, mert hétfőn reggel 9-kor az önkéntes, őslakos által vezetett túra lesz. Öt perc gondolkodást kértünk. A túra 9-kor indul, fél órával kell előtte kint lenni a parkban, ami innen 1,5 óra. Ennek fényében reggel hatkor kell kelni, gyors sátorcsukás, összepakolás. Menni fog.

    Azt mondja Gizi nem kell befoglalni, megy ez ott a helyszínen is. Erre mi: foglald csak be, kifizetjük itt, nem akarunk ott a helyszínen a halál f….n szarakodni. Elkezdi felvinni a foglalást, már veszem elő a bankkártyát mikor Gizi felszisszen. Mi van? Mit láttál? Hát az van, hogy valami miatt a főoldalukon nem jelent meg a túraidőpontok között az, ami itt most felugrott neki, hogy a hétfő reggeli 9-es túra nem lesz megtartva. Miről beszélsz cica??!! Hát az van, hogy ezeket a túrákat önkéntes őslakosok vezetik (amúgy 50 dollár a túra ára) és csak hétfőtől-péntekig. Ezen már túl vagyunk Gizi, emlékszel, ezért foglalsz be nekünk hétfő reggel 9-re. Igen, tudom, de a hétfő munkaszüneti nap. SA-ban és VIC-ben igen, de a park NSW-ben van! Ott nem tudunk semmiféle munkaszüneti napról. Hiába téptem volna meg Gizit, nem lettünk volna beljebb. Szívesen elbeszélgettem volna azzal az őslakos csoporttal és megkérdeztem volna tőlük, hogy ki az aki hétköznap el tud menni egy olyan nemzeti parkba, ami a semmi közepén van. Olyannyira, hogy közel s távol semmi más látnivaló nincs. Ergo, aki idáig eljön, az azért jön, mert EZT SZERETNÉ MEGNÉZNI! Nem értem. Hát mikor máskor, ha nem a hosszú hétvégén mozdulnak meg az emberek. Pont, hogy ilyenkor kellene tartani a vezetett túrákat. Rég ki kellett volna rúgni a marketingesüket. Nem mi voltunk az egyetlenek, akik szerették volna megnézni a Kínai Nagy Falat. Szívesen idepötyögném a magán véleményemet, de Papi úgyis kicenzúrázná. 🙂

    Mivel ez most nem jött össze, összeszedtünk pár friss prospektust a közelgő Nyugat-Ausztrál túránkhoz és elhajtottunk a kempingbe bejelentkezni. Utána lementünk a Murray-folyó partjára a 11-es zsiliphez és vártunk. Papi azt mondta, hogy biztos jönni fog valami. Vártunk. Még mindig vártunk. A szerencse Papi mellé szegődött, mert jött egy nagy, régi, gyönyörű lapátkerekes hajó és átzsilipelt. Nagy volt a boldogság. Az “i”-re a pontot a vacsora tette fel. A belvárosban a vasútállomáshoz közel találtunk egy olasz kajáldát, ahol isteni pizzát sütöttek kemencében.

    Óramutató járásával megegyezően: várunk és várunk, hoppá-jön valami, feltöltik a zsilipkamrát, lehet is tovább haladni

    Árvízszintek…

    Másnap nem keltünk hajnalban. Az egész napot a Mungo Nemzeti Parkra szántuk. A park a várostól 180 km-re van, ebből az utolsó 120 km rossz minőségű földúton. A park bejáratánál van egy személyzet nélküli látogatói központ kiállító teremmel, információs/magyarázó táblákkal. Ezt mindenki önállóan végigolvashatja. Majd aki szeretne az végig autózhat a 70 km hosszú körtúrán – de szigorúan csak terepjáróval – amin különböző álláspontok vannak és amihez egy A4-es információs brossúrát is adnak.

    A parkbelépő 8 dollár per autó, amit egy borítékba kell benyálazni és egy becsületkasszába bedobni. A röhögőgörcs akkor kapott el, mikor megláttunk egy fekete dossziét ezzel a felirattal: bankkártyás befizetés formanyomtatványa. Ha esetleg valakinél nem lenne 8 dollár készpénz, az fizethet bankkártyával is. Nekiül és kitölti: név, lakcím, összeg, kártya típusa, kártya száma, kártya lejárata, aláírás, dátum. Borítékba benyal, bedob és a park dolgozói majd levonják a 8 dollárt. A lehetőség adott, nem érheti szó a ház elejét, de azért ez így elég érdekes a mai világban…

      

    A Mungó-tó a 17 kiszáradt tavak egyike  a Willandra-tavakat magába foglaló Világörökségi területből. Hírnevét azzal alapozta meg, hogy 1969-ben itt találták meg a Mungo Lady-t (Mungo Hölgyet), aki a világ legidősebb, szertartásosan elhamvasztott személy. Legalábbis ezt állítják róla az okosok. Öt évvel később 1974-ben aztán megtalálták a Mungo Man-t (Mungo Férfit) is, aki a legidősebb emberi maradvány Ausztráliában és a legidősebb modern emberi csontváz, amit Afrikán kívül találtak. Ez a felfedezés 20 000 évről 42 000 évre duplázta az eddigi ismereteinket az ausztrál őslakos történelemről. Ha mindez nem lenne elég, akkor 2003-ban itt találták meg a világ legnagyobb kiterjedésű,  a jégkorszakban élt emberek lábnyomait.

    A Mungo-tó 150 000 évvel ezelőtt keletkezett és a Lachlan-folyó kezdte feltölteni 60 000 éve. Fénykorában 20 km hosszú, 10 km széles és 15 méter mély tó volt tele hallal és az elkövetkező 20 000 évben mindig tele volt vízzel. Aztán 16 000 évvel ezelőtt elkezdett kiszáradni és mára csak a bozótos tómeder és a keleti partján elterülő 30 km hosszú, néhol 40 méter magas félhold alakú (lunette) nagy homokdűne maradt fenn. Az 1860-as években ide érkező, többnyire kínai birkapásztorok nevezték el ezt az érdekes képződményt “Kínai Nagy Falnak”.

    A területen száraz és nedves időszakok váltakoztak az idő folyamán. A száraz időszakban a szél a tó partjáról a keleti oldalon összefújta a homokot/üledéket, kialakítva egy nagy, egybefüggő dűnét. Három különböző réteget lehet megfigyelni a dűnén. A legidősebb, pirosas-rózsaszínes a Gol Gol réteg, ami 100-120 000 éves. Erre rakódott rá a szürkés színű 25-50 000 éves Mungo réteg. Ezen pedig a 15-25 000 éves legfrissebb, sápadt barna Zanci réteg figyelhető meg. Ha jó időben sikerül meglátogatnunk a “Kínai Nagy Falat” gyönyörű színeket láthatunk. Ha pedig azon szerencsések közé tartozunk (mi most nem), akiknek sikerül bejutnia egy vezetett túrára, azok besétálhatnak a falhoz is. A túra bevisz a falhoz, a fal mögé és a fal tetejére. Megmutatnak egy ősi tűzrakó helyet is. Akinek nem sikerül bejutnia egy ilyen vezetett túrára, az csak tisztes távolból szemlélheti, ami nem az igazi, mert így a méretek nem annyira drasztikusak. Egy-egy dombocska vakondtúrásnak tűnik a távolból, míg ott állva egy méterre tőle ezek a kupacok akár 10 méter magasak is lehetnek. Nagyon sajnáljuk, hogy most nem sikerült ezt az erózió által furcsa formákkal tarkított nagy homokfalat megcsodálnunk.

    Mungo-tó felülről a 40 méter magas félhold alakú homokdűnével. (kép forrása: internet)

    Képzeljünk a bozótos helyére 15 méter mély vízfelületet

    A “Kínai Nagy Fal” messziről. Azok ott nem vakondtúrások.

    A Mungo Lady-t és Mungo Man-t a fent említett nagy homokdűne déli csücskénél találták meg. A Mungo Lady-t először részben elhamvasztották, majd csontjait porrá törték, újra elhamvasztották és egy sekély sírba temették. Korát 26 000 évesre becsülik. Mungo Man a tó partján élt nagyjából 42 000 évvel ezelőtt. Két alsó szemfogát fiatal korában elvesztette, valószínűleg egy rituálé alkalmával ütötték ki. Magassága 1,7 méter körüli volt. Őrlőfogai erősen karcosak és kopottak voltak. Idősebb korában ízületi gyulladás kínozta. A jobb könyökén annyira elhatalmasodott a betegség, hogy alig bírta már kinyújtani. Kb. ötven éves korában halt meg, ami szép kornak számított abban az időben. Családja meggyászolta és eltemette a homokdűne aljában. Hátán fekve, kezét keresztbe fektetve a lágyékán találták meg. Az egész testet vörös kőporral szórták be. S hogy hol vannak ők most? Mungo Lady hosszas egyeztetések után visszakerült szülőhelyére, de sajnos a gyors erózió miatt nem tudták még kialakítani a végleges sírhelyét. Jelenleg a Mungo Nemzeti Parkban egy széfben van elzárva, amit két kulcs nyit. Az egyik kulcs a kutatóknál van, a másik az Őslakos Öregek Tanácsánál. Mungo Man még mindig az Ausztrál Nemzeti Egyetemen van. Az őslakosok zúgolódnak, hogy most már vissza kellene temetni oda, ahova az őseik eltemették.

    A 42 000 éves Mungo Man. (kép forrása: internet)

    A 2003-ban felfedezett lábnyomok az utolsó jégkorszakból származnak. Koruk kb. 20 000 éves és ezek a legidősebb emberi lábnyomok, amiket Ausztráliában találtak és a legnagyobb kiterjedésű jégkorszaki lábnyomok a világon. Közel 500 nyomot számoltak össze 25 különböző nyomsávban. Akad köztük emlős és emu lábnyom is, de többségük embertől származik.

    Az tisztán látszik, hogy néhány felnőtt és gyerek ment át az agyagos, kiszáradt tómedren. Talán egy család. A gyerekek össze-vissza rohangáltak, ahogy a gyerekek szoktak. Előre szaladtak, aztán meg vissza. Rá egy-két napra egy másik csoport haladt arra. Ezek valószínűleg vadászok lehettek. Nagyokat léptek, szinte futottak. Lehet, hogy egy préda után. A lándzsájuk néha leért az anyagos földre és csíkot húzott. A lábnyomokat aztán homok fedte be. Mikor a kutatók megtalálták feltérképezték az egészet, digitálisan beszkennelték. Minden egyes lábnyomról gumiformát készítettek és kiöntötték a lábnyomokat. Ha valaki szeretné lépésről-lépésre végig követni a lábnyomok konzerválását, akkor itt egy link: http://www.visitmungo.com.au/footprint-replicas

    Közép Ausztráliából nyomolvasó őslakosok érkeztek, hátha sikerül kiolvasniuk valamit a nyomokból. A kutatók egy rendkívül érdekes nyomsávot is el tudtak különíteni. Egy egyenes lábnyomsor csak jobb lábnyomokkal, amik mélyebben nyomódtak bele az agyagba. A jobb lábhoz viszont nem találtak bal lábat. A nyomolvasók teljes bizonyossággal állították, hogy ez egy egylábú ember, aki nagyon gyorsan ugrált a vadászok után. A nyomokból kiolvasható volt, hogy a fél lábú ember nagyon magabiztosan ugrált, ebből arra következtettek, hogy nem egy sérült ember lábnyoma, hanem olyasvalakié, aki már régóta fél lábú volt. Harcban, vagy vadászat közben vesztette el a lábát? Így született? Vagy az ősi-őslakosok tudtak amputálni? Valószínűleg soha nem fogjuk megtudni a választ ezekre a kérdésekre. A fennmaradt lábnyomok nagyon törékenyek, ezért 2006-ban betemették őket homokkal, hogy megóvják. Sajnos nem látogatható. Helyét titokban tartják. Viszont a látogató központ mögött kialakítottak egy nagy teret, építettek egy magaslatot a tér egyik oldalára. A tér a kiszáradt tómedret szimbolizálja ahova elhelyezték a lábnyomok másolatát, úgy ahogy azok fennmaradtak.

    A 20 000 éves jégkorszaki lábnyomok. (kép forrása: internet)

    (kép forrása: internet)

    Másolatok a lábnyomokról

    Szóval elmentünk a Világörökség részét képező Mungo Nemzeti Parkba és úgy jártunk, mint a Magyar népmesékben a király, akinek a bíró okos lánya vitt is ajándékot meg nem is. “Kínai Nagy Fal”? Mungo Man? Mungo Lady? Jégkorszaki lábnyomok? Láttuk is meg nem is. Híresek? Igen, de nem látogathatóak.

    Viszont megcsináltuk a parkban futó 70 kilóméteres terepjárós körtúrát. A kör egyirányú, ha elindulsz rajta nem lehet visszafordulni. Esős időben le van zárva. Ha valaki csak emiatt jönne ide, ne tegye. Nem nagy szám. Picit olyan, mint a Simpson-sivatag. Egy nyomtávú, néhol homokos ösvény. Bozótos erdőn, kiszáradt tómedreken halad keresztül. Egy információs füzetke jár a túrához, ami megmagyarázza az egyes álláspontokon látottakat. Az elején a Red Top kilátóig még akár érdekes is lehet, de utána semmi különös. Visszafordulni meg ugye nem lehet.

    A túra az 1869-ben épült nagy birkanyíró állomással kezdődik. Nagyon jó állapotban maradt fent ez a fa épület. Alatta rengeteg kenguru hűsölt. A “Kínai Nagy Fal” kilátó egészen közel enged a falhoz, de nem eléggé. Picit bámészkodtunk ott és kacérkodtunk a gondolattal (inkább csak én), hogy átléphetnénk a korláton és cseppet közelebb osonhatnánk, de aztán Papi visszarántott a valóságba. Amúgy ez a hely az őslakosok egyik szent helye a sok közül. Mikor visszaértünk a parkolóba Juniort közrefogta az ellenség. Kenguruk kerítették be. Még Papitól sem rettentek meg. Sőt mint a zombik elkezdtek feléje menni és kaját követeltek. Alig tudtuk lerázni őket, nagyon erőszakosak voltak.

    A következő megálló a Red Top kilátó volt, ami a félhold alakú homokdűne déli részén van. Itt fel kell kaptatni autóval a dűne tetejére, ahonnan szépen látszik az erózió munkája. Innen az út befordul a dűne mögé és erdőkön, mezőkön halad tovább. Van egy kis kitérő egy kúthoz, ahol egy oszladozó kenguru teteme feküdt az ásott kút szájánál. Voltak olyan okosak a mesteremberek, hogy úgy rácsozták le a kutat, hogy a rácsok között a szomjas állat még befért, de kijönni valami miatt már nem tudott. Éhen halt a kút mellett. Csak azt nem értem, hogy ha ez egy látványosságként van feltüntetve a brossúrán, akkor a park dolgozói miért nem takarítják el?! Lehet túl csipkelődő vagyok, de a “Kínai Nagy Fal” körüli mizéria elborította az agyamat és még azóta sem tettem túl rajta magam. Ez a hétköznapi “nyitva tartás” nagyon kiverte a biztosítékot nálam.

    Az 1869-ben kínaiak által épített birkanyíró állomás. Fénykorában évi 50 000 birkát nyírtak itt meg. Az összes faanyagot kézzel fűrészelték méretre. Építésénél “pit saw” technikás fűrészelést alkalmaztak, amit magyarul talán gödör technikának fordítanék. Azaz ástak egy nagy gödröt, átfektették rajta a gerendát, egy ürge lent volt a gödörben, egy pedig fent és egy hosszú fűrészt rángattak fel s alá.

    Juniort bekerítették

    Hát nem most láttak először fehér embert…

    A 70 km-es körtúra alatt egy elhagyatott régi istállóba botlottunk

    A kút …

    … és áldozata

    Mindezek ellenére jól éreztük magunkat a hosszú hétvégén. Ismét egy érdekes szegletét ismertük meg Ausztrália történetének. Hazafelé egy másik útvonalat választottunk. Jól döntöttünk, mert így véletlenül belefutottunk Big Lizzie-be, amit mi csak az ausztrál birodalmi lépegetőnek neveztünk el. Az út mellett szúrtuk ki Red Cliff-nél.

    Big Lizzie egy óriástraktor, egy igazi szörnyeteg, melyet 1915-ben épített Frank Bottrill. Amikor elkészült ez volt Ausztrália legnagyobb és talán a világ legnagyobb traktorja. A traktor maga 10,2 m hosszú, 3,4 m széles és 5,5 m magas. Két pótkocsi tartozott hozzá, amik külön-külön 10 m hosszúak, 3,4 m szélesek és 2 m magasak voltak. Maximális sebessége 3 km/óra volt. Nem csak a mérete miatt érdekes, hanem a különlegesen kialakított kerekei miatt is. Ezért is adtuk neki a lépegető becenevet.

    Brottill ugyanis fa talpakat erősített a kerekekre, amik nagyon hatékonynak bizonyultak a homokos talajon. Az ötlet azért született meg a fejében, mert Broken Hill környékén a homokos talaj kifogott a tevéken. Annyira jól működött a szerkezet, hogy az első világháborúban a közel-keleten vívott csatában az ágyúkra Brottill kerekeket szereltek. Vicces látvány ez a lépegető kerék. Broken Hill-ből Big Lizzie átkerült Red Cliff-be, hogy segítsen a földek megtisztításában. Az első világháború után rengeteg katona jött haza. Naponta 50 ember érkezett, ezeknek az embereknek pedig munka kellett.

    Kezdetben a visszatérő katonák kézi erővel tisztították meg a földeket, hogy házak és farmok épülhessenek rajtuk, ahol majd lakni és dolgozni tudnak. Lassan haladt a munka. Ennek a tervnek a keretében Big Lizzie megtisztított 6000 hektárt a Murray-folyó környékén, hogy öntöző rendszert tudjanak kiépíteni. Máshol pedig 700 veteránnak segített egy kisváros megalapításában. Naponta 20 hektárnyi bozótost tüntetett el a föld színéről. 1929-ig dolgozott, majd magára hagyták. Végül egy csapat felújította és Red Cliff városában kiállították egy parkba. Hihetetlenül nagy monstrum. A tetején kialakítottak egy kis lakó kabint meg egy kovácsműhelyt is. Beletelt egy kis időbe mire Papit el tudtam szakítani a traktortól. 🙂

    Útközben hazafelé egy szárazdokk a javításra váró hajóval…

    Big Lizzie!

    A lépegető kerék

    Egy régi kép Big Lizzie-ről, amikor még aktív volt. (kép forrása: internet) Itt épp 75 tonna – 899 zsák – búzát szállít.

    A következő bejegyzésben remélem arról fogok írni, hogy igen, MEGMÁSZTUK! Egy utolsó előtti esélyt adunk hamarosan az Ulurunak.